P.O.V. Mieko
Mikor felébredtem, már ismét az ágyon voltam. Emlékeztem, hogy a földön alvásba sírtam magam, aztán valószínűleg Itachi összekapart.
Ugyanabban a fehér pólóban voltam, aminek a háta véres volt. Legalább jó tudni, hogy az ember személyes dolgaiba nem piszkálnak bele. Pedig az Akatsuki-ból simán kinézem.
Felültem az ágyon, és abban a pillanatban nyílt is az ajtó. Itachi jelent meg, a szokásos érzelemmentes arckifejezéssel. Ha már témánál vagyunk, az emberre nem szoktak csak úgy rátörni. Gyilkos pillantást küldtem feléje. Válaszképpen egy gonosz vigyort kaptam.
- Jó, hogy fent vagy. Öltözz fel, és megyünk edzeni. – mondta. „Nehogy már ugráltass! Tegnap épp érzelmi válságon mentem keresztül, és még én pattogjak neked! Hát tudod is te!"
- Azok után, ami tegnap történt, még mindig nem tudod, hol a helyed? – kérdezte szinte a gondolataimban olvasva. – Igyekezz! – mondta és elindult kifelé.
- Igen, anya. – mondtam nyájasan, és kinyújtottam rá a nyelvemet.
- Hn. Még úgy maradsz. – hallottam a hangját és eltűnt az ajtó mögött. Szinte biztos volt, hogy visszaszámol, és elvigyorodik. 3… 2… 1…
- AAAAaaahhh! Elegem van! – sikítottam. A tőlem telhető legjobbat adom majd, így minél hamarabb megszabadulok az Uchiha-tól, annál jobb!
A nagy frusztráció közepette elkezdtem kikászálódni az ágyból, ám a gyors mozdulatok egy pofáraesést eredményeztek a részemről, ugyanis a lábam belegabalyodott a takaróba, és előrezúgtam. Gyorsan átvedlettem és mentálisan megjegyeztem, hogy ruhát kell vennem. Ki is mostam a véres pólóm. Azon kívül éhes voltam. Nem ettem kedd reggel óta. Az ujjaimmal valahogy megfésülgettem a hajam és elindultam kifelé.
Itachi már ott várt rám és intett, hogy kövessem. Én makacsul megtorpanta és karbatett kézzel küldtem neki egy gyilkos pillantást. Itachi megállt és hátrapillantott.
- Most meg mi van? – kérdezte szemmel láthatóan idegesen. Igen, tudom. El tudom képzelni, hogy milyen idegesítő tudok lenni és egy holtnyugodt Uchiha-t így ki tudok hozni a sodrából, de várjatok csak, mi lesz a hét végén. Vagy megöl, vagy idegösszeomlást kap. A gondolat vigyort csalt az arcomra.
- Éhes vagyok! – mondtam.
- Majd később. – válaszolta és folytatta útját kifelé a hotelből.
- Később? KÉSŐBB?! A francba is, éhes vagyok! A kis akciótok óta nem ettem, és hadd ne mondjam már meg, az mikor volt! Nem megyek innen sehová, amíg nem kapok valami kaját, amit meg is eszek. Már most megmondom, hogy a halat utálom, spagettit akarok enni! – kiáltottam és karbatett kézzel, duzzogva leültem a földre, és megvártam, Itachi erre mit lép.
Megindult felém, megragadott a csuklómnál, és felrántott.
- Pein ezért még sokkal tartozik – sziszegte a fogai között, inkább magának, mintsem nekem. Elkezdett kifelé rángatni az épületből, ki az utcára. Mondom, szép látvány lehettünk. Beráncigált egy étterembe. Hát, spagetti, az nem volt, viszont ettem valami tésztaszerű izét, amit Itachi rendelt. Kezdetnek nem rossz, felfogta, hogy nem eszek meg semmit, ami hal, halízű, vagy bármilyen köze van a halhoz.
Reggeli után hajlandó voltam követni az Uchiha-t. El tudtam képzelni, mit kapok majd az edzésen. Bosszút. De hát ha egyszer makacs vagyok… na meg éhes.
Kiértünk egy kis tisztásra, közel a városhoz.
- Figyelj, kunoichi – kezdte, miközben előbányászott egy kunai-t és az egyik vaskos fa törzsébe rajzolt egy kört. – A barátnőid is ezzel kezdik. – mondta, és odasétált mellém. A kezében lévő kunai-t eldobta és az pont a kör közepében landolt.
Aha, értem én, most én jövök. Kiszedtem néhány kunai-t a tartómból, és céloztam. Hát ez erős túlzás. Olyan fegyvert adtak a kezembe, amit még soha életemben nem fogtam, és ez veszélyes. Azt akarod, hogy találjam el a közepét, Itachi? Nem tudod, mit vársz el. Mikor kislabdát kellett dobni, az is a kukában landolt, de nem az én hibám. Ki az az idióta, aki nem tesz a kukára fedőt?
Hát, amíg Itachi célba talált, az enyém még a fát is kikerülte, és a bokorban landolt. Szitkozódtam egy sort, és tovább folytattam. Két óra küzdelem után már el tudtam találni a fát. Itachi közben figyelte minden mozdulatom. Teljesen kimerültem. Az erőlködéstől még a pecsét is kivérzett, és úgy fájt a hátam, mint a bűn. Vettem néhány mély lélegzetet, és koncentráltam.
- Rosszul tartod a kezedet. – hallottam Itachi hangját.
- Tessék? – fordultam felé.
- Mondom, rosszul tartod a kezed. – ismételte meg és már ott volt mögöttem. Teljesen mögém állt, éreztem, ahogy a nyakamra szuszog. Megfogta a kezemet és úgy dobta vele a shurikent. Célba talált.
- Szemmagasságban tartsd a kezed, úgy célozz. – mondta és félrelépett. Bólintottam és úgy tettem, ahogy mondta. Talált.
- Sikerült, megcsináltam. – mondtam mosolyogva. Elfáradtam és ne is beszéljünk a holnapi izomlázról.
- Ennyi kezdetnek elég mára. – mondta.
Összekapkodtam a maradék kunai-t és shurikent, majd Itachi-val elindultunk visszafelé.
Beléptem a szobába, Itachi-val a sarkamban. Kisame-t nem láttam sehol, Itachi-t meg nem érdekelte különösebben, és amúgy is, kinek hiányzik egy idegbeteg, mániákus cápa? Nekem, kösz nem.
Becaplattam a szobámba, és egyenesen a fürdő felé vettem az irányt. Azt reméltem, egy jó kis fürdő jót tesz a hátamnak, hát tévedtem. Csak csípte azt a rohadt pecsétet.
Kikászálódtam a zuhanyból és kiviharzottam a fürdőből. Megragadtam a tatyómat és rámoltam benne egy darabig. Megtaláltam, amit kerestem, és nehézkesen körbekötöztem a hátamat, hogy ezúttal ne vérezze össze a pólómat, a kötés meg cserélhető.
Felkaptam az ágyra kiterített, kimosott pólóm, és belebújtam, meg a naciba.
Levetettem magam az ágyra, és próbáltam elaludni, de a hátam kínzott. Még hasra fordulva se lett sokkal jobb.
Hallottam, ahogy az ajtó nyílik, majd csukódik. A léptek felém vették az irányt, és éreztem, ahogy az ágy megsüllyed, amikor az a valaki, (tippem szerint az Uchiha) ráült.
Kinyitottam a szemem. Hát igazam volt.
- Fáj? – kérdezte.
„Fáj? Fáj?! Az nem kifejezés. Ez is miattad van!"
- Hn. – tudtam, hogy tudja, mit gondolok, energiám viszont nem volt, hogy kimondjam, viszont egy mordulással kifejeztem magam.
De aztán hirtelen megszűnt a fájdalom, ahogy Itachi a kezét a hátamra tette, és elkezdte megnyugtató körökben simogatni. Hát nem éppen ezt a reakciót vártam Itachi-tól, de mindegy. Megnyugtató volt, é én kezdtem elszenderedni. Mielőtt végleg magával húzott volna az álom, még ezt suttogtam:
- A halon kívül még azt utálom, ha felébresztenek…
P.O.V. Yumi
Nagyon furcsa helyen jártam. Úgy nézett ki, mint egy tradicionális, japán családi ház. Elindultam felfedezni a szobákat, mikor hangos gyerekzsivajt hallottam. Arra fele vettem az irányt és benyitottam az egyik helyiségbe. Három kisgyerek játszott bent, egy fiú és két kislány. A fiúnak és a magasabbik lánynak hajszálra pontosan olyan színű hajuk volt, mint Sasori-nak és amikor felémfordultak, láttam, hogy a szemük is éppen olyan. A legkisebbnek világosbarna, szőkés haja volt, és égszínkék szeme. Ha nem lett volna lehetetlen, azt mondtam volna, hogy az ott én vagyok, fiatalabb kiadásban.
Mikor észrevették, hogy figyelem őket, a legkisebb kitárt karokkal rohant felém, mosolyogva:
- Anya! – „ANYA?! Te jó ég, ez nem lehet…"
Éreztem, hogy valaki hátulról átölel, de még mielőtt hátrafordulhattam volna, a gyerekek mögött egy sötét árny magasodott fel, és a ház hirtelen sűrű ködbe burkolódzott és eltűnt. Az árny elkapta a három kisgyereket, én pedig kitéptem magam az ölelésből, hogy utánuk fussak, hogy megmentsem őket, és közben patakokban folytak a könnyeim, magam sem tudom, miért. Most először láttam őket és mégis… mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot. A köd engem is körülvett, teljesen beburkolt, szinte fojtogató volt. Egy elhaló sikolyt hallottam és elnyelt a sötétség.
Csuromvizesen riadtam fel, a takarót ölelgetve. Az arcom nedves volt a könnyektől, az ágyruhát pedig majdnem szétszakítottam, annyira szorítottam. – Csak egy álom volt… - suttogtam, és a kezembe temettem az arcom, letörölve a könnyeimet. Tudtam, hogy csak egy álom volt, égis olyan valóságosnak tűnt… A fények, a színek, a hangok, az érzelmek… A szeretet, mikor megláttam a három kisgyereket… A megnyugvás, mikor átöleltek… Minden olyan igazinak tűnt…
Megráztam a fejem. Most nem az a fontos, hogy mit álmodtam, hanem a való világ. Ami tényleg nem valami idilli…
Kikászálódtam az ágyból és elindultam lezuhanyozni, majd felöltöztem.
Épp nyitottam volna az ajtót, mikor a gyomrom hangos korgással jelezte, hogy teljesen üres. Újabb megoldandó probléma.
Halkan kidugtam a fejem és körülkémleltem. Sehol senki. Se Deidara, se Sasori. Kifejezetten örültem ennek, mivel nem volt kedvem Sasori-val találkozni a tegnapi incidens után.
Az éjjeliszekrényen egy papírfecni hevert. Felvettem, és láttam, hogy biztos valamelyik művész hagyta itt nekem, egy kis pénz társaságában.
„A pénz ennivalóra van, mást ne vegyél belőle, különben Kakuzu sikít. Ha már nem vagy éhes, menj oda, ahol tegnap edzettél."
Hát nem túl bőbeszédű, az biztos. Felmarkoltam a pénzt, a zsebembe süllyesztettem, és elhagytam a hotelt. Nem tudtam, hogy hol és legfőképpen mit egyek. Végül aztán kiválasztottam egy üzletet és leültem falatozni.
Mikor a gyomrom háborgása elcsitult, újult erővel indultam neki a rám váró edzésnek.
Könnyedén eltaláltam a tegnapi helyre és elhűlve láttam, hogy nem Deidara vár rám… Ajjaj.
Sasori unottan nézett fel, mikor látta, hogy megérkeztem. Úgy viselkedett, mint aki nem is emlékszik, hogy mi történt előző nap. Ami nekem élénken élt az emlékezetemben, ezt az arcszínem „enyhe" vörösbe váltása is bizonyította.
- Szeretném látni, hogy tegnap mit tanultál Deidara-tól. – kezdte. – Csináld azt, amit tegnap. Kicsit remegő kézzel álltam a fa elé, amin jól látszottak a kunai-om által hátrahagyott sebek. Mindent úgy tettem, ahogy tegnap, egy apróbb hibával. Nem a célt figyeltem, hanem a szemem sarkából halálnyugodt „tanáromat". Emellett a kezem is remegett. Túlságosan is hatása alatt voltam a történteknek.
Sasori szenvtelen arccal nézte bénázásomat, de egy idő múlva már neki is sok volt, amit látott, ezért odajött mellém.
- Nem a fát nézed, ezért minden kunai-od mellé talál. – mondta. Én nem tudtam megszólalni, de ránézni se. Hirtelen mögém lépett és megfogta a kunai-t tartó kezem. Olyan gyorsan történt, hogy először fel sem fogtam. Pár másodperc múlva azonban ijedten ugrottam félre, rákvörösen, majdnem lenyesve a fejét a kunai-jal.
- Most meg mi bajod van? – kérdezte. Nem bírtam válaszolni. Csak hátráltam egy-két lépést.
Ekkor ugrott be Sasori-nak, hogy mi is lehet a gondom és gonoszul elvigyorodott.
- Már értem. – lépett közelebb. – Feszélyez a tegnapi ki jelenet… - sutty, gonosz vigyor el, pókerarc be… - aminek én egy porszemnyi jelentőséget sem tulajdonítok. – kissé leesett az állam. Azt tudtam, hogy csak szórakozik velem, na de ennyire… Feltámadt bennem a düh és elmosott minden mást. Újfent a fa felé fordultam, Sasori-t figyelembe se véve és eldobtam a kunai-t… pontosan a közepébe. De olyan erővel, hogy legalább a feléig belemélyedt. Elhatároztam, hogy mostantól ügyet sem vetek Sasori-ra, csak az edzésre koncentrálok, még akkor is, ha egy szál sóhajban mászkál előttem… na jó, akkor talán odanézek.
Fogtam a maradék kunai-omat és shurikenemet és újfent elkövettem azt, amit tegnap. Csak most kicsit jobban belemélyedtek a fába.
Mikor elfogyott az összes, odamentem értük és összeszedtem őket. Visszaálltam előző helyemre, de még mielőtt bármit is tehettem volna, Sasori közbeszólt.
- Ebből ennyi elég is lesz. – bólintottam. – Most mozgó célpontot kell eltalálnod, és ezen kívül vigyáznod is kell, nehogy találatot kapj. – ezzel elővett egy tekercset, kibontotta és puff! megjelent egy bábu.
Végigfutott a hideg a hátamon, tudva, hogy ő valamikor élő ember volt. Ez volt az egyetlen dolog, ami taszított Sasori-ban. Az ő sajátos művészete.
Nem volt időm ezen gondolkodni, mivel Sasori máris indította az első támadást. Alig tudtam félreugrani, és máris újfent támadott. Mégcsak annyi időm se volt, hogy előszedjek egy kunai-t, folyamatosan pattognom kellett. Ráadásul többször meg is karcolt. Csak reménykedni tudtam, hogy nem mérgezettek, különben nekem végem. Bár… miért akarna Sasori megölni? Pein nem hiszem, hogy örülne neki…
Amíg ezen filozofáltam, nem vettem észre, hogy a bábu csavart mozdulatot tesz, így a kezében tartott kunai végigszántotta a jobb karomat. Csodás. Egyszerűen csodás. Most már célozni sem tudok!
Fel se tűnt, de a nagy kerülgetés közepette valahogy felkerültem egy faágra. De vajon hogyan? Úgy látszik, a testem önállósította magát. Nem is volt olyan nehéz ágról ágra ugrálni. Sőt… egy idő után belejöttem és csodával határos módon egy kunai-t is sikerült elővadásznom a combomon lévő tartóból. Már csak célba kéne találni.
Leugrottam az ágról és megpróbáltam elbújni. Nem sok sikerrel. Sasori pontosan tudta, hogy hol vagyok és egy pillanat nyugtot nem hagyott. Végül aztán eldobtam a kunai-t, de mellément. A mozgó célpont jóval nehezebb volt, mint a mozdulatlan.
Előkaptam még kettő shurikent és megpróbáltam eltalálni a bábut, mire az kedvesen telibe kapott, hasbavágott, én pedig lezuhantam a földre és nem bírtam mozdulni. Annyi erőm volt csak, hogy felnézzek az égre és lássam, ahogy a bábu közeledik… aztán a nagy semmi.
Arra ébredtem, hogy a nap beletűz a szemembe. Pislogtam egyet-kettőt, hogy kitisztítsam a látásom. Még mindig ott voltam, ahol edzettem, viszont se bábu, se Sasori. Mindkettő eltűnt.
A jobb karom be volt kötözve. Nagyon valószínűtlennek tartottam, hogy Sasori lett volna… más nem marad, mint hogy valaki megtalált, vagy Deidara volt.
- Jobban vagy, hm? – érdeklődött valaki mellőlem. Arra fordítottam a fejem és láttam, hogy Deidara az.
- Te kötözted be a karom? – kérdeztem.
- Ühüm. Sasori no danna szólt, hogy nem vagy túl jó állapotban.
- Köszönöm, Deidara-san. – kicsit meglepődött az udvariasságon, de aztán elvigyorodott.
- Szívesen. – hátravetettem a fejem és felbámultam az égre. A Sasori-val való edzés nem ígérkezik túl jónak, viszont Deidara tud normális is lenni. Azt hiszem, éveknek fogom érezni ezt a kiképzést, a két művésszel. Ráadásul mégcsak irigykedni sem tudok a többiekre.
P.O.V. Mieko
Délután három óra lehetett, mikor felébredtem. Emlékezve arra, hogy aludtam el, a vér rögtön a fejembe szökött és olyan vörös lettem, mint egy paradicsom. Ismét rámtört a frusztráció és kikászálódtam az ágyból, ezúttal ügyelve arra, hogy ne essek el.
Az ágyam mellett hevert egy másik ninja ruha szett, hasonló ahhoz, amit kaptam, de a felső és a rövidnaci fehér volt, a hozzá való rövid kis szoknya fekete maradt. Gyorsan átvedlettem. Megragadtam a szennyest, kimostam és kiterítettem az ágy sarkára száradni, majd elindultam Itachi-ék szobája felé. Itachi-t az ágyon találtam, valami tekercset olvasott. Kisame-t nem láttam sehol. Tettem néhány lépést Itachi felé. Egy kicsit megint elvörösödtem.
- Öö é-én köszönöm, a ruhát, mármint. – hát ezt jól megmondtad Mieko. Itachi felnézett a tekercsből és bólintott.
- Van egy kis dolgom – mondta, miközben feltekerte a tekercset. – Kerítsd elő Kisame-t.
- Tessék? – kérdeztem vissza.
- Mondom, kerítsd elő Kisame-t. – ismételte meg és elindult az ajtó felé. Most komolyan gondolta, hogy keressek meg egy holtrészeg cápát?
- És aztán mit csináljak? – kérdeztem kissé bosszúsan.
- Hozd ide – felelte és eltűnt az ajtó mögött.
- És aztán mit csináljak?! – kiáltottam.
Kiviharzottam az ajtón, amit bezártam és kirohantam az utcára.
- Nem hiszem el, hogy rámbízott egy részeg sushit. A kis piszok, azok után, amilyen rendes volt tegnap. – mondtam magamban duzzogva. Bárról bárra jártam, míg végül megtaláltam Kisame-t egy csoport nő társaságában, az egyik kocsmában. Az undor látható volt az arcomon. Összeszedtem magam és odamentem Kisame-hoz.
- Kisame, mit keresel te itt? – kérdeztem csípőre tett kézzel.
- Kunoichi! Mit keresel itt, megszöktél Itachi elől? – kérdezte holt részegen. Gondoltam, ez Itachi bosszúja a szájalásom miatt. Hát legyen.
- Idefigyelj, te sushi, nekem nincs időm egy holt részeg fazonra vigyázni, szívesebben lennék máshol! – közben az összes „hölgyike" elhúzta a csíkot és én megragadtam Kisame-t a grabancánál és elkezdtem a hotel felé ráncigálni. Nem érdekelt, hogy az egész utca minket néz, és az se amit Kisame mondott, én húztam magam után.
Beértem a hotelbe, majd a szobába és elengedtem Kisame-t, aki útközben egy kicsit elszállt. Tehetek én róla, hogy túl sokat ivott és kiütötte magát?
- Most mit csináljak vele? – leültem Itachi ágyára és vártam. Egy idő után Kisame elkezdett horkolni és én az őrület szélén álltam. Nem sokkal később nyílt az ajtó és belépett Itachi.
- Az arckifejezésedből ítélve régóta itt vagy – mondta vigyorogva, amire én csak felmordultam.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megtalálod.
- Hol jártál egyáltalán? – kérdeztem.
- Volt egy kis dolgom – felelte. Ekkor vettem észre, hogy véres a ruhája. Megrémültem és kezdtem rosszul lenni.
- Mi baj? – kérdezte. Ettől csak még szörnyebben éreztem magam.
- Te- te megöltél valakit? – hebegtem. Itachi-t nem hatotta meg, persze születése óta ninjának nevelték és mindenki tud az Uchiha klán tragédiájáról.
- Ha ninja vagy, ez természetes. – felelte. Nagyjából leküzdöttem a rosszullétet.
- Én még nem öltem légynél nagyobb dolgot!
- Sajnálattal közlöm, hogy majd fogsz, ugyanis ez Pein parancsa. – felelte és leült mellém, félredobva a véres Akatsuki köpenyt.
- Ez kegyetlen. – suttogtam.
- Az élet kegyetlen. – felelte és láttam rajta, hogy valami bántja.
- Mikor találkozhatok a barátnőimmel? – kérdeztem halkan.
- Ezt nem tudom megmondani. Majd ha véget ért a kiképzésetek. Aztán meglátjuk. – mondta. – Gyere, tovább fejlesztjük, amit tanultál.
Követtem Itachi-t, ki a tisztásra. Gyakoroltam egy darabig a célradobást.
- Elég lesz. Most ellenem fogsz küzdeni. Te leszel a cél. Próbáld meg hárítani. – mondta a szokásos, mély hangján, majd előhúzott jó néhány kunai-t. Én is elővettem egyet és próbáltam hárítani. Féltem, hogy eltalál és a gyorsaság nem az erősségem. Az első kunai végighasította az arcom.
- Koncentrálj. Ez a legfontosabb. Ha nem figyelsz, az életedbe is kerülhet. – egyenként dobálta a kunai-okat és én kisebb-nagyobb sikerrel kivédtem. Egyre több kunai-t hajított felém. Ez már nehezebb volt. Az egyik a karomat, a másik a combomat, a harmadik az oldalamat hasította fel. Néhány óra után már mindet kivédtem. Nehezen kapkodtam a levegőt, elfáradtam.
- Még nem végeztünk – mondta és eltűnt a szemem elől. A fák közül érkeztek a kunai-ok, minden irányból, jó néhány megvágott, de sokat hárítani tudtam. Jó idő után ebbe is belejöttem. Itachi végig arra bíztatott, hogy koncentráljak. Később azt mondta, próbáljam meg én eltalálni őt. Követtem Itachi-t a fák közé. Egy idő után azon kaptam magam, hogy a faágakon ugrálok az Uchiha után.
- Az már biztos, hogy nem dolgoztam hiába. – mondta. Biztatott, hogy koncentráljak, célozzak és támadjak. Minden irányból visszhangzott a hangja. Aztán megláttam az esélyemet. Ugrottam és elhajítottam a kunai-omat. Az felhasította Itachi ruháját a vállánál, de a bőrét nem vágta meg.
Boldog voltam, hogy idáig eljutottam, viszont a landolást elvétettem. Megcsúszott a lábam és lezuhantam. Erőm már nem volt, Itachi a végkimerülésig hajszolt.
Mielőtt becsapódtam volna, Itachi elkapott a derekamnál és tökéletesen landolt, velem a karjaiban. Mosolyogtam és aztán elsötétült a világom. Azt hiszem, ezek után minden edzés vége ez lesz…