Új rész, yay! :D És büszkén jelentem, hogy ez a rész, nyersen elérte az 1900 szót! :D (Kereken 1944 :D ) Mint ígértem, ez még hosszabb rész lett, de a legközelebbi(ha csak nem lesz ihletem. :D ) hosszú rész az a kétezres megtekintésnél jön majd. :) Ami nincs messze, mivel a megtekintés jelenleg 1353. :D És van 14 reviews is! :D :) Köszi szépen a támogatást, skacok, köszi szépen. :)

Vissza a 16. részhez: Lesz két visszaemlékezés a sárkány(már lesz neve a rész végére. :D *spoiler, upsz*) szemszögéből. Sőt az egész nagyrészt az életére épült, mint ahogy ígértem. :) Remélem tetszeni fog a rész, volt vele munka, de legalább tudtam, hogy miről fog szólni. :D Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást! :)


~És mégis miért akarsz ennyi mindent tudni?- kérdezi tőlem gyanakvóan a sárkány. ~Előbb utóbb bajba kevered magadat, ha ennyire kíváncsi vagy.

- Ne aggódj, ez már megvolt. – forgatja a szemét Fogatlan ám ezúttal teljesen figyelmen kívül hagyom a beszólását. Majd később számolunk.

- Annyi mindent tettél már értünk. Az előbb is a saját életedet kockáztatva mentetted meg a miénket.

~És miért nem elég, ha csak szimplán megköszönöd? Miért kell ehhez ismerned az egész életemet?

- Még a neved se tudlak szólítani, az előbb is simán sárkánynak hívtalak. Sőt állandóan csak a lila sárkányként tudlak emlegetni. És ezen változtatni szeretnék. Tehát először is: Mi a neved?

~A sárkányoknak nincsenek neveik.

- Akkor majd csak kitalálunk neked valamit. De először is: Hol születtél?

~Nem úszom meg ugye? – néz a sárkány,jó ezen változtatnunk kell, Fogatlanra olyan arckifejezéssel, hogy azonnal mosolyra húzódik a szám.

- De nem ám. – jön a válasz, és amikor odanézek Fogatlanra a saját vigyoromat látom az arcán. – Jobban jársz, ha most beszélsz, különben csak nyaggatni fog.

- Hé!

~Jó rendben, hol is kezdjem? Á, megvan! Innen délebbre keltem ki a tojásból. Talán két-három testvérem lehetett. De ezek az emlékek teljesen elhomályosodtak, a testvéreim, sőt a szüleim színét sem tudom elmondani.

- Akkor mire emlékszel?

~Egész véletlenszerű dolgokra. Néha éjszakánként felrémlik egy-egy kép vagy pillanat. Van amikor halakat nézek egy csodaszép tóban vagy éppen valami virágokról felszálló dolgot kergetek. De néha csak egy pár aranysárga szempár rémlik fel és ilyenkor mindig szeretettnek érzem magamat, annyi kedvesség és szeretet árad abból a szempárból.

- Bizonyára az anyukád, nem? – kérdezem kíváncsian. Tehát legalább ő emlékszik az anyukájára. Arra, hogy az anyukája szerette.

~Nem tudok biztosat mondani, de csak ő lehet.

- És hogy kerültél ide? Mármint azt mondtad valahol délen keltél ki. Akkor miért vagy ilyen északon? És hogy találkoztál az Alfával?

~Hát… - hallom, hogy elbizonytalanodik. Sőt a szemein látom, hogy fájó, kényelmetlen témát érintettem.

- Ugye tudod, hogy nem kell beszélned róla, ha nem akarsz. Csak kíváncsi voltam. De ha nem akarsz róla beszélni..

~Nem, nincs baj. Csak.. kicsit… Nehéz, tudjátok? Semmi emlékem sincs róluk és ami tiszta emlék lehetne az is ..

- Mondom, ha túl fájdalmas, akkor nem kell beszélned róla.

~De igen. Jó pár éve történt már, talán öt? Esetleg tíz? Eleinte még számoltam a napokat, de mostanra már feladtam. Egy napos délután a családommal elindultunk horgászni talán? Vagy csak gyakorolni a repülést? Nem tudom, de nem is ez a lényeg. Nyugodtan repülünk, naplemente és ekkor.. az egyik testvéremet eltalálja egy háló. És hirtelen mindenhonnan hálók bukkantak fel, sőt néha valami vékony, de éles fadarabok is repültek felénk.

- Lőttek rátok.

~Igen, most már tudom. Az egyik ilyen fadarab súrolta az egyik szárnyamat. A következő pillanatban pedig eltalált egy háló. Az anyukám, legalábbis gondolom, hogy ő volt az, utánam vetődött, míg egy másik nagyobb sárkány a fajtámból az elsőként lelőtt testvérem után próbált menni, de nem tudta elérni, sőt kis híján őt is lelődték. Így ő a másik testvéremmel kezdett el utánunk ereszkedni. Ám mindegyikünket eltaláltak végül. Nem messze értünk földet egymástól egy erdőben.

- Ez borzalmas. – vetem közbe döbbenten, ám a sárkány úgy tűnik észre sem veszi, csak mesél tovább.

~Anyukám valahogy kiszabadult a hálójából és előbb kiszabadította a testvéremet, végül pedig ők ketten engem. Ám akik lőttek ránk, gondolom vikingek voltak, egyre közeledtek.

- És a másik felnőtt?

~Ő bizonyára elájult. Vagy meghalt, mikor földet ért.

- És miután kiszabadítottak téged, mi történt?

~Anya mondott valamit, amire tisztán emlékszek még ma is. De a hangja.. valahogy nem nagyon maradt meg. Néha mélyebb, néha magasabb. Azt mondta, hogy legyek erős fióka. Hogy menjek és repüljek el innen valahova messzire. A testvéremet elküldte a másik irányba aki szinte azonnal tovaszállt. De lehet, hogy őt is elkapták, mielőtt megszökhetett volna. Én viszont maradni akartam.

- De Te miért nem jössz velem? – kérdeztem- Egyedül nem fogom tudni megcsinálni!

- De igen meg fogod tudni! – válaszolta anya és az orrával kicsit arrébb tolt, a tenger felé. – Erős vagy és bátor. Tudod, hogyan kell túlélni a legádázabb viharokat is! Az én kislányom vagy.

- De anya! Kérlek, nem akarok elmenni!

- De muszáj lesz, fiókám. Picikém, kérlek, menned kell! – anya egyre idegesebben szemléli az erdőt, ahonnan fények és iszonyatosan kellemetlen zajok jönnek. – Most azonnal!

- De te miért nem jössz velem?

- Mert nem tehetem. Ha veled megyek, mindkettőnket elkapnak, de ha maradok, akkor lesz esélyed megszökni. Érted? Meg tudsz szökni!

- De nem akarok egyedül lenni! Nem akarlak itt hagyni anyu!

- De muszáj lesz! Meg kell tenned. Ha nagyobb leszel, egyszer majd megérted ezt. Ha szeretsz vagy kedvelsz valakit, akkor odaadnál érte mindent. Én most itt maradok, hogy neked lehessen esélyed megtalálni azt a valakit, esetleg valakiket. Talán egyszer újra találkozunk. De ne feledd: Légy bátor, de legfőképp mindig önmagad! – mondta és gyorsan megnyalta az arcomat. – Szeretlek picikém. Te voltál mindig is a kedvencem. De most menj innen, ameddig tudsz! – kiáltotta és hirtelen beleharapott a nyakamba, de nem fájdalmasan, és eldobott a levegőbe.

- Ez borzalmas lehetett. – suttogom döbbenten.

~Ez még nem minden. – jön a keserű válasz. ~Egy ideig forogtam, mivel közben vihar támadt. Amikor végre újra én irányítottam a mozgásomat, visszafordultam, és pont láttam, ahogy anya tüzet lő azokra a zajos alakokra aztán felém fordul és azt üvöltötte, hogy Repülj messzire! És én csak repültem és… ott hagytam őt. És azóta voltam, nos igen… magányos. Mert egyszer ilyen gyáva voltam.

- Ez nem a te hibád volt. Hanem a vikingeké, akik rátok támadtak. Te nem tehettél semmiről.

~De ha visszarepülök…

- Akkor téged is elkaptak volna és az anyukád fölöslegesen áldozta volna érted az életét. Új esélyt adott neked, hogy boldog életed lehessen. És mégis hogyan lehetne ez a te hibád? Csak egy rémült, sérült fióka voltál.

~De akkor is. Tennem kellett volna valamit.

- Ha visszamész, akkor téged is elkapnak. – szúrom közbe. – Felesleges emésztened magadat emiatt. Tehát vihar volt, te pedig sérült voltál. Hogy jön képbe az Alfa?

~Hát, órákon át csak repültem és repültem, lehet, hogy körbe-körbe. Nem tudom megmondani. És végig esett, villámlott, fújt a szél és hideg volt. És valahogy mindig megtaláltam a villámokat. Szlalomoznom kellett közöttük, igyekeztem a levegőben maradni, amennyire csak tudtam.

- Tehát ezért voltál ilyen jó az előbb is. Szinte a véredben van.

~Igen, így is fogalmazhatunk. Talán már reggel volt, amikor végre találtam egy barlangot. Óvatosan berepültem és akkor találtam egy melegvízű forrást. Ám nem csak az volt ott, hanem..

- Az Alfa? Véletlenül bukkantál rá?

~Nos, így is fogalmazhatok. Egyszer csak megjelent mellettem valami hatalmas én pedig rémülten felvinnyogtam, és azon voltam, hogy kirepüljek, amikor az Alfa beszélni kezdett.

- Ki lennél pöttöm fióka? – kérdezte tőlem az óriás.

- Ne…Nincs nevem És egyedül vagyok. – válaszoltam megtörten.

- Ne félj, nem akarlak bántani. Sőt, segíteni szeretnék neked.

- Mégis miért? Egy idegen vagyok a számodra. Egy sérült, hasznavehetetlen fióka!

- Ez nem igaz. Elvégre – kezdi egy olyan mosollyal(!) amit egy ekkora óriástól nem vártam volna. Mármint magát a dolgot, hogy mosolyogni tud. – Te idetalált, sérülten, láthatóan fáradtan egy ilyen hatalmas viharban. Erre rengeteg felnőtt sárkány nem lenne képes. Különleges vagy, a magad módján.

- Miért… Miért vagy velem ilyen kedves? Nem is ismerjük egymást.

- Nem tűnsz éppen holmi bajkeverőnek. De ha már csak így betoppantál, akkor hagy segítsek rajtad. Éhes vagy? Sőt, a sebeidre is biztosan találunk valamit. – először nem tudom, hogy mit is mondhatnék. Aztán egy aprócska mosoly jelenik meg az arcomon.

- Éhen veszek. – jön az igazán frappáns válaszom.

- Várj, ez az alfa az az Alfa akivel mit találkoztunk? Egyáltalán nem hasonlítanak egymásra!

~Sok minden történt azóta. Kaptam tőle halat, a sebeimet is segített gyógyítani. Én pedig maradtam. Eltelt egy kis idő, talán egy egész év és lassan kezdtem elfelejteni a családomat. Egyedül az anyukám és a testvérem emléke maradt meg élénken, de ők is fakulni kezdtek az évek múlásával. És az Alfa is egyre nőni kezdett. Így végül új fészket kellett találnunk magunknak. Ő végig kedves volt velem, de valami furcsa volt közöttünk. Elvégre ő mégis csak egy Alfa sárkány volt én meg, nos egy egyszerű négyszárnyú sárkány, akinek hódolnia kellett volna előtte.

- És mi történt, hogy olyan hideg lett mindenkivel?

~Egyszer valamin összevesztünk, már amikor felépült a jégbarlangja. Nem sok maradt meg a vitából, csak egy kis előzmény és a vége, a következmény. Arra emlékszek, hogy el akartam menni repülni, hogy kitisztuljon a fejem ám ekkor minden sötétségbe borult. Aztán amire újra emlékszek az az, hogy ott állok közel az Alfához és az egyik lábam vérzik. Az Alfa pedig rémülten, ijedten, bűntudatosan néz rám. Mint kiderült, meg akart parancsolni nekem valamit, és míg felé közeledtem, megvágtam magamat az egyik jégfújásában és súlyosan megvágtam magamat. Azóta sokkal jobban elzárkózik tőlem, sőt mindenkitől. Nem önmaga azóta.

- Tehát erről beszéltél, amikor arról a tudat nélküli irányításról beszéltél.

Igen, pontosan. Ám ahogy rám nézett, amit a szemében és azóta a viselkedésében látok...

- Bűntudata van.

~Gondolom, de egyszerűen nem tudok mit tenni ez ellen! Próbáltam beszélni hozzá, mondani hogy ez nem az ő hibája volt de ő csak kizárt engem és ezt hajtogatta egyre-másra. Bármit próbáltam, lerázott.

- Egész ismerős helyzet.

- Nekem is. – válaszol Fogatlan, mire meglepetésemben felé fordulok, ám ő csak jelez, hogy Majd később.

~Hát, ennyi lenne az életem, röviden. Nem valami nagy szám, és tele van rossz emlékekkel, de ez ellen sem tudok mit tenni.

Egy darabig eltart mindhármunknak, hogy megszólaljunk. Mindnyájan a gondolatainkba mélyedünk, így nem igazán tűnik fel, hogy a vihar kicsit elcsendesült és lassan tisztán látszik a Hold. Igyekszek elrejteni egy ásítást, amikor hirtelen eltűnik mellőlem Fogatlan és a következő percben már a földön fekszem.

- Ideje lenne aludnod. Te használhatatlan vagy, ha nem alszol eleget.

- Kösz a bókot. – forgatom a szememet. Ám mielőtt Fogatlan betakarhatna, felülök és érzem, hogy egy mosoly terül el az arcomon. – Várj még egy kicsit! Öhm,… Sárkány? – ó, hogy utálom ezt a jelzőt.

~Igen? – néz rám kicsit homályos szemekkel. Lehet, hogy ő is fáradt, de lehet, hogy még mindig a múlton gondolkozik. Azért remélem, hogy nem szakítottam fel túl mély sebeket. ~Mit nem kérdeztél még meg?

- Nem, nem erről van szó. Mármint nem kérdés, de tényleg elfelejtettem valamit.

~És mit?

- Hát nevet adni neked! Mit szólnál mondjuk a….

- Villám?

- Nem, nem erre gondoltam. Mégis hogy jutott ez az eszedbe? Nem amire én gondoltam az a Vihar!

~Vihar?

- Igen, Vihar. Elvégre olyan ügyesen tudsz manőverezni még az iszonyatosan erős viharokban is. Sőt, végre eszembe jutott a fajtád. Valami régi legendából vagy miből. Viharszelőnek hívjuk a fajtádat.

~Viharszelő, heh?

- Igen. Tehát mit szólsz? Vihar? Megfelel?

~Hát egy kis idő biztosan kell majd. De igen. Igen, meg tudnám szokni. Köszönöm. – jön oda hozzám, hogy a vállamhoz dörgölje a fejét.

- Igazán nincs mit. – simogatom meg boldogan. – De aztán ne csak én aludjak! Nektek is kell pihenni!

- Rendben főnök. – forgatja a szemét Fogatlan és megnyalja az arcomat.

- Fúj, Fogatlan, tudod ugye, hogy iszonyatosan ragadós nyálad van?

- Ó, te csak a fáradtság beszél belőled. Na, gyere ide, mielőtt még valami bajt csinálsz.

- Én? Bajt? Bizonyára összekeversz valakivel.

- Na persze. – mondja, miközben betakar a szárnyával és óvatosan közelebb húz magához az egyik lábával. – Na, aludj csak.

- Borzalmas tudsz lenni néha. – nevetek. – Jó éjt Vihar! – olyan jó végre nem csak sárkánynak hívni. Végre van neve!

~Jó éjt, kis sárkányfiú!

- Jó éjt Fogatlan!

- Neked is Hablaty. Aludj jól. – dorombolja válaszul Fogatlan és érzem, hogy lassan elalszom. Ám ekkor hirtelen szöget üt a fejemben egy gondolat. Vajon az apámék keresnek minket? Vagy, Penésszel az élen, örülnek, hogy végre eltűntünk Hibbantról? De ha keresnek, akkor hogyhogy nem találtak meg már minket? És ha nem keresnek, akkor miért nem? Vajon hogy bírja apám, Bélhangos vagy éppen Asztrid, hogy mi csak így felszívódtunk?


Na itt is a vége a mai résznek. :D Hogy tetszett? :) És végre a sárkányunk is kapott nevet. :) Kreatív voltam mi? :D Vihar. :) Lesz talán 3-4 fejezet amikor igen komoly döntés elé állítalak majd titeket a sztorival kapcsolatban. :) De semmi igazán nagy extra, csak.. Na de majd csak akkor. :) Gondoltam átállhatnék a heti 1 frissítésről kettőre? :) Szeretnétek? :D És igen, lesz Hiccstrid a sztoriban, talán a következő vagy az az utána részben(ha kegyetlen szertnék lenni akkor a 2. opciót választom, muhaha. :D xD) :) Remélem tetszett a rész. :) Találkozunk pénteken(vagy ha heti két frissítést szeretnétek, akkor hamarabb. :) )

lutavero