Cím: Hulló angyalok
Írta: Drachiss
Korhatár: 18 (cenzúrázatlan verzió)
Figyelmeztetések: slash, durva beszéd
Tartalom: Egy történet két fiúról, tele büszkeséggel, fájdalommal, nevetéssel, bohókás helyzetekkel és két szeretni vágyó szívvel, plusz olyan titkokkal, melyek hol fájdalmat, hol pedig mérhetetlen boldogságot szülnek.
9. fejezet - Forgószél
Harry egész héten kerülte Dracot. Annyira bosszantotta a mardekáros fiú önnön közönye, hogy egyszerűen képtelen volt a szemébe nézni. Ám ami még jobban felháborította, az McPhill professzor viselkedése volt. Harry biztos volt benne, hogy Draco hátáról azóta már cafatokban lóg a bőr.
Épp jóslástanon ült, a hely tömény levegője lassan átjárta tüdejét, elbódította elméjét. Azonban ebben a pillanatban olyan dolog történt, amely a jóslástanórák, sőt, még a Roxfort történelmében is teljesen szokatlan, rémisztő és elképzelhetetlenül horribilis volt.
- Tegyék el a pálcáikat, nyissák ki a könyveiket a huszadik oldalon, a belső szemüket a harmincadikon, és olvassanak a tea színéből, vagy fűvéből, vagy hogy szokták ezt csinálni! - zendült a hang, amely messze nem Trelawney-é volt, ellenben túlságosan is Pitonéra emlékeztetett. Pillanatokkal később a félhomályban feltűnt a férfi fekete, zsíros haja, kampós orra, suhogó talárja, majd a bájitalmester megpróbált a jóslástan tanárnő puffjára leülni, ám ezt valószínűleg túl kényelmetlennek ítélte, mert végül áthelyezte magát a tanári asztal sarkára.
- Mit akar, Longbottom?! - dörrent rá a remegő kezekkel jelentkező Neville-re.
- Ööö... én... én csak... csak azt akartam kérdezni... szeretném tudni... hogy... ööö... honnan vegyünk teát, professzor úr?
- Főzzön magának! Vagy már ehhez is túl hülye?!
- Ne... ne... nem.
- Potter az óra végén itt marad! - zendült fel még utoljára a tanár hangja, majd igencsak szúrós szemekkel méregette a tanulókat egészen az óra végéig.
Harry nem igazán értette, hogy mit akarhat tőle Piton, így az órát némi gyomorgörccsel ülte végig, majd megvárta, míg a többiek távoznak a teremből, s csak akkor somfordált oda a bájitalmester elé.
- Potter - kezdett bele a férfi minden bevezetés nélkül. - Most az egyszer komolyan kell beszélnem veled.
- Miről, professzor úr?
- Malfoyról, természetesen. Tudom, hogy mennyire szereted játszani a hőst, és mindenki terhét magadra vállalni, de a helyzet annál súlyosabb, hogy egy magadfajta griffendéles - a tanár hangjából sütött a gúny - kezelni tudja.
- Nem értem, miről beszél.
- Ne játszd a hülyét! Halljam, mit tudsz Dracoról!
- Egész héten nem találkoztam vele! Nem tudok róla semmit!
- Legilimens! - kiáltott fel Piton váratlanul, s Harry még csak azt sem látta, mikor kapta elő a pálcáját, miközben eltalálta a bűbáj.
Hosszú percekig csend ereszkedett a teremre, csak a két férfi szuszogását, zihálást lehetett hallani, ahogy száguldottak velük a régebbi, s újabb emlékképek. Ám amikor Piton elért ahhoz a részhez, mikor Harry ugyanezt a bűbájt használta Dracon, hirtelen eresztette le a pálcáját, s elkerekedett szemekkel nézett a lihegő fiúra.
- Ez igen, Potter! Okklumentálni még nem tudsz, de a legilimencia szinte tökéletesen megy! Mégiscsak tanultál tőlem valamit, habár természetesen nem azt, amit kellett volna!
Harry némán meredt a tanárra. Végül mégsem bírta megállni, hogy ne kérdezzen rá:
- Miért nem nézte végig az emléket?
A férfi egy ideig méregette a fiút, látszott rajta, hogy latolgatja: mégis mennyit áruljon el, majd először egy bűbájjal lezárta a csapóajtót, felhelyezett egy igen erős csend-bűbájt, az ablak felé fordult, egyetlen mozdulattal elhúzta a függönyt, s kimeredt a tájra, úgy kezdett egy mély sóhaj közepette beszélni:
- Tisztában vagy a helyzetemmel a háborút illetően, nem ismeretlen számodra a pozícióm sem. A Nagyúr hívei közt járok-kelek, miközben én is közéjük valónak tettetem magam. Hozom az információkat, viszem a hamisakat. Így élem az életem. De ne hidd, hogy ez úgy megy, hogy elmegyek egy gyűlésre, meghallgatom, mit mond a Nagyúr, aztán jövök és elmondom Dumbledore-nak. Messze nem ilyen egyszerű a dolog, ugyanis a Sötét Nagyúr kiválasztott csoportokkal dolgozik. Híveit olykor-olykor kisebb csapatokra osztja, s úgy bíz rájuk különböző feladatokat, hogy a többi halálfaló nem tudhat a különálló részek terveiről és feladatáról. Így nagyon kevés az esélye annak, hogy bármit is kiderítsen egy egyszerű varázsló, ezért is nem használ a Rend például Százfűlé-főzetet, hogy egy halálfaló alakjában bejusson egy-egy gyűlésre. Ezért vagyok ott én, aki a legilimencia egyik - nos azt hiszem, nem túlzok ha azt mondom: - legnagyobb szakértőjeként működöm. Az emlék, amelyet az előbb nem néztem végig az elmédben, már többször lepergett a szemeim előtt, mint szerettem volna. Sőt, azt hiszem, elárulhatom: a négy szereplő félből három elméjében volt szerencsétlenségem megtekinteni. Természetesen Abraxas Malfoy szemszögéből nem láthattam. Lucius, és az anyja, Vega egyértelműen nem tudnak arról, hogy betekintést nyertem emlékeikbe, mint ahogy Draconak sem kötöttem ezt az orrára. Gondolom, az emlék hatására rájöttél, hogy miért is vállalta Draco az átállást, kockáztatva ezzel az életét.
- Igen, azt hiszem.
Piton tőle különös, szinte lágy hanggal folytatta:
- Nagyon szeretem Dracot, mint ahogy a nagyapját is. Abraxas volt az, aki segített nekem, mikor rájöttem a tévedésre, mely egy életre megbélyegzett - mutatta fel a férfi a karjára pecsételt Sötét Jegyet, hogy a fiú érthesse, miről is beszél. Harry bólintott. - Ő volt az, aki elvitt Dumbledore-hoz, és teljes mértékig kiállt mellettem. Kevesen tudják, hogy Albus és Abraxas közeli jóbarátok voltak. Természetesen a külvilág előtt bőszen titkolták ismeretségüket és jóviszonyukat, mert Abraxas felesége és egész családja a Nagyúr mellett állt. Abraxas volt az egyetlen a Malfoy családból, akiben volt jóérzés és empátia, s őszintén szólva kifejezetten büszke vagyok, hogy Draco némileg örökölte ezt tőle. De ne szaladjunk ennyire előre. Mint mondtam, Abraxas elhozott Dumbledore-hoz, mikor a segítségét kértem, s ő bizonygatta, hogy valóban jó útra akarok térni. Albus pedig hitt régi barátjának, s ez az oka annak, hogy a mai napig feltétlen bizalmát élvezem.
A férfi nyelt egyet.
- Amikor Draco megszületett, még nagyban folyt a háború, s mind Luciust, mind Narcissát teljes mértékig lekötötte a Nagyúr szolgálata. Az egyetlen ember, aki igazán törődött a kisfiúval, az Abraxas volt, így lehet, hogy Draco a világon a legjobban a nagyapját imádta. Lucius engem kért fel keresztapának, s nagyon örültem ennek, hisz így több lehetőségem nyílt bejutni a Malfoy-kúriába és kémkedni a család után. Ám ezek a látogatások azzal is jártak, hogy rengetegszer láttam Dracot és Abraxast együtt, s nem tettem mást, mint reménykedtem, hogy az ifjú Malfoy-örökös jobban fog a nagyapjára hasonlítani, mint Luciusra. Abraxas halála után sokat gondolkoztam, hisz előtte egy nappal jártam náluk, s a férfinek semmi baja nem volt, tökéletes egészségnek örvendett, leszámítva a reumát. A következő gyűlésen, mikor alkalmam nyílt rá, betekintettem Lucius emlékei közé. Akkor láttam először azokat a képeket. Később Vegával is megpróbálkoztam, hogy megtudjam, ő érzett-e fájdalmat a férje halála miatt, hisz akkor esélyem lett volna a bizalmába férkőzni, s Dumbledore oldalára állítani. Ám az idős Malfoy asszony túlontúl szívtelen volt ahhoz, hogy egy csöppnyi érzelmet is tápláljon a férje iránt. A következő, és egyben utolsó, akinek kíváncsi voltam az emlékeire, az Draco volt. Meg sem mertem gondolni, hogy a gyerek ott tartózkodott az esemény bekövetkeztekor. Betekintést nyertem a gondolataiba, érzéseibe, s már akkor tudtam, hogy egyszer eljön a pillanat, mikor megtagadja Lucius tanait, hiába próbálta eddig félelemből az apja akarata alá hajtani magát. Most viszont szörnyen nehéz helyzetben van, nem könnyű eldobni mindent, ami eddig az életét jelentette. Két oka van annak, hogy most ilyen nyíltan beszéltem veled, Potter: egy kérés, és egy kérdés.
- Ööö... hallgatom, uram - mondta Harry kissé megszeppent hangon, ugyanis teljesen letaglózta, hogy ez a férfi, aki az elmúlt hat évben utálta és lenézte, most Draco érdekében képes volt ennyire kitárulkozni előtte.
- A kérésem mindössze annyi lenne, hogy próbálj meg segíteni Draconak, és támogatni őt, mert szüksége van rá, nem is kicsit.
- Én próbáltam, uram - szólt közbe Harry. - De Malfoy egyszerűen nem fogadja el a segítségem.
- Most mondtad ki a varázsszót: Malfoy. Egy Malfoy nem fogad el segítséget. Ám neked akkor is meg kell próbálnod, mert már ismered az okokat. A kérdésemre való válaszod azonban sürgetőbb: mit tudsz Dracoról?
- Már mondtam, hogy egész héten nem beszéltem vele, uram.
- Sem süket, sem csökkent értelmi képességű nem vagyok! - emelte fel a hangját Piton, s elfordult az ablaktól, hogy Harry szemébe nézzen. - Ellenben úgy látszik, hogy a te felfogásod elég lassú! Kérdezem úgy: mit tudsz Draco és McPhill professzor viszonyáról?
Harry meredten nézte a tanárt, mielőtt megszólalt:
- Azt hiszem, erről Dracoval kéne beszélnie, uram.
- Szerinted nem próbáltam? - legyintett lemondóan a bájitalmester. - Azonban Draco bezárkózik a szobájába, képtelenség bejutni hozzá. McPhill-t ugyan próbáltam legilimentálni, ám sajnos sikertelenül, ugyanis az emlékeiben felfedezhető törések arra engednek következtetni, hogy emlékezettörlést hajtott végre magán vagy hajtottak végre rajta - nézett jelentőségteljesen a fiúra - így semmit sem sikerült kiderítenem Draco büntetőmunkáiról. De biztos vagyok benne, hogy te tudsz valamit, hiszen eddig görcsösen kerested Draco társaságát, ám a hét folyamán feltűnően kerülted őt.
Harry bár kissé félve, néhány pillanatnyi gondolkozás után kibökte a szőke fiú titkát:
- Veri Dracot. Láttam a nyomokat. Nem tudom, mivel csinálja, de már az első este iszonyatosan festett Draco háta. Csupa seb és vér volt az egész, de hiába próbáltam meggyőzni, nem akart szólni Dumbledore professzornak.
Piton arca valószínűtlenül vörösre váltott, s olyan hévvel lökte félre Harryt, hogy az kis híján hátraesett, miközben borzasztó dühvel kezdett ordítani a fiúval:
- MÉGIS HOGY GONDOLHATTA AZT, POTTER, HOGY EGY ILYEN HORDEREJŰ DOLOGRÓL HALLGAT?!
- Én... Draco nem akarta, hogy másik is megtudják... én csak...
- HA AZ A KIS HÜLYE NEM AKART SZÓLNI SENKINEK, LEGALÁBB MAGÁNAK LEHETETT VOLNA ANNYI ESZE, HOGY FELKERESI AZ IGAZGATÓT! - azzal az ijedt Harryt hátrahagyva egyetlen szempillantás alatt megszüntette a teremre bocsátott bűbájokat, s a csapóajtót feltépve elhagyta a helyiséget.
Draco a szobájában ült az ágyon, töménytelen párnát halozva maga mögé, ám még a puha anyagok is meg-meg borzongatták néha, s minden apróbb mozdulatra önkéntelenül is felszisszent. Kezében ott pihent a Lelkek keringője, ám pillanatnyilag nem a könyv kötötte le figyelmét. Oldalra fordított fejjel bámult ki az ablakon, s átkozta McPhill-t, önmagát, Harryt, Dumbledore-t és az egész világot.
Úgy érezte, lelki ereje már a végét járja, testének fájdalma szinte eltörpült a bensőjét marcangoló kínok mellett. Hiányzott a régi élete, a gondtalan boldogság, s hiányzott neki valaki, aki mellett végre biztonságban érezhetné magát. Régebben is gondolt már arra, hogy milyen jó lenne igazán szerelmesnek lenni, nem csak olyan rideg érzelmeket érezni, mint mikor Pansyvel jártak. A lány nem tudta megnevettetni, sem megnyugtatni. A kapcsolatuk javarészt csupán testi érintkezésekből állt, jobbára a szexualitásból. Magának is nehéz volt bevallani, hogy ennél többre vágyik.
Valakire, aki mellette lenne, és megvígasztalná, aki átsegítené ezen a nehéz időszakon. Valakire, aki képes lenne igazi, szívből jövő mosolyt csalni az ajkaira, s aki egyetlen csókjával, érintésével elfeledtetné vele a gondjait.
Rengeteget gondolt az elmúlt napokban Harry Potterre is, s bár tudta, hogy miért változott meg irányában a fekete hajú fiú viselkedése, mégis dühítette, marcangolta a tudat, hogy az az átkozott mára ismeri legfőbb gyengepontját, s ettől sebezhetőnek, kiszolgáltatottnak érezte magát. Ő nem akart mást a fiútól, mint barátságot és elfogadást, de semmiképp sem olyan áron, hogy újra kelljen élnie élete legszörnyűbb perceit. Azután a nyári nap után egyszerűen képtelen volt eldönteni, hogy hogyan is kéne kezelnie a kialakult helyzetet. Potter segíteni akart, ez tisztán látszott rajta, de vajon milyen áron?
Gondolatait félbeszakította az ajtó hangos dörrenése, ahogy egy iszonyatos erejű varázslat betörte azt, s megjelent a helyén egy borzalmasan dühös Perselus Piton arca.