P.O.V. Yumi
Barátnőnk rögtön felkapta a fejét a kiáltásra, és felénk nézett. Ahogy találkozott a tekintetünk, láttam, ahogy Aiko szeméből sugárzik a csalódottság. Épp megszólaltam volna, amikor Gai megelőzött:
- Az Akatsuki és az öt áruló kunoichi! – pillanatok alatt védekező állásba vágták magukat, felkészülve a támadásra.
- Mit akartok itt? – kérdezte Neji, aki Aiko mellé állt, hogy megvédhesse, ha kell.
- Nem harcolni jöttünk. – lépett elő Itachi. – Figyelmeztetni akarjuk Konohat, hogy veszélyben van. Az Akatsuki vezére elindult a Kyuubi-ért.
- És mégis miért kéne hinnünk nektek? – vágott vissza Tenten. – Többször is megpróbáltátok elrabolni Narutot, ráadásul az öt kunoichi egyértelműen kijelentette, hogy az akatsuki oldalán áll! Miért akarnátok segíteni?
- Arra még egyszer sem gondoltál, hogy itt mindenki a körülmények áldozata? – kérdeztem csendesen, lehajtott fejjel. – Van, aki nem tudta teljesen elfelejteni a szülei emlékét és inkább nem akart még egyszer fájdalmat érezni; van, aki egy nagyon nehéz választás elé került a múltban és megpróbált helyesen cselekedni, mégis ezért üldözik; és van, aki különleges adottságokkal rendelkezik, de ezt a faluja nem volt képes elfogadni… Nem gondolod, hogy megérdemelnek még egy esélyt? Nem az lenne a helyes? – emeltem fel a fejem. – Ami pedig minket, „árulókat" illet… biztos vagyok benne, hogy egyikőnk sem akart fájdalmat okozni Aiko-nak, de… azt az utat választottuk, amit helyesnek gondoltunk... még ha ide is vezetett.
- Nem muszáj megbíznotok bennünk. – vette át a szót Kumiko. – Csak higgyétek el, hogy igazat mondunk.
- Konoha nagy veszélyben forog, és mi segíteni szeretnénk. – folytatta Sachiko. – Jobb lesz, ha ti is visszafordultok. – egyik konohai sem válaszolt, de nem is néztek ránk. Végül két perc feszült csend után Gai szólalt meg:
- Induljunk. Ha nem akarnak harcolni, akkor mi se támadjunk. De ha Konoha rovására engedtük el őket, én magam végzek velük. Gyerünk, még be kell fejeznünk a küldetést. – azzal, vonakodva bár, de otthagytak minket. Aiko még habozott pár pillanatig, úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de aztán ő is továbbindult.
- Szerintetek hallgatnak ránk? – nézett utánuk Mieko.
- Csodálkoznék rajta. – nevetett sötéten Hidan.
- Nincs időnk gondolkodni. Rajtuk múlik, hogy hisznek-e nekünk, vagy sem. Ennél sokkal fontosabb, hogy időben odaérjünk. – Mondta Sasori.
Csak bólintottunk és újra nekiindultunk. Igyekeztünk gyorsan haladni, de az Orochimaruval folytatott harc mindannyiunkat kimerített, ezért megálltunk pihenni félúton. Fáradtan huppantam le és próbáltam kikapcsolni a gondolataim őrült száguldását. Egyre csak a legrosszabb lehetőségek merültek fel bennem: a barátaim holtan, megkínozva… Nagyon közel jártam már a síráshoz, minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne bőgjem el magam. Ez látszódhatott az arcomon is, mert Mieko és Sachiko két oldalról mellém ültek és átöleltek. Valahogy úgy éreztem, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy így együtt vagyunk… Talán soha többé nem lesz esélyünk boldognak lenni… Amennyi ellenség várt ránk, nem is lett volna valószínűtlen ez a lehetőség… Felkaptam a fejem. „Nem! Nem adom fel megint! Ez nem én vagyok! Addig fogok küzdeni, amíg mindenki biztonságban nem lesz…" Kibontakoztam az ölelésből és felálltam.
- Én kész vagyok, indulhatunk. Menjünk, rúgjuk szét Madaráék seggét!!! (XD) – Kumio felnevetett.
- Na, ez mindjárt más! Végre önmagad vagy.
- Jó újra látni a régi Yumit. – állt fel Sachiko is.
- Mehetünk? – kérdezte Deidara, aki már egy faágon várakozott. Akkorát bólintottam, hogy majdnem leesett a fejem. Most, hogy végre megtaláltam a bátorságom, sokkal könnyebb volt jobb színben látni a világot. Az előttünk álló megpróbáltatások sem tűntek olyan szörnyen nehéznek.
Úgy tűnt, az optimizmusom lendíti előre a társaságot, legalábbis a lányokra valamelyest átragadt, így aztán legalább kétszer olyan gyorsan haladtunk, mint előtte.
Nem sokkal azután hogy elindultunk, egy hatalmas robbanás rázta meg a lábunk alatt a földet. Meg kellett állnunk, mert túl erős volt a detonáció által keltett szél.
- Közel vagyunk már? – kérdeztem, a karommal eltakarva az arcom.
- Nem. – válaszolta Sasori. – Még sok van előttünk.
- Mégis, mekkora volt akkor ez a robbanás?! – fakadt ki Mieko. Senki nem válaszolt. Sejtettük, hogy nem sok maradhatott Konohából, de egyikünk sem számított arra, ami fogadott minket. Minden erőnket beleadtuk az igyekezetbe, hogy minél előbb odaérjünk Konohába.
Kisvártatva olyan helyre értünk, amin tisztán kivehető volt a harc nyoma. Mindenhol törmelék és halott emberek hevertek. Előttünk pedig egy hatalmas kráter húzódott. A folyamatos széllökésekből sejtettem, hogy a másik oldalán még mindig folyik a harc.
- Szóval itt volt az a nagy robbanás… - guggolt le Sachiko, hogy megvizsgálja a nyomokat. – De nem kellett volna már Konohába érnünk? - pillantott fel kérdően.
- Konohában vagyunk. – válaszolta Deidara.
- TESSÉK?! - kerekedtek el a szemeim. – Ez nem lehet…
- Ha nem hiszed el, nézz csak arra. – mutatott Hidan észak felé. Követtem szememmel kinyújtott karjának az irányát és megláttam egy ismerős hegyet. A Hokage arcok hegyét.
- Itt meg mi az isten történt? - Kumiko csak ennyit tudott kinyögni a döbbenettől. Én is hasonlóan éreztem magam. Elképedésünkből Mieko sikolya ragadott ki bennünket, aki igyekezett minél távolabb húzódni egy mocorgó törmelékhalomtól, amiből nemsokára egy több, mit félméteres kék-fehér meztelencsiga mászott elő. Elég volt egy pillantást vetnem rá, máris rájöttem, hogy ez Katsuyu, Tsunade idézőállata. A csigával együtt egy ember is előbukkant az egykori épület romjai alól. Amint a fény rávetült a hajára, rögtön felismertem.
Először nem is figyelt fel ránk, csak a krátert bámulta döbbenten, miközben mi egy centit sem mozdultunk. Végül a csiga hívta fel ránk a figyelmét.
- Mi?! Az Akatsuki többi tagja?! – fordult felénk nagyra tágult szemekkel. – Jöttetek befejezni a munkát, amit a főnökötök elkezdett?! – támadt ránk, mikor újra megtalálta a hangját.
Mieko elővigyázatosan belém karolt, hogy megállíthasson, ha kell, de nem volt szándékomban támadni.
- Nem megtámadni, csak megvédeni szeretnénk Konohát. – léptem előre egyet. – Lehet, hogy korábban tényleg a falud ellen dolgoztunk, de az ember céljai és vágyai megváltozhatnak, nemigaz, Sakura-san? – még mindig bizalmatlanul tekintett ránk, de láttam, hogy tekintete valamelyest megenyhült, és amikor felé nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem, elfogadta.
- Konohának minden szövetségesre szüksége van a jelen helyzetben... – mondta, de nem nézett a szemembe. - …még ha nehezen is lehet bennük megbízni.
- Ó, milyen megható! Az Akatsuki jó útra tér és átáll a korábbi ellenségének oldalára! – ijedten kaptam fel a fejem a gúnyos hangra.
- Megint ő… - sziszegtem megvetően. Előttünk újra Orocimaru állt, de most biztos voltam benne, hogy ha teheti, megöl minket, nem úgy,mint másfél nappal korábban.
Csakhogy amint végigpásztáztam a szememmel a csapatát, feltűnt, hogy a hang ninják arckifejezése teljesen más, mint azelőtt. Kegyetlenebb. Vérszomjasabb. Emellett a fejvédők nagy részén a kő falu jele is megcsillant.
- Iwagakure örömmel nyújtott támogatást az ügyünkhöz. – válaszolt a ki nem mondott kérdésre Kabuto, aki ott állt Ayumi mellett. Láttam, ahogy Mieko arcán végigsuhan a fájdalom, de több időm nem volt nézelődni.
Ellenfeleink még a jounin-oknál is képzettebbek voltak, ráadásul volt egy olyan tulajdonságuk, amiről azt se tudtam, lehetséges-e.
Talán tíz perc elteltével tűnt fel, hogy mennyire ismerősek azok, akikkel harcolok. Egyre csak ugyan azok a ninják vettek körbe, még láthatóak is voltak azok a sérülések, amiket én okoztam. Nem tudtam mire vélni a dolgot, kezdtem pánikba esni. Végül az egyik elkapta a nyakam és fojtogatni kezdett. Kétségbeesetten kapálóztam, miközben az ellenfelem karját ütöttem, de hiába.
Egyre kevesebb oxigén jutott el a tüdőmig, fehér pontok táncoltak a szemem előtt és már majdnem az ájulás határán voltam, mikor egy kéz megragadta az engem tartó hang ninját és –leszakítva rólam – három méterrel odébb hajította.
Köhögve estem térdre, próbáltam rendbe hozni a légzésem. Fél szemmel pillantottam csak fel megmentőmre, aki – a legnagyobb megdöbbenésemre – Sakura volt.
- Jól vagy? – kérdezte, miközben egy felé repülő kunai elől.
- Többé-kevésbé. –álltam fel. A hang- és a kő ninják közrefogtak minket, szoros gyűrűt alkotva körülöttünk.
- Csak az erősebb támadások képesek kárt okozni bennük. – tudatta velem Sakura, miközben egymásnak háttal vártuk a közeledő támadást. Az agyam extra sebességgel dolgozott, hogy melyik támadás is lenne a legjobb ezek ellen.
Miközben én ezen törtem a fejem, a hátam mögött valaki felkiáltott:
- Mieko, ne!!! – hátrakaptam a fejem. Sachiko kiáltott, úgy tűnt testtartásából is, hogy megpróbálta visszatartani Miekot, aki épp Ayumi csapásait kerülgette. Nem tudom, mi késztette arra, hogy ilyet tegyen.
Mielőtt még teljesen belefeledkeztem volna a gondolkodásba, egy hűvös. kimért hang zengett végig a tájon.
- Orochimaru? Hogy kerülsz te ide? – mindenki felnézett, hogy láthassa az ifjabb Uchihát, amint a szemével a csatamezőt pásztázza.
- Sasuke-kun… - hallottam Sakura hangját. Sasuke arca teljesen érzelemmentes maradt, egyetlenegy pillanatra suhant át rajta a döbbenet, valószínűleg Itachi miatt.
A másik oldalon Ayumi is megdermedt egy percre Sasuke hangja hallatán, és abbahagyta a támadást. Mieko értetlenül bámult rá. Onnan, ahol én álltam, nem lehetett mindent tisztán kivenni, de nekem úgy tűnt, mintha Ayumi harcolna az őt irányító jutsu ellen.
Ezt Orochimaru is észrevehette, mert elindult feléjük, teljes sebességgel. Miekonak fel se tűnt, annyira el volt foglalva Ayumival.
Ayumi azonban tisztában volt a veszéllyel, és újra önmaga volt. mielőtt Orochimaru közelebb ért, ellökte Miekot biztonságos távolba. Másra már nem is volt ideje, hisz Orochimaru belédöfte Kusanagi kardját.
- Már nincs szükségem rád.
Pár pillanatig homályosan láttam a hirtelen rámtörő kíntól, majd Miekoval szinkronban sikoltottam:
= AYUMI!!!!!!!
- Ayumi… - suttogta Sasuke is alig hallhatóan.