Sajnálom, hogy ez a rész ilyen sokáig tartott. :/ De az elejét biztosan töröltem és újraírtam legalább egyszer. Minőségi részeket akarok hozni nektek, nem holmi összecsapott fejezeteket. :) Ezért lehet az, hogy a hozzáfűzéseim nélkül, ez a sztori 1451 szavas lett. :D Az abszolút leghosszabb. :) Továbbra is várok minden egyes észrevételt,kritikát,ötletet a sztorihoz. :) Ja igen és indítottam egy szavazást a profilomon. :D Örülnék ha jönnétek és szavaznátok. :)
-És végül megtudtál valamit apádtól a …. helyzetről? – kérdezi Asztrid kicsit félősen.
-Hát, tőle semmi használhatót. – válaszolom és a gondolataimba merülve nézek ki a barlangból. – Mielőtt elkapta volna előlem a lapot, ezt a mondatot láttam egyedül: Ha nem, akkor jobban jár, ha felkészül a legrosszabbra.
-Hát, ez megnyugtató. – válaszolja Asztrid és egy sóhajjal nekidől a barlang falának.
Fogatlan és Viharbogár már régen alszanak, kényelmesen fekszenek a barlang hátsó részében és mit sem sejtenek erről az egészről. Bárcsak én is elfelejthetném ezt az egészet. Ám ekkor egy hidegebb szellő fúj be a barlangba és így a tűz is elalszik.
-Hát ez remek. – mormogom és szorosabbra húzom össze magamon a kabátomat.
-Nemsokára itt a tél. – válaszolja Asztrid a másik oldalról. – Bele sem akarok gondolni, hogy ez a hadüzenet és a tél együttesen mit jelent majd számunkra.
-Én se. – válaszolom halkan. Én is nekidőlök a barlang falának és érzem, hogy nem kell már sok ahhoz, hogy elnyomjon az álom, amikor meghallom Asztridot. – Valami baj van?
-Nem, nincs dehogy. Nyugodtan aludj csak. – válaszolja ám ezzel csak azt éri el, hogy már egyáltalán nem vagyok álmos. Egyszerűen tudom, hogy valami baj van.
-Ezt próbáld másnak bemesélni. – mormogom azzal pedig felállok és odasétálok mellé. Ahogy leülök mellé, kicsit arrébb húzódik. – Tudom, hogy van valami. Miért nem mondod el?
-De hiszen már mondtam. – válaszolja egy halvány mosollyal. – Csak aggódtam értetek, ennyi az egész.
-De miért? Voltunk már ennél rosszabb helyzetben is. – ám az arcát látva gyorsan folytatom. – Jó tudom, ez akkor sem mentség, de nem kellene aggódnod értem.
-De ez így természetes, te… Aki fontos a számunkra, azért aggódunk.
-Tehát fontos vagyok neked? – kérdezem és próbálom megtartani a viccelődős hangsúlyomat ám érzem, hogy zavaromban egy kicsit elvörösödök. Asztrid még soha nem fejezte ki ilyen nyíltan, hogy fontos vagyok neki és aggódik értem. Soha.
-Persze te bolond! – mondja és közelebb ül hozzám, de annyira hogy a fejét már a vállamon pihenteti. Én pedig gondolkodás nélkül átkarolom a vállát. – De ha ezt elmondod bárkinek, akkor…
-Thor segítsen rajtam, tudom. De nyugi, senkinek nem fogom elmondani. – válaszolom azonnal és egy óvatos puszit nyomok a feje búbjára. – Azt viszont nem tagadom, hogy jól esik, még ha senkinek sem mondhatom el.
-Ne feszegesd a határokat, Sárkányfiú. – válaszolja ám hallom a hangján, hogy mosolyog. Az egyik kezével megfogja a szabad kezemet, míg a másikkal átkarolja a derekamat. – Ha csak bele gondolok, hogy mi lehetett volna, ha összefutsz ezekkel a… - be sem fejezi a mondatát, én viszont úgy érzem, hogy menten elolvadok. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány ember fejezte ki ilyen nyíltan, hogy törődik velem.
-Ideje lenne aludni, nem gondolod? – kérdezem néhány perc csönd után.
-Igen. Jó éjt Sárkányfiú. – válaszolja és ekkor egy puszit nyom az arcomra.
-Neked is Kisasszony. – válaszolom, és így egymás karjában alszunk el.
Nem tudom, hogy mennyi lehet az idő, de nem is igazán érdekel. Ahogy Hablaty mellkasának támasztom a fejemet és hallom a szívverését, minden tökéletesnek és nyugodtnak tűnik. Se Dagur, se Alvin, se senki. Csak mi. És így, ebben a békés állapotban van időm végiggondolni a dolgokat.
Nem igazán tudom, hogy mi ütött belém tegnap este. Miért nyíltam meg Hablaty előtt? Miért nyíltam meg előtte ennyire? Mert féltem? Igen, mert rettegtem. Ahogy végiggondolom, hogy mit tehettek volna Hablattyal ha elkapják… Erre a gondolatra aztán megborzongok. Csak egy valamit felejtettem el, azt, hogy Hablatynak dőlve aludtam el. És csak remélni tudom, hogy a mozgolódásommal nem ébresztem föl. Ám ez hiú remény, mivel a következő pillanatban ő is mozgolódni kezd.
-Bocsi, nem akartalak felébreszteni. – mondom kicsit álomittas hangon, mire Hablaty nevetéssel válaszol.
-Ó, mégis mikor haragudtam rád amikor felébresztettél?
-Hát, van néhány ilyen pillanat, de ha nem haragszol, most inkább hanyagolnám ezek felidézését. – mondom, miközben óvatosan elhúzódok tőle és nyújtózkodni kezdek. – Terveztél valamit mára?
-Hát, nem igazán. De miután megreggeliztünk, talán…. talán ideje lenne kideríteni, hogy mégis mi ez az egész.
-Mire gondolsz?
-Hát,.. a hadüzenetre. – néz rám kicsit fáradt szemekkel, de aztán meglátom megcsillanni azt a fényt, ami már annyi problémát hozott a fejünkre és végül még is minden jól alakult. Hangsúlyozom, végül. – Néhány szót sikerült elkapnom még azon a rendkívül megnyugtató mondaton kívül.
-Mint például?
-Említett valami ködös szirtet vagy valami ilyesmit. – mondja. – Amit így végiggondolva a dolgokat csak egyetlen hely lehet. A..
-Nyaktörő Láb? De miért pont azt választanák az összecsapásra? – kérdezem értetlenül. – Senki sem ismeri azt a helyet, csak a legendákból.
-Könnyű rajtaütni a másikon. – válaszolja egyből és ekkor rájövök, hogy már jó ideje gondolkozott ezen. – Az Üszkös Füstlehelők is közbeszólhatnak és a füst kiváló lehetőséget jelent ahhoz, hogy elrejthess valamit, például egy komplett flottát. Vagy..
-Csak feltartsd a harcosokat, amíg a csapat másik fele megtámadja a sziget. – fejezem be a gondolatmenetét.
-Pontosan. És így hirtelen nem tudom eldönteni, hogy melyik a rosszabb lehetőség.
-Akkor mire várunk? Keltsük föl a sárkányainkat aztán pedig irány a Nyaktörő Láb!
Mind a négyen csendben eszünk, egyikünk sem szól egy szót sem. Fogatlan is hallgatag, főleg az előző napokhoz képest, így aztán először az a gondolatom támad, hogy talán elhagytam a követ. Ám mégsem, ott pihen a csizmámban és még mindig olyan sejtelmesen világít. Ettől pedig kicsit megnyugszom.
-Megyek és teszek egy kis gyümölcsöt és áfonyát, a biztonság kedvéért, ki tudja, mikor tudunk nekünk való ételt találni legközelebb.
-Itt megvárunk. – mondom és épp elővenném a füzetemet, hogy rajzoljak valamit, amikor valami, pontosabban valakik szó szerint letámadnak.
-Tehát tényleg hallasz minket Hablaty? - kérdezi Viharbogár és közelebb jön hozzám. – És most? És most is?
-Ha hagynál neki időt, akkor biztosan válaszolna. – morogja Fogatlan és lefekszik mögém, így én kényelmesen neki tudok dőlni.
-Igen, értelek titeket. – válaszolom mosolyogva és óvatosan megvakargatom Viharbogarat az álla alatt, csak úgy, mint amikor még az arénában ,,harcoltam" vele.
-Egyszerűen hihetetlen, mi minden nem lehetséges! Először összebarátkozol egy éjfúriával most pedig megérted mindnyájunkat… Azért néha kölcsönadhatnád a lovasomnak a követ, főleg ha …
-Ezt már megbeszéltük egyszer, úgy emlékszem. – vág a szavába Fogatlan és a farokszárnyát közelebb húzza hozzám. – Elmondtam, hogy milyen problémát okoznánk ezzel saját magunknak és legfőképpen Hablatynak.
-Rendben, értem én, de akkor is. Talán majd egyszer, ha így négyesben leszünk mint most….
-Rendben, kész vagyok. – toppan be a barlangba Asztrid. – Akkor indulhatunk?
-Persze. – válaszolom egy halvány mosollyal.
-Mi az hogy. – válaszolja Fogatlan.
-Azt hittem már soha sem kérdezi meg. – forgatja a szemét Viharbogár, de azért kedvesen megböködi Asztridot.
Lassan órák óta repülünk. Hát meg kell, hogy mondjam, hogy este nem tűnt ilyen hosszúnak az út.
-Csak remélni tudom, hogy időben odaérünk..
-Nyugi, odaérünk. – válaszolok Asztridnak egy apró mosollyal, de biztos vagyok benne, hogy látja, hogy én is ugyan olyan ideges vagyok, mint ő. Vagy talán még idegesebb is.
-Vagy egy ötletem! – válaszolja Asztrid. – Ahelyett, hogy ilyen letörten repülünk, miért nem gyorsítunk egy kicsit.
-Csak nem versenyezni akarsz? – kérdezem és felvonom az egyik szemöldököm. – Csak nem ki akartok hívni minket egy versenyre?
-Készüljetek a vereségre! – válaszolja jókedvűen Viharbogár.
-Csak szeretnéd. – válaszolja Fogatlan és érzem, hogy már is készen áll a száguldásra.
-Kész vagy? – kérdezi kihívóan Asztrid.
-Hát persze. – válaszolom azonnal. – Akkor 3, 2, 1…. Start! – kiáltom és Fogatlan azonnal begyorsít.
-Hé, ez nem ér! – hallom a hátam mögül Asztridot, ám amikor megfordulok, látom, hogy ő is nevet. – Ezért még kaptok!
-Előbb el kell kapnotok hozzá! – válaszolom és a következő pillanatban odafordulok Fogatlanhoz. – Mutassuk meg, mit tudunk pajti.
Nem tudom, hogy mennyi ideig száguldottunk így, de teljesen felszabadultnak éreztem magamat. Az idő is jobban telt így, arról pedig nem is beszélek, hogy mennyivel Asztridék előtt jártunk mindig.
-Jó, most már elég lesz!
-Feladjátok? – nézek vissza rájuk nevetve. – Csak egy szavatokba kerül.
-Ez még kaptok. De igen, feladjuk! – kiáltja Asztrid nekünk, mire lelassítunk. Egy hatalmas mosollyal az arcomon megállásra kérem Fogatlant. Régen láttam ennyire felszabadultnak Asztridot, és meg kell, hogy mondjam, jó ilyen gondtalannak látni. Épp elhúznak előttünk, amikor kiszúrok valamit a távolban. Valamit, ami egyáltalán nem tetszik.
-Na mi az, csak nem komolyan ettétek, hogy feladtuk? Ilyen könnyen. – fordul felém Asztrid mosolyogva ám amikor felé fordulok azonnal lehervad az arcáról a mosolya. – Hablaty, mi a baj? Mi történt? – fordítja felénk Viharbogarat. Én viszont nem válaszolok, hanem csak elindítom Fogatlant a füst felé.
-Hablaty?
-Az ott a baj. – mutatok előre és azonnal gyorsításra kérem Fogatlant. És már azonnal tudom, hogy mit fogok találni a füst végén. A Nyaktörő Lábot. – Sietnünk kell. – válaszolom, amint meghallom Asztridot, ahogy döbbenten felnyög mögöttem.
Ha ekkor tudtam volna, hogy mi fog történni, soha nem indultam volna el arra. Mivel ez volt az a döntésem, amit igen csak hamar megbántam.
A/N: Függővég. :D Ez volt a Sziget 3. és egyben utolsó része, a következő rész címe A csata lesz. :) Jaj és azt említettem, hogy az össz. megtekintés jelenleg 299-en áll? :D Mindjárt megvan a 300! :D Skacok, öröm nektek írni. :)
