Jaj, megvannak az első követőim. :D Srácok, bearanyoztátok a napomat. :) Igyekszem hosszabb részeket hozni mostantól. :) Sőt, a 7. rész is már a hosszabb részekhez fog tartozni, ezt megígérhetem nektek. :) Ha van bármiféle észrevételetek, írhattok privátba is, de a reviewsoknak is örülnék. :)
6.rész – A vita
Már órák óta folyamatosan repülünk Hibbant fele. Az idő is egyre hidegebb, arról nem is beszélve, hogy Viharbogár és Asztrid már vagy két napja nem aludtak. Így érthetőbb is, hogy ilyen lassan haladunk. Mindketten csöndben repülünk, egyikünk sem szól egy szót sem. Asztrid nyilván azért, mert már fáradt, én viszont a bűntudatom miatt képtelen vagyok megszólalni. Hogy voltam képes egy ilyen fontos dolgot elhallgatni előle? Pont előle? Ám ekkor valami, pontosabban valaki felráz a tűnődésemből.
-És akkor tényleg megért minket? – hallok egy magas hangot, mire érdeklődve dőlök előre Fogatlan fejéhez.
-Igen, de ezt már ezerszer mondtam neked. – ez már egy sokkal mélyebb. És ekkor leesik. A kő nyilván elmozdult a csizmámban, így hallhatom most őket. Tehát Fogatlan tényleg elmondta Bogárnak a titkomat. Remek. Tehát tényleg nekem kell titkolóznom egész hátralévő életemben, míg Fogatlan bárkinek elmondhatja a történetet.
-És most is ért minket?
-Nem, most biztosan nem. – válaszolja kicsit csüggedten Fogatlan. Ezen muszáj mosolyognom. Nyilván nem tudja, hogy újra hallom őket, de most lebukott. Ugyanannyira örül ennek a kőnek, mint én. Hiába próbálta titkolni, hiába próbált rávenni arra, hogy dobja el a követ. Ő is örül annak, hogy megértem. Óvatosan megsimogatom a fejét, mire dorombolni kezd.
-Milyen jó lenne, ha én is ilyen könnyedén tudnék beszélni a lovasommal, mint te! Ne érts félre, Asztriddal jól kijövünk, de mégis…. Ha megértene, mennyivel könnyebb dolgom lenne már. – mondja Bogár sajnálkozva.
Kicsit bűntudatot érzek, hogy kihallgattam őket, de arról nem tehetek, hogy a kő elmozdult a csizmámban. Gyorsan megigazítom, és a következő pillanatban már újra csönd vesz körül. És ekkor végre kiszúrom a távolban Hibbant körvonalait.
-Úgy látszik végre hazaértünk. – mondja Asztrid. Mosolyogva fordulok felé, mire ő is visszamosolyog.
-Igen. – mondom és még egyszer megvakargatom Fogatlan fejét.
Hibbant mindig is gyönyörű hely volt, de így, a naplementében. Csodálatos. Ahogy közeledünk és egyre nagyobbnak látszik a sziget, kiszúrok valamit. Hajók állnak a kikötőben. De nem a halászhajóink. Hanem a csatahajóink.
-Szerinted mi történhetett? – kérdezem hangosan.
-Nem tudom, de nem tetszik. – jön azonnal a válasz Asztridtól. – Nagyon nem tetszik.
-Talán apám tudja a választ. – ugrik be hirtelen és kérem Fogatlant, hogy gyorsítson. – Megyek, megkérdezem tőle. Mondjuk egy óra múlva az arénában? Addig hátha megtudok valamit.
-Rendben, ott találkozunk. – azzal lekanyarodnak az aréna felé. Vagyis a Sárkányiskola felé.
Fogatlannal igen hamar beérünk a kikötő felé, ahol mindenfelé vikingek tűnnek fel, és mindenki fegyvereket cipel. Ahogy továbbhaladunk a házunk felé, csak még többen lesznek.
-Te látod valahol apámat? – kérdezem Fogatlantól. Ő most csak morgással válaszol. Ja persze, a kő. Hihetetlen, hogy milyen hamar megszoktam, hogy beszélgetek vele. Épp megigazítanám, hogy értsem a barátomat, amikor észreveszem, hogy belép a házunkba. – Ott is van! Gyerünk, hátha ő tud valamit erről.
Amint leszállunk a házunk előtt, leugrok a barátom hátáról.
-Várj meg itt pajti,jó? Sietek vissza. - vakargatom meg gyorsan az állát és benyitok a házunkba. Odabenn minden csöndes, csak a tűz ropogását hallani. Apám ott ül az asztalnál, fejéhez egy kisebb jégtömböt szorítva. Tehát tényleg komoly baj van. De amint észrevesz, megváltozik az arca.
-Hát végre itt vagy. – mondja. – Mégis merre jártál? Ilyen időben?
-Nem tudtam, hogy hóvihar lesz! És az ikreket kerestük. – mondom és becsukom magam mögött az ajtót. Épp elindulnék apám felé, amikor ő tovább folytatja a mondandóját.
-Az ikreket? Mikor ők végig itthon voltak? Te pedig újra életveszélybe sodortad magadat? Miért nem jöttél vissza Asztriddal? Miért indultál tovább?
-Azért ez így nem igaz. Nem sodortam magamat életveszélybe.
-Akkor a hóviharban való röpködést egy műfarokkal rendelkező sárkánnyal minek hívod?
-Nem tudtam volna nyugodtan hazarepülni abban a tudatban, hogy az ikrek valahol odakinn vannak! Biztosra kellett mennem és… Jöjjek haza Asztriddal mikor ők ki tudja hol vannak?! Ezt te sem gondolhattad komolyan…
-Hablaty, elég! – szól rám mérgesen apám és én érzem, hogy ezúttal messzire mentem. Csöndben nézem apámat, aki mérgesen néz vissza rám. – Miért nem fogod fel, hogy ez most komoly? Hadüzenetet kaptunk, és ha a sárkányokkal lett volna valami probléma, akkor…
-Várj, mi? Hadüzenetet kaptatok? – indulok döbbenten az asztalhoz, ahol egy nyílra tekert üzenet állt. Fejjel lefelé volt, és csak néhány szót tudtam elolvasni mielőtt apám elkapta volna a lapot előlem. – Miért nem ezzel kezdted? Valami komoly dolog?
-Ne tereld el a mondanivalómat. Hablaty, ideje lenne komolyan venni a dolgokat. Nem röpködhetsz,állandóan össze-vissza, amikor neked tetszik. Fogadd el, hogy kötelességeid vannak!
-Te mégis miről…. – még be sem fejezem a kérdést, amikor rájövök, hogy apám mire gondolt. Hogy miért nem voltam itthon az elmúlt napokban. – Azt hiszed, hogy szándékosan repültem el? Hogy tudtam az ikrekről? Hogy le akartam lépni?
Apám nem válaszol, csak csendben méreget engem, és ez nagyon szíven üt. Tényleg azt hiszi, hogy ilyen felelőtlen lennék?
-Tényleg ilyennek gondolsz engem? – töröm meg az idegőrlő csöndet.
-Feladataid vannak Hablaty, amiket…
-Tudom én is, hidd el! Nem vagyok…
-Egyszer főnök leszel Hablaty! Ezt nem szabad elfelejtened! Nem lehetsz ilyen nemtörődöm! A saját szórakozásodnál előrébb kell helyezned a néped szükségleteit! – vágja a fejemhez apám, mire döbbenten hátrálok néhány lépést. Még soha nem beszéltünk erről a témáról. Soha. Azt persze tudtam, hogy egyszer én leszek a főnök, de ahogy így letámadott…
-Hogy érted, hogy nemtörődöm? – kérdezem halkan.
-Hablaty, ezt nem kérdezheted komolyan! Nézz körbe! Igen, elhoztad a békét a sárkányokkal, de… azóta semmit nem csináltál. Eljársz felfedezni, veszélyekbe sodord saját magadat és néha a többi sárkánylovas életét is! Ezt nem folytathatod tovább. Főleg nem így.
-Mi a baj azzal, hogy feltérképezem a környező szigeteket? Az, hogy valami hasznosat is csinálok?
-De ha egyszer ez nem hasznos! Egyszer még meg fogsz sérülni vagy elkapnak és akkor mi lesz? Hogy mászol ki majd ebből? Ideje lenne felkészülnöd a jövendőbeli feladatokra, mert….
-Azt akarod, hogy adjam fel minden elvemet? Hogy adjam fel saját magamat? – kérdezem kicsit megtörten. – Ezt nem várhatod el tőlem. Ezt nem fogom megtenni…
-Hablaty…
-Nem, ezt nem! Nem fogom hagyni, hogy kényed-kedved szerint alakítgasd az életemet.
-Elég legyen! Feladataid vannak, amiket ha szeretnéd, ha nem, de el kell látnod! Ha elfogadod, ha nem, de egyszer főnök leszel és muszáj lesz döntéseket hoznod. Muszáj lesz, mivel… ez a sorsod, fiam.
-És ha én nem akarom ezt?
-Az kár mivel ez valami olyan dolog, amibe nincs beleszólásod!
Erre aztán mindketten elhallgatunk. Még soha nem veszem így össze az apámmal. Egyszer sem. Még amikor kitagadott, az sem volt ehhez fogható. Mielőtt bármelyikünk is akár csak egy szót is szólhatna, hallom, hogy nyílik az ajtó és belép rajta Bélhangos.
-Csak nem zavartam meg valamit? – kérdezi vidáman. Amikor megérzi a feszültséget, máris idegesebben folytatja. – De ha mégis, akkor elmehetek, később is visszajöhetek egyeztetni a dolgokat Pléhpofával. Nincs semmi komoly, csak a hajókkal lenne valami…
Maradj csak, nem zavartál meg semmit. – mondom számomra is idegen hangon. Apámmal még mindig farkasszemet nézek, így látom, hogy mit váltanak ki belőle a szavaim. -Épp indulni készültem Fogatlannal. Tudod találtam néhány feltérképezetlen területet.
-Hablaty, ezt…
-Nyugodtan beszéljétek csak meg a dolgokat. Ez biztos fontosabb, mint amiről mi beszéltünk.
-Hablaty! Elég.. – apám épp elindulna felém, amikor én megfordulok, kilépek a szabadba és bevágom magam mögött az ajtót.
Fogatlan ott fekszik a földön, és engem vár. Elégre megígértem Asztridnak, hogy beszámolok neki a történtekről. Ahogy elindulok felé, érzem, hogy a kő újra hozzáér a bőrömhöz.
-Végre itt vagy! Mi tartott eddig? – kérdezi vidáman, ám én nem válaszolok azonnal, csak felülök a hátára, és kérem, hogy induljon. Ő egy szó nélkül felszáll, de amint a kikötőt is elhagytuk, aggódva szól hozzám. – Valami baj van?
-Nincs semmi komoly. – válaszolom kicsit mereven. – Csak akadt némi dolgunk. Benne vagy? – kérdezem vidáman, pedig szívem szerint kiabálnék. De már csak miatta sem borulhatok ki.
-Mi az hogy! – válaszolja vidáman, azzal begyorsít és messze magunk mögött hagyva a falut elindulunk a nyílt óceán felé.
