15. Artemisia Absinthium
Harry ólomsúlyúnak érezte a testét, és az időérzéke elcsúszott. Néha magához tért pár másodpercre, de sem megmoccanni, sem a szemét kinyitni nem tudta, és szinte rögtön újra az öntudatlanságba zuhant. Egyszer-kétszer mintha hallotta volna Hermione, Ron és Ginny hangját, de nem értette, mit mondtak – a gondolatai ködösek és nehezek voltak. Egy pillanatra érezte, hogy valaki durva anyagú takarót terít rá. Szólni akart, hogy jól van és nem fázik, de a nyelve sem engedelmeskedett. Ismét elájult.
Zavaros dolgokról álmodott, tele villanó képekkel, és gyors mozgással. Hideg szobában ült, és egy kígyó sziszegett a fülébe, ő pedig végtelen haragot érzett… A fájdalom körülölelte, és nem csak az álomban, hanem a valóságban is. Kiáltani akart, de nem tudott, és végül az álomképek darabokra hullottak. Amikor végre volt elég ereje kinyitni a szemét, legszívesebben csalódottan felnyögött volna.
Még mindig a Merlin-gép tinánium-gyűrűit látta maga felett. Minden elmosódott volt, és lágyan hullámzott. Pislogott. Megpróbált egy kicsit megmozdulni a furcsa takaró alatt, de alig tudott. Az anyag nehéz volt, és durva tapintású, fekete szövetből készült. Citromfű és fodormenta illatát árasztotta, amitől Harry gyomra reflexszerűen görcsbe rándult, mert valamire emlékeztette ez a szag…
A kép egy kicsit kiélesedett, és a hullámzás is abbamaradt. Harry óvatosan elfordította a fejét, a többieket keresve, de tőle balra nem látott senkit. Aztán jobbról két üveg finom összekoccanását hallotta, majd valaki nagyon halkan varázsigét suttogott.
Odafordította a fejét, és meglátott egy fekete talárba burkolt alakot a földön feküdni. Rögtön felismerte Lilt a borzas hajáról, és hirtelen elöntötte az aggodalom. A nő mellett egy férfi térdelt, háttal Harrynek, aki csak pár másodperc múlva jött rá, hogy ki az. A férfi fekete nadrágot és trikót viselt, szabadon hagyott kezei élesen elütöttek az öltözetétől fehérségükkel. Harry agyán átfutott, hogy tőle származhat a talár és a köpeny, ami Lil és az ő testét takarja… Ekkor persze már felismerte a varázslót.
Piton óvatosan megemelte Lil felsőtestét, és a földre leülve az ölébe vette. A kezében tartott üvegcse tartalmát a boszorkány résnyire nyílt ajkai közé öntötte, miközben folyamatosan ellenőrizte a pulzusát. Észre sem vette Harryt, aki még mindig szótlanul szemlélte az eseményeket. Nem is tudott volna mit mondani, a bájitaltanár jelenléte és a többiek hiánya teljesen megdöbbentette. Lil azonban rövidesen megmozdult, és kinyitotta a szemét. Piton valami miatt mintha megijedt volna ettől, és vissza akarta tenni a boszorkányt a földre, de ezzel már nyilvánvalóan elkésett, ezért félbehagyta a mozdulatot.
- Perselus… - suttogta Lil, de Piton tiltakozva rázta meg a fejét.
- Ne beszélj. Még nagyon gyenge vagy, alig lélegzel magadtól…
Lil pár pillanatig némán nézte Pitont, és zihálva próbálta egyenletessé tenni a légzését. Végül az arca rémültté vált, mintha egy súlyos igazságra döbbent volna rá, majd összeszorította a szemhéját, és egy erőtlen kísérletet tett arra, hogy ellökje magától a férfit.
- Én… Láttalak…Láttalak téged – mondta, de a hangja elcsuklott.
Harry hirtelen nem tudta, hogy miről beszél, de Piton valószínűleg igen, mert remegő kézzel visszatette Lilt a földre, és ugyanilyen hanggal válaszolt.
- Sajnálom. Én nem akartam…
- Tudom – a boszorkány hangja erőtlen volt – de… ez nekem nem elég.
- Igen. Valóban nem az. – Piton sápadtan nézett maga elé. Harry csak ekkor jött rá, hogy a sárkányokról beszélnek.
- Nagyon álmos vagyok – folytatta Lil immár csukott szemmel – és… figyelnem kell a pajzsra…- ekkor mintha eszébe jutott volna valami, és a szemei felpattantak – Harry…?
Piton várt pár másodpercet a válasszal. Harry gyorsan becsukta a szemét, hátha ránéznek.
- Potter él, és jól van – válaszolta a bájitaltanár jeges hangon.
- Akkor jó… - Lil hangja elhalkult, és csend telepedett a sziklateremre.
Harryt ekkor fogta el a szörnyű balsejtelem, hogy Piton a kezdetektől itt volt, és látott mindent. A szégyenérzet kényelmetlen szorítását érzete meg a torkán. Ő akkor bele sem gondolt, hogy ez az egész hogy nézhetett ki… És Ginny… Ginny hangját is hallotta, tehát itt volt. Hol vannak most? És hogy hagyhatta itt Dumbledore egyedül Pitonnal…?
Kinyitotta a szemét, de hármójukon kívül senkit sem látott. A tekintete ismét Piton és Lil kettősére tévedt. Épp elkapta a pillanatot, amint Piton tétován az alvó boszorkány arca felé nyúl, és végigsimítja a bőrét – majd egy másodperccel később azt kívánta, bár ne látta volna. Ugyanis a bájitaltanár tekintete most Harryébe fúródott, és mindketten összerezzentek. Piton a kezét olyan gyorsasággal húzta el Lil arcától, mintha tűzbe nyúlt volna, majd felpattant, és Harrynek hátat fordítva a bájitalai között kezdett kutatni.
Harry nyelt egyet, és próbált némi nyálat a szájába gyűjteni, hogy csontszáraz ajkait beszédre bírja.
- Hol vannak Ronék? – hörögte, mivel ez volt az egyetlen értelmes kérdés, amit fel tudott tenni. Közben igyekezett úgy viselkedni, mintha semmit sem látott volna, és mintha Piton sem látott volna semmit, amikor belépett ide. A bájitalmester meg sem fordult a kérdésre, hanem szokatlanul nagy zajt csapva üvegeket szedett elő. Egy fél perc is eltelt, mire megszólalt.
- Talán hiányzik az együttérző rajongók hada, Potter? – kérdezte aztán szokott hangnemével, de valahogy megkopott benne az öntelt gunyorosság.
Harry felkönyökölt, és egy pillanatig dühösen meredt a tanárra, aki a most egy sárga folyadékot kevergetett rezzenéstelen arccal.
- Hol vannak a többiek? - kérdezte még egyszer, de amikor a tekintete találkozott Pitonéval, kirázta a hideg. A varázsló egy egészen újfajta gyűlölettel nézett vissza rá, majd visszafordult a munkájához.
- Öt órája még itt voltak, de Miss Granger kitartó tiltakozása ellenére sérüléseik miatt visszaküldtem őket a kastélyba. Dumbledore-ék most Lupinnal beszélnek, de nemsokára visszajönnek. Miss Boldemuder eddig nem volt elmozdítható.
Harry ismét megpróbált nyelni, de a nyelve teljesen száraz volt. Köhögni kezdett.
- Kaphatnék egy kis vizet…? – nézett Pitonra. A varázsló egy percre sem függesztette fel főzetének figyelését.
- Nem – válaszolt aztán, és pár másodpercig kiélvezte a hatást, mielőtt folytatta volna – Csak desztillált vizem volt, és azt felhasználtam a bájitalokba. De esetleg…
Megfordult, és az üvegek mellől felvett egy kék folyadékkal teli palackot.
- …ezt megihatod – lökte Harry kezébe, és ajkai gyanús mosolyra húzódtak – különösebb bajod nem lesz tőle.
Harry gyanakodva nézett az üvegre.
- Mi van benne…?
- Artemisia absinthium magicum, enyhe alkoholos oldatban. Úgy hallottam tavaly óta bájitalzseni vagy, Potter, úgyhogy biztos tudod mire való – Piton arcán feltűnt a régi elégedett gúny.
Harrynek rémlett az „abszint" szó a hosszú latin kifejezés közepéről, és valamilyen mágikus ürömmel hozta kapcsolatba, de a világért sem említette volna Pitonnak, hogy fogalma sincs, miről beszél. Mogorva arckifejezéssel kortyolt bele az italba – és ki is köpte a felét. Rettentően keserű volt, és az „enyhe alkoholos oldat"- ot megcáfolta a maró érzés a torkán.
- Nos igen – fűzte hozzá Piton, miközben sárga főzetét Lil karjára öntötte – Mint bizonyára te is tudod, Potter, az ürömben található phelladrén mágikus változata igen hatásos idegméreg…
Nem vette figyelembe, hogy Harry csak köhögni tudott válasz helyett.
- … Persze ilyen mennyiségben sajnos csak nyugtató hatású.
Harry dühösen levágta a földre a palackot. Valahogy az volt az érzése, hogy nála a bájital pont az ellenkező hatást váltotta ki. Felült, és villogó szemekkel nézett volt tanárára.
- Örülök, hogy pont olyan szemét, mint tavaly – bukott ki belőle – Boldemuder professzorral is ezt itatta, hogy kibírja magát két hétig?
Rögtön tudta, hogy ezt nem kellett volna kimondania. Piton kezéből csörömpölve esett ki egy lombik, és dühtől elsápadó arccal pattant fel a nő mellől, majd egy villámgyors mozdulattal Harry szívének szegezte a pálcáját.
- Fogd be a szád, Potter – sziszegte – Fogalmad sincs, miről beszélsz…
Harry megmerevedett a bordái közé fájdalmasan benyomódó pálcától. Ezúttal tényleg túl messzire ment, ezt világosan látta a hideg fekete szemekben, és a gyűlölettől remegő fehér kezekben. Érezte, hogy Piton képes lenne átdöfni a szívét mindenfajta átok vagy bűbáj nélkül.
- Semmi közöd ehhez az ügyhöz… - a varázsló suttogása félelmetesebb volt, mint bármilyen hangos szó – Még egy ilyen, és megöllek. Rosszabb vagy mint az apád…
Harry most nem akart vitázni.
- Sajnálom. – válaszolta gyorsan, a férfi szemébe nézve.
Piton undorodva nézett vissza rá, és elrakta a pálcáját.
- Én nem - mordult fel, és hátat fordított. Láthatóan zavarta, hogy megszokott bő talárja most nem suhog utána, de visszatérdelt Lil mellé. Harryben furcsamód keveredett az önvád és az indulat. Piton ugyan egy szemét alak, és nem érdemli meg azt sem, hogy Lil hozzászóljon, de ő, Harry, vajon megérdemli-e…? Azok után amit a gépben tett vele? Piton valószínűleg sosem bántotta Lilt. Egy magyarázattal legalább tartozik neki.
- Az a csók… - kezdett bele zavartan, és látta hogy Piton félbehagyja a munkáját – az nem volt igazi.
- Nem érdekel a zűrös magánéleted, Potter – hazudta a varázsló nyugodt hangon – Ezt magyarázd a barátnődnek.
- Nincs szó semmiféle „magánéletről"! – csattant fel Harry, és közben átfutott az agyán, hogy mi lesz akkor, ha majd Ginnyt kell ugyanerről meggyőznie - A csók csak egy varázslat volt, a legjobb, amit pálca nélkül el tudtam végezni, hogy megmentsem…
- Fogd be, Potter! – szólt közbe Piton – Fogalmam sincs, mibe rángattad bele őt, de nem érdekel a történeted egy újabb csodás hőstettről…
Harrynek már a nyelvén volt a csípős válasz, de ekkor Lil teste rángani kezdett, és eddig egyenletes légzése hörgő zihálásba fordult. Azonnal rájött, hogy mi történt. Látta már ugyanezt, hetekkel ezelőtt a Tiltott Rengetegben… Lil bőrét fekete pikkelyek kezdték keresztüldöfni, és éles karmaival görcsösen belemarkolt Piton vállába.
- A Draconitas-t, gyorsan! – kiáltott rá a bájitaltanár Harryre, miközben ép kezével felhúzta a nő szemhéját.
- Tessék…?
- Merlinre, Potter! A sötétzöld bájital!
Miközben Piton leszorította Lilt a földre, Harry felkapta a halomból az apró üvegcsét, és a varázslónak adta. Piton felszabadította Lil mellkasát.
- Fogd le! – kiáltott Harryre, és az üveget a szájával lefelé a nő bőrének nyomta a szíve felett. Majd előrántotta a pálcáját.
- Iniectio! – mondta ki a varázsigét, és folyadék lassan eltűnt az üvegből, ahogy Piton egyenesen Lil szívébe fecskendezte a bájitalt. Mindketten hátrább léptek, aztán a boszorkány remegése lassan alábbhagyott, és a teste elernyedt. A nyakában a kriladit kristály még mindig fényesen csillogott.
- Ez… gyakran esik meg vele? – kérdezte óvatosan Harry, még mindig az események hatása alatt.
- Nem. Csak ha nagy trauma éri – mormogta Piton. Bár látszott rajta, hogy legszívesebben tudomást sem venne Harryről, Lil érdekében mégis kérdeznie kellett. Igyekezte hát féken tartani az indulatait, aminek az lett az eredménye, hogy a hangja ijesztően nyugodt lett
- Tulajdonképpen mi történt vele? Dumbledore csak annyit közölt velem, hogy sárkányként vett részt a „Három Kor Ereje" varázsban.
Harry megpróbált barátságos hangon válaszolni.
- Hát, valóban ennyi a lényeg…
Piton hitetlenkedve nézett rá.
- Ez a varázslat csak egy legenda, Potter…
- Nem, nem az. – mondta Harry türelmetlenül, és a terem túlsó végébe pillantott, ahol Gishart holttestének kellett volna lennie. Legnagyobb megrökönyödésére nem látott ott semmit, csak egy halom fekete hamut. Mielőtt ezt szóvá tehette volna, Piton újabb kérdést tett fel.
- Ez azt jelenti… Hogy most ő figyel a Roxfort pajzsára?
- Igen. Mivel az előző örzőnek, Gishartnak a gyermekei nem tudták vállalni a feladatot – Harry tekintetében nem kevés szemrehányás bujkált. Mikor azonban meglátta Piton elsápadó arcát és komor hallgatását, gyorsan hozzátette – de az unokáinak majd át tudja adni a feladatot.
Piton hátat fordított Harrynek.
- Tehát ezért parancsolta a Sötét Nagyúr, hogy öljük meg a sárkányokat… - mondta, csak úgy saját magának.
- Igen – válaszolta Harry fáradtan, és pillanatnyilag örült annak, hogy most legalább a tanár pálcája nem szegeződik rá. – Miss Boldemuderről persze nem tudta, hogy Gishart leszármazottja.
Piton türelmetlenül bólintott, amiből Harry látta, hogy jól ismeri Lil történetét.
- És hová tűnt a sárkány?
- Azt hiszem, hamuvá lett – nézett Harry a terem túlsó felébe.
- Ez elég valószínű – gondolkozott hangosan Piton – Pont ez történt a többi sárkánnyal is. A legendák szerint így pusztulnak el Runahor gyermekei…
Harry egy darabig nézte, ahogy a bájitaltanár körbesétál, és hol a fekete hamut, hol a Merlin-gépet vizsgálja. Mintha látta volna egy üvegcse csillanását Gishart földi maradványai felett, de nem szólt.
- És maga hogy került ide? – kérdezte aztán. Piton először csak egy fintorral válaszolt.
- Természetesen a halálfalókkal jöttem. Azután a váratlan sziklaomlás után ránktámadt a Főnix Rendje, és foglyul ejtettek, kis híján meg is öltek. – mondta, majd megengedett magának egy gúnyos mosolyt - Ezután a főnixek lehoztak ide, az egész griffendéles „Harry Potter Fan Club" kíséretében.
Harry felvonta a szemöldökét, és igyekezett nem reagálni Piton csípős szavaira. Főleg azért, mert a bájitaltanáron látszott, hogy ismét felrémlett benne az őket fogadó látvány.
- Hogyan fogja kimagyarázni magát ebből a helyzetből? – kérdezte aztán a dolgok lényegére tapintva, holott a kérdést neki is fel lehetett volna tenni.
Piton a válasza előtt visszatérdelt Lil mellé és ellenőrizte a pulzusát.
- Nem lepleződtem le. Tehát eljátszom a szabadulásomat, és újra csatlakozom a Nagyúrhoz.
Harry felhorkant.
- És maga szerint Voldemort nem fog gyanakodni a szökése miatt?
- Ismeri a képességeimet – válaszolta egyszerűen Piton, és közben észre sem vette, hogy Lil csuklója még mindig a kezében pihen, holott a pulzusát már rég lemérte. Harry pár pillanatig némán nézte a varázslót, ahogy a nő arcát vizsgálta.
- Én tényleg nem akarok tőle semmit – csúszott ki aztán a száján, és Piton a gondolataiból összerezzenve letette a nő kezét. Harry megbánta, hogy ismét szóba hozta a témát, mert valahogy enyhén szólva furcsa volt Pitont arról biztosítani, hogy nem vetélytársa egy szerelmi ügyben – Öh… szóval, ez tényleg csak egy varázslat miatt volt. A ruháinkat meg muszáj volt kinn hagyni, valamilyen sárkány-ellenőrző vizsgálat miatt…
Harry gyorsan elhallatott, ugyanis Piton tömény utálatot sugárzó tekintettel a szemébe nézett, majd mindenfajta kérdés nélkül legilimenciát alkalmazott rajta. Harry ezúttal nem tiltakozott, de nem engedte mélyre, és gondosan elzárta azokat a kavargó érzéseket, amelyeket még ő maga sem tudott értelmezni.
- Értem – mondta aztán szűkszavúan a bájitaltanár, de a hangja még mindig jobban emlékeztetett egy sebzett vadra, mint régi önmagára. Egy pár pillanatig hallgattak, majd Harry szólalt meg, elterelvén a szót.
- És… Mi hír van a Horcruxokról? – kérdezte könnyedén, mintha Piton hogyléte felől érdeklődne, aki most igyekezett Harry arcára fókuszálni.
- Semmi – válaszolta aztán – Legalább is, semmi konkrétum.
Piton sokáig hallgatott és leült a sziklára. Harry várakozóan tekintett rá, de nem szólt, amíg a varázsló csendben volt.
- Két jó hír van és egy rossz – fogott bele Piton, látszólag belemenve a „beszéljünk másról"-játékba - Az egyik jó hír, hogy Voldemort még nem vette észre az igézettekercs eltűnését, a másik az, hogy Nagini egyre többször van kiküldetésben. A rossz hír, hogy nem lehet tudni, hogy hol. Még a Nagyúr bizalmasai, mint Bellatix Lestrange vagy én sem tudunk a többi halálfaló mozgásáról. Például, állandóan vannak kiküldetésben a kontinensen, de nem tudni, merre. Tehát elég kevés jelenteni valóm van.
Harry csalódottságába egy kevés gyanakvás is vegyült.
- Ennyi? – kérdezte. Piton barátságtalanul nézett vissza rá.
- Hacsak nem vagy kíváncsi arra, Potter, hogy milyen főbánjáró átkokat kell elkövetnem és kiken nap mint nap, akkor ennyi.
- Én nem úgy gondoltam…
Piton türelmetlenül leintette, és elkezdett fel-alá járkálni a teremben.
- A Nagyúr sokkal óvatosabb, mint legutóbbi feltűnésekor. Senkiben sem bízik. A Roxfort megtámadását csak Bellatrix tudta, ő is csak egy hétre előre. És ezek után még rosszabb lesz. A ma este nem marad következmények nélkül.
- Milyen… következmények? – vonta össze a szemöldökét Harry.
Piton szeme megvillant.
- Nem légy naiv, Potter. Rá fog jönni, hogy valahogy használtatok egy sárkányt, tehát itt tartózkodik Gishart egy utódja. Mivel a halálfalók nem láttak egy tizenöt méter magas fekete hüllőt bevonulni a Roxfort területére, ki fogja találni, hogy egy félsárkány lehetett a bűnös. Azt pedig jól tudja, hogy rajta kívül csak Aberforth és Albus képes ilyen lény létrehozására. Így össze fogja kapcsolni az egyébként gyakori Boldemuder nevet Aberforth-al…
- Értem, értem… - szólt közbe Harry, és sóhajtott – Szóval Lil bajban lesz. Őt könnyebb megölni, mint egy sárkányt…
Piton tekintete a boszorkányra siklott, és az arca komorabb volt, mint bármikor ezelőtt.
- Pontosan. – morogta - A Nagyúr nem fog lemondani erről a kriladitról. A Roxfort csak akkor van biztonságban, ha Lil is biztonságban van.
Harry nem tudott mit mondani erre. Igazából szeretett volna valami biztatót hozzáfűzni a dologhoz, de nem ment. Csendben maradtak hát, és mindketten az alvó boszorkány kortalan arcát nézték. Majd amikor ráeszméltek erre, zavartan elfordultak.
- Ami a kígyót illeti – folytatta aztán váratlanul Piton – csak akkor lehet elpusztítani, ha nincs a Nagyúr közelében. Megpróbálom kideríteni, hogy mi Nagini feladata, de ez nem olyan egyszerű.
Harry kicsit feszélyezetten bólogatott.
- Addig én, hmm, próbálok potenciális helyeket felvetni Griffendél pálcájával kapcsolatban.
- Az jó lesz – biccentett Piton hátborzongató udvariassággal, és ismét kényelmetlen csend borult rájuk. Harry nem tudta volna meghatározni, hogy mit érez most – bűntudat, aggodalom, és szégyenérzet keveredett benne a közelmúlt eseményeivel kapcsolatban. Sőt, ha jobban magába nézett, mocskosnak, tisztátalannak érezte magát. Sosem mondta ki még a halálos átkot, főleg nem ilyen körülmények között… Eddig végig abban a hitben élt, hogy ő nem is képes gyilkolni az Adava Kedavrával, de most rá kellett döbbennie, hogy meg tudta volna ölni Voldemortot – Lil élete árán. Elszorult a torka a gondolatra, hogy talán valóban képes lett volna rá… Piton pedig egész nyugodtan viselte az egészet; csak egyszer próbálta megölni, ami szokatlan önuralomra vallott. Harry gyanította, hogy titokban ő is kortyolt az Artemisia Absinthium alkoholos oldatából…
Végül, amikor a csend már kezdett zavaróvá válni, mindkettőjük megkönnyebbülésére lobbanó lángok világították meg a termet, és megjelent a két főnix. Fawkes énekelve leírt pár kört a sziklateremben, míg Brian néhány ruhadarabot ejtett le előttük. Harry rögtön felismerte a talárját és a többi holmiját, és szótlanul felmarkolta őket, egy hálás pillantást küldve Dumbledore felé. Piton egy pillanatig megkövülten bámult Lil talárjára, végül felvette a földről.
- A köpenyemet sértetlenül kérem vissza, Potter – szólt oda Harrynek, majd kezében a ruhával a boszorkány felé fordult. Harry válasz nélkül szintén hátat fordított, és megkönnyebbülten dobta le magáról a nehéz, gyógyfű-illatú ruhadarabot.
---------------------------------------------------------------------------------------------
Fawkes őt és Lilt rögtön a gyengélkedőbe vitte, Brian pedig Pitonnal ment el, miután Harrynek sikerült meggyőznie arról, hogy minden rendben van vele. Persze tudta, hogy ennyivel nem úszta meg Dumbledore kérdéseit. A főnix szeméből sütő aggodalom és kétség olyan nyilvánvaló volt, hogy Harry szinte beleborzongott az előre sejthető beszélgetés ígéretébe. Tudta, hogy Dumbledore észrevette az Adava Kedavrát, és ez nem fog szó nélkül maradni.
Harry eleinte a gyengélkedő ellen is tiltakozott (miszerint neki semmi baja), de miután megtudta, hogy Ron és Hermione is ott van, rögtön beleegyezett.
Amikor egy tüzes lobbanással megjelentek az orvosi szobában, Madam Pomfrey, a sokat tapasztalt javasasszony rögtön odaugrott hozzájuk.
- Magasságos Merlin, fektesse rögtön az ágyra! – rendelkezett határozott hangon, miközben Harry a lebegőbűbájjal fenntartott Lilt az egyik kórházi ágy felé kormányozta. A boszorkány arca még mindig vörös volt a rászáradt vértől. Fawkes ráült a párnára, Madam Pomfrey pedig elhúzta az ágy körül a függönyt, és elkezdte Lil sebeit vizsgálni.
Ezalatt Harry a tekintetével Ronékat kereste, de észre kellet vennie, hogy egyáltalán nincsenek egyedül a kórteremben. Piton egy szóval sem említette, hogy ekkora csatát vívtak a Főnix Rend tagjai: rögtön észrevette a sebesült Lupint és Tonksot. A szoba egyik sarkában pedig ott állt Mordon, és annak ellenére, hogy csonka orrából szivárgott a vér, ráfogta a pálcáját két fiatal, rémült tekintetű halálfalóra, akik a sziklaomláskor sérülhettek meg.
Harry rögtön elkapta Lupin pillantását. Gyorsan biccentett, és odalépett hozzá.
- Halálos áldozatok? – kérdezte köszönés helyett. Legnagyobb megkönnyebbülésére Lupin megrázta a fejét.
- A mi oldalunkon nincsenek. Két halálfaló viszont meghalt a sziklák miatt, amit valamilyen nagy erejű átok rombolt le, az a két kölyök pedig megsebesült.
Lupin Mordon felé pillantott, majd érdeklődve fürkészte Harry arcát, aki döbbenten bámult maga elé. Két ember meghalt… Megölt két embert… Miért nem érez semmit?
- Úgy hallottam Briantől, hogy te mentettél meg minket.
Harry összerezzent.
- Igazából Boldemuder professzor volt… - motyogta, és kerülte a varázsló tekintetét. Ha tudta volna Lupin, hogy mire készült akkor… Ha látta volna, ahogy kimondta a leggonoszabb átkot, ami létezik ezen a földön, akkor nem nézne rá ilyen büszkén csillogó szemekkel. Beleborzongott Lil ordításának emlékébe.
- Maguk hogy vannak? – terelte el gyorsan a témát, és tekintete az alvó Tonks felé siklott.
- Remekül – válaszolt Lupin mosolyogva – Pár súrlódó bűbáj, ennyi az egész. Tonks egy bájital miatt még alszik, de nemsokára elmegyünk.
Harry bólogatott, de szinte alig figyelt volt tanárának válaszára, akinek feltűnt a hallgatása.
- Harry – kérdezte halkan – minden rendben van?
A kérdésére Harry egy határozottnak látszó mosollyal válaszolt, amit nagyon nehéz volt eljátszania.
- Persze… - monda, majd a tekintetével újra végigfutott a gyengélkedőn –Ronék hol vannak?
- Pár perce elengedte őket Madam Pomfrey. Úgy sejtem hogy a klubhelységben lehetnek.
Lupin megértő pillantással nézett volt tanítványára, aki erre türelmetlenül fészkelődni kezdett.
- Menj utánuk nyugodtan. Biztos szeretnék tudni, hogy egyben vagy-e.
Harry megkönnyebbülten bólintott.
- Még majd visszanézek – ígérte, és egy biccentés után az ajtó felé indult. Ekkor azonban Lil ágyának függönye széthúzódott, és az igencsak zaklatott Madam Pomfrey lépett ki onnan.
- Mr Potter – szólt Harry után szinte hisztérikus hangon – tud arról, hogy Miss Boldemuder sebeit már ellátta valaki? Igen aggasztó eset, mert a sebforrasztás stílusa nagyon emlékeztet…
- Igen – szólt közbe gyorsan Harry – én voltam az.
- De… - próbált tiltakozni a javasasszony - Az a forrasztóbűbáj nem jelent meg könyvben, csak ketten ismerjük, én és Pi…
Harry gyorsan közelebb lépett a boszorkányhoz, és maga is meglepődött, hogy hangja parancsoló suttogássá vált.
- Ennek nincs jelentősége, Madam Pomfrey. A sebet én gyógyítottam be, és bármilyen furcsa észrevétele van Miss Boldemuder vérével kapcsolatosan, azt se közölje hangosan.
Az öreg javasasszony döbbenten nézett rá, és szinte megbabonázva eltette a kezében tartott vérmintát.
- Ha így gondolja, Mr Potter… - hebegte, és egy bátortalan mosoly után visszatért az irodájába. Harry zaklatottan nézett utána, és még elkapta a jelenetet figyelő Lupin meglepett pillantását, majd kiviharzott a gyengélkedőből.
--------------------------------------------------------------------------------------------------
A kastélyon szinte végigszáguldott. Már majdnem dél volt, és látta, hogy az egész iskola a nagyteremben ül, McGalagony magyarázatát hallgatva. Csak egy pillanatra lesett be az ajtón, és épp elkapott egy „Aggodalomra semmi ok…"- ot az igazgatónő részéről, majd amikor meggyőződött arról, hogy Ron, Hermione és Ginny nincs benn, egy törött fülű házimanó-szoborpár segítségével a Griffendél-torony felévette az irányt.
- Nemo nostrum – vetette oda a jelszót a Kövér Dámának, majd a lendülettől csaknem átszakította a képet, ami makacsul a helyén maradt. A Dáma legjobb barátnője, Violet társaságában épp az eseményeket tárgyalták ki, és most mindketten rosszallóan néztek Harryre.
- Iskolaelső létedre nem tudod, hogy megváltozott a jelszó?
- Mikor? – hebegte Harry.
- Egy fél órája! Rendkívüli intézkedés a halálfaló-támadás miatt.
Harry bosszankodva felnyögött.
- Kérem, ne csinálja ezt velem… Közel hét éve nap mint nap átmegyek itt, csak megismer…
Violet erre felháborodottan legyezni kezdte magát, míg a Kövér Dáma ingerülten válaszolt.
- Honnan tudjuk, hogy nem Százfűlé-főzetet használsz?
Harry erre már nem tudott mit válaszolni. Épp egy erőszakos megoldáson gondolkozott, amikor eszébe jutott valami, és az ajka keskeny mosolyra húzódott.
- Tudok egy másik jelszót.
A két festményhölgy érdeklődve fordult felé, míg Harry ártatlanul kivágta:
- Phineas Nigellus.
A Kövér Dáma a szívéhez kapta a kezét.
- Ezt meg honnan…? – sikoltotta, Violet pedig értetlenül nézett vissza rá. Harry felidézett egy nagyon régi emléket.
- Ha jól emlékszem, iskolaévei alatt nyomós oka lett volna beperelni az akkori igazgatóját tolakodó magatartása miatt. De maga inkább megalkudott vele egy Roxforti önarcképben, nemde?
- Jó, jó… ne folytasd! – vágott közbe a Kövér Dáma. Az arcára valahogy a szokásosnál több piros festék jutott, majd ezt elrejtendő a kép felcsapódott, és szabaddá tette az utat a Griffendél klubhelységig.
Harry arcán egy pillanatra elégedett mosoly suhant át, ahogy belépett – aztán gyorsan elkomorult, amint észrevette a falfehér Ront és Hermionét. A lány épp zokogva dőlt Ron vállára, és először észre sem vették Harryt.
- Mi történt? – kérdezte, és lehuppant a velük szemben lévő fotelbe. Hermione ekkor felemelte a könnyáztatta arcát, de Ron válaszolt helyette.
- Összevesztek Ginnyvel – mondta szinte óvatosan – és egy csomó hülyeséget vágtak egymás fejéhez…
- De miért sír?
Ron tanácstalanul megvakarta vörös üstökét.
- Tudod, ez olyan női dolog lehet…
- Ronald Weasley, le sem tagadhatnád, hogy öt bátyád van! – csattant fel Hermione, majd Harryhez fordult – Te jól vagy? Piton professzor nem engedte,hogy ottmaradjunk veled.
Harry csak türelmetlenül bólintott.
- Hol van most Ginny?
Ron és Hermione összenéztek, végül a lány válaszolt.
- A szobájában – mondta egy sóhajtás kíséretében, majd miután erre Harry szó nélkül felpattant, hozzátette – De ne menj utána. Egyrészt nem tudnál, másrészt azt mondta hogy nem nagyon szeretne látni téged…
- Ho-hogyan? – hebegte Harry.
- Hát nem pontosan ezekkel a szavakkal mondta – kotyogott közbe Ron – mit gondolsz, miért bőg Hermione?
Harry válasz nélkül visszarogyott a foteljába.
- De mi történt egészen pontosan?
Ron erre rosszallóan összevonta a szemldökét. Harry most vette csak észre, hogy a barátja is neheztel rá.
- Azt hiszem, ezt nekünk kéne megkérdeznünk. És a húgomnak is tartozol egy magyarázattal. Van fogalmad arról, hogy mit láttunk, amikor megérkeztünk oda?
Harry elvörösödött. A barátai valószínűleg semmit sem értenek az egészből, és Ginny a legkevésbé.
- Igen. De… nem az volt, amire gondoltok! A professzor haldoklott, és az csak egy pálca nélküli varázslat volt, amit…
- Ne fáradj, Harry – szólt közbe Ron, majd kicsit hitetlenkedve folytatta – Brian már elmagyarázta Ginnynek, hogy mi történt. Azt mondta, hogy valamilyen szeretet-varázslat vagy micsoda volt… De kicsit eltúloztad a dolgot, nem?
Harry nyelt egyet, és még mindig szokatlanul vörös arccal a barátaira nézett.
- És Ginny ezután sem… most sem akar beszélni velem?
Ron megrázta a fejét.
- Hát, nem igazán. Elég hisztérikusan viselkedett. Azt mondta, elege van a megmentő-mániádból…
Harry reményvesztetten felnyögött, és hátradőlt a fotelben, Hermione pedig rosszallóan nézett rá.
- Ne légy dühös rá. Te nem tudhatod, hogy ez az egész hogy nézett ki. Ahogy… csókolóztál Boldemuder professzorral… az olyan valósághű volt – itt egy kicsit elbizonytalanodott – Ugye, tényleg csak a varázslat miatt csináltad?
- Hát persze – hördült fel Harry, és bosszankodva vette tudomásul, hogy akarata ellenére ismét elvörösödik – Ha nem mentem meg, a pajzs elpusztul, és Roxfortot elfoglalják a halálfalók, az talán jobb lett volna?
Hermione gyanakodva nézett rá, aztán sóhajtott.
- Persze hogy nem. Azt viszont meg kell értened, hogy Ginnynek ez egyszerűen túl sok volt.
- Hé, Ginny előtt még Harryt védted! – méltatlankodott Ron.
- Ha jól tudom, először te is fel akartad pofozni Harryt.
- De akkor még nem tudtam, hogy miért csinálta… Különben is, Ginny a szokott módján túlreagálta a dolgot…
- Igen? Túlreagálta? És az mi volt, amikor majdnem beverted Terry Boot orrát, mert megkérdezte, hogy segítek-e neki számmisztikából?
Harry úgy döntött, hogy jobb elejét venni a vitának.
- Elég! Kérlek, hagyjátok abba… - mondta, majd egy sóhajtás után megdörzsölte a halántékát – Nem szándékosan csináltam az egészet… Azt kívánom, bárcsak meg se történt volna. De akkor éreztem, hogy a professzor haldoklik, és még a pálcám sem volt nálam. Valamit tennem kellett, és fogalmam sincs honnan, de tudtam, hogy ez az egyetlen megoldás…
Óvatosan felnézett a barátaira, és az értetlen pillantásaikkal találta szembe magát. Sokáig egyikük sem szólt.
- Harry… - kezdte aztán halkan Hermione, és látszott, hogy kicsit tart a haragjától – Honnan tudsz ilyen varázslatokat? Senki sem tanította nekünk, én csak egyszer olvastam ilyesfajta mágiáról egy nagyon régi könyvben…
Harry meglepetten pislogott.
- Nem tudom – válaszolta őszintén, majd hirtelen kifakadt – Dumbledore ezeréves emlékekkel tömte tele a fejem, és ha elgyengülök, Voldemorttal álmodok, szóval egy röpke megérzés aggaszt jelenleg a legkevésbé!
- Mi nem úgy gondoltuk, és természetesen a te oldaladon állunk… - fogott bele Hermione, de Ron leintette, hogy hagyja beszélni.
- Ne haragudjatok – motyogta Harry – Én állandóan csak… Belekeveredek dolgokba. Nem tehetek róla…
Ron erre csupán összevonta a szemöldökét. Hermione is sokáig hallgatott, majd egy bátortalan mozdulattal megpaskolta Harry térdét.
- Nyugodj meg. Ginny valahogy meg fog békélni. Csak adj neki egy kis időt.
- Nem tudom, hogy valaha szóba áll-e még velem. – mormogta pesszimistán – tényleg eléggé félreérthető volt a helyzet.
Ron erre kuncogni kezdett, mire Hermione rácsapott a fejére.
- Bocsánat. – szabadkozott a fiú – de eszembe jutott, az arckifejezés, amit Piton és Ginny vágott… Öhm… Így utólag viccesnek tűnik. – fejezte be sután, ahogy észrevette Harry elsápadó arcát.
- Tényleg, Pitonnal nem volt gondod? – faggatta gyorsan Hermione.
- Hát… nem igazán – felelte Harry, belegondolva, hogy sokkal rosszabb is lehetett volna - Csak egyszer akart megölni. Vagyis, kétszer, mert először egy furcsa bájitallal kezdte.
Hermione gyanakvó pillantással méregette.
- Ugye nem párbajoztatok?
- Dehogy. Ott sem volt a pálcám. Bár ez Pitont nem zavarta volna… Egyébként a szokásos műsort adta elő, hogy rosszabb vagyok, mint az apám, és ne merjek többet hozzászólni.
A lány tekintete most megenyhült, és Ron arcára is együttérző félmosoly ült ki.
- Nem akartunk otthagyni téged egyedül Pitonnal, de elzavart minket. Fawkes és Brian pedig beszélni akartak Lupinnal és McGalagonnyal, úgyhogy a gyengélkedőbe mentünk, pedig csak pár horzsolás volt rajtunk.
Harrynek most eszébe jutottak az éjszaka eseményei.
- Nagyon jó volt az a lebegtető-bűbáj, amit csináltatok – mondta, és megkísérelt egy halvány mosolyt – Aggódtam értetek, de látom, nem volt rá okom.
Erre egyikük sem felelelt, csak zavartan néztek maguk elé. Az elmúlt nap mindhármukban kitörölhetetlen emlékeket hagyott. Ginny fogja talán a legtovább emészteni a történteket.
Még sokáig ültek ott, és lassan más témákra terelődött a szó, amiért Harry igazán hálás volt. Többek között arra, hogy hányan fogják itthagyni az iskolát ezután az eset után. Mivel a harcokba aurorok is bekapcsolódtak, pár óra múlva ettől lesz hangos a Reggeli Próféta. McGalagony megnyugtató beszéde nem lehetett hatással mindenkire, főleg a szülők fognak tiltakozni, ha tudomást szereznek minderről.
Hűvös őszi szél fújt be a klubhelyiség nyitva hagyott ablakán. Harry szórakozottan a kandalló felé bökött a pálcájával, és a fahasábok lángoltak fel, melegséggel töltve el a szobát. A táncoló fényben hirtelen az jutott eszébe, hogy ez volt az első igazi varázslat, amit látott egy viharos éjszakán, abban a tengerparti viskóban… de azóta olyan sok minden megváltozott. Már nem tudott meglepődni egy esernyővel varázsló óriáson, sőt, szinte képtelen volt bármivel kapcsolatban döbbenetet érezni.
Hermione és Ron épp arról vitatkoztak, hogy bezárják-e az iskolát, ha most nagyon leapad a létszám, de ő alig figyelt rájuk. Valahogy… öregnek érezte magát. Sokkal öregebbnek, mint a vele szemben ülő két barátja, és ez aggodalommal töltötte el.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------
Harry aznap nem találkozott Ginnyvel, de igazából nem is kereste, megfogadva Hermione tanácsát. A lány szerint egész nap a szobájában volt, és bár többször megfordult a fejében, hogy beszél vele, mindig visszafogta magát. Neki még egy hosszú beszélgetést el kellett viselnie McGalagonnyal az esetről, és eközben igyekezett biztosítani a boszorkányt arról, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ennek ellenére legalább harminc diák még aznap elhagyta az iskolát, legtöbben az első osztályokból. Seamusért is eljöttek a szülei, de egy viharos veszekedési jelenet után a fiuk nélkül kellett távozniuk, Seamus ugyanis továbbra sem volt hajlandó „megfutamodni". Most, hogy tudott a kriladitról, Harry titokban meg tudta érteni a távozókat.
Ennek ellenére amikor McGalagony teljesen komoly arccal a véleményét kérdezte az iskola fennmaradásával kapcsolatban, kitartott a működés mellett. Jól emlékezett Seamus elszánt arcára, és a többiek kitartására, akik biztos nem örülnének, ha Roxfort bezárna. Meglepetésére McGalagony komolyan vette őt, sőt több mint egy fél órát beszéltek még a rendkívüli intézkedésekről. Végül, a távozók névsorát olvasva úgy döntöttek, hogy kénytelenek lesznek beszüntetni az első három évfolyam működését, amit McGalagony a vacsoránál közölt az érintett diákokkal.
Ez a beszélgetés sem segített Harrynek abban, hogy ne érezze magát húsz évvel öregebbnek a koránál. Este a borús hangulatú vacsora után rögtön lefeküdt, még mielőtt a többiek visszaérkeztek volna. A klubhelységből felszűrődő zajokból kitalálta, hogy az első három évfolyamba tartozók lecipelték összecsomagolt ládáikat, és nemsokára hallotta begördülni a fiákereket a kastélyparkba.
A szél valahonnan az állomás felől elhozta a Roxfort Expressz hosszan elnyúló füttyét. Harry összehúzta a függönyöket, és a teljes sötétségben a másik oldalára fordult. De nem akart még aludni. Gyengének és sebezhetőnek érezte magát, és akárhányszor ellazult, mintha érezte volna Nagini bőrének az érintését…
Amikor táncoló lángnyelvek világították meg a baldachinos ágy függönyét, tudta, hogy a számadásai még nem értek véget. A hátára fordult, és érezte, ahogy Brian hattyúszerű teste a mellkasára nehezedik. Fényt gyújtott a tenyerében, ami megvilágította a főnix fényes tollait.
- Elvisz az Erdőbe? – kérdezte lemondóan. Úgy gondolta, hogy a legjobb, ha rögtön a lényegre tér. Brian erősebben belemarkolt, és Harry nemsokára meghallotta a jól ismert nyugodt hangot.
- Nem. Bár bevallom, elég nehéz így beszélnem veled, de nem akarlak most elhurcolni sehova.
Harry megkönnyebbülten sóhajtott. Hallotta, hogy közben bejöttek a többiek, ezért szavak nélkül folytatta.
- Tudom, mit akar mondani.
- Valóban? – kérdezett vissza kíváncsian a főnix. Harry nem tudta nem észrevenni Dumbledore aggodalmát és nyugtalanságát a könnyed hang mögött.
- Igen. – válaszolt tárgyilagosan - Felelőtlenség volt az Adava Kedavrát használnom. Megöltem két embert. Gyilkos vagyok.
- Miért mondanék ilyesmit?
Harry értetlenül nézett rá.
- Mert… ez igaz.
Az öreg mágus sokáig hallgatott. Harry tudta, hogy most valami vigasztalásfélét akar mondani, és megsemmisülten várta az elkerülhetetlen. Nem akarta, hogy vigasztalják. Tudta, hogy ez gyerekes dolog,de a régi életét akarta. A régi Roxfortot, halálfalók és Voldemort fenyegetése nélkül. Nem akart sem igazgató-jelölt, sem a világ potenciális megmentője lenni. Újra tizenegy éves akart lenni, Bogoly Berti-féle Mindenízű Drazsét vásárolni a vonaton, és hallgatni Ron és Hermione véget nem érő vitáit…
A főnix mintha megérezte volna ezt, és halkan válaszolt.
- Harry, az életben nem választhatsz mindig jó és rossz között. Legtöbbször annyit tehetsz csupán, hogy a legkisebb rossz mellett döntesz. Így történt ez éjszaka is. Felteszem, bármit megtettél volna, hogy a halálfalók elhagyják Roxfortot…
Harry dühösen szuszogott. Tipikus Dumbledore-féle baromság! Hirtelen kifakadt, és felszabadult benne minden feszültség, ami a nap során nyomasztotta.
- Majdnem megöltem az unokahúgát! Kimondtam a halálos átkot! Hatalmasabb voltam abban a pillanatban, mint bárki más, Voldemortot és magát is beleértve! Senki sem tudott volna megállítani!
Dumbledore tekintetén egy árnyalatnyi félelem suhant át, s erre Harry meglepetten elhallgatott. A varázsló hangja meggyötörtnek és öregnek tűnt, amikor újra megszólalt.
- Tudom, Harry. Sokan… így éreznek a Gépben. Ezért van ott a sárkány, hogy ne engedje gyilkolásra használni a Három Kor Erejét…
Harry kerülte az öreg varázsló pillantását. Ismét érezte a torkában az önvád keserű ízét, és amikor elszánta magát a legszörnyűbb igazság bevallására, eleredtek a könnyei.
- Lil… ő… nem volt elég erős ahhoz, hogy megállítson. Átvettem az irányítást, és… Én okoztam azokat a sebeket. Nem érdekelt, hogy szenved…
Harry vállait megrázta a néma sírás, és csak remélni tudta, hogy Ron nem hallotta meg. Dumbledore sokáig hallgatott. Hagyta, hogy Harry egy kicsit megnyugodjon, és csak azután szólalt meg ismét.
- Az, hogy most az önvád gyötör, és hogy végül mégsem ölted meg Voldemortot, mindennél jobban bizonyítja, hogy az erőd ellenére önmagad maradtál. Tudod egyáltalán, hogy mi volt az a varázslat, amivel megmentetted Lilt?
Harry erőtlenül megrázta a fejét.
- A régiek „önkéntes adomány" – nak hívták. Minden életerőd átadtad neki, hogy ne haljon meg - bár elég érdekes módját választottad, a csók nem szükséges hozzá. Persze sokat segíthet, ha szereted az illetőt. Másképp talán nem is működik a varázslat. Ezelőtt sosem láttam, hogy valaki képes lett volna ezt a bűbájt elvégezni, jómagam csak egyszer kerültem olyan helyzetbe, hogy próbálkoznom kellett vele. Nem arattam teljes sikert.
Dumbledore őszinte szavaira Harry csak nyelt egyet. Ismét eszébe jutott az a probléma, ami eddigi Roxfortos éveiben gyötörte.
- Miért van az – kérdezte aztán halkan – hogy ha valami veszély történik, akkor olyan dolgokra vagyok képes, amit biztos nem tudnék megismételni egy átváltoztatástan-órán?
A főnix szokatlanul mély hallgatásba burkolózott, majd gyanakodva méregette Harryt.
- Gishart mondott talán valamit, miután a saját mágiájával átvizsgált téged?
Harry szinte bosszankodva nézett rá. Muszáj Dumbledore-nak mindenről tudnia? Végül kényelmetlenül feszengve bólintott.
-Azt hiszem, kitalálta a jóslatot. És… szörnyszülöttnek nevezett. Aztán valami olyasmit mondott, hogy a természet fekete humora vagyok – majd tétován hozzátette – Nem akart beengedni a Gépbe. De végül minden bizonnyal a „kisebbik rosszat" választotta…
- Valóban? – dörmögte Dumbledore elgondolkozva. Harry kétségbeesetten fakadt ki.
- Mit akart mondani ezzel Gishart?
Meglepődve vette észre, hogy a főnix kerüli a pillantását.
- Nem tudom, Harry. Sajnos tényleg nem tudom.
Harry már majdnem a fejéhez vágta, hogy hazudik, de eszébe jutott, hogy Dumbledore sosem válaszolt neki direkt hazugsággal. Talán épp most kezdi el? Mielőtt azonban tovább firtathatta volna a dolgot, az igazgató ismét megszólalt.
- Ideje lenne aludnod. Egy nagyon nehéz nap áll mögötted.
Bár a főnix hangja nem volt parancsoló, Harry mégis érezte, hogy Dumbledore lezártnak tekinti a beszélgetést.
- Nem akarok aludni – sütötte le a szemét, és egy kicsit szégyenkezve folytatta – Félek, hogy ismét… Voldemorttal fogok álmodni.
- Ezúttal nem. Itt maradok veled, és figyelek az álmaidra, csak próbáld kiüríteni az elméd…
Harry megkönnyebbülten bólintott, és igyekezett követni az igazgató utasítását. Azonban ez elég nehéznek bizonyult.
- Az az „önkéntes adomány"- dolog csak akkor működik, ha szeretem az illetőt?
A főnix sóhajtott.
- Nos… Igen.
- Én nem vagyok szerelmes Lilbe. – jelentette ki határozottan
- Sokféle szeretet létezik, Harry. És sokféle szerelem is. Én nem vádollak semmivel, de Aberforthnak inkább ne meséld el az esetet. Perselusnak is meggyűlt vele a baja.
- Én…De hát tényleg nincs köztünk semmi!
- Aberforth ritkán törődik a részletekkel.
- Tulajdonképpen mi történt Lil és Piton közt? – kérdezte kíváncsian Harry, mire a főnix fáradtan becsukta a szemét.
- Aludj, Harry. Már nem sokáig van erőm ehhez a beszélgetéshez. Emberi idegpályákat kell fenntartanom a főnix-agyban és ez elég kimerítő…
Harry látta, hogy erre már nem fog választ kapni, ezért szótlanul oldalra fordult, és behunyta a szemét. Majdnem mindent sikerült kiürítenie az elméjéből. Egyedül Lil összevagdalt testét, és Piton tömény gyűlöletbe burkolt szenvedését látta maga előtt, ahogy álomba merült.
----------------------------------------------------------------------------------------------------
Rémálmai mégsem voltak, és legnagyobb megkönnyebbülésére Lil másnap már tanított. Reggelinél tűnt fel, és ugyanolyan mosolygós volt, mint egy héttel ezelőtt. Aztán Ginnyt is észrevette – a Hollóhátasok asztalához ült le Luna mellé, és rá sem hederített Harryre. Ez persze az egész napját elrontotta, és bár McGalagony igyekezett rendben megtartani az órákat, Harry egyáltalán nem figyelt. Ennek az lett az eredménye, hogy kéttekercs pluszmunkát kapott az igazgatónőtől, amit elég dühösen fogadott. A rendszerető McGalagony nyilván „jó leckének" tartja ezt az egészet a Nagybetűs Életre, vagy mire, de észrevehetné, hogy ő már javában benne jár az említett korban. Este (Hermione borús jóslatai ellenére) megpróbált beszélni Ginnyvel, de hideg elutasítást kapott, és kis híján egy rémdenevér-rontást is.
Az elmúlt napnak más utóhatásai is voltak: az Esti Prófétában megjelent, hogy Voldemort feldühödött halálfalói több helyen felrobbantották a londoni metrót, és ráadásul nagy tömegek előtt nyilvánosan varázsoltak. A minisztériumi aurorok egy kisebb hadserege alig győzte módosítani az emlékezetüket. A káosz egyre inkább eluralkodott rajtuk, és a varázslók bizalma ismét megrendült a Minisztériumban. Harryt leginkább az bosszantotta, hogy a Próféta „Az ország Harry Potterért kiált – a kivételes fiú talán cserbenhagyta a varázsvilágot?" szalagcímmel lehozott egy több mint egyoldalas cikket, amit az igencsak gyanús R.V. monogram zárt.
Egyedül az vigasztalta, hogy Lil szemmel láthatóan jól volt, leszámítva azt, hogy a viselkedése még kiszámíthatatlanabb lett. A boszorkány elárulta Harryéknek, hogy akárhányszor áthalad valaki a pajzson (ponotsabban a főkapun, mert csak ott lehetett ezt megtenni), végigbizsereg a gerince, és érzi, hogy ki volt az. Ha nem kívánatos behatoló az illető, azonnal lezárhatta a bejáratot. A tanárnő végigkuncogta az első SVK-óráját, és senki sem értette miért. Később elárulta hármójuknak, hogy több mint egy óráig nem engedte Fricset bejönni – persze csak hogy tesztelje a rendszert. Aztán lenyugodott, és pár nap múlva meg sem látszott rajta a változás. A kriladit nyakláncot pedig mindig gondosan elrejtette a ruhája alá.
A Gépben töltött percekről egyikük sem beszélt. Harry többször megpróbált bocsánatot kérni tőle, de Lil úgy tett, mintha nem történt volna semmi. Azt azért egyszer megkérdezte, amikor négyszemközt voltak, hogy hogyan menekült meg, hiszen érezte, hogy haldoklik. Harry tökéletes nyugalommal a szemébe hazudta, hogy csakis Piton gyors segítségének köszönheti az életét, és Ronékat is megkérte, hogy hallgassanak a csókról.
Arról senkinek sem szólt, hogy egyedül Brian társaságában tudja rémálmok nélkül végigaludni az éjszakát. Próbálta az egyre inkább elhatalmasodó rosszkedvét tettetett vidámságba burkolni, de tudta, hogy a barátait ezzel nem tévesztheti meg. Egyre többször kellett elviselnie Hermione aggódó pillantását, és Ron zavart kérdéseit, amivel azt akarta megtudni, hogy minden rendben van-e vele. Természetesen egyáltalán nem volt, de mindig határozott igennel válaszolt a kérdésekre. Egy kis melegséggel töltötte el, hogy két embernek legalább számít valamit.
Kiábrándító volt minden reggel a Próféta halálhíreit olvasni, és még hosszú napokig Rita Vitrol „leleplező" cikkének szalagcíme járt a fejében. A nő egy dologban nem hazudott: tényleg neki kell tennie valamit, hogy véget érjenek ezek a szörnyűségek… Egyre többet morfondírozott a Horcruxok helyén, és közben észre sem vette, hogy elmaradozik a barátaitól. Ron és Hermione mostanában sok időt töltött egymás társaságában, így nem tűnt fel nekik sem, hogy Harry a délutánjainak nagy részében a könyvtárba jár.
Igazából nem tanult, csak gondolkozott és lapozgatta a könyveket, vagy bámult kifele az ablakon. Innen épp rálátott Hagrid kunyhójára, és sokszor nézte az óriást a három kis sárkány társaságában. Az első pár napban Hagrid gügyögve egy hatalmas babakocsiban tologatta őket, (ami a saját bevallása szerint csecsemőkorában még az övé volt), majd amikor a sárkányfiókák ezt porig égették, inkább csak játszott velük a kertben. Sokkal könnyebben lehetett őket kezelni, mint annak idején Norbertet – legalábbis Hagrid szerint, aki több mint egy órán keresztül bőgött azon, hogy a most már gügyögő fiókák „mamá"-nak szólították. Lillel együtt négyesben sokszor meglátogatták a kunyhót. Harry, Ron és Hermione nagyon örült, hogy ilyen boldognak látják Hagridot, és a fiókák is ragaszkodtak pótmamájukhoz.
Az október gyorsan eltelt. Egyre hűvösebb szél rázta meg a kastély ablakait, és bár a Roxmortsi hétvégéket McGalagony betiltotta, igyekezett mindent a „régi kerékvágásba" terelni – ami nagyon nehéz volt egy maroknyi diákkal. A kastély szinte kongott az ürességtől, ennek ellenére megrendezték az első kviddicsmérkőzést: a Griffendél - Mardekár találkozót. Ez általában a legizgalmasabb meccs szokott lenni, de a Mardekár jelenlegi csapata siralmas volt. Csak két hajtót tudtak kiállítani, és az egyik terelőjük jól láthatóan képtelen volt megkülönböztetni a gurkót a kvafftól. Harry pedig a legújabb képessége ellen küzdött, miszerint a cikeszek csaknem szó szerint belekeveredtek a kezébe. Amikor a meccs folyamán már harmadszor is megpróbálta újra elhajítani az aranylabdát, Luna, a „szakkommentátor" álmatag hangja töltötte be a levegőt.
- Az állás jelenleg százhatvan-nulla a Griffendél javára. Ó, és a piros-arany mezes Potter ezúttal nem tudta elég hamar eldobni a cikeszt. Madam Hooch észreveszi és lefújja a meccset. – majd kis szünet után hozzátette – szép és majdnem szoros küzdelem volt.
Szavait a jelenlevő diákok lemondó morajlása követte, és rekordidő alatt kiürült a lelátó. Harry titokban meg volt győződve arról, hogy ez egyben az idény utolsó meccse is volt, de nem igazán bánta a dolgot. Amikor pár perccel később Ron és Hermione társaságában a Griffendél-torony felé haladtak, meg sem lepődött, hogy McGalagony hangját hallja meg maga mögül.
- Mr Potter…
Mindhárman megálltak. Harry lemondó arckifejezéssel fordult meg.
- Igen, tudom. A meccs elég szánalmas volt.
Az igazgatónő türelmetlenül félbeszakította.
- Nem erről van szó. Vagyis… a meccs szokatlanul egyoldalú volt, de most másról akartam beszélni magával… - zavartan köhintett, és látszott rajta, hogy szívesebben venné, ha nincs ott Ron és Hermione.
- Igen? – kérdezte kíváncsian Harry.
- Nos – húzta ki magát McGalagony – Mint tudja, ma este van Halloween éjszakája…
Harry nem tudta. Már egy ideje nem figyelte a naptárat.
- Tényleg? – kérdezte udvariasan, miközben azon morfondírozott, hogy mire akar kilyukadni a professzor. McGalagony türelmetlenül nézett vissza rá.
- Igen, Potter, mint minden év október 31-én. Szeretném, ha ez a nap pontosan olyan lenne, mint Albus idejében. De a Nagyterembe a házimanók szerint…
- Áh – Harry hirtelen ráeszmélt – A jelszó!
- Pontosan. Amit én sajnálatos módon nem kaptam meg Albustól, pedig minden lényegesebb dolgot leírt.
Az igazgatónő még mindig pengevékonyságúra szűkített ajkakkal, és egy alig látható pírral az arcán rövid listát nyomott Harry kezébe.
- Ha lenne szíves ezt elintézni… Nekem úgyis dolgom van – majd Hermionéra és Ronra pillantott – Miss Granger és Mr Weasley bizonyára a segítségére lesznek.
Azzal egy kurta biccentés után az igazgatói felé vette az irányt. Ron szó nélkül kikapta a pergament Harry kezéből, majd meglepetten felhorkantott.
- Mi ez a sok marhaság? „ 950 denevér, 400 töklámpás, 1000 lebegő cukor és édesség"? Ezt kéri vacsorára Roxmortsból?
Harry szája széles vigyorra húzódott.
- Naná hogy nem. – majd visszavette a papírt – Nos… van kedvetek segíteni a Nagyterem feldíszítésében?
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
Miután lerakták a seprűiket, rögtön az üres Nagyterem felé indultak. Harry egész pontosan „emlékezett" arra, hogy mit kell csinálnia az ünnepi díszítés érdekében. Amikor beértek, mindenfajta magyarázat nélkül a tanárok asztala felé tartott, és helyet foglalt az igazgatói székben, majd elővette a pálcáját.
- Álljatok egy kicsit hátrébb – fordult oda Ronhoz és Hermionéhoz, akik vonakodva bár de szót fogadtak.
- Decoro – mondta Harry, és megkocogtatta a szék karfáját.
- Te most mit csinálsz? – kérdezte gyanakodva Ron, de a válaszra már nem volt idő: rögtön előtte eltűnt a padló kövezete, majd kisvártatva furcsa ezüstszerkezet bukkant fel, lila ködbe burkolva. Mindhárman megkövülten bámulták a jelenséget. A gép nagyon hasonlított Dumbledore szerkentyűihez, amit az irodájában tartott, csak sokkal nagyobb volt náluk.
- Ez meg mire kell? – kérdezte döbbenten Hermione. Harry megvakarta a fejét.
- Hát elvileg ezzel a Nagyterem minden díszét be lehet állítani. Azt hiszem azért kell, mert nehéz lenne az egész vacsora alatt fenntartani a varázslatokat.
- Akkor bizonyára ebben is van kriladit – jegyezte meg Hermione mindentudón. Harry inkább nem fűzött véleményt a dologhoz, csak megvonta a vállát.
- Lehet. Na nézzük meg, mit tud!
Azzal közelebb lépett, és rögtön megtalálta, amit keresett.
- Azta! Ez nem semmi…– hallotta meg Ron csodálkozó hangját maga mögött, és titokban egyetértett vele.
A gép oldalára ezüst dombornyomással több felirat is volt kanyarítva: az első a Mennyezet volt és mellette egy kis kapcsoló a Kinti Égbolt felirat alatt állt, de lehetett választani a Katedrális, a Jégbarlang, és a Tenger Mélye állások közt.
Ezalatt a Díszítések felirat állt, mellettük a Töklámpás, Lebegő Gyertyák, Lebegő édességek, Denevér, Szerpentin, Hóesés, Jégcsap, Hullócsillag, Virágeső és Tündérpor feliratok, és mindegyik mellett volt egy-egy számláló, amelyek most egységesen nullát mutattak.
Majd az Ünnepi színek következett (nyilván az évzáró ünnepségre), lehetett választani a négy ház színei és a Roxfort színei között.
- Ez marhajó… - nyögte Ron, majd felcsillant a szeme – ugye mindegyiket kipróbáljuk?
Hermione rosszallóan nézett rá.
- Csak egy óránk van a vacsoráig, Ron!
- De legalább a mennyezetet állítsd át – nyafogott Harrynek, akár egy ötéves gyerek. Harry erre kuncogni kezdett, és egy nonverbális varázslattal az első felirat melletti mutatót a Tenger Mélye állásba pöccintette. A kinti szürke égbolt azonnal eltűnt a fejük fölül és kristálytiszta tengervizet pillantottak meg helyette, milliónyi színes halrajjal. Mintha egy korallzátony nőtt volna a terem fölé.
- Ez gyönyörű…- suttogta Hermione elhűlten – Vajon miért nem használjuk soha?
- Biztos azért, mert nincs halacskás ünnepünk – vigyorgott Ron, majd némi cinkosság tűnt fel a hangjában – tényleg, nem akarjuk így hagyni?
Harry megrázta a fejét.
- Nem éppen Halloween-i hangulatú, és McGalagony kitekerné a nyakunkat. – mondta, azzal visszapöccintette a mutatót a Kinti Égbolt állásba. Hermione csalódottan felsóhajtott. Aztán Harry a Töklámpás felirat melletti számlálót a pálcájával 400-ra állította, mire a kiválasztott tárgyak azonnal megjelentek felettük kaotikus összevisszaságban.
- Valahogy el kéne rendeznetek őket – szólt hátra Harry a döbbent Ronéknak – lebegtető-bűbájjal elvileg menni fog…
Míg a barátai a négy asztal fölé rendezték a lámpásokat, Harry „megrendelte" az ezer lebegő édességet, és a kilencszázötven denevért is, majd segített Ronnak és Hermionénak rendet rakni köztük. Kisvártatva teljesen úgy nézett ki a Nagyterem, mint bármelyik más Halloweeni ünnepségen.
Ron elégedetten vigyorgott, de Hermione tekintete az asztalra siklott.
- És a terítés? – kérdezte Harrytől.
- Azt a házimanók csinálják. Csak fel kell hozni a konyhában lévő asztalokról – Harry halványan elmosolyodott, és felrémlett benne az elsőéves évnyitó. Most értette meg Dumbledore akkori „beszédét", és feltartott pálcával kimondta a négy házért felelős manó nevét:
- Filkó! Pityer! Varkocs! Dzsúszli!
Az asztalokon megjelent először a díszítés, majd az ételek is. Sokkal kevesebb tányér, mint normális esetben, de a házimanók a tanári asztalhoz legközelebb eső részen terítettek.
- Szép munka – csendült fel egy szigorú hang mögöttük, mire mindhárman megrezzentek, és hátrafordultak. Meglátták McGalagonyt, ahogy szélesre tárja a Nagyterem ajtaját, és egy büszke mosolyt küld feléjük. – megvan mindegyik denevér?
- Mind a kilencszázötven – vigyorgott Harry, miközben Roxforti diákok lassan kezdték ellepni a termet.
----------------------------------------------------------------------------------------------------
Senki sem vette észre, hogy a vacsorán valójában kilencszázötvenegy denevér volt jelen. Az is csak Harrynek tűnt fel, hogy egyikőjük szemtelenül beleáztatja a lábát a sütőtöklevébe.
- A francba – morogta, azzal a denevért egy cseppet sem finomkodó mozdulattal a talárzsebébe gyűrte, és kiviharzott a teremből.
---------------------------------------------------------------------------------------------------
Sziasztok - szinte meg sem tudtam szólalni a boldogságtól, amikor láttam, mennyi vélemény érkezett - és esdekelve kérem a bocsánatotokat a késői frissítésért, de sajnos kénytelen voltam egy kicsit a szakmámmal foglalkozni, és nyaralni is elvittek (Felháborító mindkettő!) és mivel real time írom a regényt ezek igencsak akadályozó tényezők...
Lehetetlen feladat minden véleményre válaszolni én mégis megkísérlem... :) Zsooóó, Tata, Pictus, bocs a késői új fejezetért :( Cadogannak üzenem, hogy lebuktatott a LOTR-beütéssel, igazából azt is szeretem, de Rowling is sok elemet merít onnan :) Kösz tia a 2 véleményt:)
Kati, ha már ez a fejezet is könnyekre fakasztott, mi lesz a végén? gonoszul vigyorog Küldök majd zsepit :)pho18 pedig túl kedves hozzám :) Egyébként nem tudom, hágy fejezet lesz, de van még 2 horcrux. logan, az angol változat Kármádá ügye lesz majd, de ő most szó szerint robotol (robotokat programoz :))
Visszautasítom Dávid véleményében a perverzió gyanúját.. öh, legalábbis nam akartam durvára :) Aragorn, elárulhatom, hogy az Egyesült Magyar Vármegyék még szerepelni fog a történetben :)
Daniel teljesen lebuktatott. Hugrabug serlegét teljesen elfelejtettem :( Amikor kitaláltam a Horcruxokat, nem volt nálam a könyv... de már nem változtatok a dolgon, és kitaláltam egy nagyon pöpecet a pálcára, úgyhogy maradok ennél :)
Uhh, egy csomóan vagytok még (ami tökjó)... mivel Ti nem kérdeztetek, csak egy digitális ölelést küldök Caty, Vilien, Ursula, Sty, Josi, Sziszi, Tom Denem, Herika, hhierro és Nomen részére!
Ha jól látom, ez a regény lett a legtöbbet véleményezett a magyar oldalon, ezt nagyon köszönöm Nektek!
Ui: Az Artemisia Absinthium a fehér üröm latin neve. És tényleg magtalálható az abszintban... :) És tényleg tartalmaz idegmérget. :D