P.O.V. Mieko
Na, mondhatom, ez kellemes. Végre újra önmagam vagyok egy kegyetlen élmény után, kezdem megszokni a dolgokat, beletörődni a sorsunkba, erre mi van? A gyökér Akatsuki csak áll ott hülyén, amíg engem, ha jól láttam Kiba felkap. Az a gondolat, hogy integetni lett volna kedvem „Huhu? Épp elrabolnak (megint), veszitek?"bizonyítja, hogy gyógyulóban vagyok a mentális sokkból. Több kérdés is felmerült a fejemben:
Egy: mi a jó francot áll ott az akatsuki, mint akit megbénított Shikamaru jutsuja,
Kettő: mit keres itt Aiko és mi a kapcsolata Neji-vel, illetve Konohával,
Három: mit keres itt Konoha,
Négy: hová tűnt Sachiko és Reiko,
Öt: Kumiko miért kapálózik és csapkodja az épp őt vivő Kakashi fejét ezt kiabálva: „Tegyél le te holdkóros őrült! Hidan! Kakuzu, még fizetek is!!!!",
Hat: Yumi miért nem reagál,
Hét: én miért nem ragálok,
Nyolc: miért vannak ilyen gondolataim?!
Fogalmam sem volt, mi történik, de fénysebességgel száguldoztunk a fák között. Az Akatsuki nem tűnt fel, ugyanis 100%-ig biztos voltam benne, hogy feltartóztatják őket.
Meg se álltunk Konoha-ig. fel se fogtam, hogyan bírták. Konoha kapujánál álltunk meg végül. Valahogy hálát adok, hogy nem reggeliztem, mert az út totál szétrázott. Mikor Kiba lerakott, megtántorodtam, ő meg elkapott a vállamnál és megtartott.
Jól vagy? – kérdezte vigyorogva, mint aki a legnagyobb hős. Küldtem neki egy fagyos pillantást. Elszoktam attól, hogy valaki kedvesen hozzám ér. Az, hogy megölelem a barátnőimet, megnyugtató, ha Itachi vigyáz rám, az szintúgy, de ha más, abból nem kérek. Yumin is láttam, hogy ugyanígy érez, mikor Naruto körbeugrálta.
Szia! A nevem Uzumaki Na-… - kezdte.
Uzumaki Naruto, tudom. Ne érj hozzám! – kiáltotta Yumi. Mind az öten összecsoportosultunk.
Jól vagytok? – kérdezte Kakashi.
NEM!!! – vágtuk rá azonnal, mind az öten. Erre visszahőköltek. Aiko előlépett közülük.
Aiko! – kiáltotta Yumi.
Hogy kerülsz te ide? – kérdeztem.
Hosszú. – mondta és odébb lökte a szőke hajú, ramenimádó kölyköt.
Van időnk. – szólt Sachiko és Reiko is helyeselt.
Nem hinném, hogy egyhamar megyünk valahová is. – mondtam, és felnéztem az égre.
Hát, röviden: utánatok jöttem, de a portál a folyó felett nyílt. – kezdte.
Hadd találjam ki, beleestél. – mondta Sachiko.
Igen. – vigyorodott el Aiko – És a tejszemű húzott ki. – bökött hátrafelé, Neji-re.
Nem is te lennél. – mondtam és megöleltük mind.
Igazi barát vagy. – mondta Yumi – Veszélybe sodrod magad, hogy megments minket.
Viszont Kita-t ott hagytam, szegény biztos szétaggódja magát. – mondta Aiko – de legalább jól van. Bólintottam. Szívesen hazamennék de azok után, ami történt, hát… soha nem leszek az a vidám lány aki voltam, sőt, meg sem tudnám magyarázni a történteket.
Gyertek. A Hokage már kijelölt nektek néhány apartmant, ahol lakhattok. – csipogta Sakura. Yumi arcára ki volt írva „Jesszus, hogy kerülsz te ide?!" és ezt egy fintor követte. A csaj túl nyájas és édes, ordít róla, hogy „Sasuke-kun 1# fangirl!"
Itt kezdődött konohai életünk. Egy kemény hét után úgy éreztem magam, mint aki elől titkolnak valamit, sőt, a suttogások sem kerülték el a figyelmemet. Rosszul éreztem magam itt. Az Akatsuki, ha belegondolok, még jól is gondoskodott rólunk, a maga módján ugyan, de mégis… Konoha és az Akatsuki ég és föld. Itt magunkra voltunk utalva, sőt, észrevettem, hogy gyakran figyelnek minket.
Mindnyájunknak elege volt a titkolózásból. Yumival elhatároztuk, hogy pontot teszünk az ügy végére. Miután leráztuk a rózsaszín hajú szófosót, aki egész végig követett, kérdezgetett és nyájasan mosolygott, beszabadultunk a könyvtárba…
P.O.V. Yumi
Ki nem állhatom ezt a libát. – mormogtam, ahogy beléptünk Konoha könyvtárába. – mindjárt elhányom magam, olyan kedves. A Sasuke mániájáról meg inkább nem is mondok semmit. – Mieko csak kuncogott rajtam. Jó volt látni, hogy lassan a régi önmaga.
Egy hete „nyaraltunk" Konohában, és kezdtem komolyan aggódni az Akatsuki tagokért. Ráadásul Konoha elég kíváncsi volt, tudni akarták, hogy pontosan mennyit is tudunk az Akatsuki-ról. Mi viszont nem mondtunk el semmit és kissé ellenségesek voltunk, ezért Tsunade ránk állított néhány ANBU-t és Sakura is állandóan a nyomunkban koslatott. Nem is értem, hogy sikerült lerázni.
Szóval…hol kezdjük? – nézett rám érdeklődve barátnőm. Én végighordoztam tekintetemet a polcok rengetegén,és így szóltam:
Nos, azt tudjuk, hogy mi az 5 legnagyobb ninja klán leszármazottai vagyunk, igaz? – bólintott. – Úgyhogy kezdjük a te neveddel, az kezdődik „a"-val.
Oké. – elindultunk a polc felé és elkezdtük végigolvasni a címeket.
Már délután volt, mire eljutottunk az én nevemhez. Mindketten el voltunk gémberedve, éhesek voltunk és porosak a sok könyv és tekercs fogdosásától.
Szerintem itt nincs semmi. – mondta Mieko, miközben lerogyott a fal mellé. – Menjünk vissza, éhes vagyok!
Talán igazad van. – sóhajtottam és nekidőltem egy nagy faszekrénynek, aminek az ajtaja elkezdett nyikorogni, majd eltörött, én pedig bezuhantam a régi tekercsek közé, egész porvihart kavarva magam körül.
Jól vagy?! – ugrott fel Mieko hirtelen.
Persze. – köhögtem. Megpróbáltam valahogy kikászálódni a tekercsek közül, de persze nem sikerült. Jó pár még a lábamra is ráesett, nehezítve a dolgomat. Felkaptam a legnagyobbat és már majdnem félredobtam, mikor valami nagyon érdekes keletette fel a figyelmemet. Ugyanis a tekercs a „Legnagyobb klánok, családfájuk és képességük" címet viselte.
Mi történt? – kérdezte Mieko, miközben kiásott a tekercshalom alól.
Azt hiszem, találtam valamit, ami érdekelni fog minket. – mutattam fel a tekercset úgy, hogy Mieko is jól láthassa a címét.
Szuper! – leültünk egy asztalhoz és óvatosan kinyitottuk a tekercset, elvégre elég réginek látszott. A nyelvezete is elég régies volt.
Soha nem fogjuk megérteni, miről szól. – sopánkodott barátnőm.
Pesszimista. - sziszegtem és belemerültem a tekercsbe Tényleg nem volt könnyű megérteni, mit is akarnak velünk közölni pontosan, de a lényege felfogható volt.
Fordíts. – kérte Mieko, felhagyva a „szenvedéssel". Nagyot sóhajtottam.
Nagyon sok ninja klán létezett és nagyjából a felének volt vérvonal képessége. Ezek voltak a legerősebbek és leghatalmasabbak. A vérvonal képességek tárháza igen széles volt, és a különböző klánok összeolvadásával újabbak jöttek létre.
5 olyan klán volt, mely a ninja világ megszületésétől kezdve itt élt és csak az ő vérvonal képességük maradt meg eredetinek.
Ezek vagyunk mi? – szakított félbe Mieko. Szemöldökráncolva néztem rá. – Jó-jó, folytasd!
Szóval, az 5 klán tagjai között köttettek házasságok, mégis csak kettőt lehet szoros rokonsági kapcsolatba állítani. Az Asukai és a Kurokawa klánt. – döbbenten néztem fel a tekercsből. Mieko hasonló arcot vágott.
Mi…mi rokonok vagyunk? – kérdezte hitetlenkedve.
A tekercs szerint… - vontam meg a vállam és jobban kihúztam a tekercset, a vérvonal képességeket keresve. A tekercs közepe táján aztán ráakadtam.
Mit találtál? – nézett a tekercsre kíváncsian.
A vérvonal képességeket. – végigfuttattam az ujjam a neveken. – Bingó. Asukai. „Öröklődő, precíz chakarairányítás, óriási chakra, akár még a halottakat is képesek visszahozni az életbe, illetve bármilyen sebet kapnak, túlélik, még ha másoknak halálos is."
Hű. – Mieko csak ennyit tudott kinyögni. Folytattam:
Fujiwara: „ Doujutsu; neve: Midoran, képesek látni a chakratöbbletet, illetve tűz elemű jutsuk-ra specializálódtak." – lejjebb csúsztattam az ujjam:
Horiuchi: „Doujutsu; neve:"…
Mi az, mondd már! – Mieko majd kibújt a bőréből. Nyeltem egyet.
…"Sharingan."
MIIIIII?!?! – esett le az álla.
Ez van ide írva. Lehet, hogy ez aklán volt az, amelyik a Hyuuga-kkal együtt az Uchiha-k őse. – morfondíroztam.
Igazad lehet. – fújta ki a levegőt.
Következő…tattaratta…Koroda: „chakra jutsu, képesek a chakrájukkal tárgyakat mozgatni, illetve a falakon átjutni.
Ez nem ér! Reiko-nak sokkal jobb képessége van, mint nekem! – duzzogott. Már nem is figyeltem rá.
Az utolsó: Kurokawa: „Démon jutsu. Minden klántag bensőjében él egy Bijuu-hoz hasonlatos szörnyeteg, óriási mennyiségű chakrával. Ha valaki elsajátítja ennek az irányítását, még aBijuu-kat is képes lesz megfékezni, s uralkodni rajtuk. A jutsu pótolja felhasználója chakráját, illetve minden technikáját magasabb szintre emeli. Az erős érzelmek hatására a démon kitörhet és ekkor a használó elveszíti uralmát a teste felett. A használót csak a szívéhez legközelebb álló személy képes megfékezni. – mikor a végére értem a szövegnek, feltekertem a papírt, majd letettem magam elé az asztalra. Fel kellett dolgoznom, hogy egy szörnyeteg, egy démon lakozik a bensőmben. Mieko az arcomat látva megölelt és a lelkem háborgása kezdett megszűnni. Hiszen nem vagyok egyedül! Itt van Kumiko, Reiko, Mieko, Sachiko, Aiko! Mégis…valami hiányzott. Mintha egy darab hiányozna belőlem.
Mondhatok valamit? – törte meg a csendet Mieko, miközben elengedett.
Persze. – bólintottam, a gondolataimba merülve.
Nem tudom, mit fogsz szólni hozzá, de…nekem…hiányzikItachi. – az utolsó két szót már hadarta. Elképedve néztem rá.
Jól hallottam? Itachi-t mondtál? – pislogtam. Ő csak bólintott és elpirult. Elvigyorodtam rajta és piszkálni kezdtem a tekercs szélét, még mindig a szövegen gondolkodva, felidézve, amit olvastam. És a szívem kihagyott egy dobanást, mikor rájöttem, mit is jelent az egyik mondat.
Mi történt? – kérdezte Mieko. – Mitől lettél ennyire vörös?
Csak…csak…az egyik mondat a szövegben… - alig bírtam beszélni a sokktól. –Azt írta, hogy…a használót csak…a szívéhez legközelebb álló…személy képes megfékezni…
És?
És…amikor majdnem rátámadtam Pein-re…nos…akkor engem…Sasori állított meg. – mondat végét már csak suttogtam. Mieko nagy szemeket meresztett rám, aztán csak elmosolyodott.
Mi az?
Semmi, csak…akkor neked is hiányzik, nem igaz? – Bólintottam.
El se hiszem magunkat. – nevetett – 2 hónapja még bármit megtettünk volna, hogy elszökjünk onnan, most meg már visszamennénk. Kész röhej.
Aha. – mosolyogtam én is. Tényleg kissé abszurd volt a helyzet. Ráadásul ez a „szívéhez legközelebb álló személy" dolog kicsit frusztrált. Ugye ez nem jelenti azt, hogy beleestem Sasori-ba? UGYE NEM?!
Gyere, mondjuk el a többieknek, amit megtudtunk. – húzott fel barátnőm a székről.
De…ezt az egész…dolgot…ugye nem fogjuk nekik elmondani?
Az Itachi, Sasori dologra célzol? Az a mi titkunk marad.
Sajnos a tekercset nem volt ajánlatos magunkkal vinni, ezért a fontosabb dolgokat lekörmöltem egy papírra, nehogy valamit is elfelejtsünk.
Ahogy kiléptünk a könyvtárból, szembetaláltuk magunkat Sakura-val.
Mieko-san, Yumi-san! Merre voltatok? – kérdezte erőltetetten kedves hangon.
Csak bementünk a könyvtárba, valami olvasnivalót kerestünk. Nem igaz, Mieko-chan? - vigyorogtam ezerrel.
Oh…értem. – mosolygott vissza Sakura.
Most pedig mennünk kell. Megígértük a többieknek, hogy miután itt végeztünk, megkeressük őket. – mondta Mieko és engem magával húzva faképnél hagyta Sakura-t. Sachiko-ékat az apartmanjukban találtuk meg.
Aiko? – kérdeztem, ahogy levettem a cipőmet.
Elment, mert beszélni akar Tsunade-val. – válaszolta Sachiko. Eközben Kumiko az ágyon feküdt, párnával a fején és magában mormogott:
Kakuzut és Hidant akarom…
Nem úgy volt, hogy el akartál szökni tőlük? – emeltem fel a párnát a fejéről.
De igen… - nézett fel – De…hiányoznak!
Nekem is hiányzik Deidara! – siránkozott kórusban Reiko és Sachiko. Összenéztünk Mieko-val.
Nos, mi pedig találtunk valamit, ami el fogja vonni a figyelmeteket. – nyújtottam oda a papírt. Összedugták a fejüket és csendben olvasták. Csak néha-néha kiáltott fel egyikük. („Rokonok?!"; „Sharingan?!?!?!")
Hű. – mondta Sachiko, mikor a végére értek.
Tök szuper képességeink vannak! – lelkendezett Kumiko. Hirtelen kopogtattak az ajtón és a választ meg sem várva benyitottak. Egy konohai, mellényes ninja állt az ajtóban.
Elnézést a zavarásért, a Hokage-sama hívat benneteket. – mondta. Mi bólintottunk, majd követtük. Egy, a Hokage rezidenciájától nem messze található, gyakorlótérszerűségre vezetett minket, ahol ott volt Tsunade, shizune, a jounin-sensei-jek és csapatuk is, Aiko-val együtt. Furcsálkodva néztem a bandára, nem értettem, miért van itt mindenki.
Üdvözöllek benneteket. – köszönt Tsunade, majd rögtön folytatta is: - kíváncsi lettem volna, hogy miért jártatok a könyvtárban.
Ezt már Sakura-sannak is mondtuk, csak olvasnivalót kerestünk. – mondtam.
Pedig, akik láttak benneteket, azt mondták, hogy nem úgy néztetek ki, mint aki csak olvasnivalót keres. Ők azt mondták, mintha tudtátok volna, mit keressetek. És találtatok is egy tekercset, nem igaz? – nyeltem egyet. Megfeledkeztünk az ANBU-król.
Megtudhatnám, hogy mi állt abban a tekercsben? – Tsunade megemelte a hangját. Francba. Mielőtt azonban akármelyikünk megszólalhatott volna, egy ANBU jelent meg Tsunade előtt.
Hokake-sama, gyanús alakokat láttunk a főkaputól délre! És… - a mondandóját egy hatalmas robbanás szakította félbe, majd valaki elordította magát:
Francba, ez nekem sosem fog hang nélkül sikerülni,hmmm!!! – megpördültem a tengelyem körül és a kapu felé néztem. Elégszer hallottam már ezt a hangot ahhoz, hogy azonnal felismerjem. Emellett az égen feltűnt egy óriási, hófehér madár is. Deidara!
Ez az Akatsuki!! – kiáltotta Kakashi és felrántotta a szeméről a homlokvédőjét. Aiko vezetésével közrefogtak minket. Vajon azért, hogy el ne vigyenek, vagy azért, hogy mi ne menjünk el? Ebben a pillanatban ez nem tudott foglalkoztatni, a fehér madarat bámultam megbűvölve.
Álljatok félre. – hallottam. A konohai ninják előtt állt szinte az egész Akatsuki, fél perccel később pedig Deidara is csatlakozott.
Mit akartok itt,-ttebayo?! – ordította Naruto.
Ne félj, nem érted jöttünk. – villantotta rá fogait Kisame.
Sokkal inkább a hátad mögött álló öt lányért,hm.
Soha nem kapjátok őket vissza!! – döbbenten néztem Aiko-ra. Sosem láttam még ilyen dühösnek, és jó érzés volt, hogy így törődik velünk, de… amikor megláttam az akatsuki-sokat…nem is tudom megmagyarázni, milyen érzés volt. Talán az elsöprő öröm lehetne a legjobb kifejezés. Főleg, amikor megpillantottam Sasori-t…a szívem majd kiugrott a helyéről.
És különben, nem is akarnak visszamenni hozzátok! – ezt már Sakura kiáltotta. Körbenéztem és mind a négy barátnőm szemében tanácstalanságot láttam. „Mit tegyünk?" ez a kérdés sütött a szemükből. Valószínűleg én is ilyen arcot vághattam. Miközben mi ezen rágódtunk, a konohaiak megindultak. Shikamaru megbénította a megmentőinket, én pedig tágra nyílt szemmel néztem, ahogy Kakashi és Naruto megindul a Chidori-val, illetve a Rasengan-nal. Nem tudtam, mit tegyek. Aiko-nak kellene a fontosabbnak lennie, mégis… valami inkább az Akatsuki felé húz. És nem csak engem.
Kezdett túl sok lenni a feszültség. Mindeközben Kakuzu és Kisame is találatot kapott, a többiek pedig, még mindig nem tudtak mozdulni. Úgy éreztem, nem bírom ki, ha még valakit megsebesítenek az akatsuki-sok közül. Szomorúan néztem Aiko-ra, de már döntöttem. A körülöttünk álló csapat felkapta a fejét a fém csikorgására és döbbenten néztek rám. Ugyanis letéptem a nyakamból a konohai homlokvédőt, amit nemrég kaptunk, és áthúztam a rajta jelet egy kunai-jal .
Yumi…mit művelsz? – nem bírtam Aiko szemébe nézni. Tudtam, hogy most elárulom őt, de valami jobban kötött az Akatsukihoz, mint hozzá. A kunai-t eldobtam Shikamaru felé, aki nem számított erre, ezért eltalálta a vállát, minekután a jutsuja is megszűnt. Én ekkorra már ott álltam az akatsuki tagok előtt.
Tudtam, hogy nem bízhatok benned. – mondta Tsunade. – pedig olyan kedvesnek látszottál…
A látszat néha csal. – vágtam vissza. – Esetemben sokszor is.
Valóban úgy tűnik. – mondta. – Elárulod a barátaidat is?
Ezt miért mondod többes számban? – kérdezte Sachiko, aki már ott állt mellettem. Csakúgy mint Reiko, Kumiko és Mieko is.
Szóval mindannyian meg akartok halni?! – kiáltotta nekünk oda Sakura.
Nem. Mi csak segíteni szeretnénk az Akatsuki-nak. – nevetett Kumiko.
Örültünk a szerencsének. – mondta mögülünk Pein. – Sajnos most már mennünk kell. Megvan, amiért idejöttünk. – azzal eltűntünk Konoha szeme elől. Vad tempót diktálva igyekeztünk minél messzebb, bár Kisame miatt lassabban kellett haladnunk, ellenben Kakuzu-nak semmi baja nem volt.
Végül aztán a tűz országának határát átlépve lassítottunk egy kicsit. Mi öten már hullafáradtak voltunk, így megálltunk egy biztonságosnak ítélt tisztáson.
Mi tartott ilyen sokáig? – lihegte Kumiko.
Meg kellett szervezni az akciót. – mondta Hidan. – Amit persze Deidara-chan tönkre is tett.
Hidan… - sziszegte az említett.
Nyugi fiúk, örüljetek, hogy itt vagyunk! – mosolygott Sachiko. Én egy fának dőlve próbáltam lecsendesíteni a szívverésemet. Iszonyatosan örültem, hogy láthatom őket. Ami tisztán látszott, hiszen a szám sarka odaragadt a fülemhez.
Te miért vigyorogsz ennyire? – kérdezte furcsálkodó tekintettel Sasori. Nem válaszoltam, csak lendületből a nyakába ugrottam, hogy megöleljem, akkora hévvel, hogy majdnem hanyatt esett szegény, de azért visszaölelt.
Tipikus yumis reakció. – nevetett Kumiko, én pedig kissé vörösen engedtem el Sasori nyakát. Elfeledkeztem arról, hogy a többiek is itt vannak. Mindenki nevetett, vagy mosolygott, és úgy éreztem, végre hazaértem.