Cím: Hulló angyalok
Írta: Drachiss
Korhatár: 18 (cenzúrázatlan verzió)
Figyelmeztetések: slash, durva beszéd
Tartalom: Egy történet két fiúról, tele büszkeséggel, fájdalommal, nevetéssel, bohókás helyzetekkel és két szeretni vágyó szívvel, plusz olyan titkokkal, melyek hol fájdalmat, hol pedig mérhetetlen boldogságot szülnek.
3. fejezet - Minden kezdet nehéz
- Fogd be a pofád, Malfoy! Nem érdekel, hogy mit mondott Dumbledore vagy Piton, nem engedem, hogy a közelembe gyere! - kiáltotta Harry hevesen.
- Engem meg az nem érdekel, Potter, hogy te mit akarsz! Úgy viselkedsz, mint egy hisztis kiskölyök! Ha nem akarod, hogy veled együtt reggelizzek, hát nem erőltetem! Hidd el, én is el tudnék képzelni jobb nyáriszünetet, minthogy veled legyek bezárva ebbe az átkozott kastélyba! És ha megbocsátasz, most megyek és megkeresem Trelawney-t, ugyanis nálad még ő is jobb társaság!
Ez persze nem volt igaz, Draco is tudta, ám néha tényleg úgy érezte, ezerszer könnyebb elviselni a részeg és nem teljesen normális tanárnőt, minthogy kibírjon akár egyetlen percet is a folyton ordibáló, hisztis Potterrel. Ennek ellenére mégsem Trelawney lakosztálya felé indult, hanem a pincébe, ahol magához vette a könyvét, majd az éppen felfelé igyekvő Harry mellett elrohanva kivágtatott a kastély parkjába. Elsétált a tóig, majd a parton ülve olvasást színlelt. Az idegei pattanásig feszültek Harrytől, akivel Dumbledore kérésére minden étkezést közösen kellett elkölteniük. Persze mikor a fekete hajú fiút kiengedték a gyengélkedőről, Draco azonnal visszaköltözött a mardekáros klubhelyiségbe, nehogy a griffendéles megtudja, hogy ő valaha betette a lábát az oroszlánok hálókörzetébe. Ám ott már messze nem aludt olyan jól, mint régen a toronyban. A pincében még így nyáron is hideg volt, reggelente, mikor felébredt, nem a napfény köszöntötte, csupán a rideg kőfalak bámultak vissza rá.
Eközben Harry dohogva mászott be a portrélyukon, majd feliramodott a szobájába és levetette magát az ágyra. Némán dühöngött, miközben arca szinte lángolt a dühtől. Hogy juthatott eszébe Dumbledorenak, hogy pont Malfoy-jal zárja őt össze egész nyárra? Ennél a kis görénynél még Dursley-ék is sokkal jobbak voltak!
Dursley-ék. Petunia néni...
Harry szívébe azonnal keserűség költözött. Ugyan sohasem szerették egymást a nagynénjével, ám Petunia mégis az édesanyja húga volt. Felvillantak előtte a szörnyű percek, amikor támadóik üvöltözve követelték a néni ékszereit, pénzét, mobiltelefonját, még a jeggyűrűjét is. Majd, amikor minden érték az előttük álló fegyveres férfi markában volt, egy másik álarcos Petunia mögé sétált. Harry látta a kés pengéjének villanását, ám két férfi erősen leszorította, így csak egy elesett kiáltást hallathatott, mielőtt a késes egyetlen mozdulattal elvághatta volna nagynénje nyakát. Az átvágott érből azonnal sugárban kezdett spriccelni a vér, a kettészelt légcső sípoló hangja még most is a fülében cseng. A következő pillanatban Petunia Dursley a földre rogyott, kezeit nyakára tapasztotta, s fuldoklott.
Harry megrázkódott a szörnyű emlék hatására. Nem akart erre gondolni, alig bírta elviselni a bűntudatot, hogy a nagynénjének miatta kellett meghalnia. Gondolatait inkább visszaterelte Malfoy felé. Az ablakhoz sétált, s kikémlelt a ragyogó napfényben fürdő parkra. A szőke hajú fiú épp a tóparton ücsörgött, s egy könyvet olvasott. Egészen pontosan AZT a könyvet, amely Harryt egyre jobban kezdte idegesíteni. Akárhányszor összevitatkoztak Dracoval, a fiú mindig ehhez a vörös borítású könyvhöz menekült, és Harry bele se mert gondolni, hogy miféle kötet lehet, bár Malfoyt ismerve biztos volt benne, hogy csakis átkok és rontások tömkelegét tartalmazhatta. A Kis Túlélő egyre bizonytalanabb lett saját helyzetét, és Dumbledore épelméjűségét tekintve. Bele se mert gondolni, hogy mi várhat még rá a nyár folyamán.
Annyira hiányoztak neki a barátai, Ron és Hermione, akik az egyetlen biztos pontot jelentették az életében, és akik segítettek volna túljutnia a krízisen. Egyre magányosabbnak, elhagyatottabbnak érezte magát, és senki sem volt, akivel megoszthatta volna félelmeit, aggályait, aki eloszlatta volna a lelkében dúló ezernyi kétséget. Még Hagrid sem maradt az iskolában, így hozzá sem mehetett le egy teára vagy csak egy kis beszélgetésre.
És mindezek mellett itt volt Draco Malfoy, a fiú, aki annyi éven át volt az ellensége, és most, hirtelen minden átmenet nélkül a barátja, szövetségese kíván lenni. Harry nem tudta, mit gondoljon, miként cselekedjen. Az egy dolog, hogy az igazgató megbízik Malfoyban, de az már egy másik, hogy tőle is ugyanezt várja el.
Ha legalább lenne rá egy apró, ici-pici bizonyíték, hogy a szőke fiú valóban és visszavonhatatlanul a Jó útra akar térni, Harry nem ellenkezne, de Draco nem hajlandó sem a miértekre, sem a hogyanokra válaszolni, csak egész álló nap azt az átkozott könyvet bújja. Így mégis hogyan bízzon benne az ember?
Harry még hosszú-hosszú ideig nézte a Mardekáros fiút, majd testi, s lelki fáradtsága legyűrte, így visszafeküdt az ágyába, s néhány percnyi gondolkodás után lassan, csendesen álomba szenderült...
"... mert a sárkány sohasem szűnt meg keresni a szivárvány aranyát, mely itt, ezen a földön rejtezik valahol, bár tudta: maga a keresés ezerszer többet ér, mintha meg is találná a vágyott kincset. Mégsem tántoríthatta el sem a fájdalom, sem a kétségbeesés, mert akiben van a szivárvány-kergetők véréből, az soha, soha nem képes feladni a küzdelmet, még akkor sem, ha az áhított arany a lábai alatt, szemei előtt hever..."
Draco már kisgyermekkorában is sokat gondolkozott ezeken a sorokon, s valahányszor elért ehhez a részhez a könyvben, mindig elrévedt néhány pillanatra. Most is régi, eltemetett emlékek jutottak eszébe...
- ...Nagypapi! Nagypapi! Mi is megkeressük a szivárvány aranyát, mint a könyvben a sárkány?
- Persze, Draco.
- Most?
- Ha úgy szeretnéd - mosolygott egy ezüstszőke kisfiúra egy megfáradt öregember.
- És mit viszünk magunkkal?
- Hisz nem kell hozzá semmi más, csak a szemünk, a szívünk, és az, hogy képesek legyünk meglátni a való dolgok között a valótlant...
Draco már akkor sem értette, mire gondolhatott nagyapja, s most majdnem érett férfiként egyre többet gondolkozott a könyv sorai közt megbúvó tanulságokon. Ám a mai napig nem tudta, miről beszélt az író, mikor a szivárvány aranyáról írt.
A roxforti tornyok között elbújni készült a Nap, átadva helyét a haloványan derengő félholdnak, s a mardekáros fiú csak ekkor jött rá, hogy egész napját a könyvet olvasva töltötte, s korgó gyomra is csak most emlékeztette, hogy bizony ideje lenne az étkezésnek. Csendesen állt fel, könyvét talárjának zsebébe csúsztatta, a langyos szellő megmelengette, felcsigázta elernyedt végtagjait, majd egy egészséges nyújtózás után elindult a kastély felé.
Az út, bár nem volt túl hosszú, mégis elég volt arra, hogy Draco elgondolkozzon az életén, fájdalmain, s jelenlegi helyzetén. Annyira szerette volna megérteni önnön döntéseit, lehetőségeit, de a miértekre ő maga sem találta a választ. Tisztában volt apja dühével, anyja csalódottságával, s a Sötét Nagyúr mérhetetlen haragjával, mégis tudta, hogy átállása a lehető legbölcsebb döntés, amit eddigi életében meghozott. Talán nem tartogat számára a jövő mást, mint fájdalmat, szenvedést és halált, de a másik oldalon állva ugyanezek a kilátások kecsegtetnék. A különbség pusztán annyi, hogy míg az egyik oldalon őt ölnék meg, a másikon ő lenne az, ki életeket ont ki.
A Nagyterembe lépve megpillantotta az éppen vacsorázó Harryt, így míg a fiú a Griffendél asztalánál foglalt helyet, ő elsétált a terem másik végében álló Mardekáros asztalhoz, s amint leült, azonnal megjelent előtte a leves és a sült csirke. Fájdalmas, lemondó pillantást vetett Harryre, aki épp háttal ült neki, majd elkezdett enni.
Valahol, a szíve és a tudata mélyén sajnálta a fekete hajú fiút, s elismerte, hogy neki sem lehet könnyű élete, hisz annyi teher nehezedik a vállára. Ő nem várt a Kis Túlélőtől mást, mint bizalmat és esélyt a jóvátételre, s nem értette, hogy ez miért olyan nagy kérés, s, hogy az ifjú Potter miért válaszol bajtársi közeledésére folyton haraggal, dühvel, s gúnytól csepegő szavakkal. Persze ő maga is tisztában volt vele, hogy eddig nem sok okot adott a fiúnak a bizalomra, de mégis...
Végül úgy döntött: tesz egy próbát, ismét. Elővette pálcáját, s maga előtt lebegtetve tányérját a Griffendél asztalához sétált.
- Jó étvágyat - mondta a meglepetten néző Harrynek, majd helyet foglalt mellette.
- Ezt fel kell írnom valahova - Draco értetlenül nézett a fekete hajú fiúra. - Nem hittem volna, hogy egyszer megérem, hogy Draco Malfoy a Griffendéles asztalnál efféle jókívánságokkal köszönt.
- Ha elfelejtetted volna, Potter, reggel is ennél az asztalnál szerettem volna elfogyasztani a reggelimet, és abban az időpontban is hasonlóképpen köszöntöttelek.
- Így igaz. És ha elfelejtetted volna, Malfoy, én már reggel is elküldtelek a picsába a reggeliddel és a jókívánságaiddal együtt.
Draco lemondó sóhajt hallatott.
- Inkább együnk.
- Köszönöm, nekem elment az étvágyam - állt fel Harry sértődötten, s kivonult a teremből.
Draco sokáig nézte csalódottan a fiú üresen maradt helyét. Tudatában volt annak, hogy sok elutasításban lesz majd része, de nem hitte volna, hogy már az első akadályokat ilyen nehezen veszi majd, s főként hogy ennyire fájdalmas lesz számára.