Sziasztok!^.^
Lenne hozzátok néhány szavam. Először is szeretném megköszönni nektek 2010 HITS!!!!!!! (jelen állás szerint) Köszönöm, hogy velünk vagytok és olvassátok a történetet, remélem, tetszik is. Tervezünk folytatást is (annak ellenére, hogy ez még nincs kész XD), de azért megkérdezném, hogy szeretnétek-e, mert akkor úgy állunk hozzá. Az utóbbi időben nem nagyon jelentkeztem és ennek egyik oka, hogy egy kis írói válság van a csapatban. (Nem komoly hamar megoldjuk, csak kevés az idő plusz lusták vagyunk, ösztönzésre szorulunk XP). Még egyszer köszi, hogy velünk vagytok.
Ja ne : Moonlightkittypaw
Ki a kedvenc szereplőd?
Kumiko
Mieko
Reiko
Sachiko
Yumi
P.O.V. Mieko
Mind a hárman gyorsan megindultunk a lángok irányába. Az eső zuhogott és a szívem úgy vert a mellkasomban, hogy majd kiugrott. Nem tudtam megmagyarázni azt a szorongó érzést, amitől összeszorult a gyomrom. Úgy rohantam, hogy néha majdnem eltévesztettem a faágat, de sikerült elkerülnöm, hogy a földön landoljak. Kapkodtam a levegőt és a vizes hajamtól alig láttam.
Kiértünk a fák közül. A területen mindenfelé égtek a fekete lángok és az egész hely egy csatamezőre hasonlított. Mind a hárman ott álltunk és szemünkkel pásztáztuk a területet. Lassan elindultunk arrafelé, amerre a két Uchiha testvér valószínűleg lehetett. A friss vér szaga megcsapta az orromat. A lépteimet egyre szaporáztam, míg meg nem pillantottam valakit a földön, a romok között. Messziről nem láttam, melyikük az és a lépteim átcsaptak rohanásba. Rémes érzés fogott el és már a könnyeim is folytak, ahogy rohantam a földön fekvő, mozdulatlan Uchiha felé.
Odaértem… a szívem kihagyott egyet és valami összetört bennem. Itachi hevert ott és bárki megmondta volna, hogy halott. Egy merő vér volt, a szemei üvegesen meredtek a semmibe és a mellkasa sem emelkedett vagy süllyedt. Yumi és Sasori valahol mögöttem járhattak, mert rögtön mellettem voltak, mikor sikítva térdre estem, Itachi-ra borultam és iszonyatos zokogásban törtem ki. Fájt a szívem. Itachi-ért. Miért? Mert szerettem. Most jöttem rá mennyire, akkor, amikor már elveszítettem. Miért kellett így végződnie? Miért Sasuke? Most osztozom a sorsodon, remélem boldog vagy. A bosszú nem megoldás semmire, ezt már régen megtanultam. Már szinte nem láttam a könnyeimtől.
Valaki kezét éreztem a vállamon, ez a valaki Yumi volt.
Mieko…- kezdte, de nem figyeltem oda. Olyan lelki fájdalom fogott el, hogy fizikailag is éreztem. Ez a fájdalom szétáradt a testemben és a szívemnél volt a legerősebb. Aztán melegség öntött el. Hatalmas, ezüstfény burkolt be mindnyájunkat, aztán szépen, lassan elhalt. Síri csend volt, csak a zokogásomat lehetett hallani.
Aztán azon kaptam magam, hogy éreztem, Itachi megmozdul alattam. Éreztem, ahogy lélegzik és a szívverését is hallottam, igaz, még gyenge volt, de egyre erősödött. Lassan felemeltem a fejem és Itachi szénfekete szemei néztek vissza rám immáron, fáradtan és megviselten ugyan, de élettől csillogtak. Alig hittem el, de mérhetetlen boldogság öntött el. Azt hittem, elveszítettem valakit, aki a szívemhez a legközelebb áll, és ez borzalmas érzés volt. Soha többé nem akartam ezt érezni és másnak se kívánom még a háta közepére se. Eddig a fájdalom és a keserűség miatt sírtam, most a boldogságtól folytak a könnyeim.
Ne sírj… - hallottam Itachi még rekedt hangját, ahogy próbált felülni.
Ne sírjak? Ne sírjak?! – kérdeztem kissé hangosabban a kelleténél, miközben segítettem neki fölülni. Aztán szorosan átöleltem mindkét karommal. A fejem az álla alatt volt, így bújtam szorosan hozzá.
Azt hittem örökre elveszítettelek! Van fogalmad róla, mennyire szeretlek?! – kérdeztem.
Igen. – mondta csendesen. Ez gyomron talált.
T-tessék? – hebegtem.
Tényleg olyan lökött vagy, mint amilyennek látszol, vagy ez most egyike az ideiglenes elmezavaraidnak? – kérdezte halkan és éreztem, hogy átölel.
Nem vicces. – nyafogtam.
Ha tovább sírsz, nem marad egy csepp könnyed se. – felnéztem rá és abban a pillanatban megcsókolt. Kezdetben éreztem a vért a száján, de aztán a külvilág megszűnt, pár percre ugyan, de egy évezrednek éreztem. Mikor szétváltunk levegőért, akkor vettem csak észre, hogy Yumi és Sasori is ott van. Hát igen… vörösödök, vörösödök… Itachi eközben szétnézett.
Hol van Sasuke? – kérdezte.
Fogalmam sincs, akkor láttam utoljára, mikor kedvesen átdöfte a vállamon azt a rohadt kardját! – mondta Yumi bosszankodva.
Tobit láttam errefelé indulni előttünk. – felelte Sasori.
Az nem túl jó. – mondta Itachi.
Miért? – kérdeztem.
Itt minden a feje tetejére állt, úgyhogy ideje elkezdeni elvarrni a szálakat…Hol is kezdjem… - kezdte Itachi.
Az Akatsuki valódi vezére nem Pein, hanem Tobi. – Hát erre leesett az állam.
A kis idióta, hogyan? – kérdeztem.
Tobi valójában Uchiha Madara. – bele akartam kérdezni, de Itachi jelezte, hogy majd később. – Segített nekem az Uchiha klán kiirtásában… - Itachi elmesélt mindent a klánról, Madaráról és Konoháról. Kiderült, hogy ártatlan, és azért tette, amit tett, hogy megmentse a faluját a pusztulástól és megvédje a kisöccsét, Sasuke-t. Kettős ügynök volt… leszűrtem én a lényegét: végül is kihasználták. El se tudom képzelni, hogy bírta ki ezt a lelki terrort. A sját faluja tette ilyenné, amit szeretett.
Jelenleg Sasuke-ért aggódok a legjobban. – mondta – Madara el fogja mondani neki, amit én most nektek és Sasuke egyetlen célja Konoha elpusztítása lesz. – fejezte be. Mi eddigre Yumi-val mindketten bőgtünk, Itachi és Sasori meg csak nézett ránk. Ki mondta, hogy nem maradt könnyem?
Akkor most mit csináljunk? – kérdezte Sasori.
Meg kéne keresnünk Sachiko-t, Reiko-t és Kumiko-t. – szipogta Yumi.
Igen, ez jó ötlet, meg Aiko-t. – mondtam én is szipogva egy kicsit.
Igen, ez lesz a legjobb. Megkeressük őket, majd figyelmeztetjük Konoha-t a támadásra. Pein a kilencfarkúra utazik, Sasuke pedig a bosszúra. – mondta Itachi. Mind felálltunk.
Rendben van. – mondta Sasori.
Akkor hát induljunk. – mondtam és Itachi mellé állva megfogtam akezét.
Elindultunk megkeresni Sachiko-t, Reiko-t, Kumiko-t, Hidan-t és Deidara-t, ezután pedig Konohába vesszük az irányt. Most kezdődik majd az igazi harc és a végzetünk beteljesedik…
P.O.V. Yumi
Elég sokáig tartott, míg megtaláltuk Sachiko-ékat, de úgy tűnt, nem esett nagyobb bajuk.
Idióta Sasuke!! Mi a francot képzel az a beképzelt, felfuvalkodott hólyag?! Azt hiszi, mióta pár ízlésficamos lány beleesett, már megtehet mindent?! Mi ő, valami nagy fenség, vagy mi?! – már messziről hallottuk Sachiko kiabálását, miközben a főhadiszállás romjai felé közeledtünk. Csak mosolyogni tudtam viselkedésén, bár amit Itachi-tól hallottam, nem adott túlzott okot az örömködésre.
Egy kicsit ziháltam, mikor megálltunk Reiko-ék mellett, és láttam, hogy a bandából hiányzik három ember: Pein, Konan és Tobi.
Veletek mi történt? – tudakolta Mieko kíváncsian nézve a többiekre.
Én összefutottam egy hegyes fogú sráccal, valami Su…Su-i… na mindegy, valahogy így kezdődött a neve és Itachi felől érdeklődött… - mesélte Sachiko – Persze én nem mondtam neki semmit és harcoltunk is…nem nagyon bírja, ha cukkolják. – elmosolyodtam. – Ráadásul…. – hatásszünet… - …előhoztam a Sharinganomat! – vigyorgott öntelten. Szegény akatsuki-sok elfelejtettek levegőt venni meglepetésükben.
Te…Uchiha vagy???? – kérdezte Hidan elkerekedett szemekkel.
Dehogyis te retardált! – ütötte fejbe Kumiko. – Sachiko klánja az Uchihák egyik őse volt!
Ezt meg honnan tudjátok? – vonta fel szemöldökét Kisame kétkedőn.
Tudod, amikor Konohá-ban voltunk, meglátogattuk a könyvtárat és ott találtunk egy tekercset, ami az ősi klánokról tartalmazott információt.
Nem hiszem, hogy a konohai könyvtárban lenne ilyen tekercs… Olyan dolgokat tartalmazhat, amit egy átlagembernek nem egészséges tudnia. – mondta Itachi.
Ki mondta, hogy olyan helyen volt, ahol bárki megtalálhatta? – válaszolta fölényesen Mieko.
Akkor meg hogyan találtátok meg, hm?
Hát…egy nagy szekrényben volt, egy csomó másikkal együtt. Először eszünkbe se jutott ott keresni, de-… - magyaráztam, de Mieko félbeszakította a mondókámat:
De Yumi nekitámaszkodott, mire a szekrényajtó eltörött és Yumi beesett a szekrénybe. – nevetett kedves barátosném.
Csak nekidőltél egy szekrénynek, az ajtaja pedig rögtön beszakadt? Pedig nem is nézel ki olyan nehéznek… - röhögött Kisame teli torokból. Éreztem, ahogy szégyenemben elvörösödöm, és hogy elhallgattassam a földet csapkodó Kisame-t, gyomorszájon rúgtam, de olyan hévvel, hogy nem kapott levegőt.
…Szóóóval abban a tekercsben megtaláltuk a saját klánunkat is és a vérvonal képességeket is. Onnan tudjuk, hogy Sachikoét is Sharingannak hívják.
Csak azt nem tudom, hogyan néz ki…. – szomorodott el Sachiko.
Hát aktiváld, és akkor mi megpróbáljuk elmagyarázni. – javasoltam.
Könnyű azt mondani… - sóhajtott nagyot, de nekiveselkedett és tisztán látszott rajta, mennyire koncentrál. Aztán egyre lassult a légzése és végül fél perc után felnézett, én pedig eltátottam a számat a szeme láttán.
Nos?...
Nehéz leírni. – mondta Kumiko. – Világoskék és úgy néz ki, mintha…nem is tudom,… pici kaszák lennének benne.
Éljen… - sóhajtotta Sachiko, miközben a szeme visszanyerte eredeti, barna színét.
Most mi bajod van, örülj neki, hogy nem olyan, mint az átlagos Sharingan, különben is, neked jobban áll a világoskék, képzeld csak el, milyen lennél vörös Sharingannal, mint egy házinyúl vagy fehéregér. – hadartam el a mondatomat egy szuszra, aztán Sasori háta mögé bújva, félősen pislogtam Itachi-ra. A barátnőim hangosan nevettek, Hidan és Kisame pedig fetrengtek a földön a röhögéstől. Itachi csak felvonta a szemöldökét.
Fehéregér? – nézett rám érdeklődve.
Ezt nem kell magadra venned, te nem nézel ki úgy, de képzeld csak el Hidan-t vörös szemekkel, na ő tényleg hasonlítana egy fehéregérre. Fehér patkányra, bocs. – Hidan abbahagyta a nevetést és vészjóslóan nézett rám, Itachinak pedig felfelé kunkorodott a szája széle, úgyhogy ezt elkönyveltem egy vigyornak.
Veled meg mi történt? – kérdezte Sasori furcsálkodó pillantással.
Vannak néha ilyen agylefárasztó rohamaim. – mosolyogtam, előrébb lépve.
Vettem észre. – sóhajtotta, miközben egy puszit nyomott a homlokomra, amitől rögtön pipacsvörös lettem, és Mieko-n és Itachi-n kívül mindenkinek leesett az álla. Szegények nem tudtak mit csinálni, csak pislogtak, mint hal a szatyorban. XD
Yumi, nem szeretnél egy kicsit beszélgetni? – kérdezte Kumiko és meg sem várva a választ, megfogta a csuklóm és magával húzott, a barátnőink pedig jöttek utánunk. Elég sokáig mentünk, mire Kumiko megállt. A fiúkat már alig láttuk.
Ez . meg . mi . volt.? – kérdezte fogadott anyukám. Elpirultam.
Hát…láttad, nem? – „Hol van egy fekete lyuk, hadd süllyedjek el, könyörgöm…"
Láttam persze, de …mégis… MIÉRT? – „…akasztás, szikláról leugrás, konnektorba nyúlás…melyik a legjobb öngyilkossági módszer?!?"
…izé…….. – nem tudtam mit válaszolni.
Miért pont Ő?! – fakadt ki. – Miért pont Sasori?! Hiszen csak egy bábu ő is!!!
Nagyon tévedsz. Már nem bábu. Élő ember . – az utolsó szót kissé megnyomtam, miközben éreztem, hogy dühösebb leszek.
Hát…de akkor is!!
Mit akkor is?! – már én is felemeltem a hangom. Sachiko,Reiko és Mieko úgy kapkodták közöttünk a fejüket, mintha teniszmérkőzést néznének.
Hogy lehetsz vele együtt?! Több száz embert lemészárolt és bábot csinált belőlük!!!
Ha nem emlékeznél, én is öltem már hidegvérrel!!!
De ő más!!! Teljesen más!!! Miért akarnál vele lenni?!
Mert szeretem!!!!!! – ez Kumiko torkára forrasztotta a visszavágást. Mintha már fél órája harcolnánk, úgy álltunk egymással szemben, zihálva.
Különben is, mit tudsz te a szeretetről?! – vágtam az arcába. – Vagy mit tudsz felmutatni Sasori ellen?!?!?! Megmondom: a nagy semmit!!! Egyszerűen csak féltékeny vagy és áskálódsz!! Ja, és többé nincs közöm hozzád!! – nagy hévvel sarkon fordultam és elszáguldottam, faképnél hagyva a megdöbbent Kumiko-t.
Az Akatsuki tagok meglepetten nézek rám, ahogy elzúgtam mellettük; nagyon hangosak voltunk, biztos, hogy hallották a vitát. De én ügyet sem vetettem rájuk, csak elrohantam, be a fák közé, miközben alig láttam a könnyeimtől. Szolidalitásból az ég is újra megnyitotta csatornáit, pedig nemrég állt el.
Jó, tízperces rohanás után leroskadtam egy fa tövébe, bőrig ázva, patakokban folyó könnyekkel. Úgy éreztem, mintha elárultak volna. Soha az életben nem gondoltam volna, hogy ilyesmi történik velem. Átfogtam a térdeimet és vadul rázott a zokogás. A hideg eső, a csuromvizes ruhám már csak hab a tortán. Abban a pillanatban olyan védtelennek éreztem magam, mintha csak egyedül lennék az egész világon.
Talán 5 perce ülhettem ott, mikor éreztem, hogy valaki a karomra teszi a kezét. Felpillantottam és Sasorit láttam meg, mire megint elkapott a zokogás.
Ennyire ijesztő lennék? – emelte meg a fejem, hogy a szemébe nézzek. Én csak elkeseredetten ráztam a fejem, de megszólalni nem bírtam. Viszont a közelsége nyugtatólag hatott rám, így lassan abbahagytam a sírást és most már a hideg rázott. Természetesen Sasori erre is talált megoldást: rámterítette az akatsukis köpenyét. Szerencsére az eső is ráunk a dologra, így már csak egy-két eltévedt csepp hullott alá. Mintha csak én szabályoznám az időjárást.
Sasori kisimította a vizes hajamat az arcomból, én pedig azon gondolkodtam, milyen ésszerű ellenvetése lehet Kumiko-nak Sasori ellen.
Hallottad? – kérdeztem halkan. Ő csak bólintott.
És nem is érdekel?
Engem nem foglalkoztat az, hogy mások mit gondolnak, máskülönben soha nem csináltam volna magamból bábot.
De-… - kezdtem, de félbeszakított.
Téged miért zavar? Ha komolyan veszed, törődsz az áskálódással, csak saját magadat zavarod össze. – mondta, miközben homlokát az enyémnek döntötte.
De egyszerűen nem tudod semmibe venni, hiszen a barátnőm, a fogadott anyukám! Egészen egymáshoz nőttünk, olyan hosszú ideje vagyunk jóban, hogy pont ez fáj a legjobban, amit mondott!
Akkor miért mellettem álltál ki, ha egyszer ilyen jóban vagytok?
Nem tudom…csak… - sóhajtottam – fogalmam sincs.
Őt is nagyon megviselte ám ez a veszekedés. – helyezkedett el mellettem, átkarolva a vállamat, hogy melegítsen, én pedig hozzábújtam. – Kumiko akart utánad jönni, de Mieko lebeszélte róla. Nagyon bánja, amit mondott. – Én is nagyon bántam már, hogy mindenfélét mondtam fogadott anyukámnak. „Többé nincs közöm hozzád!" – ez a mondat visszhangzott a fejemben. Szörnyen éreztem magam. Egyedül Sasori jelenléte, közelsége volt az egyetlen, ami valamelyest jobb kedvre derített. Mégis…. Tudtam, hogy addig nem tudok megnyugodni teljesen, míg bocsánatot nem kértem Kumiko-tól.
Hirtelen elhatároztam magam és felpattantam, de olyan vadul, hogy még az akatsukis köpeny is leesett a vállamról.
Még mindig ott vannak a főhadiszállásnál? – kérdeztem. Sasori bólintott, én pedig elindultam visszafele. Mikor visszaértem, láttam, hogy még mindig ott van a banda. Gyorsan odalépdeltem hozzájuk és megálltam Kumiko előtt.
Ne haragudj, nem gondoltam komolyan amit mondtam és-… - nem tudtam folytatni, mert Kumiko hirtelen megölelt.
Nem haragszom, te… - én pedig boldogan visszaöleltem. Megint visszatért az életkedvem. Ekkor vettem észre, hogy otthagytam Sasorit. Megint. Indultam volna visszafelé, mikor hirtelen valaki átölelt. Hátratekertem a fejem és Sasorit pillantottam meg. Elpirultam (ismét), a lányok nevettek, és éreztem, hogy végre megtaláltam a családom. De a jó hangulat se tudta eltakarni a közelgő események sötét árnyékát.