Variáció 2

Declan Magnus irodájában ült a gépénél, és a papírmunkába próbált temetkezni. Az elmúlt napok után volt elég ahhoz, hogy időről időre sikerüljön egy kicsit elterelni a figyelmét a történtekről. Hisz abban a káoszban ami itt volt az elmúlt napokban, senki nem foglalkozott olyan apróságokkal, mint a ház készletei. Csoda volt, hogy egyáltalán a lakók nagy része kapott enni, és nem haltak éhen.

A raktárak azonban alaposan kiürültek, Nagyláb, aki szinte már teljesen rendbejött, az egész tegnapi napot azzal töltötte, hogy felmérje a helyzetet, és több tucat megrendelést állított össze, amik csak arra vártak, hogy valaki engedélyezze őket.

Declannek pedig épp kapóra jött a lehetőség, hogy ezáltal kicsit eltűnjön szem elől. Az elmúlt két napot Magnus mellett töltötte, de ezért is meg kellett küzdenie Willel, ahogy az azt megelőző napokban is egymásnak feszültek jó néhányszor. Will azonban, lévén pszichológus, nem volt teljesen kompetens Magnus ellátásában, így némi ajtócsapkodás árán beletörődött, hogy még pár napig kénytelen Declant kerülgetni a Menedékben. Ennek ellenére akárhányszor bejött, hogy ellenőrizze Magnust, nem mulasztotta el, hogy egy metsző pillantást küldjön feléje. Declan próbálta ugyan figyelmen kívül hagyni, de nem túlságosan sikerült neki. Inkább csak megcsóválta a fejét ilyenkor, és átment a laborba, hogy ellenőrizzen ezt-azt.

Mikor azonban Magnus EEG eredményei azt mutatták, hogy egy-két órán belül felébred a mesterséges kómából, amit még a műtétje után is fenntartottak két napig, Declan elhagyta a gyengélkedőt, és bezárkózott a nő dolgozószobájába. Semmi kedve nem volt ott lenni, mikor felébred, és a csapata mindent kitálal neki arról, ami történt. Biztos volt benne, hogy őt nem túl jó színben fogják feltűntetni, és pillanatnyilag túl kimerült volt ahhoz, hogy kimondott és kimondatlan vádak ellen védekezzen.

Tisztában volt azzal, hogy a vádak között van néhány, ami megállja a helyét, de azért a legtöbbje igazságtalan volt, és ez nem kicsit bántotta az önérzetét. Szíve szerint még ennél is messzebbre menekült volna… haza, vissza Londonba, ahol megfeledkezhetett volna mindenről. Még egy napot akart adni Magnusnak, hogy kicsit összeszedje magát, aztán úgy tervezte, hogy ha közben nem lesz semmi gond vele, szépen lelép.

Egy-egy megrendelés után eltűnődött a történteken. Csóválta a fejét Magnus eszement ötletén, és tudta, egyikük sem gondolta volna, még álmában sem, hogy ez lehet az egész mögött. Csak ki-ki vérmérsékletének megfelelően, és a rendelkezésére álló eszközökkel próbálta kezelni a helyzetet.

Declan megértette Willt, hogy mindenáron és a végsőkig ki akart állni Magnus mellett, hisz a nő volt a mentora, a mestere, ő avatta be ennek a világnak a titkaiba, ő volt, aki egy jó évvel ezelőtt új célt adott az éppen szétzuhant életének. Ha James került volna ilyen helyzetbe még életében, mint most Magnus, Declan ugyanígy kiállt volna érte, hisz neki James ugyanolyan fontos volt, ha nem fontosabb, mint Willnek a saját főnöke.

Ebben a helyzetben azonban úgy döntött, inkább a Menedék érdekeit képviseli. A Menedékét, amiért egy mentálisan alaposan szétcsúszott Magnus már nem vállalhat felelősséget.

Végül egy sóhajjal megcsóválta a fejét, és úgy döntött, nem foglalkozik a többiek véleményével. Mindenki úgy értelmezi a tetteit, a döntéseit, ahogy akarja. Lévén vezető, egyvalakinek tartozik elszámolással, Magnusnak. Ez nem lesz egyszerű, de ha itt lesz az ideje, szembe fog nézni ezzel a problémával is, gondolta, és visszatért a munkájához.

Éjjel tizenegyet kongatott egy közeli templom harangja, mikor valaki halkan megkopogtatta az iroda ajtaját. Declan meglepetten kapta fel a fejét, hisz azt hitte, már mindenki alszik a házban rajta kívül. Elképzelni sem tudta, hogy ki vágyik a társaságára ezen a késői órán, mikor még napközben is gondosan elkerülte mindenki.

- Magnus! – lepődött meg alaposan a férfi, mikor meglátta a főnökét az ajtóban. A nő pongyolában és papucsban állt az ajtajában, de a legrosszabb az volt, hogy halálsápadt volt, és a homlokán kiütött a verejték. – Nem lett volna szabad még felkelned! – csóválta meg a fejét Declan, majd felállt, hogy segítsen a nőnek. – Gyere, ülj le! – fogta meg a karját, és eltámogatta a legközelebbi fotelig, ahova segített neki leülni. – Mi a fene ütött beléd? Nem csináltál elég hülyeséget az elmúlt napokban? – dorgálta a nőt leguggolva elé. – Még legalább három napig nem lett volna szabad felkelned!

- Beszélnem kell veled! - nézett rá Magnus, aki elég nehezen szedte a levegőt. Kimerítette a hosszú út a gyengélkedő és az irodája között.

- És nem ért volna rá reggel? – csóválta meg a fejét Declan.

- Gyanítom úgy tervezted, hogy reggel lelépsz, mielőtt bárki felébredne – nézett rá Magnus, és a férfi beismerő fintorából tudta, hogy nem is tévedett. – Egész nap bujkáltál…

- Nem bujkáltam – tiltakozott Declan. – Dolgoztam.

- Declan… Nagyláb elmondta, hogy két napig vigyáztál rám. De mióta felébredtem, a gyengélkedő közelébe se jöttél. Ez nem véletlen.

- Csak gondoltam, ne három nap papírmunkával kezd a visszatérésedet…

- Ez nagyon kedves tőled. De csak félig igaz – fürkészte Magnus a másikat, mire Declan egy sóhajjal lehajtotta a fejét.

- Declan – tette a férfi vállára a kezét Magnus. – Nem követtél el hibát.

- Kár, hogy te vagy az egyetlen, aki ezt így gondolja – állt fel Declan, majd az ablakhoz sétált, és kibámult rajta.

Magnus nagyon nehezen állt fel székből, és az asztala szélébe kapaszkodva ment Declan után, és finoman megsimogatta a hátát.

- Nem követtél el hibát – ismételte meg, amit mondott. – A szabályoknak megfelelően cselekedtél, úgy, ahogy vártam.

- Valóban? – sandított rá Declan.

- Igen. Nagyrészt azt tetted, amit vártam tőled.

- Nagyrészt. Kivéve a kinevezésemet – húzta el a száját a férfi.

- Talán. De talán még erre is számítottam – mosolyodott el fáradtan Magnus, mire Declan vetett rá egy gyors pillantást, de egyáltalán nem látta dühösnek a főnökét.

- Tényleg?

- Talán igen – mondta kikerülve a konkrét válaszadást a nő, majd mindketten az éjszakai városra fordították a tekintetüket.

- Azt hittem, szereted a munkád – törte meg a csendet kicsivel később Magnus.

- Ez így is van – biztosította Declan. - A londoni ház az életem. James hagyta rám, és én egyszer megígértem neki, hogy vigyázni fogok rá mindenáron, ha vele valami történne.

- Tudom, Declan. De most belekóstoltál egy nagyobb hatalomba, és soha nem fogod elfelejteni az ízét.

- Magnus, én nem… - kezdett tiltakozni Declan. - Ez a hely téged illett. Te hoztad létre a szervezetet, és neked is kell vezetned, egészen addig, amíg képes vagy rá.

- És ezt ki ítéli meg? - kérdezte kicsit élesen a nő.

- Most komolyan, Magnus… ha az, amit most eljátszottál valóban bekövetkezne… ha tényleg szétcsúsznál, és veszélyeztetnéd a Menedéket… tényleg azt szeretnéd, hogy hagyjuk figyelmen kívül?

- Természetesen nem – rázta meg a fejét a nő. – Csak…

- Csak más terveid vannak egy ilyen helyzetre – fejezte be a félbehagyott mondatot Declan.

- Valóban – ismerte be Magnus, és egy kis időre megint csend borult rájuk.

- Miben több ő, mint én? – kérdezte Declan.

- Declan…

- Most komolyan, Magnus… mondd el! – nézett rá a férfi, és Magnus sokkal kevesebb sértettséget látott a szemében, mint amennyit várt. Declan inkább tényleg őszintén kíváncsi volt. – Mondd el, miben jobb, mint én! Alig egy éve van köztünk, alig halvány fogalma van a világunkról! És úgy mégis mire megy a pszichológia diplomájával, mikor szemben áll egy szalamanderrel, egy homoki rájával, vagy egy sárkánnyal? Vagy mihez kezd, ha egy abnormális megbetegszik vagy megsérül? Mondd, mit tenne egy ilyen helyzetben? Vagy mit tenne, ha Wexford megpróbálná megvezetni? Simán elhinne neki bármit… egyszerűen azért, mert nincs semmi tapasztalata.

- Declan, tudom, hogy van még mit tanulnia…

- És az akadémián sem a gyakorlati tárgyak voltak az erőssége…

- Tudom, hogy akcióból is van mit tanulnia.

- Akkor mégis… miben jobb? Mivel vívta ki az elismerésedet? Mennyivel tett többet a Menedékért, mint én?

- Declan, ez nem erről szól – sóhajtott Magnus.

- Hanem miről? – sandított rá a férfi.

- Ez bonyolult.

- Talán képes vagyok arra, hogy felfogjam – húzta el a száját Declan.

- Nyolcéves kora óta úgy tervezem, hogy Willnek komoly szerepe lesz a Menedék-hálózatban.

- Miért?

- Mert… mert mindaz, ami vele történt, az én hibám – ismerte be Magnus lehajtott fejjel.

- Micsoda?

- Az, hogy… hogy meghalt az édesanyja… hogy az apja inni kezdett, hogy olyan elcseszett gyerekkora volt, amilyen… elszúrtam… valamit…

- Nem vagyunk mindenhatók, Magnus – rázta meg a fejét Declan. - Még te sem. Nem lehet minden akciónk sikeres, még akkor sem, ha mindent megteszünk – csóválta meg a fejét a férfi. – Én is szúrtam már el akciót… tudom, milyen rossz érzés. Tudom, milyen sokáig gyötör utána a bűntudat. Tudom, hogy hetekig, hónapokig azon gyötrődsz, hogy kerülhetted volna el, hogy mit kellett volna még tenned. De ettől még nem bíznám a hálózatot, de még a házamat se bűntudatból egy olyan valakire, aki alig tud valamit az abnormálisokról.

- Ha segítjük és támogatjuk, megtanul mindent, amit tudnia kell. Képes rá, Declan. Lesz olyan jó, mint bármelyikőtök.

- Ehhez hosszú évek kellenek – ellenkezett Declan. – Ahogy mindannyiunknak szükségünk volt ennyi időre.

- Nem is szándékozom előbb feldobni a talpam – pillantott rá Magnus. – Adj neki egy esélyt!

- Úgy, ahogy ő is adott nekem három napja? – kapta fel a fejét Declan.

- Csak engem próbált védeni.

- A személyes érzelmei és az indulatai vezették! – csattant fel Declan.

- Ahogy most veled is ez történik – nézett rá fáradtan Magnus.

- Igazad van – fújta ki a levegőt a férfi, és próbálta visszanyerni a nyugalmát.

- Gyere, ülj vissza, mielőtt összecsuklasz itt nekem – sóhajtott, és visszavezette a nőt a fotelhoz, ő maga pedig az íróasztalnak támaszkodva megállt vele szemben.

- Declan… - nézett fel rá Magnus.

- Igen?

- Válaszolj nekem… de tényleg őszintén egy kérdésre!

- Rendben – bólintott rá a férfi.

- Leszámítva… azt a jó érzést… hogy te vagy a góré… szeretnéd vezetni a hálózatot?

- Magnus, én bármikor bármit megtennék a Menedékért.

- Ebben egy pillanatig sem kételkedtem – bólintott rá a nő. – De ez nem a kérdésemre válasz.

- Tudod, hogy én gyűlölöm a politikát. A csatározásokat a kormányokkal, a titkosszolgálatokkal, a bankokkal…

- Pedig jól csinálod. Profin kezeled a helyzetet.

- Megteszem, ami tőlem telik. De én az érdemi munkát szeretem. Az akciókat, a szervezést, a kutatómunkát.

- Ez nemet jelent – tisztázta Magnus, mire Declan széttárt a kezét.

- Ez van.

- De a londoni Menedék vezetőjeként is bőven van részed politikában. Sőt, talán a házvezetők közül te kapod a legtöbbet utánam.

- Igen, ez igaz. De tartani a frontot az MI6-szel szemben közel sem olyan, mint tizenkét ország összes titkosszolgálatával küzdeni egyszerre.

- Örülök, hogy ezt belátod.

- Szóval szerinted nem lennék képes rá… - fintorgott Declan.

- Egy szóval sem mondtam ilyet – rázta meg a fejét a nő. – De pont azt a részét veszítenéd el a munkádnak, amit szeretsz. Az érdemi részét. Az időt a kutatásokra, az akciók szervezésére, és mindezt miért? Hogy hetente háromszor hallgasd valamelyik tábornok sületlen üvöltözését, aki azt sem tudja, miről beszél, csak hajtja a saját hülyeségét. És nem küldheted el a fenébe, mert adott esetben tőle függ valamelyik házunk működése – sóhajtott Magnus, majd egy kis időre elhallgatott, hogy erőt gyűjtsön.

- Declan, hidd el nekem, hogy te nagyon jó helyen vagy Londonban. Az a legfelső olyan pozíció, ahol még megvan az egyensúly a politika és az érdemi munka között. Ne akard eldobni valami olyanért, amire bár képes vagy, de egy percig sem élveznéd.

- Talán igazad van – látta be a férfi.

- Így van, hidd el – bólintott rá fáradtan Magnus. – De most visszakísérhetnél az ágyamba.

- Inkább hozok egy tolószéket – sóhajtott Declan.

- El tudok menni a szobámig.

- Adok én neked olyan szobát – fenyegette meg félig komolyan, félig viccesen Declan. – Szépen visszamész a gyengélkedőre, és visszakötöm az infúziódat. És ha megtudom, hogy három napon belül még egyszer felkeltél, megint leváltalak.

- Ez nem vicces – húzta el a száját Magnus, miközben megpróbált felállni.

- Nem is annak szántam – biztosította a férfi, és odalépett hozzá, hogy visszanyomja a fotelbe. - Magnus, veszélyes műtéten vagy túl, és ez után még neked is pihenned kell. Tudom, hogy erősebb a szervezeted, mint bárki másnak, de nem vagy betonból. Adj időt magadnak, hogy megerősödj! Épp elég jelentés és papírmunka marad neked is, mire felépülsz, gyűjts erőt hozzá! És most maradsz a fenekeden, míg visszajövök egy tolószékkel!

- Ha jól tudom, már lemondtál – fintorgott Magnus.

- Igen. De attól még értékelném, ha ez alkalommal szót fogadnál.

- Jól van, jól… menj már! – dőlt hátra Magnus, és fáradtan lehunyta a szemét.

Declan még pár pillanatig nézte, aztán fejcsóválva elsietett a gyengélkedőre. Mire pár perccel később visszatért Magnus már félálomban volt a fotelban. Átsegítette a tolószékbe, majd legurította a gyengélkedőre, ahol gyorsan ágyba tette. Végül azonban leült az ágya szélére.

- Mit kellett volna másként tennem, Magnus? – kérdezte halkan, mire a nő felnézett, és erőtlenül megszorította a csuklóját.

- Betű szerint követted a szabályzatot, Declan. Úgy, ahogy én azt megírtam. Azonnal jöttél, ahogy értesítettek, megindítottad a hivatalos nyomozást, bevontad a triádot, pontosan úgy, ahogy az elő van írva.

- Akkor miért érzem azt, hogy nemkívánatos személy vagyok ebben a házban? – hajtotta le a fejét a férfi.

- Mert még mindenkiben ott van a feszültség. Benned ugyanúgy, ahogy a többiekben.

- Igen – hagyta rá a nőre Declan. – Pihenj! Reggel még megnézlek, mielőtt elmegyek.

- Köszönöm, Declan! - mosolygott rá a nő, majd lehunyta a szemét, és talán abban a pillanatban el is aludt.

Declan ott maradt még vele egy kis ideig, hogy ellenőrizze az értékeit, visszakötötte az infúziót a kezébe, adott bele még néhány gyógyszert, és csak utána hagyta magára, hogy visszatérjen az irodájába a munkához. Nem állt szándékában aludni aznap éjjel, tudta, hogy úgysem lenne rá képes. Akkor pedig már hasznosan szerette volna tölteni az idejét.

Hajnali négykor érte el a mélypontot, felkelt a géptől, és kinyitotta az ablakot. Abban bízott, hogy a hűvös, friss levegő majd némileg észhez téríti, de aztán meggondolta magát. Tudta, hogy Magnus, ha gondolkodni akar, mindig felmegy az északi toronyba, így arra gondolt ő is kipróbálja. Hátha neki is kitisztítja a fejét a csend, a magány, az éjszaka, és a toronyban állandóan fújó csípős szél.

Ahogy kilépett a szobából, vett egy mély levegőt. Körülötte az egész ház csendes volt, mindenki, emberek és abnormálisok is az igazak álmát aludták rajta kívül.

Lassan, a gondolataiba merülve sétált végig a hatalmas épületen a toronyig, majd felballagott a lépcsőn. Az idő hűvös volt, megborzongott, ahogy a lépcső tetején kilépett a szabadba, de aztán elsétált a mellvédig. Végignézett az alatta elterülő városon, majd inkább a csillagok felé fordította a tekintetét. Csak a legnagyobbak fénye tudta felvenni a versenyt a város éjszakai fényeivel, de Declan gondolatait még ők is csak kis időre tudták elterelni a gondoktól.

Sok minden megfordult a fejében, a történtek szinte minden mozzanatát megrágta újra, hogy egy-egy helyzetben hogy dönthetett volna máshogy, és, hogy az igazság fényében ennek milyen következményei lettek volna.

Aztán még az is eszébe jutott, hogy tényleg elvesztették volna Magnust, hogy kezelte volna a helyzetet, és mit kezdett volna Will makacs ellenállásával. Bár úgy érezte, hogy Will egy perccel sem maradt volna tovább a Menedékben, ha Magnus már nincs itt. A többiek elfogadták volna, legalábbis idővel, ebben biztos volt. De akkor sem lett volna olyan, mint a saját csapatával. Őket úgy ismerte, mint a tenyerét. A legtöbbjükkel évek óta együtt dolgoztak, néhányukkal nagyjából együtt kezdtek, együtt tanultak bele ebbe a világba, vagy később együtt tanították a fiatalabbakat. Máris hiányzott neki az a társaság, és egy halvány mosollyal még azt is megállapította, hogy honvágya van. Jobb is lesz, ha reggel szépen fogja magát, és hazamegy.

Reggel… hisz már pirkadt az ég alja, mire idáig jutott a gondolataival. Alaposan át is fagyott, de ezt észre sem vette, úgy elmerült a töprengésbe. Visszasétált az épületbe, és messziről bekukkantott a konyhába. Mivel a helyiséget üresen találta, készített magának egy jó kávét. Nem sok esélyt látott ugyan arra, hogy ezzel életet lehel magába, de legalább kicsit átmelegítette. Végül aztán vett egy nagy levegőt, és a gyengélkedőre indult Magnushoz.

A nő még mélyen aludt, így Declan csendesen ellenőrizte az értékeit, amik némileg jobbak voltak, mint éjjel, aztán kicserélte a rég kiürült infúziós tasakot is. Erre már Magnus is felébredt.

- Hogy érzed magad? – ült le mellé Declan.

- Nem szeretném, ha elbíznád magad, de azt hiszem, ezúttal szót fogadok – mondta a nő, belátva, hogy még nem nagyon kellene ugrándoznia.

- Nem fogom elbízni magam, de örülök. Pihenned kell még.

- Tudom. És te? Semmit nem aludtál, igaz?

- Majd otthon – hárította el Declan.

- Mikor indul a géped?

- Kilenckor – sütötte le a szemét Declan.

- Akkor már nem sok időd van.

- Nem. Csak… ellenőrizni akartalak, mielőtt elmegyek.

- Rendben leszek – próbálta megnyugtatni Magnus a másikat. – És te?

- Hazamegyek, kipihenem magam, és minden oké lesz.

- Képzelem – mosolyodott el Magnus. - Alaposan felbolygattam mindenkinek a lelkiállapotát.

- Túléljük – vont vállat a férfi.

- Összefutottál valakivel? – fürkészte a főnöke.

- Még mindenki alszik – rázta meg a fejét Declan. – Miért?

- Csak rosszabbul nézel ki, mint az éjjel. Attól tartottam, megint összekaptatok Willel.

- Nem, nem találkoztunk. De legközelebb… nem lesz egyszerű.

- Declan! Akcióban mindkettőtöknek a józan eszére van szükségem, és nem valami gyerekes haragszom rád játékra.

- Ezt ne nekem mond – sandított rá Declan. – Akcióban híres az angol hidegvérem.

- Tudom. De azt is, hogy van az a beszólás, ami még téged is kihoz a béketűrésből.

- Igaz. Majd igyekszem észnél lenni.

- Kösz – mosolygott rá Magnus. – De Will is megbékél, hidd el! És a többiek is.

- A többieket csak Will hergelte ellenem. Ők csak neked akartak segíteni, velem nem volt bajuk, míg Will ki nem találta, hogy én gyártom a bizonyítékokat ellened.

- Tudom. De minden rendbe jön, hidd el! – ígérte Magnus.

- Remélem. Most mindenesetre hazamegyek, és két napig egyfolytában alszom.

- Majd ha utolérted magad a papírmunkában – emlékeztette Magnus nevetve.

- Hogyne – ígérte kétes hangon Declan. – De most indulnom kell. Ne feledd, mit ígértél! Három napig még ágyban maradsz.

- Hogyne – válaszolt Magnus hasonló hangnemben, mint az előbb a férfi. – Declan… köszönök mindent!

- Ugyan mit? – nézett rá összevont szemöldökkel Declan.

- Hogy mindent megtettél a Menedékért. Még akkor is, ha ehhez népszerűtlen döntéseket kellett hoznod. Én tudom, hogy ez milyen.

- Bármikor – biccentett még a férfi. – Gyógyulj meg minél hamarabb!

- Oké – ígérte Magnus, mire Declan kisétált.

Declan reménykedett, hogy észrevétlenül el tudja hagyni a házat, de ez a remény szertefoszlott, mikor meghallotta Nagyláb hangját.

- Declan!

- Igen? – fordult vissza nem túl lelkesen.

- Én csak… láttam, hogy jóváhagytad a rendeléseket. Kösz!

- Nincs mit.

- A reptérre indulsz?

- Igen. Hamarosan indul a gépem.

- Elvigyelek? – kérdezte Nagyláb. Declan fejében megfordult a gondolat, hogy nemet mond, és inkább hív egy taxit, de aztán az jutott az eszébe, hogy nem kellene udvariatlannak lennie, ha már valaki szóba áll vele, sőt, még segíteni is szeretne, a történtek ellenére.

- Köszönöm, elfogadom – bólintott rá.

- Menjünk!

- Te a robosztusabb kocsikat szereted – vetette fel Nagyláb, ahogy beszálltak Magnus éjfekete, sötétített luxusszedánjába.

- Egy terepjáró férfiasabb – vont vállat Declan.

- Igaz – hagyta rá Nagyláb, és egy kis időre elhallgattak. Declan a rátörő álomkórral küzdött, Nagyláb pedig a forgalomra figyelt, vagy legalábbis úgy tett.

- Te nem utálsz engem? – kérdezte váratlanul Declan.

- Kellene? – vetett rá egy gyors oldalpillantást a másik.

- Biztos. A többiek számos okot találtak rá.

- Figyeltelek.

- Tényleg? És még szóba állsz velem? – kérdezte értetlenül Declan.

- Természetesen – bólintott rá Nagyláb.

- Nem igazán értelek.

- Tényleg? Nem inkább a többieket nem érted?

- Igaz – nevette el magát a férfi. – Kösz!

- Nincs mit! – nevetett vele Nagyláb is, de aztán elkomolyodott. – Declan… ne szúrd el!

- Nem, nem akarom – sóhajtott a férfi. – Abban a helyzetben… nem tehettem mást. De már vége. Minden a régi. Hazamegyek, és végre kialszom magam.

- Helyes – hagyta jóvá Nagyláb, és innentől kezdve csendben autóztak a reptérig.

A reptéren Declan még megköszönte a fuvart, majd nem sokkal később felszállt a gépére, és ahogy leült a helyére, úgy aludt el, mint akit fejbe vágtak, még a felszállást sem várta meg, és aludt is nem sokkal a landolás előttig.

Valamennyit segített rajta ez a néhány óra alvás, igaz, még nem volt a topon, de annyira már magához tért, ne legyen ön- és közveszélyes, mikor kocsiba szállt, hogy a reptérről hazahajtson a Menedékbe.

Mikor a garázsban leállította a kocsiját, már sokkal jobb érzéssel vett egy nagy levegőt. Aztán kiszállt, és becélozta az ágyát.

Mikor azonban belépett az épületbe, Murry jött vele szembe.

- Declan, visszatértél? Üdv! – nyújtott kezet a főnökének.

- Igen, végre – bólintott rá Declan.

- Hé, főnök, jó hogy itt vagy! – futott le a lépcsőn Alister. – Pacsi? – emelte fel a kezét, Declan belecsapott, és jót nevettek, aztán az egyik oldalfolyosón feltűnt Terry is.

- Szia, Declan – mosolygott a férfira. – Örülök, hogy itt vagy.

Declan gyanakodva nézett végig rajtuk. Nem először hagyta őket magukra hosszabb időre, hisz a kötelesség szinte rendszeres időközönként elszólította valahova, de nem szokták ilyen üdvrivalgással fogadni. Most azonban itt voltak, ami azt sugallta, hogy vagy mindhárman figyelték, mikor érkezik, vagy csak egyikük, de az riadóztatta a többieket.

- Történt valami? – fürkészte őket.

- Nem, nem történt semmi – tiltakozott ártatlan arccal Alister, de Declan látta, hogy a másik három váltott egy cinkos pillantást. Még egyszer végignézett rajtuk, majd a nőn állt meg a pillantása.

- Terry?

- Tényleg nem történt semmi, Deco. A házban minden oké, a város csendes. Csak… aggódtunk, hogy… hogy nem jössz vissza. Hogy… ott ragadsz Old Townban… Nem szerettük a gondolatot. És most… tényleg örülünk, hogy hazajöttél – mosolygott rá a nő.

- Itt maradsz velünk, ugye? – kérdezte Alister.

- Hova is mehetnék – sóhajtott Declan, és elégedetten végignézett a csapatán.

- Mondjuk az ágyadba – mérte végig Terry. – Minél előbb.

- Aludtam a repülőn – tiltakozott Declan.

- Persze, azért nézel ki úgy, mint egy zombi – bólintott rá Murry. – Semmi extra sürgős feladat nincs. Tedd szépen ágyba magad.

- Mindent megoldottunk a távollétedben – erősítette meg Alister is. – Ment minden, mint a karikacsapás.

- Szóval rám már nincs is szükség? – összegezte Declan. – Ti megoldotok mindent, én meg nyugdíjba megyek. Milyen nyugalmas is lenne… A fiatalok megváltják a világot, én pedig nyaralok a Bahamákon.

- Ne is álmodj róla! – nevette el magát Terry. – A fiataloknak szükségük van rád. Ezért aggódták halálra magukat az elmúlt napokban. Nem mész innen sehova!

- Nem is akarok – biztosította Declan. – És most megnézem, milyen jelentéseket csaptatok nekem össze, míg nem voltam itt. Már előre félek.

- Semmit nem csaptunk össze – nyugtatta meg Murry. – Mindent úgy csináltunk és úgy írtunk meg, mintha itt lennél. De ha azok a jelentések egy hétig kibírták, hogy nem olvastad el őket, akkor még nyolc órát kibírnak. Pihenned kell!

- Rendben – adta meg magát Declan. – De akkor három másodpercen belül mindenki eltűnik a dolgára! – adta ki az utasítást, és mire kettőt pislogott, a többiek nevetve szétszéledtek.

- Jó újra itthon lenni – állapította meg mintegy magának Declan, aztán elmosolyodott, ahogy még hallotta Terry kuncogását a folyosó kanyarulatán túlról.

Miközben sétált fel az emeletre, valahogy más szemmel nézett mindent, mint korábban. Ennyire talán még sosem érezte otthonának a házat, és boldog volt, hogy végül nem cserélte el semmi másra.

Semmi nem ért volna ennyit. Sem egy vezetői pozíció, sem az old town-i Menedék. Itt volt otthon, itt voltak az emlékei, a gyökerei, itt tanult meg mindent, amit tud. Örült, hogy odaát végül minden rendeződött, és annak is, hogy Magnus nem vette olyan vészesen a dolgokat.

Lassan felsétált a szobájába, gyorsan letusolt, aztán ágyba tette magát, és abban a reményben aludt el, hogy mire felébred, minden visszatér a megszokott kerékvágásba.