P.O.V. Mieko
Láttam, ahogy a barátnőim távolodnak. Mindenki más irányba. Az járt a fejemben, mikor látjuk egymást újra, miközben követtem az Uchiha-t.
- Ne maradj le annyira. – hallottam Itachi hangját, valahol előttem. Elraboltál, kiütöttél, miattad meg is vagyok fázva, kényszerítetek is minket és még neked áll feljebb!! Hát elegem van!
- Idefigyelj, Uchiha! Engem nem ugráltatha-…! – a másodperc töredék része alatt egy fához passzírozott, olyan erővel, hogy felnyögtem. Az arca centikre volt az enyémtől, és a szemei is félelmetesen villództak a Sharingan-tól. Nyeltem egyet. Francba.
- Nagyon válogasd meg a szavaidat, amikor velem beszélsz, kunoichi. – sziszegte az arcomba. Rémület után elöntött a düh. Kedvem lett volna az arcába tüsszenteni.
- Menj a francba! – kiáltottam az arcába, de asszem, ezzel kihúztam nála a gyufát. Még nagyobb erővel szorított a fához, és szinte összetörte a nála jóval kisebb testem. Felnyüszítettem, hogy jelezzem neki, hogy agyonnyom, de nem úgy tűnt, mint akit érdekel. Ennek ellenére tovább feszítettem az idegeit.
- Azt hiszed, olyan nagy vagy! Elegem van az egódból! Mit tudsz még velem csinálni, ha? A Mangekyou használhatatlan ellenem! Ne erre mit lépsz, Uchiha! – elszakadt a cérna, látszott az arcán a düh. Azt hiszem, én, Asukai Mieko, elmondhatom magamról, hogy feldühítettem Uchiha Itachi-t. De hogy túlélem-e, az még kérdéses, ugyanis a szája gonosz mosolyba formálódott.
- Szeretsz a tűzzel játszani, kunoichi. – mondta halkan, szinte alig hallhatóan. Aj-jaj…
Másodpercek alatt a földön feküdtem, Itachi meg a hátamon ült. Fájdalmas volt a landolás, mit ne mondjak. Az a kis…
- Szállj le rólam, te… - a vér megfagyott az ereimben. Éreztem, ahogy a keze a pólóm alatt a hátamat simítja végig, majd megállapodik a két lapockám között.
- Pein-nek igaza volt, te vagy a kis makacs, aki nem tudja befogni a száját. Mondta, hogy különösen vigyázzak rád. Itt az idő, hogy tiszteletet tanulj, de ha ahhoz fájdalom kell… - a bőröm a keze alatt izzott és ez az érzés szétáradt a testemen. Az idegpályáimon végigfutó fájdalom elviselhetetlen volt és egy hatalmasat sikítottam, amiben biztos voltam, hogy még Yumi és a többiek is hallják. A fejem kezdett könnyű lenni és már alig éreztem, mennyire fáj az összes izmom. Utolsó dolog, amit hallottam, az Kisame hangja volt:
- Remek, most cipelhetjük. – és a világom elsötétült. De legalább megspóroltam magamnak az utat azzal, hogy visznek.
Ébredezni kezdtem. Lassan kinyitottam a szeme, és körbenéztem. Egy ágyon fekszem, ez eddig oké. Valószínűleg egy hotelszobában, az isten háta mögött, oké. Lüktet a fejem a fájdalomtól, nem oké. Valahogy sikerült felülnöm, de a fejem ettől csak jobban fájt. Körülnéztem a sötét szobában. Fogalmam sem volt, mennyi az idő, de hogy késő van az tuti. Sem Kisame-t, sem Itachi-t nem láttam sehol. Két ajtó volt még velem szemben, és biztos voltam benne, hogy egyik sem a bejárati ajtó, tehát az egyik a fürdő, a másik pedig Itachiék szobája lehet. Kétesélyes, és egy hideg fürdő jól jönne, talán nem lüktet majd annyira a fejem. Na de melyik ajtó… Felkeltem és a nekem balra lévő ajtó felé vettem az irányt. A fejem könnyed volt és úgy lépkedtem, mint egy szédült tyúk. A kezem már a kilincsen volt, és benyitottam. Ha, és eltaláltam! A fürdő.
Magamra zártam az ajtót, levedlettem a ruháimat, és beugrottam a zuhany alá. Hagytam, hogy a hűsítő zuhany elmossa a fejfájásomat. Egy jó negyed óra után kikászálódtam és megragadtam egy törölközőt, ami a zuhany mellett volt. Elkezdtem törölközni, mikor végeztem, láttam, hogy a törölköző véres. Kérdőjelek jelentek meg a fejem fölött. Mitől? Volt egy tükör, előttem, a csap felett. Nem vágtam meg magam sehol, de hát… Megfordultam. A fejembe szökött a vér a dühtől. A hátam közepén ott virított az Uchiha klán szimbóluma, mint valami pecsét, és vérzett is. De hogy… az Uchiha. Már mindet értek. Kiviharzottam a fürdőből, a törölközővel körbetekerve. Megpillantottam a táskát, amit mind kaptunk. Alaposan átkutattam, és találtam benne egy fehér pólót és egy rövidnacit. Valószínűleg ebben kéne aludnom, de előbb leüvöltöm az Uchiha fejét. Magamra dobtam a ruhadarabokat. A póló pont a méretem volt, a naci pedig tökéletesen illeszkedett az alakomhoz. Megragadtam a törölközőt, és átviharzottam a másik szobába.
Itachi-t az ágyon ülve találtam, az arckifejezéséből láttam, nem számított arra, hogy ilyen hamar fent legyek. Kisame-t nem láttam sehol, valószínűleg egy bárban iszogat. A cápaképű most lényegtelen, nekem az Uchiha-val volt dogom. A véres törölköző landolt a képében.
- Elegem van belőled Uchiha! Mi a jó francot csináltál velem?! – üvöltöttem teljesen kikelve magamból. Előtte álltam, csípőre tett kézzel és számonkérően néztem rá. Ledobta magáról a törölközőt és elvigyorodott. Felállt és megindult felém. Én visszahőkölve hátrálni kezdtem.
- Ez egy pecsét, kunoichi. – kezdte.
- Van nevem is! – förmedtem rá.
- Rendben van hát, Mieko. – javította ki magát. – Ez egy pecsét. Az Uchiha-k egyik titkos jutsu-ja. Ennek segítségével tudom hol vagy, ki ért hozzád, és – én már nem tudtam tovább hátrálni, mivel a hátam mögött ott volt a fal. Elöntött a félelem. Ekkora hatalma van felettem ezzel a nyamvadt pecséttel és még…
Elkapta a kezemet a csuklómnál és közelebb húzott magához. A félelem tisztán csillogott a szememben. – és ha kell, egy érintéssel a pokolban találod magad. – suttogta. Az érintési pontból, ahol a csuklómnál tartott, végigáramlott a fájdalom. Nagyot sikítottam. Kövér könnycseppek gördültek le az arcomon. Ez már több volt, mint amennyit el tudtam viselni. Éreztem, ahogy a pecsét kivérzik és a pólóm a hátamhoz tapad. Itachi elengedett és a lábaim összecsuklottak alattam. Átöleltem és halkan zokogtam.
- Tudd, hol a helyed. – mondta, és kisétált a szobából, otthagyva engem a földön kuporogva.
Becsuktam a szemem és hagytam, hogy a könnyeim szabadon follyanak. Most szembesültem igazán a helyzetemmel. Csak remélni tudtam, hogy Yumi és a többiek jobban vannak, mint én most…
P.O.V. Yumi
Szomorúan ballagtam a két művész mögött. Még mindig az járt a fejemben, hogy vajon mikor látom viszont a többieket. Ráadásul… hát, egyik akatsuki-s sem volt fenékig tejfel, de azért… Itachi… Kakuzu… Hidan… egyiket se választottam volna és kicsit szerencsésebbnek éreztem magam, így, hogy a két művészt kaptam. Elég elviselhetőek, de ha elkezdenek vitatkozni a művészetről, falnak megyek. Akarom mondani, fának.
Hirtelen a távolból egy elég hangos sikolyt hallottam. Megpördültem a tengelyem körül. Ezer közül is felismerem ezt a hangot. Mieko. Nem tudtam, hogy mi történt vele. Ismerve őt, felbosszantotta Itachi-t, vagy Kisame-t.
Utáltam az érzést, hogy nem rohanhatok utána, nem kereshetem meg, nem vigyázhatok rá. Rohadt érzés volt. Ha vége a kiképzésnek, seggbe rúgom, aki bántotta.
- Te meg mit állsz ott, hm? – kérdezte a hátam mögül egy hang. Átnéztem a vállam fölött és láttam, hogy legalább hét méterre le vagyok maradva tőlük.
- Csak nem a kis barátnődért aggódsz, hm? – gúnyolódott Deidara. Sasori rám se nézett. – Úgy hallom, nem húzza már sokáig, hm. – folytatta – Itachi tud kegyetlen is lenni, ha felidegesítik, hm. – forrt bennem a düh. Ritkán szoktam kiállni magamért, de ha a barátaimról volt szó, semmi sem érdekelt. Most is csak azért nem tapostam bele Deidara arcába, mert tudtam, hogy utána nem úsznám meg szárazon. De, majd… „Próbáljatok csak felidegesíteni, mikor vége a kiképzésnek! Fájni fog! MUHAHA!"
- Induljunk tovább. Semmi kedvem Itachi módszereiről beszélgetni. – indult tovább Sasori. Deidara követte, én pedig kénytelen-kelletlen mentem utánuk, pedig legszívesebben elslisszoltam volna. Biztos voltam benne, hogy két perc alatt simán megtalálnának. Nem erősségem a csend.
Nemsokára kiértünk a fák közül, és rátértünk egy földútra. Kisvártatva feltűnt egy város, sok üzlettel, szállóval, fürdővel.
Aggódtam amiatt, hogy kitör a pánik, ha meglátják őket, de persze mindenki hótnyugodtan ment tovább, mintha észre sem vennék őket.
Sasoriék nem sokat válogattak a hotelek közül, csak bementek egybe és kivettek két szobát. Pontosabban egyet, amiben volt még egy plusz helyiség és egy szem fürdő. Előre féltem attól, hogy milyen „harc" lesz itt az előjogokért.
Felmentünk és én arra számítottam, hogy most pihenünk és holnap edzünk, de éppenhogycsak ledobtam a táskám, Deidara már intett is, hogy kövessem.
- Minek? Több kilométert gyalogoltam és te még akarsz velem valamit? – nyögtem.
- Jobb, ha előbb elkezdjük. Rövidebb ideig leszel kolonc a nyakunkon, hm. – tízig el kellett számolnom, nehogy valami csúnyát mondjak. Így inkább csak sóhajtottam és követtem a bombamániákus szöszit.
Egészen eltávolodtunk a várostól már, mikor végre intett, hogy itt megfelel.
- Úgy gondoltam, jobb, ha a kunai-, illetve shurikenhasználattal kezdjük, hm. – előhúzott egy kunai-t és egy elég egyenetlen kört rajzolt vele az egyik fa kérgébe. – Próbáld eltalálni, hm.
Én is elővettem egy kunai-t a tartóból és céloztam. Nem túl profi módon fogtam, elvégre először életemben volt ilyen a kezemben.
Deidara magában kuncogott a szerencsétlenkedésemen, viszont később alig bírta visszatartani a nevetést, látva, hogy az ötödik kunai-om sem találta el mégcsak a fát se.
- Ha esetleg segítenél, jobban menne. – sziszegtem dühösen.
- Ha akarsz, tudsz is, hm. – vigyorgott. Először csak értetlenül meredtem rá, hogy mit akar ezzel. Majd ránéztem a kezemben tartott kunai-ra. Nemsokára felderengett, hogy tényleg nem akarok jó ninja lenni, hátha így rájönnek, hogy tévedtek és kitörölve az emlékeimet, hazaküldenek. Most jöttem csak rá, milyen naiv is voltam. Persze, majd megpaskolják a fejemet, mondván: „Nagyon béna vagy." és hazaengednek. Naná, Kurokawa Yumi, a naivitás királynője. Ezek az elmebetegek magasról tesznek rá, hogy én mit akarok, hogy mi mit akarunk. Eszük ágban sincs minket elengedni. Ha nem haladunk a „tananyagban", rákényszerítenek. Úgy rángatnak, ahogy akarnak, egyszerű marionettbábuk vagyunk a kezükben. Még. Hiszen, ha kiképeznek és rájövünk, hogy mi is az az erő, amit birtoklunk, nem sok hasznát veszik a fenyegetéseknek. Pont ezért jutott mindegyikőnkre kettő.
Tehát, ha ügyes leszek, megtanulom, amit kell, előbb szabadulhatok innen. Pontosabban előbb tudok elszökni.
Megmarkoltam a kunai-t és igyekeztem minden erőmmel a „körre" koncentrálni. Lehunytam a szemem és nagyot sóhajtottam, csak hogy megnyugtassam magam. Kinyitottam a szemem, felemeltem a kunai-t tartó kezemet és elhajítottam a ninja tőrt. Mélyen beleállt a fába, alig 10 centire a kör közepétől.
- Én megmondtam, hm.
Most nem érdekelt se Deidara, se a mondanivalója. Teljesen kizártam a külvilágot és csak a fát láttam. A következő kunai már csak nagyjából öt centire volt, az utána következő pedig beletalált.
Nem maradt már sok kunai-om, de rákaptam az ízére és már élvezetből dobáltam a tőröket, Itachi fejét képzelve a fára. Mikor kifogytam, shurikeneket halásztam elő, és szép sormintát készítettem a kunai-ok köré.
Kezdtem tényleg belemelegedni, így aztán valami mozgó célpont után kutattam. Sajnos csak valami madár repült el a fejem fölött, arra meg nem akartam célozni, hátha nem találom el és a shuriken az én fejemben landol.
Már kezdett szürkülni, mikor Deidara megmoccant.
- Ideje visszaindulni, hm. A cuccodat pedig jobb, ha összeszeded. – azzal elsétált mellettem, én meg az összes fegyvert begyűjtöttem. Kellett nekem annyit elhajigálni.
Deidara már elég messze járt mire végeztem, gondoltam, nem futok utána, csak szépen battyogok. Szegényke, elsőre nem találta meg a hotelt, ahol lepakoltunk. Nevetve figyeltem, ahogy megy erre-arra, de pont elmegy a szálloda előtt és nem ismeri fel.
Gyorsan becsusszantam az ajtón, nehogy észrevegyen, és felmentem a szobánkba. Szerencsére három ágy volt, ugyanis nem vágytam a földön aludni.
Mikor becsuktam magam mögött az ajtót, akkor tört rám a magány érzése. Persze, Sasori ott volt valahol, de én aztán nem beszélgetek vele.
Még csak egy nyamvadt fél nap telt el és nekem máris hiányoztak a barátnőim. Három nap múlva elvonási tüneteim lesznek.
Sasori az ágyon feküdt és nem úgy tűnt, mint akit nagyon érdekel, hogy ki van bent.
Lábujjhegyen odatipegtem az ágyhoz, és láttam, hogy a szeme csukva és a mellkasa is egyenletesen emelkedett, süllyedt. Aludna?
Csöndesen elnéztem az arcát. Egy-két vörös tincs a szemébe hullott és olyan édes volt így… Úristen, mi történt velem?? Meg vagyok húzatva?! Sasori egy elmebeteg őrült, aki emberekből csinál bábut és ez neki a művészet! Ráadásul saját magát is bábbá alakította!! … Várjunk csak! A bábok nem szoktak se lélegezni, se aludni. Főképp nem lélegezni! Nem értettem. A kezem elindult Sasori arca felé, hogy megérintsem, és kiderítsem, valóban az-e, aminek hiszem.
Az ujjam már csak két centire volt az arcától és egyre jobban elvörösödtem. Ekkor bevillant a termünk, az asztal… és menthetetlenül vörös lettem. Ha akartam volna, akkor se tudtam volna, mondjuk a melegre fogni. Ugyanis nekem nagyon melegem lett.
Nagyot nyeltem, de mielőtt hozzáértem volna, egy kéz ragadta meg a csuklómat és rántott el. Hirtelen ott találtam magam az ágyon, hanyatt, felettem Sasori. Ez kezdett eldurvulni.
- Miért zavartál meg? – kérdezte. – Már sehol sem hagyják az embert pihenni? – a szavai mögül tisztán ki lehetett hallani az elfojtott dühöt. A pirulós izgatottságomat hirtelen félelem váltotta fel. Teljesen ki voltam neki szolgáltatva, jóval erősebb volt, ráadásul férfi, ezenkívül lefogta mindkét csuklómat, nehogy megpróbáljak kapálózni.
- Én… én csak… - remegett a hangom. Féltem. Sasori tud cuki is lenni, de ha dühös… hát akkor jobb imádkozni.
- Tudni szeretted volna, hogy ember vagyok-e? – tuti olvas a gondolataimban. Nem sok tellett tőlem, épp csak egy szegényes biccentés. Sasori elengedte a csuklómat és lehúzta a pólóját. A köpenye valahol az ágy lábánál hevert, de ez engem cseppet sem tudott zavarni. Tátva maradt a szám. Sasori, állíthatom, 100-ig ember volt. És… úristen. Annyira jól nézett ki, hogy megint elfeledkeztem arról, milyen helyzetben is vagyok. Pár másodperc múlva az arcom újfent felöltötte az ismerős főtt rák színt. Sasori szája sarkában mosoly bujkált, a gyerekes reakcióm miatt. Láthatóan erre számított. A dög. Előre kitervelte. Na, majd adok én… Ha el tudok szakadni a látványtól.
Végül aztán megtaláltam a hangom.
- Te aljas… Nagyon jól tudtad, hogy itt vagyok, csak színlelted az alvást!! – kiabáltam. Csak egy gonosz vigyort kaptam válaszul. Sasori lekászálódott rólam és felvette a pólóját. Belőlem ekkorra már csak egy kondenzcsíkot láthatott. Bezártam a szobaajtó és elrohantam zuhanyozni. Mikor végeztem, felvettem a hátizsákomban talált pólót és rövidnadrágot, majd elvackoltam az ágyon és magamra rántottam a takarót. Nem akartam arra gondolni, hogy a szomszéd szobában Sasori röhög rajtam. Csak remélni tudtam, hogy a többiek helyzete fényesebb, mint az enyém.