Újabb fejezet! :D És az eddigi legesleghosszabb! :D Nem, nem poén, A/N nélkül ez a fejezet 3073 szavas. o.O Hogy lett ennyi? xD De most komolyan, 2500-3000 szót ígértem és azt hittem, hogy két fejezetet kell egyberaknom, ahhoz, hogy ez meglegyen, ahhoz képest totálisan felülmúltam magamat. :D xD Édes kis meglepetések. xD Na, akkor ezen a héten elkezdek majd dolgozni a mozinézős ficen, amit annyira vártok. :) Eddig nem találtam magyar forgatókönyvet, úgyhogy kicsit lassú lesz a munka. :D xD
Na, most a sztoriról: Végre elkezdődik az igazi történet. :D Beindulnak az események is. :) Alig vártam már ezt. :D
Ebben a részben találhattok némi Hiccstridet és igen, néhány új szereplőt is. :D Szóval jó olvasást, élvezzétek ezt az extra hosszú részt! :D
Ja, és azt említettem, hogy a nézettség már megugrotta a háromezret?! köszi szépen mindenkinek, aki olvassa ezt a sztorit! :D
Szóval ha kérhetem, akkor olvassátok el hagyjatok valami nyomot, amiből ki tudom következtetni, hogy tetszik e az ahogy vezetem a sztorit vagy változtatnom kéne valamit. :) De, nem is húzom tovább az időtöket, jó olvasást! :)
- Mégis mit gondolsz, mit csinálsz itt? Főleg ilyenkor, így egyedül?
Megdermedek és érzem, hogy megfagy a vér az ereimben. Nem létezik, hogy észrevettek, ugye? Hiszen senkit nem láttam, mikor felmásztam. Vagy lehet, hogy tévedtem? Egy nagyot sóhajtva megfordulok, hogy szembenézzek a leleplezőmmel….
És ekkor meglátok egy katonát, amint egy nálam pár évvel idősebb fiút, majdnem férfit talán, von kérdőre.
-Sajnálom, csak.. izé.. tudja, jöttem ellenőrizni, hogy van e valami…
- Tedd a sajnálatodat nem mondom, hogy hova! – dörren rá az idősebb. – Pár perc múlva indulunk vissza, hogy még több sárkányt gyűjtsünk és te csak itt bóklászol?! Erre tanítottalak én téged?
- Persze, hogy nem.. Mester. – válaszolja a fiú és szinte látom magam előtt, ahogy fanyalog, ám ennek ellenére is meghajol egy kissé az idősebb előtt. Az még dörmög valamit, majd lassan elandalog a velem ellenkező irányba. Én pedig még mindig ledermedve állok, és csak nézem, ahogy a fiú a mestere után mered. Furcsa, szalad át a fejemen, ám mielőtt akár csak pisloghatnék is, a fiú felém fordul.
- Utálatos egy alak, nemde? – kérdezi tőlem és lassan felém sétál. – És még ha józan lenne, de nem természetesen részegnek kell lennie. Állandóan lerészegedik, amikor újabb adag sárkánnyal térünk vissza. – dörmögi, talán leginkább magának.
Én kiegyenesedek még egy kicsit és épp igyekeznék elsurranni, ám ekkor újra felém fordul, a szemeiben ezúttal kíváncsiság.
- Ám téged még nem láttalak ezelőtt. Egyszer sem. Új lennél? – kérdezi és eltart egy kis ideig mire rájövök, hogy hozzám beszél.
- Ööö, igen, ..izé, .. még új vagyok…- habogom, kicsit zavartan ám szerencsémre ez nem tűnik fel neki.
- Bizonyára az újakhoz tartozol. Hihetetlen, hogy a főnök már ilyen fiatalon gyűjt embereket- nem mintha én sokkal öregebb lettem volna nálad amikor kezdtem. – válaszolja és megvonja a vállát. – Na mindegy is, nekem mennem kell, de remélem még összefutunk valamikor. Ki tudja, egyszer talán együtt indítanak el minket vadászni.
- Ja igen. Vadászni együtt.. Persze, alig várom..már! – igyekszek higgadtnak tűnni, pedig legbelül egyáltalán nem vagyok az. Ha ő kiszúrt, akkor vajon más is? Nem, ezen most nem szabad idegeskednem, mivel van egy sokkal fontosabb feladatom is, mégpedig az, hogy megtaláljam Vihart.
A fiú kicsit furcsán néz rám, ám egyszerűen csak megvonja a vállát és elsétál. Amikor már szinte teljesen eltűnt a szemem elől, meghallok a másik irányból valami zajt. Amilyen gyorsan csak tudok beugrok egy hordó mögé, még pont időben, mivel a következő pillanatban már két katona sétál ott, ahol nemrég még azzal a fiúval beszélgettem.
- Nem semmik ezek a vadak mi? – kérdezi az egyik.
- Nekem mondod? Már jó pár ezret befogtam a főnöknek, de ilyet még én sem láttam! – válaszolta a másik, mire az első keserűen felnevetett.
- Ugye? A színe után azt várta volna az ember, hogy nyugodt lélek, erre az a lila szörnyszülött kis híján leharapta a fejemet! Azokról a karmokról nem is beszélve. Sőt, abból már négy is van neki!
- Igazi szörnyszülött nemde? Na de mindegy is, jól meg fognak minket fizetni legalább. És holnaptól végre nem a mi gondunk lesz, hanem a főnöké!
- Igaz, alig várom már, hogy megszabaduljunk tőle! Csak a baj van a fajtájával! Talán ha….
Többet már nem hallok a párbeszédükből, de talán így jártam jól. Érzem, hogy egyszerre leszek ideges és boldog, mivel szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy ők Viharról beszéltek! De ha már holnap megszabadulnak tőle, akkor nekem nincs sok időm, sietnem kell. Egy mély levegőt véve kikukucskálok a hordó mögül majd lassan odafutok, ahonnan az előző két katona sétált ki még az előbb. Hallgatózok egy kicsit, ám miután nem hallok semmi zajt, csendben kinyitom az ajtót és besurranok.
Ahogy az ajtó bezáródik mögöttem szinte semmit nem látok, annyira sötét van. Aztán megcsap a meleg és a következő pillanatban kis híján öklendezni kezdek, amikor az orromat megcsapja a bűz. Jobb, ha sietek, ki tudja, mikor jönnek vissza a katonák. És minél előbb megtalálom Vihart, annál előbb eltűnhetek erről a borzalmas helyről.
Dühömben úgy vágom bele a baltámat a fába, hogy a fa recsegve repedezni kezd. Semmi mára nem tudok gondolni, csak arra, ahogy tegnap Takonypóc elárult minket. És szinte biztos vagyok benne hogy ez volt az egyetlen esélyünk arra, hogy kijuthassunk és Hablaty keresésére indulhassunk. És Takonypócnak ezt is el kellett szúrni! Ha eddig azt hittem, hogy már nem tudom jobban gyűlölni, nos, akkor tévedtem. Ám amikor Hablaty az eszembe jut, érzem, hogy a szemeimet elfutja a könny. De nem törhetek meg, nem kezdhetem el feladni a reményt. Élnie kell, valahol odakinn van, talán sérülten, de életben kell lennie! Ha nem így lenne, azt éreztem volna, egyszerűen csak tudom. Ahogy megtörlöm a szememet, hirtelen valami reccsenést hallok mögülem. Gyorsan kiveszem a baltámat a fából, vetek egy bukfencet…..
És ekkor beugrik a pillanat, amikor kis híján eltaláltam a baltámmal Hablatyot, ahogy a barlangba igyekezett Fogatlanhoz. Érzem, hogy ezúttal a balta lassan kicsúszik a kezeimből, hogy az ,,idegen" lábai előtt landoljon nem sokkal.
-Te jó ég, Asztrid csak én vagyok az! – sikoltja Halvér és mindkét kezét magasra tartva áll nem sokkal előttem.
- Te megőrültél? Meg is tudtalak volna ölni! Kis híján meg is tettem!
- Akkor örülök, hogy nem tetted. – sóhajtja Halvér és lassan leengedi a kezeit. – Hé, de.. minden oké,
- Miért ne lenne? – kérdezek vissza mérgesen, mielőtt felveszem a baltámat és a torkának szegezem. – Talán kémkedtél utánam? Harold küldött?
- Mi, dehogy ne láss rémeket kérlek. – mondja Halvér, ahogy egyre hátrál a baltámtól.. pont ahogy Hablaty tette, amikor faggattam. Az emléktől újra elfutja a szemeimet a könny és muszáj elfordulnom Halvértől, mielőtt még megláthatná. Egy viking, főleg nem egy Hofferson sosem sír. A sírás a gyengéké. Nyelek egyet és épp elindulnék a másik irányba, amikor Halvér megállít.
- Most meg mit szeretnél? – kérdezem ezúttal kevésbé mérgesen.
- Csak.. jó, igazából azért jöttem, hogy szóljak, nemsokára egy gyűlés lesz a Nagy Csarnokban és szinte biztos voltam benne, hogy nem akarsz lemaradni róla.
- Mégis miről? - kérdezem fáradtan. Sem erőm, se kedvem nincs meghallgatni a felnőtteket, ahogy arról vitáznak, hogy hány felnőtt felügyeletével repülhetünk vagy, hogy egyáltalán repülhetünk e. Épp eleget hallgattam ezt az elmúlt napokban, sőt tegnap este is.
Harold egész álló este másról sem beszélt, hogy milyen bölcs döntés volt ez a felnőttektől, hogy így elkerülhetjük a szerencsétlen baleseteket és félreértéseket. Hogy így rengeteg sárkányt és vikinget képesek megmenteni. Egy idő után már szabályosan rosszul lettem a szövegétől, úgyhogy inkább alvást színlelve arról képzelegtem, ahogy megfizetek Takonypócnak. Egy rúgás itt, egy ütés ott… esetleg talán még a baltámat is használhatnám rajta…
-Figyeltél rám egyáltalán Asztrid? – kérdezi fáradtan Halvér, mire én aprón megrázom a fejemet.
- Miért, mondtál valamit? - kérdezem, és kicsit elvigyorodom, amikor Halvér fáradtan megrázza a fejét és motyogni kezd valamit. Én pedig megadóan sóhajtok egyet. – Jó, nem, nem hallottam mit mondtál. Kicsit.. elmerültem a gondolataimban.
- Hát azt láttam. – motyogja, ám a tekintetemet látva gyorsan hátrál egy lépést és úgy folytatja. – Jó, nem ez a lényeg, hanem amiről ezen gyűlésen lesz szó.
- És ez azért fontos mert…
- Mert szó lesz a repülés betiltásáról, arról, hogy ezek után mik fognak történni és.. Hablatyról is. – fejezi be olyan halkan, hogy szinte alig hallottam a mondata végét. Ismétlem szinte.
- Mi? Mégis miről lesz szó vele kapcsolatban?
- Hogy járjunk e ki egyáltalán keresni Hablatyot, vagy adjuk fel teljesen.
- Mi?! És erről csak most szólsz?! – kérdezek vissza szinte sikoltva és egyből elindulnék a falu felé, ha nem tartana fel engem Halvér. - És miért csak most szólsz erről?! – kiáltom kicsit mérgesen.
- Mert először meg kellett, hogy keresselek téged! – kiált vissza Halvér és érzem, hogy hátrahőkölök egy kicsit. Nem tudom, hogy mi látszódhat az arcomon de Halvér reakciójából ítélve nem lehet valami szép. – Asztrid én nem így…
- Hé, semmi baj Halvér. – mondom számomra is idegen, vékony hangon. – Tényleg, ez az én hibám volt, nem a tied.
- Akkor sem kellett volna így kifakadnom. – sóhajtja. – Sajnálom Asztrid, de tényleg.
- Nincs semmi, de tény…
- Hidd el, nekem is hiányzik. – suttogja Halvér, mire kérdőn nézek rá. – Hidd el, tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy miért vagy itt, kinn az erdőben, egyedül a baltád társaságában. – mondja, miközben leül a földre.
- Mégis mi…
- Nem csak neked hiányzik Hablaty, hidd el. – mosolyog keserédesen, majd egy sóhaj kíséretével újra az erdőt fürkészi.
- Hanem? Senki más nem törődik azzal, hogy ő odakinn van, esetleg sérült vagy magánál sincs! Lehet, hogy még Fogatlan is sérült! Na és akkor már pláne nincs esélyük arra, hogy hazakerüljenek! – mondom mérgesen ám amint befejeztem, egy nagy sóhajjal leülök Halvér mellé.
- És itt van az a pont, amikor bátran a szemedbe mondom, hogy tévedsz. Nem csak te aggódsz Hablatyért. Láttad Pléhpofa állapotát? Szerintem már napok óta nem aludt, vagy ha próbált is, akkor is bizonyára ébren feküdt otthon. És Bélhangos? Tudod, hogy Hablaty olyan neki mintha a fia lenne. Emlékszel mennyit nevettünk annak idején, amikor kicsik voltunk, hogy folyton énekel azon a borzalmas hangján? Na, most alig szólal, meg amíg dolgozik. Hablaty eltűnése mindenkire hatással volt, talán még jobban is mint rád.
- Akkor miért nem tesznek valamit? – kérdezem kicsit mérgesen.
- Mert.. ez nem ilyen egyszerű. – sóhajtja Halvér. – Csak képzeld bele magadat Pléhpofa helyébe. Szíved szerint kint járnád a világot és keresnéd a fiadat, minden egyes apró szigetet bejárva. Ám az agyad, a lelkiismereted tudja, hogy ezt nem teheted. Itt van egy falu, tele vikingekkel és sárkányokkal, akiket etetned kell, vigyáznod kell rájuk, esetleg még meg is kell védened őket, néha akár saját maguktól. Tudod, hogy nem mehetsz, ám mégis, legszívesebben itt hagynál mindent és elindulnál.
- Ezt mégis honnan szedted? – nézek rá kérdőn, mire Halvér elfintorodik egy kicsit.
- Bármilyen ironikusnak hangzik is, Hablatytól. – sóhajtja, én pedig érzem,. hogy megdermedek. – Mégis mikor…
- Volt idő, talán amikor úgy öt vagy négy évesek lehettünk, amikor még jóban voltunk Hablattyal, hogy folyamatosan együtt mászkáltunk mindenhova, szinte mindent együtt csináltunk. – mosolyodik el Halvér, a szemein látom, hogy nem teljesen van itt velem. – Sőt, ekkor még az ikrek meg Takonypóc sem volt olyan, mint ahogy később viselkedtek, remekül megvoltunk mindnyájan.
- Hablaty mikor mondta ezt neked? – kérdezem kicsit remegő hangon, a lelkem mélyén pedig félek a választól.
- Nem sokkal az első.. öhm,.. tudod mire gondolok. – néz rám kicsit idegesen, és én érzem, hogy összeszorul a szívem. – Na szóval, néhány napig ki sem tudott kelni az ágyból, úgyhogy én átjártam Pléhpofáékhoz, hogy társaságot nyújtsak neki. És akkor kerültél szóba te.
- Én? – nézek rá döbbenten.
- Igen, te. Mivel akarva vagy akaratlanul, de te mentetted meg attól, hogy komolyabban megsérüljön. Akkor vett téged észre először, de úgy igazán. – néz rám szomorúan és érzem, hogy csak most jön a legrosszabb rész. – Azt mondta, hogy szíve szerint odamenne hozzád és megköszönné neked, amit érte tettél meg ilyenek. Aztán lenézett a kezére és egy nagy sóhajjal azt mondta, hogy vagy észre se vennéd, vagy egyszerűen lenéznéd őt, mondván kinek kéne egy olyan barát, aki nem hogy esetleg őt, de még saját magát sem képes megvédeni. Aki valóban csak egy hiba, egy selejt. Én pedig annyit mondtam neki, hogy tegye amit jónak lát.
- Komolyan így gondolta a dolgokat? – kérdezem kicsit remegő hangon.
- Igen, ám amikor újra felálltál mellette, akkor veszett el minden. – mosolyog rám kedvesen. – Azóta nem tud másra gondolni, csak rád. És amikor elkészítette neked azt az apró baltát, amivel először mentél tréningre, úgy hét évesen talán, akkortól már tudni lehetett, hogy szinte semmi esély nincs arra, hogy elfelejtsen téged. Főleg amikor cserébe megölelted. – bök érte kicsit oldalba. – Napokig mást sem hallgattam, csak azt, hogy milyen szépen ragyogtak a szemeid, amikor megölelted, meg hogy milyen jó illatod volt.
- Ugye csak viccelsz velem? – kérdezem tőle, és érzem, hogy enyhén elpirulok.
- Dehogy, bárcsak azt tenném! – nevet egyet. – Komolyan mondom, utána hetekig csak ezt hallottam tőle. És látod mi lett ebből? Úgy közel tíz év után végre összejöttek neki a dolgok. – kacsint rám én pedig lehajtom a fejemet, hogy elrejtsem a vörös arcomat.
- É ezzel a hihetetlen történettel azt akartad megmutatni nekem, hogy…?
- Hogy nem vagy egyedül, itt vagyunk, melletted állunk ebben. Nekünk is annyira hiányzik, mint neked, hidd el. Elvégre egy nagy család lennénk, vagy mi a szösz.
- Igen, egy nagy hatalmas család. – mondom egy kis keserű mosollyal, majd egy sóhajjal felállok. – Na szóval, mikor is lesz az a gyűlés?
- Hát, miután mindenkit várnak rá, úgy ebéd után nem sokkal. – mondja Halvér és ő is feláll mellém és lassan elindulunk a falu felé csendben, ám ez a csönd egy kellemes, barátságos, nem kínos csönd. Talán félúton járhatunk, amikor Halvér újra beszélni kezd.
- Jut eszembe, láttad valahol, Takonypócot?
- Nem, de ez a szerencséje neki. Mivel ha egyszer is a szemem elé kerül, abban biztos lehet, hogy azt meg fogja keserülni. – sziszegem, többnyire magamnak, ám Halvér idegesen nyel mellettem egyet, mire veszek egy mély levegőt és kicsit kevésbé mérgesen megkérdezem. – De miért?
- Nem tudom, gondoltam te tudod, hogy mi lett vele. Senki sem látta azóta, hogy tegnap nos, beköpött minket Haroldnak. Egyszerűen eltűnt, sőt, Kampó sincsen sehol. – válaszolja Halvér, mire kérdőn nézek rá.
- Eltűntek? Mindketten? Mégis hogyan?
- Nem tudom, de lassan egy napja nem láttam őket. Egyszerűen felszívódtak.
- Á, nincs akkora szerencsénk. – válaszolom keserűen. – Biztos már a Csarnokban terpeszkedik.
- Ha te mondod, csak azt hittem, hogy te tettél vele valamit. – néz rám félősen és muszáj elnevetnem magamat.
Ám ekkor egy zaj, egy kürtszó elnémít. Először nem tudom mire vélni a dolgot, aztán pedig rájövök, hogy ez csak annyit jelenthet, hogy a gyűlés mindjárt elkezdődik.
-Vihar? Itt vagy valahol, - suttogom halkan, ahogy ketrecről ketrecre járok, amikben néha semmi nincsen, máskor pedig olyan dolgok, amiket jobb lett volna, ha nem látok.
A szagok borzalmasak, állott víz, valamiféle romlott vagy rohadt hús és még valami, amit talán jobb, ha nem tudok azonosítani. Ahogy haladok egyre előrébb és előrébb, kezdem elveszíteni minden reményemet, hogy megtalálom a barátomat. De itt kell lenni, arról beszéltek azok a katonák, nemde? De akkor miért nem találom őt? Épp visszafordulnék, amikor végre meghallok valami hangot. Gyorsan beugrok egy fal mögé, és talán egy perc sem telik el, amikor egy katona sétál el mellettem, fütyörészve. Türelmesen megvárom,, amíg hallótávolságon kívülre kerül, aztán futni kezdek abba az irányba, ahonnan jött. Ekkor végre pedig mozgást hallok, ami nagyon is hasonlít egy sárkányéra. Ahogy közeledek, a hang egyre erősebb lesz, míg végül megpróbálkozok egy újabb kísérlettel.
-Vihar? Te vagy az, - kérdezem és teszek még egy apró lépést, amikor felbukkan előttem egy lekötözött valami. Ahogy közelebb lépek, meglátok egy siklót és tőle nem sokkal egy újabb kupacot. Épp lemondóan távoznék amikor…
~Hablaty? Te lennél az? – kérdezi egy hang mire gyorsan futni kezdek az irányába.
-Vihar? Tényleg te vagy az? Jó ég, jól vagy? Nem sérültél meg, ugye? – kérdezem, ahogy odaérek a ketrece elé, mire egy vidám, ám talán kissé fáradt sárga szempár fogad. Épp próbálnám kinyitni az ajtót, amikor észreveszem, hogy az be van zárva.
~Jó ég Hablaty, mégis mit csinálsz te itt?! – kérdezi kicsit idegesen talán?
-Aminek látszik. – felelem, és ekkor kiszúrok egy kulcscsomót a falon. Gyorsan odalépek, leveszem és már illesztem is a kulcsot a zárba, amit szerencsémre nyit. – Jöttem, hogy megmentselek téged!
~Nem kellett volna idejönnöd! – hissenti fenyegetőleg, ám én nem foglalkozok ezzel, gyorsan elkezdem kioldozni őt.~Ha meglátnak, akkor..
-De nem fognak, nyugi. – simogatom meg a fejét nyugtatólak, mielőtt újra nekiesnék a köteleknek a kis késemmel, amit szerencsére mindig magamnál tartok.
~Az éjfúriát hol hagytad? – kérdezi tőlem gyanakvóan.
-Ő is itt van velem, ő hozott ide. Ő épp vacsorát gyűjt az erdőben. – mondom és végre sikerült elvágnom minden kötelet, így Vihar azonnal feláll és elkezd nyújtózni egy kicsit.
~Ez valami nagyszerű érzés. – mondja és öröm látni, ahogy egy apró mosolyféle bujkál a szája szélén. Gyorsan megvakarom az állát és kivezetem a ketrecből.
-Nem kéne több sárkánynak itt lennie? – kérdezem kicsit gyanakvóan, ahogy bezárom vihar mögött a ketrec ajtaját és épp eldobnám a kulcsot, amikor meglátom a sikló szemeit. Sárga, nem is, vöröses szemek, amik úgy világítanak a sötétben, mint holmi drágakövek. Ám csak fájdalmat, elveszettséget és.. egy apró és rövid pillanatig reményt látok bennük, aztán reménytelenséget. És ekkor érzem, hogy nem leszek képes itthagyni őt. Gyorsan körülnézek, és már rohanok is a ketrece felé, kezeimben a kulcsokkal.
~Ó, igen, rengetegen voltak, ám… Hablaty te figyelsz rám egyáltalán? – kérdezi Vihar és hallom, ahogy utánam indul.~Hé, hová ilyen sietős?
-Nem tudom, egyszerűen csak nem tudjuk őt így itthagyni! – válaszolom a vállam fölött és a következő pillanatban már a lakattal bajlódok. – Nem hagyhatjuk itt így, hogy meghaljon vagy megöljék! - amint a lakat engedett, egyből ki is vágtam az ajtót, és befutottam a siklóhoz. Ám mielőtt melléérhettem volna, Vihar megállított. – Most meg..
~Ő egy vad, sérült sárkány! Könnyen bánthat téged, sőt akár meg is ölhetne! – normális esetben meghatna ez az aggodalom és törődés, ám most csak az idő vesztegetésének érzem.
-Most nincs időnk arra, hogy megszelídítsem! Sietnünk kell, mielőtt az őrök ideérnek. – suttogom vissza és épp megkerülném Vihart, amikor a silkó beszélni kezd.
- Azért jöttetettek, hogy bántsatok engem? – kérdezi halkan, olyannyira, hogy alig hallom őt.
- Nem, nem állt szándékunkban. - válaszolok neki.
- Emberek sohasem kedvesek, bántanak állandóan.
- De én nem olyan vagyok, én nem akarlak bántani titeket. Téged sem, se Vihart, se egyikkőtöket. Azért vagyok itt, hogy segítsek. – válaszolom és egyre közelebb araszolok hozzá, kizárva Vihar fenyegető pillantásait. – De ehhez használnom kell ezt. – mutatom fel neki a késemet, mire szisszen egyet és Vihar azonnal ott is áll mögöttem. – Hé, nyugi nincs baj, bízhatsz bennem.
- Honnan tudjam? – kérdezi idegesen.
- Most az egyszer bíznod kell bennem. – válaszolom, és egyre közelebb kerülök a fejéhez, folyamatosan tartva a szemkontaktust. – Én ki tudlak szabadítani innen, de csak ha megengeded.
- Bízhatok benne? – néz kérdőn Viharra és érzem, hogy elmosolyodom. Végre sikerült elérnem, hogy ha kicsit is , de bízzon bennem.
~Igen, nem fog bántani téged. – válaszolja a barátom nyugodtan, mire a sikló újra rámnéz és bólint egyet.
-Rendben, de ne feledd, figyelni foglak. – mondja még mindig bizonytalanul ám én csak bólintok egyet és elkezdem vagdosni a köteleit, amiktől vihar segítségével gyorsan megszabadulunk.
Amint a sikló is felállt a lábaira, némi segítséggel persze, elindulunk kifelé. Ezúttal nem zárom be a ketrecet, a kulcsokat is eldobom valami sötét lyukba.
-Oké, szóval Vihar, merre vitték a többieket? – nézek a két sárkányra kérdőn. Nyilvánvalóan kell lennie egy bejáratnak, mármint egy másiknak, ahol behozták őket ide, mivel ahonnan én jöttem, ott biztosan nem fognak átférni.
~Ott arra. Ennek az alagútnak a végén hoztak be engem és arrafelé vittek el mindenkit. – mondja és az orrával a folyosó másik vége felé mutat, az ellenkező irányba, ahonnan én jöttem.
-Rendben, akkor mire várunk még? Induljunk. – mondom és a vezetésemmel elindulunk a kijárat, a szabadság felé.
Na, ez lett volna. :D Tetszett? :) Megfogott ez a rész? :) Remélem igen. :D
Na akkor a kérdések: Vajon hőseink végre kijutnak a szabadságba? Sikerül Hablatynak megmenteni Vihart és a legújabb barátját? Vagy valaki az útjukat állja majd? És hol van Fogatlan? Hibbanton is zajlanak ám az események közben, ne felejtsétek. Vajon hogy döntenek a vikingek? Feladják Hablatyot? Feladják a keresését? És vajon hova dugtam Takonypócot és Kampót?
Mindenre választ kaphattok majd a következő részben, az Új kezdetben vagy Új kezdetek, ebben még nem vagyok biztos. :D
Tehát akkor legközelebbi résznél(vagyis még előtte a filmnézős ficben. :D) találkozunk,
lutavero
