13. Vihar előtti csend

Harry megrökönyödve nézett vissza a tanárnőre. Észre sem vette, hogy közben nyitva felejtette a száját. Lil nem igazán törődött a bejelentésének súlyával, hanem egy sóhajtás kíséretében felállt, és egy batyut dobott az ágyára.

- Mennyi időnk van még? – kérdezte halkan, rá sem nézve Harryre, aki csak pár másodperccel később értette meg, hogy mire vonatkozik a kérdés. Többször kinyitotta és becsukta a száját, mígnem válaszolni tudott.

- Elanor szerint Gishart még egy hétig életben lesz… - szólalt meg rekedt és mély hangon, majd bizonytalanul hozzátette – Voldemort is így tudja.

- Akkor még van időm – mormogta Lil,és a szekrényében kezdett kutatni. Harry nem igazán fogta fel, hogy Lil mire készül, hiszen még mindig az események hatása alatt volt. Pár másodperc múlva önkéntelenül kibuggyant belőle a kérdés:

- A tanárnő úgy érti… Az, hogy Gishart lánya… Ezt azt jelenti, hogy Gishart és Aberforth…?

Lil nagy szemeket meresztett rá. Valószínűleg legilimenciát alkalmazott, hogy kiderítse mire utal Harry, majd felháborodottan megrázta a fejét.

- Nem, dehogy. Azt egy sárkány sohasem engedte volna meg neki. – mondta, és leemelt három könyvet a polcról - Az apám Gishart vérét, és egyik csonttaréját használta, hogy létrehozzon engem. Mégpedig sajnálatos módon az ő tudta nélkül. Ezzel még meggyűlhet a bajunk…

Azzal a boszorkány pakolni kezdett. Harry annyira leblokkolt, hogy meg sem kérdezte, hova készül. Már órák óta sajgott a feje, és egyszerűen nem vágyott további válaszokra. Viszont nem hagyhatott figyelmen kívül néhány igencsak fontos dolgot.

- De maga… maga nem sárkány – jelentette ki mindent elsöprő érvként.

Lil csak mordult egyet a válaszra.

- Mondjuk úgy, hogy én vagyok az, aki elegendően sárkányszerű a feladathoz. Azt persze nem garantálom, hogy ép ésszel túl fogom élni a varázslatot, de nincs jobb ötletem magamon kívül a Másodkorra.

Szavait kényelmetlen csend követte, és Harry enyhe lelkiismeret-furdalással vette tudomásul, hogy neki van. Ez járt a fejében, mióta Lil tudatta vele Gishart gyermekeinek a halálát.

- Használhatnánk egy Baziliskust – motyogta – Beszélek párszaszóul. Akkor nem kockáztatnánk semmit…

Lil félbehagyta egy talár begyűrését a zsákjába.

- Azt már nem – villant meg a szeme. A hangja furcsán hideg volt – Inkább feláldozom a józan eszem, de nem engedek Baziliskust egy Merlin-gépbe! Gishart sem engedné!

Harry sietve válaszolt.

- Igen, azt én sem akarom… - a földet bámulta - De… biztos benne, hogy meg tudja csinálni a varázslatot?

Már akkor érezte, hogy szörnyű udvariatlanságot mondott, miközben kiejtette a szavakat. Persze nem úgy értette… Hiszen abban is biztos volt, hogy ő teljesen alkalmatlan a Harmadkorra.

- Ne haragudjon, professzor – tette hozzá gyorsan, továbbra is lesütött szemmel - Én csak láttam, hogy hogy szenvednek mindketten a varázslat közben, és…

- És a nehezebb részét a sárkány viseli – mormogta Lil, majd bájital-hozzávalókat tömött a zsákjába – Tudom, hogy működik a varázs. A mesterem egyszer megmutatta, mégpedig ezzel a kriladittal – mutatott a botja végére – csakhogy én akkor a Harmadkort képviseltem.

A tanárnő ezután ismét hallgatásba burkolózott. Elég zaklatottnak tűnt. Bedobott egy hatalmas könyvet az amúgy kis batyuba (a tértágító bűbáj csodákra képes), és aztán pár másodpercig tanácstalanul ácsorgott.

- Hova készül? – kérdezte óvatosan Harry, miután eljutott a tudatáig a nyilvánvaló tény. A boszorkány összerezzent, mintha mély álomból ébredne. Harry sosem látta még ilyennek.

- Vissza kell mennem az Egyesült Magyar Vármegyékbe – mormogta – Biztonságba kell helyeznem Ehnan fiókáit. Ha meghalok, vagy megőrülök, senki sem fog törődni velük.

- Ha meghal…? – nyögte Harry kábultan. Azért ennyire nem lehet rossz a helyzet... De a boszorkány sápadt arca mást mondott.

- Nem áltatlak, Harry – fogott bele Lil szokatlanul komolyan - A Másodkor képviselőjének szerepére egy erős hüllő kell, mágikus páncéllal. Mint látod, én nem vagyok az. Szükségem lesz pár nap nyugodt meditációra, Ehnan fiókái mellett, hogy felkészülhessek. Ha meghalok varázslat közben, semmi hasznomat nem veszed. – Azzal belerakott egy maroknyi színes követ a csomagba, és a vállára vette – Négy nap múlva, kedd reggel itt vagyok.

Harry összeszorult torokkal nézett rá. Ha lett volna valami más ötlete, sosem engedi meg, hogy Lil vállalja ezt a feladatot, de nem volt. Az, hogy Lil elmegy négy napra sem tette túl nyugodttá. Brian felé pillantott, aki viszont nem tiltakozott egy mozdulattal sem.

- Van még egy baj – bökte ki végül – Nem ismerem a védővarázslatokat amit el kell majd végeznem, csak néhányat kö...

Elbizonytalanodott. Valami eszébe jutott. Elővette a pergament, amit Dumbledore adott neki. A tekercset kinyitva újra végigfutott a bűbájokon: legnagyobb meglepetésére mindegyikről emlékei voltak, hogy hogyan kell elvégezni őket. Azt nem tudta, hogy ki találta ki ezeket a varázslatokat, de az igazgatók nemzedékeinek tapasztalatait szinte ott érezte az ujjaiban.

- Oh... – fejezte be zavartan a mondatot, miközben újra eszébe jutott a Merengő sürgető szüksége – nincs semmi gond, már emlékszem mi van...

Lil csak a szemöldökét vonta össze Harry suta mondatára, amit egyáltalán nem értett. Sőt, sok mindent nem értett az üggyel kapcsolatban. Harry érezte, hogy a boszorkány szinte türelmetlenül belenéz a fejébe, hogy válaszokat kapjon a kérdéseire, de nem tiltakozott ellene. Könnyebb volt, mint beszélni. Végül Lil a táskával együtt egy sóhajtás kíséretében visszaült az ágyra.

- A varázslat elvégzése neked sem lesz könnyű, Harry. Igaz, láttad már a nagybátyám Merengőjében, de...

Lil egy pillanatra elhallgatott, mialatt tekintete ismét a távolba tévedt. Mintha a múltat figyelte volna.

- ...de az korántsem ugyanaz – suttogta – Nem érezhetted azt, amit Griffendél, vagy a többiek éreztek közben... Egy Merlin-gépben megváltozol. Ember, kő és sárkány... Mind Egyenlők lesznek. A gondolataitok összeolvadnak, és csupaszon látod a saját lelked mélyét is...

A boszorkány itt a tekintetét Harryébe fúrta, akit erre kirázott a hideg.

- I... Igyekszem felkészülni – nyögte végül Harry, bár nem tudta, hogy fogja ezt véghezvinni. Lil megrázta a fejét.

- Ha tudod a védővarázslatokat, nem tehetsz semmi mást, mint hogy pihensz. Esetleg megnézhetnéd, hogy hogyan tudunk lemenni Gishart barlangjába – de egyedül ezt se nagyon tudod. Ha egy Őrző haldoklik, akkor valószínűleg az első dolga, hogy teljesen lezárja a barlangot, és csak a bizonyított örökösöket engedi be. A lejáratnál pedig akadályokra számíthatunk... Gishart biztos erős bűbájokat hoz létre a kriladit védelmére. Én is ezt tenném, főleg ha tudom, hogy az életemre törnek. Ezután Fawkes és Brian sem segíthet lejutni.

Harrynek összeszorult a torka. Valahogy sejtette, hogy nem lesz könnyű dolguk. Némán nézte, ahogy a boszorkány feláll, és töprengve járkálni kezd. Mozdulatai egészen hasonlítottak Dumbledore-éhoz.

- Beszélnem kell apámmal is Gishartról – dünnyögte Lil, csak úgy magának – Ritkán hazudik, ha rákérdezek a dolgokra. – majd még halkabban hozzátette - És talán…. talán igaza volt Perselus Pitonnal kapcsolatban is.

Harry nem akart szólni semmit, inkább szórakozottan gyűrögette a védőbűbájokat tartalmazó pergament. Igazából nem tudta, mit mondhatott Aberforth Pitonról, de sejtései voltak. Nemrég még ő is maradéktalanul egyetértett volna, de mióta két héttel ezelőtt megpróbálta Piton helyébe képzelni magát, enyhült a régi gyűlölete. Végül - meglepve saját magát - tett egy kísérletet a bájitaltanár védelmére.

- De legalább megmentette a fiókákat… - mondta óvatosan.

- Viszont megölte a testvéreimet – villant meg Lil szeme – Tudom, hogy nem volt más választása. De nem most kellett volna ezen elgondolkoznia.

Sóhajtott, mintha ezzel elűzhetné a borús gondolatait.

- A fiókák fontosak. Én nem fogok annyi ideig élni, mint egy sárkány, idővel át kell adnom nekik a feladatot – a botjával az asztalán heverő üres pergamenre bökött, majd Harry kezébe nyomta – Ezt add oda még délig az igazgatónőnek, megmagyaráz mindent.

Harry átvette a pergament, majd tétovázva Lilre nézett.

- Professzor, ugye elmondhatom a dolgot Ronnak és Hermionénak? – kérdezte. Lil pár másodpercig töprengve Briant nézte.

- Azt hiszem igen – válaszolta aztán – Ha Voldemort tud a dologról, már nem érdemes titkolózni. Összefogó akcióra van szükségünk. Szólj a Rendnek is, hogy erősítsék meg a Roxfort védelmét, és tartsák nem túl feltűnő megfigyelés alatt az iskolát figyelő halálfalókat.

Harry bólintott. Fawkes és Brian Lil vállára telepedett. A boszorkány összébb húzta magán az útiköpenyt.

- Elvisznek engem Londonba, a Nemzetközi Hoppanálási ponthoz, de nemsokára visszajönnek – magyarázta Harrynek – Tartsd a frontot, Harry, és vigyázz magadra! Ne hagyd el az iskola területét!

Azzal Lil egy lánglobbanás kíséretében eltűnt Dumbledore-ékkal együtt. Harry kicsit borúsan nézett a hűlt helyére, majd kinyitotta a pergament, amit tőle kapott. Lil kerek betűit látta rajta.

Kedves Igazgató Asszony!

El kellett mennem, tsaládi és edjéb okokbol kifojólag, Potter tudja. Kedden számíthat a jelenlétemre legkorábban.

Öszinte tisztelet:

Lil Boldemuder s.k.

Harry egy halvány mosollyal a zsebébe gyűrte a pergament, és elhatározta, hogy inkább szóban adja át az üzenetet. Lil jól láthatóan kritikus hozzáállást tanúsított az olyan apróságokkal szemben, mint például a helyesírás szabályai.

------------------------------------------------------------------------------------------------

Mivel McGalagony ekkor órát tartott, Harry elhatározta, hogy majd szünetben keresi fel az igazgatónőt. Semmi kedve sem volt drámaian berontani egy átváltoztatástan-órára. Ezért egy liftként működő márványoszlop és két trükkös vízköpő troll segítségével a bűbájtanterem felé indult – ha Lil szerint nem tehet most semmit egyedül, akár be is mehet órára. És ott vannak Ronék is, akikkel feltétlenül beszélnie kell... Meggyorsította a lépteit.

Flitwick professzor kicsit bosszúsan nézett fel rá a három egymásra pakolt zsámoly tetejéről, amikor a sietségtől kipirultan belépett a terembe. Igyekezve a legártatlanabb arcát vágni, gyorsan elmormogott egy "Bocsánatakésésér"-t, és megpróbált észrevétlenül hátraslisszolni Ronhoz és Hermionéhoz. Azonban ennyivel nem úszta meg. Flitwick nem a szigoráról volt híres, de egyórás késéshez ő sem volt hozzászokva.

- Mr Potter – szólt utána sipító hangon – Amint látja, épp befejeztük a gyakorlást Tetszhalott Bűbájon.

Harry meglepetten pislogott. A gondolatai még mindig valahol a sárkányok magasságában jártak. Igyekezve ebből felrázódni, tétovázva körülnézett a teremben. Most vette csak észre a bizarr látványt: éppen előtte, Neville asztalán ott feküdt egy patkány (kicsit rángó lábakkal), de ugyanígy mindenki előtt ott hevert valamilyen többé-kevésbé mozdulatlan állat. Ron például egy papagájt bűvölt el, ami most kicsavart nyakkal és felborzolt tollakkal feküdt előtte. Hermione persze egy egész sor hullával büszkélkedhetett (többek között két iskolai bagollyal), amik alig fértek el az asztalán.

- Ühümm...? - fordult hátra Harry az alacsony termetű professzorhoz, és rögtön érezte, hogy nem ez volt a megfelelő válasz. Flitwick türelmetlenül toppantott a zsámolyok tetején.

- Lenne szíves megmutatni a saját patkányán, hogy magának hogy megy? – sipította az apró tanár.

Harry Ronékra nézett, de Hermionétől csak egy szigorú pillantást, Rontól pedig egy tanácstalan vállvonást kapott. Végül leült a helyére, és az asztalán levő dobozból kivette a patkányt. A RAVASZ-felkészítő része volt néhány olyan bűbáj is, ami az aurorszakmába készülőket segítette, mint például ez. Már a múlt órán is vették, de Harrynek csak halványan rémlett a varázsszó (valami Necromo, Noctrumo, vagy Nectumus...?) végül rövid hezitálás után elővette a pálcáját, és az állatra szegezte.

- Nectumus! – kiáltotta egy pálcalegyintés kíséretében (igyekezve minél jobban elhadarni a varázsigét), és közben nagyon ügyelt arra, hogy az igazi varázslatot nonverbálisan végezze el.

A patkány engedelmesen összerándult, és a hátára fordult.

- Remek! – mosolygott Flitwick – de a késésért levonok egy pontot a Griffendéltől! Most pedig – fordult az osztály felé - alkalmazzák az ellenbűbájt!

- Egy pont veszteség Harry! Ezért meg fognak lincselni este... – kuncogott Ron, miközben varázsigék ütemes mormogása töltötte be a termet.

Harry viszont kicsit aggódva a patkányára sandított: valahogy az volt az érzése, hogy az állat túl jól játszotta el a szerepét... Mikor rájött, hogy mit történt, lopva rászegezte a pálcáját, és Hermione megvető pillantásától kísérve újraindította a rágcsáló szívét.

- Ne hidd, hogy nem láttam – szólt rá bosszúsan a lány – a varázsige különben is Necromus, nem Nectumus!

- Mindig mondam, hogy felvágós alak vagy, Harry! – szólalt meg most Ron is, de amikor Harry ránézett, látta, hogy barátja vigyorog. Valahogy különösen jó kedve volt – Hol voltál egyébként? Kihagytad, ahogy Hermione kinyírt mindent, ami megmozdult az ötméteres körzetében! Én is komolyan félni kezdtem. Alig mertem elővenni a könyvemet...

- Ha-ha, nagyon vicces! – nézett Hermione ál-sértődötten a fiúra, majd ő is érdeklődve fordult Harry felé, várva a válaszára. Mivel az osztály figyelmét pillanatnyilag magára vonta Neville túlságosan is felélesztett patkánya (aki normális méretének tízszeresével elsöprő rohamot indított a tanári asztal ellen), Harry közelebb hajolt a barátaihoz.

- Múlt éjszaka az Erdőben voltam Brianékkal, most meg a profnál – válaszolta tömören – Lil elutazik négy napra, addig meg kéne szerveznünk egy akciót a Tiltott Rengetegbe.

Persze ennél többet nem akart elárulni Metoraliam nélkül. Talán ezt sem kellett volna, mert Hermione és Ron enyhén szólva furcsán nézett rá.

- Mit kéne ott csinálnunk? – kérdezte Ron gyanakodva. Harrynek nem volt szíve említeni az akromantulákat, a többit meg nem akarta, ezért jócskán lerövidítette a választ.

- El kell mennünk az erdő egy bizonyos pontjára, egy barlang lejáratához... De majd elmondom. Ebéd után lyukasóránk van, nem? – fordult Hermione felé, akinek gyors pálcaintéseire egymás után ugrottak fel az asztaláról a megrökönyödött állatok. A lány elgondolkozva bólintott.

- Igen, de most akartam megcsinálni a két tekercs számmisztika... – Hirtelen elhallgatott, és ráharapott az alsó ajkára. Harrynek az volt az érzése, mintha önmagával küzdene – Végül is... Az ráér jövő héten is!

Ron felnevetett, de beszélgetésüket pillanatnyilag félbeszakította Flitwick sikoltva kimondott hátráltató ártása, majd dühös pálcaintései, amivel összezsugorította Neville patkányát. Mielőtt még a rend visszaállt volna az osztályban, kicsengettek.

- Milyen óránk lesz? - kérdezte Harry, miközben az ajtó felé furakodtak.

- Dupla bájitaltan Boldemuder professzorral – válaszolta Hermione, majd összevonta a szemöldökét – De az előbb mintha azt mondtad volna, hogy elment...

- Igen... – dünnyögte Harry, miközben kiléptek a folyosóra – figyeljetek, szólnom kell erről McGalagonynak. Foglaljatok nekem egy helyet a pincében, pár perc múlva én is lent vagyok!

Azzal elrohant. Még hallotta Ron bosszús morgását, aztán elkanyarodott a következő folyosón. Épp azon gondolkozott, hogy milyen legrövidebb utat ismer az igazgatói irodába, amikor persze eszébe jutott egy olyan, ami mindegyiknél sokkal jobb. Csak halványan emlékezett rá – épp csak arra, hogy hogy kell csinálni – de valami azt súgta neki, hogy nem lesz szüksége a jelszóra sem.

Harry magabiztosan odalépett a legközelebbi festményhez (amiről most Badar Barnabás egyik balettruhás trollja nézett vissza rá bután, felfüggesztve egy kövér szerzetes csépelését), és kicsit tétovázva rátette a kezét a vászonra.

- Harry Potter vagyok – mondta egyszerűen. Még látta, hogy a troll erre a hirtelen vallomásra tanácstalanul megvakarja a fejét, majd a következő pillanatban kinyújtott keze szétfolyott, akár az olajfestmény, és a kép az egész testét magába szippantotta.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry úgy érezte, mintha végigfolyatták volna egy vékony csövön, és egy pillanat alatt megbánta, hogy nem a hosszabbik utat választotta. Amikor újra látott, és birtokában volt minden érzékszervének és végtagjának, csodálkozva vette tudomásul, hogy jobb kezével most egy üres képen tenyerel.

Rögtön megállapította, hogy az igazgatói irodában van. A körülötte levő festményekben szunyókáló alakok ismerősnek tűntek... Viszont amikor elvette a kezét az üres képről, meglepetten felkiáltott. A vászon ugyan egyetlen festéknyomot sem tartalmazott, de valaki arany névtáblát akasztott alá...

Harry Potter.

A hátán végigfutott a hideg, és egy lépést ugrott hátra, feldöntve az íróasztal mögötti széket.

Újra a falra bámult.

Több mint ezer év igazgatóinak hosszú sora nézett vissza rá érdeklődve, és kicsit bosszúsan a megszakított szunyóka miatt. Harry nem tudta levenni a szemét az arany névtábláról, amin határozottan az ő neve szerepelt. Mintha csak a saját sírfeliratát olvasta volna. Egy pillanat erejéig mélyen megbánta, hogy hagyta magát belerángatni ebbe a dologba. Végül a tekintete a saját üres képkerete mellett álló festményre siklott. Ezüst hajú és szakállú, ismerős öreg arc fürkészte őt.

- Áh, Harry – mosolygott a festmény-Dumbledore, megigazítva félhold-szemüvegét – Örülök, hogy látlak!

- Dumbledore professzor! – hökkent meg Harry, de csak a látvány miatt. Furcsa volt megint öregnek látni őt, de valahogy mégsem volt sok különbség közte és harmincéves énje között. A festmény kicsit gyanakodva fürkészte őt.

- Látom, jól kiismered magad a kastélyban – nézett rá jelentőségteljesen a félhold-lencsék felett, az iménti érkezésére célozva. Harry látta, hogy rögtön azon morfondírozik, hogy mi késztethette saját magát az emlékek átadására.

- Öhm… hát… - kezdte bizonytalanul a választ, de hirtelen nem tudta hogy folytassa. Erre egy másik kép felől drámaian szenvedő sóhaj hangzott fel, és hihetetlen módon a hang gazdája némi gúnyt is csempészett mindebbe.

- Albus, nem mondhatod komolyan, hogy ő lesz az utódod? – nyekeregte Phineas Nigellus - Miért nem rögtön azt a behemót óriást kérted meg, aki néha csirkékkel a kezében beront ide? Ő legalább gyorsan és fájdalommentesen pusztítaná el az iskolát…

Sirius ősének bejelentését felháborodott hangzavar követte, amiből olyasmiket lehetett kihallani, hogy „De hát ő Harry Potter, a Kiválasztott!", és „Lehet, hogy korán közénk kerül a fiú, miért bántod, Phineas?"

Harryt az ilyenek nem tették túl nyugodttá, és már épp a menekülésének lehetőségein gondolkozott, amikor kinyílt mögötte az igazgatói ajtaja.

- Potter! Mit keres maga itt?

Harry villámgyorsan megpördült, és az igencsak meglepődött McGalagonnyal találta szembe magát. Mint mindig, ha a tanárnő hirtelen felbukant, Harry most is úgy érezte magát, mint a rajtakapott bűnös. És ezúttal talán így is volt.

- Hát öö… - fogott bele nem túl meggyőzően – beszélnünk kell, igazgatónő.

Az idős boszorkány ezt eleresztette a füle mellett. Még mindig magával a jelenséggel volt elfoglalva, miszerint Harry ott áll a teljesen lezárt irodája közepén.

- Hogy jutott be, Mr. Potter? – kérdezte gyanakodva. Harry már épp válaszolni készült, de Dumbledore mély hangja csendült fel mögüle a keretből.

- A festményén keresztül, Minerva – mondta az ősz varázsló, majd Harry felé fordult – ami azt jelenti, hogy valamilyen szerencsétlen okból kifolyólag át kellett adnom neki az iskola titkait.

Bejelentésére a festmények sutyorogni kezdtek, McGalagony pedig falfehéren ült le a székébe.

- De Albus… - próbált vitatkozni - Azt mondtad, hogy azt csak a legvégső esetben…

- Pontosan – bólintott a festmény mosolyogva – Talán Harry most fog magyarázattal szolgálni nekünk.

Mindketten várakozóan tekintettek rá. Sőt, az összes többi igazgató kíváncsian vizslatta Harryt, egyedül Phineas piszkálta unottan a körmeit, de ő is fülelt. Harry próbált nem törődni a rá szegeződő szempárokkal.

- Veszélyben van az iskola – bökte ki végül hirtelen, hogy gyorsan túl legyen a nehezén – a védőbűbájok pusztulnak, Voldemort be akar törni a kastélyba.

Szavait a festmények ijedt felmordulása követte, hangzavarral töltve el a szobát, McGalagony pedig a szívhez kapott, és döbbenten nézett rá.

- De hát… miből gondolja ezt, Potter?

Harry bizonytalanul tekintett a festmény-Dumbledore-ra, aki megértette a néma kérdést és beleegyezően biccentett.

- Az igazgatói iroda jól le van védve – mondta az ősz varázsló, és kíváncsian fürkészte a fiút – elmondhatod, mi történt.

Harry bólintott, majd a sápadt McGalagonyhoz fordult, és vett egy nagy levegőt.

- Volt egy álmom Voldemortról tegnap éjjel. Ezután Fawkes és Brian rájöttek, hogy gyengülnek az iskola védőbűbájai. Dumbledore professzor ekkor már tudta, mi történt, és az Erdőben átadta nekem a Roxfort titkait…

Itt kicsit tétovázva nézett az igazgatónőre, akiről tudta, hogy önként megtagadta ezek ismeretét. Most, hogy Harry látta a saját nevét egy üres kép alatt, és minden iskolai szoborról egy rejtekút, vagy egy arámi varázsige jutott eszébe, kezdte megérteni a tanárnő szempontjait. Neki már csak pár éve volt hátra a nyugdíjazásig, és eddig megúszta Merengő nélkül…

McGalagony most előrehajolt a székében, és Harry furcsa jelenségnek volt tanúja: az öreg boszorkány kíváncsian várta folytatást. Harry nem tudta, hogy vajon mennyit szabad elárulnia, de továbbiakban sem fejtette ki hosszan, amit megtudott.

- A legfontosabb, hogy a kastélyt egy Gishart nevű sárkány őrzi, nagy mennyiségű kriladit segítségével. Voldemort is tud erről, és szüksége van a kriladitra. – mondta végül. A szavait követően csend telepedett az irodára.

McGalagony, a mindig határozott és szigorú boszorkány most olyan meglepettséggel nézett Harryre, mintha azt jelentette volna be, hogy a Föld mégsem mozog. Képtelen volt megszólalni, vagy bármilyen visszajelzést adni. Harry, aki már hozzá volt szokva ahhoz, hogy meglepő bejelentéseket tegyen, tétovázás nélkül folytatta.

- A védelem meggyengült, mert Gishart most haldoklik. Öregségben. Talán csak egy hete van hátra.

Szavait a képkeretekben levő alakok felháborodott morgása követte, egyedül Phineas Nigellus nézett fel mosolyogva.

- Ugyan már, kedves kollega – negédeskedett Harryre nézve – csak nem gondolod, hogy ezt el is hisszük? Annak a nagyra nőtt gyíknak még legalább ezer nyomorúságos éve van hátra…

- Hacsak nem használt Voldemort idővarázst – dünnyögte a festmény- Dumbledore, és kérdőn Harryre tekintett.

- Önnek is ez volt az első gondolata – válaszolt Harry. Az ősz varázsló elmosolyodott erre.

- Mindig is tudtam, hogy remekül vág az agyam. – mondta vidáman.

McGalagony viszont egyre ingerültebb lett.

- Potter – csattant fel – elmondaná végre, hogy mi ez az egész… sárkánykérdés?

Harry összerázkódott a szigorú hangra, végül egy hatalmas sóhajjal belefogott a történetbe, igyekezve öt percbe sűríteni minden lényeges információt. Beszélt a sárkány esküjéről, ami a gyermekeire is vonatkozik, és Lil távozásáról is. Az igazgatónő a történet lényegesebb pontjainál elsápadt, de egyszer sem szólt közbe, mint ahogy a képek sem, ami nagy teljesítmény volt, főleg Phineas Nigellustól. A végén McGalagony furcsán elcsukló hanggal csak ennyit kérdezett:

- Harry, biztos vagy abban, hogy meg tudod újítani a védővarázsokat?

Harry most az igazgatónő szemébe nézett, majd a festmény-Dumbledore-ra. Megítélése szerint McGalagony csak a legválságosabb helyzetekben tegezné le, és ez egy pillanatra megrendítette.

- Nem – válaszolta aztán őszintén, és egy árnyalattal sápadtabban, mint szerette volna – de nincs sok választásunk.

McGalagony felállt a székéről, és az ablakhoz lépett. Harrynek egy pillanatra úgy tűnk, mintha a szemében könnyek csillogtak volna.

- Albus azt akarta, hogy vegyem át az emlékeket, a biztonság kedvéért – suttogta elcsukló hangon – de én akkor azt hittem, hogy nem történhet semmi baj, és pár év múlva majd ő adhatja oda neked… Én nem akartam magamra vállalni… És most neked kell…

Az igazgatónő hangja szipogásba fordult, és Harry kezdte kényelmetlenül érezni magát. Erre a reakcióra nem számított – arra talán igen, hogy McGalagony dühös lesz, hogy nem szólt neki előbb, de hogy bűntudatot és aggodalmat váltson ki az idős boszorkányból, az váratlanul érte.

- Nem lesz semmi baj, igazgatónő – szólalt meg sután, de nem tudta, mit mondjon még. McGalagony viszont összeszedte magát ezalatt, és megfordult.

- Minden segítséget megkap, Mr. Potter – nézett komolyan Harry szemébe, immár határozott hangon – mind a Főnix Rendje, mind a tanári kar részéről.

Harryt váratlanul érte a felajánlás. Talán először érezte, hogy McGalagony szinte már egyenlő félként tekint rá. Igyekezett hát ő is komolyan válaszolni.

- Köszönöm – mondta kicsit zavartan – de… talán a legjobb az lenne, ha a tanítás rendben folyna, és egyik tanár sem kapcsolódna bele a dologba. Ha Voldemort… izé, Tudjukki nem tudja meg mire készülünk, az előnyünkre válik. Márpedig ő mindenről tud, ami az iskolában zajlik.

McGalagony összevont szemöldökkel nézett vissza rá.

- Csak nem az takarja mondani, hogy egymaga akarja véghezvinni az akciót?

- Persze hogy nem – válaszolta Harry - Ott lesz Boldemuder professzor, Ron és Hermione is.

- Mr. Potter… – csattant fel McGalagony

- Tudom, mit akar mondani – szólt közbe Harry, ami az emlékezete szerint sosem fordult elő ezelőtt – De hetedévesek vagyunk. És azt hiszem számos közös kalandban bizonyítottuk, hogy…

Meglepetésére McGalagony szigorú ajkai halvány mosolyra húzódtak.

- Csak annyit akartam mondani, Mr. Potter, hogy ha nem vigyáznak magukra, garantálhatom, hogy személyesen fogom kitekerni a nyakukat.

----------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry pár perccel később elhagyta az irodát - mégpedig a hagyományos úton. Az igazgatónő megígérte, hogy értesíti a Rendet az eseményekről, és elintézi, hogy Lil távollétének hivatalos oka egy ritka influenzavírus legyen.

A pinceteremben a következő órát McGalagony tartotta meg, Lilt helyettesítve. Az osztály csalódottan megállapította, hogy az igazgatónő legalább olyan szigorral vezeti a bájitalórákat, mint Piton, csak lényegesen kevesebb lelki sérülést és pontveszteséget okoz a griffendéleseknek.

Harrynek az óra alatt és ebéd közben is el kellett viselnie Ron és Hermione felháborodott pillantásait, és nem győzte elégszer elmondani, hogy „a lyukasórában mindent elmondok".

Szeretett volna olyan nyugodtan ebédelni, mint vele szemben Neville és Luna. A hollóhátas lány mostanában egyre gyakrabban ült át Neville társaságában a griffendélesek asztalához. Harry már azon sem csodálkozott, hogy ennyire jóban vannak: Luna sokat segített Neville-nek a tanulásban, cserébe a kövérkés fiú igen nagy lelkesedéssel hordta a doxifog-karkötőt, ami a Hírverő legújabb száma szerint teljes védelmet nyújt a vérfarkastámadás ellen…

Harry egy pillanat erejéig eljátszott a gondolattal, hogy milyen lenne, ha Voldemort nem az ő életére tört volna. Akkor talán nem jutna eszébe az elérakott kajáról a varázs, amivel a konyhából felhozzák őket, és hozzá legalább százötven házimanó neve. Ráadásul nem kéne megmentenie a világot, áttörni az akromantulák fészkén, és a sárkányokról fogalma sem lenne… Egyszóval, nem fájna ennyire a feje. És persze Ginny ott ülne mellette, fogná a kezét, és valami csacsiságot mesélne… Harry torka összeszorult, ahogy Ginny megérkezett az asztalhoz, és lehuppant Luna és Neville mellé. A lány még egy pillantással sem üdvözölte őt, de ez így volt már napok óta. Harry tudta, hogy Ginny nem tart haragot vele, egyszerűen csak megpróbál elhatárolódni tőle. Nem hibáztatta érte, de az étvágya teljesen elment, és eltolta maga elől a tányért.

Csak ekkor vette észre, hogy Hermione eddig árgus szemekkel figyelte, hogy mikor fejezi be az evést., és most oldalba bökte Ront. A barátja egy felháborodott „Bi van?" kíséretében lenyelte a tekintélyes mennyiségű marhahúst és krumplipürét, amit eddig a szájában tartott, de aztán észbe kapott.

- Akkor megyünk? – kérdezte halkan Harrytől, aki összeszedte magát, és határozottan bólintott.

Mindhárman szótlanul elhagyták az asztalt, és a Griffendél-torony felé tartottak. A csapatot Hermione vezette, és mielőtt Harry felocsúdott volna a gondolataiból, máris a most üres fiúszobában voltak. Szinte rutinszerűen elmotyogott egy Metoraliam-bűbájt, és hátradőlt az ágyán.

Nem várta meg, míg a barátai kérdezni kezdtek, hanem elkezdte mesélni a történetet –egészen az álomtól Lil távozásáig. Látta, hogy Hermione több résznél is közbe akar szólni - főleg, ami az iskola védelmi rendszerét, és Harry újdonsült tudását illette – de Ron mindig leállította, amiért Harry igencsak hálás volt. Könnyebb volt így egy levegővel elmondani mindent. Amikor végzett, szinte félve nézett rájuk, tartva a kérdések özönétől. Nem kellett csalódnia. Ronnak emberibb kérdései voltak („Mi az a kriladit?") amiknek a megválaszolását félig-meddig Hermione vállalta fel, de volt sok olyan részlet, ami nem volt világos a lány számára sem.

- Olvastam a Merlin-gépekről – jelentette ki Hermione elhűlten – már ezer éve senki sem épített ilyesmit, kevés hozzá a kriladit. De azt hallottam, hogy csak a legnagyobb varázslók tudják használni a Három Kor erejét…

Harry keserűen felnevetett.

- Hát ezúttal kénytelenek lesznek velem beérni. Meg persze Boldemuder professzorral. Én nem vagyok nagy varázsló, ő meg nem sárkány, úgyhogy jól megleszünk. – majd cinikusan hozzátette - lehet majd szavazni, hogy melyikünk bírja tovább.

Ron és Hermione sokatmondóan összenéztek.

- Harry – szólalt meg végül Ron komolyan – Sejtettük, hogy megint Dumbledore keverhetett valami… veszélyes és kockázatos dologba. Ez az egész igazgató-ügy nem túl megnyugtató… - még mindig hitetlenkedő arcot vágott, és visszatért a régi hangszíne – Egyébként tényleg te leszel a diri?

- Hát – vonta meg a vállát Harry – Dumbledore nem sok választási lehetőséget hagyott.

Hermione a szemöldökét összevonva nézett Harryre, mintha megpróbálná kitalálni a gondolatait.

- Úgy érted, rádkényszerítette a dolgot?

Harryt meglepte a kérdés, és most gondolkozott el először az érzésein. Tényleg… dühösnek kellett volna lennie az öreg mágusra? Egy röpke pillanatig, csupán dacból talán az is volt. De amit akkor érzett, leginkább arra emlékeztette, amikor végignézte a jóslatot: olyasmit mondtak el neki, amit már régóta tudott. Végül is, mi mást csinálhatna, ha túléli a háborút? Menjen be minden nap a Minisztériumba, és dolgozzon aurorként? A Minisztériumot utálja, és megszakadna a szíve, ha itt kéne hagynia a kastélyt, ahol gyerekkorának boldog részét töltötte.

- Nem kényszerített – válaszolta végül mosolyogva – hanem szívességet kért tőlem. Ami az ő esetében persze majdnem ugyanaz, de én örülök a dolognak. Miért, ti egy kicsit sem szeretnétek itt maradni tanítani?

Ron részéről egy felháborodott „Nem!" volt a válasz, Hermione viszont elvörösödött.

- Hát… - szólalt meg kicsit félszegen – McGalagony professzor nemrég beszélt velem… És megkérdezte, hogy nem akarok-e a mesterképzés után átváltoztatástant tanítani…

Ron először felháborodottan horkantott, majd elvigyorodott.

- Nem is mondtad! Hát ez tök jó…- egy pillanatra elhallgatott, és eljátszott a gondolattal – Talán én is itt maradhatnék… - monda vigyorogva - Végül is, ha Piton visszajön tanítani, és Harry lesz a diri, kirúghatja a vén denevért, és felvehet engem!

Hermione először szigorúan nézett rá, majd amikor látta, hogy viccből mondja az egészet, elnevette magát. Harry is mosolyogva nézte őket, de mint már annyiszor az elmúlt napokban, most sem volt elég jókedve nevetni. Talán azért, mert ezeréves emlékek zakatoltak a fejében? Nem, azokkal egész jól megvolt. A Horcrux elpusztítása óta érezte ilyen pocsékul magát. Pontosabban, nem is pocsékul, hanem… mintha megváltozott volna. Felnőttebb és erősebb lett. Még egy pár másodpercig mosolyogva nézte a két barátját, aztán megszólalt.

- Nem szeretném félbeszakítani mókát, de ki kéne találnunk, hogy hogyan jutunk el az akromatulák fészkén keresztül Gishart barlangjának bejárathoz.

A két barát mosolya az arcukra fagyott. Ron jókedvét mintha elvágták volna ezzel a mondattal, és Hermione is elhallgatott.

- Ezt… ezt eddig nem mondtad – hebegte aztán a lány – Oda kell mennünk?

- Ühümm. Tényleg nem mondtam?

A kérdését csend követte. Hermione előbb ránézett a falfehér Ronra, majd értetlenül Harryhez fordult. Látszott, hogy rögtön elkezdett a problémán gondolkodni, míg Ron még mindig a bejelentés hatása alatt volt.

- Miért nem Fawkes és Brian visznek le minket?

Harry sóhajtott, és felállt az ágyáról.

- Lil szerint Gishart képes lezárni úgy a barlangot, hogy főnixek se mehessenek le. – mondta - És minden bizonnyal ezt is teszi, most, hogy gyengül az ereje. Mielőtt beenged minket, meg kell győződnie arról, hogy nem a gyilkosai vagyunk.

A barátai nem szóltak semmit, ő pedig elkezdett fel-alá járkálni.

- De a pókokkal talán még nem lesz baj… Megkérhetjük Hagridot és Grópot, hogy segítsenek. A barlangot védő mágikus akadályok viszont komoly gondot okozhatnak. Mindig változnak az idők során, tehát nem emlékszem rájuk…

Harry valahogy érezte a tarkóján, hogy Hermione töprengve figyeli őt, de nem törődött vele. Rótta tovább a köreit hátratett kézzel, és közben eszébe sem jutott, hogy a hosszú hajat és szakállat leszámítva most pont úgy festhet, mint Dumbledore.

- Megváltoztál, Harry – csendült fel hirtelen Hermione hangja. Harry megpördült, és látta, hogy Ron valamiért rosszallóan nézett a lányra. Hermione egy bűntudatos oldalpillantást vetett rá.

- Tudom, megbeszéltük, hogy nem hozzuk szóba, de… - Hermione egy nagy levegőt vett, hogy összeszedje magát – Ron és én észrevettük, hogy magadba fordultál, Harry. Mióta elpusztítottad a Horcruxot, egyre kevesebbet beszélsz, és egyre többet vagy egyedül… És mostanában, ahogy néha pálca nélkül elmozdítod a tárgyakat…

A lány elhalgatott, amint látta, hogy Harryben felhalmozódik a dühös indulat, és gyorsan hozzátette:

- Nem úgy értettem… - a hangja egészen vékony volt – csak azt szeretnénk tudni Ronnal, hogy nincs-e valami bajod…

Harry megenyhülten nézett vissza rájuk. Végül is… igazuk volt. Már el is felejtette, hogy még vannak, akik törődnek vele. Ismét leült velük szemben.

- Jól vagyok – mondta végül – Csak… úgy vettem észre, mintha állandóan készenlétben lennék. Sajnálom, de nem tudok tenni ellene…

„És ez talán segít, hogy megöljem őt…" tette hozzá magában. Nem tudta, hogy meddig halogathatja a találkozást Voldemorttal, de tudta, hogy a sorsa arra a pillanatra lett kiélezve, és talán ez az, amit az egész teste érez. Hermione még mindig aggódva nézett rá, ezért hozzátette.

- Tényleg nincs semmi baj – mosolygott, majd elővette a pálcáját, és megszűntette a Metoraliam-bűbájt – Leszámítva persze az akromantuláktól hemzsegő barlang-bejáratot.

- Oh! – hallatszott egy meglepett hang mögülük, és Harry rögtön tudta, hogy túl hamar szűntette meg a bűbájt. Az ajtóban Neville és Luna állt, és mindketten csodálkozva néztek rájuk.

Luna arcán réveteg mosoly jelent meg, Neville viszont dadogni kezdett.

-Ak-Akromantulák? H-hol…?

- Hát a barlangnál, azt mondták – mosolygott Luna, és érdeklődve nézett végig a szobát uraló rendetlenségen. Majd Harry és a többiek megrökönyödésére mellékesen hozzátette - Biztos arról a barlangról van szó, ahol az iskolát őrző sárkány él.

Ron döbbenten felnyögött, Harry pedig nyitva felejtette a száját. Egyikük sem tudott mit mondani erre. Hermione is csak másodpercek múlva cincogott egy halk „Hogyan…?"-t. Luna egészen elszomorodott.

- Nem olvastátok? A Hírverő tavaly szeptemberi számában volt egy cikk erről.

Neville, félreértve Harryék döbbent arckifejezését, mentegetőzve hozzátette:

- Tudjátok, ez olyan dolog, mint a morzsás szarvú szapirtyók…

Luna erre felháborodott, amit onnan láttak, hogy most már Neville-t, és nem a függöny szélét nézte.

- Nem, dehogy is! – mondta a lány monoton, kioktató hangon – a sárkányok sokkal de sokkal nagyobbak, mint egy szapirtyók!

Ronból kitört a nevetés, és most Harry is csatlakozott hozzá. Luna nem igazán értette a tréfa okát, de ő is mosolygott.

Végül Harry igyekezett meggyőzni őket arról, hogy igazából Hagridnak segítenek gondozni az akromantula-tenyészetét. Neville elhitte a történetet, a hollóhátas lány viszont végig bizalmatlanul mustrálta Harryt hatalmas szemeivel. De Luna mindig ezt csinálta, ha hihető és logikus dolgokat hallott.

--------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry pocsékul aludt. Nem csak péntek este, hanem szombaton is. Bár látta, hogy Ron és Hermione állandóan keresik a társaságát, igyekezett elhúzódni tőlük, de maga sem tudta, hogy miért. Megőrjítette a tehetetlenség érzése. Itt egyszerűen semmit sem tudott csinálni. Még Fawkes és Brian is hasznosabb tevékenységet folytatott:segítettek a Rendnek a halálfalók figyelésében, és Harry nem látta őket péntek este óta.

Úgyhogy idejének nagy részében Piton igézettekercsét és Dumbledore listáját olvasgatta a védőbűbájokat gyakorolgatva – zsupszkulcs-derítők, méreg-detektorok, Százfűlé-főzet érzékelők, erős pajzsbűbájok, hoppanálás- és transzportálás-gátlók… Csupa finomság, gondolta Harry, míg pár óra nézegetés után betéve tudta a listát.

Még szombaton lementek Hagridhoz, és megkérdezték, hogy nem segítene-e Gróppal együtt eljutni az akromantula-fészekhez. Hagrid eléggé furcsállotta a dolgot, de amikor Harry egy türelmetlen „Ez nagyon fontos" kijelentés kíséretében a szemébe nézett, az óriás megadta magát. Gróptól a hatalmas termete és vastag bőre miatt gyakorlatilag minden erdei lény rettegett, így Harry remélte hogy ennyi elég lesz a pókok ellen.

Ron arra is csak nehezen tudta rábeszélni, hogy vasárnap tartson vele az év harmadik kviddicsedzésére, pedig ő volt a csapatkapitány. McGalagony későn bár, de engedélyezte a játékot, persze szigorú tanári felügyeletet kellett tartani minden edzésnél. A csapatok elég szánalmasak voltak, egyedül a Griffendél rendelkezett három régi játékossal – Ronnal, Harryvel és Ginnyvel. De Harry is kénytelen volt felvenni még múlt héten két harmadikost terelőnek, és az egyik hajtó pedig másodikos volt – micsoda kis törpe!

Harry úgy érezte, hogy képtelen még a kviddicsre is összpontosítani. Most valahogy nem tudta átérezni a repülés örömét, és túl sok értelmes utasítás sem jutott az eszébe a játékosainak. Egyfolytában olyasmin járt a feje, hogy mi lehet Lillel, hogy fognak bejutni a barlangba, vajon tud-e Voldemort a tervükről… Szóval most a legkisebb gondja volt a kviddicskupa kérdése. Ezért csak nézte, ahogy a csapattársai dobálják a kvaffokat, végül elrendelt egy rögtönzött meccset.

Ron egyre jobb volt, sőt, mivel látta, hogy Harry gondolatai teljesen máshol járnak, lassan átvette az edzés irányítását. Harry hálás volt ezért, és magasabbra repült, a cikeszt keresve. Itt egyedül volt. Nem kellett Ginny hajának tűzvörös villanását figyelnie, és legalább tudott gondolkodni. Tett néhány bukfencet a levegőben, és megengedett magának egy elégedett sóhajtást, ahogy a szél átjárta a haját. Miközben céltalanul rótta a nyolcasokat a pálya felett, próbált emlékezni azokra a próbákra, amikkel az előző igazgatóknak szembe kellett néznie. Ez elég nehezen ment neki, innen nagyon töredékes emlékei voltak… Csak annyira emlékezett, hogy a négy alapító mindegyike próbára teszi.

Nem is vette észre, hogy hogyan került a cikesz a kezébe. Mert nem kereste, az biztos. Tudatosan legalábbis nem. De egyszer csak ott szorongatta a markában a szárnyas aranylabdát, mintha a golyóbis direkt belerepült volna a tenyerébe. Halkan káromkodott. Azt hitte, hogy a kviddics-labdákat lehetetlenség megbűvölni. Márpedig ő pontosan ezt tette. Vissza kell fognia magát.

Bosszúsan lefújta a meccset, és automatikusan megdicsért mindenkit, hogy remekül játszottak (még a másodikos hajtót is, akinek vér szivárgott az orrából). Ron a seprűjére támaszkodva kérdőn nézett rá. Harry bocsánatkérőn mosolygott.

- Jól vezetted az edzést, Ron – mondta, és a cikeszt berakta a ládába. Ron hirtelen nem tudta, hogy Harry sértődöttségből beszél-e így, ezért meglehetősen aggódó képet vágott. Harry, miután bezárta a ládát, és ránézett, majdnem elnevette magát.

- De tényleg, komolyan mondom – vigyorgott Ronra – Nekem egyre kevesebb türelmem van ezzel foglalkozni. Te viszont tök jól csináltad, és hallgatnak is rád. Biztos a magasságod miatt – halálra rémíted a kölyköket!

Ron erre csak motyogott valamit, de Harry nem hagyta abba.

- Nincs kedved átvenni a csapatkapitányi posztot? – kérdezte komolyan. Ron fülig elvörösödve nézett vissza rá.

- Hülyeségeket beszélsz…

- Nem. Komolyan gondoltam – majd ismét elmosolyodott – A külön fürdőt iskolaelsőként is használhatom, úgyhogy csak az edzéstervek készítéséről mondok le.

Amikor a barátjának hitetlenkedő, de lassan széles vigyorra húzódó arcába nézett, rájött, hogy ez a dolog mennyivel többet jelent Ronnak, mint neki. „A francba, Harry. Már régóta meg kellett volna tenned" gondolta, miközben eszébe jutott, hogy önmagunkkal beszélni az őrültség első jele. Vagy talán a második, a cikeszek megbűvölése után…