P.O.V. Yumi

Fáztam, éhes voltam, a tagjaim teljesen el voltak zsibbadva és még valami hülye esőszerű izé is szitált az égből. Én meg várjak a jelre. Kösz. Már legalább két hónapja történt hogy elraboltak. Azóta sok mindenen keresztülestem.

Iszonyú sok időbe beletelt, míg megtanultam a bábirányítás technikát és közben Sasori még mérgekkel traktált. Lefekvéskor zúgott a fejem a sok összetevőtől. Aztán Deidara is kitalálta, hogy miért nem tanulom meg a bombakészítést is a robbantást. Abban a pillanatban úgy szerettem őket… majdnem a torkuknak ugrottam.

Első bomba formálási próbálkozásom eredménye egy formátlanpaca lett, ami valójában madár akart lenni. Legalább szereztem a művészeknek egy jó napot, mivel Deidara sírva röhögött, Sasori pedig akárhogy igyekezett nem tudott elfojtani egy vigyort. Végül az egész Deidara képében landolt.

Egy kis időbe beletelt, hogy meg lehessen állapítani a bombákról, hogy mik is valójában, de megérte. És már fel is tudtam robbantani őket.

Emellett Deidara felvetette, hogy nem szeretnék-e hasonló szájakat a tenyeremre, mint az övé és meg se várva a válaszomat el kezdett magyarázni. Szegény eléggé lelombozódott mikor visszautasítottam. Később mér eléggé élesen „edzettünk" Sasori meg Deidara támadtak én meg védhettem ki. Ezzel persze azt értük el, hogy képes voltam nyúl sprintelni a bábok bombák fegyverek elöl. Persze ennek egy igazi haszna volt, mégpedig az hogy tudtam olyan gyors lenni mintha egy sugármeghajtású rakéta lenne a hátamra kötözve.

Ezen kívül később még az elemi chakra irányítást is meg kellet tanulnom. Kiderült, hogy víz elemű chakrám van így mehettem Kisame-hoz. Utáltam mikor ő tanított meg mindenféle víz elemű jutsu-ra. Büdös döglött hal szaga volt. Fujj.

És persze a barátnőim közül egyikkel sem találkozhattam ez volt ugyanis az „isten" akarata. Komolyan máris elöntött a vallásos áhítat. Ráadásul Pein végig is nézett egy edzést igaz hologram formájában hogy eldöntse, mennyire vagyunk megfelelők. Pein-hez való hozzászólásomat az edzés alatt az is tükrözte, hogy egy „eltévedt" kunai átment a hologram fején nagyon tudtam élvezni. Végül is Pein határozata az volt, hogy most már elmehetek Sasori-val és Deidara-val egyszerűbb küldetésekre. Ami sima információszerzést jelentett. Dögunalom!

És most is pont ezt csináltuk. Zetsu kihallgatott két emberkét és információforrásai szerint ezen az erdei úton egy küldönc fog áthaladni az Akatsuki számára fontos információkat tartalmazó tekercsel.

Éppenséggel ezért ültem az egyik faágon és próbáltam elfojtani egy tüsszögést. A feladatom az volt, hogy lelassítsam a küldöncöt, így Sasori meg tudja szerezni a tekercset. Deidara pedig a fák fölött körözött, hogy lássa jön-e, és leküld egy madárkát, ha közeledik.

Megmoccantam és abban a pillanatban elrepült az orrom előtt egy fehér madár majd kanyarodott és vissza. Készenlétbe helyeztem egy kunait és vártam. Pont azért kellet nekem megállítanom az életunt emberkét, mert én még ismeretlen vagyok. Hip-hip-hurrá.

Az úton végre feltűnt a célpontom. Meglehetősen éber volt, de hiába. Mikor alám ért, leugrottam a fáról és elálltam az útját. Az arcán először fénylett a rémület, ami aztán átváltott kötelességtudatba.

- Mit akarsz? Kérdezte érdes hangon. Bő negyvenes férfi volt, zömök testalkattal és borostás állal.

- A tekercset. – érdekes módon csöppet sem izgultam mintha eddigi életemben folyton ezt csináltam volna. Magam se értettem.

- Azt várhatod kislány! – kiáltotta és hátrált két lépést – Senkinek sem adom oda!

- Sajnos akkor erővel kell elvennem. – léptem felé. Nem értettem mire vár még Sasori hiszen már régen megszerezhette volna a tekercset. Magasra feltartottam a korábban készenlétbe helyezett kunait hogy jól lássa.

- Utoljára figyelmeztetem…- a mondatomat nem tudtam befejezni mivel valami nagy és súlyos csapódott nekem én pedig nekiestem egy fának. Amikor az idegesítő csillagocskák eltűztek a szemem elöl láttam, hogy a küldöncöt két-négy ember fogja közre. Valószínűleg a vezetőjük egy szikla termetű fickó jóízűen mulatott rajtam.

- Menj és játssz máshol kislány. – a homlokán ott feszült a fejvédő. Konoha. A francba. Már csak ez hiányzott.

Az egyik megindult felém és belém hasított a félelem. Ez itt igazi harc. Nem mintha az edzésen nem kaptam volna sebeket, de tudtam, hogy nem ölnének meg. Ez itt más volt. Szó szerint véresen komoly.

- Az ilyen lányoknak, mint te otthon kéne ülniük a babáikkal játszani és a mama sütötte sütit majszolni. – gúnyolódott az egyik. A szívem a torkomban dobogott. Ha mázlim van csak az egyik jounin közülük a többi chunin. Bár az ő oldalukon bizonyára több év tapasztalat áll. Nulla vagyok hozzájuk képest.

Egy töredékmásodperc alatt az egyik előkapott egy kunait és felém hajította. Lefagytam. Nem bírtam megmozdulni. A félelem megdermesztette az izmaimat. Sosem éreztem még ilyet. Az igazi halálfélelem érzést. És nem hittem volna, hogy valaha is megtapasztalom. Meghaltam volna, ha egy bábu nem fogja fel a kunait. Sasori végre közbelépett. Ott állt előttem és a levegőben harapni lehetett volna a gyilkos szándékot. Nem értettem. Még soha sem láttam Sasori-t igazán dühösnek. De tudtam, hogy most az.

- Megmozdulhattál volna! – förmedt rám és még csak hátra se nézett. – Ha egyedül lennél senki nem mentett volna meg! – tudtam, hogy igaza van. De azt is megérthetné, hogy én nem születésem óta élek ebben a világban. Megtámaszkodtam a fán és felkecmeregtem.

- Nocsak, a kis fruskának védelmezője is van? – nevetett a leghátul álló.

- Még az is lehet, hogy egy szerelmes gerlepárba botlottunk. – affektált a vezetőjük. Hiába volt csak gúnyolódás éreztem, hogy elpirulok. Sasori sosem hagyott hidegen mindig is kedveltem. De azért ez mégis túlzás. Nem láttam Sasori arcát, de biztos voltam benne hogy a türelme elfogyott. Ami nem túl nehéz dolog. Egy ujjmozdulat és a bábu máris repült a konohaiak felé. Könnyedén kikerülték a támadást és biztonságos helyre telepítették a küldöncöt. Én próbálta beolvadni a fatörzsbe ugyanis reszkettem a félelemtől. Ez volt az első alkalom, hogy egy ilyen helyzetbe kerültem. Alig mertem levegőt venni a tüdőm összeszorult. Az agyam teljesen cserbenhagyott semmi ép gondolatot nem találtam a fejemben. Görcsösen kapaszkodtam a fába miközben Sasori csatázott.

Hirtelen kunai illetve shuriken zápor zúdult ránk. Én még mindig le voltam dermedve és tágra nyílt szemmel bámultam a fegyvereket. Szerencsére Sasori figyelt rám és engem felkapva elugrott a veszélyes zónából. Egy faágon landoltunk.

- Mi a fene bajod van? – kiáltotta Sasori miközben próbált életre rázni. – Miért nem csinálsz semmit?!

- É-én…f-félek… - dideregtem és feltört belőlem a sírás.

- Most nincs idő siránkozni Yumi! – rázott újfent. – Deidaraát már leszedték miután elküldte a madarát és én egyedül nem bírok el velük! Nem tudok négyfelé figyelni és még rád is vigyázni! Ezek nem átlagos jouninok! Ezek itt ANBU-k! És négy ANBU-hoz kevés egy akastukis! – szinte nem is hallottam, amit mond csak csendesen zokogtam.

- Ha- hazudsz… - sírtam – T-te elbánsz t-tízzel is. – nagyot sóhajtott.

- El tudnék velük bánni, ha nem ember, lennék. – meglepődve pillantottam rá. A kérdést már nem tudtam feltenni, ami megfogalmazódott bennem ugyanis az alattunk lévő fába belecsapódott vagy tíz kunai. Mindegyik robbanó cetlivel. Mingketten lassan fogtuk fel a helyzetet és mire elmenekültünk volna a cetlik végigégtek és a detonáció messzire elhajított minket, jó pár fát megcsonkítva.

- Lám-lám-lám. Csak nincs bajban a nagy akatsukis? Gúnyolta Sasori-t a főnök. Sasori nem szólt semmit csak nézett rájuk miközben engem tartott meg hogy el ne essek mivel a lábaim feladták a szolgálatot.

- Mi lenne, ha elszórakoznánk a hölgyikével, talán akkor kicsikarnánk valami választ nem? – úgy tűnt az ANBU-k legtahóbbjait szabadították ránk. Valaki hátulról megragadta a hajam és felpasszírozott a közelben álló fára és elkezdett fojtogatni.

- Mi, akik a Root-ból érkeztünk nem vagyunk olyan kegyesek, mint a többiek. – nevetett az, aki engem kínzott.

- Engedd el! – sziszegte Sasori dühösen.

- Ugyan miért? Olyan kis helyes… - alig kaptam levegőt és fekete pontok táncoltak a szemem előtt. Már nem láttam pontosan mi történt ugyanis megérkezett a jótékony segítség.

Pontosabban csak kifakult a világ. Éreztem, ahogy valami mélyen bensőmből elő akar törni és… vérengzeni. Valami, ami talán megmenthet. Nem volt erőm ahhoz, hogy ezt a valamit visszatartsam így előbukkant a felszínre és a világom újra színes lett. Az engem fojtogató ANBU úgy kapta el a kezét a nyakamtól mintha megégette volna és elhátrált én meg a talpamra érkeztem. Nem csak én voltam ebben a testben, hanem valami más is, ami sokkal bátrabb és erősebb volt… és most ő irányított. Fekete chakra kavargott körülöttem, beburkolt és az ellenfeleim felé is nyúlkált, mintha önálló akarattal rendelkezne.

Az egyikük szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki a torkán hang mivel én már ott álltam előtte és egy kunait döftem át a nyakán. A vére a ruhámra, kezemre és az arcomra fröccsent. Kellemesen meleg volt és valami fémes illatot is éreztem.

Pillanatokon mindegyik a földön hevert átvágott torokkal. Fogalmam sincs, hogy történt, ez kiesett. Amikor már a negyedik is feküdt, elejtettem a kunait és remegve emeltem fel a kezem. A valami visszavonult és elcsendesedettén pedig rettegve néztem a saját kezeimre, amiket még vastagon borított a friss vér. Éreztem, ahogy a szitáló eső egy cseppje a homlokomra tapad, hajtincsről leszánkázik és elvegyül a könnyeimmel. A csend dobolt a füleimben és minden elhomályosult. Az utolsó dolog, amit még tisztán láttam, Sasori arca volt. Utána feketeség.

P.O.V. Mieko

Kiléptem egy élelmiszerboltból az utcára. Épp egy hete érkeztünk ebbe a faluba. Két és fél hónap telt el az óta hogy elraboltak és pontosan ennyi idő telt el hogy nem láttam a barátnőimet. Ezek alatt átestem Itachi kegyetlen kiképzésén is. Kiderült, hogy szél elemű a chakrám és részben felfedtem a képességeimet miszerint a sebeim igen gyorsan begyógyulnak következésképpen képes vagyok a chakrámmal másokat is gyógyítani.

Ez megmagyarázza a kiváló chakara irányításomat, habár még messze nem tökéletes, de dolgozom rajta.

Elértem a kis hotelt ahol lepakoltunk. Gyorsan felmentem a szobánkhoz és bementem.

- Kisame itt a piád! – mondtam és a feléje hajítottam az italait, a maradék kaját meg elraktam a táskámba. Kisame azonnal el kezdett inni én meg láttam Itachi sehol.

- Itachi hol-… - ki se mondtam már nyílt is az ajtó.

- Emlegetett szamár. – mondtam

- Küldetésünk van. – felelte és felém dobott egy tekercset a küldetés részleteivel. Hangosan felolvastam, hogy Kisame is hallja.

- Feladat: megszerezni egy tekercset, amely a Kilencfarkú rókáról tartalmaz értékes információt, mielőtt eljut Konoha-ba. A célpont tőletek nyugat felé tart Konoha irányába, valószínűleg többen kísérik…blah,blah,blah… vigyétek magatokkal Mieko-t is…- felnéztem Itachi-ra – ezt most nem mondod komolyan.

- Egyszerűnek tűnik. Elvesszük a tekercset és kész ne parázz kunoichi. – mondta Kisame nagy lazán.

- Szállj le rólam sushi! Többé nem én veszem a piáidat. – förmedtem rá. Visszafordultam Itachi felé és könyörgően néztem rá.

- Sajnálom Mieko jönnöd kell. Pein akarja így. – mondta.

- Hát ennyit erről. – mondtam – megyek pakolni.

Másnap útnak is indultunk. A szívem a torkomban dobogott és nem tudtam elmondani mennyire izgultam. Hamar elértünk a várható találkozási ponthoz. Itachi-nak volt egy terve hogy ússzuk meg harc nélkül a dolgot. Mondtam már, hogy imádom az Uchiha eszét? Nem, na, mindegy.

- Szóval mi az ötlet? – kérdeztem. Itachi előhúzott egy konohai fejvédőt, amin nem volt karc. Kérdően néztem rá.

- Téged erre még nem ismernek. – „a még a hangsúlyos…"gondoltam – ha ezt felteszed, simán elmész egy konohai ninjának. Nem fognak gyanakodni. – mondta és a kezembe nyomta a fejvédőt.

- Azt mondod, hogy a Hokage utasításai szerint te itt átveszed a tekercset és te mégy vele tovább.

- É-én? Te most szórakozol?

- Nem. Az egész világon keresnek, Kisame-vel egyetemben.

- Szuper. – jobb nem is lehetne. Felkötöttem a derekamra még Kisame és Itachi elrejtőztek. Én felültem egy faágra és onnan vártam az érkezőket. Vártam és vártam és vártam megint vártam még mindig vártam és elegem lett. Dög unalom volt. Gyűlölöm ezt. Pein nem tudta volna megmondani, hogy ekkor és most jönnek, hogy csak ide kéne sétálni de nem, ez olyan mint az időjárás jelentés. Azt mondják, süt a nap, erre esik. Az arckifejezésem mindent elárult.

Épp mikor azt mondtam köszönöm szépen nekem ennyi elég volt, megjelent valaki a fák között. Egyedül volt tehát akcióba lendültem. Leugrottam és tisztán láttam, hogy egy enyhe szívinfarktus okozója lettem.

- Mit akarsz?! – förmedt rám.

- A nevem Mieko, konohai ninja vagyok és a Hokage engem bízott meg azzal, hogy innentől átvegyem a tekercset. – mondtam hivatalosan.

- Honnan tudom, hogy bízhatok benned? – kérdezte gyanakvóan. Én a derekamon lévő fejvédőre mutattam és láttam az arcán a megkönnyebbülést.

- Jól van hát. – mondta és elkezdte felém nyújtani a tekercset. Na Itachi most mond, hogy nem játszok jól. Kedvesen mosolyogtam és nyúltam a tekercsért. Mielőtt hozzáértem volna shurikenek repültek egy közeli bokorból. A küldönc riadtan hátraugrott én pedig előhúztam néhány kunait és a bokorba dobtam, hogy kiugrasszam a nyulat. Hát ez sikerült. Hat konohai ninja ugrott elő. Kettő a küldöncöt védte a maradék négy ellenem indult. A shuriken és kunai zápor elöl nem tudtam elugrani és alaposan felszabdalt. A következő támadásból láttam ha eltalál tuti halott vagyok. A kiképzésen nem volt arról szó, hogy kinyírnak, de ez éles helyzet volt én meg lefagytam. Mielőtt megöltek volna Itachi elragadott az útjukból. Láttam Kisame-t akcióba lendülni, de nem tudta egyedül megölni mindet. Itachi lerakott maga elé nem túl kedvesen miközben hárított néhány kunai-t.

- Mieko nem tudok egyszerre rád is figyelni meg védekezni! Mi bajod, szedd össze magad végre! Ezek ANBU-k, Konoha számított ránk.

- De félek! Ez nekem nem megy! – kiáltottam mérgesen könnyes szemmel. – Én nem erre születtem!!!

- De igen és kapd, össze magad különben meghalsz! – kiáltotta és ellökött egy shuriken útjából, ami a fejemet vette célba. Elveszítettem az egyensúlyomat és ezt az egyik AMBU ki is használta. A katanája átment az oldalamon amit ki is rántott. A fájdalom leírhatatlan volt és a levegő megakadt a torkomban. Megcsapott a vér fémes szaga, ami ömlött az oldalamból. Itt felgyorsultak az események. Hirtelen chakra öntötte el a testemet nagy mennyiségben és el ált a vérzés. Ami ezután történt az hirtelen kiesett. Addig emlékeztem rá, amíg megtörtént. Itachi arcára kiült a meglepetés Kisame-nak leesett az álla. Fogalmam sincs mi történt mintha nem én irányítottam volna a testemet. Magamtól mozogtam. Kihúztam két kunait és elhajítottam a küldöncöt védő két ANBU felé, de olyan erővel hogy átment a fejükön és a mögöttük lévő fába mélyen belefúródott. Megindultam a küldönc felé. Utamat a maradék ANBU-k állták el. Az egyiknek a kunaiom felhasította a hasát a másiknak a gerince és a nyaka találkozásába döftem egyet. A másik kettőnek pedig a szívében landolt egy-két kunai vagy shuriken. Kisame arckifejezése megfizethetetlen volt, de nem emlékeztem rá ahogy az előbb történtekre se. Célba vettem a küldöncöt. Itachi ekkor úgy döntött megállítja a vérfürdőt, de én gyorsabb voltam. Elkapta az egyik csuklómat, ugyan de a másik kezemben lévő shuriken-nel egy laza mozdulattal elvágtam a küldönc torkát és a tekercs Kisame lábánál landolt. Itachi megragadta a kezemet és kicsavarta belőle a fegyvert, majd elkezdett rázni.

- Mieko, gyere vissza! – kiáltotta, de csak távoli hangként hallottam. Itachi tovább próbálkozott, de nem tudtam követni a hangját.

- Mieko! – CSATT!!! Az arcomon landolt ütéstől magamhoz tértem. Itachi megkönnyebbült arcát láttam.

- M-mi… történt? – kérdeztem. Minden részlet kiesett. Az oldalam fájt. Nem gyógyult be teljesen csak a vérzés állt el. Ezen kívül alig volt rajtam olyan terület, amit nem borított ragacsos friss vér.

- Nem emlékszel semmire? – hallottam Kisame hangját. Tekintetem elhagyta Itachi arcát és a látványtól elszörnyedtem. Mint egy brutális mészárlás úgy nézett ki.

- E-ezt ti c-csináltátok? – kérdeztem elhűlve.

- Miről beszélsz kunoichi? Ez te voltál. – válaszolta Kisame. A vér is megfagyott bennem. Ez nem lehet. Lehetetlen! Nem és nem!! Elkezdtem remegni és a lábaim összecsuklottak. Itachi megfogott és leültetett a földre. A szemem könnybe lábadt és lassan szabadon folyt le az arcom két oldalán.

- Ez l-lehetetlen… - hebegtem.

- Pedig igaz. Egyszer csak furcsa jelek jelentek meg a bőrödön és a szemeid üveges zöldek lettek fekete körvonallal. Aztán két kunaiall átdobtad a fickó agyát meg a gerincébe döfte-… - Kisame elhallgatott Itachi tekintetét látva. Én remegtem, mint a nyárfalevél és elfogott a rosszullét. Hát ez lenne a képességem? Így akarnak világuralmat? Az idegeim teljesen kikészültek. Itachi magához szorított és próbálta visszafogni a remegésemet. Elkezdtem elkeseredetten zokogni. Teljesen bepánikoltam ez nem én vagyok! Hogy tehettem ilyet?

- Mieko nyugodj meg! Figyelj rám! – mondta Itachi – Minden rendben lesz. Higgadj le! – elkezdett oda-vissza hintázni. Ettől kicsit megnyugodtam, de messze nem eléggé. Ismételgette, hogy nyugodjak, meg hogy minden rendben lesz, meg hogy tudja, min megyek keresztül és hogy ez nehéz.

- Le kell küzdened, mert, felemészt. – mondta – Találkozhatsz a barátnőiddel.

Ennek hallatán a zokogásom abbamaradt, de még mindig remegtem és erősen kapaszkodtam Itachi vállába mintha az életem múlt volna rajta. Teljesen kikészültek az idegeim és Itachi úgy gondolta, hogy a lelkemben folyó harcot egy ideig beszünteti. A nyakamon megnyomott egy pontot, amitől elsötétült a világom és végre megnyugodtam. Hogy egy jó ideig nem leszek a régi önmagam az egyszer biztos, de hogy leszek-e még az kérdéses…