Chapter 9

Fények lekapcsolva, a díszlet tökéletes, mindenki a helyére, a kamera forog, és… 3… 2… 1…

- Köszöntök mindenkit, ez itt aaaaaaaa… - zengi egy mélyen búgó hang, majd felvillan egy neon sárga felirat. - Jean Havoc shoooow!

- 'estét, emberek! – köszön Jean, majd beleszív egy jó mélyet a cigarettájába. – Az előző fejezetben igen csak jól sikerültek a dolgok, ami a Royjal kötött fogadásomat illeti.
- Ne örülj előre, te gyalázatos szív- és csikktipró! – vonszolta be magát még mindig depressziós hangulatban Roy. – Van egy érzésem, hogy a dolgaid rosszra fordulnak.
Jeanból kitört a nevetés, ami legalább negyed óra hosszán át tartott, majd miután befejezte, kifulladva Royhoz fordult.
- Ugyan márh… hhhhz… hhh… hrrrghrr… az én dolgaim a lehető legjobban alakulnak, nincsen semmi okom az aggodalomra!
- Dehogynem, hogy van! – hallatszódott be Pinako néni dühös rikácsolása a nézőtérről. – Megrontottad a kis unokámat, ezért még súlyosan megfizetsz, te perverz disznó!
- Ugyan már… egy sapka utánzattól nem félek! – vakargatta meg állát Havoc, majd a vállát egy fehérköpenyes alak veregette meg. – Um… maga kicsoda?
- Orvos vagyok…
- Ugyan már… nekem semmi bajom sincs…
- Egyelőre – szólt közbe Roy.
- Nem hiszem, hogy a közeljövőben szükségem lesz magára! – húzta ki magát Havoc, miközben rágyújtott egy újabb cigarettára.
- Legfeljebb egy tüdő transzplantációra. – szólalt meg gonoszul Roy.
- Nőgyógyász vagyok. – jelentette ki az orvos.
- Hát… akkor végképp nincs semmi dolgom önnel! – hahotázott Jean, majd az orvos a kezébe nyomott egy papír fecnit, amit elolvasva hirtelen fuldokolni kezdett.
- Számla. – válaszolt egyhangúan a fehérköpenyes.
Jean elfehéredve pillantott a nézőtéren ülő Pinako nénire, aki vigyorogva, villogó szemekkel dörzsölte össze szottyadt, öreg, kis kezeit.

Este nyolc óra tájt, Jean Havoc kedélyesen lépett be fogadóba. Olyan jó volt a kedve, hogy még Pinako néni pitéjéből is szívesen evett volna, de az öreglány nem hogy megkínálni, de még csak szívélyes hangnemmel sem kívánta üdvözölni a férfit, hanem egyből odarohant és rugdosni kezdte a szöszi bagós bokáját.
- Mit tettél a kis unokámmal te állat? – sivította a néni. – Egész nap csak sír, és nem hajlandó elmondani még nekem se!
- Héj, nyugszik az anyó! – tolta el magától a nénit, a fejénél fogva. – Nem tehetek arról, hogy én nem akarok tőle semmit!
Jean sóhajtott egyet, és a ruhája szélénél fogva felakasztotta Pinako nénit a csillárra, majd pusztán gonoszságból, teljes erejéből megpörgette azt, és elindult Winry szobája felé, és kopogás nélkül benyitott.
- Mit képzelsz, hogy kopogás nélkül belépsz egy lány szobájába? Mi lett volna, ha épp meztelen vagyok?
- Hát valószínűleg ugyan azt, amit tegnap este csináltunk! – majd leült a lány mellé az ágyra.
- Mit akarsz még tőlem? Nem volt ez elég neked?
Ekkor Jean egy kis dobozkát húzott elő a zsebéből.
- Örülnék, ha elfogadnád!
Winry nem hitt se a szemének, se a fülének. A dobozka pont olyan apró és elegáns külsejű volt, mint amikbe a jeggyűrűket és a hasonlókat teszik. Remegő kézzel kinyitotta a dobozkát, és egy matt fényű, félkör alakú, egészen réginek tűnő, kopott gyűrűt talált benne. Még jobban remegni kezdett, majd óvatosan ki húzta a kis ékszert, ami valójában… egy kulcs volt, aminek a felső része egy karika volt, nyilván ezt nézte a lány gyűrűnek.
- Te most szórakozol velem? – szegezte a kérdést kiábrándulva Jeannak.
- Nem, egyáltalán nem hülyéskedek veled, ha szeretnéd tudni, hogy mit nyit a kulcs, akkor gyere velem, most!
Winry túlzottan is naiv volt efféle helyzetekben, és nem tudta elképzelni sem, hogy, hogy lehet egy pasi, ennyire romantikus, aki nem rég dobta őt. Némán bólintott és követte a férfit.
Hosszas, néma sétálgatás után elérkeztek Central egyik legszebb utcájába, ahol a legelőkelőbb boltok sorakoztak egymás után, Winry csak tátotta a száját, nem nagyon mászkált ezen a környéken, ráaásul már nagyon érdekelte, hogy mit nyithat a kulcsocska, mert már egy jó ideje csak tétlenül fe-alá mászkáltak. Épp mikor szóvá akarta ezt tenni, akkor szólalt meg Jean, kissé unott hangon.
- Na, hova szeretnél bemenni?
- Tessék?
- Melyik boltba szeretnél bemenni? Melyik tetszik neked?
- Hát őőőhm… igazából mindegyik nagyon szép, de engem igazából az érdekelne, hogy mit nyit a kulcs.
- Oh, szóval nem esett le neked a célzás. – majd kis kotorászás után a zsebébe nyúlt és előrántotta méretes tárcáját.
- Drága Winry, tudd meg – adta elő magát színpadiasan. – Hogy a kulcs, a pénztárcámat nyitja! Nézz ki magadnak valami szépet, és megkapod!
Winry nem értette még most sem.
- De mégis, miért?
- Hát mert megállapodtunk, te segítettél megnyerni nekem a fogadást, én pedig megveszem neked azt, amit szeretnél!
- De megmondtam már neked, hogy rég nem érdekel a fogadás, azt hiszed, hogy ennyivel lerendezheted a történteket? – fakadt ki a lány.
- Hát… igen. – válaszolt egyszerűen Jean.
- Hát azt lesheted, kiáltott dühösen Winry, majd mérgesen elcsörtetett a Shamballa Tattoo felé.
Jen rosszat sejtett, és utána eredt.
- Hé, most mit akarsz tenni? – kérdezte aggódva a lányt.
- Majd hamarosan meg tudod!
- Ugye nem akarsz Roynak beszámolni a megállapodásunkról?
- A lényegre tapintottál!
- De ezt nem teheted!
- Dehogynem!

Az út hátralevő részében Jean sehogy sem tudta rávenni Winryt, hogy hagyjon fel ezzel buta ötletével, így hát sajátos módszert választott, hogy visszatartsa a dühödt leányzót, így hát fel kapta és elindult vele a másik irányba… legalábbis csak szeretett volna, mivel az ifjabb Rockbell lány előhúzott a bugyijából egy hatalmas csavarkulcsot és fejbe vágta vele Jeant, de olyan erősen, hogy a férfi minimum koponya alapi törést kapott.

Miután Winry odaért Roy szalonjához, mérgesen berúgta az ajtót, és az épp indulni készülő, döbbent Roy felé fordult, majd lelökte őt egy székre, és részletesen beszámolt, majd miután végzett, szó nélkül távozott.
Roy Mustang csak tátogni tudott örömében, úgy nézett ki, hogy fordult a kocka és végül mégis csak ő nyerte a fogadást. Még jó, hogy vele volt Edward is, mert ha nincs, akkor ő bizony reggelig kiszárad egy ültő helyében.
Winry távozása után, úgy tíz perc múlva be tántorgott Jean is, bal füléből vér csordogált, majd ködös tekintettel a Roy Ed párosra nézett.
- Holll, van az aa… Win… izé?
- Már elment.
- Én mit mondott?
- Mindent.
Jean lemondóan sóhajtott, és rázuhant az egyik székre, és Ed ellátta a sérülését, az alatt kihívták a mentőket, és amíg rájuk vártak, megállapodtak, hogy Ed két hónapra Jeanhoz költözik.
- Így legalább lesz, aki ápoljon! – mondta Roy, miközben betették Jeant a mentőbe.

Egy hét múlva miután Jeant kiengedték a kórházból az enyhe agyrázkódással kombinált koponyaalapi törésével, addigra Ed kényelmesen beköltözött a lakásába. Mi több, Alphonse is vele ment, hogy ne érezze addig sem egyedül magát.

Aznap este, előzékenységből és tekintettel arra, hogy Jean még nem épült fel teljesen, Ed és Al produkált valamit a konyhában. A végeredmény siralmas lett, de legalább az íze többnyire jó lett, és Jean sem akarta megbántani a fiúkat, végül is miatta – jobban szólva Winry miatt – kellett nekik is ott lenniük.A vacsora végeztével Al felpattant és összeszedte a tányérokat és elsietett mosogatni, de Ed utána eredt.
- Én mosogatok!
- Hagyjál, én akarok Havoc úrnak segíteni! – kiáltott Al.
- Havoc úr? – röhögött Ed. – Minek urazod le ezt a szerencsétlen szoknyapecért? Végül is miatta kell most itt senyvednünk.
- Jól van, tudom, hogy részben az én hibám, de akkor se kell mosogatni.
- Hallottad Ed! Húzz el!
- Én nem azért akarok mosogatni, mert bele vagyok habarodva ebbe a félnótásba, mint te, hanem mert nem akarom, hogy miattam dobja fel a talpát!
- Nem vagyok belehabarodva! – kiabált Al. – Egyszerűen csak felnézek rá!
- Tégy amit, akarsz, de te még mosogatni sem tudsz, csak plusz munkát csinálsz!
- Nem igaz, hagyjál!
- Tűnj innen, Al!
A két fiú között hirtelen veszekedés alakult ki, a veszekedés pedig verekedéssé fajult, míg végül Al elszaladt, Ed pedig duzzogva bevágódott a tévé elé. Így hát a mosogatás mégis csak Jeanra hárult, aki a földre pillantva észrevett egy kis láncot, amin egy medál lógott, felvette és zsebre rakta, biztos valamelyik fiú ejtette el, majd visszaadja nekik, ha megenyhültek.

Lefekvéshez készülődtek, mikor Jeannak eszébe jutott valami; kivételesen nem az, hogy még elszívja az utolsó szál cigarettáját, hanem, hogy megkérdezze, hogy melyikük ejtette el a láncot.
Kivette a zsebéből és a magasba emelte.
- Ezt melykőtök hagyta el?
Ed és Al egyszerre pillantottak fel.
- Az enyém! – kiáltottak mind a ketten, de Al gyorsabb volt és ő vette el.