Hisana első napjai keserűséggel teli szívvel teltek az akadémián. A legtöbb diák levegőnek nézte, a többiek folyamatosan gúnyolták. Szerencsétlenségére évfolyamában a legtöbben Seireitei valamelyik családjából érkeztek, a többiek, akik hozzá hasonló szegénységből jöttek, pedig javarészt férfiak voltak. A fiatal nő nem sok esélyét látta annak, hogy valaha is beilleszkedjen ebbe a közösségbe.
Ráadásul az órákon se remekelt. Ugyan az erősebb, emeltszintű csoportba került a szintfelmérők alapján, rá kellett jönnie, semmi különleges nincs benne. Nem volt sem okosabb, sem erősebb a többieknél, s ezért méginkább láthatatlannak érezte magát.
A hét utolsó napján gyakorolták a kardforgatást, és Hisana reménykedett benne, hogy legalább ebben az egyben felül tudja majd múlni a többieket, ugyan még életében nem tartott a kezében katanát. Azért ügyesen verekedett fadarabokkal és vasrudakkal, a Rukongaiban eltöltött évek megtanították őt megvédeni magát, ezért úgy gondolta, nem lesz gond. Reménnyel telt szívvel lépett hát be a gyakorlás helyszínéül kijelölt belső udvarra.
Az a lány, aki belékötött még az évnyitón, szintén az ő csoportjában volt. Kuchiki Annának hívták, szegről-végről volt ugyan csak rokona a híres családnak, de büszkén viselte nevüket, mintha joga lenne rá. Mindenki úgy bánt vele, akár egy hercegnővel, még sok tanár is. Hisana egyszerűen hányni tudott volna, olyan tenyérbemászó képe volt a lánynak, és annyira tudta játszani az iskola királynőjét, mintha mindennek úgy kellett volna lennie, ahogy ő azt akarta. A Rukongaiból jött lány legszívesebben lekevert volna egyet neki, de visszafogta magát, hiszen tudta, hogy az ösztöndíjába kerülhetne egy ilyen ballépés.
- Byakuya-sama fog minket oktatni – mondta társainak Anna, erősen affektálva. Hisana a szemét forgatta. Remek, gondolta, egy újabb ficsúr. - Remekül bánik a karddal, ő a Kuchiki család – tudjátok, az én családom – jövendőbeli vezetője, amikor Ginrei-sama visszavonul, vagy neadjisten meghal, ő fogja átvenni a feladatait. Az egyik legjobb shinigami Seireiteiben, máris a hatodik osztag negyedik tisztje, pedig még csak tavalyelőtt végzett az akadémián.
Anna folytatta volna, de Hisana legnagyobb örömére felbukkant a tanáruk. A lány végignézett a magas, férfias alkatú Kuchiki Byakuyán, s a szája is tátva maradt. Még sohasem látott ilyen jóképű férfit, sajnálta, hogy olyan savanyú, komor képet vágott, mintha csak citromba harapott volna. Ahogy a fiatal shinigami tekintete végigsiklott a csoporton, s egy pillanatra megállapodott Hisanán, a lány zavarba jött, és igencsak nagy erőfeszítésébe került, hogy el tudja rejteni az arcára kiülni készülő pírt.
Ő ugyan nem vette észre, de Byakuya is végigmérte őt. A tekintete észrevétlenül pásztázta végig törékenynek tűnő, ám mégis szívós alakját, finom arcvonásait. Az ifjú Kuchiki remélte, sok alkalma lesz a lánnyal edzeni.
- Kuchiki Byakuya vagyok, a tanárotok – mutatkozott be a férfi. Még csak meg sem hajolt. - A kardforgatásról kell nektek tanítanom. Ám ez olyan művészet, melyről szavakban nem sokat lehet mondani, a tettek ékesebben beszélnek róla. Mindenki fogjon egy fakardot, egyelőre azzal gyakoroltok! Havonta fogom felmérni a társaság minden tagjának szintjét, azt, hogy mennyit fejlődtetek, és a legjobbak már négy hét múlva valódi pengével gyakorolhatnak.
Mindenki bólintott, és a diákok kezükbe vettek egy-egy fakardot.
- Rendeződjetek párokba! Egyelőre szeretném látni, ki mennyit tud – mondta. - Mivel ez az emeltszintű csoport, feltételezem, mindannyiótoknak van már némi tapasztalata a katanával, ha más nem, hát a fakarddal.
Hisana sóhajtott egyet. Neki egyáltalán semmi tapasztalata nem volt.
A leendő shinigamik párokba rendeződtek, ám Hisana egyedül maradt, hiszen tizenheten voltak a csoportban, és természetesen ő volt az utolsó, akivel bárki is gyakorolni akart volna. A lány kissé elszontyolodott, bár nem mutatta. Byakuya pedig titokban nagyon is örült a fejleményeknek.
- Te ott! - mutatott saját fakardjával a lányra. - Nincs párod? Akkor velem gyakorolsz. Mutasd, mit tudsz!
Hisana kissé sután állt meg ifjú tanárával szemben. Nyelt egy nagyot, tudta, a férfi sokkal erősebb és tapasztaltabb nála. Byakuya mozdulatait utánozva meghajolt előtte, de nem túl mélyen – sohasem volt az a típus, aki szeretett volna úgyszólván hason csúszni a nemesek előtt. Byakuya fel is vonta a szemöldökét a mozdulat láttán, de nem kommentálta azt.
- Mi a neved?
- Hisana – felelte halkan a lány. Kissé remegett a hangja.
- Milyen Hisana? - kérdezte Byakuya. Szerette volna tudni, melyik családból származik a lány.
- Nekem nincs vezetéknevem – mondta az halkan. - Rukongaiban nőttem fel, nincs családom.
Byakuya pislogott kettőt. Sosem gondolta volna, hogy egy ilyen lány Rukongai mocskából jött volna, hiszen Hisana arca és tartása nemes hölgyére emlékeztette őt. Életében először fordult elő vele, hogy egy átlagos lelket nem nézett le származása miatt. Nem, ő inkább csodálta Hisanát azért, amivé vált még nehéz sorsa ellenére is.