Írta: Drachiss
Korhatár: 18 (cenzúrázatlan verzió)
Figyelmeztetések: slash, durva beszéd
Tartalom: Egy történet két fiúról, tele büszkeséggel, fájdalommal, nevetéssel, bohókás helyzetekkel és két szeretni vágyó szívvel, plusz olyan titkokkal, melyek hol fájdalmat, hol pedig mérhetetlen boldogságot szülnek.
25. fejezet - Látomások völgye
Olyan... Furcsa. Azt hiszem, ez a legmegfelelőbb szó. Igen, furcsa. Bizsergető és megmagyarázhatatlan. Nem értem, hogyan, vagy miért történt ez. Az az emlék... Gyakran újraélem álmaimban azokat a perceket. Képtelen vagyok megérteni, hogyan tud így élni, hisz ennyi fájdalom már ölni képes.
Erősebb, mint gondoltam. Régen pökhendinek, nagyképűnek véltem, ám most... Változott. Vagy én változtam? Netán mindketten? Nem tudom. Talán csak az idő szalad, az kelti bennem ezt az érzést, s talán csak a világ változott körülöttünk.
Olyan jó lenne így tartani még hosszú-hosszú ideig. De a béke és a megnyugvás ideje még nem jött el, nagyon messze van. Addig, amíg Voldemort él, nem lesz nyugalmunk. S ha eljön a végső harc, akkor sem bizonyos, hogy magával hozza a boldogság napjait, hisz kettőnk közül valaki majd meghal, de miért ne lehetnék az én? Voldemort ereje sokkal nagyobb.
A Hold bevilágít az ablakon, Holdfénynek nevezett harmatos nedűjével elvarázsolja, megbűvöli a falakat. Dracóra nézek. Békésen szuszog a mellkasomon, miközben arcán halovány, finom, álom hintette mosoly ül.
Igaza volt a múltkor. Korai volt kimondani, hogy szeretem. Korai volt, hisz nem igaz. Csupán kötődöm hozzá, fontos nekem, és jó vele. De szeretni valakit teljesen más dolog. Egyszer talán majd az is eljön, de nem most, még nem. Azt hiszem, Heine egyik verse tökéletesen leírhatja érzéseim.
"Nem értem, a dal mit idéz föl,
s, hogy oly bús mért vagyok:
egy régi, régi regétől
nem szabadulhatok.
Már hűvös az este; a Rajna
nyugodtan folydogál;
a hegycsúcs sugarasra
gyúlt alkonypírban áll.
Ott fenn ül - ékszere csillog -
a leggyönyörűbb leány;
aranyhaja messzire villog
aranyfésűje nyomán.
Aranyban aranylik a fésű,
s közben a lány dalol;
hatalmas zengedezésű
varázs kél ajkairól.
A hajósnak a kis ladikban
szíve fáj, majd meghasad;
nem le, hol a zátony, a szirt van -
fel néz, fel a csúcsra csak!
Végül a ladikot, s a ladikost a
mélységbe sodorja az ár...
s hogy ez így lett, ő okozta
dalával, a Loreley."
Az én Loreleyom egy gyönyörteli szeretkezés után épp most fordul a másik oldalára, miközben karja még mindig hasamon nyugszik. Ő is hasonlóképp varázsolhatott el, miként az a versben is írva van, mert más magyarázatot képtelen vagyok találni. Hogy küldhet a pokolra a szeretet majdnem hatévnyi ellenségeskedést? Azt hiszem, erre a kérdésre sosem kapok majd választ. De talán nem is fontos annyira.
Még egyszer ránézek a karjaim közt tartott szöszire, s eszembe jut, hogy azért remélhetőleg én nem úgy végzem majd, mint Heine ladikosa.
Különös... Nem csak az érzés, ami bennem van, hanem az egész szerelem. Olyan, mintha drogozni kezdene az ember.
Először csak megismeri a másikat, közelít felé, óvatosan, hisz tudja, hogy bármikor megsebezhetik. Aztán belekóstol. Ekkor jön az eufória, mikor teljesen az érzés hatalma alá kerül. Aztán eljön a másnap, és még többet akar. Még nem vált ugyan függővé, de az érzés annyira elkábította érzékeit, annyira jól esett, hogy azt hiszi, ura tud maradni a helyzetnek. Téved. Eleinte csak pár percre jut eszébe a szeretett lény, aztán túllép, és elfelejti, majd órákkal később ismét eszébe ötlik. Aztán szépen, lassan, fokozatosan rászokik, s anélkül, hogy észrevenné, függővé válik. Nem érti, hogyan, miért, de ha eszébe jut, akkor már képtelen kiűzni gondolatai közül, órákig rá gondol, s csupán néhány perc erejéig távozik elméjéből.
Hiánya annyira elkeserítő, hogy valóban drogoshoz hasonlatossá válik az ember, aki nem kapta meg az adagját. Nyüszít, nyög és kesereg a lelke. És, miként a drogos képes lopni, megalázkodni, hogy megkapja az adagját, úgy a szerelmes ember is megtenne mindent azért, akit szeret.
Pontosan ilyen lehet a szerelem.
Nyögsz, fuldokolsz a félelemtől, képtelen vagy enni a szomorúságtól, rettegsz, hogy a szerelmed kiléphet az életedből. Hiába bánt, sebez, vagy gyilkol meg, mégsem vagy képes haragudni rá, mert szereted. Megalázkodsz, könyörögsz. Sírsz.
Azt hiszem, kezdek függővé válni. Még nem vagyok teljesen az, de haladok. Lassan, fokozatosan lopja be magát szívembe az érzés. Az érzés, amit ez a szöszi váltott ki.
Fáradt vagyok. Belefáradtam az életbe. Gyakran eszembe jut McPhill kínzókamrája.
Féltem.
Féltem, hogy az az őrült Dracót is elkaphatja. Hogy amíg a Rend engem keres, addig őt kevesebben őrzik majd, s McPhill az alkalmat kihasználva elrabolja. Vége lett volna mindennek.
Az ostorcsapások, botütések mind édes kínok voltak a számomra. Bármennyire fájt is, akkor nyugodt voltam, hisz tudtam, hogy amíg az a rohadék az én csépelésemmel van elfoglalva, addig sem Draco elrablásán dolgozik. Félholt voltam, mikor megjelent a Rend, és az aurorok. Nem sokra emlékszem, de a Kingsley pálcájából előtörő zöld fény mélyen belevésődött emlékezetembe. Aznap este, mikor Draco a fejemhez vágta a gyengélkedőn történt csókot, teljesen megdöbbentem. Talán a fájdalomcsillapítók hatására előtört a felszín alá rejtett énem? Már akkor is kívántam őt. Pont úgy, mint Halloweenkor. Csodálatos volt az az éjszaka.
Hülye voltam. Félreértettem, becsaptam, s nem csak őt, magamat is. Ha nem lettem volna olyan átkozottul bolond, akkor sosem kezdek Pearlel, s akkor az a liba nem fecsegte volna ki az egész sulinak a kapcsolatunk. Napok óta mindenki rólunk beszél, egy perc nyugtunk sincs. Csak az vígasztal, hogy Ron és Hermione jól fogadták a hírt. Khm... Ez talán egy kicsit túlzás, de legalább nem voltak annyira kiakadva.
Még egyszer rápillantok Dracóra, akinek most csupán a tarkóját látom. Olyan békésen szuszog, mint egy kisgyerek. És én még sokáig szeretném hallgatni.
Ahhoz azonban ölnöm kell. A háború egyre több áldozatot szed, addig nincs jogom boldognak lenni, amíg a többi ember szenved. Tudom, érzem, most képes lennék megölni Őt. Megölni, a mellkasomon szuszogó szösziért.
Meg kell halnod Voldemort, talán velem együtt. Nem érdekel. A lényeg, hogy eltűnj végre, s a világra újra beköszöntsön a tavasz.
---
Heinrich Heine: A Loreley
