Írta: Drachiss
Korhatár: 18 (cenzúrázatlan verzió)
Figyelmeztetések: slash, durva beszéd
Tartalom: Egy történet két fiúról, tele büszkeséggel, fájdalommal, nevetéssel, bohókás helyzetekkel és két szeretni vágyó szívvel, plusz olyan titkokkal, melyek hol fájdalmat, hol pedig mérhetetlen boldogságot szülnek.
29. fejezet - Nahát
- Jól vagy?
- Persze - nyögte Draco, majd nehézkesen feljebb tornázta magát Harry mellkasán.
- Szerintetek hol lehetünk?
- Merlinre, Granger! Azt hittem, ennél több eszed van! Egy tömlöcben vagyunk - morogta a szőke fiú idegesen.
- Képzeld, erre én is rájöttem! De hol? Melyik földrészen? Melyik univerzumban? Az sem biztos, hogy egyáltalán Angliában vagyunk még... Márpedig ha nem ott vagyunk, akkor a Rend sem fog minket könnyen megtalálni.
- Erre magunktól is rájöttünk, köszönjük szépen.
- Ne veszekedjetek - szólt rájuk Harry. - Amit biztosan tudunk, az annyi, hogy elkábítottak minket, és itt ébredtünk. Bárhol lehetünk. Ahogy az idősebb Nott szavaiból kivettem, éjfélkor készülnek valamire, akkor akarnak velünk... azaz velem valamit csinálni. Gondolom akkor fognak megölni.
Néma csend telepedett a tömlöcre. A két pár szorosan összebújt, érezték a másik testének remegését. Féltek.
Pár perccel később kivágódott az ajtó, és két nagydarab csuklyás lépett be rajta. Vigyorogva nézték a négy fiatalt.
- Gyertek.
Pálcáikat Harryékre szegezve vezették őket végig a hosszú folyosókon, egy óriási előcsarnokon, majd ki egy hatalmas parkba. Harrynek egyből a Roxfort jutott az eszébe.
- Lódulj! - lökte meg Dracót az egyik mögöttük haladó férfi. Harrynek ökölbe szorult a keze. Tudta, hogy innen most nem lesz kiút, érezte az ő csodálatos megérzéseivel. Szemében a félelem mellett ott égett az elszántság tüze is. Félt, de remélt.
Percekig tartó gyaloglás után meglátta a halálfalók gyűrűjét a park közepén. Közöttük ott állt Ő. Pár métert haladtak csupán, s már nem csak látta, de érezte is Voldemort jelenlétét. Sebhelye izzó parázzsá változott, s Harry összeszorított fogakkal tűrte az egyre elviselhetetlenebb kínt.
- ... én magát megölöm!!! Mégis hogy képzelte ezt?! Hazudott nekünk, hazudott a Rendnek, még Potternek és a fiamnak is!
- Higgadjon le mindenki...
- Nem higgadok le! Nem akarok lehiggadni! - Lucius Malfoy tombolt. - A fiamat akarom! És garantálom Dumbledore, hogy ha Dracónak csak egy haja szála is meggörbül, én két kézzel fojtom meg magát, aztán pedig odadobom a keselyűknek!
- Lucius...
- Ne Luciusozzon! Azt mondja meg, hogy hol van, és, hogy mikor indulunk már!
- Albus - szólalt meg eddigi élete legridegebb hangján Arthur Weasley. - Mindig tiszteltünk téged, felnéztünk rád, és ittuk minden szavad. De ha Ronnak, vagy bármelyik gyereknek baja esik, ne adj' isten meghalnak, azért csak és kizárólag te leszel a felelős. És akkor... - Mr. Weasley rátenyerelt az igazgató asztalára, s pár centiméterre az ősz varázsló arcától folytatta, de jól hallhatóan. - Nem Lucius lesz majd az egyedüli, aki meg akar ölni. Én is vadászni fogok rád, kereslek majd minden erőmmel. És ha megtalállak, olyan pokoli kínok közt fogsz meghalni, hogy azért imádkozol majd, bárcsak meg se születtél volna. Lehet, hogy nem vagyok nagy varázsló, de ha baja esik annak, akit szeretek, hidd el, hogy képes leszek bűntudat nélkül ölni. És veled kezdem.
A legtöbb ember megrémült volna ezen fenyegetések elhangoztakor - tekintve, hogy igen jó esély volt rá, hogy a gyerekek meghaljanak -, Albus Dumbledore azonban elmosolyodott. Felállt az asztalától, a döbbent Rend-tagok tekintetétől kísérve töltött magának egy csésze teát, megevett három süteményt, és mindeközben mosolygott. Végül, mikor ismét leült az asztalához, intett egyet a pálcájával, mire töménytelen mennyiségű szék jelent meg az irodában, majd egy újabb intésre az összes jelenlévő ülő helyzetben találta magát. Dumbledore mosolya kiszélesedett, fonnyadt ajkai közül elővillantak százhúsz éve ragyogóan fehér fogai, majd széttárta karjait, s kijelentette:
- Én vagyok a hunyó! De azt hiszem, jobb mindent az elején kezdeni. Ahogy elnézem, még majdnem egy teljes óránk van a gépezet beindításáig, úgyhogy épp itt az ideje mesélnem egy kicsit. Nenenene! - intette le Lucius Malfoyt, akinek a nyelvén már egy nagyon csúnya dolog volt, ami két szóból áll, és úgy hangzik: Adava Kedavra. - Nos. Gondolom, a jelenlévők közül mindenki ismeri annak a jóslatnak a tartalmát, mely meghatározza Harry Potter, és a Sötét Nagyúr sorsát. Csakhogy az a Jóslat nem létezik.
A teremre úgy szállt rá a döbbent csend, mintha valaki kikapcsolta volna a világ nagy hangszóróját, s most még a legyek szárnyai is némán üvöltöztek.
- Mi?... De... Mi? - Remus Lupin meredten ült Tonks mellett.
- Az a bizonyos Jóslat sohasem létezett. Napvilágot láttak ugyan különféle jóslatok, nem is egy, a Nagyúr és Harry Potter sorsának alakulásáról, de AZ a jóslat nem volt közöttük. Gondolom, sokan szeretnék tudni közületek, hogy vajon akkor mi hogyan, és miért történt. Íme: Voldemort azért akarta, és végül ölte meg Harry szüleit, mert egy vérszomjas, őrült elme rejtezik benne. Semmiféle jóslatról nem volt szó, ő maga két évvel ezelőtt, a Minisztériumban valóban a Jóslatok termébe kívánt bejutni, ám csak azért, mert a mi drága Luciusunk - Perselus segítségével - tájékoztatta őt, hogy született egy jóslat arról, miként ölhetné meg Harry Pottert. Ez még évekkel ezelőtt történt. És hogy akkor miféle ostoba jóslatról beszéltem nektek, és főként, Harrynek? Nagyon egyszerű. Harryt heroikus tulajdonságokkal áldotta meg a sors, ám egy valamiből nagyon kevés jutott neki: önbizalomból. Azzal, hogy elhintettem köztetek, és neki, hogy csak és kizárólag ő győzheti le Voldemortot, elértem, hogy elkezdjen bízni önmagában. Az élet szinte adta ez alá a füllentésem alá a lovat, hisz a fiú immár hatszor mérkőzött meg Vele, s mindig győztesen került ki a küzdelmekből. Hogy mi történt, avagy fog történni ma este? Nos, erről még nem kívánok nyilatkozni. Mindössze annyit árulok el, hogy ma este reményeim szerint mindennek vége lesz. Vagy így, vagy úgy. A négy fiatal, nevük szerint: Hermione Granger, Ronald Weasley, Draco Malfoy és Harry Potter valóban szörnyű veszélyben vannak. Mivel Perselus Piton elkábítva fekszik itt, az íróasztalom alatt - bökdöste meg lábával az ájult férfitestet az igazgató -, csak egyetlen ember vigyáz a gyerekekre. Az ő kiléte azonban még maradjon rejtély. Hónapok óta egyre több jóslat lát napvilágot a ma este lehetséges kimeneteléről, melyre pontban hajnali fél egykor kerül sor. Még sok időnk van addig. Hogy miért vertelek át mindannyiótokat? Nagyon egyszerű. Harrynek eddig mindig segített valami, vagy valaki a csaták, ütközetek során. Ám ahogy a muglik mondják: teher alatt nő a pálma. Nagyon jól tudtam, hogy a Voldemort által búvóhelynek használt kastély ma estére eltűnik megszokott helyéről, épp ezért küldtelek oda benneteket. Nem taktika volt ez, inkább nevezném időhúzásnak. Elvégre valamivel el kellett, hogy tereljem a figyelmeteket, nehogy Harry segítségére siessetek, mert akkor ugyanúgy nem lennénk sehol, mint az elmúlt években. De ne aggódjatok, az első védcsapat már útnak indult, mindent szemmel tartanak, s ha a helyzet olyan fordulatot venne, amelyre nem számítok, azonnal értesítenek engem, majd a gyerekek segítségére sietnek.
- Miért? - kérdezett közbe egy vörös hajú boszorkány, mérges szemekkel, idegtől remegő kezekkel.
- Miért? Oh, hogy miért csaltalak tévútra benneteket? Nagyon egyszerű. Mint már mondtam, ma este nem lesz Harrynek segítsége, ha közelharcra kerül a sor. A végére persze ti is odaértek majd, de Harrynek egyedül kell győznie.
- De hisz azt mondta, hogy a Jóslat nem létezik, azaz nem csak Potter ölheti meg Tudjukkit, hanem akár mi is!
- Nem, nem, félreértettétek. Valóban nem csak Harry Potter ölhetné meg Voldemortot, de ő az egyetlen aki képes rá. Csak az ő lelkében rejtezik annyi szeretet, és megbocsátás, hogy képes legyen megölni azt, Akit Ti Nem Neveztek Nevén. És ez a pillanat akkor jön majd el, mikor Harry holtan látja élete első igazi szerelmét, aki a sors akarata szerint Draco Malfoy.
Lucius úgy pattant fel ültéből, mint akit kilőttek. Egyetlen szempillantás alatt Dumbledore mellett termett, megfogta a férfi grabancát, s felrántotta magához.
- MI AZ, HOGY A FIAM MEG FOG HALNI?! HOGY ÉRTI EZT?! - üvöltötte.
Dumbledore - csodák csodájára - ismét elmosolyodott.
- Draco ugyanúgy fog meghalni, ahogy az apád.
Az idősebb Malfoy szó szerint kiejtette kezéből az igazgatót, s olyan képet vágott, mint aki egyszerre ért mindent, és közben nem ért az égvilágon semmit.
- Ki az? - suttogta végül. - Ki van ott velük?
Dumbledore bősz vigyorgás közepette közölte a nevet.
- Sybill Trelawney.
A Rend-tagok egyszerre voltak rémültek, felcsigázottak, elképedtek és hitetlenkedők. Míg mindannyiukat majd felemésztette az idegesség, addig itt volt ez az idős férfi, akire mind felnéztek, tisztelték, és most egy olyan kacifántos mesét adott elő nekik, hogy kész csoda, hogy ő maga megértette, mit is mond. Épp most, mikor talán már kezdetét vette a végső harc, Harry Potter talán már halott, és Dumbledore képes ezekben a percekben teljesen lesokkolni azokat, akikre számíthat.
Harminc perccel később a Rend dicső tagja hatalmas zajt csapva rohantak ki az igazgató irodájából, élükön az idegbeteggé avanzsált Lucius Malfoy-jal, aki mellett még mindig ott loholt a szintén szívbajos, láthatatlan Abraxas.
Dumbledore eközben tett pár kört az irodájában, megbökdöste lábával a még mindig ájult Pitont, majd töltött magának egy csésze teát, s a székébe leülve motyogni kezdett.
- Rohanás... Mindig ez az átkozott rohanás! Ez lesz a világ veszte.
Fawkes odarepült a gazdájához, letelepedett annak térdére, majd míg Dumbledore tovább motyogott, ő egy lassú, vontatott ének dalolásába kezdett. Gyönyörű, földöntúli hangja elnyelte az igazgató szavait:
- Szegény Harry. Sajnálom, hogy meg kell halnod... Fájdalmas lesz, de nincs más választásom…
Szerző megjegyzése: Tudom, hogy nem sokat haladt előre a történet, de már csak két, esetleg három fejezet van hátra, amiből kettő egészen biztosan felkerül holnap. ;) Köszönöm az eddigi kritikákat, a továbbiakat is nagyon nagyon várom!
Kérdeztétek, hogy lesz-e a Today-nek folytatása, nos nem hiszem. Örülök, hogy elnyerte a tetszéseteket, köszönöm!