Figyelem!!! Ez a rész durva szavakat tartalmaz. (Hidan önkifejezése…) nem akarok ezzel kapcsolatban negatív kommenteket olvasni. Én szóltam. Jó szórakozást mert szerintem ez az eddigi legjobb rész a történetben…

P.O.V. Kumiko

Tesióra van…gyűlölöm a tesiórát. Az angolóra után viszont egészen üdítően hatott rám. A szokásos hülyéskedések,pletykálások és poénkodások alatt mindenki átöltözött. Természetesen most is akadt egy-két ember, aki különbféle okoknál fogva, nem kívánt részt venni az órán. Lelkük rajta. Nem érdekelt. Miután végeztünk a bemelegítő futással, a tanár bejelentette, hogy ez a hátra lévő negyven perc a gimnasztika jegyében fog telleni. Ezt rajtam kívül szinte mindenki nehezményezte és heves nemtetszésük jeléül majdnem meglincselték a pöttöm tanárt. Mivel azonban senki nem akart egyest kapni, nagynehezen nekiláttunk a feladatnak. Én ebben jeleskedtem a leginkább. Lehet hogy nem futottam olyan gyorsan, vagy sokáig, mint mások, és nem is repültem át a termen, ha távolugrottunk,, de a hajlékonyságom és az erőnlétem tényleg toppon volt. Még dicséretet is kaptam érte. A hajamat, puszta praktikából, felcsatolva hordtam.

- Rendben, elég! És most gyakoroljuk a kézen átfordulást, közismertebb nevén a cigánykereket! – utasította a tanár.

Sorba állva, egyesével nekigyürkőztünk. Sokan beígérték a saját és a tanár nyakának kitörését is. Rám került a sor.

Nem piszmogtam sokat az egésszel. Borongós volt az idő is, a hangulatom is, gyorsan túl akartam lenni rajta. Lendületet véve az első hármat folyamatosan csináltam, aztán megálltam egy pillanatra, mielőtt újrakezdtem volna. A szemem sarkából villanásnyi mozgást észleltem.

Odakaptam a fejem, de semmit sem láttam. „Pedig tutira volt ott valami…"

A tanár úr sürgető unszolása hozott vissza a valóságba.

- Na! Csináld már! Haladnánk tovább! Mi az? Elszédültél?

- Nem-nem! Semmi bajom. - azzal újra nekilendültem, és végigmentem a felállított pályán.

Érdekes mozgástechnikám volt. Sosem tudtam megtartani az oldalazó vonalat, így a vége felé már szemből lendültem. Az ajtó előtt, karba tett kézzel, támaszkodva vártam, hogy mindenki végigérjen.

Ekkor egy újabb sötét árny suhant el az ablak előtt, amire újfent felkaptam a fejem. Bianka, aki közvetlenül mellettem állt szó szerint, és átvitt értelemben is, felfigyelt feszült viselkedésemre, és kérdőre vont.

Mivel magam sem tudtam, mi ütött belém, egy vállrándítással ejtettem a témát.

Mivel a következő óra matek volt, és dolgozatot írtunk, igyekeztem felöltözni, hogy még legalább egyszer átnézhessem az anyagot.

Minden porcikám irtózott a matekdolgozat gondolatától. Iparkodásom az öltözködéssel annyira jól sikerült, hogy elsőként léphettem ki a tesiteremből. Ilyenkor még nincs itt az utánunk következőző osztály, így a lépcső és a terem közti átkötő rész teljesen üres. Azaz csak üresnek kellett volna lennie. Az ajtón kilépve ugyanis hét átkozottul ismerős egyenruhába öltözött hapsi állta el az utamat. Első döbbenetemben, inkább visszaléptem a terembe, becsuktam az ajtót és mély levegőt vettem. Felnéztem és újra kinyitottam az ajtót. A fiúk mindig ott álltak, bár az arcuk egyre kétkedőbb lett. Egyenesen arányosan azzal, ahogy bennem eluralkodott a sikítófrász előszele, és belémütött a felismerés.

„Itt van az Akatsuki…Itt a tesiteremben…az iskolában…a valóságban…Hát persze, mi sem természetesebb."

Egyszer csak az egyikük megszólalt.

- Hé kislány! Ha eldöntötted, hogy most ki, vagy be szeretnél menni, talán elmondanánk, miért jöttünk.

- Hallucinálok.

- Lehet. Mit látsz?

- Néhány evolúciós zsákutcát. – kezdtem felbátorodni.

Ha beszélgetni lehet velük, talán nem kinyírni jöttek. Egyébként az egyén, akivel traccspartiztam, nem volt más, mint Hidan, az Akatsuki halhatatlan, mocskos szájú rosszfiúja.

- A sértegetéssel nem mész semmire. – dünnyögte a háttérből egy hang, majd a falból kivált egy egészen sajátos kinézetű valaki,…Zetsu. Megráztam a fejemet és kihúztam magam. Ez azért már nekem is sok volt.

- Jézusom! Egyáltalán minek beszélgetek itt?! Ti nem is léteztek! Csak fantáziálok. Nekem matekot kéne tanulnom.

- Szóval azt mondod, nem létezünk? – villant Hidan lila szeme a félhomályban, majd villámgyors mozdulattal megragadta a fekete pulcsimat és a falhoz szorított. Olyan intenzitással, hogy a fejem a falon koppant. – És ez létezik? – közelebb hajolt. – ezt igazinak érzed? – megcsörrent a körbezárt háromszög alakú medál. Akkor végre megelőztem a fáziskésésemet és kapcsoltam, hogy ez itt tényleg a valóság.

Ezzel egyidejűleg arra is rájöttem, hogy átkozottul feszélyez a pasas közelsége, így rángatózni kezdtem a kezei közt, aminek eredményeként ismét nekicsapódott a fejem a falnak.

Csillagok táncoltak a szemem előtt… kánkánt jártak! Az egyre erősebben szorító kezek tulajdonosát végül Kakuzu vakarta le rólam, mondván: „Nem azért jöttek, hogy végezzenek velem." Szédelegve, kissé bizonytalanul álltam előttük. Mikor végre sikerült úgy megállnom, hogy nem fenyegetett zuhanásveszély, Pein lépett elém. Naná, hogy csak hologram formájában.

- Velünk jössz. – nem kérdezett, tényként közölte.

- A többiek mindjárt kijönnek. Nem slisszolhattok ki észrevétlenül.

- Milyen igaz!...Itachi! Zetsu! Intézzétek el őket! – „Mi?! Ne! Zetsu-t ne!!! – megpróbáltam visszafordulni, és figyelmeztetni a többieket,de meg sem bírtam mozdulni. Egész testemet vékony indák hada fogta körül és olyan szorosan. Hogy minden levegő kiszorult a tüdőmből.

- Kakuzu! Engedj el! Eressz már el! Ne! – bent egy pillanatig néma csönd volt, majd kitört az eszetlen röhögés. „Min röhögnek?" Ám ez az állapot sem tartott soká. Pillanatokon belül rémült sikoltozás és kisebb dulakodás hangjai szűrődtek ki, majd három perc múlva ismét csend.

Térdre estem. Bár nem kedveltem az osztályomat, voltak köztük a szívemnek kedves emberek is. Az ajtó lassan feltárult és belőlem kitört egy artikulálatlan sikoly. Mindenki eszméletlenül hevert a padlón.

Az egyetlen dolog, ami megnyugvásra adhatott okot, az az volt , hogy nem láttam sehol vért. Itachi lépett elém, nyomában Zetsuval, így teljesen eltakarva előlem a többieket.

- Nem kell aggódni, egyik sem halt meg. Csak elájultak. – megkönnyebbült sóhaj hagyta el a tüdőmet. „Hála istennek." Remegni kezdtem. Rettenetes harag borította el az agyamat.

- Te…szemét rohadék!!!! – megpróbáltam felállni és nekimenni a még mindig fapofát vágó Uchiha-nak, de Kakuzu még mindig szorosan tartott. Azt ugyan nem tudtam, mit csinálnék… mit tudnék csinálni Itachival, ha fel tudnék állni, de abban a pillanatban nem rendelkeztem elegendő agyi kapacitással,hogy ezt átgondoljam. Csak Azt tudtam, hogy bántani akarom. Azt akartam, hogy veszettül fájjon neki.

- Hm…Úgy látom ez nem akar majd önszántából velünk jönni. Valahogy máshogy kell elvinnünk. Hm…

- Úgy gondolod, Deidara?

- Szerintem is meggyűlik még vele a bajunk. – mondta Sasori.

- Nos, ezesetben kénytelenek leszünk erőszakot alkalmazni.

- Ezt a részét vállalom. – Kisame hangját véltem felismerni, majd egy jókora ütést éreztem a tarkómon. Még nem ájultam el. Marha kemény fejem van. Nem lehet egykönnyen megfosztani az eszméletemtől. Ám az ütés ahhoz elég volt, hogy elhasaljak és forogni kezdjen velem a világ. Megint csillagokat láttam.

- Jézusom, még ezt sem tudod rendesen megcsinálni? – fogalmam sincs ki volt az, ennyire nem voltam magamnál, de a következő ütés már elég nagy volt, hogy elérje hatását. Szép lassan elsötétült a világ. Utoljára azt éreztem, hogy valaki felvesz és a vállára dob, majd elájultam.

...

- Szerinted jól van?... Él még egyáltalán?

- Nem tudom…

- Akkor talán nézd meg! Keltsd fel, vagy valami! – valaki mellém ült és a vállamat rázogatta.

- Hé! Kumiko! Ébredj! Hahó! Van valaki odahaza?

- Jézusom…A fejem…

- Huh…életben van…Ez már haladás. – kinyitottam a szemem. Először csak homályos körvonalakat láttam, aztán egyre tisztább lett a kép.

- Hol vagyok?

- Ez egy jó kérdés.

- Mieko! Te vagy az?

- Naná, miért, kit vártál?

- Nem tom. Te! Tök hülyeséget álmodtam! Képzeld! Azt álmodtam, hogy az akatsukisok eljöttek értem a tornaterembe, leütöttek és elvittek. Fura mi?

- Hááát…

- Öhm…Kumiko! – szólalt meg Reiko.

- Mi van?

- Az a helyzet, hogy ezt nem csak álmodtad. – kigúvadtak a szemeim. Felültem és körbenéztem…

- Hát…ez…tényleg nem a mi tornatermünk. – nagyot sóhajtottam és felálltam. Egy kicsit hirtelen mozdultam, így eléggé megszédültem. Sachiko mellém állt és belém karolt.

- Hohó! Lassabban! Szép kis ütést kaptál a fejedre. Én a helyedben nem ugrálnék. – ránéztem.

- Jól vagyok…csak megszédültem. Semmi gáz.

- Biztos?

- Aha…Asszem – csak ekkor vettem észre azt az egyetlen személyt, aki még mindig eszméletlen volt. Az én édes kicsi fogadott lányom, most ott feküdt a földön és azt istennek se akart felébredni. Már mindannyian szólongattuk, de nem reagált. Végül Mieko hangja térítette magához.

- Yumi! Yumi! YUMI!!! – hirtelen kinyitotta a szemét és pislogva körbenézett. Hatalmasat dobbant a szívem a megkönnyebbüléstől. „Hál istennek!"

- Jól vagy? – kérdezte Mieko – Már nagyon aggódtunk miattad.

- Kik? – felült és végignézett a bandán, majd elmosolyodott. Úgy tűnik, azért neki is ott volt az a fél tonnás verbális szikla a szívén.

- Veletek mi történt? – nézett Sachiko-ra.

- Hát…ültünk az órán, egyszer csak berobbant az ablak és ott volt Itachi meg Deidara. – „Na ezt nevezem én tömör válasznak."

- Teljesen lefagytunk, így persze nem tudtunk védekezni a Mangekyou ellen.- fűzte tovább Reiko „ch…Na nem mintha egyébként tudtatok volna…tiszta mázli, hogy engem nem Itachi intézett el…De tényleg! Akkor ki volt az?"

-És itt ébredtünk fel. Pontosabban Mieko keltett fel minket. – fejezte be Sachiko.

- Engem is. – mondtam kicsit elmélázva…" De Mieko hogy a pokolba épült fel ilyen gyorsan?"

- De hát…téged is a Mangekyou ütött ki nem? – értetlenkedett Yumi. Mint aki a gondolataimban olvas.

- Nem. Nem fogott rajtam a Sharingan. Engem a tábla ütött ki. „Tábla?.."

- De hogyhogy nem fogott rajtad? – szólt közbe Reiko. – Az hogy lehet? – Mieko nagyot sóhajtott.

- Könnyebbet, kettőt. – Most Yumi kezdett el töprengeni.

- És egyáltalán minek hoztak el minket? Mi hasznuk van abból, ha elrabolnak öt diáklányt?

- „Hát ki tudja? Az Akatsuki útjai kifürkészhetetlenek."

- Ha megengeditek, - szólt közbe egy hang valahonnan a barlang (merthogy barlangban voltunk) egyik sötét zuga felől – elmagyaráznám… - Mindenki arra felé nézett és végre én is felfedeztem a falba épített ajtót, amiben, most az összes akatsukis ott tolongott. Mindannyian beözönlöttek és Kisame ránk zárta az ajtót.

Yumi eléggé feltűnően fixírozta a kijáratot, ami Pein-nek is szemet szúrt.

- Ne is álmodj róla! Felesleges. Innen nem juttok ki az engedélyem nélkül. – „Jujj de gonosz vagy." – Nos, úgy hallottam, kíváncsiak vagytok, miért is hoztunk ide benneteket. – Nem, én nem vagyok kíváncsi! Károsan hat az egészségemre. Én csak haza akarok menni!„ – ezt is el fogom mondani. De először is! Szeretnék egy-két dolgot megtudni. – „Most kérdezz-feleleket játszunk? Igen? Mert akkor én kiszálltam." – Arról hogy mennyire is vagytok tisztában a helyzettel.

*lapít, lapít, lpít, lapít, lapít, környezetébe olvad, környezetébe olvad, környezetébe olvad, környezetébe olv…* - Hidan! Hozd! – mutatott rám. „Hogy az a…" forgattam a szemem és fintorogtam egyet.

- B**** meg, már megint engem ugráltat! – úgy tűnt, Hidannak is pont annyi kedve van a dologhoz, mit nekem.

Megfogta a karomat és felrántott ültömből. Kis híján lefejeltük egymást. Olyan erősen rántott fel, hogy sajgott bele az egész karom. Pein felé lökött.

- Egy kicsit óvatosabban nem lehetne?! – fordultam hátra a „testőröm"-höz, aki teljesen kifejezéstelen arccal nézett vissza rám. Odafordított Pein-hez és lefogta a karomat.

- Nem. – „bunkó"

- Nos, hogy hívnak? – kérdezte a vezér.

- Fujiwara Kumiko. De mi ez az e… - Hidan befogta a számat és közelebb hajolt, hogy csak én hallhassam amit mond.

- Ne pofázz, ha nem kérdeztek! – nem láttam hátra, de a lányok igencsak fészkelődhettek, mert Pein kiadta a parancsot.

- Úgy látom, jobb, ha rajtatok tartjuk a szemünket. – intett a kezével, mire mozgolódás támadt ott hátul.

- Rendben, akkor folytassuk. – ismét felém fordult – Tudsz arról, hogy kik vagyunk? – „Teljesen hülyének nézel?"

- Honnan kéne tudnom? – nagyon reméltem, hogy a többiek is veszik a lapot.

- Hmm…Nem erre a válaszra számítottam. Meg voltam róla győződve, hogy mind az öten tudjátok a választ. – a többiekre nézett.

- Na jó, és ha tudjuk, hogy ti vagytok az Akatsuki, akkor mi van?! – szólta el magát Yumi, mire nagyon csúnyán néztem rá. Elhallgatott.

- Mennyit tudsz a chakráról? – ez már megint nekem szólt.

- Nem sokat. – hazudtam. Próbáltam minél több infót kiszedni Peinből, ha másról nem, legalább a chakráról.

- Úgy látszik, nincs más választásom, mint elmagyarázni. A chakra a testi és a szellemi energiákból keletkezik. A megfelelő chakrairányítás az alapja a helyes jutsuhasználatnak… - miközben Pein magyarázott, én magam elé képzeltem a dolgokat. Vizuális alkat lévén, amit látok, az egy életre berögzül az agyamba. Képtelen leszek án ez még most hasznomra is válhat.

- Szóval ez lenne a chakra rövid magyarázata. És most, hadd kérdezzek valamit. Tisztában vagy vele, hogy neked van-e chakrád?

- Most mire akarsz kilyukadni? Honnan tudjam, hogy van-e? Mi vagyok én? Ninja?

- Rendben. Ennyi elég is lesz. Leülhetsz. – „Köszönöm tanár úr!"vissza ültem a helyemre. Örültem, hogy végre megszabadultam Hidantól. A hideg futkosott a hátamon a hapsitól. Pein ugyanezt eljátszotta Yumival is.

- Mi a neved?

- Ku-Kurokawa Yumi.

- Tőled is megkérdezem, mennyit tudsz a chakráról?

- A nagy semmit. – „Okos kislány!"

Rendben, akkor elmagyarázom. A chakra a… - „Jajj már megint?"

- Most megint végig akarod mondani az egészet? Semmi újat nem fogsz tőlünk hallani a nevün… - úgy tűnt, az akatsukisoknál berögzült mozdulat ez a /befogom a száját a csajnak/ stílus. Sasori is így hallgattatta el Yumit.

- hagyd Sasori! – szólt rá Pein.- Engedd el! Akkor, kedves hölgyek, megtudhatnám a nevüket? Látom már, hogy így semmire sem jutunk.

- Asukai Mieko.

- Horiuchi Sachiko.

- Kuroda Reiko. – sorolták a lányok.

- Nagyszerű. Most pedig elmondanám az itt tartózkodásotok okát. - „Na végre!" – Nem is olyan régen a birtokunkba került egy kifejezetten értékes információkat tartalmazó tekercs. Sajnos ezt a tekercset később a konohai ninjáknak is sikerült elolvasniuk, így nem mi vagyunk az egyetlenek, akik ismerik a tekercs tartalmát. Ebbe a tekercsbe egy ősi jóslat volt feljegyezve, mely öt bizonyosninjáról szól. Pontosabban az öt legnagyobb ninjaklán leszármazottairól, akiknek olyan erő van a birtokukban, mellyel uralmuk alá hajthatják az egész világot.

- És hogy jövünk mi a képbe? – szakította félbe Reiko – Csak nem azt akarod mondani, hogy…

- De, pontosan. Ti öten vagytokazok, akiknek a segítségével uralhatjuk a világot.

- Ez nagyon izgalmas, meg érdekes – vágott közbe Yumi – de szerintem tévedtek. Mi nem vagyunk ninják. Arról se tudok, hogy egy ninja klánból származnék. Honnan veszed, hogy pont mi vagyunk az az öt?

- Ti voltatok ott, abban a világban az egyetlenek, akiknek chakra áramlott a testében.

- Biztos. Én akkor sem hiszem. – „Pedig valami alapja biztos csak van a dolognak."

- Azon pedig, hogy nem vagytok ninják, könnyen segíthetünk. Ki fogunk titeket képezni.

- Egyébként, visszatérve a tekercshez, az miért fontos, hogy a konohai ninják is elolvasták? – szóltam közbe. Eltökéltem, hogy minden infót kiszedek belőlük. Vagy így, vagy úgy.

- Természetesen azért, mert ők is megpróbáltak volna megszerezni, ha mi nem érünk oda időben. – „Lám-lám-lám. Érdekes információ. Ezek szerint a konohaiak is keresnek minket."

- És miből gondolod, hogy együtt fogunk veletek működni? – így Sachiko.

- Két választásotok van: Vagy együttműködtök, vagy meghaltok. – „ Na mit mondtam! Tudtam, hogy ez a kiruccanás ártani fog az egészségemnek."

- De mi vagyunk azok akik segíthetnek neked megszerezni az egész világot. Így ha nem működünk is együtt, te akkor se ölsz meg minket. - Yumi.

- Ne dédelgess hiú reményeket! Ha ellenálltok, nem lesztek többé használhatók, vagyis nem lesz szükség rátok. – „Hát ezt akár én is megmondhattam volna."

– Emellett van még egy okunk arra, hogy miért vagytok itt. – felnéztem rá. Talán mond még valami érdekeset.

- Szeretnénk biztosítani az Akatsuki második generációját, ha minket véletlenül megölnének. – először fel sem fogtam, mit mondott. „Második generáció? Milyen második ge……… PERVERZ!!!"

- NA AZT MÁR NEM!!! – pattant fel Yumi.

- NEM VAGYUNK MI TENYÉSZLOVAK!!! – Mieko.

- NE IS ÁLMODJATOK RÓLA!!! – csatlakoztam, bár ezt inkább a hátunk mögött ácsorgóknak szántam.

- Muszáj ordítanotok? – Pein teljesen higgadt maradt. Na persze nem is vele akartak fajfenntartani.

- Akkor sem tehetitek ezt velünk! – mondta most már kicsit nyugodtabban Yumi.

- Jelen pillanatban bármit megtehetünk veletek. – ez igaz… - erre már mindnyájan rájöttünk.

- Így mindjárt más. Azt hiszem jobb, ha ezt a témát egy ideig nem bolygatjuk, nem igaz, hölgyek? Térjünk át a kiképzésre. Mind az öten két Akatsuki taggal lesztek együtt, ők fognak megtanítani benneteket először az alapokra, majd amit jónak gondolnak. Nem szeretném ha bármelyikőtök is megpróbálna megszökni. Mindjárt megkapjátok a szükséges felszerelést, de előbb elmondom, hogy ki kivel lesz. – körbenézett.

- Kumiko san lesz Hidannal és Kakuzuval.

„ B**** meg, mér pont én?!"

- B**** meg, mér pont én?!

- Mieko san lesz Itachival és Kisame-val. Sachiko san Zetsuval és Tobival.

- Miért versz istenem, miért?? – így Sachiko.

- De jó!!!^^ - Tobi.

- Yumi san Deidaraval és Sasorival, Reiko san pedig velem és Konannal. Most pedig megkapjátok a szükséges dolgokat. – azzal Pein kiment, Zetsu és Tobi pedig hátizsákokat osztogattak nekünk. Ám ekkor Yumi felszisszent. Erre felkaptam a fejem. Térdeltemől néztem őt.

- Yumi, jól vagy? –kérdezte Mieko.

- Persze, csak kiugrott a vállam. – Sasori megfogta a sérült végtagot.

- Fáj? – vizsgálgatta.

- Nem, csak szórakozásból csinálom. Hát persze hogy fáj!!!

- Ne mozdulj.

- Mié…ÁÁÁÁ!!! – Sasori rántott egyet a lány karján, ami egy reccsenéssel helyre ugrott.

- Miért csináltad? - kérdezte Yumi gyanakodva. „Na vajon miért?"

- Nincs szükségünk se sérültekre. Se nyafogókra. – „Gondoltam."

Minden Akatsuki tag kiment és végre egyedül maradtunk.

- Kedves.- fintorogtam utána, mire a lányok elkezdtek nevetni. Tovább kutattam a táskában. Fegyverek, ruhák…Ruhák? Az meg minek? Kivettem a nekem szánt cuccokat és átöltöztem. „De legalább nem Akatsukis egyenruha."

Pontosan illett rám.

- A ti méreteteket is eltalálták? – nézett körbe Yumi. „ Ja! Profi a szabó. Csókoltatom!"

- Aha, pont jó. – Mieko nem volt épp jó hangulatban…Dehát mért is lett volna? Az ő napja sem épp úgy alakult, ahogy tervezte.

- Mi a baj? –firtatta Yumi.

- Mi a baj? Mi a baj?! Az, hogy azzal a nyamvadék Uchiha-val vagyok egy csapatban! Az!!!

- Nyugi! – csitítottam a dühöngő csajszit. – Nézd a jó oldalát: mire vége ennek a kiképzésnek, profi genjutsu használó leszel.

- Az… - Mieko mondatát egy újabb ajtó nyitás szakította félbe. Ezúttal Konan volt ott.

- Ideje indulnunk. – mondta, mire kissé huzakodva kimentünk. Egy még nagyobb barlangba vezetett minket, ahol már mindenki várt ránk.

Itachi egy kézpecsétet formált, mire a barlang bejáratánál álló több tonnás szikla elmozdult.

Kiléptünk a barlangból, és öt különböző irányba indultunk a kijelölt baby-sitter-ekkel.

Elég lassú tempóban haladtam, mivel, hátrafelé néztem és a távolodó barátaimat figyeltem. Féltem, hogy nem fogom már őket viszont látni. Nagynehezen előrefordultam és elmélázva követtem a két ninja-t, akiknek még fogalmuk sem volt, hogy mibe keveredtek.

Előnytelen egyezség

Hosszú ideig szótlanul ballagtunk. Nekem folyamatosan azon járt az eszem, hogy hogyan lehetne megszökni. Harcba semmiképpen sem keveredhetek velük. Elfutni értelmetlen lenne, Kakuzu úgy is elkapna. Hát akkor mi az ördögöt csináljak?!

Az eddigi csöndet egy távoli, éles sikoltás törte meg. Felkaptam a fejem és a hang vélt irányába néztem. Iszonyúan megijedtem amikor rájöttem, hogy a hang bizony a lányok irányából jött. Valaki bajban volt. Futottam visszafelé, ahogy csak a lábam bírta. A hátizsákomat a felszereléssel együtt ledobtam, hogy ne lassítson. Nem haladhattam túl sokat, mert – ahogy ezt az imént gondoltam – Kakuzu elém vágott és visszalökött. A lendülettől hanyatt estem és lihegve néztem őt.

- Hová készülsz?

- Te süket vagy?! Valaki sikított. Segítenem kell.

- ab barátnőid maguknak keresik a bajt, ha kikezdenek a mestereikkel.

- Mester?! Hát mester az ilyen?! – förmedtem rá, de mintha meg se hallotta volna.

- Neked is azt ajánlom, hogy húzd meg magad és tedd, amit mondunk!

- Rohadj meg! Akkor most vele mi lesz?!

- Nem a mi dolgunk. Ezt meg ne hagyd el többé! – dobta oda nekem a hátizsákot. – Egyszer talán az életed múlhat ezen. Most pedig tápászkodj fel és lódulj! – beharaptam az alsó ajkam és szikrázó szemekkel figyeltem őt. Ismételten lemaradtam mögöttük. Hidan épp azt firtatta, hogy ha tehetné, ő bizony azonnal feltrancsírozna, mert csak a baj van velem.

- Pein-nek elment az esze, ha a hatalmát ezekre akarja alapozni. Ezek itt semmire se jók. Még harcolni se tudnak.

- Épp ezért kell kiképeznünk őket te idióta.

- Kiképezni, kiképezni!! De minek? Egy csomó időt elfecsérlünk ezzel. Inkább keresnénk egy Jinchuriky-t! Az lenne a mi dolgunk!!

- Fiúk! Fáradt vagyok! Messze vagyunk még? – nem figyeltek rám.

- A mi dolgunk az, amit a vezér mond.

- Egyáltalán hová megyünk? – próbáltam újra.

- „Amit a vezér mond" Mekkora baromság! Napok óta nem öltem meg senkit! Kezdek kurvára bepöccenni!

- Hé! Hahó! Kérdeztem valamit! – kezdett átkozottul dühíteni, hogy itt senki sem figyel rám. „Bár…ez talán még jól is jöhet." Mivel a fiúk belemerültek a beszélgetésbe, én letértem az útról, és besettenkedtem az erdőbe. Egy bokor alá húzódva vártam, hogy eltávolodjanak. Mikor már nem hallottam őket, előmerészkedtem és körbenéztem.

- És most merre? Vissza nem mehetek. Akkor nincs más hátra, mint előre. – Egyenesen az erdő belseje felé vettem az irányt. Eléggé besötétedett már. Nagyon hideg volt és a ninja ruhák egy kicsit sem melegítettek. Mindenfelé árnyakat láttam. Elővettem egy kunait és a kezemben tartottam a biztonság kedvéért. Használni ugyan nem tudtam, de hát az elv a lényeg nem? Átkozottul féltem na! Egyszer csak megzörrent a mellettem lévő bokor. Két kézbe fogtam a „fegyverem" és hátrálni kezdtem.

- Ki van ott? – a hangomra egy kis nyúl ugrott elő. Fellélegeztem.

- Szerinted ez vicces? – förmedtem rá a nyúlra. Csak nézett rám a nagy fekete szemeivel és az orrát mozgatva szimatolt. Letérdeltem hozzá és eltettem a kunait. Ez már csak nem fog „megenni".

– Ha már úgy is itt vagy, lécci menj és hívd a tűzoltóságot vagy a rendőrséget vagy mit bánom én! Csak valaki segítsen kijutnom innen. – ekkor a nyuszi hegyezte a füleit és valamit nagyon figyelni kezdett.

- Hallod amit mondtam? Húzz már innen a francba! Hess, menj már! – Hozzá vágtam egy követ, mire elszaladt.

- Hülye nyúl! – fel akartam kelni, ám ekkor három farkas ugrott elő a sötétből. Alighanem most zavartam el a vacsijukat, amiért eléggé pipák lettek.

Benyúltam a táskámba, hogy elővegyem a kunaiomat, de annyira remegett a kezem, hogy elejtettem. A farkasok körbe-körbe mászkáltak körülöttem. Valószínűleg azt mérlegelték, ehető vagyok-e. Balszerencsémre annak találtak. Vicsorogtak, morogtak, villogtatták a fogaikat, vagyis minden elképzelhető dolgot megcsináltak, amitől igazán bepánikoltam. Sikoltottam ők pedig nekem ugrottak. Szinte biztos voltam benne, hogy ezek életem utolsó percei. Már éreztem is ahogy a karmok és agyarak a húsomba vájnak és szétszaggatnak.

Ám hiába vártam, semmi sem történt. Kinyitottam a szemem és megláttam Hidan-t. Ott állt nekem háttal, a kaszáját maga előtt keresztben tartva visszatartotta a támadókat.

- Hidan… - nyögtem remegő hangon.

- Mire vársz még te hülye liba? Tűnj el innét! – elfutottam.

Fogalmam sem volt, merre tartok, de nem is érdekelt. Minél messzebbre akartam kerülni onnan. Futás közben hallottam, hogy valami követ engem. Hátranéztem. Az egyik farkasnak sikerült meglógnia és utánam jött. Ám mielőtt elérhetett volna, vékony indák tekeredtek rá és szétzúzták. A vére telefröcskölte a környéket és engem sem kímélt. Az arcom, a hajam és a ruhám csupa vér lett. Az indák visszahúzódtak és előlépett Kakuzu. Nem tudtam megszólalni, csak álltam ott és reszkettem.

Kakuzu közelebb lépett hozzám és végigmért. Szerintem sebeket keresett rajtam. Aztán ismét a szemembe nézett, majd egy fához csapott. Minden levegő kiszorult a tüdőmből. Az egyik csáp egyenesen felém tartott. Pontosan 2 mm-re állt meg a bal szememtől.

- Ha még egyszer elszöksz, búcsút mondhatsz a szemednek. Világos? – dacosan néztem rá. Nem feleltem. Lassan Hidan is megérkezett, ő is csupa vér volt. A mellkasán egy csúnya karmolás virított. Nem szólt, csak a kunaiomat a fejem mellé, belevágta a fába. Feszült volt a hangulat.

- Tessék! Egy csomó időt elvesztegettünk ennek a libának a keresésére! Ráadásul azt sem tudjuk, hol vagyunk! Ha ez még egyszer előfordul, én esküszöm, kinyírlak!!! – mondta Hidan.

- Senki sem kérte, hogy gyertek utánam!!! – kiabáltam vissza.

- Ha nem találunk meg idejében, te már rég farkas eledel lennél!!!

- Inkább lennék az, mint fogoly!!!

- Igen? Akkor miért nem ezzel kezdted?! Ez esetben most azonnal megszabadítalak!! – azzal már emelte is a kaszáját, hogy lesújtson rám, én meg kirántottam a fából a kunaiomat.

- Elég volt! – dörrent Kakuzu hangja. Megálltunk. – Hidan! Tedd el a fegyvered! – de Hidan nem mozdult – Azt mondtam tedd el!!!

- Jól van már! De ezt nem úszod meg ennyivel!

- Ahogy te sem!! – szóltam vissza.

- Fejezzétek be! Sajnálatos módon az a helyzet állt elő, hogy kénytelenek vagyunk együtt dolgozni. Mi ezt a parancsot kaptuk, nem tehetsz mást. Mindannyiunk érdekében kössünk egy egyezséget!

- Miféle egyezséget? – néztem rá kétkedőn.

- Igen, miféle egyezséget? - csatlakozott Hidan.

- Te csak ne érts velem egyet!!! – kiabáltam.

- Eszemben sincs, csak kérdeztem!!!

- Kussoljatok már!

=Ch…- hátat fordítottunk egymásnak.

- Az egyezség a következő: Kumiko! Te nem próbálsz meg megszökni és teljesíted az utasításokat. Mi pedig nem bántunk téged. – „Nahát! Most aztán teljesen megnyugodtam!"

- És mi a biztosíték, hogy nem vertek át?

- Semmi. Kénytelen leszel megbízni bennünk. A saját érdekedben. – „Remek! Szóval én vakon bízzak meg két vadidegenben, akik ráadásul bűnözők, teljesítsem minden parancsukat, cserébe k nem ölnek meg! Előnyös, igazán előnyös…"

- Nos? Hogy döntöttél?

- …Rendben. Nem szököm el többé, Ha betartod a szavad. – hátborzongatóan gonosz ötletem támadt.

- Akkor ezt meg is beszéltük. Menjünk. ma már nem lesz időnk elkezdeni az edzést, így rögtön egy fogadóba megyünk. Nincs messze. – Szótlanul követtem. Hidan erre teljesen kiakadt.

- MI?! MI VAN?! De hát Kakuzu! Ezt nem teheted! Én ugyan nem alszom együtt ezzel a természeti csapással!!! Hé!!! Várj már! – elindultunk.

Hidan egész úton puffogott, de végül is belenyugodott a helyzetébe. Látszólag én is lenyugodtam. Látszólag! De a fejemben már gyökeret vetett az a gonosz terv, amit most már mindenképpen véghezviszek.

„Jajj fiúk! Ti még nem is tudjátok, mekkora slamasztikába kevertétek magatokat ezzel az egyezséggel. Nemsokára térden állva fogtok könyörögni, hogy menjek el, erről gondoskodom."