Cím: Hulló angyalok

Írta: Drachiss

Korhatár: 18 (cenzúrázatlan verzió)

Figyelmeztetések: slash, durva beszéd

Tartalom: Egy történet két fiúról, tele büszkeséggel, fájdalommal, nevetéssel, bohókás helyzetekkel és két szeretni vágyó szívvel, plusz olyan titkokkal, melyek hol fájdalmat, hol pedig mérhetetlen boldogságot szülnek.

13. fejezet - Képtelenség

Draco másnap mugliismeret órán ült, s az ablakon kinézve bámulta, ahogy odakint szürke ködlepel alatt hatalmas szemekben esik az eső, miközben az eget néha kisebb-nagyobb villámok szelik át. Arcát bal tenyerébe hajtotta, s a tanár szavaira oda sem figyelve terelte el gondolatait arra a dologra, amely egész éjszaka nyomasztotta.

- Sok volt a változás az utóbbi időben - gondolta. - Ha legalább érteném, hogy mi történik velem, hogy mi ez a furcsa érzés itt belül... Hónapok óta alig alszom. Sohasem voltam egy egyszerű eset, de most azt hiszem, mindennél jobban összekavarodtak a dolgok a fejemben, és talán ennek köszönhető az is, hogy a magányomat enyhítendő, jól érzem magam Harryvel. Igazság szerint még mindig érzek egy kis haragot azért, amit a nyáron tett, de ha jobban belegondolok, ez eltörpül amellett, hogy most milyen intenzíven próbál nekem segíteni. Hisz a múltkor még Weasley-vel szemben is megvédett, már pedig ez nagy szó, ilyen rövid ismeretség után. Bár nem hinném, hogy igazán ismernénk egymást. Jóban vagyunk, megkockáztatom: a barátjának tekint, de ennél semmi több.

Olyan békésen aludt az éjjel... És olyan jól esett figyelni, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa. Egyszerűen képtelen voltam aludni, hisz a rémálmok még mindig gyötörnek, de most valahogy más volt... Nem a félelem miatt nem tudtam aludni, sokkal inkább izgatott voltam. A gyomrom sohasem liftezett még ennyit, mint az utóbbi időben. Harry az egyetlen ember, aki odafigyel rám és tényleg törődik velem, és magam sem értem, hogy miért, de ez piszkosul jól esik. Nehéz bevallani, de megkedveltem őt. Sőt...

Egyszerűen képtelen vagyok kiigazodni az érzéseimen. Tények és bizonytalanságok tömkelegének érzem magam, s bármelyiket nézem is, mindkettő megrémít. A tények azért, mert túl hihetetlenek és rémisztőek, a bizonytalanságok pedig még több kételyt ébresztenek, már pedig abból van most elég az életemben...

Nem volt ideje tovább gondolkodni, hisz kicsengettek az óráról. McGalagony utasítása szerint megvárta, míg a többiek elhagyják a termet, s a mugliismeret tanár kíséretében jutott el a Nagyteremig. Már épp leült volna a helyére a tanári asztalnál, mikor egy holtsápadt Perselus Piton jelent meg az ajtóban, s kíváncsi tekintetű diákok között átvágva, egyenesen Dumbledore-hoz sietett. Pár pillanatig sutyorogtak az igazgatóval, akinek először elkerekedett a szeme, majd nyugalmat erőltetve magára felállt, s csendre intette a diákságot.

- Figyelem! Megkérném a tanulókat, hogy miután elfogyasztották az ebédjüket, maradjanak a helyükön, további utasításig senki sem hagyhatja el a Nagytermet! Ha így jobban tetszik: irányított szabadfoglalkozás van! A délutáni órák elmaradnak, a tanárok itt fognak felügyelni! McGalagony professzor és Piton professzor most velem jönnek, valamint Draco Malfoyt, Ronald Weasleyt, Hermione Grangert és Alison Donettet megkérném, hogy kövessenek.

Alig öt perccel később Dumbledore sóhajtva csukta be maga mögött az ajtót, majd az asztalához sétált, s leült a kis gyülekezettel szemben.

- Harry Potter eltűnt - jelentette ki.

- MI?! De... hogyan? És mikor?! - kezdett el rikácsolni szinte azonnal McGalagony.

- Alig fél órája. McPhill professzorral volt órája.

- De... De McPhill még azelőtt távozott, hogy mi kijöttünk a teremből! - csodálkozott el Ron. - Piton professzornak kellett volna Harryért mennie és a Nagyterembe kísérni!

- Tisztában vagyok a kötelességeimmel, Weasley! - emelte fel a hangját Piton. - Ám ha elfelejtette volna, elsődlegesen tanár vagyok, nem pedig Potter bébicsősze! Mellesleg időben odaértem volna Potterért, ha az ön húga, Ginevra nem borít ki egy egész üveg Mámoros Álom bájitalt, és nem alszik el a fél osztály!

- Perselus! - zendült Dumbledore hangja. - Nem ezért vagyunk itt, hanem, hogy kihallgassuk a szemtanút - vetett jelentőségteljes pillantást Alisonra, a kislányra, aki pár nappal ezelőtt könnyek között rohamozta meg Dracót.

- De... én... semmit sem tudok - nyögte rémülten a falfehér kislány, ám remegő teste, s fátyolos tekintete elárulta őt.

- Miss Donett - szólt rendíthetetlen hangon az ősz igazgató. - Piton professzor látta önt a tett helyszínétől mindössze pár méterre lévő női mosdóból távozni pár perccel azután, hogy McPhill professzor valószínűsíthetően elrabolta Potter urat. Kötve hiszem, hogy semmit sem látott.

- Én... én nem tu... tudok... se... semmit sem - makogta Alison, könnyeivel küszködve.

Piton intett Dumbledorenak, hogy bízza rá a problémát, majd egyetlen lépéssel a gyerek mellett termett, s erősen megrázta a vállait.

- Azonnal mondja el, hogy mit látott!

- Perselus - kiáltott fel Draco. - Így nem érsz el semmit!

Azzal odasietett, s lefejtette keresztapja kezeit a rémült kislányról, amjd leguggolt elé, s bár maga is remegett az idegességtől, mégis szinte kedves hangon szólalt meg:

- Alison... Mi történt? El kell mondanod nekünk, mert Harry élete múlhat rajta. Kérlek - nézett könyörgő szemekkel a kislányra.

- Én... nekem nem szabad... nem lehet...

- Alison. McPhill professzor megfenyegetett? Azt mondta, bántani fog?

- Anyu - sírta el magát a fekete hajú gyermek.

- Azt mondta, hogy anyukádat fogja bántani?

- Ühümm - bújt oda Alison szorosan Draco mellkasához.

- Kérlek - suttogta Draco neki - mondd el, hogy mit láttál. Nem fog bajod esni, ígérem.

- Esküszöl?

- Esküszöm.

Azzal a kislány kibontakozott a szőke fiú karjai közül, s hosszan, nagyon hosszan mesélni kezdett. Mikor a történet végére ért, Piton azonnal elhagyta az irodát, hogy értesíthesse a Rend ügyeletes tagját, maga Dumbledore pedig a Minisztériumba sietett, így a négy tanulót McGalagony gondjaira bízták.

Draco, Ron és Hermione lehajtott fejjel, némán baktattak a folyosókon, míg a tanárnő Alisont kísérte vissza a Nagyterembe.

- Most mit csinálunk? - kérdezte Draco Harry két barátja felé fordulva.

- Semmit sem tehetünk - sójatotta Hermione. - Várunk.

- Várunk? Várunk, Granger? Mire? Hogy az a szemét megölje?

- Ne beszélj így! - háborodott fel a bozontos hajú lány.

- Ezegyszer én is a görénnyel értek egyet - szólt közbe Ron. - De semmit sem tehetünk. Nem tudjuk, hol keressük, egyetlen nyom sincs, amin elindulhatnánk.

- Akkor várunk? - kérdezte Draco.

- Várunk.

És nem tehettek mást. Vártak.

Folytatása következik...