Negyedik rész

Draco elmélyülten hallgatta a lányt, amint a mugli szórakoztatási eszköz használatát magyarázta, közismertebb nevén a televízióét. Lassan rájött, hogy az eddig általa igencsak lebecsült muglik mégiscsak bírtak valamiféle varázserővel. Annyi dolgot fedezett fel a lánnyal, olyan sok mindent próbált ki az elmúlt hetekben, hogy már csaknem bepótolta sokéves lemaradását.

Időnként az a szerencse érte őket, hogy az ősz ellenére elállt a vég nélküli esőzés, és lehetőségük nyílt elhagyni a lakást, anélkül, hogy csurom vizesek lennének. Első útjuk mindig a parkba vezetett, amit hivatalosan is kineveztek a kedvenc helyüknek. Hermione unszolására néha biciklit vagy éppen görkorcsolyát béreltek.

A kerékpározás megtanulása viszonylag gyorsan ment Dracónak, a seprűn lovagláshoz tudta hasonlítani, de azért az elején felbukott egy párszor. A görkorcsolyával már nem volt ekkora szerencséje, mert ahogy Hermione elengedte a kezét, a térdei remegni kezdtek, és a legkülönfélébb pózokban landolt a földön.

– Szerintem egészen jól ment a korcsolyázás, amikor már ötödszörre estél el, akkor már nem is szóltál egy szót sem.
– Valóban ígéretes tehetség vagyok – morogta az orra alatt Draco.
– Most ugye nem azért neheztelsz, mert nem rohantam oda hozzád? Attól még nagyon is aggódtam.
– Kétrét görnyedve nevettél – morogta vádló tekintettel. – Legalább tíz percig feküdtem a bokorban, ahova bezuhantam.
– Ne haragudj – kuncogott a lány újból, ahogy felidézte az emléket. – De ha megijedek, akkor mindig ilyen furcsán viselkedek.
– Gondolom, a halálfalók elleni csatát is végigvihogtad.
Hermione hirtelen elhallgatott.
– Nem úgy értettem – mondta békülékeny hangon Draco, majd maga mellé húzta a szőnyegre a lányt. – Te vagy a legbátrabb lány, akit ismerek. – Hermione nem szólt semmit, még mindig duzzogott.

Draco játékosan belefúrta az arcát a lány nyakába, és apró csókokkal hintette be a lány finom bőrét. Hermione beharapta a száját, nem akarta, hogy a mosolygása elárulja, ezúttal nem akarta könnyen adni magát.

Szinte minden nap összezördültek valamin, egymás fejéhez vágtak dolgokat, amiket nem gondoltak komolyan. Utána egyikük jobban törte magát mint a másik, hogy kiengesztelődjenek. A gyors összeköltözés nemcsak örömöt rejtett magában. Hamar rájöttek a hátulütőjére is, de nem bánták. Egyszerűen csak élvezték egymás társaságát. Hermione egyre kevesebbszer ment be a kávézóba, Draco pedig csak nagyon ritkán állt neki a regénye folytatásának megírásához. Ha egymás közelében voltak, semmi mással nem akartak foglalkozni.

– Kérlek, ne haragudj – motyogta a szőke férfi, és a hátára fektette a lányt. – Ha nem bocsátasz meg, kénytelen leszek bevetni a titkos fegyvert.
– Jaj, csak azt ne – színlelt ijedséget a lány.
Draco ördögi mosolyra húzta a száját, és kezei elindultak a lány csípőjén felfelé, majd fürge ujjai egyszer csak mindenhol ott voltak. Hermione nevetése betöltötte az egész lakást. Rettentően csiklandós volt, és Draco ezt mindig kihasználta. Addig „kínozta" szerelmét, míg végül Hermione levegő után kapkodva könyörgött neki, hogy kegyelmezzen meg végre.
– Nem haragszom, már az előbb sem voltam mérges – dünnyögte a lány két csók között.
Draco rátámaszkodott a kezeire, és hosszasan nézte a lány arcát. Tekintete komoly volt, úgy nézett, mintha válaszokat keresett volna.
– Hermione, boldog vagy? – kérdezte egy pillanatra sem véve le pillantását a lány arcáról.
– Az vagyok – felelte ábrándos mosollyal a szája szélén. – Te is az vagy?
– Ha te boldog vagy, akkor én is.

DM/HG

Hermione valóban boldog volt, nem tudott volna okot mondani, miért ne lehetne az, kivéve egyet. A hazugság, ami eltávolította a barátaitól, folyamatosan beárnyékolta a markényi kis mennyország egét, amit Dracóval építgetett. Tépelődött, hogy s miként mondja el nekik az igazságot. Ginny és Luna számtalan levelet küldött neki egy találkozó reményében, mert egyszerűen majd' megvesztek, hogy megtudják, ki volt az a titokzatos idegen a fürdőszobában. De a lány mindig talált valamilyen kifogást, amiért nem tudott elmenni velük meginni egy kávét vagy valami mást.

Harry is írt neki, amikor már hetek óta nem hallottak felőle. Ginnyből egy szót sem tudott kihúzni, és aggódott, hogy a lányok talán összekaptak valamin. Ginny egyre közelebb került a kisbaba születésének időpontjához, és Harry örült volna, ha a legjobb barátnője mellette van. De Hermione most az egyszer önző akart lenni, és minden idejét Dracóval akarta tölteni.

Draco bevackolta magát a kanapé sarkába, az ölébe vette a jegyzeteit, és homlokát ráncolva átolvasta, amit eddig írt. Nem volt valami sok, de ígéretes volt a kezdés. Hermione fel alá járkál a nappaliban, kezében egy papírdarabot tartott, és arcára kiült a tanácstalanság.
A férfi időnként lopva felnézett a papírjaiból, de mivel Hermione egyszer sem szólította meg – mikor a pillantásuk találkozott –, így figyelmét visszairányította a regényére. Hermione újra kezdte a járkálást, közben az orra alatt motyogott. Draco megelégelte a lány viselkedését, és ingerülten a dohányzóasztalra dobta a jegyzeteit.

– Elmondod végre, hogy mi zaklatott fel ennyire? – kérdezte a nyakát masszírozva.
Hermione az ölébe dobta a levelet. A szőke férfi gyorsan végigolvasta a sorokat, majd kelletlenül felsóhajtott.

A lány egyik éjjel nem tudott elaludni, bármennyire próbálta. A mocorgásával felébresztette a mellette fekvő férfit is. Hermione tekintetében kétségbeesés ült. Elmondta a férfinak, mi nyomja a szívét már olyan régóta. Akkor Draco megnyugtatta, hogy nem lesz semmi baj, a barátai nem fognak haragudni rá, de ezt ő maga sem hitte el. Ő is félt tőle, hogy Potter és a többiek választás elé állítják a lányt, és nem tudta, Hermione hogyan döntene, ha arra kerülne a sor. Tudta, hogy Granger nem tud meglenni a barátai nélkül, ők is a családja része, mindig is fontosak voltak számára. De ha a lány elhagyja, neki ki marad? Nem támaszkodhatott senki másra, csak Hermionéra, neki már nem volt családja, nem voltak barátai. Egyedül volt a világban, míg Hermione nem lépett be az életébe.

– Mit fogsz csinálni? – kérdezte nyugodtságot erőltetve magára.
– Engem kérnek fel a kicsi keresztanyjának, nem tehetem meg, hogy nem találkozom velük – magyarázta Hermione. – De nem tudom, mit mondhatnék, ha újra kérdezősködnek…
– Van egy ötletem! – Hermione reménykedő arccal fordult a férfi felé. – Mit szólnál, ha elmondanád nekik az igazat.
– Az igazat? – suttogta Hermione maga elé. – Azt nem lehet, mármint, nem vághatom az arcukba.

Draco lassan odasétált Hermionéhoz, megfogta a kezét, és megvárta, míg a lány tekintete találkozik az övével. Utálta ezt csinálni. Nem szerette, amikor arról kellett győzködnie a lányt, hogy vállalják fel a világ előtt azt, ami közöttük van. Tudta jól, hogy még friss a dolog, de hiszen pontosan jól tudták, mennyire szeretik egymást. Majd' megbolondultak egymásért. Nem olyan nagy kérés, hogy Hermione elmondja végre a barátainak az igazat, vagy mégis?

– Mind felnőttek vagyunk, biztos vagyok benne, hogy megfelelően fogják kezelni a helyzetet – mondta Malfoy teljes meggyőződéssel a hangjában.
– Huh, hát ez… huh, te tényleg azt hiszed, hogy éretten fognak viselkedni? – nevetett keserűen a lány. – Mióta vagy ilyen optimista? Most komolyan, Draco, hogy képzelted? Mindannyian leülünk egy kellemes ebédhez és megbeszéljük a dolgot?
– Ne kezdd megint a kifogásokkal! El akarod mondani nekik egyáltalán? – A lány nem válaszolt. – Hermione! – Draco idegesen fújta ki a levegőt. – Elmondod nekik?
– Igen… Talán… Igen… Nem. – Elpirultan hajtotta le a fejét. – Nem tudom, mit csináljak, nem tudom, hogy mi lenne a legjobb.
Draco idegesen túrt bele a hajába. Igyekezett nem felemelni a hangját, de nagyon nehezére esett visszafognia a belőle kikívánkozó kiabálást.
– Hermione, egyszer az életben gondolj magadra – dohogott. – Ne érdekeljen, mit akarnak a barátaid, az sem számít, én mit szeretnék, csak azt mondd, amit te akarsz. Csak döntsd el végre!
– Ez nem ilyen egyszerű – toporgott idegesen a lány. Nem akarta folytatni ezt a beszélgetést, nem akart veszekedni.
– De igen, csak te túl akarod bonyolítani! Mondd, hogy te mit szeretnél. El akarod mondani?
– Akármit teszek, mindenképpen megbántok valakit – nyafogott a lány, sírás közeli hangon. – Ha elmondom, rájönnek, hogy ilyen hosszú ideje hazudtam nekik, ha hallgatok, azt fogod érezni, hogy szégyellek.
– A fenébe, tényleg ennyire félsz a reakciójuktól? – csattant fel Draco. – Mégis mi lehet a legrosszabb? Megkérnek, hogy szakíts velem? – Kétkedő volt az arca. – Nem tennéd meg, ugye?
Hermione kihúzta a kezét a férfi szorításából. Az elmúlt napokban egyre többször gondolkozott ezen éjszakánként. Mit kéne tennie? Nem hagyhatja el Dracót, mert szereti. De nem válhat meg a barátaitól, hiszen ők a családja. Utálta ezt az egészet.
– Hermione válaszolj! – Draco utána nyúlt, de a lány lerázta magáról a férfi kezét.
– Nem tudom, mit mondanának, ha elmondanám.
– De ha azt kérik, akkor el fogsz hagyni? – Még kimondania is fájt.
– Ne beszéljünk erről, nincs kedvem azon vitatkozni, mi történne, ha elmondanám, mert… Nem mondom el! – Saját magát is meglepte, hogy ezt kimondta. Draco arca hirtelen zárkózott lett, ez nagyon fájt neki. – Én…
– Ne, most ne! – fordított neki hátat a férfi. – Most szeretnék egyedül maradni. Nem mennél el?
– Kidobsz a saját lakásomból? – kapkodott levegő után a lány. – Nem megyek sehova!
– Igen, a te lakásod, a te barátaid, a te életed! – kiabálta Draco dühtől szikrázó tekintettel. – Hol férek én ebben el?, Ja, igen, tudom, a fürdőszobában. Nyilván ott fogok bujkálni, ha a barátaid véletlen meglátogatnak. – A gúny, ahogy a férfi beszélt, szíven találta a lányt.
– Tényleg jobb, ha egyedül maradsz! – Berohant a hálószobába, és jó hangosan bevágta maga után az ajtót.

Hermione még este sem volt hajlandó kijönni a szobából, viszont Draco sem akart bocsánatot kérni. Ezúttal úgy érezte, neki van igaza. De ahogy próbálta megtalálni a legkényelmesebb pozíciót a kanapén, amitől nem gémberedik el a nyaka reggelre, rájött, hogy mennyire nevetségesen viselkednek mindketten. Lenyelte a keserű pirulát, és bár a büszkesége erőnek-erejével próbálta visszatartani, halkan odasétált a hálószobaajtóhoz, és lenyomta a kilincset.
Hermione összegömbölyödve feküdt az ágyon, a fejére húzta a takarót, de még így is hallatszott halk zokogása. Draco torka összeszorult a látványra. Nem gondolta, hogy a lány ennyire megbántódott. Odalépkedett az ágyhoz, óvatosan lefeküdt a sírástól rázkódó takarókupac mellé, és simogatni kezdte azt a pontot, ahol úgy gondolta, Hermione feje lehet.

– Egy barom voltam, sajnálom – suttogta nyugtatón.
Hermione még pár percig szipogott, majd könnyektől maszatos arccal a férfi felé fordult. Draco halványan elmosolyodott, ahogy meglátta szerelmét, aki most úgy festett, mint egy kislány.
– Én is sajnálom… Nem akarlak elhagyni, soha, de soha – motyogta a férfi mellkasába fúrva az arcát.
– Akkor ezt megbeszéltük. – Megpuszilta a lány feje búbját, és kicsit összeborzolta a haját. – Most pedig csússz arrébb, hogy én is rendesen befeküdhessek az ágyba, és Merlin szerelmére kérlek, hogy legalább ma este vidd a közelemből a jégcsap talpaidat!
– Nem lehet, akkor egész este fázni fog – kuncogott Hermione, de azért mégis engedelmesen arrébb húzta a lábát.

DM/HG

Mikor leesett az első hó, Dracón úrrá lett a gyerekkor gondtalan felszabadultsága. Rávette Hermionét, hogy éjjel menjenek ki a parkba, mikor már senki más nem járt arra rajtuk kívül, és órákon át hó-angyalokat csináltak a szűz hóban. Addig maradtak kint, míg teljesen át nem fagytak. Otthon ledobálták a vizes ruháikat, és nevetve rohantak a forró zuhany alá.
Hermione teljesen elfelejtette, hogy Harry és Ginny válaszra vár a keresztanyasággal kapcsolatban. Megszűnt számára az idő, boldog volt, és semmi másra nem figyelt, csak Dracóra.

A szőke férfinak nem volt felhőtlen az elmúlt évek karácsonya, de most átjárta az izgatott várakozás. Hermione minden évben vett magának egy fát, és idén életében először nem egyedül választotta ki. Draco még aznap fel akarta díszíteni, pedig még jó pár hét hátra volt karácsonyig. A lány nevetve állt a háta mögött, miközben a szőke férfi tökéletes precizitással helyezte el a díszeket az ágakon. Malfoyt még az sem zavarta, hogy a díszek dobozában, többségben piros és arany gömböket talált. A fa tökéletes volt, mert együtt díszítették. Soha azelőtt nem volt még ilyesmiben része. Gyermekkorában mindig a manók állították fel az óriási karácsonyfát a szalonban, és őt soha nem engedték a közelébe, csak mikor a tömérdek karácsonyi ajándékot kellett kibontania.

Valami nagyon különleges ajándékot szánt Hermionénak. Egy régiségkereskedésben ráakadt a legtökéletesebb nyakláncra. Féltő gonddal csomagolta be a sötétkék papírba és elrejtette a fehérneműi alá. Hermione is sokat gondolkozott a férfi ajándékán, végül egy ritka, unikornis bőrből készült aktatáskát vett neki. Dracónak nem volt túl sok drága holmija, és úgy gondolta, ezt a fajta gesztust értékelni fogja.

– Szeretnélek valamire megkérni – fordult oda az ágyban Hermione a szerelméhez. – Vagyis inkább megkérdezni, hogy van-e kedved hozzá…
– Csak nem arra célzol, amit a múltkor említettem? – kérdezte Draco pajkosan vigyorogva. – Azt hittem, teljességgel elzárkózol…
– Így is van! – kiáltott Hermione, és alaposan megpüfölte Draco fejét egy párnával. – Nem is akarok róla hallani. De tényleg valami fontosat szeretnék kérdezni. Eljönnél velem a szüleimhez a karácsonyi ebédre? Szeretnélek nekik bemutatni. – Hermione lélegzetvisszafojtva várta, mit fog válaszolni a férfi. Csak most jött rá, hogy igazából neki is milyen sokat jelent a kettejük közötti kapcsolat.

Dracót váratlanul érte a dolog, először nem is talált szavakat. Egy pillanatra sem ötlött fel benne, hogy Hermione esetleg be szeretné mutatni a szüleinek. Ez igazán szép gesztus volt a lánytól, és nem mondhatott rá nemet. Bár tartott tőle, hogy nem ez a legjobb meglepetés a szülőknek karácsonyra.

– Nagyon kedves emberek, szerintem megkedvelnéd őket – szólalt meg Hermione bizakodó arccal. – Biztos vagyok benne, hogy ők is hamar megtalálnák veled a közös hangot.
Draco arcán látszott, hogy mennyire bizonytalan.
– Nagyon aranyos vagy, hogy bemutatnál a szüleidnek… – mosolygott vissza a lányra. – De nem lesz ez egy kicsit furcsa? Úgy értem, hogy ők ismernek, de másképpen, mint a barátaid, mert sosem találkoztunk, mégis tudnak rólam. – Hermione hevesen megrázta a fejét.

Draco tudta, hogy Hermione szülei nagyon elfogadóak, soha egyetlen pillanatig sem bánták, hogy a lányuk boszorkány. Ismerték a varázslóvilágot, már amennyire egy mugli betekintést nyerhet, és Hermione barátaival is találkoztak. Azt is tudta, hogy kislány korában Hermione sokat panaszkodott rá és az apjára, mert gonoszak voltak, és éppen ez volt, ami aggasztotta.

– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – kérdezte meg még egyszer óvatosan. – Lehet, hogy a mamád hozzám fog vágni egy serpenyőt, ha meglát.
– A szüleim nem vademberek! – színlelt sértődöttséget a lány, és elfordította a fejét. – Egyébként meg, már tudnak rólad, és szeretnének jobban megismerni. Szóval, ha van kedved, szívesen látnak, ha nincs, akkor itthon maradsz éhesen.
– Jól van, jól van – nevetett Draco. – Elmegyek veled, és ígérem, hogy ellenállhatatlan leszek, le fogom nyűgözni a szüleidet.
Hermione egyetértőn bólintott, de ő nem szerette volna, ha Draco megjátssza magát, csak hogy a szüleinek ne lehessen egy rossz szavuk sem.
– Nem kell semmit sem tenned. Draco, én azt szeretném, ha magadat adnád, legyél olyan, amilyen lenni akarsz.

DM/HG

A december nem tréfált, olyan fagyokat hozott Londonra, hogy az emberek legszívesebben ki sem mozdultak volna az utcára. Hermione az időjárásra való tekintettel bezárta a kávézót és a két kolléganőjének rendkívüli fizetett szabadságot rendelt el. Mindketten nagyon hálásak voltak, mert így két héttel karácsony előtt, bizony volt dolgok bőven.
Hermione sokat gondolkozott az idei karácsonyon. Huszonnegyedikén kettesben vacsoráznak Dracóval, majd reggel leülnek a fa elé, és átadják egymásnak az ajándékaikat. A szülei késő délutánra hívták meg őket, így kellemesen elnyújtózhatnak még egy kicsit, mielőtt indulniuk kell. De karácsony másnapjával nem tudott dűlőre jutni. Minden évben Ginnyéknél töltötte, amióta csak elköltöztek Godric's Hollow-ba. Sajnálta volna, ha idén másképpen alakulnak a dolgok, de azt tudta, hogy semmi esetre sem fog egyedül menni. Vagy Draco kíséretében megy, vagy sehogy.

Csakhogy ez a terv úgy tűnt, sosem fog megvalósulni. Draco egy ideje már nem nyaggatta Hermionét, hogy beszéljen a barátaival. A lány viszont nem is érezte, hogy szükséges lenne, főleg most, hogy nem érezte magán az állandó nyomást a férfi miatt.

DM/HG

Draco egyre izgatottabban várta december huszonnegyedikét, mert aznap délután került a boltokba a könyve második kötete. Az első rész osztatlan sikert aratott a gyerekek körében, és a kiadó nagyon elégedett volt. Nem győzött elég hálás lenni Hermionénak, amiért annak idején rábeszélte, hogy próbálja meg a mugli-világban kiadatni a könyvét. Éppen ezért ő is tenni akart valamit a lányért. Valamit, ami egy ideje már esedékes volt. Úgy döntött, lesz ami lesz alapon, de ő lerántja a leplet a kis titkukról, hiszen Hermione nem bujkálhat a barátai elől örökké.

Ginny, dacolva a csípős széllel, az erős havazással, a férje rimánkodó kérlelésével – ami később már átcsapott heves tiltakozásba –, figyelmen kívül hagyta a gyenge jóslófájásait, és nekivágott az útnak, hogy elmenjen Hermione lakására és megkérdezze tőle, mégis mi a fene folyik a lány életében mostanában.

Hermione éppen kivette a sütőből az újabb tálca gyömbéres süteményt, mikor valaki megnyomta a csengőt. Draco halkan odaosont az ajtóhoz, és kikémlelt a kis nyíláson.

– A barátnőd az, Potter felesége – közölte társalkodó hangnemben. – Beengedjem?
Hermione gyorsan ledobta a forró tálcát, majd odaszaladt az ajtóhoz, és ő is kilesett.
– Nyisd ki azt a rohadt ajtót, tudom, hogy otthon vagy! – morogta indulatosan, miközben tovább nyomta a csengőt. – Hallom a motoszkálást odabentről, és hacsak nincsenek egereid, akkor ez azt jelenti, hogy otthon vagy.

Hermione szívesen kikiáltott volna, hogy nincs itthon senki*, mint ahogy a nyúl tette kedvenc gyerekkori könyvében, de nem merte megkockáztatni, hogy Ginny esetleg tényleg rárobbantja az ajtót.

– Ne akard, hogy erőszakhoz folyamodjak... – szólalt meg újból Ginny.
Hermione könyörgőn nézett Dracóra, aki érette a célzást, és halkan sóhajtva elindult a hálószoba felé, hogy „elrejtőzzön".

Granger vett egy nagy levegőt, és kinyitotta az ajtót. Ginny majdnem átesett a küszöbön, ahogy berontott a lakásba, majd úgy forgolódott körbe, mintha keresne valakit. A haja zilált volt, az arcát megcsípte a hideg, és a télikabátját már nem tudta rendesen összegombolni a nagy hasa miatt. Hermione hátát nekivetette az ajtónak, és felkészült a barátnője kirohanására, amit minden valószínűség szerint nem fog megúszni.

– Két hónap! – kezdett bele Ginny, miközben igyekezett szalonképesebbé tenni magát. – Ennyi ideje nem voltál hajlandó eljönni hozzánk.! – A hangja vészjóslón csengett. – Van róla fogalmad, mekkora szükségem lett volna rád az elmúlt időszakban?
– Sajnálom, Ginny – sóhajtott Hermione. – Annyira szörnyen érzem magam miatta. – Ez igaz volt, Hermionét tényleg kínozta a bűntudat.
– Sajnálod, mi? – A vörös hajú nő nem tűnt meggyőzöttnek. – Nem válaszoltál a leveleimre, nem jártál be a munkahelyedre… Erre most itt ez a levél, amit ma kaptam!
– Igen, írnom kellett volna… Milyen levél? – Ginny előhúzta a barna borítékot a zsebéből, és a lány felé nyújtotta. Hermione elvette tőle, és gyorsan átolvasta. Már az első betű után rájött, hogy a levelet Draco küldte, és ezért gondolatban már rá is kötözte az égősort a karácsonyfáról, és kilógatta az ablakon.
– Nem kellett volna idejönnöd, nagyon csúsznak az utak. Eleshettél volna és megüthetted volna magad – dorgálta meg a barátnőjét.
– Jaj, ne legyél már olyan, mint Harry! – csattant fel Ginny. – Tudni akartam, mi folyik itt, miért nem lehet veled kapcsoltba lépni. Szóval, mi ez az egész?
Hermione fontolgatta a választ. Talán nem most kéne megmondania, hogy azért nem ment el hozzájuk, mert minden idejét újdonsült szerelmével töltötte, akit ők szívből gyűlölni fognak.
– Nem mondasz semmit? – kérdezte összehúzott szemmel Ginny. – Elbumlizok hozzád a legnagyobb havazásban, amit London eddig megélt, kilenc hónapos terhesen, és te csak állsz velem szemben, mint egy sült hal!
– Jobb lenne, ha leülnél, csinálok teát – indult el Hermione a konyha irányába. – Leülünk, és megbeszélünk mindent.
– Nem akarok teát inni, és leülni sem akarok! – dacoskodott Weasley. – Még mindig nem árulod el, kicsoda a titkos hódolód?A levél írója szerint el fogod mondani.
Hermione megtámaszkodott a pulton. A szemébe könnyek gyűltek, de visszafojtotta a sírást. Most jött el a pillanat, amikor elveszt valakit, aki számára nagyon fontos.
– Nem mondhatom el – suttogta hátra sem fordulva. – A levél íróját pedig el fogom tenni láb alól.
– Ne csináld ezt, Hermione, évek óta legjobb barátnők vagyunk, akárki is az, én nem foglak elítélni. – Ginny gyengéden megsimogatta a lány hátát. – Hát nem lehet olyan szörnyű az ízlésed – nevetett egy kicsit, hogy oldja a feszültséget, de nem volt túl meggyőző.
Draco odabent minden szót hallott. Maga előtt látta Hermione arcát, ahogy hezitál, és tudta, hogy nem fogja megmondani a barátnőjének, hogy együtt vannak. Döntő lépésre szánta el magát. Megírta azt a levelet, azt akarta, hogy vége legyen ennek a hazugságáradatnak, nem volt más választása.
Lendületesen széthúzta a szobákat elválasztó tolóajtót, és kilépett a nappaliba. A két nő egy emberként fordult felé. Ginny először elsápadt, majd az arca pipacsvörös színre váltott.
– Hello! – intett feléjük Draco, majd félszegen megeresztett egy gyengécske mosolyt. – Akarom mondani, meglepetés! – Idiótának érezte magát, ahogy széttárta a kezét, mintha valami bűvész lenne.
– Ez meg… Hát ez… De én – dadogott Ginny, hol Hermionéra, hol a férfire nézve.
– Meg tudom magyarázni! – ugrott a barátnője elé Granger.
– Tényleg? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Draco, és kezeit összefonta a mellkasán.
– Jó, igazából nincs rá jó magyarázat… De még mielőtt elítélnél, tudnod kell, hogy boldog vagyok. Igazán boldog.
Ginny félretolta az útból a másik nőt, és Draco elé sétált. Még mindig nem tudta, mit mondjon. Valóban meglepődött, és még nem döntötte el, hogy örül-e a fejleményeknek vagy sem. Eszébe jutott az a boldog mosoly, ami Hermione arcán volt, mikor berontottak hozzá a születésnapján. Az a mosoly nem nekik szólt, tudta jól, az annak az érdeme volt, aki a fürdőszobában rostokolt.
– Ezek szerint Draco Malfoyjal jársz? – tette fel a kérdést, amire nem igazán várt választ, hiszen egyértelmű volt.
Hermione bólintott, majd odasétált a férfihoz, és bocsánatkérőn pislogott rá.
– Ez annyira rád vall. Amikor az ember elkönyveli, hogy unalmas és besavanyodott vagy, te előrukkolsz egy ilyen pasival – mutogatott Draco felé.
– Köszönöm, hogy ilyen jó véleménnyel vagy rólam – fintorgott Hermione. – Na mit mondasz?
Weasley elsétált a szoba másik sarkába. Hirtelen nagyon melege lett, letekerte a sálat a nyakából, de még így is fújtatott, mint aki most futotta le a maratont. A reggel óta érzett fájásai erősebbek lettek mostanra. Nem akart tudomást venni róla eddig, de most bizony már be kellett látnia, hogy elkezdődött…
– Hát ez borzalmas! – kiáltott Ginny. Hermione nem akarta hallani, amit mond. – Ez szörnyű, jaj, miért most?!
– Látod, ezért titkolóztam, mert tudtam, hogy ez lesz – fordult felé vádlón Hermione.
– Ez rohadtul fáj! – közölte Ginny, és a hasát tapogatta.
– Azért ne dramatizáld túl a dolgot! – feddte meg Hermione.
– Hermione, én nem hiszem, hogy rólunk beszél – mutatott Draco a vörös hajú nő alatti tócsára.
Granger hirtelen felfogta, mi történik Ginnyvel, és a pánik azonnal úrrá lett rajta.
– Te most vajúdsz? – kérdezte ijedt hangon?
– Nem, csak összepisiltem magam örömömben – morogta Ginny fájdalomtól eltorzult arccal. – Persze, hogy vajúdok, ti tökkelütöttek! – sikoltotta összegörnyedve.
– Akkor most… Azonnal be kell vinnünk a Szent Mungoba! – adta ki a parancsot Hermione, és Dracóval egymást lökdösve az útból próbálták minél hamarabb felvenni a cipőjüket és a kabátjukat.

Ginny végigkáromkodta az oda utat, és a kórházba beérve azonnal üvöltözni kezdett a pultnál álló nővérrel, amiért szerinte nem volt elég segítőkész, holott azonnal értesítette a nő orvosát és egy szülőszobába kísérte. Hermione nem tudott elmozdulni Ginny ágya mellől, mert a nő magához láncolta a kezeivel.

– Szólnunk kéne Harrynek – mondogatta Hermione a verejtékben úszó nőnek. – El kell mennem érte, itt kell lennie. Majd az ápolók gondodat viselik addig.
– Ha most elmozdulsz innen, megöllek – vicsorgott Ginny, mint egy veszett kutya, két fájás között. – Egy lépést se merj tenni!
– Akkor legalább azt engedd meg, hogy a recepción megkérjek valakit, hogy…
– Majd ő elmegy Harryért! – Ginny egyenesen Dracóra nézett.
– Kicsoda, én? – Draco szemei óriásira nyíltak. – Most rám mutogat? – fordult Hermione felé segélykérőn. – Már beadtak neki valamit? Azt hiszem, félrebeszél.
– Ginny, ez egyáltalán nem jó ötlet – rázta a fejét Hermione.
– Mondd meg neki, hogy azonnal hordja ide magát, különben nem leszek hajlandó megszülni a második gyerekünket! – kiabálta Ginny egy újabb erős fájás közben, amibe belevegyült Hermione sikoltása is, ahogy Weasley egyre erőteljesebben szorította a csuklóját. – Ez a gyerek addig bent marad, amíg nincs itt az apja!

Ginny egy pillanatra elengedte Hermione kezét, amit a lány gyorsan ki is használt, és hátrébb lépett néhány lépést. Draco halálra váltan toporgott az ajtó mellett. Micsoda képtelenség ez az egész! Mikor újra meg szerette volna vitatni ezt a dolgot Hermionéval, Ginny hozzávágott egy párnát. Merlin sem tudta, honnan merítette hozzá az erőt vajúdás közben, de meg kellett hagyni, jó erőben volt.

Draco kirohant az ispotály ajtaján, és kétségbeesve forgolódott körbe. Hogy keveredhetett ekkora slamasztikába? Muszáj volt hoppanálnia, nem juthatott el gyalog Potterhez, mert mire odaért volna, a gyerek már egy hetes lesz. Lehunyta a szemét, és kényszerítette magát, hogy elhoppanáljon Potter falujába.

Hermione megmondta neki a pontos címet, és ő most ott állt szemben a világ legízléstelenebbül kivilágított házával, és nagyokat nyelve betolta a kertkaput.
Odabentről egy hang sem hallatszott ki. Draco félve a háta mögé nézett, mintha csak arra számított volna, hogy a helyiek kivont pálcával állnak a ház előtt. Kopogásra emelte a kezét, de olyan szörnyen nehezére esett a mozdulat, mintha valaki lelassította volna az időt. Abban a pillanatban, hogy az ujjai hozzáértek volna a fához, az ajtó kitárult.

– Ginny, de jó, hogy visszajöttél! – kiáltotta Potter visszatolva az orrára a szemüvegét. Draco ledermedve állt Harryvel szemben. – Te? – kérdezte szemöldök ráncolva. – Hol van Ginny? – Kikukkantott Draco válla mellet, hátha a felesége ott állt mögötte.
– Hello, Potter! – biccentett Draco. – Gondolom, nem akarsz beljebb hívni egy csésze teára. – Próbált viccelődni, de a helyzet nem volt éppen vidám.
– Mit keresel itt? Jöttél ellopni a gyerekek karácsonyát? – kérdezte karba font kézzel Harry.
– Nem, idén sajnos ez nem fér bele az időmbe – gúnyolódott Draco. – Tudod, Hermione szüleinél fogok majd ünnepelni… Mert mi egy pár vagyunk, és pontosan ezért jöttem. – Hát nem ez volt élete legjobban sikerült beszéde, az már biztos.
– Malfoy, ha megszöktél az elmeosztályról, miért pont ide jöttél? – Harry észrevétlen hátrálni próbált, azzal a nem túl udvarias szándékkal, hogy a másik férfira csapja az ajtót. – Hagyj engem békén, éppen a feleségemre várok!
– A feleséged… – lökte vissza az ajtót Draco. – Igazából miatta vagyok itt.
– Mit műveltél vele? – fortyant fel Harry, és elkapta a szőke férfit a gallérjánál fogva. – Azonnal mondd meg, hogy hol van! Bántottad?
– Először is, vedd le a kezed rólam – morogta Draco. – Másodszor pedig vegyél kabátot, mert a Szent Mungoban szükség van rád, a feleséged ugyanis éppen szül.

Harry egy pillanatig még ellenségesen méregette Malfoyt, aztán végre leesett neki, amit Draco mondott, és rögtön rémülten hátrálni kezdett. Tudta, milyen fontos ez a nap, és éppen ezért, neki mindent meg kell tennie, hogy Ginnynek a lehető legkönnyebbem folyjon le a szülés. James után kezdett el kiabálni, miközben háromszor fel, majd pedig leszaladt a lépcsőn, ebből kétszer hasra esett. Magára kapta a kabátját, lecipelte Ginny már előre összekészített bőröndjét, és végigkergette az ódzkodó kisfiát a fél házon, mire végre útra készen ott állt az ajtó előtt Draco társaságában.

– Akkor indulhatunk? – kérdezte Draco, még mindig kissé feszülten. – A feleséged egy vadállat, talán már széttépte Hermionét.
– Hermione vele van? – torpant meg Harry. – Te… te tényleg?
– Igen, mi tényleg, és köszönjük szépen, jól elvagyunk. Na, menjünk!

Mire beértek az ispotályba, már az egész Weasley-klán felsorakozott a váróban néhány barát társaságában. Draco úgy érezte magát, mint a gladiátorok, akik éppen besétáltak egy oroszlánokkal teli szobába. Hermione kipirulva szaladt eléjük, és azonnal lerángatta Harryről a kabátot, majd ellökdöste a szülőszobáig.

– Mi a franc tartott eddig? – morogta Ginny, majd hangja meglágyult, ahogy a férjére nézett. – Jaj, Harry, annyira jó, hogy végre itt vagy.
Hermione leült az egyik szabad székre Luna mellé. Draco szorosan a falhoz simulva állt mellette, és még a levegőt is síri csendben merte csak venni.
– Még jó, hogy egy kórházban vagyok – gondolta magában egy kis derűvel. – Ha ezek nekem esnek és összevernek, legalább gyors ellátást kapok.

Ron a felesége kezét szorongatva méregette kettősüket. Senki nem szólt egy szót sem, mindenkin úrrá lett a feszültség. George ellőtt néhány poént, hogy oldja a hangulatot, de még így is érezhető volt a vibrálás a teremben.

– Szóval, miért van ő most itt? – kérdezte fojtott hangon Ron Hermionétól. – Gondolom, semmi esély rá, hogy azt mondd, csak úgy összefutottatok. – A többiek ugyanolyan rosszalló pillantást küldtek Hermione felé, mint Ron.

Hermione nem szólt egyetlen szót sem. Nem volt kedve vérre menő vitába bonyolódni Ronnal éppen most. Amúgy is tudta, hogy Ron mennyire makacs, és nem tudná őt meggyőzni. Ez most nem az ő pillanata volt, hanem Ginny-é, és ő nem akarta elrontani egy hangos veszekedéssel. A többiek pontosan úgy viselkedtek Dracóval, ahogy várta. Gyakorlatilag levegőnek nézték, és bár ez szörnyen bántotta Hermionét nem tudott mit tenni.
Harry egy óra múlva boldogságtól sugárzó arccal lépett ki a várószobába, a kezében pedig ott tartotta a család legújabb tagját, Albus Perselust. Draco majdnem hangosan felnevetett mikor meghallotta a nevet. Tudta, hogyha Piton élne, akkor szétátkozná ezért Potter seggét.

DM/HG

– Huh, jó kis nap volt, nem? – Hermione holtfáradt volt. Még benéztek Ginnyhez egy percre, mielőtt hazaindultak volna. – Micsoda szép kisbaba, nem?
Draco csak hümmögött, miközben felakasztotta a fogasra a kabátját.
– Annyira…
– Befejeznéd végre? – kérdezte élesen a lánytól. Hermione értetlenül nézett rá. – Az egész nap egy nagy rakás szar volt! De ha volt benne jó, azt is csak azért élhetted át, mert én írtam a barátnődnek!
– Tudtam, hogy ezt fel fogod hánytorgatni – motyogta az orra alatt Hermione. – Tudom, mit akarsz hallani, és igen, sajnálom.
Draco eltrappolt a lány mellett.
– Tudod, mi az, ami a legjobban kiakaszt? Hogy mikor Weasley itt volt, te még akkor sem mondtad el neki az igazságot! Aztán meg elküldtetek Potterhez, aki jóformán kinyírt, utána meg egy szót sem szóltál a másik Weasleynek, mikor pofázni kezdett!
Dühösen kibújt a pulóveréből és a fotelba vágta, majd utána küldte az egyik cipőjét is.
– Nem akartam a várószobában vitatkozni… – csitította Hermione.
– Nem kellett volna vitatkozni, csak elmondani neki is, hogy mi egy pár vagyunk! Én megtettem, elmondtam Potternek és a feleségének is, és képzeld, még élek! – Hermione fáradt volt ehhez a vitához, és tudta, hogy hamarosan valami igazán bántót fog mondani, amit nem gondol komolyan.
– Mit kellett volna mondanom? – kiáltott a férfira. – Draco és én együtt vagyunk, mert ő megváltozott, és jobb, ha ezt elhiszitek, különben örök harag? Ne legyél gyerek.
– Szóval most gyerek vagyok? – sziszegte Draco. – Te pedig egy gyáva hazug vagy!
– Oh, hogy te mekkora egy szemét tudsz lenni! – Hermione elmasírozott Draco mellett, és közben szándékosan meglökte. – Nem is értem, miért vagy még együtt egy gyáva hazuggal.
– Igazad van, talán jobb lenne, ha elmennék! – ordította Draco, és visszavette a cipőjét és a pulóverét. – Hiszen világossá vált számomra, hogy nem akarsz felvállalni!
– Te könnyen beszél, neked senkivel sem kell megküzdened miattam! – morogta vissza Hermione.
– Tudod mit, már neked sem kell semmit sem tenned! Élhetsz tovább, mintha semmi történt volna közöttünk! – Draco pillantása ugyanolyan hideg volt, mint a hangja.
– Igen, az lenne a legjobb, ha az egészet elfelejtenénk! – replikázott Hermione. – Hiszen olyan rossz ember vagyok, miért is lennél velem!
Draco egyetértően bólogatott, majd lerángatta a kabátját a fogasról, és dühösen hadonászni kezdett a pálcájával. Most nem érdekelte, hogy varázsol. Összedobálta a holmiját egy táskába, és felrántotta az ajtót.
– Helyes, akkor elmegyek! A soha viszont nem látásra!
– Menj csak, nem fogsz hiányozni! – kiáltotta utána a lány a folyosóra szaladva.
– Csak hogy tudd, a gyömbéres sütid túl száraz! – fordult vissza Draco még utoljára.

Hermione olyan mérges volt, hogy csodálkozott rajta, hogy nem füstöl a füle. Ha Draco menni akar, hát menjen, ő nem tartja vissza. Legalábbis ezt mondogatta magának az első néhány órában, míg egyedül ült otthon a kanapén. Este már úgy gondolta, a férfi valahol meghúzza magát éjszakára, és reggel bocsánatot kérve visszajön.
De mikor reggel elmacskásodott végtagokkal egyedül kelt fel a nappali padlóján, már tudta, hogy Draco bizony nem jött haza. Tovább nyugtatgatta magát, hiszen a karácsony a nyakukon volt, és ő nem lehet olyan szerencsétlen, hogy megint egyedül töltse egy buta veszekedés miatt. Estére viszont kezdett elbizonytalanodni.

A sírás fojtogatta a torkát, ahogy felidézte azt a sok butaságot, amit eddigi vitáik során hozzávágott a férfi fejéhez. Igazán nem lehetett oka panaszra, mert Draco minden tőle telhetőt megtett, hogy a kedvében járjon, ő mégis olyan sokszor megbántotta.
Miután abbahagyta az önmarcangolásnak eme értelmetlen módját, újult erővel tört fel benne a harag Draco iránt. Most egyáltalán nem látta magát hibásnak a történtek alakulásában, csakis Malfoy hibája volt minden, mert ő mindig mindent akart. Azt, hogy az egész világ varázsütésre megbocsásson neki, és visszafogadja a kegyeibe!

A harmadik reggel bedagadt szemekkel tapogatta ki az ágya melletti órát. Fél tizenkettő volt, de ő úgy érezte, egy órát sem aludt.
Három napja nem zuhanyozott és fogat sem mosott. A konyhája úgy nézett ki, mintha valaki szándékosan csinált volna benne rendetlenséget. Erőnek erejével rávette magát, hogy beálljon a zuhany alá, és rendet tegyen a lakásban. A gyömbéres sütijével már ölni lehetett volna, olyan száraz volt.

Erről megint eszébe jutott, hogy mit mondott neki utoljára Draco, és újabb zokogáshullám söpört végig rajta. Odasétált a lemezlejátszóhoz, és feltette azt a lemezt, amit a mamája adott neki, mikor tizenhét éves volt. Mrs. Granger nem tudott olyan fantasztikus megbűvölt ajándékokat adni a lányának, mint más varázserővel bíró barátai, de a múlt egy részét átadhatta neki. Ezt a lemezt lány korában unalomig hallgatta, mikor egyszer szakított Hermione édesapjával.

Hermione még soha nem hallgatta meg a lemezt, de miután feltette, már értette, miért szerette annyira az édesanyja. Pár órával később, egy felbontott tojáslikőrös üveget használva mikrofonnak, körbe-körbe forgott a szobában, és teli torokból énekelte a sorokat az előadóval.

"Két szoba közt a csend, de végtelen nagy távolság.
S mi otthonunknak hívtuk egykor ezt a két szobát.
Esténként úgy vártalak, tudnod kell, ez nem panasz,
és nem sírok, csak bánt a cigaretta füst, attól könnyezem.

Boldogság, gyere haza,
késő van, gyere haza,
honnan jössz, nem érdekel,
gyere haza, csak ennyi kell!"

Halkan fordult a kulcs a zárban, és egy szőke fej jelent meg az ajtórésben. Óvatosan betette maga mögött az ajtót, és a kabátok takarásában meghúzódva figyelte Hermionét.

„Néha féltem, hogyha nagyon megnéztél egy csinos lányt,
de elfeledtem mindent, úgy öleltél éjjel át .
És ma sincs nálam boldogabb,
ha velem vagy, s ez nem panasz,
és nem sírok, ne félj, csak erős ez a fény, attól könnyezem!

Boldogság, gyere haza,
késő van, gyere haza,
honnan jössz, nem érdekel,
gyere haza, csak ennyi kell!"

– Oh, boldogság, gyere haza! – Hermione egyetlen hangot sem talált el, és erősen esélyes volt, hogy az ablaküveg hamarosan szétrobban, ha tovább folyatja a kornyikálást, de rendületlenül énekelte a szöveget. – Oh, boldogság!
Draco a szájára tapasztotta a kezét, hogy vissza tudja fogni feltörni készülő nevetését, de mikor a lány egy piruettet is beiktatott az énekes-táncprodukcióba, nem bírta tovább, és nagy hangon kacarászni kezdett.
Hermione, ledermedve a mozdulat közben, lassan az ajtó felé fordult, ahol Draco a hasát fogva kuncogott.
– Ez pazar volt, komolyan mondom, hogy a tánctudásod csak az éneklésed múlja felül – mondta vigyorogva, miután már nem kínozta a nevetőgörcs.
– Régóta állsz már ott? – kérdezte unott arcot vágva Hermione, és elnémította a lemezjátszót. – Örülök, hogy tetszett a műsor.
Mikor visszafordult és kicsit jobban szemügyre vette a fényre kilépő férfit, meg kellett állapítania, hogy Draco sincs túl fényes állapotban. Az arcát több napos borosta borította, és a szeme alatti karikákból ítélve nem sokat aludhatott az elmúlt három napban.
– Azt hittem, többé nem akarsz látni – jegyezte meg Herminone az egyik lábáról a másikra álldogálva.
– Na, igen – vakarta meg az állát a férfi. – Ha engem kérdezel, a Foltozott Üst már nem a régi, mióta Tom átadta a vezetést az unokaöccsének…
Hermione halványan elmosolyodott.
– Ez valamiféle bocsánatkérés akar lenni?
– Nos, elismerem, hogy hülye voltam, ahogyan te is, és megbocsátok neked, ahogyan te is. – Draco egy pimasz vigyor kíséretében a lány felé nyújtotta a kezét. – Végtelenül sajnálom az egészet, nagyon bánom, amiket mondtam. Mit mondd, Miss Granger, szent a béke?

A lány hezitálás nélkül elfogadta a neki felkínált jobb kezet. Moroghatott volna, amiért a férfi hagyta gyötrődni és aggódni az elmúlt három napban. Újabb vitát generálhatott volna, amiért nem volt benne teljesen biztos, hogy ő is ugyanolyan hibás, mint Draco, de nem tette. Az elmúlt napokban egy valamit biztosan megtanult.

Az embernek nincs sok ideje ezen a világon, de amíg itt lehet, ki kell használnia. Nincs idő vitákra és veszekedésekre. Mert ha találsz valakit, akinek még azt is megbocsátod, hogy a fűrészporhoz hasonlítja a muffinodat, akkor lehet, hogy tényleg megtaláltad az igazit, és még könyv sem kellett hozzá.

– A jövőben meg kéne előznünk az ilyen kirohanásokat – vetette fel az ötletet a lány. – Az nem járja, hogy minden vita után elrohansz.
– Azt hittem mostantól minden más lesz – mondta Draco bizonytalanul.
– Draco, én szeretlek, de ismerem magam, és kár lenne azt állítanom, hogy soha többé nem fogunk vitatkozni.
– Igazad van – mosolygott a férfi. – A jövőben felnőttek módjára fogjuk ezt intézni!
– Helyes! – mosolygott Hermione is.
– De egy valamit meg kell ígérned… – A lány kérdőn nézett Dracóra. – Soha, de soha többé ne énekelj hangosan, mert olyan borzalmasan rossz vagy, hogy szinte már hihetetlen. – Hermione felháborodva hozzávágott egy díszpárnát a férfihoz, de aztán nevetve megígérte, hogy többé nem csillogtatja meg a „tehetségét".

DM/HG

Hermione és Draco egymásnak dőlve, nevetgélve siettek fel az emeleti lakásba. A karácsonyi ebéd nagyon jól sikerült Hermione szüleivel, akik valóban nem voltak sem udvariatlanok, sem pedig lesajnálóak, mint ahogy Draco számított rá. Hermione mamája nagyon finom ebédet főzött, és az apja kivételesen nem nyaggatott senkit a bélyeggyűjteményével, aminek Hermione kifejezetten örült.

Draco nagyon örült az aktatáskának, és Hermione is boldog volt a neki választott különleges nyaklánccal. Úgy tűnt, ez a karácsony tényleg különleges lesz és egyedi a maga nemében. Egyedül az fájt Hermionénak, hogy idén nem vendégeskedhet a barátainál.

– Ez neked jött, elolvasod? – kérdezte Draco felemelve a kis borítékot a földről, aminek éppen, hogy csak kikandikált a csücske a szőnyeg alól.
Hermione visszafordult a hálószobaajtóból, és felbontotta a borítékot.
– Azt hiszem, ezt neked is el kell olvasnod – nyújtotta át a kártyát Dracónak.

„Boldog Karácsonyt, Gyerekek!
Holnap várunk titeket ebédre, ne késsetek!
Ginny, Harry, James, és Albus Perselus"

– Ugye elmegyünk? Ez nagyon szép gesztus volt tőlük, és biztosan nem fognak veled szemétkedni – bújt oda szerelméhez Hermione.
– Karácsony Potterrel? – vonta fel a szemöldökét Draco. – Ezek után senki ne mondja, hogy nem változtam meg.
– Köszönöm – csókolta meg Hermione gyengéden. – Azt is köszönöm, hogy te is viselkedni fogsz.
– Ne már, nem is csináltam semmit – tette fel kezét védekezőn.
– Azonnal nevetni kezdesz, ahogy meghallod Ginny kisfiának a nevét – dorgálta meg Hermione. – Akármikor kimondom, te nevetsz.
– Te is nevetnél, ha látnád magad előtt Perselus arcát, amint megtudja, hogy Potter utána nevezte el a gyereket – vigyorgott. – Gondolj csak bele.
– Na igen, biztos majd' szétvetné a büszkeség – kuncogott Hermione is.

Draco pillantásában volt valami, amitől Hermione tudta ő egész másra gondol. Hitte, hogy Perselus büszke lenne, de nem Potterék bugyuta névválasztása miatt, hanem miatta. Megtalálta saját magát, már tudta merre kell haladnia az úton, és érezte, hogy innentől minden jobb lesz, sokkal jobb.

* Jelenet a Mici mackóból.

Vége

Köszönöm szépen, hogy elolvastad!