Elnézést a késésért, csak egy darabig nem volt netem, aztán nyaraltam, meg lustiztam is. (Én=Rowena, Gabi meg hajtott engem, hogy csináljam már, ártatlan, mint a ma született bárány.) Szóval bocsánat.
Remélem, megérte várni, úgyhogy kellemes olvasást!
Jogok, mint az előzőknél.
3. fejezet
-
Harry elmosolyodott, ahogy meglátta a két keresztapját besurranni az őrültekházához hasonlító Nagyterembe. – Később találkozunk – mormogta oda a két oldalán ülő embernek, ahogy felállt.
- Weasley? – érdeklődött diszkréten Perselus.
Harry rákacsintott. – Valami olyasmi. – Az emelvényről lelépve átbaktatott a diákok tömegén oda, ahol Sirius és Remus állt. – Jó reggelt! – köszönt vidáman.
- Nem emlékszem, hogy akkor is ennyi diák lett volna itt, mikor én ide jártam – kommentálta Sirius rosszkedvűen.
- Hát persze, hogy nem, Tapmancs – sóhajtotta Remus és nagyon úgy tűnt, hogy ebben a beszélgetésben – vagy miben – már többször is része volt. – Hogy vagy mindig, Harry?
Harry megvonta a vállát. – Elég jól. Mehetünk? – Halvány mosollyal a Tekergők mögötti ajtó felé bólintott.
- Oh! – Sirius bocsánatkérő arcot vágott. – Hali, Harry – mondta, miközben Remus elindult az ajtó felé.
Harry elvigyorodott. – Hahó, Siri. Minden rendben veled?
- Aha. – Sirius megvonta a vállát. – Remus mindazonáltal nem hajlandó elmondani, hogy nektek kettőtöknek mi dolgotok van.
Harry éles pillantást vetett Remusra. – Miért nem?
- Tudod, azt elmondtam neki, hogy akkor nem akarna eljönni. – Remus megforgatta a szemeit. – És tényleg nincs rá szükségünk, hogy kifecsegd, Tapmancs.
- Nem fecsegtem volna ki!
Harry is és Remus is száraz pillantást vetett az animágusra.
Sirius szánakozva pillantott vissza. – Mindegy. Hova megyünk?
Harry kieresztett egy sóhajt és belerúgott egy kavicsba, ami épp a lába alatt volt. – Azkabanba.
- Mi?! – Sirius hátrahőkölt, mintha megütötték volna. – Miért?
- Tulajdonképpen az én kérdésem is ez volt – mondta Remus szárazon, félreérthetetlen pillantást vetve Harryre.
Harry grimaszolt. – Nézd, tudom, hogy Albus leellenőrzi a levelezésemet, szóval nem akartam részletekbe bonyolódni baglyon keresztül. – Felpillantott a kapura, amihez folyamatosan közeledtek. – Ron a hét elején baglyot küldött Hermnek.
- Az lehetetlen, hacsak… - morogta Remus összevont szemöldökkel nézve Harryre.
- Úgy bizony – Sirius éles pillantást vetett Harryre. – Hacsak meg nem szökött.
- Én is erre gondoltam – bólintott Harry. – Szükségem volt egy gardedámra és tudtam, hogy Albus hagyná, hogy ez Remus legyen.
- Ráütöd a hivatalos ügy bélyeget, ezzel megakadályozva Voldit, hogy rendreutasítson, mi? – vágott vissza ugratva Sirius.
- Ki vagy és mit tettél Sirius Blackkel? – válaszolt nevetve Harry.
- Gondolom, végül sikerült a fejébe vernem egy kis észt – mondta szárazon Remus.
Harry mosolyogva megrázta a fejét. – Látom. Nos – fordult Siriushoz hűvös pillantással -, jössz velünk Azkabanba?
- Az összes dementor eltűnt már, igaz?
- Aha – értett egyet Harry.
- Akkor keresztapádként az én feladatom, hogy csatlakozzak hozzád a végzetedben – válaszolta az animágus a keresztfiának egy bizonytalan mosoly kíséretében.
Harry közvetlenül Roxfort nyitott kapuján kívül megállt és éles pillantást vetett a keresztapjára. – Ne gyere ki csak kötelességtudatból, Siri. Nem akarom, hogy bármilyen módon megsérülj, mikor mindketten tudjuk, hogy jól megleszek anélkül is, hogy fogod a kezem.
Sirius hosszút sóhajtott. – Nincs választási lehetőségem, rendben? – azzal előhúzott egy pergament, amin látszott, hogy sokszor összegyűrték, majd utána szépen összehajtották. – Tessék. – Idegesen nyújtotta át Harrynek a pergament.
Harry összevonta a szemöldökét, de elvette a pergament és elolvasta. A szemei összeszűkültek és ingerült morgást hallatott, ahogy befejezte. – Balfasz – sziszegte dühösen.
- Mi az? – érdeklődött Remus a pergamenért nyúlva.
Harry összeráncolta a homlokát és lángra gyújtotta a papírt a kezében, ijedt kiáltásokat váltva ki mindkét keresztapjából. – Albus hozzám köti Sirit a sulin kívül. – A tekintete ellágyult, ahogy felnézett Siriusra. – Mivel nincs választási lehetőséged és nem akarom, hogy Albus ok nélkül megkérdőjelezze a hűségedet, azt szeretném, hogy az animágus formádban gyere. Talán segít valamit és még akár észre is veszel valamit, amit Remus és én nem.
- Például Ron bűzét – helyeselt Sirius humorosan, mielőtt átalakult a Zordó formájába.
Harry és Remus összenézett. Egyiküknek sem tetszett Albusnak ez az új húzása.
-/-
Azkaban látványa hidegen, megadás nélkül tárult a három utazó elé, ahogy megérkezett a hajójuk. Hajóval kellett megközelíteni a szigetet, tudta meg Harry Tomtól, miután eldöntötte, hogy ránéz Ronra, mivel még a roxfortinál is erősebb hoppanálás- és dehoppanálás-gátló pajzs volt felállítva, ami mérföldeket foglalt magába a magányos területen. Szerencsére Harrynek nem volt nehéz elintéznie a Mágiaügyi Minisztériumnál egy hajóutat a szigetre.
Harry érezte, ahogy Sirius megremeg a lábai mellett és azonnal lenyúlt, hogy nyugtatólag megsimogassa, gondolatban sokféle fájdalmas átkot szórva Albusra.
Egy fiatal auror, a helyszínhez nem illő mosollyal jött eléjük a kikötőbe. – Mr. Potter! Micsoda meglepetés! – jelentette ki.
Sirius halk morgást hallatott, ahogy az auror közelebb jött, hogy kisegítse Harryt a csónakból. A fiatalember gyorsan hátrált egy lépést, gyanakvóan méregetve a Zordót.
- Tapmancs, erre nem volt szükség – sóhajtotta Remus, ahogy Harry könnyen kilépett a csónakból és visszafordult, hogy kisegítse a vérfarkast. – Köszönöm, Harry.
Sirius halk szűköléssel lépett a kikötő talajára és szomorú pillantást vetett Remusra. A másik Tekergő csak összevonta a szemöldökét, de Harry elnevette magát. – Hagyd, Remus – mondta vigyorogva a fiatalabb varázsló. – Nem akart semmi rosszat, ugye, Tapmancs? – Sirius egyetértő ugatást hallatott, aztán sietve nekiállt simogatásért könyörögni a keresztfiától.
- A mancsa köré csavart, ugye? – nyögött reménytelenül Remus. Harry válaszként rávigyorgott.
- Öhm… – Az auror hangosan megköszörülte a torkát, szigorú pillantást vetett rájuk aztán belekezdett a begyakorolt beszédébe, de Harry azonnal közbevágott.
- Azt hiszem, mind a négyen tudjuk, hogy mit lehet megtenni itt, Azkabanban, és mit nem, uram. Csak azért jöttünk, hogy megnézzük, hogy van Ronald Weasley, úgyhogy ha lenne kedves, és mutatná az utat…
- Természetesen – válaszolta az auror enyhén elpirulva. – Erre tessék. – Sarkon fordult, hogy mutassa az utat a tiszteletet parancsoló épületbe.
- Nem kell, hogy ennyire goromba légy – mormogta Remus, ahogy követték az aurort.
- Minél kevesebb időt töltünk itt, annál jobb – válaszolta suttogva Harry, ahogy tekintete végigsöpört a hidegen tátongó cellákon. Azkaban nagyja üres volt, mivel rögtön az után, hogy a dementorok elmentek, Voldemort nagy rajtaütést szervezett, kiszabadítva az összes emberét és még jó párat, hogy zűrt okozzon a már úgyis túlterhelt Minisztériumnak. Harry megengedett magának egy halvány mosolyt, ahogy visszaemlékezett a minisztériumi dolgozók képeire, amik akkoriban kezdtek megjelenni az újságban.
- Megérkeztünk – jelentette ki a vezetőjük, hirtelen állva meg az egyik cella előtt.
Harry mellé lépett és megpróbált keresztüllátni a cellában uralkodó félhomályon. – Lumos! – mormolta, felemelve a pálcáját, így a fény át tudott hatolni a sötétségen. Egy alvó alak feküdt a cellában lévő priccsen, vörös haj takarta az arcát.
- Ahogy látják, alszik – morogta az őr. – Természetesen elég sokat szokott.
Harry élesen megrázta a fejét, ösztönösen megdörzsölve valamit, amit csak ő láthatott a csuklója körül. – Az ott nem Ron – közölte hideg hangon, az alvóra szegezve a pálcáját. – Dispergo nitor! – kiáltotta.
A varázsige összekapcsolódott az ágyon lévő alak körül létrehozott bűbájjal és lerombolta azt, felfedve az alvó ember rövidre vágott aranybarna haját és nap barnította bőrét. A Harry melletti auror azonnal felkiáltott. – Jonathan! – Odasietett, hogy kinyissa a cellát és ellenőrizze a másik férfi pulzusát. – Még él. Hála Merlinnek.
Harry bólintott és lenézett Siriusra. – Tapmancs, itt jössz te a képbe. Le kéne nyomoznod Ron szagát.
Sirius megeresztett egy gyors vakkantást, aztán elkezdett körbeszaglászni, először a cellába ment be, hogy könnyebben elkapja a szagot, mielőtt lassan elindult lefelé a nagyobb terembe, egyre mélyebbre menve a börtönbe. Harry és Remus összevont szemöldökkel egymásra nézett, mielőtt követték a Zordó-szerű kutyát.
Az auror, aki eddig vezette őket, igyekezett beérni őket. – Tudta, hogy elment – fujtatott mérgesen.
- Volt egy ilyen érzésem – válaszolta nyugodtan Harry. – Az egyik barátomnak küldött egy levelet, úgyhogy eldöntöttem, hogy jövök és megnézem. Küldhettünk volna figyelmeztetést előre, de nem akartuk, hogy valamennyien bepánikoljanak, ha nincs semmi gond.
- Oh… - Az auror összeráncolta a szemöldökét. Nem számított rá, hogy Harry egy ilyen átgondolt válasszal áll elő.
A három ember majdnem egy órán keresztül követte csendben Siriust, egyre lejjebb haladva a hűvös börtönben. Minden alkalommal, hogy elhaladtak egy olyan cella előtt, ami nem volt üres, halk nyögéseket, vagy a nyomorult lelkek kiszabadításáért könyörgő sírást hallottak. Harry és az auror tapasztalt könnyűséggel hagyták figyelmen kívűl ezeket, Sirius pedig túl elszánt volt Ron keresésében, ahhoz, hogy észrevegye, de Remus minden egyes alkalommal összerezzent. Nem tartott sokáig Harrynek, hogy észrevegye egy hangszigetelő burok felrakásának szükségességét.
- Fény az alagút végén – mondta Remus egy ideges kis kacaj kíséretében, ahogy egy apró fényfolt jelent meg előttük.
- Soha nem voltam még ennyire lent – suttogta a volt vezetőjük. – Valójában nem is ismerek senkit, aki volt.
- A nyakam rátenném, hogy Jonathan barátja egyszer volt – morogta Harry összevont szemöldökkel. – Akár a saját akaratából, akár nem, bár ez egy más ügy – tette hozzá, ahogy hirtelen megálltak egy hatalmas lyuk előtt, ami Azkaban falán tátongott. Kint az ég belenyúlt a messzeségbe, alatta a tenger erőszakosan hullámzott.
- Mit gondoltok, ki tette ezt? – kérdezte Remus a lyuk szélére mutatva.
Harry maga is összeráncolt homlokkal meredt a lyukra. – Akárki lehetett. Egy rab, még akkor, mikor a dementoroké volt ez a hely. Talán épp maguk a dementorok. Ron szökési útvonala is lehetett akár. – Kilépett a tompa napfénybe. – Jövünk, Tapmancs.
Sirius fújt egyet onnan, ahol állt, türelmetlenül várva a keresztfiára és szeretőjére. Miután a három ember újra csatlakozott hozzá, ugatva körülügette az épület sarkát. Harry és Remus szórakozott pillantást váltottak, mielőtt követték.
- Merlinre! – kiáltotta az auror, ahogy megkerülte Harry és Remus mögött a sarkot. A sötét varázslónak és a vérfarkasnak egyet kellett értenie. Előttük egy kis kikötő feküdt két csónakkal, ami a stéghez volt kötve.
- Azt hiszem, most már tudjuk, hogy lógott meg a szigetről – morogta sötéten Harry.
- Amúgy Voldemort hogy tört be a szigetre? – érdeklődött Remus, miközben letérdelt, hogy megölelje Siriust.
- Saját készítésű hajókkal – válaszolta zsibbadtan az auror. – Kellett, hogy legyen egy olyan csoportja, amelyik itt kötött ki és efelé a kijárat felé ürítette ki a börtönt, amíg Tudjákki egy másik csoporttal a főkaput támadta.
- Valószínűleg – értett egyet Harry, mielőtt a kikötőre irányította a pálcáját és darabokra robbantotta. – Nos, tömjük be azt a lyukat – mormogta halkan, mielőtt sarkon fordult és peckesen visszalépkedett a sarokhoz, hogy kijavítsa a falat.
Remus fáradt sóhajt hallatott. – Még egy hajtóvadászat.
- Természetesen – dobta be a fiatal auror figyelmetlenül. – El kell kapjuk. Abszolút tiltott a foglyok számára, hogy sétafikáljanak.
- Érdekes – sziszegte Harry az idősebb varázsló fülébe, elvigyorodva, amikor a fiatal auror ijedtségében ugrott egyet. – Azon tűnődöm, hogy fogja a Minisztérium ezt kiheverni – tette hozzá a Kis Túlélő a saját nemtörődöm stílusában, mielőtt visszalépett Remushoz és Siriushoz. – Elintéztük, amiért jöttünk. Induljunk vissza.
- Szeretnék még egy utolsó helyre elmenni, mielőtt visszamennénk – kérte Remus finoman, miközben elindultak felfelé azon a hegyen, ami visszavitte őket oda, ahol a csónakjuk ki volt kötve. Csak Harry láthatta, hogy a vérfarkas a Junior medálját húzogatja.
Harry lenézett Siriusra, aki elszántan jött közte és Remus között. Az animágusról lerítt, hogy nem hagyja őket elmenni csak úgy akárhová. – Tapmancs, nekünk jelentést kell tennünk.
Sirius olyan pillantást vetett Harryre, amiből tisztán lehetett látni lehetett az üzenetet: „Nos, nélkülem nem mész sehová."
Remus elmosolyodott. – Gondolom meg kell vele birkóznia.
Harry bosszúsan dörzsölte meg az orrnyergét. – Tapmancs, tégy meg nekem egy szívességet, és próbálj nem bajba keverni.
Sirius vidámat vakkantott. Megpróbálja.
-/-
Harry vezetésével a kis csoport felsétált a Mardekár Kúriához. A bejáratnál összetalálkoztak két őrrel, akik elállták az útjukat, habár ez azért is történhetett, mert Harry Remus és Sirius mélyen a szemükbe húzták a csuklyáikat.
- Azonosítsák magukat! – parancsolta hideg hangon a jobb oldali őr, aki újnak vélte Harryt.
Ahelyett, hogy levette volna csuklyáját, mint ahogy elvárták, Harry elővette a medálját, mint valami jegyet, ami az áthaladást biztosítja számára. A bal oldali ember hirtelen kiegyenesedett és tiszteletteljesen meghajtotta a fejét. – Uram.
Harry elvigyorodott a csuklyája mögött. – Rabastan. Mindig öröm veled találkozni.
- Őlordsága a második dolgozószobájában van. Nem hinném, hogy számított rád – tette hozzá Rabastan, miközben az újabb halálfaló ide-oda kapkodta a tekintetét őrtársa és az álarcos idegen közt.
- Ha számít rám, többet kell dolgoznom rajta, hogy elrejtsem előle a többi pillanatnyi ötletből adódó lépésemet, nem?
- Valószínűleg – értett egyet nevetéstől elcsukló hangon Rabastan.
- Akkor egyetértünk – bólintott Harry mosolyogva, mielőtt hidegebb hangnemre váltott volna. – Szép napot uraim! – azzal elindult befelé a Kúriába, s a két halálfaló sem akadályozta tovább.
A három Rendtag anélkül ért el a Sötét Nagyúr második dolgozószobájába, hogy összefutott volna mással, bár Harry többször érzékelte, hogy egy házimanó óvatosan figyeli őket az árnyékból. A Mardekár Kúria házimanói a legjobb kémei voltak uruknak, illetve a leghűségesebbek, akiket Harry valaha is látott. Harry nem kételkedett benne, hogy a Sötét Nagyúr mostanra már számít néhány csuklyás vendégre.
Tisztelete jeléül Harry kopogott a dolgozószoba ajtaján, mielőtt bevezette két társát, megvárva a kurta hívást, ami engedélyt adott a belépésre. Senki nem szólalt meg, amíg Harry be nem csukta az ajtót maga mögött. Aztán Harry hátrahúzta a kámzsáját és megmosolyogta a meglepett kifejezést, ami végigszáguldott a Sötét Nagyúr kígyószerű arcán. – Hahó, Tom – üdvözölte Harry, mialatt intett a két társának, hogy foglaljanak helyet és érezzék magukat otthon.
- Miért nem szóltál, hogy jössz?! – sziszegte Voldemort összehúzott szemekkel.
Harry elmosolyodott. Érezte a hirtelen betoppanása feletti örömöt a szerelmével megosztott kapcsolaton keresztül. – Valójában Remus ajánlotta, hogy az utolsó pillanatban jöjjünk.
Remus, a neve említésére hátrahúzta csuklyáját és tiszteletteljesen meghajtotta a fejét a Sötét Nagyúr felé. – Voldemort Nagyúr.
Voldemort válaszként bólintott, mielőtt a csoport harmadik tagjához fordult. – De könyörgöm, Sirius Black mit keres itt? – A halálos vörös pillantás Harryre fordult.
Harry szája egy halvány mosollyal megrándult. – Miért vagy mindig olyan paranoiás?
- Nem vagyok paranoiás!
- De. Az vagy.
- Nem vagyok.
Remus finoman köhintett egyet. – Sirius azért van itt, mert Albus nyomon követteti vele Harryt.
Voldemort furcsa pillantást vetett Harryre. – Üdvözlöm a Mardekár Kúriában, Mr. Black – közölte végül tompa hangon.
- Nos, ez az a mondat, amiről sosem gondoltam volna, hogy hallani fogom – horkant fel Sirius a csuklyája mögül.
A Sötét Nagyúr figyelmen kívül hagyta az animágust, hogy helyette kérdő pillantást vessen Harryre. – Tényleg, Harry, mit kerestek mindnyájan itt?
Harry mosolya puszta másodpercek alatt semmivé lett. – Most voltunk Azkabanban.
Voldemort szemei összeszűkültek, bár nem Harry miatt. – Eltűnt. – Nem kérdés volt.
- Igen.
Voldemort leütött egy gombot az asztalán. – Mi megkeressük. Te törődj egyelőre Roxforttal.
- Persze.
Két halálfaló sétált be a dolgozószobába és meghajoltak két uruk felé. – Mit tehetünk értetek? – kérdezte az egyik színtelen hangon.
- Ronald Weasley megszökött Azkabanból. Őt akarom – közölte hidegen Harry, a szemeiben veszélyes zöld tűz lobogott.
- Tedd egyértelművé, hogy élve kell visszahozniuk – tette hozzá Voldemort. – Lelépni.
A halálfalók újra meghajoltak, hirtelen megfordultak és elhagyták a szobát, becsukva maguk mögött az ajtót.
- Tudatni fogom veled, amint elkaptuk – közölte a Sötét Nagyúr, nyugodtan tekintve fel Harryre.
Harry bólintott. – Köszönöm. – Rápillantott két társára. – Jobban tesszük, ha visszamegyünk Roxfortba, mielőtt Albus kiküld egy keresőcsoportot – közölte egy vigyor társaságában.
- Kis szerencsével Hermionét küldi – horkantott Remus vidáman, miközben felállt.
- Uh. Az utolsó, amire vágyok, az, hogy Hermione panaszkodjon, mert nem szóltam neki időben, hogy Azkabanba készülök – nyögte válaszként Harry.
Remus felnevetett. – Megígérem, hogy nem mondom el neki, hogy merre jártál.
- Megérdemelnéd – vetette oda Voldemort ahogy visszafordult a papírmunkájához, riadt pillantást váltva ki ezzel Siriusból. – Na, most már hagyjatok befejezni ezt a munkát.
Harry szórakozva rázta meg a fejét, mielőtt visszahúzta a kámzsát a fejére. – Akkor kellemes napot, Tom.
- Szép napot! – válaszolta Tom fel se nézve.
A három látogató csendben távozott, egy mosolygó Voldemortot hagyva maguk mögött.
-/-
Harry rávigyorgott a körülötte álló Hermre, Dracóra, Anthony Goldsteinre és Justin Flinch-Fletchley-re. A négy frissen végzett azért volt ott, hogy segítsen Harrynek az új DS – vagy Defenzív Szakkör – vezetésében, ami egy órán belül kezdődött. Az emberek lassan beszivárogtak a Nagyterembe és ülőhelyet kerestek a fal mellé állított székek közt. A legtöbb jelenlévő a Roxfort jelenlegi tanulója, a DS előző tagja vagy Rendtag volt. Perselus, Filius Flitwick és Minerva a Nagyterem bejáratánál álltak, üdvözölték a megérkezőket és ellenőrizték, hogy senkin sincs Jegy, illetve rajta van a biztonságosnak ítélt emberek listáján.
- Tehát, mit tanítunk meg először? – kérdezte könnyedén Justin.
Herm nehéz sóhajt hallatott. – Úgy tűnik, hogy a pajzsbűbájt – morogta, enyhén zsémbes pillantást vetve Harrye. – Legalábbis Harry így döntött.
- Hé! –grimaszolt Harry. – Garantálom, hogy a ma megjelentek negyede nem fog tudni egy rendes pajzsbűbájt létrehozni és fenntartani, mialatt támadják.
- Biztos vagy benne, hogy az igazgató jól döntött, mikor felvett téged Kivédés Professzornak? – érdeklődött szárazon Draco.
- Óvatosan, Malfoy – vágta oda Anthony. – Fogalmad sincs róla, Harry mennyire jó.
Harry és Herm elkeseredett pillantást váltottak, mielőtt Harry közbelépett. – Anthony, hagyd. Draco, tényleg próbálj viselkedni!
Draco keresztbefonta kezeit a mellkasa előtt. – Nem tudom, miért engem okolsz mindezért.
- Mert te egy csúszó-mászó Mardekáros és halálfaló vagy – köpte Anthony.
- Anthony! – kiáltotta a kijelentéstől halálra válva Herm.
- Csak annyira vagyok halálfaló, mint Harry – köpte Draco előrelépve, így az ő orra és Anthonyé közt nem volt több pusztán pár milliméternél.
- Uraim! – szólalt meg Harry, összehúzott szemmel meredve kettejükre. – Elég!
- Na de Harry! – csettintette egy hang. – Már a barátaidat sem tudod irányítani?
- Nem kéne „irányítani" a barátaidat, Marcus – motyogta Herm, fagyos pillantást vetve a Sötét Nagyúrra.
Draco körbenézett, hogy észrevegye az idősebb vezetőjét. Nyelnie kellett arra a figyelmeztetésre, ami a kékeszöld mélységben égett. – Sajnálom… - mondta lágyan Harrynek.
Anthony hitetlenkedő pillantást vetett Dracóra, aztán megfordult, hogy Tomra bámuljon, aki veszélyesen összehúzott szemmel nézte. – Maga is, Mr. Goldstein – jött az éles utasítás.
- Marcus. – Harry a szemeit forgatta a módra, ahogy a szerelme intézi a vitákat, aztán a négy társához fordult. – Nézzétek, srácok – halványan elmosolyodott, ahogy Draco, Anthony, Justin és Herm ránéztek -, az utolsó, amire szükségünk van, hogy itt vitázzatok hülyeségek miatt. Azért vagytok itt valamennyien, mert a saját módomon megbízom valamennyitekben és úgy érzem, szükségem lehet a segítségetekre. Nektek négyötöknek meg kell tanulni együtt dolgozni, akkor is, ha ez azt jelenti, hogy félre kell tennetek a különbségeket.
- Egyszer egy héten – értett egyet Herm. – Valószínűleg nem annyira nehéz, néhány óráig felnőtt módjára viselkedni.
- Ó, rendben – mondta összehúzott szemöldökkel Anthony, majd előrenyújtott kézzel Dracóhoz fordult. – Fegyverszünet?
Draco határozottan megragadta a hollóhátas kezét. – Fegyverszünet.
- Nagyszerű – mondta vidáman Harry, zöld szemei győzelemittasan csillogtak. – Na, ha ezt lerendeztük és Marcus helyet foglal végre, azt hiszem, kezdhetünk.
- Ülj Ulához – közölte határozottan Herm a Sötét Nagyúrral egy zord pillantás kíséretében.
Tom felhúzott szemöldökkel nézett a fiatal nőre. – Ez nem túl fenyegető kilátás.
- Azt is mondhatta volna, hogy ülj Blackkel és Lupinnal – mutatott rá gonoszan Draco.
- Uhh. Ula jó lesz. – Tom felnyögött, mielőtt megfordult és elsétált arra, amerre Ula és a barátai ültek. A lány boldogan üdvözölte, aztán ráparancsolt Stormra, hogy üljön arrébb, így Tom mellé tudott ülni.
Harry az ajtóban álló három professzor felé bólintott, így adva tudtukra, hogy kezdenek, aztán felugrott a tanári asztal emelvényére. A Nagyterem hamar elcsendesedett, amikor rájöttek, hogy az öt friss végzős a csendre vár.
- Üdvözlök mindenkit az új Defenzív Szakkör első hivatalos találkozóján! – kiáltotta Harry, majd szélesen elvigyorodott az ezt követő éljenzésre. Ahogy Harry egyszer megfigyelte, mindenki ismerte őt – vagy azt hitte, hogy ismeri – és ez kitűnt, ha valaki rápillantott a változatos sokaságra, amely előtte ült. A világos és sötét varázslók egyaránt felvigyorogtak rá, azt hívén, hogy ismerik őt. – Az első dolog, amit ma mindannyian gyakorolni fogunk, a pajzsbűbáj lesz! Ha támadás nélkül tökéletesen meg tudjátok csinálni, én, vagy a négy társam közül valaki párokba rendez titeket és be kell bizonyítanotok, hogy fenn tudjátok tartani a pajzsot a tarolóátokkal szemben! – A Kivédés professzor kettőt tapsolt. – Akkor, ha mindannyian felálltok, el is kezdhetjük.
Harry leugrott és négy barátja mellé állt. – Dray, Herm, ti menjetek jobbra és segítsetek az embereknek. Anthony, Justin, tiétek a bal oldal. Ne felejtsétek el, hogy nagyjából azonos szinten lévő embereket párosítsatok össze. Minél kevesebb kárt szeretnék.
- Hé, Har! – Draco megvárta, hogy a vezetőjük ránézzen. – Mi van, ha valakinek nem találunk párt az ő szintjén?
Harry összehúzta a szemöldökét. Tudta, hogy Draco Tomra utal. – Párosítsd össze a legerősebbel, akivel csak tudod – döntötte el. – És reménykedj, hogy nem lesz túl kíméletlen vele.
- Nagyszerű. – Draco a szemeit forgatta, aztán a három másik frissen végzett elindult a saját irányába.
Harry elhúzta a száját és a tömeg középpontja felé indult. Hosszú találkozónak ígérkezett.
-/-
Harry nyögve dobta le magát a heverőre. Miután három órát töltött azzal, hogy nálánál idősebb és fiatalabb boszorkányokat és varázslókat tanítson meg egy egyszerű Pajzsbűbájra, Harrynek még el kellett viselnie egy két órás Főnix Rendje találkozót, ahol mindenki veszekedett. Az sem segített, hogy a Rend több mint fele akkor sem bízott volna a három új mardekárosban, ha fizettek volna nekik. Abban a percben éles ellentét jött létre, mikor Albus bemutatta Dracót, Tedet és Blaise-t a nyár elején.
Harry addig nem tudta igazán megérteni, milyen nehéz annak a néhány mardekárosnak, akik a világos oldal erejéhez és eszéhez tartoztak, amíg részt nem vett egy találkozón három barátjával. Perselus mindent megtett, hogy megvédje a három másik kémet, de még ő is felkészületlen volt a volt diákjaira áramló vegytiszta dühvel szemben.
Csak azután hagyták békén a három mardekárost, miután Harry előhúzta pálcáját és elég komolyan elkezdett azzal fenyegetőzni, hogy valami roppant undok átkot szór az emberekre. Bár a harag a csendben is érezhetően ostorozta a védtelen tagokat.
Még a Harry, Herm, Nev, Molly, Arthur, Remus, Sirius, Fred és George által képzett akadály sem segített.
- És belegondolva, én is ilyen voltam – sóhajtotta Harry szomorúan.
Egy puha „miau" volt az egyetlen figyelmeztetés, mielőtt egy bundás alak felugrott a mellkasára.
- Füstös! – lehelte Harry, szomorú mosollyal bámulva a cica kék szemeibe. – Legalább tudom, hogy te nem okozol nekem túlzott stresszt, ha? – ugratta. Füstös csak a fiú állához nyomta a fejét, követelve a simogatást.
Ahogy Harry végigfuttatta ujjait a pettyes szőrön, a pillantását elvonta a nagy kép, amit ő akasztott a kandalló fölé. Tom adta neki a születésnapjára. Őt és Gint ábrázolta, mindketten egy-egy ikret tartottak a kezükben Hermione két oldalán állva, aki egy hatalmas karosszékben ült.
Harry bármit megadott volna érte, hogy Tom itt tölthesse az éjszakát, de Albus megtiltotta, mivel másnap tanítási nap volt. Még az az érv sem törte meg Albus akaratát, hogy előző évben is aludtak együtt tanítási napon, így Tom egy csók után elment.
Füstös megint nyávogott, mintha érezné gazdája gyötrelmét, mire Harry megölelte. – Hiányzik Tom – suttogta a fiatal varázsló a murmánc-ivadéknak szomorúan.
Harry Füstössel a mellkasán aludt el, miközben a családja szomorúan mosolygott le rá.
-/-
- Harry! – Ula, arcán izgatott kifejezéssel kilőtt kedvenc tanára felé. – Az a találkozó zseniális volt.
- Örülök, hogy úgy érezted – kuncogta Harry, miközben nézte, ahogy a másodévesek maradéka megérkezik.
- Jó volt – motyogta Ronan, ahogy elfoglalta a helyét Cyrus mellett, aki egész jól tettette, hogy a griffendéles nem létezik.
- Találkoztál már az új Mágiatörténet professzorral? – kérdezte Babs, mikor Harry eltolta Ulát a széke felé.
Harry összehúzta a szemöldökét. – Új Mágiatörténet professzor van? – kérdezte a mardekárosra pislogva.
- Aha – mondta Paloma, hátradőlve a székében. – Azt állítja magáról, hogy Hollóháti Hedvig.
Harry szemei elkerekedtek. – Divatjamúlt ruhákat hord?
- Aha. És nagyon díszesek is – értett egyet Juno. – Bár nincsenek túl jó állapotban. Természetesen ő egy szellem... – Szemöldökráncolva megvakarta az állát.
Harry elmélkedő kifejezéssel az arcán nekidőlt az asztalának, ahogy az osztály elkezdett sutyorogni. Hedvig? Mi haszna van abból, hogy történelmet tanít a diákoknak? Nos, rendben, legyünk őszinték, az lenne a haszna, hogy ismernék a történetét-
- Harry? – Ula oldalra döntött fejjel nézett a Kis Túlélőre. – Úgy nézel, mintha szellemet láttál volna.
Harry halványan rámosolygott a griffendélesre. – Azt hiszem a történelem tanárotok valóban Hollóháti Hedvig. Tulajdonképpen találkoztam vele pár napja és a jellemzésetek illik rá.
- Hát, közel sem olyan unalmas, mint Binns – morogta Cyrus.
Harry halványan mosolygott. – Nem hiszem, hogy az lenne. Valójában egy elég érdekes személy.
- Alig várom, hogy óránk legyen vele! – jelentette ki izgatottságtól ragyogó szemmel Ula.
- Na ja. – Juno felnézett a körmeiről. – Rólad kérdezősködött, Potter.
- Rólam kérdezősködött?
- Aha. Azt akarta tudni, mit gondolunk rólad – mondta Paloma.
- És mit válaszoltatok? – kérdezte mosolygással küszködve Harry. Jó úton haladsz a körmönfontság felé, Hedvig.
- Azt mondtam, hogy te vagy az egyik legkirályabb tanárom – dobta be vidáman Babs.
- Idióta, csak nyolc tanárod van – horkantotta Ronan a mardekárosra mosolyogva. – És még egy hete sem tanít minket Potter.
- Én tavaly is ismertem – mutatott rá Babs. – Mindannyian ismertük. Harry egyszerűen csúcs.
- Meg vagyok hatva, Babs – kuncogta vigyorogva Harry.
Babs elvörösödött. – Aha, hát, nagyon rendes voltál velem, pedig griffendéles vagy.
Harry a lányra kacsintott, amire ő lehorgasztotta a fejét. – Szóval mit mondott rólam mindenki más? Akarom tudni? – ugratta őket a többi mardekárosra pillantva.
- Azt mondtam, hogy te legalább tudod, mit csinálsz – motyogta Morgan, nem nézve fel a padjáról. – És, hogy igazságosan vagy a diákjaiddal.
- Aha. Megemlítettem, hogy nem törődsz vele, melyik házhoz tartozunk, vagy melyik oldalon állunk a háborúban – vallotta be Cyrus, kihívóan bámulva Harryre.
Harry csak mosolygott. – Érdekelte őt a háború?
- Aha – Juno összehúzott szemöldökkel nézett fel a tanárra. – Honnan tudtad?
- Mint mondtam, már találkoztam vele – vonta meg a vállát Harry. – Egyszer megemlítettem a háborút, aztán hanyagoltam a témát. Olyannak tűnt, mint aki mindent megtesz azért, hogy mindent megtudjon mindenről.
- Aha. Szerfelett érdekelte a háború is meg te is – motyogta Cyrus az állát simogatva.
- Nagyszerű. – Harry megforgatta a szemeit. – Vajon mit mondhattatok a háborúról?
- Azt mondtam, hogy hülyeség – jelentette ki Babs. – Életek vesznek oda a vér fontossága miatt! Ez annyira értelmetlen!
- A háború nem csak erről szól – mondta mosolyogva Harry. – De a nagy része politika és valószínűleg a fejed felett intézik el. Merem állítani, hogy én sem értettem volna meg a ti korotokban.
- De Tudodki nem volt ott, amikor annyi idős voltál, mint mi – mondta összehúzott szemöldökkel élesen Ronan.
- Hát, ott volt, csak nem olyan módon, hogy veszélyt jelentsen ránk – tisztázta Harry. – Állatokban élt Albániában néhány évig, miután megpróbálta rátenni a kezét a Bölcsek Kövére első éves koromban.
- Hogy-hogy nem kaparintotta meg? – kérdezte Storm. Hatalmas szemeket meresztve előrehajolt. – Megállítottad, Harry?
Harry mosolygott, de ez a mosoly szomorú volt. – Igen, de majdnem megölettem magam közben. – Az osztály megtelt zihálással és horkantással, attól függően, hogy az egyes diákok miként vélekedtek a Kivédés tanárról. Harry csak vigyorgott. – Nos, azt hiszem, hogy nekem most Sötét Varázslatok Kivédését kéne tanítanom és nem a Voldemorttal való történelmemet. – A névvel sok ugrást, sőt néhány ijedt kiáltást is kiérdemelt, ami Harryt még szélesebb vigyorgásra késztette. – Rendben. Akkor a Kivédés. – A terem megtelt nyögésekkel, amint Harry elkezdte az óráját.
-/-
- Szia, Hedvig! – köszönt Harry a Mágiatörténet terembe lépve.
Hedvig megfordult, hogy összehúzott szemöldökkel nézzen a fiatalemberre. – Miért is nem lep meg, hogy látlak?
- Talán, mert épp most volt órám a másodéves mardekárosokkal? – vont vállat Harry.
Hedvig felhorkantott. – És feltételezem, elmondták neked, hogy az új Mágiaörténet tanáruk azt állítja magáról, hogy ő Hollóháti Hedvig.
- Történetesen tényleg elmondták – volt a meggondolt válasz, ahogy Harry helyet foglalt az első sor egyik padjában. – Kikérdeztem őket rólad, aztán elmondtam nekik, hogy te valóban Hollóháti Hedvig vagy.
- Elmondtad – Hedvig sötéten összefonta kezeit a mellkasa előtt.
- Szóval, jó dolgokat hallottál rólam?
- Hát persze, hogy azokat hallott – lépett ki zavartalanul a falból Mardekár Malazár. – Mindegy, melyik diákról van szó, nem tagadhatják, hogy tudod, mit csinálsz, és igazságos tanár vagy, annak ellenére, hogy griffendéles vagy. – Az alapító egy ragadozószerű mosolyt villantott Harryre. – Nem ismernek úgy, mint én.
Harry összehúzta a szemöldökét a másik magabiztossága miatt. – És, ha kedves a léted, nem is fognak annyit tudni rólam, mint te – fenyegetőzött hidegen.
Malazár megforgatta a szemeit. – Hányszor kell még elmondanom neked, hogy még Rowle-nak sem mondom el a titkaidat?
- Soha nem fog belemenni a kemény koponyájába – mondta egy új hang, ahogy Griffendél Godrik szelleme kiemelkedett a padlóból.
- Azon gondolkozom, hogy ezt a tulajdonságát vajon honnan örökölte – volt Malazár száraz válasza.
- Ti ketten annyira gyerekek vagytok – jelentette ki Harry ajkain táncoló mosollyal, mielőtt Hedvighez fordult volna, aki az egész eszmecserét csöndes, elmélkedő kifejezéssel az arcán nézte végig. – Mindig ilyenek voltak?
Hedvig egy hosszú perc erejéig a zöld szemű fiatalemberre pillantott, mielőtt hagyta volna, hogy egy mosoly átvegye az uralmat az ajkain. – Igen. Az első naptól fogva, hogy találkoztak. Ravasz pillantást vetett a társalapítóira, amint azok folytatták a vitatkozást. – Megint együtt vannak?
Harry megeresztett egy szenvedő sóhajt. – Nem, de legalább sikerült rávennem őket, hogy abbahagyják egymás figyelmen kívűl hagyását.
- És az mennyi időbe tellett?
- A tavalyi év nagy részébe – nyögte Harry. – Hogy bírtatok velük Helgával?
- Némára átkoztuk őket és bezártuk őket egy szekrénybe – jelentette ki tényként a Hollóhát alapítója, amivel kiérdemelt egy hangos nevetést az egyetlen élő embertől a szobában. – Bá nem hiszem, hogy ez továbbra is túl jól működne...
- Bármikor találhatunk rá módszert, hogy rögzítsük a szekrény falait, hogy ne juthassanak ki – javasolta gonoszan Harry, miután újra kapott levegőt.
- Tudod, azt hiszem, tulajdonképpen tudom is a megfelelő igét...
- A mi dolgunk csak az, hogy megtaláljuk a megfelelő szekrényt. – Harry megkocogtatta az állát. – Persze, bármikor használhatjuk a volt-nincs szekrényt...
Hedvig vidám nevetésre fakadt. – Jaj, drágám! Később valószínűleg megölnének!
- Valószínűleg – értett egyet vigyorogva Harry. – De nem kell nagyon aggódnod. Nem ez lenne az első alkalom, hogy valaki a véremre utazik.
Hedvig arca elsötétült. – Ez nem igazán olyasmi, amivel viccelni kéne, Harry.
- Az ifjú Griffendél mindig viccelődik a halállal – mondta hirtelen Malazár, odaúszva, hogy a fiatal varázsló mellett álljon meg.
Harry tekintete megkeményedett, ahogy felnézett a szemöldökét összehúzó női szellemre. – Jobb rajta nevetni, mint sírni – mondta hűvösen. – Túl sok időt töltöttem el azzal, hogy mások halála felett sírtam, magamat okolva értük. – Zavartalanul felállt. – Ha megbocsátotok, el kell mennem ebédelni, mielőtt Albus egy egész csoportot küld a keresésemre.
Hedvig összevont szemöldökkel nézett az eltűnő fiatalember hátára. – Egész másmilyen, mint mikor először találkoztam vele...
- Akkor találkoztál vele, mikor Hermione is vele volt, igaz? – érdeklődött Malazár.
- ... igen... – értett egyet Hedvig összezavarodott pillantással az arcán.
- Úgy tűnik, Harry azt hiszi, hogy meg kell védenie a barátait a valóságtól – mondta Godrik. – Nagy a valószínűsége, hogy közel sem fogod ilyen levertnek látni, amikor Hermione vagy Gin a közelben van.
- Micsoda ármánykodó fiatalember – mormolta Hedvig. Elgondolkodva simogatta egy percig az állát, mielőtt Malazárhoz fordult. – Miféle titkait rejtegeted, Malazár?
Malazár szemei összeszűkültek. – Még csak meg se próbáld, Hed. Harrynek olyan titkai vannak, amit soha nem fogok elmondani az engedélye nélkül.
Hedvig ijedt pillantást vetett az alapítóra, aztán kérdőn Godrikra nézett. Godrik megvonta a vállát. – Ne nézz rám, Hed. Egy nyüves szót sem mond nekem Harryről, pedig az én utódom!
- Én nem szegem meg a szavam – mondta hűvösen Malazár. – Ha megbocsátotok, van néhány elintézendő dolgom.
- Jó, akkor menj és cserkészd be a mardekárosaidat – horkantotta Godrik.
Malazár hűvös pillantást vetett egykori szeretőjére. – Én nem cserészek be embereket, te perverz – volt az éles válasza, mielőtt visszacsúszott a falon keresztül.
Hedvig reménytelenül forgatta a szemeit. – Kezdem azt hinni, hogy az lenne a legjobb dolog, amit valamelyikünk is tehetne, ha újra belöknénk titeket egy szekrénybe.
- Hé, nézd a jobbik oldalát! – értett egyet vidáman Godrik. – Ez alkalommal nem kéne attól félned, hogy megöljük egymást!
Hedvig felnyögött.
-/-
- Jó estét, Juniorok! – köszönt vidáman Harry, ahogy átlépett a vérfüggönyön, ami a szobájából vezetett.
'Mi a szarért vagyunk épp ébren?' – kérdezte sötéten Gin.
- Hogy lássam, hogy valóban felébredtetek-e – volt a vidám válasz, ahogy elfoglalta a helyét a nagyon kicsi kör élén.. Luna, mint általában, csodálattal bámult fel a plafonra. Herm Gin mellől pislogott álmosan Harryre. Mindkét boszorkány egy-egy alvó ikret tartott a kezében. Perselus homlokráncolva meredt arra, amerről hallani lehetett Godrik és Malazár veszekedését a hálószobából, amit Godrik a lakosztályához csatolt. Hedvig leheletnyi jókedvvel nézte a kis csoportot.
- Szükséged van valamire, Hedvig? – kérdezte Harry szárazon.
- Csak azon gondolkozom, milyen kevés embered van – válaszolta Hedvig.
- Ez azért van, mert a legtöbbjük már lediplomázott – dünnyögte szórakozottan Luna.
Harry sötéten dörzsölgette az orrnyergét. – Toboroztatnom kellet volna veletek, ugye? – morogta.
- Valószínűleg – mondta Perselus, még mindig a hálószobára meredve.
- Akkora barom vagyok.
'Nem vitatkozom' – morogta Gin. – 'Ha tudtuk volna, hogy lehívsz minket ma este, toboroztunk volna.'
- Na, hogy őszinték legyünk, a Juniorok csapata sosem volt kivételesen nagy – lépett be Perselus, elfordulva a hálószobától, hogy lássa a Harry szemeiben táncoló aggodalmat. – Ez nem épp a te hibád, Harry.
Harry felmosolygott a Bájitaltan professzorra. – Jól vagyok, Persi.
Perselus megeresztett egy horkantást. – Afelől nincs kétségem.
- Nos, ha itt vagyunk, miért nem arra használjuk az időnket, hogy megbeszéljük a lehetséges újoncokat – lépett közbe Herm, halvány aggodalommal szintén észrevéve Harry fáradt arckifejezését.
'Nem szavazhatnánk inkább az ágyra helyet...' – kezdte sötéten Gin. Herm és Luna gyorsan megmozdultak, hogy kitöröljék a levegőből az élénk betűket.
- Csináltam egy listát – mondta légies hangon Luna, mikor Herm Ginhez hajolt, és élesen a fülébe suttogott.
Harry a fejét rázta a két testvérére. – Gin, ha ágyba akarsz bújni, nyugodtan, Herm, Luna, nem kell megvédenetek.
De Gin mostanra észrevette, milyenfáradtnak néz ki a bátyja. – 'Harry, mikor volt az utolsó alkalom, amikor valójában ALUDTÁL?' – kérdezte.
- Ha? – Harry pislogott. – Őőő... Kedden?
- Ezen a kedden? Mint tegnap? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel Perselus.
- Öh, nem. – Harry lenézett a kezeire, hagyva, hogy a haja eltakarja az arcát. – Tulajdonképpen múlt kedden...
- HARRY! – kiáltotta Perselus és Herm, míg Gin mérgesen meredt a bátyjára. Harry összerezzent.
- Mi lenne, ha ti mind nem üvöltenétek vele? – kérdezte szárazon Malazár, ahogy ő és Godrik a csoporthoz lebegtek. – És én megmondtam neked, hogy rá fognak jönni, ifjú Griffendél.
- Jó, nyertél. Mit szeretnél? – vágott vissza egy hideg pillantás kíséretében Harry.
Mardekár Perselushoz fordult. – Nincs nálad véletlenül Álomtalan Álom, Perselus?
- Véletlenül van – válaszolta Perselus előhúzva a kis fiolát.
- Nem, köszönöm, de nem – sziszegte élesen Harry, óvatosan szemezve a bájitalos fiolával.
'Luna, fogd meg nekem Galt, míg segítek Perselusnak Harryvel bevetetni a gyógyszerét' – mondta Gin, mielőtt átadta a keresztfiát. – 'Bátyó, tégy magadnak egy szívességet és egyszerűen idd meg a cuccot, oké?'
Harry rámeredt a húgára és halálfaló barátjára. – Nem.
Perselus és Gin összenéztek, majd gyorsan mozdultak, hogy lefogják a fiatal tanárt. Gin medveölelésben tartotta Harryt, míg Perselus leerőszakolta az Álomtalan Álom főzetet Harry torkán.
- Nem mondhatjátok, hogy nem figyelmeztettem – sóhajtott Malazár, ahogy Harry előreesett.
- Miért nem aludt? – kérdezte reménytelenül Herm a szellemet.
Malazár megvonta a vállát. – Az órák, a Vízlipatkány, hogy Rowle nincs mellette, rémálmok... Válassz egyet.
'Miről szólnak a rémálmai?' – kiáltotta Gin, szorosan megölelve alvó bátyját.
- Merlin... – lehelte Herm kikerekedő szemekkel. – Emlékszem, Ula egyszer mondott valamit arról, hogy Harry Vernonról sikoltozott, de ez hónapokkal ezelőtt volt.
Malazár komoran bólintott. – Igen.
- Miért nem mondtad el senkinek,l Mala? – érdeklődött Godrik, szemöldökét erősen összeráncolva.
- Megesküdtem, hogy nem fogom – jött a határozott válasz.
Herm a Bájitaltan professzorra meredt. – Perselus, ha valahogy rá tudnád venni Tomot, hogy jöjjön ide...
- Nem működik – sóhajtotta Perselus. – Albus tulajdonképpen megtiltotta neki, hogy bejöjjön az iskola területére, kivéve ha DS-találkozóra jön.
'Harry tudja?' – kérdezte összeráncolt szemöldökkel Gin.
- Én is most hallok róla először, úgyhogy fogadok, hogy nem tudja – nyögte Malazár.
- Harry meg fogja ölni az igazgatót – összegezte Luna valamennyiük gondolatait egy dühös pillantással kísérve. Nem volt túl gyakori, hogy ne nézett volna úgy ki, mintha a világ nem lenne rá hatással, de ez azok közül a pillanatok közül való volt.
- Miért kell Albusnak ezt csinálnia? – kiáltott fel Herm, mellkasához ölelve Gerdát, ahogy a gyermek álmában megfordult. Ha nem lett volna az a néhány csepp Álomtalan Álom főzet, amit mindkét ikerrel megitattak lefekvés előtt, már ébren lettek volna.
- Szerintem azt hiszi, hogy azzal, hogy Harryt távol tartja Tomtól, azzal nagyobb esélyt biztosít arra, hogy Harry megmarad az ő gyalogjának – mondta Godrik hidegen, felfelé meredve, az igazgató irodájának általános irányába.
'Nem tömhetjük Harryt Álomtalan Álommal, hogy alvásra bírjuk' – suttogta szomorúan Gin. – 'És nem hiszem, hogy Tomon kívűl jelenleg bárki más segíthet neki, főleg, ha Ront is beleszámítjuk.'
Luna bólintott. – Be tud jutni Hedvig a kúriára? – érdeklődött.
- Aha. Tom bemutatta a védelemnek az első napjukon – bólintott Herm a Hollóhátasra pislogva.
Luna felállt, visszaadva Galt az anyjának. – Gin, kölcsönkérhetem a térképet? Írni fogok Tomnak, hogy valahogy ki kell juttatnia innen Harryt és vele kell maradnia néhány napra.
'Mondd el neki, hogy Harry nem alszik' – javasolta Gin, előhúzva és átnyújtva a Tekergők Térképét barátjának.
- Az első roxmortsi hétvégétek ezen a pénteken lesz – említette meg Perselus. A tanári kar úgy döntött, hogy bepakol néhány roxmortsi hétvégét a tanév elejére, arra az esetre, ha később a Sötét Nagyúr annyira megemelné a támadások számát, hogy nem lenne biztonságos a diákokat kiengedni az iskola területéről.
Luna bólintott. – Tökéletes. – Aztán megfordult és a konyha közelében véget érő kijárat felé indult. Még ha el is kapja egy tanár, akkor sem történik vele semmi, mivel prefektus.
- Jobb, ha valamennyien visszamegyünk – sóhajtotta Herm.
- Lefektetem Harryt – ajánlotta fel Perselus odahajolva, hogy átvegye a fiatalabb tanárt Gintől, aki az egész beszélgetés alatt átölelve tartotta a bátyját.
Gin elmosolyodott. – 'Köszönöm, Perselus.'
- Nincs mit. Na, menjen, aludjon valamennyit, Miss Weasley-Potter. Holnap dolgozatot ír az órámon – figyelmeztette Perselus eljátszott szigorúsággal a hangjában, ahogy felállt Harryvel a karjában.
'Igenis, Piton professzor' – válaszolta Gin a szemeit forgatva. – 'Gyere, Herm. Jobb, ha biztosra mész, hogy megkapom az alvásadagom.'
Herm nevetett, átadva Galt a keresztanyjának. – Jaj, hagyd már abba.
Gin csak mosolygott.