Írta: Drachiss

Korhatár: 18 (cenzúrázatlan verzió)

Figyelmeztetések: slash, durva beszéd

Tartalom: Egy történet két fiúról, tele büszkeséggel, fájdalommal, nevetéssel, bohókás helyzetekkel és két szeretni vágyó szívvel, plusz olyan titkokkal, melyek hol fájdalmat, hol pedig mérhetetlen boldogságot szülnek.

26. fejezet - Különleges gondviselés

Tizenkét év... Borzasztóan hosszú idő. Jó volt látni őt.

Olyan aranyos volt kicsinek. Még emlékszem, mikor verseket tanítottam neki, és a Himnuszt! Szerette. Már akkor is vágyta a világ rejtelmeinek tudományát. Minden érdekelte, nem számított, hogy nem a korának megfelelő. Várom már, hogy találkozzunk. Tizenkét éve várom. Sokat gondolkoztam, vajon mit mondanék neki, ha újra látnám. Azt hiszem, elsőként megkérdezném, hogy keresi-e még a szivárvány aranyát.

Kis bolond...

Gyermekként annyira szerette volna megtalálni. Azt hitte, egy bödön aranyat kell keresnie a szivárvány lábánál. Pedig ha tudná! Mindig ott volt az orra előtt.

Sajnálom, amit tettem vele. Muszáj volt. Ha nem teszem meg, talán már nem élne. Félek a találkozástól, nem tudom, a rengeteg fájdalmat miként lesz majd képes megemészteni. Ha eljön az idő, sok mindenről kell majd beszélnem vele. Titkokról, ármányokról, gyilkosságokról. Mindenről. Meg kell tudnia, hogy én öltem meg a nagyanyját. Vega pontosan úgy halt meg, mint ahogy velem akart végezni.

Azon a napon, mikor Lucius és ő rám támadtak, valóban féltem. Rettegtem, hogy a fiam elárul, s csak a halálos ágyamon nyugtatott meg, hogy túl fogom élni. Hittem. Bíztam... Ha ő és Nicholas nem segítenek, már nem élnék. Két fiolát adott a kezembe, egy aranyszínű folyadékkal telit, és egy zöldet. Suttogva árulta el, hogy az elsőt Flamel barátom küldi, s az életben tart majd, míg a másik különleges méreg, mely hosszú órákra tetszhalottá tesz. A dagály eljötte előtt egy órával kellett meginnom mindkettőt.

A bájitalok ellenére úgy éreztem: haldoklom. A Clavitunatius lassan ölő bűbáj, mely belülről rohasztja el az embert. Bár élek, de hagyott testemben olykor sajgó nyomokat. Lehet ugyan az átok ellen védekezni, ám én képtelen voltam. Nem ment. Féltem, ha küzdelemre kerül a sor, az unokám is veszélybe kerülhet. A kockázat hatalmas volt, Vega akkoriban már nem nézte, kit öl meg, nem számított senkinek az élete. Vér folyjon, ennyi volt a lényeg.

Mikor Draco bejött hozzám, valóban meghaltam. Eljött értem a vég. Órákkal később ébredtem fel csupán, ebben a házban. Lucius ült az ágyam mellett, a kezemet fogva. Sohasem hittem volna, hogy szeret engem, ahhoz túl közönyös, hideg, és érzéketlen álarcot húzott magára. De akkor, abban a pillanatban rájöttem: tényleg szeret. Nem mutatja, nem mondja, de tényleg szeret. Drága feleségemnek, Vegának fogalma sem volt róla, hogy részt vettem a saját temetésemen, valaki más arcát viselve. Kárörömmel telt meg a lelkem. Néztem Vega fagyos arcát, rezzenetlen vonásait, s imádkoztam érte, hogy megölhessem. Hónapokkal később eljött az a pillanat is. Nem tudott védekezni, nem volt rá ideje. A döbbenet megbénította érzékeit, s csak állt, várva a másodpercet, mikor eléri az átok. Életemben először öltem, s sajnos nem utoljára.

Albus kérésére a Rend oszlopos tagja vagyok, habár drága barátomon, Luciuson, és rajtam kívül erről senkinek sincs fogalma. Hozom, viszem a híreket, annak az idős, mugli férfinak testébe rejtőzve, akinek holtteste a családi temetőben nyugszik, a nekem szánt koporsóban. Nem tudom, mi történt vele, Lucius nem mesélte el, én pedig nem kérdeztem. Rengeteg haj maradt hátra utána, olyan hosszúságúak, akár Albusé, így hosszú évek óta kitart.

Sok rajtaütésben részt vettem, tíz halálfalót küldtem a pokolra. A lelkem nem nyugszik, kínoz a halottak képeivel, egyre mélyebb, fájóbb bűntudatom.

Ellépek az ablaktól, mely a táj ezernyi arcát villantja felém már évek óta. Tallálomra leemelek egy könyvet a polcról, majd a hintaszékben elterpeszkedve felcsapom fedelét, s olvasni kezdek.

Shakespeare.

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér

s tavaszi zápor fűszere a földnek;

lelkem miattad örök harcban él,

mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;

csupa fény és boldogság büszke elmém,

majd fél: az idő ellop, eltemet;

csak az enyém légy, néha azt szeretném,

majd, hogy a világ lássa kincsemet;

arcod varázsa csordultig betölt,

s egy pillantásodért is sorvadok;

nincs más, nem is akarok más gyönyört,

csak amit tőled kaptam, s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,

részeg vagyok és mindig szomjazom.

Sohasem éltem át ezt. Sose voltam szerelmes. Érdekházasságban az ember szerelmet ritkán, inkább csak barátot szerezhet. Nekem ellenség jutott, a fiamnak pusztán társ. Talán Dracóval másképp lesz majd.

Sokféleképpen nevezik, ezt a férfit, Shakespeare-t. Írónak, költőnek mondják. Tévednek. Forradalmár volt, igazi harcos, küzdő lélek. Az első ember volt ebben a Földnek nevezett pokolban, ki őszintén ki merte mondani: emberek, szeressetek! Szeressetek bárkit, és bármit, a lényeg, hogy érezni tudjatok!

Játszva a szavakkal vezeti rá az embert, miként érdemes keresni a szerelmet. Őszintén, hittel és bizalommal.

Sokat idéztem Dracónak ebből a kötetből.

Sokan kedvelik tőle a Rómeó és Júliát, ezt tartják a legbecsesebb művének. Az én kedvencem azonban a Szentivánéji álom. A benne szereplő Robin, más néven Pukk, épp oly csintalan és huncut, mint Draco volt gyermekként. Ugyanaz a tűz ég bennük. Pukkban és szerencsére Dracóban is van a szivárványkeresők véréből. Keressék csak. Eljön az idő, mikor rájönnek, hogy ott van az orruk előtt.

Mérhetetlen örömmel töltött el, mikor megláttam unokámnál a könyvet, melyet tőlem kapott. El se hinné, mekkora kincs volt a kezében végig az évek alatt. Abban a könyvben benne van minden, az egész életem, az emlékeim, a vagyonom, hosszú évek kemény munkája. Abban a könyvben benne rejtezik minden.

Haragudni fog majd, ha megtudja az igazat, talán gyűlölni is. De legalább életben marad, és ez mindennél többet ér.

Csak a fiamat sajnálom. Lucius az én életemért cserébe feláldozta a fia szeretetét. Ha nem is mutatja soha, mégis megkeseredett, elhagyatott lett. Imádkozom a percért, hogy ez megváltozzon, mert megérdemli, hogy szeressék, hogy Draco büszke legyen rá. Ha valaki, hát ő tényleg megérdemli.

Még mielőtt becsuknám a könyvet, egy sorra esik pillantásom.

"...Rossz csillagok súlyos jármát itt rázza le magáról az élet nyűtte hús..."

Nem tudok meghalni. Még nem. Még legalább húsz évig élni akarok. Élni, és látni a fiam és az unokám arcán a boldogságot.

A könyvet behajtva felállok, és az egyik polchoz sétálok. Felpattintom a zenedoboz fedelét, s megsimogatom benne a borostyánfényű kőzetet.

- Hála neked, te bölcs kő, látni is fogom.

Percekig álldogálok, nézegetem Nicholas ajándékát, majd a díványra dőlve lefekszem pihenni.

Nem sokkal később rémült ordításokra ébredek.