Cím: Hulló angyalok

Írta: Drachiss

Korhatár: 18 (cenzúrázatlan verzió)

Figyelmeztetések: slash, durva beszéd

Tartalom: Egy történet két fiúról, tele büszkeséggel, fájdalommal, nevetéssel, bohókás helyzetekkel és két szeretni vágyó szívvel, plusz olyan titkokkal, melyek hol fájdalmat, hol pedig mérhetetlen boldogságot szülnek.

5. fejezet - Gyémánt vág gyémántot

Harry szemei előtt olyan képek peregtek le, melyek teljesen ismeretlenek voltak számára, mégis szinte elborzasztották. Elsőként egy idős, ezüstszőke hajú férfit látott egy páréves, telt arcú kisfiú fölé hajolni, miközben a gyermek csendesen játszadozott két apró sárkánnyal a szőnyegen. A következő jelenetben szintén a férfit látta, amint a kisfiúnak mutogat különböző növényeket egy enciklopédiában. Végül a harmadik kép megállt, kimerevedett, majd némi baljós bizsergéssel elkezdett szemei előtt peregni a történet:

- Nagypapi! Mikor indulunk már?

- Nemsokára, kicsi Draco.

- Én már nem vagyok kicsi! - riposztolt felháborodva a szőke, alig öt éves gyermek.

- Így igaz. Lassan már kész, érett férfi leszel - mosolygott unokájára Abraxas Malfoy.

- És mit kapok tőled, ha végre felnőtt leszek?

- Mit szeretnél?

- Egy igazi sárkányt! - vágta rá gondolkodás nélkül, mohón a gyermek.

- De hisz tilos sárkányt tartani! - nevetett rá nagyapja.

- Én Malfoy vagyok. Nekem mindent szabad - látszott, hogy Draco már kicsi korában is bőven el volt eresztve öntudattal.

- Ne feledd, Draco, a név nem minden.

- Apa szerint igen.

- Apád ezek szerint sok mindent elfelejtett, amit próbáltam megtanítani neki - sóhajtott fáradtan az idős férfi.

- Mit próbáltál megtanítani neki?

- Néhány századdal ezelőtt, egy mugli író, bizonyos Shakespeare, eképpen írt a név fontosságáról: "Mit rózsának hívunk, bárhogy nevezzük, épp oly illatos..."

- És ez mit jelent? - kérdezte nagy szemeket meresztve az ifjú Draco.

- Ez mindössze annyit tesz, kicsikém, hogy...

- Hol van az a vén majom?! - hallatszott egy erőteljes női üvöltés a folyosóról.

Abraxas Malfoy rémülten kapkodta tekintetét hol az ajtó, hol a kisunokája között, majd hirtelen felkapta a rémült gyermeket, s a szoba másik végében álló szekrényhez sietett vele. Felcsapta az ajtót, s a bent lévő dobozok és egyéb tárgyak mellé, egy üres placcra ültette a kisfiút.

- Draco... Egy valamit ígérj meg, bármi történjék is!

Draco csak rémülten pislogott. A férfi még mindig az ajtó és a gyermek között járatta a tekintetét, úgy folytatta tovább:

- Ígérd meg, hogy soha, senki sem fogja megtudni, hogy itt voltál! Senki nem tudhatja meg Draco, érted?! Veszélyes lehet!

Léptek hangzottak fel, egészen közelről. Abraxas már csak suttogva folytatta.

- Ígérd meg, Draco! Ígérd meg!

- Ígérem - suttogta a félelemtől elhalóan a gyermek, épp abban a pillanatban, mikor Abraxas Malfoy becsapta a szekrény ajtaját, bent tartva ezzel a kisfiút. Kintről azonban hangok hallatszottak.

- Hát itt vagy, te vén gazember! Már az egész kastélyt tűvé tettük érted!

- Mint láthatod, nem tűntem el, kedves feleségem.

- Azt jól tetted Abraxas, nagyon jól tetted!

Draco nagyanyjának hangja csak úgy fröcsögött a gúnytól, mely még a szekrényben is jól hallható volt.

- Mit kívánsz, Vega?

- Az életed!

Draco annyira megrémült az elhangzottaktól, hogy óvatosan, minden hang nélkül résnyire kitárta a szekrény ajtaját. Nagyapja a szoba másik végében állt, előtte kivont pálcával Lucius és anyja, Vega Malfoy késztették hátrálásra az idős férfit. Az már meg sem próbált erőt sugárzó és magabiztos lenni, szeméből csak úgy sütött a halálfélelem.

- Mi... Mi... Mit csinálsz?! Lucius! Fiam! Hát idáig jutottál?! Pálcát fogsz a saját apádra?!

- Fogd be a szád, vén marha! - Lucius csak úgy köpte a szavakat. - Elegem volt a várakozásból! Nem töltök több időt azzal, hogy várjak a vagyonra, mely már régen engem illetne!

- De hisz a tiéd! Mindent neked adtam, te és a feleséged, Narcissa mindent megkaptok, ahogy a kicsi Draco is!

- Azt mondtam, hallgass! Ha te nem leszel, végre minden vagyonomat a Sötét Nagyúr szolgálatának szentelhetem!

- A Sötét Nagyúr?! Hát amiatt a szörnyeteg miatt gyilkolod meg a saját apádat? Egy koszos, hatalommániás senkiházi miatt?!

- Pofa be, te vén majom! - ordított teli tüdőből Draco nagyanyja. Ősz hajának feszes kontya már meglazult, néhány rakoncátlan tincs elszabadult tarkóján, s füle mögött. Arca piroslott a dühtől, keze ökölbe szorult, ahogy férjére nézett. Fekete szemei villámokat szórtak, telt ajkait pengevékonyra szorította össze. - Hogy mersz így beszélni a Nagyúrról?! Te koszos korcs!

- Hogy mersz engem korcsnak hívni, Vega?! Épp te, aki magad sem vagy más...

- Elég volt! - üvöltött fel Vega Malfoy. - Lucius! Tedd a dolgod! Hadd legyen rád büszke a Nagyúr!

- Clavitunatius! - zengte be a szobát Lucius haraggal teli hangja. Draco összerezzent rejtekén, s könnyes szemmel, remegő kicsiny testtel nézte végig, ahogy Abraxas Malfoy felhördül kínjában, majd tompa puffanással terül el a földön.

- Lebegtesd a szobájába - adta ki az utasítást az anyjának Draco apja.

- Egyszerűbb lett volna, ha azonnal megöljük!

- Egyszerűbb, de feltűnőbb! Így biztosabb! Hajnalban szépen elmegy majd a dagállyal, tehát még előtte mindenképp ki kell hozzá hívni a gyógyítót. Intézd úgy, hogy mire a gyógyító ide ér, addigra már ne éljen. A halála után már nem tudják kimutatni az átkot.

Draco kicsiny kezeivel óvatosan, halkan szipogva húzta be a szekrény ajtaját, majd térdeire hajtotta fejét, s halkan sírdogálni kezdett.

Pár pillanatra kimerevedett a kép, majd ismét változott.

Az öt éves Draco zöld hálóköntösét szorosan összefogva magán, a sötét folyosókon haladt csendes, puha léptekkel. Arcán egyszerre volt látható a félelem, a szomorúság és a mérhetetlen fájdalom. Néha megállt, halkan szipogott egy kicsit, miközben könnyeit nyeldeste. Egyik kezében egy vörös borítású, ezüst betűkkel szőtt könyvet, a másikban pedig egy kis sárkányt tartott. Hosszas bóklászás után elért egy ajtót, melynek kilincsét a lehető legkevesebb zajt csapva lenyomta, s belépett a fáklyákkal megvilágított hálószobába. Rajta kívül mindössze egyetlen ember tartózkodott a helyiségben, egy idős, fáradt férfi, ki az ágyon fekve nem várt már mást, csupán a megváltó halált. A kisfiú óvatosan közelebb ment az ágyhoz, majd felmászott rá, s leheveredett nagyapja mellé. A párnára pakolta a könyvet és a sárkányt, s úgy nézte Abraxast. A férfi megérezte a gyermek közelségét, s minden erejét összeszedve kinyitotta szemeit.

- Draco... - nyögte elhalóan - kicsi Draco...

- Nagyapa - sírta el magát a gyermek.

- Ne... Ne.. sírj... Örülök, hogy itt vagy... kis cimborám... Nem lenne szabad, itt lenned... Ugye... Ugye nem láttak meg?... Nem tudják, hogy akkor ott voltál?...

- Nem.

- Akkor jó...

Néhány percnyi szünet után Abraxas Malfoy ismét beszélni kezdett, ezúttal inkább önmagának, mintsem bárki másnak.

- Elmenni... el a pirkadattal... A csillagokkal távozni... Mindig... Mindig azt hittem, ha eljön az idő, félni fogok... De most... Azt hiszem, nem félelmetes... Inkább... bizsergető. Már csak néhány perc... és mindent... tudni fogok... Mindent... Érdeklődéssel... közelítettem... az élethez... most kíváncsisággal... fordulok... a halál felé... Néhány perc csupán... s megtudom... az igazat... És ha... úgy van... ahogy gondolom... ifjú leszek... ismét... Te nem tudod... Nem tudhatod... mit jelent... újra... fiatalnak lenni... A legcsekélyebb... fogalmad sem... lehet... róla... hogy mit jelent... újra... annak lenni...

Egy ideig izgatott, féltő motyogássá halkult hangja, majd ismét hallhatóan beszélt:

- Ígérd meg nekem... Draco... Ígérd meg... hogy sohasem cselekszel... a szíved kívánalmával... ellentéteset... Ígérd meg... hogy mindig... hogy mindenütt... csak azt teszed... amit te magad... jónak... és helyesnek... ítélsz... Ígérd meg...

- Ígérem - Draco köntösének ujjával törölgette könnyeit, melyek megállíthatatlanul patakzottak szürke szemeiből.

- Jó fiú vagy - futott át egy halvány mosoly az idős férfi arcán. - Ha így cselekszel... akkor minden rendben lesz... Maradj önmagad... ne hagyd... hogy félrevezessenek azok... akik a realizmusról szónokolnak... hazug igéket... Valamit még szerettem volna... mondani.. neked... de... már azt hiszem... nem emlékszem...

- Fáradt vagy? - kérdezte Draco remegő hangon.

- Nem... Én már végeztem... a fáradtsággal... Haldoklom... Valamit... még akartam mondani... de nem tudom... nem emlékszem...

Ekkor zajok szűrődtek be kintről.

- Kihívtam a gyógyítót!

- Tökéletes, épp most fordult meg a dagály - hallatszott Lucius Malfoy önelégült hangja. - Elmegy vele.

Draco rémült pillantást vetett nagyapjára. Ám a férfi még egyszer, utoljára a gyermekre kacsintott, s halkan elsuttogott még néhány rövid mondatot:

- Megvan... Vigyázz a könyvre... Vigyázz a könyvre... kicsi Draco... vigyázz rá... és soha... soha ne szűnj meg... keresni... a szivárvány aranyát... Megtalálod... egyszer... megtalálod majd... Tudom... Biztos... vagyok benne... Keresd... és megtalálod... a szivárvány aranyát...

Azzal a férfi szemei lágyan, lassan lecsukódtak.

Draco kicsiny, törékeny testét rázta a néma zokogás, ahogy átkarolta a férfi nyakát, s minden erejét összeszedve szorította élettelen nagyapját...

Harry kábán, könnyes arccal bukkot a földre, hangosan zihált, arcán és szemében egyszerre tükröződött fájdalom, iszonyat és mérhetetlen szánalom. Ám amikor felnézett, meglátta a tőle alig két méterre zokogó, görcsösen rángatózó Dracot, akinek szemében olyan mérhetetlen düh szikrázott, hogy képes lett volna ölni vele.