Új fejezet! :D Igen végre. XD Köszönök minden egyes kedvelést/követést és reviewst is! :D Nagyon sokat jelentenek ám nekem. :D Sajnálom, hogy nem volt kedden frissítés, de sajnos csúszásban voltam a másik sztorimmal, meg minden. :/ De most itt van a 20. rész! :D Remélem tetszeni fog nektek, legalább annyira, mint az előzőek. :D Továbbra is szívesen fogadok mindenféle ötletet, kritikát. :D
Ani: Úgy örülök, hogy tetszett az előző rész is. :D És külön köszönöm, hogy most már szinte folyamatosan hagysz itt egy-egy reviewst! :D Sokat jelent, köszi szépen. :D :3
MetalDragon: Hát örülök, hogy megleptelek. :D xD És nyugi, tartogatok még ilyen meglepetéseket. :D És a röhögéstől vagy a döbbenettől estél le, ha szabad megkérdeznem? :D
Na, vissza a sztorihoz: Igen, megugrottuk a kétezer megtekintést. :D Ennek örömére itt ez a rész, ám azt is elhatároztam végre, hogy hogyan oldom meg az időbeli ugrásokat. Lesz egy max. 3 hónapos először, és aztán lesz egy max.3 éves. :D És még tényleg gondolkozom azon, hogy indítsak e egy kiegészítő részt, de ha ez összejön, akkor a címe Elvarratlan szálak lesz. :D De nem is húzom tovább a szót, jó olvasást! :)
Hátra sem bírtam nézni az Alfára. Hogy volt képes ilyeneket mondani Viharról? Hogyan? Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy az Alfa képes csak így cserbenhagyni Vihart. Az egyetlen barátját? Mégis hogyan?
- Hablaty? Minden rendben? – zökkent ki a gondolataimból Fogatlan. Eddig észre sem vettem, hogy már a barlangba is besétáltam, sőt, majdnem el is mentem Fogatlan mellett.
- Mi? Persze, miért ne lenne? – kérdezem és gyorsan felmászok a hátára.
- Biztos vagy benne? Csak mivel innen nem úgy hangzott mintha minden jól ment volna.
- Teljesen. Mármint minden pontosan, úgy ahogy jósoltad. – sóhajtom keserűen.
- És ez azt jelenti, hogy….
- Hogy mint már annyiszor, most is magunkra vagyunk utalva. Mivel ha mi nem teszünk valamit, akkor Viharnak annyi. Úgyhogy nyomás! – mondom, és azzal elrugaszkodunk a földtől és , legalábbis én, vissza se nézünk, követ e minket valaki. Bár erre már úgy is tudom a választ.
- És akkor, mi most a terv? – kérdezi Fogatlan amint felszálltunk.
- Visszamegyünk a szigetre, megnézzük, hogy mi maradt a faluból, utána megkeressük, hogy hova vitték Vihart, végül pedig kiszabadítjuk.
- Azért lehetne még részletesebb, nem?
- Lehetne persze, csak egy baj van. Az hogy nincsen elég időnk! – mondom dühösen. – Azzal, hogy idejöttünk csak az időnket vesztegettük! Az a nagyra nőtt valami képes otthagyni Vihart! Amikor pontosan tudja, hogy megölhetik!
Ahogy Fogatlan kirepült a fészekből és újra a sziget felé vette az irányt, én eldőltem a hátán. Hogy lehettem ilyen vak? Hogy hihettem azt, hogy ez az alfa el fog majd jönni velünk és segíteni fog, nem is rajtunk, hanem Viharon? Fogatlan pedig tudta ezt, vagy legalábbis érezte. Ám most nem szól semmit, csak csendben és gyorsan száguld a sziget felé. Ha hallgattam volna rá akkor nem pocsékoltuk volna az időnket, nem, ha rögtön Vihar után megyünk, akkor már régen ott lennék- bárhol is legyen is ez az ott- sőt talán már ki is szabadítottuk volna… De nem, megint én döntöttem és ezúttal is rosszul..
Ám Fogatlan nem szól semmit. Csak repül és figyel. Semmi Én megmondtam ám! vagy Hallgatnod kellett volna rám! de még egy Ezt magadnak köszönheted sem. Nem, semmit nem szól, csak száguld.
- Pajti? – kérdezem aggódva és újra felülök a nyeregben.
- Hallottam, hogy miket beszéltetek az alfával. – kezdi. – Mindent hallottam…
- Tényleg? – kérdezem idegesen és nyelek egyet. Vajon mit szólt a kirohanásomhoz?
- Igen. Hallottam mindent, amit ő mondott. Meg amiket te válaszoltál rá.
- És? – kérdezem bátorításul, ám érzem, hogy kicsit megremeg a hangom.
- Először örömet éreztem. Mármint nekem volt igazam meg minden, de.. – kezdi kicsit idegesen, én pedig csak forgatom a szememet. Persze, elvégre nem is ő lenne, ha nem oktatna ki, nemde? – aztán hallottam, hogy hogy beszélsz Viharról és miket vágtál az alfa fejéhez. Ami, hogy megmondjam őszintén nem volt semmi. – pillant fel rám én pedig nem tudok mást tenni, egy kicsit elvörösödöm.
- Hát.. örülök, hogy tetszett vagy mi.. – hebegem, de Fogatlan nem is figyel rám.
- Amikor pedig azt mondtad, hogy nélküle nem is lennél itt… Hirtelen iszonyatosan éreztem magam. – mondja és érzem, hogy minden izma megfeszül alattam. – Ha utána gondolok, akkor már legalább háromszor megmentette az életedet, akárcsak az enyémet. Én pedig úgy bántam vele mint holmi.. nem is tudom…
- Mint egy kutyával? – vetem közbe, de Fogatlan rám se hederít.
- Annyi mindent tett már értünk, már akkor is, amikor még nem is ismert minket.. Kimentett minket a tűzből, idehozott minket a fészekbe – ami nem a legjobb ötletei közé tartozik, azt meg kell hagyni –horgászott nekünk, utánunk jött a viharban, megmentett minket attól, hogy megfulladjunk vagy megfagyunk aztán pedig megmentett téged azoktól a vikingektől… És én egyszer sem mondtam neki egy köszönömöt sem…
- Nyugi pajti, biztos vagyok benne, hogy lesz még alkalmad köszönetet mondani neki..
- Remélem én is. – mondja és megrázza magát. – Na akkor benne vagy egy kis száguldásban? – kérdezi vidámabban. – Így hamarabb érünk vissza a szigetre és hamarabb tudunk kitalálni valamit. Arról nem is beszélve, hogy kicsit vidámabbak is leszünk a végén.
- Rendben. – válaszolom és megpaskolom a fejét. – Akkor, mehetünk?
- Már két nap is eltelt, amióta utoljára kint jártunk a Lábnál. Ám a felnőttek, akiket ránk sóztak, addig nem hajlandóak újra kimenni, amíg el nem múlik a füst… Ami a jelek szerint még hetekig ottmaradhat! – fakadok ki mérgesen, mielőtt még észbe kaphatnék. Szerencsére ez senkinek nem tűnik fel a Nagy Csarnokban.
- Ja és azok a felnőttek még a repüléstől is eltiltottak bennünket… - sóhajt Halvér, míg a többiek egyetértően bólintanak. És nem csak mi vagyunk ilyenek.
Az egész faluban nyomott a hangulat, senki sem nevet, sőt egy-egy mosolyt is csak alig látni. Az emberek persze teszik a dolgukat meg minden, de valahogy minden élettelennek tűnik. Van aki nem mondja ki hangosan, de legbelül mindenki tudja, hogy ennek csak egyetlen oka van… és az Ő. Amióta Hablaty eltűnt azóta mindenki magába zuhant. Még a főnök is. Persze Pléhpofa teszi a dolgát, segít a falusiaknak, ám aki látta akárcsak egy héttel ezelőtt, az megmondhatja, hogy iszonyatos nagy baj van. Valahogy eltűnt belőle minden életkedv. A szemei is hidegek.
- Ezt egyszerűen nem bírom tovább. – mondom és hozzáütöm a poharam alját az asztalhoz. – Tennünk kell valamit!
- Hohó, nem Hablaty tisztje kitalálni az őrült ötleteket? – kérdezi Takonypóc.
- Hahó, ha nem tűnt volna fel, akkor Hablaty nincs sehol.. – válaszol Fafej, ám egyikünk se nevet. Nem mindnyájan csak meredünk magunk elé.
A Csarnok is kiürül lassan, mindenki megy haza aludni. Már aki tud persze. Így a végén már csak mi öten maradtunk. Egyikünk sem az a vidám önmaga, mindenki teljesen kifordult önmagából.
- Most hogy nincs itt Hablaty, minden olyan csöndes és furcsa…- sóhajtja Halvér.
- Ja, senki sincs, aki segíthetne kitervelni az őrültebbnél őrültebb tervek. – válaszol Kőfej.
- Mint például az apja háta mögött nem zártuk be a sárkányokat, hanem üldözhettük a vaddisznókat. Vagy amikor a hóban kergettük az állatokat… Az felejthetetlen volt. – sóhajt ezúttal Fafej.
- Ja nekem bár rajtatok nem hiszem, hogy átszaladt egy egész jak! – kiáltja Takonypóc, mire az ikrek csak nevetni kezdenek. Ám nekem ekkor végre eszembe jut valami.
- Ebben van valami. – válaszolom, és érzem, hogy hirtelen remegni kezdenek a kezeim az izgalomtól.
- Mi? Az, hogy egy jak átszaladt rajtam, arról van szó? – kérdezi Takonypóc.
- Igen! Várj, mi? Dehogy, nem, hanem arról, amit az ikrek mondtak! – válaszolom izgatottan és már ott állok a többiek előtt.
- Mégis miről beszélsz? – néz rám kérdőn Halvér.
- Mégis hányszor segített már rajtunk Hablaty? Számtalanszor. – válaszolom meg a kérdésemet. – Például…
- Amikor Pléhpofa be akarta zárni a sárkányokat…. – kezdi Halvér.
- Vagy még előtte a Vörös Halállal… - mondja Kőfej.
- És most miatta vannak mg a sárkányaink. – válaszolja Takonypóc, mire az ikrek igen furcsán néznek rá. – Hé, most mi van? Ha akkor nem hív le minket az arénába, most nem lennénk sehol, sőt a sárkányaink se lennének meg!
- Takonypócnak igaza van. Furcsa, de mond valamit. – mondja Halvér.
- Igen, mindnyájan mondotok valamit. – kezdem újra. – Látjátok, mennyit segített már nekünk Hablaty? Véget vetett a portyáknak, a háromszázéves háborúnknak, miatta vannak most sárkányaink és az Akadémia is! Ha ő nincs, a Vörös Halál még mindig élne és itt…
- Igaz pokol lenne. – fejezi be Kőfej egy sóhajjal.
- Asztrid. – kezdi óvatosan Halvér. – Mégis mire akarsz kilyukadni?
- Arra, hogy segítenünk kell a fiúknak! – mondom és érzem, hogy egyre gyorsabban hadonászok.
- De a felnőttek…
- Tudom, hogy mit mondtak! – csattanok rá Fafejre. – Azt, hogy nélkülük nem mehetünk sehova! De nem hagyhatjuk őket csak így cserben! Ők már annyit segítettek rajtunk, itt az ideje, hogy mi is segítsünk rajtuk!
- És mégis hogyan gondolod ezt? – kérdezi Takonypóc.
- Nem tudom. – sóhajtom. – De azt igen, hogy tennünk kell valamit!
- Tennünk, mármint nekünk a vikingeknek vagy…
- Nekünk, ötünknek! A felnőttek úgyis csak nemet mondanának meg belekötnének a dolgokba, de… - nem is fejezem be a mondatomat. Mindegyik csak tiltakozna úgy is.
Dühömben felkapom a tányéromat és hozzávágom a falhoz, mire széttörik darabokra, és ételestül szétszóródik a földön.
- Kár, hogy nincs itt Hablaty. Ő mindig tudta kezelni. – suttogja Kőfej.
- Ja és vele mindig tiltott dolgokat csinálhattunk. – suttogja Fafej, mire hirtelen megdermedek és érzem, hogy egy hatalmas mosoly terül szét az arcomon. Amikor visszafordulok a többiekhez, látom, hogy ők aggódva figyelnek.
- Mondd ezt még egyszer Fafej!
- Mit? Ja, az előbbit! Azt mondtam, hogy vele mindig mindenféle tiltott dolgot csinálhattunk. De most..
- Igen ez az! – kiáltom győzedelmesen.
- MI?
- Ezt fogjuk mi is tenni! Nem szólunk senkinek, hogy hova megyünk meg hogy mikor. Nélkülük fogjuk megkeresni és megtalálni Hablatyot! Ha a felnőttekre nem, akkor legalább ránk hagy számíthasson Hablaty!
- És ezt mégis hogyan gondoltad? – néz reám furcsán Halvér.
- Nem is tudom, várjatok.. Mit szólnátok, ha holnap olyan korán indulnánk, hogy még senki ne legyen fönn? Vagy ha….
- Apámék szeretnének néhány hét múlva ,,piknikezni" az erdőben. Mi lenne ha beadnánk a szüleinknek, hogy piknikezni megyünk, aztán éjszaka meglépnénk és reggelre ott is lennénk a Lábnál? – veti közbe Takonypóc, mire tátott szájjal bámulunk rá mind a négyen. – Most mi van?
- Csak az Takony, hogy ez egy zseniális terv! – kiáltom, jó majdnem visítom, az örömtől és erőteljesen vállba vágom. – Mi több, briliáns! Így minden sokkal könnyebb lesz! Éjszaka megyünk és jövünk, így senkinek nem fog feltűnni, hogy elmentünk!
- És mi lesz, ha még ott lesz a füst? Vagy ha elkapnak minket? És mégis hol fogunk táborozni, ha?
- Halvér nyugi, nem lesz baj, majd meglátod! – válaszolom, ám már most tudom, hogy ma éjszaka semmit sem fogok aludni, mivel már most azon pörgök, hogy minél előbb kidolgozzam a részleteket.
Ne félj Hablaty, már jövünk, gondolom, Csak egy kicsit tarts ki még, már jön a segítség.
- Tehát ez volt a falu? – kérdezem döbbenten Fogatlant, amikor visszaértünk a faluhoz. Vagy legalábbis a maradványaihoz. Minden ház leégett és szinte semmi sem maradt belőlük.
- Igen, ez volt valamikor. – morogja Fogatlan és leszáll a romok közé. – Már csak alig érezni itt más szagot, mindent elnyomott a füst.
- Akkor így hogy találjuk meg Vihart?
- Nyugi, erre is van tervem. – morogja és a következő pillanatban már futásnak is indul az erdő irányába, a füstfelhők pedig felülről és oldalról is takarnak minket, így szinte láthatatlanná téve minket. – Erre hagyták el az emberfészket és erre van az óceán is. Tehát…
- Nyilván hajóval jöttek! – mondom, ahogy megértem a barátom gondolatmenetét.
- Igen és nagy eséllyel Vihart még a hajón találjuk! – mondja a barátom és a következő pillanatban beérünk az erdőbe. – Így ni, így könnyebben megtaláljuk a hajót, és minket se látnak meg.
- Rendben, csak jobb, ha sietünk. – mormogom magamnak, de egyikünk sem szól többet egy jó darabig. Az erdőben sincs semmi élet, itt is csak füst, bár itt már jóval kevesebb, meg kidőlt fák. Ám ekkor mást is meghallok: az óceán eltéveszthetetlen zaját.
- Úgy néz ki, hogy megjöttünk.. – morogja Fogatlan. A következő pillanatban pedig végre elérünk a szikla szírt végéhez, ám amit ekkor látok, érzem, hogy elakad a lélegzetem.
Egy hatalmas hajó van a parton, hatalmas zászlókkal és vitorlákkal. Se a zászlók, se a vitorlák mintáját nem láttam még ezelőtt. A fedélzet is tele van mindenféle kilövőkkel, meg ketrecekkel, ám ami a legmeglepőbb, azok a páncélos sárkányok, akik a ketrecekbe zárt vadak húzzák valahova a hajó aljába.
- Wow, - mondom és érzem, hogy Fogatlan megfeszül alattam.
- Ezúttal nem kis halat találtunk, mi? – kérdezi és egyre távolabb húzódik a szirttől. – Egyből megtaláltuk a legnagyobbat, nemde?
- Ez nem kifejezés pajti. – suttogom válaszul. – Ez nem kifejezés..
Gondolom előttetek már nem titok, hogy kit találtak a fiúk. :D De ha még nem, akkor se csüggedjetek, hamar megtudjátok. :D Egyébként pedig, hogy tetszett a rész? :) Végre volt Hablaty/Fogatlan és Hibbanti része is a fejezetnek. :) Remélem, hogy tetszett! :) Találkozunk a következő frissítésnél, addig is jó nyári szünetet, pihenést és persze jó olvasást! ;):D :3
lutavero
