Cím: Hulló angyalok
Írta: Drachiss
Korhatár: 18 (cenzúrázatlan verzió)
Figyelmeztetések: slash, durva beszéd
Tartalom: Egy történet két fiúról, tele büszkeséggel, fájdalommal, nevetéssel, bohókás helyzetekkel és két szeretni vágyó szívvel, plusz olyan titkokkal, melyek hol fájdalmat, hol pedig mérhetetlen boldogságot szülnek.
6. fejezet - Magányos, magányos, magányos
Harryt egyre jobban marcangolta a kétségbeesés és a bűntudat. Már egy hónapja, hogy akaratlanul is olyan emlékeket pillantott meg Draco elméjében, melyek egyszerre borzasztották el, és marcangolták a szívét. Miután Draco beviharzott a kastélyba, Harry próbált beszélni vele, ám a szőke módszeresen elzárkózott minden és mindenki elől. Harrynek mindössze annyit sikerült megtudnia (Dobbytól), hogy a mardekáros egész napját a hálószobájában tölti, a manók viszik le neki az ételt, és nem csinált mást, mint olvas.
Harry többször is próbált bejutni a kígyók klubhelyiségébe, ám sorra kudarcokat szenvedett el. Tudta, hogy ez az utolsó esélye, hisz este megérkeznek társaik, s ha addig nem sikerül szót váltania a szőkével, akkor talán már soha nem is fog.
Épp befordult a hálókörlet folyosójára, mikor három emberrel találta szemben magát.
- Szervusz, Harry. Csak nem épp Mr. Malfoyt szeretted volna meglátogatni?
- Ööö... Dumbledore professzor... Piton professzor... ööö... én... én csak meg akartam kérdezni, hogy szüksége van-e valamire, és, hogy tudnék-e valamiben segíteni - nyögte ki végül Harry, miközben Draco arcát nézte. Azon most nem volt látható sem harag, sem fájdalom, pusztán csak beletörődő elfogadás és fáradtság.
- Nos... Azt hiszem, talán segíthetnél Mr. Malfoynak berendezkedni az új szobájában.
Harry meglepett képet vágott.
- Új szoba?
- Természetesen - bólint Dumbledore. - Ne felejtsd el, hogy ma visszatérnek társaitok. És, gondolom magad is sejted, hogy Lucius Malfoy nem tétlenkedik, ha a fiáról van szó. Nos, most sem tette. Biztos forrásból tudjuk - vetett az idős férfi jelentőségteljes pillantást Pitonra -, hogy az idősebb Malfoy több kétes körökben mozgó szülővel rendelkező tanulónkat is megbízta azzal, hogy Dracot juttassák ki a kastély falai közül, és a tanári felügyelet alól, és vigyék el neki. Élve.
- De uram... Honnan tudja Lucius, hogy Draco még az országban van? Hisz bárhová mehetett volna!
- Sajnálatos módon azt kell mondanom, hogy bár ez nem mindig látszik meg, de Lucius Malfoy nem hülye... Tisztában van azzal, hogy Draconak nincs hová mennie, és egy ideje már tudja azt is, hogy Draco a Roxfort falai között bújkál. Éppen ezért Draco védelmében érvénybe lép ebben a tanévben néhány új szabály.
- És hová költözik Draco?
- Közvetlenül az én dolgozószobám mellé. Azt hiszem, ott lesz neki a legbiztonságosabb - jelentette ki az igazgató, majd választ sem várva tovább indult a folyosón. Piton, Draco és Harry követték. Harry végig a szőke fiú arcát nézte, ám az lehajtott fejjel, némán lépdelt, direkt kerülve a Kis Túlélő tekintetét.
Mikor elérték a kőszörnytől néhány méternyire, jobbra lévő ajtót, a két professzor magára hagyta a fiúkat. Meglepett, feszültséggel, és várakozással teli csend szállta meg a folyosót. Harry gondolkodott, hogy miként kezdjen bele, míg Draco arcáról lerítt, hogy épp nagyon fájdalmas átkok között válogat a fekete hajú fiú számára. Végül Harry úgy döntött, halogatja még egy kicsit a küszöbön álló és elkerülhetetlen beszélgetést, s fesztelen stílusban kezdett bele:
- Hát, akkor lássuk, milyen is egy külön szoba - mondta, majd lenyomta a kilincset, s Dracot maga előtt lökdösve belépett a szobába. Mindkét fiúnak elakadt a lélegzete.
A szoba egyszerűen gyönyörű volt. Egyik ház színeit sem viselte magán, a falak barackvirág-színben pompáztak, a szőnyeg hófehér volt és borzasztóan puha, az ablakokról földig érő, hatalmas fehér függönyök hullottak kecsesen alá. A szoba jobb oldalán, középen egy szintén hatalmas, barackszínű baldachinos ágy foglalt helyet, míg mellette, jobbra egy cseresznyeszínű íróasztal, bal oldalt pedig egy éjjeliszekrény sütette magát a vakító napsütésben. Az ablak alatt egy márványlábakon álló mosdótálka, középen egy hatalmas asztal, az ággyal szemközti oldalon pedig két hatalmas szekrény, egy kandalló, és egy csodásan faragott, réges régi iskolai láda helyezkedett el. A falakon varázslatos tájakat ábrázoló képek, és gyönyörűen megmunkált tükrök lógtak.
- Baszd meg - sóhajtotta Harry. - Baszd meg...
Draco elképedve nézett körbe új szobájában. Harry "baszdmegjeit" meg sem hallva indult el a jobb oldalon lévő ajtó felé, mely elképzelései szerint a fürdőt rejtette. Nem tévedett, ám mikor belépett, az ő ajkait is elhagyta egy csodálkozó, elhaló nyögés.
Ha a szoba gyönyörű volt, akkor a fürdőre már nem lehetett szavakat találni. Minden, de minden csupa márvány, hófehér, ezüsttel és arannyal hímzett törölközők, és kellemes orchidea illat. A kád közvetlenül a hatalmas ablak előtt állt, hogy a fürdőző bármikor kipillanthasson a csodálatos roxforti parkra, gyönyörködhessen benne amikor csak kedve tartja. A szőke fiú képtelen volt megállni, egyszerűen muszáj volt megérintenie a falakat, a tárgyakat, hogy képes legyen befogadni, elhinni a valóságot.
Hosszú percekig csak állt, nézelődött, míg végül erőt vett magán, s visszasétált a szobába. Mikor belépett, Harry épp az egyik nyitott szekrény előtt állt.
- Azt hiszem, a bepakolásra már nem lesz gondunk, Dumbledore-ék már elintézték.
- Akkor mehetsz is - jelentette ki fagyos hangon a szőke.
Harry becsukta a szekrényajtót, megfordult és közelebb sétált hozzá.
- Nem megyek. Addig biztosan nem, amíg nem beszéltünk.
- Nincs miről beszélnünk, Potter.
- Már hogy ne lenne! Azt akarom, hogy tudd...
- Ki ne mondd! - üvöltött fel Draco. - Ki ne mondd, hogy sajnálod! Nem akarom hallani! Elegem van abból, hogy mindenki csak sajnálkozik! De legfőképp belőled van elegem!
- Draco...
- Nem! Nem akarlak meghallgatni! Nem akarom tudni, hogy mit gondolsz! Önzőbb vagy, mint hittem! És én még azt gondoltam, hogy tévedtem veled kapcsolatban, amikor annyi éven át gúnyoltalak! Pedig nem volt ott semmiféle tévedés! Egy agyonajnározott kis seggfej vagy, semmi több! Egy sebeshomlokú kis senki!
- Merlinre! Hallgass már meg! Tudom, hogy dühös vagy, de...
- Dühös?! Én dühös?! Tévedsz, Potter, nem vagyok dühös! A düh semmi ahhoz képest, amit érzek! Fogalmad... - csuklott el egy pillanatra a mardekáros fiú hangja. - Fogalmad sem lehet róla, hogy milyen érzés volt azt végignézni! Újra látni és átérezni az egészet!
- De tudom! Tudom milyen! Amikor a dementorok közel jönnek hozzám, én a saját anyám halálsikolyát hallom! Tudom milyen!
- Francokat! Te nem emlékszel arra, hogy mi történt! Neked nem úgy kellett leélned az egész életed, hogy az emlékeidben valahol mélyen eltemetve ott élt a legszörnyűbb, a legfájóbb! És a te életedbe nem ugrott bele hirtelen egy kis senkiházi, hogy a saját hülyesége miatt aztán előhozza azokat! A szentségit! Te sosem láttad gyilkolni a saját apád, főként nem így! - hajtotta le fejét Draco.
- Nézd... én tudom... tudom, hogy mekkora szemétség volt, amit csináltam...
- Menj el.
- Kérlek...
- Menj el. Most.
- Draco, én...
- Azt mondtam kifelé, Potter! - ugrott fel a szőke, s karjánál fogva ráncigálni kezdte a még mindig tiltakozó Harryt.
Mikor az ajtóhoz értek, Draco egyetlen rántással feltépte azt, s a folyosóra lökte a fekete hajú fiút. Még utoljára a szemébe nézett, s könnyes arccal ordibált vele.
- Magányos akarok lenni! Érted Potter?! Magányos, magányos, magányos!!!
Egyetlen, hangos dörrenéssel csapódott be az ajtó a csalódott Harry előtt.