Írta: Drachiss

Korhatár: 18 (cenzúrázatlan verzió)

Figyelmeztetések: slash, durva beszéd

Tartalom: Egy történet két fiúról, tele büszkeséggel, fájdalommal, nevetéssel, bohókás helyzetekkel és két szeretni vágyó szívvel, plusz olyan titkokkal, melyek hol fájdalmat, hol pedig mérhetetlen boldogságot szülnek.

27. fejezet - Páratlan pillanat

- Hová menjünk? Mondjuk a Három Seprűbe? - kérdezte Harry, miközben kezét Draco vállán nyugtatta.

- Előbb inkább keressük meg az ikreket.

- Jól hallottam? - tátotta el a száját Ron. - A bátyáimat emlegeted mindenféle gúnyos megjegyzés nélkül? Harry, mit csináltál ezzel a szerencsétlennel?

- Fogd be, Weasley. A bátyáid iszonyú poénosak, kár, hogy te ebből a tulajdonságból semmit sem örököltél.

- Kapd be, Malfoy.

- Szart nem veszek a számba.

- TE KIS...!

- Ron!

- Draco!

Harry és Hermione nagy nehezen szétszedték a civódó feleket - ezen a napon már vagy ötödször -, majd miután sikerült lecsillapítani a kedélyeket, Hermione Dracóhoz fordult.

- Tudod, igazság szerint csodálkozom rajtad.

- Igen, tisztában vagyok vele, hogy csodálatosan csodálkoznivaló vagyok, nem te vagy az első, aki így járt.

- Hülye, nem azért, hanem mert...

- Nocsak, nocsak, látod ezt Nott? - hallották meg maguk mögött Pansy Parkinson hangját. Mind megpördültek a tengelyük körül, s szembe találták magukat hat hetedéves mardekárossal.

- Ezt se gondoltam volna Draco Malfoyról - folytatta Pansy. - Nem csak áruló, de ráadásul Harry Potter köcsögje is. Ccc-ccc. Mit fog szólni szegény jó Lucius, ha ezt megtudja...

- Kussolj be, Parkinson - szólt közbe Ron.

- Miért? Akkor mi lesz, Weasley? Rám ugrasz, és megcibálsz? A varázsláshoz úgysem értesz, te mocskos véráruló!

Hermione, Ron, Harry és Draco szinte egyszerre kaptak a pálcájukért, ám egy hátuk mögül érkező hang megállította őket.

- Én a helyetekben nem tenném.

Mind hátra fordultak, majd meghűlt bennük a vér. Három halálfaló állt mögöttük, kivont pálcával.

- MORDON!!! - üvöltött fel Draco, mielőtt eltalálta volna őket egy-egy kábító-átok.

De a láthatatlannátévő köpeny alatt fekvő, elkábított Rémszem nem tehetett semmit.

- A... AHAH! ALBUS! - rontott be McGalagony fújtatva, lihegve Dumbledore irodájába.

- Mi történt?

- Popopo... PopopoPOTTER! ÉS MALFOY! ÉS MISS GRANGER, MEG WEASLEY!

- Mi van velük?

- ELTŰNTEK!

- És Mordon? Meg a másik három Rend-tag, akiket rájuk állítottunk?

- Kettő meghalt, Mordont és a másikat pedig elkábították!

Dumbledore ránézett az előtte ülő, harcra kész képet vágó Kingsleyre, majd nyugodt hangon megszólalt:

- Általános riadó.

Míg McGalagony professzor azzal volt elfoglalva, hogy az irodában körbe-körbe rohangásszon céltalanul, miközben hol a szívét, hol a fejét fogdosta (ezzel ellenőrizve, hogy nem hagyta-e el valamelyiket), addig Kingsley feladata volt értesíteni minden elérhető Rend-tagot, az ősz igazgató pedig egyetlen pukkanással köddé vált.

- ... Megölöm! Én magát megölöm!

- Mi a fészkes fene folyik itt? - nyitotta ki szemeit álmosan Abraxas Malfoy, mikor két ordibáló férfi toppant a lakásába. Lucius és Dumbledore.

- Mi történt? - kérdezte azonnal.

- Elrabolták! - üvöltötte Lucius magából kikelve, miközben bőszen rángatta az igazgató karját. - Emiatt a beképzelt, rátarti seggfej miatt elrabolták a fiamat!

- De... mi az, hogy elrabolták? - ugrott fel Abraxas. - Albus, igaz ez?

- Attól tartok: igen - sóhajtotta fáradtan az öreg varázsló.

- Én magát megölöm! - folytatta tovább a sivalkodást Lucius. - Hogy tehette?! Tudta, hogy veszélyben van, mégis elengedte Roxmortsba! Meg fogják ölni!

- Nyugodj meg, Lucius - mondta Dumbledore. - Ez is benne volt a Tervben, csak nem ebben a változatában.

- HÁT AKKOR MELYIKBEN?!

- Abban, amit még nem gondoltam ki.

- Megölöm!!!

Miután Abraxasnak sikerült valamennyire lecsillapítani a kedélyeket, és Lucius gyilkolászós hajlamát, Dumbledore kiadta az utasításokat, majd magára hagyta a két, aggodalommal teli férfit.

Albus Dumbledore egy halk pukkanással érkezett meg Roxforti irodájába. Az ablakon át megvilágította vonásait a beszűrődő napfény.

- Dobby! - mondta.

Alig egy pillanat múlva megjelent a házimanó, igencsak érdekes öltözékben. Egy méretre szabott katonai egyenruhát, és hozzá illő fejfedőt viselt.

- Dobby újonc szolgálatra jelentkezik, uram! - szalutált a manó.

- Elérkezett az idő, Dobby - kulcsolta össze kezeit a háta mögött az igazgató, miközben az ablak felé fordult. - Mindenki tudja a feladatát?

- Természetesen, uram! - vágta magát haptákba Dobby.

- Hányan vannak?

- Egészen pontosan száztizenhárman, uram!

- Remek. Igazán remek.

- Így igaz, uram!

- Tudjátok, hogy hová kell mennetek? Winkynek sikerült felderíteni a terepet?

- Igen, uram! Winky tökéletes munkát végzett!

- Akkor induljatok. Ne késlekedjünk tovább.

- Igenis, uram!

- Sok szerencsét.

- Sok szerencsét Önnek is, Dumbledore professzor.

Azzal a manó úgy, ahogy jött, el is tűnt.

Albus Dumbledore leült az asztalához, és elmosolyodott.

Mindenkit átvert, és mégis meg fogja úszni. Mind a Rendnek, mind a Malfoyoknak bőszen ecsetelte azt a bizonyos Nagy Tervet. Pedig a Terv csupán annyi volt, hogy nincs Terv. Néhány összegyűjtött házimanó, hazugságok tömkelege, pusztán ennyi az, amit fel tud mutatni, és mégis ő fog győzni. Ő győz, mert Voldemort kidolgozott koncepciókra épít, s nem meri feltételezni, hogy Albus Dumbledorenak nincs terve. A mosoly az arcán egyre keserűbb lett. Annyi ember halt már meg miatta... De most végre eljött a nap, amire olyan hosszú ideje várnak már mindannyian.

Végre eljött a nap, mikor a Kettő közül Egy meghal.

Egy kis üvegcsét húzott elő talárjának zsebéből, majd a pálcájával intett egyet, mire egy kis, sárga fénycsóva indult útnak.

Pár perccel később megérkezett hívására a válasz, mikoris kinyílt az iroda ajtaja, s Sybill Trelawney lépett be rajta.

- Hívtál, Albus?

- Eljött az idő.

- Tudom. Ne feledd, Látó vagyok.

- Így igaz. Mit látsz, drága Sybill?

- Tudod jól, hogy nem mondhatom el.

- Persze, igaz is. Furcsa érzésem van.

- Nemsokára vége. Nemsokára mindennek vége.

- Itt van, amire szükséged lesz - nyújtotta át a nőnek Dumbledore a fiolát.

- Köszönöm - mosolygott rá az igazgatóra a tanárnő. - Nem hittem volna, hogy ezt megérhetem. Páratlan pillanat lesz az, mikor megölhetem Harry Pottert.

Azzal a nő arcába húzta a halálfaló maszkot, fejére csúsztatta fekete talárjának kámzsáját, majd egy hangos pukkanás kíséretében távozott.

Albus Dumbledore boldogan somolyogva figyelte Trelawney üresen maradt helyét.