- MICSODA?! – hördültünk fel egyszerre Renjivel, és levegő után kapkodtunk.
- Azt hiszem, elég érthető voltam. Jól hallottátok. Most pedig ha nincs kérdés, menjetek bepakolni Aina cuccait az szállásodra, Renji.
- Rendben, kapitány – hajolt meg sietősen hadarva Renji és amilyen gyorsan lehetett, kihúzott magával az épületből, megmentve attól, hogy esetlegesen nekiugorjak a kapitánynak.
- Hát ez… hát ez... ILYEN NINCS! ILYEN EGYSZERŰEN… NINCS! Ez nem igaz! Nem, nem és nem! Nem akarom elhinni! – hisztiztem végig a szállás felé vezető utat szinte önkívületben.
- Állj már le egy pillanatra legalább, úgy hápogsz, mint egy kacsa, a rohadt életbe is! Idegesítesz! – fogta meg Renji a karom megóvva a további hisztitől és önkívületben fetrengéstől.
- Mit vétettem? Most komolyan! Soha az életben nem tettem keresztbe másoknak, nem fecsegtem ki senki titkát, jól tanultam… akkor meg miért?! Miért Kuchiki Byakuya? És miért második hadnagy?!
- Ha nem tetszik, van ajtó, el lehet menni – vont vállat Renji – Ne mondd, hogy ha én megszoktam,neked nem fog menni.
- Úgy beszélsz, mintha évek óta ismernénk egymást, pedig alig egy fél napja!
- Persze, mert elég volt hozzá egy fél nap is, hogy kiismerjelek!
- Padlót fogtam! Abarai Renji, a nagy emberismerő és lélektanbúvár!
- Mondd, nem akarod még befejezni a hülye hisztidet, és becuccolni?

Faképnél hagyva Renjit megfogtam a dobozokat és bevittem őket a szobába, ahol immár két futon állt.

– Véletlenül se segíts! Áá, minek is azt?! – ordibáltam ki Renjinek.
- Vagy te olyan nagykislány, fog menni egyedül is – hallottam Renji gúnyos, vontatott hangnemű válaszát az ajtó túloldaláról. Szinte láttam a szemem előtt, ahogy karba tett kézzel és grimaszolva áll az ajtó mögött.
- Kösz a semmit – morogtam vissza, majd nekiálltam kipakolni a dobozokból a holmijaimat. Renji beljebb jött, és felvont szemöldökkel, majd később rángatózó szemekkel figyelte, ahogy az ő cuccai mellé felsorakoztak az enyémek.
- Nagyszerű, mostantól aztán semmit sem fogok megtalálni – sóhajtott.
- Én csak kipakoltam. Szerintem nem kell különösebben kinyitnod a szemed hozzá, hogy megtaláld a dolgaidat. De ha mégsem megy, az már a te bajod – vontam vállat, majd egy negyedóra múlva elégedetten szemléltem meg a „művemet". Renji időközben ledőlt a szobában árválkodó kanapéra. Már épp nyitottam volna a számat, hogy megszólaljak, amikor kopogtatás hallatszott. Odaugrottam az ajtóhoz, hogy kinyissam. Velem szemben egy fekete tüsi-hajú, nálam egy fejjel magasabb hadnagy állt.

- Üdv! Hisagi Shuuhei vagyok, a kilencedik osztag hadnagya - kacsintott rám - Renji itt van?
- Reeeenji, valami Hisagi keres!
- Jó, megyek már! – váltott le Renji az ajtónál álldogálásban, majd Hisagihoz fordult.
- Mi a helyzet?
- Este buli lesz a tizedik osztagnál. Hitsugaya Taichou-nak fontos dolga akadt, Rangiku meg szerzett szakét. Jössz? – vigyorgott rá Renjire az alkapitány.
- Hülye vagy? Naná, hogy jövök! Ilyet vétek lenne kihagyni… - vigyorodott el Renji is, majd valamit súgott Hisagi fülébe. Annyit ki tudtam venni, hogy rólam van szó. Szóval valami nem tetszik neki...
- Találkozunk tízkor a tizedik osztag főépületénél! – kacsintott rá Renjire Shuuhei, majd eltűnt. A vörös hajú hadnagy épp készült volna visszasüppedni az édes semmittevésbe, azonban az én villámló tekintetemmel kellett szembesülnie.
- Most meg miért nézel így rám, he?
- Szerintem nem kéne elmenned. A kapitány ma egész éjjel ébren lesz, őrjáratra van beosztva, láttam a falon lógó beosztásról. De, tudod mit? A te dolgod, csak mondom: én nem foglak fedezni Kuchiki kapitánynál, ha lebuksz, az a te bajod.
- Senki nem kérte a segítségedet, de ha egy szót is szólsz…
- Akkor mi lesz? Lehordasz a sárga földig? – kérdeztem gúnyosan, és hősiesen álltam a barna szemek villámló tekintetét.
- Megetetlek Zabimaruval – morogta Renji és dühösen kiment, becsapva maga mögött az ajtót.

Sóhajtva ledobtam magam a kanapéra.
- Mit csináljak? - kérdeztem magamtól tanácstalanul- Várjunk csak! Elmegyek megkeresni Yukit! Ez az! – lelkesülve felpattantam a kanapéról, és az övembe tűztem a kardomat. Bár fogalmam sincs minek, hiszen még a Shikai alakja sem tökéletes, anélkül meg egy használhatatlan ócskavasnak számít. De elég erős ahhoz, hogy második hadnagynak válasszanak Kuchiki Byakuya mellé... Hol itt a logika?! – sóhajtottam egyet, majd kiléptem az ajtón. Még éreztem Renji távolodó lélekenergiáját, de hosszas tépelődés után úgy döntöttem, mégsem megyek utána. Csináljon csak amit akar! Ha ilyen hülye, hogy a saját vesztébe rohan...

***

Már egy ideje sétáltam céltalanul le-fel, keresve a tizedik osztag épületét, de ez sehogy sem akart összejönni. Még senki sem mutatta meg az összes osztagszállást, így tehát reménytelen volt, hogy saját kútfőből megtaláljam akármelyiket is, a hatodikon kívül persze.

- Merre lehet vajon tizedik osztag épülete? Szuper. Már egy negyed órája itt sétálok céltalanul, de fogalmam sincs. Azt hiszem, kénytelen leszek megkérdezni drágalátos Jégcsap kapitányomat... – minden lelkesedéstől mentesen battyogtam a hatodik osztag főépületének kapujához, majd kopogtam. Szuper, hogy egy nap többször is láthatom "kedvenc" kapitányomat. Vajon ennek köszönhető, hogy a kedvem egyre csak lefelé ível?

- Szabad - szólt ki egy hang, mire benyitottam. - Á, Aina – nézett föl a papírokból Byakuya – mi célból vagy itt?
- Elnézést a zavarásért kapitány, de tulajdonképpen segítséget szeretnék kérni.
- Milyen segítséget? – vonta fel a szemöldökét Byakuya. Hát, nem valami készséges, az biztos...
- Kérem, mondja meg, merre találom a tizedik osztag épületét.
- Menj egyenesen, fordulj be a fánál, menj végig az úton és ott lesz.
- Köszönöm Kuchiki kapitány. Engedelmével, én távoznék – meghajoltam, majd csendben becsukva magam mögött az ajtót, elindultam. A tizedik osztag félórányi sétára volt a miénktől. Kíváncsi voltam, milyen ott Yukinak. Mikor odaértem, illedelmesen kopogtam. Legnagyobb meglepetésemre egy nő állt az ajtóban.
- Üdv! Mi járatban errefelé? – csicseregte (szinte már énekelte) felém, és mosolygott.
- Üdvözletem! Hamano Aina vagyok, a hatodik osztagtól – hajoltam meg illedelmesen – Haruno Yukit keresném.
- Matsumoto Rangiku, a tizedik osztag hadnagya – mosolygott rám a nő. - Ááá, az új fiút? Sajnálom, de ő éppen nem tartózkodik itt.
- Rangiku... vajon honnan ilyen a neve? – töprengtem. - Köszönöm. Akkor én...
- Várj! Nem jössz be egy kicsit? Unatkozom a kapitány mellett, folyton csak a papírmunka… - sóhajtozott Matsumoto.
- MATSUMOTOO! MEDDIG CSEVEGSZ MÉG? HAGYD BÉKÉN A VENDÉGET, ÉS AZONNAL GYERE VISSZA DOLGOZNI! – hallottam egy morcos hangot.
- Ajj már, kapitány! Muszáj ilyennek lennie? Nos, ne haragudj Aina, de mennem kell, mielőtt a kapitány túlságosan is berág. Remélem, találkozunk még!
- Pe… persze – hajoltam meg, majd kifújtam magam. – Ennyire szigorú kapitánya lenne? Lehet, hogy én még jól is jártam Byakuyával?... - töprengtem, miközben visszafelé lépkedtem – Várjunk csak! Mekkora egy hülye vagyok! Matsumoto… Hát persze! Onnan volt ismerős a neve, hogy az a hadnagy említette Renjinek! Szóval ő is ott lesz este.

Amint visszaértem a szállásra, lezuttyantam a kanapéra, és rendkívül aktívan bámultam a falat. Sokáig nem történt semmi érdekes, kivéve azt, hogy fél óra elteltével visszajött Renji. Bejött, letette a kardját, rám nézett, majd elment. A távozása után eleredt az eső. Én sem bírtam tovább cérnával, elmentem fürödni, majd lefeküdtem.