Chapter two

- Oh, Roy! Ezt nem szabad… még valaki meg látja!
- Bízz bennem, Jean, gyengéd leszek.
- Ah, Roooy… aaaahhhh… ott nagyon érzékeny vagyok!
- Először mindenkinek fáj, de aztán már hozzá szoksz.

Edward hitetlenkedő fejjel állt a tetováló szalon ajtajában és bámulta a bent zajló eseményeket. Annyira ledöbbent, hogy még az álla is elfelejtett leesni. Amikor belépett a helyiségbe, rögtön két férfira irányult a tekintete, akik félig-meddig egy függöny mögött voltak. De nem is ezzel volt a baj, hanem azzal, amit csináltak. A látvány a következő volt. Az egyik, egy szőke srác, valami asztalon feküdt, arccal előre. Azután – talán Isten kegyességéből – a függöny, egy igen kis része következett, majd egy másik férfi; fekete hajú, csábos tekintettel, aki úgy állt a szőke mögött, mint aki… hát… ezen nincs mit magyarázni, „úgy" állt a szőke mögött, mint aki épp „azt" csinálja. A következő kis közjáték csak azon a pár másodpercen múlt, amíg Roy Mustang vetett egy gyors oldalpillantást az ajtó felé.

- Jean! Már megint nem csuktad be az ajtót? – kérdezte komoly hangnemre váltva a fekete hajú.
- Aaa-azt hiszem… - nyögte remegő hangon a szőke, továbbra is az asztalon feküdve.
- Nem lesz ez így jól… - csóválta meg a fejét az előző. – Valami kis nyikhaj törpe, már itt áll az ajtóban és bámul. – és a szőke férfi is, a némán ácsorgó Edre nézett.
- Figyel picim… aaah… menj a mami után, már bizt-oooohh-san aggódik érted…

Ed tudatába, a mindennapos gyorsaság, több százszorosával gyorsabban jutott el ez a rövid kis mondat. Agyában eldurrant a higgadtság hajszálere, és sportolót – és a saját rövid lábait, és alacsony termetét is – megszégyenítően ugrott a függöny elé, hogy aztán egy erőszakos mozdulattal tépje le a helyéről.

- Ki olyan kicsi, hogy még a padló rései közé is beesik? – ordította habzó szájjal, de a következő pillanatban feje, a főtt rák színével vetekedett. Ugyanis a látvány, ami a szemei elé tárult, nem volt mindennapos látvány – neki.

Roy Mustang fel sem nézett Jean Havoc formás kis farpofái közül, úgy koncentrált, hogy nehogy fájdalmat okozzon munkatársának, akinek éppen egy pompás kis nyuszi farkat tetovált a hátsójára.
- Húzz el törpe!
- Nem vagyok törpe!
- Jó, akkor, húzz el te túlfejlett törpeuszkár.
- Mit mondtáááál? – ordított torkaszakadtából Ed. – Ekkor Roy egy gúnyos pillantást vetett a fiúra.
- Ja, bocsi… ebben a szóban is benne volt a „törpe". – majd visszafordult a fájdalomtól már nyáladzó szájú Jean hátsója felé.
- Grrrr… akkor ezt vissza is adom! – és Havoc mellé csapta az asztalra a papírt, hogy Roy is jól lássa. – Agyő, farfirkáló, remélem, nem marad segg szagú a kezed! – és elindult az ajtó felé, de Roy megállította.
- Szóval te, azért jöttél, hogy jelentkezz a munkára?
- Jól mondod, jöttem, de már megyek is.
- Mi van, csak nem megijedtél? – vigyorgott sunyi arccal Mustang.
- Én aztán nem ijedek meg semmitől! – húzta ki magát duzzogó, sértődött fejjel Ed.
- Akkor, mit szólsz ehhez? – és felé fordította, az immár nyúlfarokkal megáldott Jean pucér seggét.
- Waah… takard el! Megvakulok! – emelte remegő kezeit szeme elé a piros kabátos fiú.
- Mégis megijedtél! – szólt kárörvendően Roy
- Ettől mindenki megijedne.
- Olyan csúnya?
- Hát… láttam már szebbet is.
- Ah… - sóhajtott szomorúan Mustang – Azt hiszem, itt a vég… még egy rendes nyúlfarkat sem tudok összehozni.
- Hö? – nézett a férfira Ed. – A nyúlfarokkal semmi baj.
- Akkor miről beszéltél?
- Hát… hát… - pirult el Ed.
- Csak nem? Egész végig Jean seggéről beszélgettünk? – tört ki Mustangból a röhögő görcs.
- Áááááh, fejezd be!
- Jól van, nyugi… még a végén agyvérzést kapsz. – törölgette a nevetéstől könnyes szemeit Roy. – Szóval akkor, mutasd meg, mit tudsz. Ha jól teljesítesz, dolgozhatsz nálam.
- Nyugi, nem lesz nehéz… csak csinálnod kell neki egy piercinget, és ha úgy látja, hogy jól sikerült, akkor már nyert ügyed van. – szólt közbe Havoc, aki most vett erőt magán, hogy visszavegye a nadrágját.
- Ezt én akartam elmondani, de most már mindegy – felhúzta sötétkék pólóját és mutatóujjával megbökdösött egy kerek piercinget, ami a mellbimbójában csüngött. – Ezt az előző piercerrel csináltattam…
- Nem nagy durranás… én jobbat is tudok! –húzta ki magát magabiztosan Edward.
- Rendben, te akartad… - szólt sejtelmes hangon Roy, és elindult a helyiség, egy sötét sarkába, ahonnan minden eszközt előhozott, amire Ednek szüksége lehet, majd színpadias mozdulattal a fiú felé fordult, és romantikus manga főszereplő ábrázattal, egy pillanatra sem megrebbenő tekintettel, közölte vele, a „vizsgatárgyát". –Az a megtiszteltetés ért, hogy te csinálhatod meg nekem, az elő intimpiercingemet!

A helyiségben néma csönd lett, még a köztük elröppenő légy is zümmögés nélkül szállt odébb.
Hosszú, kínos hallgatás következett, Mustang orrlyukai kitágultak a felismeréstől; ezt a poént nem a legalkalmasabb embernek sütötte el.
- „Francba, remélem, az utcáról nem azért bámulnak be, mert meghallották. Nagy szarban leszek, ha pedofilnak hisznek, amiért egy kölyöknek ajánlgatom a farkam. Francba… a szőkék eddig csak bajt hoztak rám."

- Oké… - mondta szárazon Edward, miután lenyelte undorodó fintorát, ami az arcára készült kiülni.
- Ho-hogy… mi? – Roy azt hitte, rosszul hall.
- Megcsinálom.
- Ööö…
- Na, mi van? Csak nem megijedtünk? – gúnyolódott a mélynövésű szöszi.
- Hát jó… - sziszegte fogai közül a szavakat Roy, és ott helyben előrántotta a – még csak – szóban forgó testrészt.
- Áááá… rendőrt hívok! – hallatszódott be az utcáról egy női sikoly.
- Mi? Ne tegye! – rohant ki rémülten az utcára Mustang, kétségbe esett tekintettel futott a nő után, de csak további sikolyokat, ordításokat kapott. Utána rájött, hogy elfelejtette visszahúzni a nadrágját.

*

- Ez… olyan kínos… - csóválta a fejét egy szőke, rendezett hajú, szigorú arcú nő, a rendőrőrs előtt. – Roy… mégis, mi ütött beléd? – a megszólított csak vörös arccal tátogott, egy szó nem jött ki a torkán.
- Kösz, Riza! – mosolygott Jean, innentől átveszem! Köszi, majd még meghálálom. – és Roy vállát átkarolva távozott.
- Szóval, miattad történt ez az egész? – kérdezte a nő, rá sem nézve Edwardra.
- Hát… részben…
- Idióták. – azzal a nő is távozott, szó nélkül lépkedett le a lépcsőkön és az egyik irányba indulva eltűnt az egyik sarkon, így hát Ed is jobbnak látta, ha elindul, otthonosnak nem nevezhető szállása felé.

Amikor belépett a szobájába, egy különös látvány fogadta, a páncél, amit ez idáig magával cipelt, az ágya szélén ült, és egy nagy tál péksüteményt dobált be a sisakja résein.