A titok
Hirtelen nem is tudom, hogy hol vagyok. Csak fekszem a földön a sötétben, a kellemes melegben. Aztán megrohannak a tegnapi nap történései. Tudok beszélni Fogatlannal, a barátommal. Végre megértem. Erre aztán olyan izgalom lesz úrrá rajtam, hogy nem bírtok többé a földön feküdni. Felpattan a szemem és épp felülnék, amikor valami keménybe beverem a fejemet és így újra a földön fekszem. Mégis mi van fölöttem? Mibe vertem be a fejemet? Ám a következő pillanatban ismerős morgást hallok.
-Hablaty? Felébredtél már? – hát persze, biztos Fogatlan szárnya van fölöttem. De mégis mikor takart be vele? Azt viszont a jelek szerint nem vette észre, hogy bevertem a fejem a szárnyába.
-Igen. – válaszolom kicsit kótyagosan és ekkor Fogatlan felemeli végre a szárnyát. Már felkelt a nap, legalábbis innen lentről úgy látszik. De ki tudja, lehet, hogy csak valami érzéki csalódás.
-Akkor jó, végre leléphetünk ebből a barlangból. – azzal feláll mögülem. – Úgy néz ki, hogy a hóvihar már véget ért. És a farkam is kiolvadt. – tartja elém a szárnyát. – Vagy még várnunk kéne a repüléssel?
-Nem, szerintem már jó lesz. – nézem meg közelebbről a szárnyat. Szerencsére a jég nem tett benne kárt, nem szakadt el sehol. Legalább hazajuthatunk. De hogy hogy fogom bírni a hideget, azt nem tudom. Bármikor jöhet egy újabb hóvihar, és ha nem lesz sziget ahol leszállhatunk.. Nem inkább nem is gondolok erre. – De mielőtt elindulnánk, nem ártana enni valamit nem?
-De, egyetértek. – mormogja Fogatlan miközben nagyokat nyújtózik. Ki tudja, hogy menni ideig feküdt mögöttem. – De hol akarsz horgászni? Az a tó be volt fagyva.
-Ki tudja, talán már kiolvadt. – azzal kimászom a barlangból. Ahogy felállok és szétnézek hihetetlen változást látok. A nap hétágra süt, a hó is olvadozni kezdett. A madarak is csicseregnek némelyik fán. Fogatlan is felmászik mellém és azonnal elindul a tó felé.
-Hát, reméljük, hogy kiolvadt már. Ha nem, akkor mit csinálunk?
-Esetleg kiolvaszthatod egy plazmabombával. Vagy felszállunk és szétnézünk egy kicsit a szigeten.
Az út hátralévő részét csöndben tesszük meg. Fogatlan megy előttem és tör nekem utat a hóban. Én viszont úgy érzem, hogy mindjárt kiugrom a bőrömből. Annyi kaland után végre tudok beszélni a barátommal és megértem. Már ez a horgászat is mennyivel egyszerűbb lesz így! Arról nem is beszélve, hogy a többi kalandunk is mennyivel egyszerűbb lesz. Érteni fogom, hogy Fogatlan mit vár tőlem. És ha a többi sárkányt is megértem, például az otthoniakat… ám ekkor nekimegyek valaminek
-Valami baj van? – néz rám a barátom. Észre sem vettem, hogy megérkeztünk a tóhoz. Egy két helyen már megolvadt a jégréteg, de nem igazán tökéletes. De arra csak elég lesz, hogy horgászni tudjunk.
-Mi? Ja nem nincs semmi. Csak gondolkodtam… Mi lesz, ha hazaérünk?
-Mire gondolsz pontosan?- néz bele mélyen a szemembe.
-Hát.. erre. – mutatom fel a követ. – Megértelek téged, sőt nagy eséllyel a többi sárkányt is. De mit fogok csinálni, ha hazaértünk? Ez a kő.. egy hihetetlenül nagy ajándék… De a többi viking előtt nem használhatom. Mit csináljak, pajti? Beszéljek erről valakinek? Apámnak vagy Asztridnak?– nézek rá kérdőn.
-Nem tudom. Nyilvánvalóan nem fogod eldobni a követ. – néz rám szúrósan. – És igen, értem a problémát. Nincs ötletem. Szerintem tedd azt, amit jónak látsz. Ha akarod elmondhatod akinek akarod. De hazafelé majd csak kitalálunk valamit, nem?
-De, remélem. – mosolyodok el Fogatlan válaszától. – Akkor most horgászunk vagy nem?
-Mi az hogy. – mondja és egyenesen rálő a jégre, ami hatalmas robajjal szétrobban és a hideg vízpermet minket is beterít. Hát, elaludni most már biztosan nem fogok. Hirtelen egy hideg szellő söpör át a tó fölött és megborzongok. Ki hitte volna, hogy egy ilyen hóvihar jöhet ilyenkor. Tegnap reggel még igazi nyári idő volt, erre most… Ám ekkor meghallom, hogy valaki a nevemet kiabálja. Értetlenül nézek szét és ekkor kiszúrom..
-Ez Asztrid és Viharbogár. – mondom döbbenten Fogatlannak. Mit ne mondjak, nem számítottam rájuk. Ám ekkor bepánikolok. Mit csináljak? Mondjam el Asztridnak, hogy mit találtunk? Nem fog bolondnak nézni? Vagy inkább ne mondjak semmit? Nem tudok dönteni és amikor ránézek Fogatlanra, és nem azt látom az arcán, amit vártam volna. Várakozóan rám néz, várja, hogy döntsek. Az időm fogy, döntenem kell. Sóhajtok egy nagyot és gyorsan belecsúsztatom a csizmába a követ úgy, hogy ne érjen a bőrömhöz. – Most egy ideig nem foglak érteni pajti. – nézek rá szomorkásan. – De amint tudom, újra előveszem a követ.
Fogatlan erre csak nyüszög valamit ám ekkor leszáll mellettünk Viharbogár. Asztrid pedig leugrik róla, odafut hozzám és megölel engem.
-Annyira örülök, hogy végre megvagytok!- mondja és egy kicsit erősebben szorít magához, én pedig reflexből visszaölelem. – Úgy aggódtam értetek. Jól vagytok? Nincs semmi baj?
-Nem, nincs. Csak némi kényszerpihenőt tartottunk. Tudod, a szárnya miatt. – mondom. - Én is örülök nektek Asztrid.
-Várj, elhoztam a kabátodat. – azzal elenged és odamegy Viharbogárhoz. Leveszi a táskáját és kihúzza belőle a téli kabátomat. – Gondoltam szükség lesz rá.
-Mi az hogy, köszönöm! – mondom és azonnal belebújok. Rámosolygok Asztridra, aki erre megkönnyebbülten sóhajt egyet.
-Annyira aggódtam. De nem csak én, apád is. Éreztem, hogy valami baj lesz, erre tessék, itt talállak titeket.. Hol is? Ez nem a Féreg-sziget, nem?
-Nem, még életemben nem hallottam erről a helyről. Úgy látszik, találtunk egy új szigetet. Tényleg, az ikrek még a vihar előtt megkerültek? – kérdezem aggódva, mikor eszembe jut, hogy mégis hogy kerültünk erre a szigetre.
-Nem is tűntek el. Végig otthon voltak míg mi idekinn kerestük őket. – mondja a vikinglány kicsit grimaszolva. – De ne aggódj, nem ússzák meg szárazon.
Nem tudok haragudni az ikrekre. Ha nem indulunk el megkeresni őket, akkor soha nem találom meg a követ. Ekkor felbukkan mellettem Bogár és érdeklődve kezd el szaglászni, mire Fogatlan rámorran egyet. Biztosan elmesélt neki mindent, jövök rá. Hát persze, miért is hallgatta volna el? Csak nekem kell erről titkolóznom egész életemben. Remek.
-Ő is aggódott ám érted. – jön oda hozzánk Asztrid. – Nem láttam még ilyen gyorsan repülni, az biztos. Van valami cuccod még, vagy indulhatunk végre haza?
-Mi, ja nincs semmi. Csak ma még nem ettünk semmit. – nézek rá Fogatlanra, aki erre közelebb jön hozzánk.
-Akkor visszafelé horgászunk majd Fogatlannak. Neked még van egy kis sült halam. – mondja és felpattan Viharbogárra.
-Rendben, akkor szerintem indulhatunk is. – ülök fel én is a sárkányomra és Asztridékat követve felszállunk. Miért féltem neki elmondani a követ? Miért? Ő a barátom, nem az ellenségem. Aggódott értem, eljött utánunk és erre, tessék, egy ilyen fontos dolgot eltitkolok előle. Fogatlan morran egyet, és tudom, hogy neki is valami hasonló járhat a fejében. A legigazibb barátunk előtt van egy titkunk. De ha neki nem mondtuk el, akkor mégis kinek fogjuk? És erre azonnal tudom az elkeserítő választ: senkinek.
