12. Az Alapítók ősi titka

- Mi… Ki az a Gishart? – kérdezte Harry, immár önkénytelenül fennhangon. Többen a szobában mozgolódni kezdtek a paplanok alatt, de Harry most ezzel törődött a legkevésbé.

Nagy csalódására Dumbledore nem válaszolt. Pontosabban, a főnix egy egész sor gondolatot közölt vele, aminek kaotikus összevisszaságából semmit sem értett, majd elrugaszkodott a válláról. Sürgetően trillázva felkeltette Fawkest, és együtt kirepültek az ablakon, anélkül, hogy szóltak volna, merre mennek. Mindketten a magasba tartottak, és nemsokára elnyelte őket az éjszaka. Harry még látott néhány, az előzőhöz hasonlatos felvillanást a mozdulatlan levegőben, de aztán ismét a Hold lett az egyetlen fényforrás.

Pár pillanatig értetlenül bámult utánuk, majd halkan nyögve nekiszorította a még mindig sajgó sebhelyét a hideg falnak. Küszködött az erős hányingerrel, ami rátört a Voldemortos álom miatt. Még mindig borzongott, ahogy eszébe jutott a kígyószerű test, és a hozzásimuló Nagini viszolyogtató hűsége. Szinte érezte a hüllő bőrének tapintását… Többször rásandított a kezére, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy az ujjai nem hófehérek és vékonyak.

Ezt egyszerűen nem akarta elhinni. A rémálmoktól eltekintve volt két egészen kellemes hete. Minden jól ment, már-már szinte képes volt némi érdeklődést mutatni az átváltoztatástan-jegyei iránt, és volt néhány olyan órája, hogy eszébe sem jutottak a Horcruxok. Majdnem mindenki elhitte, hogy jobb keze egy bájital-baleset miatt sötétlila színű, és csak néhány olyan pletyka keringett, hogy Voldemorttal párbajozott. Hagriddal is el tudtak tölteni két szombat estét anélkül, hogy az óriás faggatózott volna Harry viselt dolgairól.

Őszinte megkönnyebbülésére Ginny is szóba állt vele annak ellenére, hogy nem mondott neki semmit arról az éjszakáról. Ráadásul neki azt is el kellett viselnie, hogy (a lányszoba-beli eset után) a pletykák nagy része Harryről és Hermionéról szólt. Csodálta az önuralmát. Kicsit szégyellte bevallani, de örült volna, ha Ginny most itt van, megöleli, és elmondja, hogy nincs semmi baj…

Pedig volt, nem is kevés. Bárhogy is nézte, Dumbledore viselkedése enyhén szólva aggasztó volt. Legfeljebb akkor látta ilyennek, ha őt közvetlen életveszély fenyegette. Harry bosszankodott a saját naivságán: mindeddig titkon azt remélte, hogy folytatódnak a nyugalmas napok, legalább még egy kicsit…

Most pedig minden újra felfordult, és még csak azt sem értette, hogy miért. Újra kinézett az ablakon, hátha meglátja a két főnixet, de a tintafekete ég üres volt. Pár percig várt, de nem történt semmi. A sebhelye még mindig tompán lüktetett, ezért rászorította a kezét és visszadőlt az ágyára. A mutatóujjának egy apró mozdulatára behúzódott körülötte a bársonyfüggöny. Szinte megkönnyebbülten sóhajtott fel a ráboruló teljes sötétségre.

Majdnem beleőrült abba, hogy Dumbledore még csak nem is szólt arról, hogy hova megy. Sosem viselkedett még így, és az sem fordult elő korábban, hogy ne figyelt volna rá, Harryre, ha kérdezett valamit. Még csak meg sem próbálta félrevezetni egy jól megfogalmazott féligazsággal, és ez nagyon szokatlan volt. Egyszerűen csak kijelentette, hogy egy Gishart nevezetű valaki haldoklik. És elment. Mindez azt jelentette, hogy valami olyasmi történt, amit Dumbledore nem vett számításba. Kirázta a hideg, és felnyögött.

Nem volt biztos abban, hogy tudni akarja, mi lehet az a dolog. Sőt… most, hogy jobban belegondol… biztos nem akar tudni róla. Oldalra fordult, megfogta az egyik párnáját, és a fülére szorította, mintha így kizárhatná a külvilágot.

De a külvilág ott maradt, és ezt ő is tudta. A lüktető sebhely a homlokán sem segített abban, hogy megfeledkezzen erről. Hosszú percek teltek el így, talán egy óra is. Érezte a saját meleg lélegzetét, ahogy a tekintetét a sötétbe fúrta. Újra elöntötte az aggodalom. Egyértelmű volt, hogy Dumbledore megijedt. Ezt látta rajta. És most nincs itt, és nem adhat magyarázatot semmire…

Például, miért olyan fontos Voldemortnak a Roxfort? És miért olyan fontos Dumbledore-nak, hogy megtartsa? Nem hitt abban, hogy csak „a kis túlélő" miatt Voldemort lerohanná az iskolát, hiszen tudhatná, hogy Harry nem fog menekülni a végzete elől. A kastélyt aurorok egész hadserege és védőbűbájok sora őrzi… rengeteg embert vesztene, amivel rossz pozícióba kerülne a háborúban.

Dumbledore viselkedését sem értette. Ha mondjuk veszély fenyegetné az iskolát, legfeljebb evakuálják a diákokat. Persze az szörnyű lenne, de nem kelthetett ekkor aggodalmat a világ legnagyobb mágusában. Valami sokkal rosszabb dologról volt szó, és Harry legbelül azt kívánta, bárcsak örökre titok maradna. Muszáj volt ennek a valaminek most történnie? Miért nem a jövő héten? Vagy azután? Vagy soha…? Még nem készült fel egy újabb próbára.

Amikor az ágy függönyéről vöröses tűzvillanás verődött vissza, és nemsokára egy ziháló madár teste nehezedett rá, már tudta, hogy nem sokáig kerülheti el a válaszokat. Levette a párnát a füléről, és mindenre készen a hátára fordult. Brian türelmetlen szárnycsapkodással nézett vissza rá, és ismét erősen megragadta a karmaival. Harry jól tudta hogy mi következik most. Sóhajtott. Dumbledore hangja betöltötte az elméjét.

- Beszélnünk kell Harry. Négyszemközt. Most.

Harry becsukta a szemét.

- Rendben van – suttogta aztán.

A főnix nem kérdezett többet. A karmának szorítása kemény volt, szinte fájdalmas. Aztán Harry egész teste immár ismerősen átforrósodott, és vörös lángnyelveket látott fellobbanni maga körül. Egy pillanattal később az Időtlen Idők Erdejének homályos derengése tűnt fel mellette. Hát ismét itt kötött ki… Figyelte, ahogy varázsló rövidesen emberi alakot öltött, majd tétovázva követte őt az Erdőbe.

Bent őszi napfelkelte fényei festették vörösre a fákat. Friss, hűvös szellő rázta le a fűről a harmatot. Harry morogva lenézett a lábára, és észrevette, hogy csak egy szövetpapucs van rajta (még jó, hogy legalább talárban aludt el), de azért követte Dumbledore alakját az ösvényen keresztül a házba. A varázsló nem szólt semmit, valószínűleg súlyos gondok nyomasztották. Harry sem akarta kérdezni. Nem volt kedve előrehozni azt a pillanatot, amikor kiderül, hogy milyen megmérettetésben kell ismét részt vennie.

Dumbledore bezárta maguk mögött az ajtót, és beterelte Harryt a nappaliba, majd mindenfajta megjegyzés nélkül egy szekrényben kezdett kutatni. Harry fáradtan leült az egyik kényelmes fotelbe, és mivel hosszú percekig nem történt semmi, majdnem elaludt. Végül egy kőtál koppanására riadt fel, és amikor kinyitotta a szemét, meglátta a Merengőt az asztalon.

Az igazgató ünnepélyes arckifejezéssel ült vele szemben. Látszott rajta, hogy kimerült, és barna hajában mintha egy-két ősz szál is csillogott volna. Valahogy mégis úgy tűnt, hogy történelmi bejelentésre készül. Harry értetlenül pislogott rá, majd megköszörülte a torkát.

- Most meg fogom tudni, hogy ki az a Gishart? – kérdezte óvatosan, de a hangjából érződött, hogy legszívesebben elkerülné a választ.

Dumbledore bólintott.

- Azt is meg fogod tudni. És még sok mást is, mindent, amit tudnod kell ahhoz, hogy majd később a nyomdokaimba léphess.

- A… nyomdokaiba? – kérdezte Harry dadogva.

- Úgy értem, a Roxfort élén – válaszolta az igazgató mosolyogva, és nem törődött Harry csodálkozó arckifejezésével – Van nagyon sok olyan dolog, amit senki sem tud a Roxfortról. Még Minerva sem, ő csak a szokásos utasításokat kapta meg, ugyanis tíz éven belül nyugdíjazni akarja magát. Megbeszéltük, hogy ha nincsenek más terveid a háború után, idővel átvehetnéd az iskola vezetését.

- Hogy…Megbeszélték…? Én…?

- Hacsak nincs más terved, persze – mondta a varázsló udvariasan, de nem várta meg Harry válaszát – Nem most akartam közölni veled, de sajnos sürgősen kell cselekednünk. Át kell adnom a kastély titkait. Azokat az emlékeket, amit még Dippet professzortól kaptam, és ő pedig az ő elődjétől… és így ment ez, több mint ezer éven keresztül. Vissza egészen az Alapítók koráig.

Dumbledore itt hatásszünetet tartott. Harry egészen elzsibbadt a rászabaduló információözön súlya alatt, pedig még csak most kezdődött. A háború után tanítson az iskolában? Vegye át az igazgatói posztot…? Honnan veszi Dumbledore, hogy túl fogja élni a háborút? „Ha nincsenek más tervei…" Neki magának egyáltalán nem voltak olyan elképzelései, amik túlnyúltak a tanéven. Valahol belül egy gúnyos hang azt mondta, hogy nem is szükséges távolabbra tervezgetnie.

- Azután akartam elmondani neked, miután elvégzed az aurorképzőt – folytatta Dumbledore, bár észrevette Harry bizonytalan pillantását – Dippet professzor is akkor osztotta meg velem az emléket. De a körülmények arra kényszerítenek, hogy most tudjál meg mindent. Az Alapítók titkát birtokolni nagy felelősség, Harry… Minerva is ezért utasította vissza, amikor egy-két éve beszéltünk erről. A kastély sok titkot rejt, és mindez a teher egyedül az igazgató vállát nyomja. Egyszerre általában csak két ember lehet beavatott: a jelenlegi igazgató, és kiválasztott tanítványa, akinek át akarja adni a helyét.

Harry csak akkor vette észre, hhogy nyitva felejtette a száját, miközben magán érezte a varázsló kutató pillantását. Eddig még sosem gondolt arra, hogy a Roxfortban tanítson, az igazgatói székre pedig főleg nem… Dumbledore bizalma ismét megrendítette. Ugyanakkor kicsit bosszantotta is, hogy az igazgató hosszú évekre előre eltervezte a jövőjét.

- Én nem hiszem, hogy alkalmas lennék…- próbálkozott, de Dumbledore közbeszólt.

- Ez nem vita tárgya, Harry. A titkokat rád akartam bízni, bár néhány évvel később. Most viszont, mint említettem, nincs más választásunk. Tehát a segítségedet kérem, ismét, és nagyon örülnék, ha magadra vennéd ezt a terhet is. Másra nem bízhatom.

Mivel Harry még mindig nem tért magához, az igazgató kissé feszengve hozzátette.

- Hmm, mivel már be vagy írva a Roxfort nagykönyvébe, mint kijelölt utódom, és McGalagony csak helyettesként szerepel, ezért igen kellemetlen adminisztrációs problámákat jelentene, ha nem vállalnád.

Harry nem tudott mit mondani. Igyekezzen talán komolynak és felelősségteljesnek tűnni, hogy megfeleljen a megbízatásnak? Ez nagyon rosszul menne neki. De valahogy belül mindig is tudta, hogy egyszer talán itt fog kikötni… Végül bólintott. Nem tehetett mást. Ha nem éli túl a háborút, Dumbledore legfeljebb beavatja egy másik jelöltjét – gondolta keserűen.

- Ennek a titoknak része Gishart is? – puhatolózott aztán.

- Igen, Harry. Gishart szerves része a Roxfort valódi történetének – mondta Dumbledore, és a pálcáját a tarkójához érintette. Egy ezüstös fonalat húzott ki a fejéből, és a Merengőbe töltötte.

- Biztos elgondolkoztál már azon, hogy hogyan vagyunk képesek az egész kastély és park köré mágikus védelmet biztosítani?

- Öh, hát… - Harry inkább nem válaszolt. Ez tipikusan olyan dolog volt, amin legfeljebb Hermione szokott gondolkdni. De az igazgató szerencsére nem firtatta tovább.

- Nos, ez is egy olyan kérdés, amire ma választ kaphatsz. A sors úgy hozta, hogy neked kell megújítanod egy, már ezer éve tartó mágikus esküt, mégpedig most, pár napon belül. Nem lesz könnyű, de az ügy létfontosságú – Dumbledore felállt, és elgondolkozva nézett Harryre – Tudom, hogy most bizonytalan vagy. De azt is tudom, hogy te vagy a legalkalmasabb a feladatra. Csak követned kell engem elődeim emlékébe, és minden érthetővé válik.

Harry ebben kételkedett, de engedelmesen bólintott, és az igazgató invitálására a Merengő fölé hajolt. A tál mélyén végtelen zöld mezőt látott. Remek. Ismét egy régmúlt történet… úgy érezte, hogy a feje lassan tele lesz mások emlékeivel.

Kicsit tétovázva közelített a tál felszínéhez, majd amikor elérte, megérezte az ismerős rántást, és némi pörgés után az emlékben találta magát. Dumbledore alakja tűnt fel mögötte, és jobb kezét mosolyogva a vállára helyezte. Harry körülnézett.

A mező sötétzölden hullámzott a délutáni napsütésben. A szél fűszeres illatot hozott. Amíg a szem ellátott, nyoma sem volt élőlényeknek. Ekkor egészen váratlanul zengő bariton hang töltötte be a levegőt.

- Álljon pediglen itt Griffendél Godric és Gishart igaz története, az ő emlékeik nyomán. Azokban az időkben még a kardok és pálcák ereje írta a történelmet. A szív és az ész próbája volt ez a nap, és egy örök szövetség kezdete. Mindez Merlin születését követő ötszázhuszonharmadik esztendőben esett meg, egy véres háború utolsó csatájának napján…

Harry körülnézett, de persze nem látott senkit. Végül rájött, hogy később narrációt varázsoltak az emlékre. Ránézett Dumbledore-ra, aki a mező egy bizonyos pontját fürkészte, mintha tudta volna, mi történik a következő pillanatban. És számára sem maradt sokáig titok…

A levegő felrobbant előttük.

Harry a keletkező lökéstől csaknem hanyatt esett. Gyorsan a füléhez kapta a kezét, és szörnyülködve nézett fel. A vér is megfagyott az ereiben attól, amit látott: egy monumentális test – szárnyak, karmok és tűhegyes pikkelyek éjfekete tömege – jelent meg az üres légben, és zuhant a fűre. Csontok fülrepesztő ropogása, és nehéz izmok döngő puffanása kísérte a jelenséget. A hatalmas sárkány pár kisebb fát összezúzva elterült a földön.

Harry önkénytelenül hátrébb lépett. A varázslény sokkal nagyobb volt, mint az a magyar mennydörgő, amivel szembenézett negyedikben. Pár pillanatig azt hitte, hogy bestia elpusztult, de aztán a sárkány mocorogni kezdett, és végül lassan felemelte fénylő fekete pikkelyekkel borított fejét.

De mielőtt felkelhetett volna, egy másik, sokkal halkabb pukkanás zavarta meg a beállt csendet. Harry mellett csak egy karnyújtásra páncélinges férfi alakja bontakozott ki, kezében vörös-arany oroszlános pajzzsal, és hosszú, rubinköves karddal. Ez utóbbit Harry rögtön felismerte, és általa a férfit is.

Griffendél Godrik hatalmas termetű varázsló volt, rövid, barna szakállal, és magabiztos fellépéssel. Széles vállain vérfoltos vörös-arany köpeny lobogott. Úgy tartotta a kezében a kardot, mintha valami pillekönnyű súly lenne, pedig Harry emlékezett, hogy ő annak idején alig bírta megemelni.

A varázsló csak egy lépést tett előre, majd meglengette a kardját a feje fölött. Harry őszinte ámulatára a fegyver először vörösen izzani kezdett, majd amikor Griffendél a sárkány felé bökött vele, skarlátszínű átok sugárzott belőle a fekete hüllő-páncélra, és leszaggatta a pikkelyeket, amit ért. A bestia felordított fájdalmában. Ellentámadásra esélye sem volt, a varázsló parancsára testére mágikus kötelek feszültek, és a földhöz szorították. Moccanni sem tudott.

Griffendél, bár jól láthatóan mély karomvágás tátongott a lábán, fürgén a sárkány nyakára hágott, és a kardját a szörnyeteg sárga szemének szegezte.

- Íme hát a bosszú órája is eljött, sárkány – zengte mély hangján – megölted több mint száz jó emberem… Most én pusztítalak el téged, és fattyaidat felkutatván nekik sem kegyelmezek!

A sárkány zihált a kötelek erős szorítása alatt, és bátran szembenézett a kard hegyével. Majd Harry legnagyobb meglepetésére megszólalt, mégpedig emberi nyelven.

- Legyőztél tisztes csatában, mágus – hangja mélyebb volt, mint a tenger morajlása, és szavaira megremegett a föld – Vedd hát a vérem, de ha van benned becsület, ivadékaim életben hagyod.

- Sok jó mágus és boszorka gyilkosa vagy, sárkány, és szívességet kérsz tőlem? –Griffendél hangjában a győztesek magabiztossága csengett.

- Gyilkoltam, ez igaz. De csak mert élni akartam, ezt te is jól tudod, Sárkányölő Griffendél. Tán nem pusztítottál volna el, ha építőid végül leásnak a barlangomba? Tán nem törted volna össze a tojásaim, ha meglátod, több is van abból a kincsből, amire oly nagyon vágysz?

Harry úgy látta, hogy Griffendél kardja mintha egy pillanatra bizonytalanul megremegne, aztán dühösen szorította meg újra.

- Attól még, hogy tudsz beszélni, szörnyeteg, nem vagy jobb, mint a többi! Miféle kincsről beszélsz? Talán egy kupac lopott aranyról, amit barlangod mélyén rejtegetsz?

- Ne nézz ostobának, mágus. Tudod, milyen kincsről van szó, hiszen az ott csillog kardod markolatán is. Ezzel győztél le az imént.

A kard Griffendél kezében most már határozottan megremegett, és a férfi a vörös kristályra bámult, amit Harry eddig rubinnak vélt.

- Kriladit! – kiáltotta meglepetten a varázsló – Hát tiéd a vörös kő a föld mélyén?

A sárkány a nevetéshez nagyon hasonló hangot adott ki, azzal a különbséggel, hogy a föld is ütemesen rázkódni kezdett a hatására.

- Ne mondd, Sárkányölő, hogy még sejtésed sem volt róla. Tudhatnád, hogy minden szem kriladitot Runahor leszármazottjai őriznek.

- Tündérmese! – kiáltotta dühösen Griffendél, de ő Harryvel ellentétben legalább tudta, hogy miről van szó. Harry most örült volna, ha annak idején többet van ébren mágiatörténeten. Elég tanácstalan arckifejezéssel Dumbledore-ra pillantott, aki viszont intett neki, hogy figyeljen. Most ismét a sárkány szólalt meg. A hangja szinte büszkén zengett.

- Hát meg sem ismersz, Sárkányölő? Én Gishart vagyok, a Hatalmas. Runahor a nagyapám apja volt, sokezer éve. Szavaim igazát a szavaim puszta léte igazolja. – Griffendél immár megbabonázva figyelt a sárkányra - Rám bízták a kincs őrzését, ezért nem engedhetem, hogy rossz kezekbe kerüljön, és gyilkoljanak vele. Te talán nem vagy gonosz, Bátor Griffendél, de a barátod, Ravasz Mardekár biztosan az. Láttam a szemében, éreztem a szagán…

Az utolsó mondat alatt három halk pukkanás hallatszott. Harry gyorsan a hang irányába fordult. Két boszorkányt és egy varázslót látott hoppanálni közvetlenül maga mellett. Úgy tűnt, hogy Griffendélhez hasonlóan csatából jöttek: talárjukat itt-ott égésnyomok borították, és közülük egyedül a fekete hajú, kecskeszakállas mágus viselkedett nyugodtan.

- Jól hallom, valami bajod van a szagommal, nemes sárkány? – kérdezte a magas varázsló gunyorosan károgó hangon. Majd a választ meg sem várva Griffendélhez fordult – Szép munka volt, Godrik barátom. Add meg neki a végső döfést!

Griffendél kardja viszont bizonytalanul leengedett.

- Ő itt Gishart, Malazár. Runahor leszármazottja.

Mardekár szeme összeszűkült erre, de Harry valahogy úgy érezte, hogy nem lepődött meg.

- Ugyan, Godrik. Ez csak mese. És ha igazat is mondana, szükségünk van a kriladitra az iskola védelméhez, ezt ne feledd! Öld meg a sárkányt!

Griffendél nem mozdult, és nem is nézett a többiekre. Gishart próbált úgy helyezkedni a kötelek alatt, hogy Mardekár szemébe nézhessen.

- Okos vagy mágus, de a szíved gonosz. Ne próbáld becsapni Runahor házának tagját. Nem iskola épül a barlangom felett, hanem gyilkos erődítmény. Pusztításra akarod használni a Három Kor erejét!

Griffendél kezdett zavarba jönni.

- Hidd el, Gishart, hogy nem erre a célra kell a kriladit – mondta aztán – Mágus-tanodát építünk, és nem háborús erődöt. De a kastélynak erősnek kell lennie. Sem mugli-fattyak, sem idegen varázslók nem támadhatnak a tanoncokra! Gyermekek százait kell megvédenünk mások gonoszsága elől, ehhez pedig kellenek a kövek.

- És az ő gonoszságától mi fogja megmenteni a világot? – kérdezte Gishart Mardekárra pillantva – Ismerlek titeket, Alapítók. Magyarázd el a Ravasznak, Bölcs Hollóhát, hogy mi lesz, ha meggyilkoltok engem.

Hollóhát, a nyílt tekintetű, fekete hajú boszorkány lesütötte sűrű szempilláit, és elfordult Mardekártól.

- Ha meggyilkoljuk a kriladit őrzőjét, elpusztul a kövek mágikus ereje is. Ők Egyek. Ez Runahor utódainak előjoga.

Mardekár egy atyaian elnéző mosolyt villantott a szép boszorkányra.

- Ugyan már, kedvesem, legfeljebb csak a legendákban. Még ha ez meg is történne, csak kerítenünk kell egy másik Őrzőt a köveknek…

Hollóhát erre csak kétkedőn nézett vissza rá, de nem válaszolt. Most a szőke hajú, félénk tekintetű boszorkány szólalt meg, aki nem lehetett más, mint Hugrabug Helga.

- Ez a sárkány tud beszélni, Malazár – mondta vékony hangon – És ez igen ritka. Talán meg kellene hallgatnunk.

- Annál veszélyesebb – fondorlatoskodott Mardekár – Aki beszél, az hazudni is tud…

- És ezt te nagyon jól tudod, ugye, Ravasz Mágus? – szólt közbe a sárkány mély hangja – A szagod mindent elárul rólad… Mondd el nekik, mondd el a „barátaidnak", hogy milyen szörnyeteget akarsz használni a Másodkorból, sárkányok helyett?

Harry ebből már értette a „Másodkor" szót. Halványan emlékezett, hogy a mágia őstörténetét három részre lehetett osztani, és a sárkányok a másodikban voltak a legerősebbek. Az elsőben még egyáltalán nem voltak értelmes élőlények, akik birtokolhattak volna mágikus tulajdonságokat, csak néhány varázskő és érc. A harmadikban pedig megjelentek az emberek.

Jól látta, amint Hollóhát összevonja a szemöldökét a sárkány szavaira, és Mardekárhoz fordult.

- Gishart bölcset kérdezett, Malazár. Az Első korból ott lesz a kriladit, a Harmadkorból pedig mi. Ha sárkányt nem kérsz meg, hogy fogod használni a Három Kor erejét a védelemhez?

Harry úgy érezte, hogy most Griffendél és Hugrabug sem ért semmit, és ez kicsit megnyugtatta. Mardekár elsápadó arca viszont magáért beszélt. Dühösen válaszolt.

- Nem csak ezek a koszos hüllő-fattyak uralták a Másodkort. Talán ők voltak a legerősebbek, de az agyuk mindig is kisebb volt a szájuknál…

Most Hollóhát sápadt el, de Harry látta, hogy nem a haragtól, hanem a félelemtől. Egészen olyan arcot vágott, mint Hermione, ha rájön valamire.

- Baziliskus! – suttogta a nő - Hiába zárod el az elméd, Malazár! Egy Baziliskust akarsz használni a Gépezetben!

Mardekár kedvtelve nézett végig a nőn.

- Mindig is szerettem az eszed, Hedvig. No és, mi a rossz egy Baziliskusban? Sokkal könnyebben kezelhető, mint bármelyik ilyen behemót! Azt fogja tenni, amit mi parancsolunk neki!

- Nem, Malazár. – hangzott fel Hollóhát remegő hangja - Azt fogja tenni, amit te parancsolsz neki. Egy Baziliskus csak párszaszóra hallgat!

Mardekár szeme összeszűkült, majd hidegen felkacagott.

- És? Mit akartok tenni? Nemeslelkűségre tanítotok egy sárkányt, és őt használjátok a varázsban?

Válasz helyett a többiek kényelmetlenül feszengtek. Végül mély, búgó hanggal Gishart szólalt meg.

- A sárkányokat nem kell nemeslelkűségre tanítani, Ravasz Mardekár. Gyilkoltunk, mert életben akartunk maradni. Ti is ezt teszitek, mágusok! De nem hazudtam soha. Amint mondtam, a kriladit csupán piros kő nélkülem – egy Baziliskus talán életet tudna adni neki, ezt nem tagadom, de az gonosz varázs lenne.

Mardekár gyűlölködve nézett Gishartra, a többiek viszont érdeklődve hallgatták, amint folytatta.

- Alkut ajánlok neked, Sárkányölő Griffendél, fajtám gyilkosa! Megvédem az iskolát, leszek én a Második kor képviselője a Gépezetben! Cserébe te életben hagysz engem, és gyermekeimet is hagyod felnőni. Esküm rájuk is vonatkozik, halálom után őrzik a kincset, és szolgálni fogják az Alapítók utódait…

- Megölte több mint százunkat, Godrik! – kiáltott közbe Mardekár – Ez egy kegyetlen gyilkos! Meg fogod bánni, ha elfogadod az alkut!

Griffendél arca egy pillanatra elkomorult.

- Nem tudom, Malazár… Én is sok társát megöltem, ő mégis tisztességes alkut kínál. A varázst nem ismerem, amit el akarunk végezni, de a Baziliskusokat ki nem állhatom. Javaslom, bocsássuk szavazásra a kérdést. Ki fogadja el Gishart esküjét?

Három kéz lendült a magasba. A sárkánytól úgy látszik, kevésbé tartottak, mint a Baziliskustól. Mardekár dühösen fújtatva meglebegtette a köpenyét, és dehoppanált.

- Majd megbékél – pillantott utána bizonytalanul Griffendél, és az emlék lassan elsötétült Harryék körül.

Rögtön ezután egy monumentális, sötét terem tűnt fel, ami itt-ott fáklyafénnyel volt megvilágítva. Ijesztően nagy volt, a leghatalmasabb építmény, amit Harry valaha is látott. A termet szinte egészen kitöltötte egy bonyolult elrendezésű fém abroncsokból álló, gömbalakú szerkezet-monstrum. Újra megszólalt a narrátor bariton hangja.

Ezután a Négyek megépíték a Szerkezetet, tiszta kriladitból és titaniumból, és Gishard oldalán Griffendél, mindannyiuk legbátrabbika elvégezte a védővarázsok sorát…

A gömb-szerkezet közepén feltűnt Gishard hatalmas alakja, és Griffendél csupasz teste. Mindkettőjüket folyton növő és változó vörös kristályok borítottak be. A kriladittal összefont két alak a gömb közepében lebegett, ismeretlen mágiától vezérelve. A gömb falán a fémabroncsok gyors forgásba kezdtek, míg végül a varázsló és a sárkány szinte eltűnt a látszólag összefüggővé váló titán felszín alatt.

A kriladit fénye vörösre festette a termet. A kristály ritmusosan lüktetett körülöttük, és Griffendél elkezdte a varázslást.

- Protecto! – kiáltotta. A kriladit felerősödő vörös fénye szinte elvakította Harryt. Griffendél és Gishard is felordított, amint a varázslatra gömb alakú lökéshullám indult ki tőlük, és szétsugárzott a titánium abroncsokon…

Az emlék ismét elsötétült, csak a narrátor hangját hallották még.

Így esett meg, hogy Gishart, a Hatalmas ezentúl nemcsak őseinek kincsét, hanem Roxfortot is őrizte a behatolók ellen. A nyakában viselt kriladit kövek figyelmeztették, ha valaki által hatolt a falon, s ha kellett, saját mágiáját használta a védelemre. Az örök szövetségből pedig örök barátság született, amit Griffendél Godric élete végéig becsült…

Végül ez a hang is elhalt, majd Harry érezte, hogy Dumbledore megfogja a könyökét, és mindketten emelkedni kezdtek. Nemsokára ismét az igazgató nappalijában találta magát. Dumbledore csak röviden rápillantott, majd elrakta a Merengőt a szekrénybe. Harry visszahuppant a fotelbe, de túl sok kérdése volt ahhoz, hogy megvárja, míg leül az igazgató. Kezdett összeállni benne a kép.

- Akkor… Gishart most haldoklik? – kérdezte óvatosan.

Dumbledore becsukta a szekrényt, és megfordult.

- Úgy tűnik – felelte komoran – A varázslatok gyengülése erre utal. Elanor lement, hogy megnézze, nemsokára itt kell lennie. Azt hittük, hogy van még legalább ezer éve hátra, így nem kizárt, hogy Voldemort keze van a dologban.

- De hát ő nem tudhatott róla! – monda Harry határozottan, majd elbizonytalanodott – Vagy mégis?

Dumbledore nagyot sóhajtott.

- Azóta, hogy Voldemort az iskolában akart tanítani, folyamatosan töprengek azon, hogy miért. Hogy tud Gishartról, azt eleve kizártam. De most már nem vagyok biztos benne. A titkot nem én osztottam meg vele, és erőszakkal sem vehette el tőlem az emléket, ellenőriztem magam. Sajnos Gishartról Aberforth is tud, de a kriladitról nem. Tehát csak Dippet professzor lehetett, akitől Voldemort megtudhatta. Azt sem tartom kizártnak, hogy Dippet önként adta át neki, hiszen kedvelte Denemet. Talán megváltozott a véleménye az örökösét illetően – mondta sötéten, majd egy kis szünet után hozzátette:

- Jól jegyezd meg, Harry: bár erről kevesen tudnak, de a Roxfort igazgatói széke a leghatalmasabb poszt a varázsvilágban, beleértve a Mágiaügyi Miniszter címét is. A föld mélyében él Gishart, aki őrzője a világ legnagyobb kriladit-készletének. Az Alapítók is érezték a földből feláramló erőt, ezért építették oda a Roxfortot, és kezdtek el ásni Gishart barlangja felé. A kriladit nyers erejét jól felhasználva erős védelmet lehet létrehozni. Ez Mardekár ötlete volt.

- Ezért persze Gishart megtámadta az építőket, sokat megölt közülük, és Griffendél üldözni kezdte? – fejezte be Harry, mire Dumbledore egy kis bólintással nyugtázta.

Harry kezdte kicsit kényelmetlenül érezni magát, mert rájött, hogy van valami, amit még mindig nem ért a történetben. Persze rengeteg olyan dolog volt, de sejtette, hogy ezt tudnia kéne.

- Tulajdonképpen mi az a kriladit, professzor úr? – kérdezte óvatosan, de Dumbledore látszólag nem haragudott meg.

- Nos, mint bizonyára te is tudod, a Föld három nagy korszakában három különböző dolog uralta a mágiát: az első korban volt ott kriladit, ami manapság a legritkább és legbecsesebb értékű kő. Ára felbecsülhetetlen. Hatalma nem csak fókuszálja, hanem felerősíti a varázslatokat. Minden darabját és tulajdonosaikat gondosan nyilvántartják, bár nincs belőlük sok. Csak a leggazdagabb varázslócsaládok büszkélkedhetnek egy apró darabbal. Viszont te magad már két híres kriladitot is tartottál a kezedben.

Harry meglepődött.

- Hát, az egyik Griffendél kardjában volt… - mondta, majd elhallgatott, mert nem tudta, hogy mi a másik. Dumbledore finoman bólintott.

- A másik pedig természetesen a Bölcsek Köve. Nem tiszta kriladit, mert a működéséhez sok más is kellett, de az alapja az. Én egy harmadikról is tudok: Lil botjának végén is ott van egy, ezt Gishart egyik fiától kapta, aki évekig a mestere volt.

- De… - szólt közbe Harry kicsit ijedten – a professzor azt mondta, hogy a mestere meghalt évekkel ezelőtt. A varázsbotja az ő csontjaiból készült…

- Igen, tudom – sóhajtott Dumbledore – Tizenhat éve haláfalók ölték meg. De más leszármazottjai is vannak Gishartnak. Négy tojást költött a barlang mélyén: életben van még két fia és egy lánya. Lil jól ismeri őket, eddig velük élt.

Ez új információ volt Harrynek. Kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Én azt hittem, hogy egy magyar mennydörgő családdal volt…

- Hivatalosan azok is. Mint láttad, a magyar mennydörgők csak méretükben különböznek Gishart fajától, aki népének utolsó tisztavérű tagja. És mivel maga Gishart egy mennydörgő hímmel párosodott, a gyermekei kisebb termetűek nála…

Harry zavartan pislogott:

- Hogy…? Gishart nőstény?

- Igen, hiszen hallottad, a tojásait féltette. A hímeknek egyébként mélyebb a hangjuk.

Titkon Harry meg volt győződve arról, hogy Gishart hangjánál mélyebb nem létezik, de nem szólt. Sokal súlyosabb kérdések is felmerültek benne.

- Az a gépezet… hogy működik? Mi az a „Három Kor Ereje"?

Dumbledore, mielőtt válaszolt volna, kicsit türelmetlenül az ajtóra tekintett. Harry tudta, hogy Elanor miatt aggódik, a boszorkánynak már itt kellene lennie. Végül az igazgató összeszedte a gondolatait.

- A gépezet Merlin találmánya volt. A lényege az, hogy a mágia történetének három korszakából az uralkodó fajok egyesülnek a titángyűrűk belsejében. Magát a varázslatot a Harmadkor képviselője végzi: ő lehet ember, kentaur vagy manó is. A Másodkor képviselője teremti meg az összhangot az Első Korból származó kriladit és a varázsló között: bűbájokat nem végez, csak fenntartja és irányítja azok folyását. Egy Másodkorbeli lény léte még szorosan összefonódik a kriladittal, így nélkülük semmit sem érne a varázs.

- És sárkány helyett tényleg jó lett volna a Baziliskus is?

Dumbledore egy pillanatig elgondolkozott.

- Attól tartok, igen, mint ahogy bármilyen mágikus hüllő. De veszélyessé teszi a gépezetet. Az embernek és a sárkánynak külön akarata van, míg egy Baziliskus a sötét varázslónak mindenben engedelmeskedik. Egy sárkány nem engedné, hogy a varázsló tömegpusztításra használja a fegyvert, de egy kígyó… egy kígyó bármit megtesz, amit a gazdája párszaszóval parancsol.

Harry elsápadt.

- Ha Voldemort tud erről… Ha megszerzi a gépet…

Dumbledore csüggedten lehajtotta fejét. Olyan szokatlan volt ez tőle, hogy Harry szívét összeszorította a félelem.

- Harry, mint mondtam, nagy bajban vagyunk. Voldemort nem teheti rá a kezét Merlin szerkezetére. Mert ha használná – mondjuk akár Naginivel – mi már nem tehetnénk többé semmit. Minden ellenségét meggyilkolhatná egyetlen átokkal, és Voldemort örök uralmának kora köszöntene a világra…

--------------------------------------------------------------------------------------

Harry torka egészen elszorult, ahogy a varázslóra nézett. Kétségbeesetten kapaszkodott az egyetlen megoldásba.

- De… Ha Gishart haldoklik is, az eskü a gyermekeit is kötelezi! Ide kell hívnunk valamelyiküket, hogy vegye át Gishart helyét!

Dumbledore bólintott, majd elkezdett fel-alá járkálni.

- Igen, ezt kell tennünk, de nagyon kevés az időnk! – dörmögte – Nem tudom, Gishart milyen állapotban van, de bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna, ha nem álmodod meg ezt az egészet...

- Piton nem tett jelentést ilyesmiről önnek? – kérdezte óvatosan Harry.

- Perselust napok óta nem láttuk Elanorral. – sóhajtott az igazgató – külföldön lehet kiküldetésben. A Roxfort védelmét úgy látszik egyedül Bellatrix figyelte…

Dumbledore a gondolataiba mélyedve sétált tovább fel s alá a szobában, és közben olyasmiket mormogtott, hogy „Talán Ehnant kéne megkérnünk… igaz, ő szeszélyes, de nagyon erős…" Harry sokat morfondírozott, hogy újra megszólítsa-e.

- Igazgató úr – kérdezte végül, mire Dumbledore összerezzenve ránézett – Ha idejön Gishart valamelyik utódja, nekem kell újra elvégeznem a varázslatokat? Úgy értem… végig kell csinálnom azt, amit Griffendél is…?

Igyekezett azon, hogy a hangja bátornak és magabiztosnak tűnjön, de nehezen ment. Sejtette a választ. Nem tudta elfelejteni Griffendél meztelen testét, összefonódva a sárkánnyal és a kristályokkal, majd az ordítását, amikor az első bűbájt elvégezte… Dumbledore észrevette ezt, és biztatóan rámosolygott.

- Nem lesz olyan nehéz, Harry. – a hangja kicsit remegett - Legalábbis, te képes vagy rá. Én is alkottam az igazgatóságom alatt néhány varázslatot, direkt a halálfalók kiszűrésére. A fájdalom nagy részét Gishart viseli ilyenkor: ő irányítja ki a bűbájokat a kastélyt körülvevő mágikus gömb felszínére.

Harryben most felmerült a második legnagyobb probléma

- Milyen varázslatokat kell majd használnom? – kérdezte bizonytalanul. Dumbledore válasz helyett felpattant, és ismét a szekrényben kezdett keresgélni. Nemsokára előhúzott egy pergament, és Harry kezébe nyomta.

- Ez a teljes lista. Nyisd ki.

Harry engedelmeskedett, és kitekerte a pergament. A papíron legalább ötven bűbáj szerepelt, és ránézésre olyan ötöt-hatot ismert közülük… Nyelt egyet. Az a szokásos érzés kerítette hatalmába, hogy ő tökéletesen alkalmatlan erre a feladatra.

- Én nem ismerem ezeket a bűbájokat. – szinte könyörögve nézett Dumbledore-ra - És ha sárkányokkal kell együttműködni, miért nem Lil csinálja? Neki biztosan jobban menne…

- Csakhogy ő nem ember, Harry, ezt ne feledd – válaszolta az igazgató, miközben az ablakon keresztül az ösvényt fürkészte – és Gishart csak a Roxfort igazgatójának engedelmeskedik.

- De én… én nem vagyok a Roxfort igazgatója! - Harry kezdett semmit sem érteni. Dumbledore felvont szemöldökkel elfordult az ablaktól, és ránézett.

- Oh, jó hogy szólsz… - mondta kicsit szórakozottan, és elővette a pálcáját – Még tényleg nem adtam át mindent. Griffendél emléke is nagyon fontos volt… De van rengeteg olyan szóbeli utasítás és fontos információ, amihez nem tartozik összefüggő emlék.

Azzal Dumbledore a pálcáját a homlokához érintette, és kihúzott belőle néhány fonalat, amelyek vékonyabbak és légiesebbek voltak, mint az igazi emlékek. A szálak jól láthatóan kettéosztódtak a művelet során, és az eredeti Dumbledore-nál maradt.

- Ezeket is oda kell adnom – folytatta - Gishard és az utódja látni fogja, hogy minden ott van a fejedben, ami kell, ezért elismernek téged igazgatónak. Nos, persze lehet, hogy ki kell állnod egy-két mágikus próbát, nekem is kellett. De ne aggódj, menni fog.

Harry szinte érezte, hogy kimegy a fejéből minden vér, de nem szólt semmit. Tekintete találkozott az igazgató kék szemeivel.

- Felkészültél, Harry? – hallotta a halk szavakat. Legszívesebben nemet mondott volna, de aztán bólintott, mint mindig, amikor az igazgató ilyesmit kérdezett tőle.

A varázsló a pálcával először a homlokához közelített, aztán miután ránézett a sebhelyére, inkább a füle mögé érintette az emlék-fonalakat.

Harry abban a pillanatban felordított és hanyatt esett. Úgy érezte, rögtön szétrobban a feje. Hát erre tényleg nem volt felkészülve – tervrajzok, rejtekutak, mágikus utalások, jelszavak, kódok, rúnák, és különböző utasítások árasztották el az elméjét, mint a morajló tenger hatalmas hullámai. Úgy érezte, sosem volt még ennyi minden a fejében. Nem tudta rendezni, értelmezni őket… A fülére szorította a kezét, és könnyezni kezdett. A szorítása csak akkor engedett, amikor simogató ujjakat érzett a haján, és felnézve meglátta Dumbledore aggódó arcát.

Az igazgató a következő pillanatban szorosan magához ölelte félig elernyedt testét.

- Ne haragudj, Harry… Szólnom kellett volna… Már elfelejtettem, hogy engem mennyire megrázott, azóta használok Merengőt… Bocsáss meg nekem… Pihenj, mindjárt jobb lesz…

Harry hagyta, hogy Dumbledore ringassa. Teljesen elgyengült. Az emlékek keményen zakatoltak a fejében, helyet keresve, hogy megkötődjenek… Mélyet sóhajtott, és becsukta a szemét. Elengedte magát, és nem küzdött velük. Hagyta, hogy lassan szétterüljenek, mint a víz a márványköveken… A morajlás mintha csökkent volna.

Egy perc múlva kibontakozott Dumbledore öleléséből, és kicsit zihálva visszaült a fotelébe. Rövidesen találkozott a tekintete a varázsló aggódó pillantásával, ami tele volt kérdéssel. Harry gyorsan ellenőrizte a saját elmeállapotát, és megjegyezte magában, hogy sürgősen szüksége lesz egy saját Merengőre. Hangosan csak ennyit kérdezett:

- Miért kell altató-bűbájt szórni havonta egyszer a tó barlangrendszerébe?

Dumbledore megkönnyebbülten felsóhajtott, és halkan elnevette magát.

- Azt én sem tudom, itt-ott sérülések vannak már az emlékekben. Amúgy minden hónap első hétfőjén csinálom, és Minervának is utasításba adtam. Egyszer viszont megfeledkeztem róla, és furcsa, zöld buborékok jöttek a felszínre… Talán jobb nem tudni, mi van ott.

Harryvel együtt összemosolyogtak. Harry kedvtelve kutatott új emlékei között, és már épp arra gondolt, hogy újdonsült tudása milyen hasznos lesz a házirend-sértések alkalmával, amikor eszébe jutott, hogy egy „igazgató" nem szokott ilyesmit csinálni. Különben is, azok az idők már elmúltak… Kicsit csalódottan nézte tovább a szavakat és képeket, amikor hirtelen talált valamit. Elfehéredett.

- A lejárat Giskard barlangjába az akromantulák fészkénél van! – kiáltott fel, mire Dumbledore csak finoman bólintott. Most ismét idegesen járkált fel s alá.

- Ez a legkisebb bajunk – dörmögte – Elhozni ide Gishart egyik gyermekét… Az lesz a nehéz. – majd megtorpant - Csak azt tudnám hol van már… Áh, Elanor!

Harry felnézett a kinyíló ajtóra, ahol feltűnt az igazgató felesége. Cseppet sem volt nyugodt.

- Albus, átadtál mindent Harrynek? – kérdezte sürgető hangon, mire a férfi bólintott.

- Hogy van Gishart?

- Nem túl jól. Engem megismert, és hagyta, hogy megvizsgáljam. Sokáig voltam ott. Persze főnixként nem sok mindent tudtam megállapítani, de szinte biztos, hogy öregségben haldoklik… Talán egy hete van hátra!

Dumbledore arca elkomorult. Harry felvonta a szemöldökét.

- Nem azt mondták, hogy még legalább ezer évig kéne élnie?

Az igazgató töprengve az ablakhoz sétált, és kinézett. A kezeit összefűzte a háta mögött.

- Az ivóvíz – mondta végül, és tűnődve simított végig a szakállán – Az ivóvízzel tudták megközelíteni… megmérgezni képtelenség, azt kiszagolja. Voldemort valamilyen idővarázst mondhatott a barlang vizére. Gishart most gyorsabban öregszik…

Elanor egyetértően biccentett, majd megfogta a férje vállát.

- Albus, minél hamarabb fel kell kutatnunk az utódokat! Azonnal szólnunk kell Lilnek!

Dumbledore erre csak bólogatott, mintha lélekben még mindig máshol járna.

- Hány óra van odakint? – kérdezte aztán a feleségétől.

- Pontosan péntek reggel háromnegyed nyolc volt, amikor beléptem.

Az igazgató Harryhez fordult.

- Ilyenkor mindenki reggelizik – mondta – Elviszünk a szobádba, ott most nincs senki, aztán te menj a többiek után a Nagyterembe. Lil vagy ott lesz, vagy a szobájában, mi ott nézzük meg először.

Harry gyorsan végiggondolta a dolgot. Szóval most már péntek reggel van? Remek, ma éjszaka sem aludt semmit… De gondolkodás nélkül beleegyezett.

Miközben az Erdő széle felé siettek, keserűen elmosolyodott. Az jutott eszébe, ha most nem lenne hullafáradt, és Dumbledore nem tömte volna tele a fejét rég meghalt emberek emlékeivel, most biztos kétszer ennyire izgulna a világ sorsa miatt. És az már elég lenne ahhoz, hogy teljesen reménytelennek ítélje közelgő vállalkozásukat.

----------------------------------------------------------------------------------------

Harryt Lil és Dumbledore letette a valóban üres fiúszobában, és rögtön el is tűntek. Harry kicserélte az átázott szövetpapucsát a rendes cipőjére, de mielőtt a Nagyterembe indult volna, hirtelen ötlettől vezérelve a párnája alá nyúlt, és elővette Piton igézettekercsét.

Az elmúlt éjszakákban sokszor használta az ősi pergament. Igazából csak nézegette a bűbájokat – valahogy semmi kedve sem volt ahhoz, hogy újból hallja a hideg női hangot – és talált benne néhány figyelemre méltó dolgot. Most gyorsan kikereste a tartalomjegyzékből „Prakticus bübájoc álomra és álom ellen" című fejezetet, és rábökött a pálcájával. A felsorolt varázslatok között gyorsan megtalálta, ami kell neki:

Vitalitio – minden faju fáradtság ellen, kinek nem áll szolgálatára bübájos ital. Körkörös pálczamozdulattal kéretik megigézni.

Gyorsan elmormogott egy Vitalitio-t saját magára mutatva, és rögtön megérezte jótékony hatását. Majd a tekercset zsebre dugva kirohant a szobából. Nem figyelt a Kövér Dáma méltatlankodására, amivel a folyosókon rohangáló iskolaelsőkről mondott sommás véleményt, és keresztülrohant a Véres Bárón is. Már épp a lépcső felé tartott, hogy levágtasson rajta, amikor észrevett egy szobrot, amiről emlékei voltak. Magabiztosan odaállt elé.

- Alem talih Ashbar – mondta a szobornak, és felé nyújtotta a kezét. A kőmonstrum életre kelt, és megragadta a kinyújtott kezet. A következő pillanatban Harry az előtérben álló hasonló szobor karját szorongatta.

Egy pár másodpercig elégedetten szemlélte saját teljesítményét, majd gyorsan befordult a Nagyterembe. A Griffendél asztalánál rögtön meglátta Ront és Hermionét – a lány a Reggeli Prófétát tartotta a kezében, és szokás szerint a halálozási rovatot olvasta. Ez az oldal egyre terebélyesebb lett a háború miatt – és ha nem csinálnak gyorsan valamit, lassan egy különszámmal is előrukkolhat a szerkesztője, gondolta keserűen Harry, majd a barátai mellé huppant.

Ron és Hermione kerek szemekkel nézett rá. A lány ráejtette az újságot a szalonnás tojására.

- Te meg hol voltál? – kérdezte Ron felháborodottan – Hermione betegre aggódta magát, és már szólni akartunk McGalagonynak! Csak mivel láttuk, hogy Brian és Fawkes is eltűnt…

Harry nem akart semmit sem nyilvánosan kikotyogni. A tanári asztal felé sandított.

- Majd elmesélem este – mondta aztán gyorsan – Lil hol van?

Hermione és Ron sokatmondóan összenéztek.

- Lemaradtál egy éjszakai kalandról, Harry – válaszota Ron – a prof feljött hajnali három körül, hogy szüksége van ránk, és lecipelt a szobájába. Tiszta dilis volt, hirtelen még az sem érdekelte, hogy te nem vagy meg…

Harry meglepetten felvonta a szemöldökét.

- És mit akart? – kérdezte. Hermione válaszolt.

- Segítenünk kellett neki a Körben. Valamilyen távolbalátó varázst végzett el, de az eredményét nem osztotta meg velünk. Csak… valahogy nagyon szomorú lett, kiküldött minket a szobájából, most meg nem jött le reggelizni…

Harry kezdett aggódni. Távolbalátó varázs? Mit akart Lil látni?

- Jaj ne… - mormogta, majd minden magyarázat nélkül felpattant – ez nem jó… El kell ugranom egy percre, bocs…

Majd futtában hozzátette:

- Mondjátok meg Filitwicknek, hogy mindjárt ott leszek!

De ebben egyáltalán nem volt biztos. Otthagyta a csodálkozó Ronékat (ezért majd még meg fogják ölni, gondolta) és néhány trükkös szoborpár segítségével másodpercek alatt eljutott Lil szobájához. Kopogás nélkül berontott –majd megkönnyebbülten felsóhajtott.

Harry ez idáig attól tartott, hogy Lil látott valamit a varázslat alatt - mondjuk, hogy baja esik Pitonnak – és eltűnt. De a nő bent volt a szobájában. Pontosabban, volt egy furcsa, ütemesen rázkódó kupac, aki Lil talárját viselte, és egy párnát szorított a fejére. A feje fölött tanácstalanul ott kőrözött Brian és Fawkes.

Harry zavartan közelebb lépett.

- Öhm, professzor?

Lil kócos feje egy pár másodperc múlva bújt csak ki a párna alól. Az arca könnyáztatta volt, a szemei egészen pirosak. Tett egy elvetélt kísérletet egy halvány mosolyra, aztán inkább feladta.

- Látom egyben vagy – köszöntötte Harryt és felült –mit akarsz itt?

A hangja akaratlanul is kicsit barátságtalanra sikeredett.

- Mi történt, professzor? – vonta össze a szemöldökét Harry.

Lil nem válaszolt rögtön, hanem a csaphoz sétált, és vizet locsolt az arcára. Nem nézett Harryre.

- A halálfalók… - mondta végül rekedt hangon – megölték a családomat tegnap éjszaka. Perselus is a gyilkosok között volt…

Harrynek csak egy meglepett nyögésre futotta.

- A családját? Úgy érti, Aberforth-t? – de rosszabbat sejtett.

Lil megrázta és lehajtotta a fejét.

- Nem, dehogy. – szaggatottan felsóhajtott - A sárkány-családomat. A Három Testvért… és még csak azt sem tudom, miért tették!

Harry lerogyott Lil ágyára, a két főnix is elcsendesedett. Szinte alig hallotta Lil szavait, aki nem vette észre, hogy végzetes dolgot jelentett be…

- Ehnannak pár hetes fiókái vannak – mondta, és újra könnyezett – Úgy örült, amikor kibújtak a tojásból… Perselus ugyan elrejtette őket, de hogy fognak az anyjuk nélkül felnőni?

Lil hangja zokogástól csuklott el, de Harry felkapta a fejét. Szó nélkül elővette a pálcáját, és a következő pillanatban jótékony köd vette körül őket. Most már beszélhetett.

- Gishart gyermekei ezek szerint halottak? – kérdezte feldúltan.

Lil csodálkozva nézett rá.

- Honnan tudsz róla?

Harry fáradtan nekidőlt a baldachinos ágy oszlopának.

- Ő őrzi a kastélyt, Griffendélnek tett esküje miatt, a Három Kor erejével – darálta, és nem érdekelte, hogy érti-e a nő.

- Gishart itt van? – döbbent meg Lil, és egy kicsit mintha felderült volna az arca – A Három Kor Ereje… Hát ezért ilyen erős a kastély védelme…

- Többé már nem – mondta Harry idegesen remegő hanggal – Gishart haldoklik. Magát akartuk megkérni arra, hogy hívja ide valamelyik utódját, hogy átvegye a helyét… Nélkülük Merlin szerkezetét megkaparintja Voldemort!

Harry itt abbahagyta, mert Lil sápadtabb lett, mint a fehér köd mögötte. Az ajkai egészen kékké váltak, és elfordult Harrytől.

- Gishart haldoklik… - ismételte a szavakat, hangjában hitetlenkedéssel, de amikor Harryre pillantott, bizonyosságot szerzett. Újra elfordult tőle – A gyermekei pedig halottak… az unokái kicsinyek, még beszélni sem tudnak…

A nő nem mondott semmi mást, tekintete a homályba tévedt. Harry sürgetően felpattant.

- Professzor, csinálnunk kell valamit! Voldemort nem törhet be a Roxfortba! – kétségbeesetten keresett valami megoldást, végül bizonytalanul folytatta - Ha szükséges, a sárkány-fiókákat kötelezzük az eskü betartására…

Lil rémülten nézett fel.

- Eszedbe ne jusson! Belepusztulnának! Nem bírnák a varázst!

Harry visszarogyott az ágyra. Legszívesebben ordított volna. Amikor megszólalt, a hangja egyszerre remegett a félelemtől és a tehetetlen dühtől.

- Akkor most mit csináljunk?

Lil lassan ránézett. Harry észrevette, hogy Brian halk búgással a nő ölébe hajtja a fejét. A boszorkány remegő ujjai végigfutottak a tollakon.

- Van még egy gyermeke Gishartnak – suttogta végül. – De nem tudom, hogy képes lesz-e arra, hogy átvegye a helyét.

Harry megint felpattant.

- Meg kell próbálnunk! Ide kell hívnia! –szólt türelmetlenül, majd gyanakodva nézett Lilre, akinek most a sápadt arcán halvány mosoly jelent meg.

- Nem szükséges, Harry. Ugyanis én vagyok az.

----------------------------------------------------------------------------------------------------

Sziasztok,

Sajnos két részre kellett bontanom ezt a fejezetet, mert nagyon hosszú lett. Itt most sok a mese, kicsit uncsi :(. De készül a következő :) Megígérem, hogy abban már tényleg történni fog valami :D

Nem voltam itt egy hétig, és elárasztottak a vélemények, amiket nagyon köszönök! Legutóbb csak 1 percre tudtam netre jönni, ezért nem tudtam részletesebben válaszolni, de most itt megtenném, időrendben visszafelé.

Urszula, köszi a véleményt. Mint látod, Pitont én is szeretem :) Myia, az időnyerőt állandóan használom, mégsem elég!

Huh, pho.18 rájött a sárkányokra! Ilyen átlátszó vagyok:)

gumibogyo, ismét igazat szóltál –észreveszed azokat a dolgokat, amik miatt én is szidom magam. Sajna ez a fejezet is tartalmaz magyarázkodást… :( nem vagyok én egyébként az a tipikus reálos. Az életem nagy részét (úgyemlékszem) más bolygókon és/vagy a varázsvilágban éltem le :)

Kati, nagyon köszönöm a hosszú véleményt (hát hogyne adna lendületet? Ez ad értelmet az egésznek:)) A Merengős tanácsodat megfogadom!

Tia, tőled még egy Rivallót sem veszek zokon, képes vagy azt is kedvesen írni:)

Logan-nek is kösz, Kármádá tud szebben angolul, elkezdte már fordítani!

Judyth, kösz nagyon, és ne légy ilyen kritikus magaddal! Sajnos most is csak pár percem van,de a hétvégén elolvasom az új fejezeteidet:)

Sty, Aragorn, Cherry, ezerszer kösz nektek is a dícséreteket. Remélem, később sem okozok csalódást.