Sziasztok emberek! Bocsi a sok várakozásért. Itt a folytatás! Ja, és nézzétek meg a profilomat van néhány link videóhoz és rajzhoz. XD

P.O.V. Mieko

Örömmel láttam, hogy Kumiko és Yumi kibékülnek. Nagyon nem lett volna jó, ha ők ketten ezek után egymáshoz se szólnak. Aztán Sasori is előkerült, hadd ne részletezzem. Egyébként miért van az, hogy ha Itachi meg Sasori a közelben van, mi, Yumi-val pipacsvörösek leszünk? Ez hülye reflex, és utálom, mikor ég az arcom. Ha már témánál tartunk… Itachi egyik karja megragadott a derekamnál és magához húzott. Yumi-n és Sasori-n kívül megint mindenkinek leesett az álla. Éreztem, hogy lángol az arcom. A francba.

- Ezt nem mondod komolyan. – hallottam Sachiko hangját. – Már ti is?! – erre pislogtam egyet-kettőt. - Na jó! Ez így nem mehet tovább. – mondta Sachiko és megragadta Deidarát a köpenyénél fogva, majd a fák közé ráncigálta. – Reiko, gyere! Valamit meg kell beszélnünk. – hallatszott a fák közül. Reiko utánuk rohant, Yumi-val pedig összenéztünk. Tudni kell, hogy a kíváncsiságunk nem ismer határt.

Amint lecsillapodtak a kedélyek és mindenki mással volt elfoglalva, Yumi-val csendben leléptünk. Elindultunk arra, amerre Deidara, Sachiko és Reiko. Hamarosan hangokat is hallottunk. Közelebb settenkedtünk és egy bokor mögül figyeltük az eseményeket. Sachiko és Reiko egymás mellett, Deidara pedig előttük állt, megszeppenve. Sachiko csípőre tette az egyik kezét és trappolt az egyik lábával.

- Na, jó, válassz! – mondta.

- Mit válasszak? – kérdezte Deidara értetlenül.

- Közülünk, lökött, közülünk! – mondta Reiko.

- Na, mi lesz már, gyerünk! – sürgette Sachiko. Mi Yumi-val feszülten vártuk, mi lesz, mintha filmet néznénk. Deidara csak állt, mint aki gondolkodik. Feszült csend. Yumi-val meglapultunk.

- Hát ti mit csináltok itt? – kérdezte egy hang mögöttünk. Az, hogy frászt kaptunk, nem kifejezés, de ez felért egy szívinfarktussal. Itachi és Sasori állt mögöttünk. Gyorsan felpattantunk és befogtuk a szájukat. Mintha maguktól nem lennének erre képesek, shinobik, az isten szerelmére! Ah, ideges szokás.

- Sssssssssh! Le akartok buktatni? – kérdeztem.

- Minek jöttetek utánunk? – kérdezte Yumi.

- Mert eltűntetek. Különben is, ez nem illendő. – korholt minket Sasori.

- Meg ne szólalj te nekem! A legrosszabb példa vagy! –torkolta le Yumi.

- Fogjátok már be! – sziszegtem, miközben Itachi lehámozta a kezemet a szájáról.

Most már négyen lestük a fejleményeket. Nem úgy tűnt, hogy lelepleztek volna és Yumi-val fellégeztünk.

- Lányok, a helyzet a következő… - kezdte Deidara. Egyre erősebben szorítottam Itachi kezét. A barátnőink közül valamelyiknek összetörik a szívét. Ez a legrosszabb. Bele se tudok gondolni.

-Yumi, csak a tudtodra adom, hogy ember vagyok, ergo elzárod a kezemben a vérkeringést a szorításoddal.

- Bocsi – nyögte, oda se figyelve, de engedve a szorításból. Az el se jutott a tudatomig, hogy Itachi is ugyanettől szenved.

- Ez rád is vonatkozik. – hallottam a hangját.

- Upsz… Bocs. – mondtam, de lélekben teljesen máshol jártam.

- Nyögd már ki végre! – kiáltott rá Sachiko.

- Nem választok… - csend, hosszú, feszült csend…

- Ezen azt értsem, hogy egyikünket sem – kezdte Reiko.

- Nem, nem, nem úgy értem. – mondta Deidara. – Túl jók vagytok, nem tudok választani. Mindketten egyéniségek vagytok, akiket szeretek. Ha nem bánjátok, mert én nem, osztozzatok. – Na, erre nem csak Sachiko és Reiko nézett nagyot, de mi is. Deidara épp magához ölelte mindkettőjüket, mikor mi Yumi-val kiestünk a bokorból, így:

- MI!?!?!? – kiáltottuk mindketten.

- Na, ennyit a lebukásról. – mormogta Itachi.

- Ti, mi-mióta vagytok ott? – kérdezte Sachiko kicsit remegő hangon.

- Elég régóta. – válaszolta Sasori.

- Úgy érted… - kezdte Reiko.

- Úgy. –fejezte be Itachi, amíg összekapart a földről és kiszedegette a leveleket a hajamból.

- Bocsi, bocsi, bocsi, bocsi! Ne haragudjatok ránk! Csak kíváncsiak voltunk.

- Semmi baj. – legyintett Sachiko.

- Mit szólnátok ahhoz, ha visszasétálnánk? – kérdezte Deidara.

- Jó! – felelte kórusban Sachiko és Reiko boldogabban, mint valaha. Mindhárman megindultak, Deidara középen, Reiko és Sachiko a két oldalán, belekarolva.

Én csak pislogtam utánuk. Furcsa pár, illetve nem is pár, mert hárman vannak. Ez már furább a furábbnál. Az Akatsuki-ból egy nyálas „love story" vált volna, vagy csak én látom így? Felőlem. Én bizonyos dolgokban nem foglalok állást. És az a duma se érdekel, hogy „Az ember, aki nem mer dönteni, gyenge." De vajon hol hallottam én ezt? Na, mindegy, amíg itt van nekem Itachi és a barátaim, addig az életem jó. Úgy érzem, megtaláltam a családomat. Ez az érzés már hiányzott a sok megpróbáltatás után. Oh de ha tudtam volna, mi vár még rám… Szinte a levegőben érezni lehetett, hogy nincs még vége, és messze a „happy end".

-Gyere, Mieko. – hallottam Itachi hangját és utána indultam. Vészjóslóan végigfutott a hátamon a hideg. Ilyet csak akkor szoktam érezni, amikor valami rossz fog történni. Következésképpen közelebb bújtam Itachi-hoz.

- Ugye, te nem hagysz itt többé? – kérdeztem.

- Nem, miért kérded?

- Valami nincs rendben, vagy nem lesz rendben. – feleltem.

- Nem vagy te egy kicsit paranoiás? – kérdezte.

- Nem! Lehet. Talán. Kicsit. Nem mindegy, válaszolj a kérdésemre! – mondtam frusztráltan.

Erre Itachi nevetett. Már kezdtem megszokni, kedvelni és szeretni ezt az oldalát.

- Nem, nem hagylak el. Ne félj. – mondta számomra meggyőző hangon. Amúgy meg láttam a szemén, mert a Sharingan nem volt aktiválva.

- Akkor jó. – mondtam és megöleltem. Itachi még egy csókkal is megpecsételte ígéretét. Lassan visszaértünk a kis „táborba". Hogy mi lesz ezután, az Pein-en múlik…

P.O.V. Yumi

Ahogy sétáltunk visszafele, a hátunk mögül hallottam, hogy valaki nevet. Itachi hangján. Végigfutott a hideg a hátamon. Megálltam, hogy ne forduljak hátra, pedig a nevető Itachi látványa elég érdekes lehet. Felnéztem Sasori-ra és az arcát kezdtem fürkészni. Már csak az kéne, hogy ő is elkezdjen nevetni és engem már visznek is a gumiszobába, egy kényelmes muszájdzsekiben. De más gondolatok is zúgtak a fejemben, Konoháról, Madaráról, de legfőképp a fiúk álláspontjáról. Ugyanis, ha ők Pein-t követik, semmi esélye Konohának. Márpedig én nem akartam elpusztítani a falut, főleg, hogy ott volt Aiko is, és engem nem tudnának rávenni, hogy bántsam, még most se, hogy el is árultam szegényt.

- Sasori…

- Igen?

- Te… te mit fogsz csinálni, ha Pein úgy dönt, hogy „Jó, akkor most megyünk Konohába, leromboljuk, és megszerezzük a Kyuubit"? – nagyon kíváncsi voltam a válaszára.

- Nem tudom… Végül is, ő a vezér, vagy mi, mi meg az Akatsuki-ba tartozunk, szóval az ő parancsai szerint kellene eljárnunk.

- És ha nem akarnátok végrehajtani, amit parancsol? – megállt és szembefordult velem.

- Szerinted, ha tényleg engedelmeskedtünk volna a parancsainak, most együtt lennénk? – kérdezett vissza. Először csak pislogni tudtam, nem értettem pontosan, mire gondol. Elvigyorodott, nekem pedig lassan helyrekattant, mit szeretett volna közölni velem. Visszamosolyogtam rá, biztos voltam benne, hogy ők már a mi oldalunkon állnak. Épp ekkor értünk vissza a főhadiszállás romjaihoz.

- Ti meg merre jártatok? – kért minket számon Kumiko, megjátszva az ingerültet.

- Hát az úgy volt-… - kezdte Mieko, de én a szavába vágtam.

- Az most nem fontos. Sachiko, Reiko, Kumiko, valamit el kell mondanunk nektek, tízszemközt. – azzal a négy barátnőmmel félrevonultunk, hogy a többiek ne halljanak semmit és nagy vonalakban elmeséltük nekik Konoha meg Itachi történetét, illetve felvilágosítottuk őket Tobi valódi személyazonosságáról.

Sachiko és Reiko kikerekedett szemekkel hallgatták a storyt, Kumiko-nak viszont a szeme se rebbent.

- Téged meg se lep? – kérdezte tőle Sachiko, mikor a történet végére értünk.

- Egy kicsit csodálkoztam, de be kell látnotok, hogy így sok minden, ami eddig homályos volt, most értelmet nyer. Különben is, minek mutassam ki, hogy meglepődtem? Az csak előnyt ad az ellenségnek.

- Egy: te most nem ellenségek között vagy, kettő: mi a francot művel veled Kakuzu meg Hidan, hogy így beszélsz? Eddig nem is voltál ilyen. – én.

-Dehogyisnem voltam ilyen, te csak egyszerűen nem vetted észre, mert egyszer a depressziódon járt az eszed, másszor meg Sasori-n, minket pedig teljes mértékben elhanyagoltál! Úgyhogy szerintem mi is kérdezhetnénk ugyanezt tőled: Mit művelt veled Sasori? – elszégyelltem magam. Kumiko-nak tökéletesen igaza volt, valóban nem sokat foglalkoztam velük az utóbbi időben. Úgyhogy elhatároztam, hogy mostantól több időt töltök velük.

Kumiko úgy nézett rám, mintha olvasna a gondolataimban, és én úgy éreztem, tényleg olvas a fejemben.

- Már most letehetsz róla, úgyse fog sikerülni. – vigyorgott.

- Miért nem? És mi vagy te, gondolatolvasó? – tettem karba kezem dacosan.

- Nem, csak túl jól ismerlek.

- Sasori úgyis elvonja majd a figyelmedet. – tette hozzá Sachiko. Durcás képet vágtam, mire mindenkiből kitört a nevetés. Mikor lecsillapodtak a kedélyek, Sachiko feltette a legégetőbb kérdést: „Konoha mellett vagy ellen álljunk ki?"

- Konohában ott van Aiko, és én nem akarom őt bántani. –mondtam el az álláspontomat.

- Emellett ott van még Miharu is. – vetette közbe Kumiko. Én csak pislogtam.

- Az a Miharu? – kérdeztem elkerekedett szemekkel. Pontosan emlékeztem még Kumiko osztálytársára, aki ugyanolyan fanatikus volt, mint mi, és ő is a bandánkba tartozott. Kumiko bólintott. – De hát, hogyan? És mikor találkoztál vele? És mi miért nem?

- Az idekerülése hosszú történet, annyi időnk pedig nincs. Akkor találkoztam vele, mikor Konohában voltunk és ő kért meg, hogy ne szóljak nektek róla.

- Na, szép. – duzzogtam újra.

- Én nem akarok segíteni Konohán. – csatlakozott a beszélgetéshez Reiko.

- De hát… miért? – esett le Sachiko álla.

- Mi már az Akatsuki-hoz tartozunk, az Akatsuki pedig egy bűnözőkből álló szervezet, vagyis nem segítenek Konohának, hanem elpusztítják. És én nem is ismerem annyira Miharut, hogy kockáztassam érte az életem.

- De Aiko-t ismered annyira! – tört ki Mieko-ból. – Végignéznéd könnyű szívvel, ahogy ő is meghal?! – Reiko csak megvonta a vállát.

- Lemegyek hídba. – nyögte Sachiko. – Veled meg mi történt? Fejre állított a robbanás és összerázta az agyadat, vagy mi? – ismét csak egy vállrántást kaptunk tőle, és egy dacos arckifejezést sikerült kicsikarni belőle. Megszokhattuk volna már, hogy Reiko nem túl szociális alkat, legszívesebben csak a hozzá közel álló embereket hagyná a földön.

- Mindenesetre én nem szeretném, ha megtámadnánk Konohát. – szögezte le Mieko. Kumiko is bólogatott.

- De ugye ha Sasukéval találkozunk, ugye szétszedhetem? – érdeklődött Sachiko ördögi vigyorral. – Át kéne formálni egy kicsit a világszemléletét. – Kumiko csak rosszallóan megcsóválta a fejét.

- Nos, ennyit szerettünk volna megbeszélni veletek. – zárta le Mieko a beszélgetést. Nagyon rég volt már, hogy csak úgy, szórakozásból beszélgettünk volna, mindenféle hülyeséget összehordva. Hiányzott már az önfeledt nevetés.

A lányok visszaindultak a többiek felé, és én is követni akartam őket, de Kumiko megállított.

-Várj, Yumi, mutatni szeretnék valamit. – engedelmesen felé fordultam és várakozva néztem rá. Ő megfogta a jobb kezemet és a hasára tette. Már a nyelvemen volt egy kérdés, mikor megéreztem a lüktetést. Ijedten kaptam el a kezem.

- Ez meg mi?! – néztem rá ijedten.

- Kakuzu szíve dobog bennem… - mondta álmodozó pillantással.

-O.O TE TERHES VAGY KAKUZUTÓL?!?!?!?!?! HOVA A FRANCBA TETTED AZ ÍZLÉSEDET?!?!?!?! – elhúzta a száját.

-Idióta… - sóhajtott. – Inkább nem is magyarázom el, úgysem értenéd…

- Jesszusom, te tényleg terhes vagy.

-Jajj, te… Nem akarom elmesélni az egészet, de az a lényeg, hogy megkaptam Kakuzu egyik szívét.

- O.o FUJJ.

-… Te ezt nem értheted…

-Még jó. – furcsálkodva néztem fogadott anyukámra. Most valahogy teljesen más volt, mint eddig. Vajon én is ennyire megváltoztam volna az itt töltött idő alatt? Sajnos, megdöbbenve kellett tapasztalnom, hogy egyikünk sem maradt meg a réginek.

Mikor feleszméltem, láttam, hogy egyedül állok a romok között, a többiek pedig már Pein-t hallgatják.

„Ez meg honnan a bánatos anyámkínjából került elő?" Gyorsan odasiettem a többiekhez.

-… remélem, mindenki megértette a feladatát, és sikeresen teljesíti is azt. – úgy tűnik, már csak a végére értem oda. ^^" Ezt Pein is észrevehette, mert rám nézett és már szólásra nyitotta a száját, még mielőtt egy hang is kijöhetett volna a torkán, a föld elkezdett remegni a lábunk alatt és legalább öt, óriási kígyó fogott minket közre. Ahova csak néztem, mindenhol hang ninják álltak.

-Nézzenek oda, csak nem az Akatsuki? – a gúnyos hangra felkaptam a fejem és a legnagyobb hüllő felé fordultam. Ott állt a fején Orochimaru, Kabuto… és még valaki. Alig kaptam levegőt, amint felismertem. Mieko-val egyszerre tört ki belőlünk a kiáltás:

-Ayumi!! – még a szeme sem rezzent. Csak bámult ránk, teljesen kifejezéstelen szemekkel.

- Mit műveltél az unokatestvéremmel, te undorító, pedofil, homokos csúszómászó?! – ordította Mieko. Meglepve pislogtam felé. Még soha nem hallottam így beszélni.

Megdöbbenésemből egy mozdulat szakított ki, amelyet csak a szemem sarkából észleltem. Épp időben fordultam vissza ahhoz, hogy lássam, amint Ayumi közelít felém, óriási sebességgel. Aztán már csak azt éreztem, hogy ököllel gyomorszájon vág, majd legalább 10 métert repültem hátrafelé. Homályosan láttam, pici, fehér pontok táncoltak a szemem előtt és nehezen vettem a levegőt. Az ütés teljesen kiszorította belőlem a szuszt.

Nagy nehezen sikerült felkönyökölnöm, aminek az lett az eredménye, hogy vért köhögtem fel. Ekkor vettem csak észre a halálos csöndet. Semmit nem hallottam a saját szívverésemen kívül, azt is csak tompán.

Feljebb emelve a tekintetem, megpillantottam az Ayumi karján lévő tárgyat. Valami hanghullámokat kibocsátó szerkezet lehetett. Amint felismertem, fény gyúlt az agyamban.

„Hát persze! Hiszen a hang ninják a hangokat manipulálják, és Ayumi már inkább hang ninja, mint a régi barátnőnk! Akkor viszont… én most…"

Nem tudtam kimondani – még gondolatban se –azt a bizonyos szót. Ez az új felfedezés annyira megrázott, hogy a látásom ismét elhomályosult.

Egyszer csak Mieko arca jelent meg a látóteremben. Láttam, hogy mozog a szája, de mivel nem voltam zseni szájról olvasásban, csak annyit értettem meg, hogy "… baj?"

Nem tudtam, hogy meg fogja-e érteni a jelbeszédemet, de meg kellett próbálnom. Beszélni nem mertem – hiszen nem hallom, mit mondok -, ezért aztán mutogatáshoz folyamodtam. Mindkét kezemet rátettem a füleimre, mintha csak tompítani akarnám a zajt.

Mieko először értetlen arcot vágott, majd elindultak az agyának a fogaskerekei, és szinte láttam, ahogy rájön a megoldásra. Elkerekedtek a szemei, majd hátrafordulva mondott valamit a többieknek. Érdekes módon az ellenség meg sem mozdult, amíg én a földön ültem. Se Orochimaru, se Kabuto, de még Ayumi sem. Úgy álltak ott, mintha megkövültek volna. Nem tudtam mire vélni a viselkedésüket.

Időközben Sachiko-ék kört formáltak körülöttem, nehogy bárki közel juthasson, Mieko pedig elkezdett gyógyítani. Egy ideig úgy éreztem, nem történik semmi, majd nagyon lassan visszatértek a hangok. Igaz, hogy olyan volt, mintha víz alól hallanék, de jobb volt, mint a semmi. Többre sajnos nem jutott elég időnk, mert a hang ninják elunták a várakozást, és megtámadtak minket.

Mieko nem volt hajlandó otthagyni engem, pedig legalább tízen ugrottak felénk. Az egyiket túl későn vettem észre, a kunai-a végighasította a bal karom. Reflexszerűen elugrottam a másik irányba, és összeszorított fogakkal próbáltam legyűrni a fájdalmat. Nagyon nehezen tudtam csak mozgatni a karom, arra tippeltem, hogy megsérülhetett egy fontosabb izom.

A hangok még mindig csak tompán jutottak el hozzám, de Hidan eszelős nevetését még így is fel tudtam ismerni a hangzavarból.

Az a ninja, aki megsebesített, újra felém indult, de most már fel voltam rá készülve. Az utolsó pillanatban buktam le a támadása elől, majd fölfele ütöttem az öklömmel, teljes erőből. A kiadott hangokból ítélve nagyon fájhatott neki, de nem volt időm a sikeremnek örülni, újabb játszótársam akadt. Egyre elkeseredettebben küzdöttem, kezdett sok lenni a megpróbáltatás. A bal karomat már nem is éreztem, nem támaszkodhattam a hallásomra és a hang ninják csak jöttek és jöttek, az istenért se akartak elfogyni.

Épp amikor elértem a tűrőképességem határára, újabb ellenfél vágódott felém. De nem akartam hárítani. Nem akartam kivédeni a támadást. Már nem érdekelt mi történik velem, feladtam a harcot. Hiába szeretnénk segíteni Konohának, túl sok az erős ellenfél, mi pedig kevesen vagyunk ellenük. Ráadásul öt tapasztalatlan kunoichi mit tehet olyanok ellen, akik egy egész országot képesek lennének leigázni? Semmi értelme az ellenállásnak.

Csak álltam ott, egyhelyben, várva a megváltó csapást. Csakhogy amikor a hang ninja fegyvere milliméterekre volt már csak tőlem, a jobb karom hirtelen megmozdult, és blokkolta a támadást, igaz, jó pár méternyire hátrébbrepültem az erejétől.

Nem értettem, mi történt. Hiszen én feladtam! Akkor miért…?

-Baka… - hallottam hirtelen bal felől. Felkaptam a fejem és a pillantásom Sasori-ra esett, amint az egyik bábjával épp elintéz egy hang ninját. – Annyira kifáradtál, hogy hagynád, hogy megöljenek? – kérdezte enyhén számonkérő hangon.

- Belefáradtam az egészbe. – hajtottam le a fejem. – Nem tudok tovább küzdeni. Nekem már nincs értelme. – pár pillanatig késett a válasz, amíg én a földet fixíroztam magam előtt.

-Már a barátaidat sem akarod megmenteni? Azt mondtátok, Konohában vannak ketten is, akiket nem akartok bántani és most feltűnt ez a harmadik lány is… Értük sem éri meg? – hirtelen felkaptam a fejem és Sasori-ra néztem. A tekintetem találkozott az övével és rögtön megértettem, miért nem hagyja, hogy feladjam. Akkor olyan lennék, mint amilyen ő volt régen. Meg aztán… volt valami abban, amit mondott. Nem tehetem meg, hogy cserbenhagyom a barátaimat. Ők számítanak rám, és ez nem csak rólam szól. Valószínűleg ők is ugyanúgy érezhetnek, mint én.

Amint eddig végiggondoltam, már tudtam, mit kell tennem. Mindeközben Sasori kivédett minden támadást, ami felénk közeledett, ezért biztos voltam benne, hogy tudok majd koncentrálni. Behunytam a szemem és megpróbáltam megkeresni a bensőmben szunnyadó vérvonal képességemet. Meg akartam találni, használni akartam, meg kellett védenem mindenkit, aki fontos nekem.

Talán az erőfeszítésem, talán az elhatározásom tette, nem tudom, de éreztem, ahogy energiával töltődök fel, a fáradtságom eltűnik, a bal karom újra használható lesz. Lassan nyitottam ki a szemem és láttam, ahogy éjfekete chakra örvénylik körülöttem, teljesen beburkol, mint egy meleg takaró. Valamiért biztos voltam benne, hogy bármit megtehetek, minden sikerülni fog.

Biztonságom teljes tudatában fordultam Sasori felé, tudatni szerettem volna vele, hogy most már jól vagyok. Amikor a szemembe nézett, láttam, hogy egy pillanatra meglepődik, majd elvigyorodott, és máris újra belevetette magát a csatába, akárcsak én. A hang ninják alig tudták követni a mozgásom, a sebességem ijesztő mértékben megnőtt, ahogy a támadásaim ereje is. Könnyedén kitértem a támadások elől és egy ellenfelem se bírta sokáig. Nemsokára már csak mi álltunk a csatamezőn, hullahegyekkel körülvéve.

Mikor meggyőződtem róla, hogy már nincs, aki megtámadjon, térdre estem és engedtem, hogy a félelmetesen erős chakra visszahúzódjon. Amint teljesen eltűnt, rögtön visszatért a fájdalom is, csak éppen most már minden porcikám külön-külön sajgott. Körbenéztem, és megdöbbenve vettem észre, mennyi embert is gyilkoltam meg, olyanokat, akik jóval erősebbek voltak nálam. De nem lehettem magamra büszke. Ha nincs a vérvonal képességem, semmire sem mentem volna ellenük. Velük szemben nagyjából csak egy genin szintjét ütöttem volna meg. Évek munkájába telne, mire eljutnék arra a szintre, hogy a vérvonal képességem nélkül is elbánhatnék velük. Az Akatsuki sem azért képezett ki minket, mert azt hitték, hogy pár hónap alatt S-szintű ninját faraghatnak belőlünk, nem. Az egésszel az volt csak a céljuk, hogy amikor nekik segítünk és használjuk a vérvonal képességünket, legyen valami fogalmunk arról, mit is kéne csinálnunk.

Miközben ezen gondolkodtam és próbáltam lecsendesíteni a szívverésemet, láttam, ahogy Mieko – aki már alig állt a lábán – felém botorkál. Tartottam attól, hogy el fog ítélni azután, amit tettem, de csak bátorítóan rám mosolygott. Boldogság töltött el, tudva, hogy a barátaim mellettem állnak.

-Köszi, hugi, hogy megspóroltad a fáradtságot. – cukkolt. – Így néhány literrel kevesebb vér csöpög rólam… Ami rólad egyáltalán nem mondható el.

-Ó, hogyne! – vágtam vissza. – Ha máskor egy csapat ellenséges ninjába ütközöl, majd én pazarlom a chakrám helyetted, nővérkém! – kiöltöttem rá a nyelvem, mire felnevetett.

- Nem rossz. – mindketten megborzongtunk a hang hallatán. Teljesen elfeledkeztünk róla, hogy Orochimaru is itt van.

-Teeeee… - sziszegte Mieko. – Azonnal engedd el az unokatestvérem, te rohadék!! – kiabálta dühösen. Orochimaru csak nevetett rajta.

- Miért engedném el? Hiszen igencsak hasznos számomra. Amúgy meg miféle hangnem ez? Nem szokás így beszélni egy szövetségessel.

- Mi?! – pislogtam. – Szö-szövetséges?!

-Igen, valóban. – lépett előre Pein, aki a kisujját sem mozdította csata közben. – Mindkettőnknek Konoha pusztulása az érdeke, ily módon megegyeztünk, hogy egyesítjük erőinket és eltöröljük a föld színéről a levél falut.

- Tényleg jó ötlet megbízni Orochimaru-ban? – kérdezte Sasori, felhúzva a szemöldökét. – Nem ez lenne az első alkalom, hogy elárul minket.

-Mondd csak, Sasori, te meddig akarod még rontani itt a levegőt? – szólt közbe Orochimaru is. – Valld csak be nyugodtan, hogy félsz, nem muszáj velünk jönnöd. – mielőtt Sasori kimondhatta volna, ami már a nyelvén volt, Itachi lépett közbe:

- Szükségünk van egyáltalán Orochimaru segítségére? Láthattad, mire képesek az elrabolt kunoichik, az ő erejük mellett Orochimaru-é eltörpül. – Pein nem válaszolt, némán szuggerálta a két akadékoskodót.

- Nem bontjuk fel a szövetséget. – mondta végül, miközben sarkon fordult.

- Nemsokára újra találkozunk. – így búcsúzott Orochimaru, majd kígyóstul, Ayumistól, Kabutóstól eltűnt, úgy, ahogy jött. Pein is elindult már, majd megtorpant egy pillanatra.

-Ti maradjatok itt, értesíteni foglak benneteket a támadásról. Konan, Zetsu, ti gyertek velem. – azzal ők is kámforrá váltak.

- Az isten b*ssza meg, hogy állandóan parancsolgat! – tört ki Hidanból a feszültség.

- Kuss. – szólt rá Kakuzu.

- Belőled is k*rvára elegem van már! – üvöltött Hidan. Kérdőn pislogtam rá, hogy vajon mi baja lehet, de Mieko elvonta a figyelmemet a gyógyítással. Mikor végzett, felálltam és a – néhány karcolástól eltekintve – sértetlen Sasori felé vettem az irányt.

- Most mit csinálunk? – kérdeztem, először leellenőrizve, nehogy bárki is ott álljon a közelünkben.

- Segítünk Konohának.

- Biztos vagy te ebben? Nem fogják elfogadni a segítségünk.

- Ha nem lesz más választásuk, el fogják fogadni. – lépett közelebb Itachi. – Egyetlen esélyük, ha erős szövetségeseket szereznek.

-Vajon ezt ők is tudják, hm? – szólt közbe váratlanul Deidara. Nem számítottam a felbukkanására, ezért ijedten ugrottam egyet, nagyot sikkantva, mire elfintorodott.

-Muszáj ultrahangon sikítani, Yumi-san? – kérdezte.

- Te is támogatod a mentési tervet, Deidara? – nézett rá Sasori, miközben én lyukat próbáltam beleégetni a szemeimmel.

-Nem imádom azt a falut, de ha Sachiko és Reiko nem akarja elpusztítani, nekem mi okom lenne rá, hm? – elmosolyodtam.

- Mi a helyzet Hidannal?

- Az előbb kérdeztem meg, semmi kifogása. – jelent meg Kumiko is, újabb szívrohamot okozva nekem.

-Rendben. – bólintott Itachi. – Akkor már csak Kakuzut és Kisamét kell lerendeznünk.

- Mégis ezt hogyan gondoltad?! – kiáltottam rá. Nem válaszolt, csak vigyorra húzta a száját, majd elindult a két említett személy felé. Pislogni is alig volt időm, már a földön feküdtek.

- -.-" Hát persze, a Mangekyou… - mormoltam magamban.

- Ennyit erről. – mosolygott Mieko.

-Akkor már csak egy dolgunk maradt… - komorodott el Sachiko. – Konohába kell jutnunk… még Pein előtt.