P.O.V. Yumi

Láttam, ahogy Mieko elalszik, és én se voltam sokkal éberebb. Az Akatsuki tagok nem tűntek túl álmosnak, sőt! Sasori és Deidara megint a művészeten vitatkoztak, amíg Hidan és Kakuzu valami apróságon kapták fel a vizet. Félrehajtott fejjel néztem az Akatsukisokat. És nemsokára éreztem, hogy még pár pillanat, és elalszom.

Felálltam, hogy sétáljak egy kicsit, de majdnem elestem. Az volt a szerencsém, hogy Kumiko még időben megtartott.

Szerintem az lenne a legjobb, ha valaki megmutatná a hálószobánkat. – mondta. A bűnözők egymásra néztek, majd Pein-re.

A főhadiszálláson csak 10 szoba van. – szólalt meg – valakiknek osztozniuk kell… - hangos és hosszú szóváltás után, ami még Mieko-t is felébresztette, eldöntötték, hogy legyen a „szobabeosztás".

Reiko Konannal osztotta meg a szobáját, Sachiko Kumiko-val, Kakuzu Hidannal, Kisame Tobival, én pedig Mieko-val. A többieknek mind saját szoba jutott.

Betámolyogtunk Mieko-val és lezuhanyoztunk. Ő ment először, mivel rajta több vér volt., majd é végeztem, ö már összegömbölyödve aludt, a párnáját szorongatva. Én is elvackoltam a középméretű ágyon és megpróbáltam elaludni. De nem hagyott nyugodni, ahogy szinte „rátámadtam" Pein-re. Féltem, hogy a jövőben is dühös leszek, ez fog történni és Sasori nem lehet ott mindenhol, ahol én.

Reggel elgémberedett tagokkal, jókora karikákkal a szemem alatt ébredtem. Betámolyogtam a fürdőszobába, hogy egy kis hidegvízzel felébresszem magam. Ekkor jutott eszembe, hogy nekünk Mieko-val semmi tiszta ruhánk nincs, a véreset meg ki is dobhatjuk, mert abból már ki nem szedjük a vért.

Felkaptam magamra a fürdőszobában talált köntöst és megszemléltem még mindig alvó barátnőmet. Nem úgy nézett ki, mint aki rögtön frissen és fitten felpattan, ezért lábujjhegyen lépkedv kislisszoltam a szobából, megkeresni a többieket és megkérdezni, nincs-e tartalék ruhájuk.

Kinyitottam a konyhaajtót és bedugtam a fejem. Szinte mindenki ott volt. Eszegette instant ramenjét. Mikor kinyílt az ajtó, mindenki felém fordult. Láttam, hogy Hidan valószínűleg a padlón töltötte az éjszakát, ugyanis tisztán látszott az arcán a padló mintája.

Miért ez van rajtad? – kérdezte érdeklődve Sachiko.

Mivel a ruhámba vastagon bele van száradva a vér, másik pedig nincs. – magyaráztam.

Tudtommal van vízvezeték. – szólalt meg Pein, aki az asztal legvégén ült.

Mosóport is tudsz adni? – vágtam vissza ingerülten. Nagyon nem volt a szórakozáshoz hangulatom. Konan erre felállt és intett, hogy kövessem. Furcsálkodva néztem utána, de aztán kiderült, hogy az ő szobájában van tiszta ruha. Odaadta a ruhakupacot és így szólt:

Tessék, Mieko-sannak is jut. A helyedben pedig nem provokálnám Pein-t, mert a végén harcolnod kell vele, és Pein még sosem vesztett csatát. – Honnan olyan ismerős ez a szöveg?

Köszönöm. – hajoltam meg és visszamentem a Mieko-val közös szobánkba.

Barátnőm laposakat pislogva ült az ágyban és úgy tűnt, nem nagyon fogta fel, hogy bementem.

Mieko!- lengettem meg az arca előtt a szabad kezemet. Semmi reakció. Lepakoltam a ruhákat és két kézzel jó erősen megráztam. Még mindig semmi. Mieko egy két lábon járó hullává vált. Pedig ahogy Kisame mondta, sokkal brutálisabb dolgokat művelt mint én, de nem emlékszik rá, mégis ő van rosszabb állapotban.

Megcsóváltam a fejem, magamra kaptam a Konantól kapott ruhákat és kiballagtam a konyhába, hogy valami ételhez jussak.

A konyhában még mindig zsúfoltság uralkodott, elvégre nem tizenöt emberre tervezték.

Elővadásztam a szekrényből egy doboz instant rament és ímmel-ámmal nekiláttam megenni. Eközben Kumiko és Sachiko próbálták meggyőzni Pein-t.

Én nem eszem többé ilyen szemetet! – háborgott Kumiko. – És rátok is ráférne valami rendes kaja!

Úgyhogy miért nem engedsz el minket a legközelebbi faluba, és akkor tudnánk szerezni emberi táplálékot! – érdeklődve néztem a barátnőimre. Vajon miért forszírozzák ennyire ezt?

És mégis hogyan gondoltátok ezt? Kisétáltok és senki9nek nem fog feltűnni, hogy honnan is jöttetek?

Minket még nem is ismernek! – mondta Kumiko.

Lehet, de a két ANBU incidens után még várnunk kell, amíg megnyugszanak a kedélyek. Yumi esetében azt is tudni fogják, ki volt az, hiszen a küldönc elmenekült. – lehajtottam a fejem és megmarkoltam a széket. – És bár Mieko mindenkit elintézett, ha megtalálják a holttesteket, összekapcsolhatják a kettőt így máris 10 ANBU-t írnak az Akatsuki számlájára és rögtön még erősebben keresnek majd minket. Nem kockáztathatjuk meg, hogy megtaláljanak. Nem, ameddig ti öten nem vagytok elég felkészültek. Az is elég nagy felelőtlenség volt, hogy a találkozási ponttól rögtön ide jöttünk.

Oké-oké, értjük. – tartotta fel a kezét Sachiko sóhajtva.

Miután Pein elmondta a nyomós érveit, elkezdtünk kiszállingózni a nappaliba.

Én elvackoltam a kanapé sarkában és bámultam a többieket. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg az Akatsuki közvetlen közelében lehetek. Régebben, mikor a saját világomban éltem, biztonságban, mindent megetettem volna, hogy ide kerülhessek. Most pedig legszívesebben rohannék haza. Ez az élet nem olyan, amilyennek képzeltem. Nehezebb, kegyetlenebb. Képernyőn keresztül csábító volt, a valóságban olyan, mint egy rémálom. Legalábbis számomra.

Hirtelen lépteket hallottam a szobák irányából. Felnéztem és megláttam egy kómás Mieko-t. Ha nem tudtam volna, hogy ő az, azt hittem volna, hogy az egyik horrorfilmből lépett ki. Úgy lépkedett, mintha nem is látná, merre megy. Következetességképpen beleütközött egy falba. Nekem is fájt, akkorát koppant. Mieko ezt fel se vette és így szólt:

Elnézést. – és meghajolt a fal előtt. Aggódva néztem utána, ahogy betámolygott a konyhába. Kisame hangosan elkezdett röhögni rajta, de rögtön abbahagyta, mikor Itachi ránézett.

Összehúztam magam. Sosem gondoltam volna, hogy Mieko ilyen súlyos állapotban lenne, hogy elnézést kérjen a faltól, aminek nekiment.

Ebben a pillanatban felálltak a pihék a tarkómon, vagyis figyelnek. Körbepillantottam és láttam, hogy Sasori engem néz. Az arckifejezése a szokásos volt, de a szemében látszott az aggodalom apró szikrája. Nem tudtam ezt mire válni. Miért aggódik értem Sasori? Hiszen csak egy kolonc vagyok a nyakán. Vagy…mégse?

Reiko! Már kérdezni akartam: miért van bekötve a szemed? – szólt bele a gondolataimba Sachiko.

Oh…már egy hete ilyen. – válaszolta a kérdezett.

Az oké, de miért? – Reiko nem tudta mit mondjon. Vagy nem akarta elmondani, vagy nem tudta elmagyarázni.

Már leveheted. – minden fej Pein felé fordult.

Reiko bólintott és elkezdte letekerni a kötést. Én is kíváncsian vártam, mi fog történni. Mikor a kötés lekerült, Reiko egy ideig még csukott szemmel ült, majd kinyitotta a szemét.

Hátrahőköltem és azonnal át is estem a kanapé karfáján és nagyot koppant a fejem a padlón. A reakcióm pedig jogos volt. Reiko szemei…nos…hát…Rin'negan-ja volt. Ijesztő Rin'negan-ja.

Nagy nehezen feltápászkodtam és döbbenten néztem barátnőmre.

Mi ez?! – tört ki Sachiko-ból.

…Rin'negan… - sóhajtotta Reiko.

De…miért? Mikor? Hogyan? Ki? – faggatta Sachiko.

Én rögtön tudtam a választ. Pein. Ránéztem. Ha lehetséges lenne, azt mondanám, hogy vigyorgott rajtunk.

Mieko eközben előbukkant a konyhából és elindult a szobánk felé. Majdnem újra nekiment a falnak, de Itachi megakadályozta ebben.

Ez már sok volt nekem. Mieko és én meggyilkoltunk összesen 10 ANBU-t, és Mieko zombi lett az élménytől. Sachiko-nak százszorszépek lógnak ki a füléből, Reiko-nak pedig Rin'neganja van. Mi jöhet még?!

A következő nap reggelén úgy ébredtem, mintha évekig egy sötét lyukban senyvedtem volna. ráadásul az időjárás is híven tükrözte a kedélyállapotomat, ugyanis úgy zuhogott, mintha hatalmas árvizet akarna a nyakunkba zúdítani valaki.

Mieko-val együtt támolyogtunk ki a többiekhez, akik már javában reggeliztek. Nekem egyáltalán nem volt étvágyam, így csak lehuppantam az első szabad székre, ami a látóteremben volt, Sasori mellé, és csak bámultam magam elé. Úgy gondoltam, hogyha bármit is ennék, az rögtön visszajönne, úgyhogy nem is próbálkoztam az evéssel. Ez rögtön feltűnt Kumiko-nak, ezért sietve odatett elém egy ramenes dobozt.

Egyél. – mondta, ellentmondást nem tűrő hangon. Megráztam a fejem és eltoltam magam elől az „ételt".

Nem, vagyok éhes.

Akkor sem maradhatsz így! Nem viselném el, ha valami történne az én pici lányommal. – és átölelt. Máskor jólesett, de most irtóztam minden emberi kontaktustól. Fogalmam se volt, mi történt, de egyszerűen… nem éreztem jól magam. Közben az Akatsuki tagjai dermedten, kitágult szemekkel néztek ránk. Kisame majdnem megfulladt evés közben.

Nem biztos, hogy jól értettem. – mondta Kakuzu. – Mit is mondtál?

Ő a te lányod?! – tört ki Hidanból.

A fogadott lánya vagyok, idióták. – nagyot sóhajtottak.

Kezdtem megijedni. – fújta ki a levegőt Hidan. Ekkor kicsapódott az ajtó és rögtön vissza is pattant a falról. A küszöbön pedig ott állt egy vizes, csapzott, csöpögő Deidara. Még a mostani állapotomban is mosolyognom kellett rajta.

Láttál valami gyanúsat? – kérdezte Pein, mintha Deidara nem szórna villámokat a szemével.

Semmit nem láttam, csak fákat, felhőket és esőt!!! – kiabált dühösen. – Miért nem inkább Zetsut küldted??!! Hmm?!

Azért, mert ő nem tud a levegőből körülnézni. – Pein még mindig higgadt volt.

Én meg az orromig sem láttam az esőtől!!Hm! – Deidara csak azért se akart lenyugodni. Még mielőtt mondhatott volna valami csúnyát Pein-re, Reiko és Sachiko két oldalról közrefogták és kirántották a helyiségből. Mosolyognom kellett a jelenet láttán, de fél perc múlva ugyanolyan búskomor voltam. Valahogy nem állt össze a bennem kép magamról. Hiszen tegnap egész jól voltam, most meg ki sem látok a depressziófelhőkből. És volt egy olyan sejtésem, hogy ez a barátnőim figyelmét sem kerülte el.

Öhm…Pein…sama… - szólalt meg Kumiko.

Igen?

Nem lehetne átvariálni a szobabeosztást úgy, hogy Sachiko kerül egy szobába Mieko-val, én pedig Yumi-val?

Miért is? – vonta fel a szemöldökét Pein.

Hát…láthatóan nincsenek olyan állapotban, hogy egyedül maradjanak. És ilyenkor tudnak furcsa dolgokat alkotni. Te is láttad tegnap Mieko-t…

Nem.

Tessék?! – háborodott fel Kumiko. – Elraboltattál minket, kényszerítesz, és nem is foglalkozol azzal, hogy milyen lelki traumákat élünk át?! Hát köszönjük szépen!!!

Mieko-sanra Itachi fog vigyázni, Yumi-sanra pedig Sasori. – egy pillanatra megállt bennem az ütő. Szóval egy szobába kerültem Sasori-val?! – És ez azt jelenti, hogy egy szobában fognak aludni. – „Jajj." Nem tudtam biztosan, hogy ez most jó vagy rossz nekem. A mellettem ülő Sasori szemrebbenés nélkül bólintott és nem látszott rajta, hogy pontosan milyennek is tartja ezt az új beosztást. Itachi hasonlóképpen pókerarcot vágott és Mieko valószínűleg nem is hallott semmit. Kezdett hiányozni a régi Mieko, akit vagy' 2 és fél hónapja láttam legutóbb.

A nap csendesen telt, bár az Akatsuki tagokon látszott, hogy még pár nap és kinyírják egymást. Mégis úgy tűnt, hogy hosszabb időre rendezkedtek be. Valószínűleg kivárják, amíg a 10 ANBU meggyilkolásával felkorbácsolt kedélyek lenyugodjanak.

A nap végén egy „kicsit" aggódva költöztem át Sasori szobájába, ami tele volt pakolva a bábuival. Futólépésben zuhanyoztam, majd elvackoltam az ágyon, még mielőtt Sasori csak beléphetett volna, és amint lehunytam a szemem, éreztem, ahogy az álom hullámai lerántanak a mélybe.

Valami apró zajra riadtam fel, és hirtelen nem tudtam behatárolni, hol is vagyok. A szoba teljesen fekete volt, de hosszas pislogás után sikerült egy-két árnyat felfedeznem. „De hol is vagyok?" Ez nem a mi szobánk. Hát akkor…" Körülnéztem, Mieko-t keresve, és láttam, hogy az ágyon, mellettem valaki csendesen szuszogva alszik. Közelebb hajoltam és meglepetésemben majdnem ugrottam egy nagyot. „ Hogy kerül Sasori az én szobámba?!" Ekkor beugrott, hogy Pein megváltoztatta a szobabeosztásokat.

Kicsit félve, de szemrevételeztem az alvó Sasori-t. Még a szoba sötétjében is látszott, hogy milyen édes… jobb keze a feje mellett, a párnán pihent és…és…CUKI VOLT!!! Mármint egész aranyosan nézett ki.

Nagy sóhajjal hanyatlottam vissza a párnára, de feszélyezett a tudat, hogy Sasori kb.10 centire alszik édesdeden. Végül aztán valahogy mégis sikerült visszaaludnom.

Reggel kicsit kómásan ébredtem, köszönhetően az éjszakai ébrenlétemnek. Úgy döntöttem, hogy még lustálkodok kicsit, ezért szorosan átöleltem a párnát. Olyan kényelmes, és puha, és meleg és……Várjunk csak! A párna mióta lélegzik?

Kipattantak a szemeim és körülnéztem. Nem a párnát ölelgettem…hanem Sasori-t! Aki egyébként kifejezéstelen mézbarna szemekkel nézett vissza rám.

Gyorsan felültem, rákvörösen próbáltam minél messzebb kerülni tőle, aminek az lett az eredménye, hogy hanyatt leestem az ágyról és picit megroppant a gerincem.

Jól vagy? – hallottam Sasori kérdését az ágyról. Fél kézzel könyökölt és jól szórakozott a gyerekes viselkedésemen.

P-persze. – még mindig vörös voltam. Nem hiába tartottam ettől az „egy szobában alszom Sasorival" dologtól. Sajnos, úgy tűnik, alvajáró lettem.

Sasori még mindig engem nézett. Már nem vigyorgott rajtam, és megint azzal a furcsa, majdnem aggódó pillantással figyelt, amitől hirtelen melegem lett.

Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte újra. Már a nyelvemen volt az igenlő válasz, mikor rájöttem, hogy most a lelki állapotomra céloz. Lesütöttem a szemem és előre-hátra hintáztam.

Öhm…Sasori! – néztem fel hirtelen. – Te…mit…mit éreztél, amikor először…öltél? – nem mertem ránézni, ugyanis pár pillanatig dermedt csönd uralta a szobát, majd nagyot sóhajtott.

A két helyzet teljesen különböző. Én már gyerekkoromtól kezdve ebben a világban éltem, itt nőttem fel. Te viszont alig több, mint 2 és fél hónapja vagy itt, előtte pedig évekig normális életet éltél. Ne próbáld azt érezni, amit egy olyan ember, akit gyerekkora óta erre neveltek. – most már fel mertem rá nézni. Valahogy…olyan…szomorkás volt a tekintete. És az se sokáig. – Előbb vagy utóbb fel fogod dolgozni, de sokkal több időt vesz igénybe. – Bólintottam, és visszamásztam az ágyra.

De olyan nehéz… - sóhajtott egyet.

És még csak az elején tartasz. A következő az lesz, hogy egy olyasvalakit fogsz elveszíteni, aki nagyon közel áll hozzád. – ránéztem. Tudtam, hogy ő már megtapasztalta ezt az érzést és ez tette őt olyanná, amilyen.

Már…kérdezni szerettem volna… - törtem meg a csendet. – Én…úgy tudtam, hogy… te bábot csináltál saját magadból. De a múltkor… azt mondtad, hogy ember vagy. Akkor…mégis mi történt? – furcsa tekintettel nézett rám, olyannal, amitől a hideg futkosott a hátamon. Végül aztán elfordította a tekintetét és belekezdett:

Nem sokkal azelőtt, hogy titeket elhoztunk ide, volt egy kis incidensünk pár konohai ninjával, akiknek sikerült engem elintézniük. Viszont – ahogy Pein később elmagyarázta – még szükségük volt rám, ezért kényszerítettek egy erre szakosodott ninját, hogy hozzon vissza. És ez volt a jutsujának a mellékhatása. – sejtettem, hogy mi történhetett ezek után azzal a bizonyos ninja-val.

És…ha tehetnéd, nem lennél többé ember? – szegeztem neki a kérdést, amire nagyon is tudni szerettem volna a választ.

Már nem. – úgy nézett rám, hogy tiszta libabőr lettem. Mondjuk az is igaz, hogy Sasori, Bármit tesz, ezt váltja ki belőlem.

És…miért?

Kérdezhetek én is? Miért vagy te ennyire kíváncsi? – kérdezte, miközben felállt az ágyról. Önkéntelenül is elpirultam. Eközben ő már a fürdőszobát vette birtokba, ahonnét 5 perc után elő is jött. Én még mindig az ágyon ültem, vörös arccal. Hogy fogom én ezt kibírni agyvérzés nélkül?!

1-2 nap múltával kezdtem magam jobban érezni, köszönhetően a Sasori-val folytatott beszélgetésemnek. Vagy egyszerűen csak annak, hogy megint a barátaimmal lehettem? Ráadásul nem csak én, de Mieko is jobban nézett ki. Az első, Itachi-val megosztott szobában eltöltött éjszaka után barátnőm kissé felháborodva csörtetett ki a konyhába, mondván, hogy: „Mi a fenét keres az Uchiha az ágyamban?!" 10 percbe is beletelt, míg lenyugodott és felfogta, nem Itachi volt az ő ágyában, hanem ő Itachi-éban. Enyhén szólva vicces képet vágott, miután tudatosította magában. És én végre önfeledten tudtam nevetni.

A hatodik, itt töltött nap folyamán olyan események következtek be, amik megzavarták az idilli hangulatot.

Már javában zajlott a délelőtt, mikor hatalmas robbanás rázta meg az egész főhadiszállást. Én a falhoz lapultam ijedtemben, az akatsuki-sok pedig felpattantak és védekező állásba vágták magukat. Kisame vállalta magára a hálás feladatot, hogy megnézze, mi a helyzet.

Alig indult el fél perce, máris repült vissza, a fallal együtt. Mi öten a falnál álltunk és ijedten összekapaszkodtunk. Felrémlett bennem egy hasonló eset és megremegtem. Megpróbáltam kiűzni a fejemből az emlékeket, de csak részlegesen sikerült.

Közben a fal romjain feltűntek azok a bizonyos személyek, akik kifejezetten ismerősek voltak a számomra. Ott volt Naruto, Sakura, Kakashi, Kiba, Hinata, Shino, Sasi, neji és…még valaki. Tágra nyílt szemmel néztem a Hyuuga zseni mellett álló lányra. Boldogan elmosolyodtam, ahogy találkozott a pillantásunk.

Yumi! Mieko! Mindenki! – kiáltotta, ahogy észrevett minket. Az akatsuki tagok gyanakvóan néztek rá és Pein máris intett a fejével, fogjanak minket közre.

Biztos, hogy ők azok? – kérdezte Kakashi Aiko-t, a barátnőnket. Bólintott.

Minden nagyon gyorsan történt. Az akatsuki-sok már majdnem előttünk álltak, csak másfél méter hiányzott, mikor láttam egy narancssárga villanást és máris a konohai ninják mellett álltam, a többiekkel együtt. Megszólalni sem volt időm, a másodperc ezredrésze alatt már egy ágon álltam, mellettem Naruto , majd felkapott a vállára és eltávolodtunk az Akatsuki búvóhelyétől. Mire hátranéztem volna, a barlang megmaradt része már eltűnt a látókörömből. Fogalmam sem volt, mi lesz most velünk és csak remélni tudtam, hogy semmi olyan nem fog történni velünk, ami eddig.