Korhatár: 18 (cenzúrázatlan verzió)
Figyelmeztetések: slash, durva beszéd
Tartalom: Egy történet két fiúról, tele büszkeséggel, fájdalommal, nevetéssel, bohókás helyzetekkel és két szeretni vágyó szívvel, plusz olyan titkokkal, melyek hol fájdalmat, hol pedig mérhetetlen boldogságot szülnek.
31. fejezet - A hajó révbe ér
- Itt vannak.
- Nem érdekel.
- A konyhában ülve várnak.
- Ahogyan tegnap, tegnapelőtt, és az elmúlt két hétben minden áldott nap. És este, mikor már unni fogják a várakozást, ugyanúgy el fognak menni, hogy aztán holnap visszajöjjenek.
- Beszélned kellene velük. Vagy legalább meghallgatni őket.
- Neked is pontosan ezt kellett volna tenned, mikor tegnap Dumbledore itt járt. Te mégis itt duzzogtál a szobában.
- Azért ne keverd össze a két helyzetet, Draco. Ők a családod, bármit vétettek is ellened, de Dumbledore nekem senkim, mégis jogot érzett rá, hogy rendelkezzen az életemmel, és aljas, önző kis terveket szövögetett, amibe aztán mindketten majdnem belehaltunk!
- Így van - bólintott Draco még mindig az ablak felé fordulva. - De ő nem akart mást, minthogy végre véget érjen a háború. Tudom, te is szívesen feláldoztad volna az életed, ha ez azt jelenti, hogy nem hal meg több ember. És, amint azt te is láthatod, itt vagyunk, élünk, érzünk.
- Ne próbáld védeni Dumbledore-t.
- Rendben. Ez esetben te ne pártold apám, és a nagyapám.
- Szeretnek.
- Kétkedem.
- Pedig igaz.
- A lényegen nem változtat.
- Ezek szerint ma sem akarsz beszélni velük?
- Nem.
- Látni sem akarod őket?
- Nem.
Harry bólintott, majd hangtalanul elhagyta a szobát.
oOo
Draco az ablaknál állt, figyelte az éledező, virágzó tájat. A harc után azonnal ide hozták őket, az Odúba, hogy Mrs. Weasley szemmel tarthassa a sérültek állapotát. Annyi mindent megtudott, annyi sok titokra derült fény, s sok-sokévnyi keserűség foszlott semmivé. Ám helyére mérhetetlen harag és düh költözött. Eszébe jutottak azok az éjszakák, mikor félt, és magányos volt; azok, amikor emésztette a fájdalom. S mind felesleges volt.
A nagyapja él. De még hogy! Egészséges, kutya baja. És az apja, Lucius mindenről tudott... Mindketten hagyták, hogy olyan sok éven keresztül marcangolja őt az a szörnyű emlék. Persze megértette, hogy apjának fontos küldetése volt, de akkor is becsapottnak érezte magát. Túl sok dolgot, információt kellett feldolgoznia, megemésztenie, s ehhez időre volt szüksége. Tudta, hogy nem játszhatja örökké a sértettet, hogy nem bujkálhat élete végéig a szobájában, mégis ez tűnt most a legkönnyebb megoldásnak.
A harc részleteiből szinte semmire sem emlékezett, csupán annyit tudott, amennyit mások elmeséltek neki. Pár másodperccel azelőtt, hogy az életelixírrel kevert méreg "megölhette" volna, Harry magához tért, s látva az ő "haldoklását", iszonyatos haragra gerjedt. Ekkor léptek akcióba a Dumbledore által kivezényelt házimanók, akik bűverejüket használva rengeteg halálfalót tettek pillanatok alatt harcképtelenné. Ebben a pillanatban érkeztek meg az igazgató által előzőleg félrevezetett Rend-tagok is, akik több halálfalóval végeztek, majd döbbenten figyelték, amint Harry Potter több átkot is kilőve meggyilkolja a Sötét Nagyurat, és a közvetlen mellette harcoló halálfalókat. Ezek után Harry üvöltve rátámadott a menekülni próbáló Trelawneyra - akiről kiderült, hogy szintén Dumbledore megbízására volt jelen az eseménynél, s, hogy nem is olyan iszákos és hülye -, akinek az életét csak Abraxas Malfoy megjelenése mentette meg, ugyanis Harry felismerte a férfit, elvégre látta már Draco emlékei között. Ezt követően fogták a négy fiatalt, és az Odúba hozták őket.
Amikor Draco magához tért, és meglátta a nagyapját, percekbe telt, míg fel tudta dolgozni a helyzetet, majd felpattant, és addig üvöltött, míg mindenki magára nem hagyta.
Azóta nem lépett ki a szobából, csak Harry mehet be hozzá, aki jórészt éjszakára is a fiúval marad, több okból is.
Mély sóhaj hagyta el ajkait, majd elfordult az ablaktól, s az ágyra telepedett. Kezébe vette a könyvet, mert bár csalódott abban, akitől kapta, a kötet mégis nagyon sokat jelentett neki. Megsimogatta a borítót, kicsit el is merengett önnön fájdalma fölött, majd az utolsó oldalra lapozott.
"... és a sárkány ajkára beletörődő mosoly kúszott, ahogy figyelte alvó szerelme arcát. Hosszú évek, és rengeteg változás, fájdalom kellett, hogy végre megértse, megtalálja, elérje. De most már az övé. Meglelte a szivárvány aranyát, s nem szándékozott többé kiengedni markából azt. S, hogy mi volna a szivárvány aranya?
Vagyok a zöldellő föld gyönyörűsége,
Fehér Hold a csillagok között,
Vagyok a vizek titokzatos mélye,
A férfiszív vágya, az óhajtásba öltözött,
Én szólítalak, hívlak. Kelj fel, és gyere hozzám!
Mert én vagyok a Természet Anyja,
Ki a világnak adom az életet,
Hozzám, kitől minden lét ered,
És kihez minden visszatér, mikor az útnak vége lesz.
Térjetek Istenek és férfiak által imádott színem elébe,
Hadd öleljem isteniségtek legbelső lényegét
A végtelenség mámorában.
Örvendező szívetek legyen az imám,
A szeretet, a szenvedély a rítusom.
Legyetek szépek, legyetek erősek,
Hatalmasok, érezzétek, milyen a részvét,
A tisztelet, a szelídség,
A vidámság és a hódolat.
És te, ki azt hiszed, láthatsz engem
Tudd, keresni fogsz hőn epekedve, de soha nem találsz rám,
Ha nem fejted meg a titkot:
Míg nem találod meg, amit magadban kell keresned,
Addig a külvilágban hiába keresed önmagad.
Vedd észre, én a kezdetektől benned lakoztam;
Engem nyersz el,
Amikor a vágy kihuny.
Kopogtattak az ajtón.
- Nem vagyok itt! - üvöltött fel Draco mérgesen.
Még mielőtt csak megilletődhetett volna, az ajtó egyetlen hangos robbanással kiszakadt a helyéből, hogy aztán iszonyatos port kavarjon, majd annak elültével felfedje Piton fenyegető alakját.
- A konyhába. Most.
- Nem.
- Ne feleselj velem. Azt mondtam: most.
Draco visszafordult a könyvéhez, csak úgy válaszolt: - Nem.
- Ne akard, hogy a térdemre ültesselek, és elfenekeljelek.
- Ez az ajánlat Harry szájából jobban tetszene. Sőt, tőle még el is fogadnám. Élvezném is.
Piton valószínűleg túlzottan vizuális típus lehetett, mert elképzelte a jelenetet, és megrázkódott.
- Öh... Hajlandó vagy megemelni a hátsó feled, és lejönni?
- Nem.
- Rendben van, én mindent megtettem. Petrificus Totalus!
Draco ezekre a szavakra még akkor is megmerevedett volna, ha azok nem magát a sóbálvány átkot hordozták volna magukban. Piton gúnyosan rávigyorgott a dühösen néző fiúra, majd - könyvestől - egy egyszerű bűbájjal lelebegtette a konyhába.
- Mondtam, hogy ha én kérem, akkor le fog jönni - fordult a bájitalmester vígan vigyorogva Luciushoz.
- Merlinre! Ezt azért nem kellett volna! - kapta a szája elé a kezét Molly Weasley.
Miután Piton leoldotta a szőke fiúról az átkot, egy nagyon dühös Dracóval kellett szembe néznie.
- Mégis hogy képzelted ezt?!
- Vigyázz a szádra.
- Nem vigyázok! Ha nem tűnt volna fel, épp azért csücsülök két hete abban az átkozott szobában, mert elegem van abból, hogy mások irányítják az életemet, és megmondják, hogy mit hogyan tegyek! Erre jössz te, és úgy teszel, mint aki mindent tud! Szart! El sem tudod képzelni, hogy mit érzek! Halovány lila gőzöd sem lehet róla, hogy milyen volt megtudni AZT! Az egész életem egy baszott nagy hazugság volt, bezzeg most mindenki jön és nyalizik, hogy megbocsássak! Mindent elvettek tőlem, már fogalmam sincs róla, hogy ki vagyok, de én legyek a jó kisfiú, okos kisfiú, aki nem hisztizik, hanem...
Draco nem tudta befejezni a mondatot, mert Piton tenyere az arcán csattant.
- Perselus! - kiáltott fel meglepetten Lucius.
- Ajánlom, hogy fogd be a szád, te elkényeztetett kis hülye! - üvöltött rá a Bájitalok Mestere a megszeppent Dracóra. - Azt hiszed, csak te szenvedsz?! Tizenkét év a nagyapádnak is tizenkét év cseszd meg! Mit képzelsz?! Hogy csak neked volt rossz?! Hogy csak neked hiányzott?! Ő - mutatott az asztalnál ülő Abraxasra - tudta az igazságot, és mégsem mondhatta el! Ez sokszor nehezebb, mint ha nem tudja az ember, és utólag derül ki, úgyhogy legalább annyival megtisztelhetnéd, hogy ha eljön hozzád, akkor leülsz vele szemben, és meghallgatod!
- De nekem nincs kedvem meghallgatni őt! - ordított vissza Draco. - Nem azt mondtam, hogy soha nem akarok vele és az apámmal beszélni, de nem most!
- De igen, most! - Piton olyan erősen megragadta Draco vállát, hogy a fiú feljajdult fájdalmában, miközben a férfi egy székre nyomta őt, közvetlenül Abraxasszal szemben.
Draco olyan mérges volt a világra, mint még soha. Szinte köpte a szavakat nagyapja felé.
- Mit akarsz?
- Először is a kezedben lévő könyvet. Ne aggódj, tökéletes állapotban fogod visszakapni.
- Mire kell?
- Itt az ideje, hogy apád végre mindent megkapjon, ami őt illeti.
Draco értetlenül nyújtotta a könyvet nagyapja felé. Abraxas óvatosan átvette, majd Luciusnak adta, aki egy fájó pillantást vetett fiára, majd elhagyta a helyiséget.
- Hová viszi a könyvet?
- A Gringottsba.
- Miért?
- Nézd. Nem hinném, hogy érdemes volna erről épp most beszélnem. Azt hiszem, ha elmondanám, csak még tovább szítanám a haragodat.
- Szeretném tudni. Ennél dühösebb már nem hinném, hogy lehetek.
- Az a könyv nem más, mint a kulcs a Malfoy család teljes vagyonához.
- Mi?! - illetődött meg teljesen Draco. - Hogy érted, hogy a teljes vagyonhoz?
- Kicsi Draco... Tudod, rengeteget gondolkodtam az évek alatt, hogy vajon ha eljön az idő, és újra láthatlak, akkor mit mondok majd neked. Amikor hat évvel ezelőtt Nicholas Flamel barátom meghalt, és elhitette a világgal, hogy a Bölcsek Köve megsemmisült, én megesküdtem, hogy a Követ jó dolgokra fogom használni. Főként arra, hogy téged megismerjelek, megtudjam, miként élsz, milyen ember lett belőled. De leginkább arra voltam kíváncsi, hogy megtaláltad-e a szivárvány aranyát. Most, hogy látlak, hogy itt ülsz velem szemben, ez a kérdés ostobának tűnik, hisz ezer másik érdemelne helyet előtte. Mégis kíváncsi vagyok, tudod-e már, hogy hol kell keresned? Rájöttél-e, hogy amire áhítozol, végig ott volt a szívedben, benned, az életedben. A szivárvány aranya a körülötted lévő természet, az emberek, akik szeretnek, a víz, amely körülöleli a tested, a tűz, mely megmelenget? Amikor a nagyanyád parancsára Lucius megtámadott, már hetek óta tudtam, hogy Vega merényletet tervez ellenem. Éreztem. Éppen ezért, miután "megöltek", és apád elárulta, hogy miként menekültem meg, egy éjjel ellopta tőled a könyvet a kérésemre. Egy egyszerű kis bűbájjal a betűk közé rejtettük el azt a kulcsot, amely az igazi széfet nyitja, melyben a családod összes vagyona rejtőzik, s a vagyonnak csupán egy kis részét helyeztük el egy másik, apád által nyitott széfben, megtoldva némi vaspirittel, ami az avatatlan szem számára aranynak tűnik. Így sikerült átvernem a nagyanyádat, hogy a pénzt, amit egy napon majd te örökölsz, ne a Sötét Nagyúr megkeresésére fordítsa. Tudom, most azt gondolod, önző dolog volt tőlem épp most elkérni a könyvet, hogy hozzáférjünk a vagyonhoz, de szükséges volt ahhoz, hogy megvehessem a házat, amelyben eddig betolakodóként éltem, s, hogy ha egyszer, valamikor majd meg tudsz bocsátani nekem, akkor bármikor hivatalosan is beköltözhess.
- Szeretnéd, ha veled élnék?
- Nem. Én azt szeretném, hogy boldog légy, és olyan helyen, és azzal éld az életed, aki mellett boldog vagy. Apád odaköltözik hozzám, és remélem, egy napon majd te is, akár magával Harry Potterrel együtt.
Draco érezte, hogy Harry a háta mögé lép, s karjait a vállára ereszti.
- Tudom, hogy haragszol rám, hogy dühös vagy az elmúlt tizenkét év miatt - folytatta Abraxas -, de csak reménykedni merek, hogy egy napon megérted, miért is volt olyan fontos, hogy ne tudj rólam. Szeretlek, és azt akartam, hogy élj. Igaz, szörnyű módját választottam a túlélési esélyed megnövelésének, de ha másként cselekszem, nagyon valószínű, hogy már nem élnél. Amint édesapád visszatér, a rendelkezésedre bocsát egy nagyobb összeget, amellyel bármi módon rendelkezhetsz. Ne értsd félre, nem kívánlak ezzel a pénzzel lekenyerezni, csupán azért kapod meg, mert feltételezem, nem az Odúbeli szobában kívánod leélni hátralévő életedet, így abból vehetsz akár lakást, akár házat.
- Köszönöm. - Draco szíve bár felengedett valamennyit, mégis volt némi hidegség a hangjában. Épp megszólalni készült, mikor visszatért Lucius. A férfi először átnyújtotta Dracónak a könyvet, amely sértetlennek tűnt - a szőke nagy megkönnyebbülésére -, majd Abraxasnak adott át egy nagyobb borítékot.
- Tessék - nyújtotta Draco felé a hozományt Abraxas. A szőke fiú pár pillanatig kétkedve figyelte a borítékot, mely minden valószínűség szerint a pénzt rejtette, majd mikor Harry kicsit erősebben megmarkolta a vállát, elfogadta azt.
- Köszönöm - mondta ismét, fel sem bontva az ajándékot.
- Remélem, hasznát veszed majd.
- Igen.
- Nos, Lucius, azt hiszem, itt az ideje az indulásnak.
- Máris mentek? - kérdezte Draco meglepetten.
- Miért kellene még maradnunk?
- Ti ültetek a konyhába két héten keresztül minden áldott nap, csak azért, hogy húsz percen keresztül ecseteld nekem a hibáid, és a családi örökség sorsát, aztán elmenj?
- Nem - mosolyodott el Abraxas. - De egy félbehagyott beszélgetés annyiból jobb, mint egy befejezett, hogy ébren tartja a figyelmet, előhozza az emberiség legnagyobb mozgatórugóját, a kíváncsiságot. És éppen ezért remélem, hogy hamarosan meglátogatsz majd minket. A címet a borítékban találod, kicsi Draco.
Azzal a két Malfoy kifordult a konyhaajtón. Draco percekig meredt maga elé, majd elmosolyodott. Talán nem is olyan vészes ez a helyzet. Ha kibírt tizenkét évet a nagyapja nélkül, talán kibír ugyanennyit vele is... Harryre nézett, akinek smaragd szemei határtalan élénkséggel ragyogtak, s arról árulkodtak, hogy talán a következő tizenkét évet nem egyedül kell majd átvészelnie.
oOo
- Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen fog menni. Azt hittem, hosszú hónapok, talán évek kellenek majd.
- Bármennyire büszke is, a kíváncsisága erősebb.
- Szenvedett.
- Nem csak ő. Apám is nehezen viselte a helyzetet.
- Tudja… Olyan szokatlan ez az egész. Mármint… Eddig maga az ellenségem volt, egy férfi, akit gyűlöltem annyi mindenért. Erre kiderült, hogy nagyon sok esetben magának köszönhettem az életem.
- Tévedsz, Harry. Az életed csak és kizárólag annak köszönheted, hogy igazán tudsz küzdeni.
- Egy dolgot azonban nem értek, Lucius.
- Mi az?
- Amikor a harc folyt, miért, vagy hogyan voltam képes megölni Voldemortot? Azt tudom, hogy dühös voltam rá, de volt már ilyen máskor is… Tavaly is kimondtam rá a halálos átkot, mégsem történt semmi. Akkor most miért?
- Őszintén? Nem tudom. Ha túl tudsz majd lépni a saját büszkeségeden, a sértettségeden, akkor fel kell keresned Dumbledore-t, hogy tőle kapj választ a kérdéseidre. A magánvéleményem az, hogy amikor láttad Dracót haldokolni, előtört belőled az iránta érzett szeretet, és, mint tudjuk, a szeretet és a gyűlölet testvérek. A szerelmed szenvedése láttán egyesült benned a kettő, és a gyűlöleted irányította harag olyan erőssé tett, hogy képes voltál végezni Vele. Mert szereted Dracót. Nem igaz?
- Nem tudom – sóhajtotta Harry. – Néha úgy érzem, ő a legfontosabb nekem ezen a világon, de nem tudom, ez-e a szerelem.
- Pontosan ez az. Amikor nem tudod, amikor folyton kételkedsz. Aztán ránézel, megpillantod a mosolyát, vagy egyszerűen csak a szemeinek íriszét. És akkor, attól a pillanattól kezdve eltűnnek a kétségek, és már biztos vagy magadban, és a szerelmedben.
- Merlinre! – kacagott fel a fekete hajú fiú. – Igaza van, de ez valami szörnyen szentimentálisan hangzott!
- Áh! – legyintett somolyogva Lucius. – Öregszem. Egyre bolondabb leszek… De azért reménykedem, hogy ez kettőnk között marad.
- Nyugodjon meg, tartom a szám!
- Nézz rájuk – mutatott Lucius a ház parkjának egyik legnagyobb fűzfája felé.
- Már megint olvasnak. Nem csinálnak mást, csak ülnek egymás mellett és olvasnak. Hogy bírják ki?
- Nincs mindenkinek olyan jó lepcses beszélőkéje, mint neked – vigyorgott Lucius.
- Hé! Ezt kikérem magamnak!
- Ugyan már! Nálad csak Dobby rosszabb!
- Ez nem igaz! – nevetett Harry. – És… Ezt már mondani akartam. Tudja, ha volt valami, amin komolyan meglepődtem, az az volt, hogy maga vette rá Dobbyt, hogy másodikban intézzen ellenem merényleteket.
- Tévedés – ingatta a fejét mosolyogva Lucius. – Én azt kértem, hogy mentse meg az életed. Sajnálatos módon nem adtam neki bővebb instrukciókat arról, hogy hogyan, ezért történhetett veled néhány baleset.
- Van még valami, amit nem értek. Mi volt az a dolog a Naplóval másodikban? Hiszen, ha maga Dumbledore mellett állt, akkor nem volt oka rászabadítani Mardekár Szörnyét az iskolára.
- Oh! Legszebb emlékeim egyike – sóhajtotta a szőke hajú férfi. – Gondolom, emlékszel még arra a Czikornyai és Patzában megesett verekedésre köztem, és Arthur között?
- Igen.
- Nos, az egy megrendezett „balhé" volt, ugyanis Dumbledore többek között azt a feladatot is rám bízta, hogy felkutassam a Nagyúr elrejtett személyes holmijait, amit aztán a Rend rendelkezésére kellett bocsátanom. Mikor az igazgató értesült róla, hogy találtam egy naplót, kitervelte, hogy mikor és hol találkozzunk a Weasleykkel. Verekedés közben kellett volna Arthur talárjának zsebébe csúsztatnom a Naplót, ám ez nem sikerült, ezért tettem bele a lánya könyvébe. Természetesen Arthur látta a mozdulatot, ám arra egyikünk sem gondolt, hogy te előtte már egy csomó, Lockharttól kapott kötettel teleszórtad a kislány üstjét, így azonban Arthur nem tudta feltűnésmentesen kivenni a könyvbe rejtett tárgyat. Az Odúban pedig már azért nem volt rá lehetősége, mert ott nyüzsögtetek körülötte. Így került a Napló a Roxfortba, és ott hiába keresték a tanárok, a Rend-tagok, senki sem lelte, a kislány olyan ügyesen rejtette el.
- Nem lett volna egyszerűbb, ha Dumbledore magához hívatja Ginnyt, és elkéri tőle?
- Merlinre! – meresztett nagy szemeket Lucius. – Úgy ismered te Dumbledore-t, mint aki az egyszerű megoldások híve?
- Uhm… Igaz.
- Úgy látom, jönnek.
- Még a járásuk is egyforma – mosolyodott el a két szőke hajú alak láttán Harry.
- Mit vársz? Elvégre Malfoyok. Mennyi időtök van még?
- Még egy hét. Aztán letelik a „csata győzteseinek kijáró szabadság" és mehetünk vissza a Roxfortba – húzta el a száját a fiú. – De már csak pár hét, és vége a tanévnek. Hiányozni fog a kastély.
- Ahogy elnézlek, neked inkább a különszoba fog hiányozni.
- Téved. Öhm… Nah jó, az is hiányozni fog, de azért mégis hét évet töltöttem a Roxfortban, az az otthonom.
- Gyakran visszamehetsz oda.
- Az már más lesz.
- Majd hozzászoksz.
- Talán…
- Mihez kezdesz az iskola után?
- Azt hiszem, elvégzem az Auror-Képzőt.
- Valójában azon csodálkoznék, ha másképp tennél.
- De van még egy ötletem.
- Mi?
- Sárkány-szelídítő leszek – vigyorgott rá Harry a közeledő Draco alakjára.
VÉGE
Köszönöm, hogy elolvastátok ezt a történetet, nagyon várom a kritikákat, és köszönöm az eddigieket! Remélem, tetszett a történet, ha mégsem így volna, akkor sajnálom :(