Na itt is lenne a folytatás. :) Ígérem, a 8. résszel is sietek, de lehet, hogy arra kicsit többet kell várni, de lehet, hogy már a hétvégén, akár már holnap fent lesz. :9 Attól függ, hogy mennyi időm jut rá. :) Továbbra is szívesen fogadok minden egyes kis észrevételt,ötletet,kritikát. :) Igyekszem hosszabb részeket hozni(ez például a 2. leghosszabb lett végül. :) ) és most már odafigyelek arra is hogy Viharbogár Viharbogár legyen és ne csak simán Bogár. :)


A sziget 1. rész

Órák óta repültünk már megállás nélkül. Én a gondolataimba merülve feküdtem el Fogatlan hátán. Miért? Miért mondta nekem apám ezeket? Rászolgáltam volna? Vajon tényleg igaza volt vagy..

-Biztos minden rendben van? – ráz fel a tűnődésemből Fogatlan.

-Persze, ne aggódj.. csak elmerültem egy kicsit a gondolataimban. – veregetem meg óvatosan az oldalát.

-Értem. –válaszolja és így csöndben repülünk tovább néhány percig. – Tényleg nincs valami, amiben segíthetnék?

-Nem nincs, de ígérem, amint lesz valami szólok. – mondom, miközben felülök és odahajolok a fejéhez. – De egyelőre az is elég hogy itt vagy mellettem. – simogatom meg a fejét mire válaszul dorombolni kezd.

-Sose hagylak majd magadra, ezt megígérhetem.

-Kösz pajti. – mondom és igyekszem uralkodni az érzelmeimen.

Fogatlan képes volt elfogadni olyannak amilyen vagyok, nem várta el, hogy megváltozzak. Akkor apám miért nem képes erre? Vagy velem van a baj? Nagyot sóhajtva dőlök el újra Fogatlan hátán. Már nagyon későre jár, az ég is tele van csillagokkal. Egyszerűen csodaszépek. Mennyi időt töltöttem még régebben azzal, hogy az eget néztem az ablakomból minden este. Mennyit gondoltam ilyenkor anyára. Vagy arra hogy az apám bárcsak elfogadna engem és itt lenne velem, mellettem lenne amikor szükségem lenne rá. Kicsiként, vagyis kisebbként mindig is ámulatba ejtettek a csillagok. Akárcsak most is.

-Gyönyörűek, nem igaz? – hallom Fogatlan hangját.

-Igen, azok. – sóhajtok egyet. – Mit gondolsz, milyen messze van innen a legközelebbi szárazföld? Biztos fáradt vagy már, elvégre alig tudtál pihenni az egész napos repülés után.

-Szerintem már nincs messze. Akkor merre induljunk? – rázza meg magát mire halkan felnevetek.

-Amerre csak akarsz. Rád bízom a döntést.

-Akkor jobb, ha kapaszkodsz! – azzal belegyorsít, én pedig nevetve ülök fel a nyeregben és hajolok előre a fejéhez.

-Na, lássuk, mennyire tudunk gyorsak lenni. – azzal állítok a farokszárnyon és így repülünk tovább, jókedvűen és felszabadultan.


-Itt már jó lesz? – kérdezem meg néhány percnyi repülés után. De még milyen repülés volt! Teljesen felvillanyozott. Végre újra boldognak érzem magamat. Vagy legalábbis boldogabbnak.

-Nyugi, nemsokára ott leszünk.

-Mégis hol? Errefelé ha jól emlékszem, még egyszer sem jártunk.

-Bízz bennem, imádni fogod a helyet. –forgatja a szemét Fogatlan a kérdéseimre. – Csak várd ki a végét!

-Rendben. – egyezek bele, de biztos vagyok benne, hogy hallani lehet a hangomon, hogy vannak kétségeim a helyzettel kapcsolatban. Egy nagyot sóhajtva dőlök el újra Fogatlan hátán. Már jó ideje repülünk, talán órák óta, de annyira nem izgat a dolog. Fogatlan itt van velem, mellette biztonságban vagyok.

-Itt is lennénk. – ráz fel Fogatlan a szendergésemből. Ahogy felülök, meglátok egy kisebb szigetet. A következő pillanatban pedig Fogatlan már landol is egy kisebb tó mellett.

Amint leszállok a barátom hátáról, elindulok szétnézni. A sötét miatt már alig lehet látni valamit, de a tó, így a csillagok fényét visszaverve valami csodálatos és misztikus.

-Van erre egy barlang, ott éjszakázhatnánk, aztán pedig holnap elintézhetnénk azt a fontos dolgot, amit az induláskor említettél. – erre aztán nem tudok mit mondani. Az teljesen kiment a fejemből, hogy Fogatlan semmit nem tud az apámmal való ,,beszélgetésről".

Ám ekkor más is leesik. A hadüzenet. Az egy dolog,hogy az apám nagyon gyorsan elkapta előlem a levelet, de az hogy még fejjel lefelé is volt, az csak nehezített a dolgon. Egy mondatra viszont tisztán emlékszem.

Ha nem , akkor jobban jár, ha felkészül a legrosszabbra. Ötletem sincs, hogy ez mit jelent, de nem tetszik. Kicsit sem.

Ahogy csöndben ballagok a barlang felé, eszembe jut Asztrid. Te jó ég, egy szó nélkül otthagytam! Pedig megbeszéltük, hogy találkozunk az arénánál. Biztos nagyon ki van akadva rám. Hát, kellemes lesz a viszontlátás, gondolom magamban ironikusan. Amikor odaérek a barlanghoz, meglátom, hogy Fogatlan már kényelmesen heverészik a tűz mellett.

-Gondoltam nem árt, ha gyújtok egy kis tüzet. – mentegetőzik. – Gondoltam, így hátha kicsit otthonosabbnak hat a barlang.

-Kösz szépen pajti. – vakargatom meg az állát, mire dorombolni kezd.

-Ez volt a legkevesebb. – dorombolja.

-Ideje lenne lefeküdni,nem gondolod? – kérdezem meg tőle néhány percnyi vakargatás után.

-De, egyetértek. Aztán holnap reggel fogunk néhány halat és intézhetjük is a dolgokat.

-Igen, persze.. – motyogom nem túl meggyőzően, azzal leterítem a téli kabátomat a földre a tűz mellé és ráfekszem.

-Héhé, mégis mit gondolsz,mit csinálsz?! – kérdezi Fogatlan döbbenten.

-Ö.. lefekszem aludni?

-A hideg földre? Észnél vagy te? Még a végén megfázol!

-De hát itt a tűz, nem lesz semmi bajom. – mondom kicsit sértetten. Miért gondolja még Fogatlan is azt, hogy ilyen felelőtlen volnék?

-Biztos vagyok benne, hogy valami bajod lenne, ha hagynálak így aludni. – morogja, azzal feláll az eddigi fekhelyéről és ideballag a hátam mögé. – És már csak az hiányzik, hogy beteg legyél.

-Túlreagálod a dolgokat. – forgatom a kifakadására a szememet, mire ő is szemforgatással válaszol.

Óvatosan lefekszik mögém és betakar az egyik szárnyával. A következő pillanatban pedig kellemes melegben találom magamat. Fogatlan szárnya alatt már a barlangban is kellemes meleg volt, de ez most valahogy más. Csak nem tudom, hogy miért. És ekkor döbbenek rá, hogy eddig majd megfagytam.

-Így ni. Most már biztosan se megfagyni, se bajba keveredni nem fogsz. – dorombolja.

-Kösz pajti. – hálálkodok neki csendesen és óvatosan közelebb bújok az oldalához. A bajba keveredős kis megjegyzését pedig most az egyszer figyelmen kívül hagyom. – Jó éjt pajti.

-Neked is Hablaty, neked is. – válaszolja a barátom, és a következő pillanatban elnyom az álom.


Hibbant szigetén eközben sem állt meg az élet. Mindenki tette a dolgát, az ikrek valami rosszaságban sántikáltak, Halvér épp Bütyökkel volt el valahol, Takonypóc pedig a kis Gusztávot ,,oktatta".

A felnőttek viszont korántsem voltak ilyen nyugodtak. Mindenki a csatára készült, mivel abban mindenki biztos volt, hogy sor fog kerülni rá.

Asztrid viszont nem csinált semmit, csak várt és várt. Várta, hogy Hablaty végre megérkezzen a hírekkel az arénához. Ám nem jött.

-Nagyon nem tetszik ez nekem kislány, már itt kéne lenni. – fordultam oda Viharbogárhoz és óvatosan megvakargattam az álla alatt. – Már itt kéne lennie a fiúknak.

És ekkor meghallottam. Azt a hangot, amitől eddigi életemben, ha nem is mutattam, de mindig is rettegtem. Az éjfúriák jellegzetes visító-hangját.

Na, végre, már ideje volt, gondoltam magamban. Ám Hablatyék nem álltak meg. Sőt, begyorsítottak és a nyílt óceán felé vették az irányt.

-Hékás, erről nem volt szó! – kiáltottam fel és azonnal felugrottam Viharbogár hátára. – Gyerünk kislány, kapjuk el őket! Tartoznak nekünk egy kis magyarázattal!


Egy egész éjszaka. Hablaty egy egész éjszakát volt már távol. Nem mintha nem történt volna már ilyen korábban, de akkor is aggaszt a dolog. Főleg az, ahogy Hablattyal beszéltem. Lehet, hogy csak túlreagáltam a dolgokat? Nem, Hablatynak ideje lenne megtanulni, hogy feladatai vannak és kötelezettségei. Amiket nagyrészt teljesíteni is szokott. Lemondóan sóhajtok. Az viszont ahogy kifakadt, amikor megemlítettem neki, hogy egy nap átveszi a helyemet, nagyon fájt. Elvégre ő az örökösöm, a fiam. De akkor miért nézett ki olyan sebzettnek? Mintha csak azt mondtam volna neki, hogy soha többet nem repülhet, vagy soha többé nem találkozhat Fogatlannal. Egy biztos, hogy egy nyugodtabb hangvételű beszélgetés során tisztáznunk kell a dolgokat. Ám ekkor meghallom, hogy sürgős léptek igyekeznek a ház felé és a következő pillanatban benyit Bélhangos.

-Pléhpofa, itt az idő, indulnunk kell.