Variáció 4.
Declan az old town-i Menedék könyvtárában ült, és egy vaskos könyv felett üveges szemmel bámult a levegőbe.
Az elmúlt két napban próbálta értelmes dolgokkal elfoglalni magát, míg azt várta, hogy Magnus lassan felébredjen a mesterséges kómából, de túl sokra nem jutott. Próbált dolgozni, de nem volt túl hatékony, mert a gondolatai máshol jártak. Próbált gondoskodni Magnusról, de ez sem kötötte le túl sok idejét, hisz a felügyeleten kívül túl sok beavatkozásra már nem volt szükség. Ráadásul ott folyton összefutott a többiekkel, akik Nagyláb kivételével még mindig sértett hallgatásba burkolóztak, ha meglátták őt.
Próbált az otthoni dolgaival is haladni valamire, de az emberei leállították, mondván otthon kézben tartanak mindent, foglalkozzon fontosabb dolgokkal, hogy minél előbb haza térhessen.
Declan pedig végül nem tudott mit kezdeni magával, társaságra, vagyis a még mindig mérges és sértődött Will társaságára nem igazán vágyott, így kötött ki végül a könyvtárban. Keresett néhány könyvet, ami az aktuális kutatási témájába vágott, de egyhuzamban legfeljebb öt percig tudott odafigyelni bármire. Mindig bevillant neki egy-egy jelenet az elmúlt napokból, és azon rágódott, hogy is dönthetett volna máshogy.
Odakint lassan besötétedett, így Declan felkapcsolta a mellette lévő állólámpát. Ez épp csak annyi fényt adott, hogy az asztalát megvilágította, a hatalmas helyiség többi része ettől még sejtelmes sötétségbe burkolózott. Declan nem volt ijedős típus, ez ebben a szakmában nem igazán lett volna előnyös, de azért néha fürkészte a sötétséget maga körül. Tudta, hogy ez leginkább a még mindig zaklatott idegeinek köszönhető, így nem sokat törődött vele, újra és újra megpróbálkozott az olvasással.
Valamivel később kinyílt az ajtó, de Declan csak magában fintorgott, mikor felismerte Willt. A srác azonban nem lépett beljebb, sőt még a kilincset sem engedte el.
Magnus felébredt – közölte hűvösen. – Csak, hogy ne érjen meglepetés, ha legközelebb bemész hozzá.
Kösz – bólintott rá Declan, de a másik hangneméből már leszűrte, hogy elmondott ezt-azt a nőnek. Legalább az állapotára tekintettel lehetett volna még egy kicsit, csóválta a meg a fejét gondolatban Declan, de aztán felnézett. – Nagyon felbosszantottad?
Én? – kérdezett vissza gúnyosan Will.
Még nyugalomra lett volna szüksége.
Ne csodálkozz, ha felizgatta magát. Azok után, amit itt kavartál – rázta meg a fejét Will, aztán kiment, és betette maga mögött az ajtót.
Declan csak sóhajtott, és félretette a könyvet. Próbálta megsaccolni, mire számíthat Magnustól, de nem volt biztos benne, hogy ennek kipuhatolására a ma este már megfelelő idő lenne. A nőt komolyan megviselte a műtét, és az ózonbogár áldásos hatásai is. Pihennie és gyógyulnia kéne. Ő nem akart elefánt lenni a porcelánboltban, ha már Will eljátszotta ezt a szerepet.
Végül mégis rászánta magát, hogy benézzen a főnökéhez a gyengélkedőre. Aggódott érte, ellenőrizni akarta a dolgait. Tudta, hogy egy fájdalomcsillapítót Will is be tud neki adni, de azzal is tisztában volt, hogy a kollégája kompetenciája nem terjed ennél tovább, szóval jobbnak látta, ha utánanéz a dolgoknak.
Mikor belépett, látta, hogy Magnus időközben elaludt, ami nem is volt meglepő. Kell néhány nap, még az ő erős és ellenálló szervezetének is, hogy talpra álljon. A monitoron ellenőrizte az értékeit, majd óvatosan, hogy fel ne ébressze, ellenőrizte a lázát is. Még néhány percig figyelte, aztán úgy döntött, hagyja nyugodtan pihenni, de mikor kifele indult, a nő halk hangjára kapta fel a fejét.
Declan… - szólt utána.
Itt vagyok – lépett hozzá vissza a férfi.
Ne… ne menj el…
Pihenned kell, Magnus! Holnap beszélünk.
De…
Még mindig hőemelkedésed van a műtéttől, és gyanítom, komoly fájdalmaid lehetnek – csitította Declan.
Én is… bírom úgy… a fájdalmat… ahogy te – nyugtatta meg Magnus, mire Declan egy pillanatra elmosolyodott. Való igaz, más már üvölteni szokott attól, amit ő letud egy bosszús fintorral, vagy egy jégakkuval.
Lehet, hogy én is abnormális vagyok, ezért magasabb a tűrőképességem – vont vállat végül.
Nem… te tetőtől talpig… emberből vagy – próbált elmosolyodni Magnus is.
Fenébe – mondta megjátszott csalódottsággal a férfi. – Most aludj!
Eleget aludtam – sóhajtott Magnus. – Gyere, ülj le!
Declan még egy kicsit tűnődött, de aztán óvatosan letelepedett mellé. – De csak egy kicsit – kötötte ki. – Ha kifárasztlak, Will úgy kihajít innen, hogy a lábam se éri a földet. Persze, csak ha te nem teszed meg előbb.
Miért tenném? – nézett rá értetlenül Magnus.
Nem érdekes. Ezen ráérsz később töprengeni.
Declan…
Másként kellett volna csinálnom – adta meg magát a férfi.
Mit?
Mindent. Az egészet – sóhajtott.
Azt tetted, amit helyesnek láttál – mondta neki Magnus.
Igen. Csak… amit adott pillanatban helyesnek látunk, nem feltétlenül azonos a valóban helyessel.
Elmeséled nekem, hogy mi történt? – kérte fáradtan Magnus.
Úgyis tudod már. Amit nem láttál, azt gondolom Will elmesélte – nézett félre a férfi.
Valamibe belekezdett, de… pár mondat után elaludtam – próbált visszaemlékezni Magnus. – Akkor még tényleg gyenge voltam. Most már jobb. Meséld el nekem… hogy mi történt! Az elejétől.
Onnan, hogy Nagyláb felhívott?
Igen… onnan – bólintott rá Magnus.
Tudod, hogy ez egy hosszú mese… nem vagy még ilyen erős – próbált kibújni a dolog alól Declan. Úgy gondolta, neki magának is rendezni kéne még a gondolatait ehhez.
Majd összeszedem magam – ígérte a nő, és erre már nem volt kifogás.
Nyolc nappal ezelőtt felhívott Nagyláb, és elmondta… gondolom azt, amit a szájába adtál…
Declan… ne a feltételezéseidet mondd el… csak… a gondolataidat… az érzéseidet… és a tényeket – kérte Magnus.
Rendben – bólintott rá Declan, és ahogy egy pillanatra lehunyta a szemét, felidézte a kérdéses jelenetet. - Késő este volt, azt hiszem, mindenki aludt már rajtam kívül… tudod, pár órával később van ott, mint itt nálad… Fáradt voltam… kemény akción voltunk túl, két emberem volt a gyengélkedőn, akikért aggódtam, és még meg kellett volna írnom a jelentésemet. Már az rossz előérzettel töltött el, mikor megláttam a nevét a telefonon. Tudtam, hogy valami bajt jelent, éreztem, mégis, mikor elmondta, hogy… szóval, hogy nem vagy rendben… nem igazán akartam hinni neki. De pontosan tudta, mit kell mondania, hogy meggyőzzön. A tünetek, a példák, amiket elsorolt… elég meggyőzőek voltak. Sokáig beszélgettünk, és komolyan aggódtam érted, de végül abban maradtunk, hogy figyel rád, és azonnal értesít, ha rosszabbodna az állapotod, vagy valami olyat tapasztal, ami miatt szükség lenne rám – sóhajtott Declan, majd egy kis időre elhallgatott. Azt hitte, Magnus elaludt, mert a nő lehunyta a szemét, de aztán a csendre kinyitotta, és kérdőn nézett a másikra.
Nem mondom, hogy a következő két napban nyugodt voltam – folytatta halkan Declan, visszaemlékezve azokra a napokra. - Sokszor eszembe jutott, mi lehet veled, de mivel Nagyláb nem jelentkezett újra, kezdtem reménykedni abban, hogy csak képzelődött. Vagy csak fáradt és szétszórt voltál, és azt értette félre. Lankadt az éberségem, így derült égből villámcsapásként ért a hír, hogy Nagylábat lelőtték. Éjszaka volt, mondhatnám a legszebb álmomból ébresztettek, de egy darabig még rémálomnak gondoltam…
De jöttél… ahogy tudtál… - mondta Magnus fáradtan, mikor Declan elhallgatott.
Igen… pár órával később már itt voltam. Akkor még… nem igazán tudtam, mit tegyek… Értetlenül álltam a történtek előtt, ahogy mindenki más. De mire ideértem, néhány előzetes vizsgálatot már elvégeztek, és a vizsgálatok szerint a Nagyláb testéből kiszedett golyó a te pisztolyodból származott, és a ruhádon, amiben hazajöttél, lőpornyomokat találtunk – csóválta meg a fejét Declan.
Igen – bólintott rá Magnus.
És… hogy volt tovább? – kérdezte a beálló csendben a nő.
Tudod, hogy próbáltam beszélni veled… - hajtotta le a fejét Declan. – Reménykedtem abban, hogy tudsz mondani valamit… bármit, ami felment, vagy… legalább valami magyarázatot ad arra, ami történt. Magnus, ha csak egy szót mondtál volna, amibe belekapaszkodhatok…
De nem emlékeztem rá, mi történt. Erre te… bezártál egy szobába.
Mindenki érdekében – hajtotta le a fejét Declan.
Miért is?
Magnus, összevetve azt, ami történt…
Hogy… lelőttem a legjobb barátomat?
Igen, hogy lelőtted a legjobb barátodat… azzal, amit ő nekem elmondott… Szóval… ha a legjobb barátodat… képes vagy…
Hidegvérrel lelőni…
Igen, szóval akkor feltételeztem, hogy…
Hogy másra is veszélyt jelentek.
Igen. Úgy gondoltam, hogy neked is és nekünk is úgy a legbiztonságosabb. Aztán… délelőtt hazaért Will… Tajtékzott… aztán, amikor meglátta Nagylábat összeomlott. Elrohant hozzád.
Neki sem tudtam mást mondani, mint hogy nem emlékszem semmire – sóhajtott Magnus.
Tudom. Figyeltelek titeket – ismerte be Declan. - Bíztam benne, hogy legalább neki mondasz valamit, amin elindulhatunk. Hogy benne talán jobban megbízol, mint bennem, hogy feltársz előtte valamit, ami segíthet. Neked is, és nekünk is. De ahogy arról győzködted, hogy valaki rád akarja kenni az egészet… egyértelműen paranoiás tüneteket mutattál. Rossz volt látni. Annyira nem te voltál, annyira… - kereste a szavakat Declan, de végül nem talált megfelelőt. - Azt hiszed, örültem, hogy azt kellett tennem veled?
Tudom, hogy nem – próbálta megnyugtatni Magnus.
Láttam, hogy milyen kétségbeesett vagy – nézett fel rá Declan. – Láttam, hogy te magad sem érted mi történt, hogy gyászolod a barátodat… aztán a következő pillanatban a gondolkodásod megint zavaros és mániás lett. Lehet, hogy nem láttad, és Will még annyira sem… de aggódtam érted. És nagyon szörnyű volt olyannak látni téged. Pont téged, aki mindig olyan kemény és erős voltál.
Hát… ez tényleg nem nagyon látszott rajtad.
Millió más dolgom is volt, és ezt te is tudod. Ezerfelé szakadtam – védekezett Declan. - De mindig tudtam, mi van veled.
Megindítottad a hivatalos nyomozást.
Igen – folytatta egy sóhajjal Declan -, és összehívtam egy videokonferenciát a házvezetőknek. Elmondtam nekik, hogy mi történt… már amennyit akkor tudtunk. Nem volt sok, még kevésbé volt bíztató.
Majd… egyszer azt is elmesélhetnéd, ki hogy reagált – tűnt fel egy kimerült mosoly Magnus arcán.
Egyszer majd elmesélem – hagyta rá Declan. – De azt tényleg hosszú lenne most kielemezni. Tanulmányokat lehetne írni némelyikből.
Végig… együttműködtél mindannyiukkal?
Nem – rázta meg a fejét Declan. – Minden szükséges teendőt megbeszéltünk akkor. A későbbiekben csak néhányukkal maradtam kapcsolatban.
Kikkel?
Magnus… nem keverek bajba senkit. A döntéseimért csak és kizárólag én vagyok a felelős –mondta az eddigieknél határozottabban Declan, de aztán visszatért a tűnődő, melankolikus hangulatához. - Csak… jó volt olyanokkal is megvitatni a dolgokat, akik nem akarták leharapni a fejem, mint az embereid.
Will… nem akart rosszat – védte ifjú pártfogoltját Magnus.
Tudom. De ettől még nem volt jó érzés, ahogy rám borította az asztalt, és azzal vádolt, hogy én gyártom a bizonyítékokat ellened, hogy befeketítselek.
Tessék? – lepődött meg Magnus. – Miért tett volna ilyet?
Mert… - kezdett bele Declan, de aztán nem folytatta.
Igen?
Tettem valamit, amiért pokoli dühös volt rám.
Még annál is dühösebb, mint mikor bezártál?
Igen.
Mit tettél?
Megkértem a többieket, hogy nevezzenek ki a helyedre – vallotta be a férfi.
Declan… - csóválta meg a fejét fáradtan Magnus, majd lehunyta a szemét.
Nem akartam rosszat – mentegetőzött a férfi. – Csak… vigyázni akartam a Menedékre. Te… nem voltál beszámítható, és rohamosan romlott az állapotod. És félő volt, hogy Wexford kihasználja a helyzetet. Előbb kellett lépnem, mint neki! Ha ő kerül a helyedre, akkor az egész hálózatot a hatalommániás tervei elérésére használja fel! Én csak azt akartam, hogy erre ne kerülhessen sor. És hidd el, sok házvezető látta ezt a veszélyt, ezért támogattak, és nem azért, mert nem hűségesek hozzád. Mindannyiunknak te vagy az első, Magnus. De akkor valamit tennünk kellett. Én voltam itt, és én vállaltam fel ezt a döntést, még akkor is, ha Willnek nagyon nem tetszett. Ellened irányuló támadásnak vette, ahogy onnantól kezdve minden egyes szavamat. És amikor megérkezett a triád, csak még rosszabb lett. Mi a fenéért találtad egyáltalán ki őket? – sandított a nőre Declan.
Mert ez… az egyetlen módja… hogy ne lehessen… megvezetni a szervezetet.
Nem száz százalékig megbízható módszer, mint a mellékelt ábra mutatja – csóválta a fejét Declan. – Még őket is ki lehet játszani.
Valóban – bólintott rá Magnus. – De egy átlagos bűntény esetén hatékony, ezt be kell ismerned.
Persze – hagyta rá Declan. – De azért nem volt jó érzés, hogy hárman turkálnak a fejemben. Nem mintha lennének titkaim, akár előtted, akár a szervezet előtt… de azért vannak gondolataim, amik csak rám tartoznak.
Ahogy mindannyiunknak, Declan. És… a triád célja nem az… hogy a… magánéletedben turkáljon – próbálta megnyugtatni a nő, de már elég kimerültnek tűnt. Ennek ellenére a szemében éber figyelem csillogott.
Elkerülhetetlen – fintorgott Declan.
Valóban. Ezután mi történt? – térítette vissza Magnus a történet fonalához a férfit.
Alaposan meglepted a triádot azzal, hogy nem tudtak olvasni benned.
Frusztráló lehetett nekik – mosolyodott el Magnus.
Finoman szólva is. De ők is arra a következtetésre jutottak, hogy súlyos beteg vagy. Egyre újabb és újabb megerősítéseket kaptam ez ügyben, és a viselkedésed sem cáfolt rá. Ahogy kiborultál a kihallgatáson… rossz volt nézni.
Tudod, érezni sem volt jobb – vonta össze a szemöldökét Magnus, ahogy próbált visszaemlékezni. – Hogy volt tovább?
Henry megtalálta a felvételt, amit letöröltettél a rendőrfőnökkel. Hidd el, egészen addig a lelkem mélyén én is hinni akartam neked… benned. Folyamatosan próbáltam valami elfogadható magyarázatot keresni a történtekre, de azzal már nem tudtam mit kezdeni. Megvizsgáltattam Henryvel, és azt mondta, minden kétséget kizáróan eredeti. Akkor feladtam… tudom, hiba volt, de… az már sok volt. Arra már nem bírtam mentséget találni, hiába akartam.
Megértem, Declan. Azt láttad, hogy hidegvérrel lelőttem a barátomat. De innentől sűrűsödtek az események, ha jól sejtem.
Ezután fejbe kólintottad a kis szárnysegédedet, persze csak miután megvádoltad a lányod halálával… és szépen megléptél. Henry hathatós segítségével.
Ne vesd a szemére! – kérte a nő. – Azt hitték, könnyebben megvédhetnek a látókörödön kívül.
Nem akartam a szemére vetni. Will alaposan teletömte a fejüket az ellenem koholt hülyeségeivel. Hiába mondtam neki, hogy halvány elképzelése sincs, mi folyik a háttérben, nem értett meg. Meg sem próbálta, még csak meg sem hallgatott. Pedig sokkal könnyebb lett volna, ha lehiggad, és megpróbálja átlátni, amit mondtam neki.
Csak azt látta, amit teszel, a miérteket nem.
Így a legkönnyebb ítélkezni – bólintott rá némi cinizmussal Declan.
Ő még nem látja az egészet, Declan. Neki a Menedék ez a ház. Még nem látja, hogy ez sokkal többről szól. Ő még nem érzi a súlyát annak, hogy tizenkét házat kell összekoordinálni… valahogy. Szóval megléptem…
Igen, és eltűntél a szemünk elől – folytatta a visszaemlékezést a férfi. - Várható volt, hogy lépsz valami ilyesmit, bár könnyebb lett volna, ha nem kell átkutatnunk utánatok a fél várost.
Ugyan – tűnt fel egy félmosoly Magnus arcán. - Könnyedén megtaláltál minket.
Most erre mondjam azt, hogy egy amatőr vezette az embereidet? - húzta el a száját Declan. – Akkora nyomokat hagyott mindenfelé, mint a Himalája. Semmire nem figyelt oda, csak ment a saját feje után.
Belejön.
Tudom. Idővel – értett egyet Declan. – De valóban könnyen rátok találtunk.
És letartóztattál.
Hagytál más lehetőséget? – kapta fel a fejét Declan. - Még akkor is próbáltál menekülni, és közben mindegyikünket vádoltad mindenfélével. Magnus, akkor már tényleg nem voltál beszámítható. Ha hagyunk, hogy szabadon bóklássz, tényleg baj lett volna. Bajod eshetett volna, vagy… másoknak. Nem beszélve arról, hogy egyedül maradtál volna épp akkor, amikor tényleg rosszra fordul az állapotod. Mert akkor már rohamosan romlottál. És miért is ne, ezzel párhuzamosan egyre jobban előtérbe került a Berta által jelentett veszély. Mintha nem lett volna elég gond, hogy mit kezdjünk veled, még az egész világot is veszélyben tudhattuk. És ki tudja, így van-e még? – nézett kérdőn a főnökére Declan.
Berta halott – állította Magnus.
Hogyne – bólintott rá Declan, de látszott rajta, hogy nincs igazán meggyőzve.
Declan, így van.
Ha te mondod – vont vállat végül a férfi. – De ezt akkor nem tudtuk, sőt, egyre több bizonyíték került elő, ami azt mutatta, hogy Nagy Berta igenis életben van. Nem értettük, miért hagytál életben egy ilyen hatalmas potenciális veszélyforrást, vagy ha már meghoztál egy ilyen horderejű döntést, miért tartottad titokban.
Ha Berta élne, óriási veszélyforrás lenne, ahogy azt te magad is mondtad. Minél kevesebben tudnának róla, annál jobb.
Ez tény. De akkor mindenkit megdöbbentett, hogy Berta él, és ráadásul eltűnt. Sőt, nagyon valószínű volt, hogy rossz kezekbe került. Tudod, hogy mit éreztünk?
Hogy Emma mit érzett, azt gyanítom – tűnt fel egy félmosoly Magnus arcán, de aztán a pillantása visszatért Declanre. – Te pedig remekül kezelted a helyzetet. Sokan pánikba estek volna, de te megpróbáltál megoldást találni.
Kösz – sóhajtott a férfi. – Nem volt könnyű. A veszély óriásinak tűnt… és fogalmam sem volt, hogy kezelhetnénk hatékonyan. Arról pedig főleg nem, hogy ha egyáltalán megtaláljuk Bertát, mit kezdhetnénk vele. És Will… az a Will aki addig foggal-körömmel küzdött érted, úgy döntött, hogy itt hagy csapot-papot, mi pedig csináljunk amit akarunk Bertával, meg az egész mindenséggel.
Csalódott bennem, és ezáltal az egész Menedékben – húzta el a száját Magnus.
Talán nem lenne szabad ezt mondanom, de sokan csalódtunk benned abban a helyzetben. Ki ezért, ki azért. De ettől még nem hagytuk cserben azt, amiben hiszünk, amiért mindig is dolgoztunk.
Te miért csalódtál bennem? – fürkészte Magnus a másikat.
Tudod… mindig azt hittem, hogy… hogy te mindig itt leszel velünk. Hogy rád mindig számíthatunk. Nem tanulok semmiből, látod? – pillantott szomorúan Magnusra.
Ezt hogy érted?
James halála után meg kellett volna tanulnom, hogy senki nem él örökké.
Igen, ezt tényleg meg kellett volna tanulnod – bólintott rá tűnődve a nő.
De ezután már Willék rájöttek a turpisságra – szűkült össze Magnus szeme.
Igen, mert ők ráértek veled foglalkozni! Én meg közben mentsem meg a világot. Mintha bármit is tehetnék egyedül. Igen, ők rájöttek a turpisságodra, de hogy közben Berta kontinenseket süllyeszthetett volna el, az meg sem fordult a fejükben. Amiatt csak én aggódtam.
Nem szemrehányásnak szántam, Declan. Neked tényleg más dolgod volt.
Innentől már csak egy dolgom volt, megszervezni az akciót, amiben visszaraboljuk Nagy Bertát – mutatott két képzeletbeli idézőjelet a kezével Declan.
Akciószervezésben mindig jó voltál – mosolyodott el Magnus.
Legalább valamiben – követte a példáját a férfi is.
Meglepődtetek?
Emmán? Eléggé. Mikor elindultunk már sejtettem, hogy valami mást fogunk találni, mint amit várunk, de nem tudtam, hogy mit. Mindenesetre sok mindent megmagyarázott. Hisz Willék hiába jöttek rá, hogy megetted azt a bogarat, nem értettük, miért? Mire volt jó mindez?
Sajnálom, Declan – sóhajtott Magnus, és most már tényleg nagyon fáradt volt.
Bolond terv volt. De nem ez az első hasonló tőled, és nem is az utolsó. Belegondoltál abba, hogy mi lett volna, ha nem jövünk rá időben? Ha nem szedjük ki belőled azt a dögöt?
Nagyláb… közbelépett volna – állította határozottan a nő, de láthatta, hogy nem győzte meg a másikat.
Persze. És mi van akkor, ha te, mint abnormális másként reagálsz az ózonbogárra? – vetette fel a férfi. - Ahogy tulajdonképpen másként is reagáltál. A reakció lefolyása nálad sokkal gyorsabb volt, mint egy embernél. Nem lett volna szabad ilyen gyorsan eljutnod a mélypontra. Ennek az állapotnak az elérése egy embernél három-négy nap. Nálad még kettő sem volt. Ha Nagyláb kivárja az általad megadott határidőt, belehalhattál volna.
Kockáztatnom kellett. Mielőtt még… olyan információk szivárognak ki… amikbe mások fognak belehalni – sóhajtott Magnus.
Te mindig meg tudod ideologizálni a döntéseidet – csóválta meg a fejét Declan.
Ezért vagyok én a főnök – mosolygott rá Magnus. – Jut eszembe… lemondtál már?
Amint túl voltál a műtéten – bólintott rá a férfi. – Magnus…
Igen?
Te sem érted meg, miért tettem?
De igen, megértem… már akkor megértettem… mikor Will előadta minden szívfájdalmát – ismerte be Magnus egy elfojtott mosollyal.
Tudtad az egészet – értette meg Declan, majd lehajtotta a fejét.
Igen. Volt szerencsém a másik oldalt is végighallgatni – mosolyodott el Magnus.
Akkor miért volt szükség erre a mesedélutánra? – sandított fél szemmel a főnökére Declan.
Mert szerettem volna valaki olyantól hallani a történteket, aki képes higgadtan, indulatok nélkül visszatekinteni, és összefüggő, kerek egész mondatokban beszélni a történtekről – kuncogott Magnus. - És tudtam, hogy te ilyen vagy.
Azért közben bennem is forrtak indulatok. És akkor még finoman fogalmaztam – ismerte be a férfi.
Tudom, Declan. Csak… kíváncsi voltam, hogy… mit gondoltál, mit éreztél közben. Mikor meghoztad a döntéseidet.
Sok mindent éreztem, Magnus – csóválta meg a fejét Declan. – És egyiket sem akarom egyhamar újra érezni.
Declan… szakmailag és politikailag kifogástalan döntéseket hoztál.
És a többi szempont? – húzta össze a szemöldökét Declan.
Ez itt a munkánk. A hivatásunk. A Menedék. Itt nincs helye más szempontoknak – mondta szigorúan Magnus.
És ez így jó?
Célravezető. Ez is… egy népszerűtlen döntés, amit időről időre meg kell hoznom. Most már tudod, milyen az.
Nem könnyű. Nem irigylem tőled a lehetőséget.
Nem? – mosolyodott el Magnus. – Will meg van győződve róla, hogy elepedsz ezért a lehetőségért.
Átadom neki, hogy kipróbálhassa. Tudja csak meg, milyen az, amikor próbálsz a lehető legjobb úton maradni, és mindenki utál érte. Mindenki ellened dolgozik, pedig csak segíteni akarsz.
Declan! Eddig tartott az angol hidegvéred? – szakította félbe a nő.
Igazad van – adta meg magát a férfi. – Ha eddig nyugodt tudtam maradni, már nem érdemes bosszankodni. Neked pedig aludnod kell végre! És most már nem tűrök ellentmondást! – szólt szigorúan a nőre, mikor az ellenkezni akart.
Én vagyok a főnök! – nézett rá morcosan Magnus.
Igen, te – mosolygott rá Declan. – De neked is van egy főnököd, a saját tested. Ami perceken belül le fog győzni. Fogadj szót neki, és aludj!
Rendben – adta meg magát Magnus, mert belátta, hogy Declannek igaza van. Már komoly küzdelmeket folytatott azért, hogy ne záródjanak be a szemei. – Mikor mész haza?
Most, hogy mindent megbeszéltünk, a reggeli géppel. Majd hívj, ha kellek!
Úgy lesz – ígérte Magnus, és végül megadta magát a kimerültségnek, és lehunyt a szemét.
Aludj csak! – mondta még neki Declan, majd lassan kijött a gyengélkedőből, és jobb híján visszaindult a könyvtárba.
Mikor azonban Declan kilépett az első emeleten a liftből, Nagylábbal találta magát szembe.
Ugye tudod – nézett rá fürkészőn Nagyláb -, hogy ezt a beszélgetést sokan hallgatták?
Gyanítottam – tűnt fel egy félmosoly Declan arcán. – Legalább megértettek ezt-azt, és nem kell még négyszer elmondanom, mit miért tettem. Gyűlölöm ismételni magam – mondta, majd tovább indult volna, de aztán megtorpant. – És most legalább nem tudtak lépten-nyomon félbeszakítani… egész kényelmes volt így. Kénytelenek voltak meghallgatni a mondandómat. Mondd meg Willnek – kezdett bele egy mondatba, de aztán legyintett. – Nem érdekes.
Mit? – szólt utána Nagyláb, mikor Declan már elindult.
Azt, hogy egy jó vezető meghallgatja a másik felet, még akkor is, ha nem ért egyet vele. És nem hangerővel, hanem érvekkel próbál hatni a másikra.
Te sem túl sok érvet hoztál fel neki – ellenkezett Nagyláb.
Elmondtam volna neki… egy részét… - helyesbített Declan -, ha nem üvöltve jön oda hozzám, és ha nem rohan el, és vágja rám az ajtót. De így nem lehet érdemben kommunikálni. Ha valami nem tetszik neki, sértetten elrohan, mint egy gyerek.
Bocs – hallotta meg a háta mögött Will hangját, és mikor megfordult, látta, hogy a srác ott áll mögötte, és egy kicsit bűntudatos fintorral néz rá.
Majd felnősz és megkomolyodsz, Zimmerman – vont vállat, mire Will megforgatta a szemét.
Na persze. Szóval elmondod?
Mit?
Azt a részét, amit akartál.
Legyen elég annyi, hogy a házvezetők közt közel sem olyan idilli a béke és az összhang, mint amilyennek kívülről látszik.
Magnus tudja? – lepődött meg a srác.
Will! Magnusról beszélsz – csóválta meg a fejét Declan. – Ő miről nem tud? Többet tud rólad, mint te saját magadról. És most ha megbocsátotok… kemény hét van mögöttem. Aludnék pár órát, mielőtt útra kelek.
Kapsz egy vendégszobát – ajánlotta Nagyláb.
Ha egy hétig kibírtam nélküle – vont vállat Declan, kicsit cinikusan, mintegy jelezve, hogy ez előbb is eszébe juthatott volna valakinek, majd hátrébb lépett két lépést. – Meg ne próbáld! – szólt Nagylábra egy elfojtott mosollyal. – Tartogasd a kölyköknek a fejbevágást! Én pedig megyek a könyvtárba.
Most tényleg egy asztalnál akarsz aludni? – kiabált utána Will, de Declan egy laza intéssel letudta őket, és tényleg visszasétált a könyvtárba.
Valójában esze ágában sem volt aludni. Tudta, így, hogy felidézte az egészet, elejétől a végéig, újra felelevenedett minden emlék, és a felbolydult érzelmei úgysem hagynák nyugodni. Örült, hogy legalább Magnus megértette az indítékait, és nem kellett túl sokat magyarázni a bizonyítványát. És annak is örült, hogy végre megnyugtatóan rendeződött ez az eszméletlen helyzet, ő pedig végre hazatérhet. Még egy kicsit tűnődött a történteken, majd fogta a könyvét, ami korábban sehogy sem tudta lekötni a figyelmét, és végre nyugodt szívvel belemerült az érdemi munkába.