A/N: Sziasztok! Némi vívódás után átjavítottam ezt a fejezetet – legalább is, egy kis részletét, mert be kellett látnom, hogy ha a Pitonos párbeszédnél nem kérdeznek rá Harryék azokra az igen fontos dolgokra (Amikre eredetileg nem akartam, hogy rákérdezzenek, de majd megoldom máshogy a köv. fejezetet :D) akkor enyhén szólva fogyatékosnak tűnnek :)). (Ez Harry és Ron esetében még hihető, de ott volt Hermione is:D) Szóval azt a részt átjavítottam – és nagyon köszönöm az ezzel kapcsolatos észrevételeket Zsooóó-nak és pho18-nak! (Teljesen igazatok volt. Nem jó, ha egy fejezetet meg kell magyarázni:))) Úgyhogy, ha szeretnétek, most olvassátok el ezt is)
Sajnos, mint mondtam, elutazom két hétre, tehát a frissítés csúszni fog… ki tudja, mennyivel. Egyelőre szinte semmit nem írtam meg belőle, naponta pár perc szabad időm volt csak az utóbbi időben. De talán jót fog tenni a szünet (mármint nekem), kissé fáradok néha és hibázok… :)
Aminek ékes példája egy újabb hiba, amire Zsuzsi hívta fel a figyelmemet. Köszönöm, kijavítottam! Nem tudom mikor lesz fenn a folytatás, most sajnos dolgoznom kell…(nem vagyok otthon)
16. A küszöbön túl
- Elment az esze? Bárki megláthatta volna – morogta Harry, miközben a Nagyteremből kiérve tekintetével egy üres helységet keresett. Válaszul a talárzsebe dühösen megrándult, de egyéb tiltakozásra a denevér jelenleg képtelen volt.
Harrynek eszébe jutott, hogy pár lépésnyire van egy nagyobbacska raktár, ezért szinte futva oda tartott. Hatalmas lendülettel fordult be a sarkon – és összeütközött Lillel. A boszorkány úgy nézett rá, mintha egy álomból ébredt volna fel.
- Nocsak, épp téged kerestelek – mondta aztán. Harry ekkor jött rá, hogy nem látta őt a Nagyteremben.
- Miért nincs az ünnepi vacsorán? – firtatta összevont szemöldökkel.
- Milyen ünnep van? – kérdezett vissza kíváncsian Lil, aki sosem használt naptárat.
- Hát Halloween.
- Á – derült fel a boszorkány arca – Az a dolog a kísértetekkel, ugye?
Harry nem válaszolt, csak bizonytalanul bólintott.
- Ó, azt nem bánom, hogy kihagytam. Különben is, aggasztó dolgok történtek – mondta Lil, de közben halványan mosolygott. Harry gyanította, hogy ez valamilyen idegesítő sárkány-szokás.
- Igen? Micsoda? – kérdezte gyorsan. Hálás lett volna, ha Lil abbahagyja ezt a mosolyt, mert kirázta tőle a hideg.
- Hát, egyrészt reggel éreztem, hogy Brian és Fawkes elhagyja a kastélyt…- kezdte tűnődve a boszorkány.
- Tudom. Még a meccs előtt Pitonhoz mentek, de ő most…
- De nem jöttek vissza – vágott közbe Lil – aztán láttam bejönni Aberforth - t és Perselust, talán öt perce. Remélem, nem csinálnak semmi bajt…
- Nyugodjon meg – szólt közbe gyorsan Harry – Piton a zsebemben van.
Lil furcsán nézett rá. Két hónap edződés az emberek között ráébresztette a képletes beszéd fontosságára.
- Úgy érted, zsarolod valamivel Perselust?
- Mih...? Nem! Úgy értem, hogy benne van a zsebemben!
- Áh. Ezúttal szó szerint – mosolygott Lil diadalmasan, majd a gyanúsan mozgó zsebre nézve kicsit elkomorult – nem lesz boldog, ha kijön.
Harry sem táplált illúziókat.
- Tudom. De el kellett rejtenem. Aberforth most hol lehet?
Lil csak egy pillanatra gondolkozott el.
- Szerintem nem kell sokat keresgélni. Valószínűleg összefügg a látogatásuk. Menjünk ki a parkba!
Harry bólintott, és megfordult, majd a tölgyfaajtó felé szaladtak. Ron és Hermione ekkor surranhattak ki a Nagyteremből, és kis híján összeütköztek velük. Ron szája még tele volt az ünnepi vacsorával, és bosszúsan méregette Hermionét, aki viszont szemmel láthatóan aggódott.
- Mi történt? – kérdezte a lány a futástól zihálva – egyszerűen csak kirohantál… Még a sütőtökleved is kiborítottad!
Harry időközben rájött, hogy az előbb kulcsfontosságú információkat cseréltek Lillel védőbűbájok nélkül, ezért most megpróbált kevésbé egyértelmű lenni. Jelentőségteljesen nézett a barátaira.
- Egy denevér van a zsebemben.
- Szó szerint értsétek – kotyogott közbe Lil segítőkészen, és egy botsuhintással kinyitotta a tölgyfaajtót.
- Mi a francnak hoztál el egy denevért? – mordult fel Ron miután lenyelte a tekintélyes mennyiségű sültkrumplit, de szembesülnie kellett Hermione szemrehányó pillantásával.
- Ron! A denevér nyilván…
- Igen- szólt közbe gyorsan Harry – Most pedig Aberforth-t keressük – azzal kirohant a parkba.
- Hogyan?- csodálkozott Hermione, de Ronnal együtt követték őt.
Harryék Lil nyomában végigrohantak a parkon. A boszorkány mintha pontosan tudta volna, hogy merre tart, mert még arra sem vesztegette az idejét, hogy körülnézzen. Végül észrevettek egy Mardekáros sálat viselő fekete hajú diákot Hagrid kunyhója felé tartani. Lil egy másodperccel később elkapta a fiú grabancát, aki erre fájdalmasan felnyüszített, de menekülni nem tudott.
- Te meg mit keresel itt? – ripakodott rá.
A diák egy dühös grimaszt vágott, és a válasza nem tükrözött túl sok udvariasságot.
- Hát téged, hogy a nyavalya törje ki. – majd összevont szemöldökkel hozzátette - Azt hittem, abban a kunyhóban vagy, sárkány-szagot éreztem onnan.
- Azok csak Ehnan fiókái. – válaszolt türelmetlenül a boszorkány - Nézd, apa, tudom hogy nem beszéltünk már egy hónapja…
- Hát ez az – vágott közbe Aberforth – Hogy kerültek ide a fiókák? És mi ez az egész ügy a pajzzsal? – Majd Lil mellett Harryékre pillantott – És minek cipeled magaddal állandóan ezeket az átkozott kölyköket?
Lil pár másodpercet várt a válasszal, talán reménykedett abban, hogy Aberforth lenyugszik.
- Ők Roxfortos diákok, vagyis ide tartoznak. De te miért vagy itt? – szegezte neki ismét a kérdést.
Harry megállapította, hogy Aberforth pillantása a Mardekáros diák testében pont olyan bosszús volt, mint a sajátjában – bármi légyen is az.
- Nincsenek jó híreim - mormogta - Beszélnünk kéne egy biztonságos helyen.
- A kastélyban tudok néhány jó helyet – ajánlotta fel óvatosan Harry, de Aberforth csak megvetően felhorkantott.
- Még mit nem. A kocsmámba megyünk. – Azzal meg sem várva a többiek véleményét, megfordult, és a Roxforti birtok kapuja felé indult.
-------------------------------------------------------------------------------------------------
A teljes sötétség ellenére a Szárnyas Vadkant nem világították ki – sőt, egész Roxmorts szokatlanul élettelennek tűnt egy átlagos Halloween éjszakához képest. Harry egyáltalán nem tartotta jó ötletnek, hogy kijöttek a birtokról, és úgy látszik Piton is így volt ezzel, mert a denevér a zsebében szüntelenül szabadulni próbált. Aztán Ronnal és Hermionéval együtt szorosan a szemébe húzta a csuklyáját, de Aberforth a jelek szerint cseppet sem törődött a veszéllyel.
Az öreg varázsló elővette a pálcáját, és a kocsmaajtóra rászegezve mormogott valamit. Zöld fénycsík szaladt végig a kereten, majd Aberforth berúgta az ajtót. Lil rögtön belépett a vaksötét helységbe, Harry, Ron és Hermione pedig bizonytalanul követték. Rögtön ezután meghallották az ajtó csapódását maguk mögött, majd Aberforth újabb védővarázslatait, amelyek hihetetlen mennyisége szokatlanul nagy veszélyre, vagy súlyos paranoiára utalhattak – a Dumbledore családot ismerve Harry egyiket sem zárta ki.
Lil közben a sötétben jól eligazodva meggyújtott néhány fáklyát, majd leült a bárpulthoz, és némán figyelte, ahogy az apja ismét felvette a „szakállas kocsmáros" alakját.
- Magasságos Merlin, már azt hittem sosem érünk ide… – dörmögte Aberforth, és a szemével végigfutott az ablakokon – ellenőrzöm az emeletet. Elvileg zárva vagyunk, és nincs itt senki, de ebben sosem lehetünk biztosak… Nem egy leselkedőt csíptem már fülön itt.- azzal minden további magyarázat nélkül a rozoga lépcsőn a szobák fele indult, vendégeit lenn hagyva. Lilt ezalatt leporolt egy vajsörös üveget, és halkan kuncogva felbontotta.
- Harry, nem feledkeztél meg valamiről? – kérdezte aztán, miközben jól látható élvezettel a lábait lóbálta a magas bárszéken ülve.
- Oh! – sikkantott fel Hermione is, és Harry mocorgó zsebére nézett.
Harry csak ekkor eszmélt rá, hogy Piton még mindig nála van. Egy aggodalmas pillantást váltva Ronnal elővette a csapkodó denevért, majd gyorsan hátrált öt lépést.
Piton szinte robbanásszerű gyorsasággal alakult vissza emberré.
- Ezt meg hogy merészelted…? – üvöltötte rögtön Harry arcába, aki a hirtelen hangerőtől majdnem hanyatt esett, végül kissé dacosan válaszolt.
- Maga sem volt túl kedves. Azt a sütőtöklevet meg akartam inni!
Harry hallotta, ahogy maga mögött Ron igyekszik visszafojtani a nevetését – kevés sikerrel. Piton erre csak egy lenéző fintort vágott.
- Nem arról beszélek, Potter, és ez a fogyatékos barátodnak is elmondhatod. Bár meg kell jegyeznem, hogy alulfejlett figyelmedet csak drasztikus módszerekkel tudtam magamra vonni.
Amíg Harry azt a meglepő tényt emésztette, hogy Piton nem a zsebrevágásért dühös, a bájitaltanár a köpenyét lobogtatva először Lilhez, majd újra felé fordult, és szinte a szemébe köpte a szavakat:
- Hogy vetted a bátorságot, Potter, hogy kihoztad őt a kastélyból?
A megnevezett lebiggyesztette az alsó ajkát, és visszarakta az asztalra a vajsörös üveget.
- Magamtól jöttem ki. Nem szabadott volna?
Piton megpördült a sarka körül.
- Fogalmad sincs, milyen veszélybe sodortad… - de a mondatát félbe kellett hagynia, mert a lépcső megreccsent mögötte, és jól ismert üvöltés harsogta túl az ő hangját.
- Ki engedte be ezt a pokolfajzatot a kocsmámba?
- Te, apa – válaszolta Lil vidáman, de senki sem viszonozta jókedvét, és Aberforth mintha meg sem hallotta volna. Fenyegetően Piton felé lépett, és egy követhetetlenül gyors mozdulattal nekiszegezte a pálcáját.
- Hányszor akarod megölni vagy tönkretenni a családtagjaimat, te mocsok?
Piton meg sem rezzent. Immár nyugodt arccal hátat fordított és a bárpulthoz lépett, majd egy kancsóból vörösbort töltött magának.
- Bár ez illik hozzád, de ne légy ilyen közönséges, Arth. Te is tudod, hogy miért vagyok itt.
- Már hogyne tudnám – horkant fel a varázsló, mialatt a tekintete parázsként izzott, és lehalkította a hangját - Albus másodszori megölése még nem töltötte ki a napi programodat, ezért további zsákmányra lesel, nemdebár?
Szavait éles, döbbent csend követte. Harry füle furcsán csengeni kezdett, és érezte, hogy kiszaladt a vér az arcából. A tekintetét végül zavartan Pitonra emelte. Észre sem vette, hogy Ron és Hermione ugyanezt teszi.
- Maga… maga tényleg… megölte Dumbledore professzort? – dadogta holtsápadtan.
Piton anélkül, hogy volt tanítványaira vagy Lilre pillantott volna, belekortyolt a borba.
- Természetesen nem. Briant és Fawkest elfogták a halálfalók.
- Ami ugyanazt jelenti – csattant fel Aberforth – Még hogy halálfalók! Te is ott voltál közöttük, mindent láttam innen! Mostanra már biztos nem élnek!
Piton jól leplezett dühvel lerakta a poharát Lil vajsörös üvege mellé.
- Ostobaságokat beszélsz, Arth. A borod pedig ihatatlanul pocsék. – majd a tekintete a másik varázslóéba fúródott - Te is jól tudod, hogy a Sötét Nagyúrnak fogalma sincs arról, hogy kik ők valójában.
A másik varázsló megvetően felhorkantva hátat fordított. Harry szinte semmit nem értett az egészből.
- Mi történt? Hogy fogták el őket és miért? - a hangja kicsit vádlóra sikeredett, de Piton nem vette fel. Viszont a válasza nem volt túl barátságos.
- Használd néha az agysejtjeidet, Potter. Vagy kérdezd meg valamelyik okosabb barátodat, de lehetőleg ne Weasley legyen az.
Harry most nem tudta, hogy mivel vágjon vissza. Ebben a pillanatban kedve lett volna Pitont puszta kézzel megfojtani, vagy legalább darabokra boncolni az agyát… Ez persze hirtelen ötletet adott neki, és pálca nélküli legilimenciával próbálkozott, de Piton dühösen rávillantotta a szemét. Harry gyorsan visszahúzódott, és előtte csak annyit látott, hogy a bájitaltanár flegma viselkedésének felszíne alatt a bizonytalanság és az önvád hullámai csapkodnak. A fejét gyorsan elfordítva zavartan nézett a barátaira, és észrevette, hogy Ron sértődött fintora mellett Hermione arcán a felismerés árnyéka suhant át.
- A főnixek képesek átmenni a pajzson! – bökte ki a lány.
- Bravó, Granger – válaszolt minden lelkesedés nélkül Piton, és egy kancsó fehérborral próbálkozott, de gyorsan feladta. Lil egy poros vajsörös üveget vett ki a pult alól, és férfi kezébe nyomta.
- Ez még iható – jelentette ki, majd várt, amíg Piton kelletlenül kinyitotta a palackot – Honnan tudta Voldemort, hogy a főnixek képesek erre?
- Inkább azt kérdezd, hogy kitől tudta meg – mordult fel Aberforth – nekem volna egy-két tippem…
- Ezúttal tévedsz – válaszolt Piton, miután megkóstolta a vajsört – Nem kellett hozzá az én közreműködésem. Többen látták Pottert feltűnni a gyengélkedőben, Fawkes kíséretében. Ezek között volt két halálfaló is.
- Őket bezárták az Azkabanba! – méltatlankodott Ron – Nem beszélhettek Tudjukkinek erről!
- Ámulatra méltóan naiv vagy, Weasley, ha azt hiszed, hogy a Nagyúrnak nincsenek kémei a börtönőrök között. Persze sajnos nem tudom kik azok. – fejezte be hűvösen, mire Aberforth csak egy bizalmatlan morgással válaszolt, és sokáig egyikük sem szólalt meg.
Harry még mindig nem tudta elhinni ezt az egészet. Voldemort csatlósai elvitték Briant és Fawkest, hogy a segítségükkel bejussanak a Roxfortba, és megszerezzék a kriladitot…? Ez képtelenség! A főnixeket csak úgy nem lehet elfogni! Hermionénak is ez járhatott a fejében, mert összevont szemöldökkel Pitonhoz fordult.
- Hogy tudták csapdába ejteni őket, professzor?
A varázslónak esélye sem volt megadni a választ, mert Aberforth rögtön közbevágott.
- Mégis mit gondolsz, ki tanította ezeket? – nézett megvetően Pitonra – Az a Lestrange nőszemély meg a volt tanárotok rendesen elintézték őket valami közös bűbájjal!
Piton az indulatát ügyesen leplezve forgatta a vajsörös üveget, mintha csak egy lombik bájitalt vizsgálna.
- Ne beszélj olyasmiről, Aberforth, amiről fogalmad sincs – mondta kimérten, majd Hermionéhoz fordult - Természetesen az Adavatius-t használtuk ellenük.
A lány a szája elé kapta a kezét, Harry pedigösszevont szemöldökkel méregette Pitont. Az Adavatius elvágta az igézettekercset minden külső mágiától…
- De hát ők nem is Horcruxok – vetette ellen Ron, de a bájitaltanár megsemmisítő pillantásával kellett találkoznia.
- Weasley, meg kell mondanom, néha az is ámulatba ejt, hogy önállóan tudsz lélegezni – véleményezte az elhangzottakat, majd elhallgatott, amint Lil dühösen felállt a bárszéktől.
- Ennek nem most van itt az ideje, Perselus – mondta a boszorkány ellentmondást nem tűrően, és a hangjának szigorúsága Dumbledore-t idézte. Majd egy rövid sóhajjal a tanítványaihoz fordult.
- A főnixek csak akkor tudnak eltűnni, ha mágikus kapcsolatuk van azzal a hellyel, ahova mennek – kezdett bele lassan - Ezzel persze a varázslók is így vannak, de nekik egy hoppanálásgátló is leküzdhetetlen akadályt jelent. A Roxfort pajzsán keresztül természetesen átáramlik a mágia, tehát ott szabadon közlekedhetnek. Az Adavatius viszont elvágta őket a külvilágtól, csakúgy, mint a Horcruxokat, ezért nem tudtak menekülni – kérdőn Piton felé fordult – Legalábbis, ha jól sejtem…
Piton kurtán bólintott.
- Maga a Sötét Nagyúr tanított engem és Bellatrixot a bűbájra – tette hozzá keserű éllel.
Harry erre felkapta a fejét.
- Maga tudta… - kezdte suttogva, majd jócskán felerősödött a hangja – Maga tudta jó előre, hogy veszélyben vannak! És nem figyelmeztette őket!
Piton üvege hangos koppanással csapódott az asztalhoz.
- Azt hiszed, Potter, hogy bármikor otthagyhatom a Sötét Nagyurat, ha kedvem tartja? – sziszegte – Az egyik legfontosabb halálfalója vagyok, tehát jobban figyel, mint bárki…
- Hallgass! A fiúnak igaza van – vágta félbe a mondatát Aberforth recsegő hangja – Minden áron meg kellett volna akadályoznod az elfogásukat! Az a pokolfajzat ráveszi Albyt, hogy bevigye a kastélyba, és akkor aztán keresztet vethetsz arra, hogy valaha is visszakapod az állásod!
- Teljesen ostobának nézel? – csattant fel Piton – Már hogyne próbáltam volna, de egyszerűen nem volt lehetőség a szabotázsra!
- A lehetőség mindig ott van, Piton! Te csak a bőrödet féltetted…!
Harry alig figyelt oda a két varázsló elharapódzó vitájára.
- A professzor nem fog segíteni neki – szólalt meg hirtelen, és a földet bámulta – bármivel fenyegesse Voldemort, nem fogja őt behozni a Roxfortba.
Szavait csend követte, Lil pedig tűnődve dőlt neki a bárpultnak.
- Nem hiszem, hogy Voldemort próbálkozna a meggyőzésükkel. – töprengett hangosan – Ő is jól tudja, hogy a főnixek csak a gazdájukra hallgatnak, gazdát pedig nagyon ritkán választanak, és sohasem kényszerből, hanem barátságból.
- Az Imperius-átokkal nem irányíthatja őket? – vetette fel Harry, mire Hermione megrázta a fejét.
- A főnixekre nem hat semmilyen szokásos varázslat – majd bizonytalanul Pitonra nézett – nem ismerek olyan bűbájt vagy bájitalt, amivel befolyásolhatók…
- Mert ezt véletlenül sem tanítják a Roxfortban, Miss Granger. – válaszolta sötéten a bájitaltanár, és Harry úgy látta, hogy mindenáron kerülni próbálja Lil tekintetét.
A boszorkány felvonta a szemöldökét, és először a tanácstalanul ácsorgó Aberforth-ra, majd ismét a szobormerev arcú Pitonra nézett. A tekintetén félelem suhant át, a beszélgetés során most először.
- Csak nem…? – suttogta.
- De, sajnos így van.
- Gondolom, neked kell megfőznöd…
Piton finoman bólintott.
- Az utolsó alapanyagot viszont ő adja hozzá.
Harry már majdnem megkérdezte, hogy miről van szó, de a boszorkány ismét megszólalt.
- De öt hónap, míg elkészül. A halálfályolka-tinktúrát eddig kell érlelni!
- Sajnos nem. Van raktáron egy kis üveggel, és ezt a Nagyúr is tudja.
Lil elsápadt.
- És a többi hozzávaló…?
- Minden szabad halálfaló ezen dolgozik. Nemsokára nekem is mennem kell, csak éppen megfigyelés alatt tartalak téged és Pottert.
Mindketten elhallgattak. Harry nem volt biztos abban, hogy szeretné hallani a választ, de Hermione meg is előzte a kérdéssel:
- Milyen bájitalról van szó, professzor?
Piton, mintha meg sem hallotta volna, újra beleivott a vajsörbe. Lil sápadt arccal ült le mellé. Aberforth most a falnak támaszkodott, és rekedtes hangja durván törte meg a csendet.
- Csak azt ne mondd, te kölyök, hogy a Feltétlen Uralom Italát főzöd!
- Sajnos ez a helyzet, Arth. Még sosem csináltam, ahogy Voldemort sem, de ezúttal is rám hagyta a piszkos munkát.
- Mi ez a bájital? – fakadt ki most Harry is. A két varázsló egységesen figyelmen kívül hagyta, végül végtelennek tűnő másodpercek után Lil válaszolt neki.
- A főnixek különösen erős akaratú lények, Harry. – sóhajtotta – Minden külső hatásnak ellenállnak, és minden egyes madarat veleszületett bűbáj véd az elméjét elbódító varázslatokkal szemben. Tehát nincs esély megtörni azt, anélkül hogy elpusztítanánk a mágikus tulajdonságait.
- Akkor hogyan…? – kérdezte Ron, és Harry is rosszat sejtett. Lil tekintete a messzeségbe tévedt.
- Egy mód van arra, hogy rákényszerítsük egy főnixre az akaratunkat: kitörölni az övét, és a miénkkel helyettesíteni azt.
Harry, Ron és Hermione rémülten összenéztek.
- Voldemort a saját akaratát akarja Dumbledore professzoréba helyezni? – krákogta Harry. Most már Piton is felnézett.
- Leegyszerűsítve erről van szó. De ehhez egy nagyon bonyolult bájitalt kell főzni, ritka alapanyagokból, sötét varázslattal. Pontos receptből is talán csak öt-hat ember képes elkészíteni a világon, és ebből három… – futólag Aberforthra nézett – vagy inkább kettő ebben a szobában tartózkodik.
Az öreg varázsló dühösen felszuszogott.
- És te megfőzöd neki, mi?
- Hát persze – vonta meg a vállát Piton – de ezt inkább szerencsés tényként fogadjátok. Ugyanis nem csak a szokásos alapanyagok lesznek az üstben.
Lil megértette célzást.
- Meg akarod mérgezni Albust és Elanort.
Hermione sápadtan belekapaszkodott Harry és Ron vállába, Piton pedig a nyugodtság álcája mögül egy pillanatra sem kilépve kortyolt a sörből.
- Pontosan. Nem a saját ötletem, bár és is erre a következtetésre jutottam volna. Mialatt elfogtuk őket, Albus hozzámért pár másodpercre, és annyit mondott: „Meg kell ölnöd. Harryt ne engedd a közelembe." – az arcán ironikus mosoly villant át – Vagy esetleg azt mondta, hogy „Meg kell ölnöd Harryt. Ne engedd a közelembe."? Hmm? Ez szerintem sokaknak jobban tetszene…
Harry torkát szinte fojtogatni kezdte a felgyülemlő indulat.
- Abbahagyná a hülye vicceit? Most Dumbledore életéről van szó!
Piton arcáról nem tűnt el a halvány mosoly.
- Tudom, Potter. De sajnos azt kell mondanom, hogy ők meg fognak halni. Ahogyan én is, körülbelül két másodperccel azután, hogy rájön a Nagyúr a szabotázsomra. Mindegy, legalább vége lesz…– valamiért ez mintha nagyon szórakoztatta volna, és Aberforth felé fordult – Nincs valami erősebb italod, Arth?
Mindannyian hallgattak. Az öreg kocsmáros gépies mozdulattal elővett a szekrényből egy teli üveg whiskyt, és az asztalra rakta. Végül Hermione türelmetlen hangja törte meg a csendet.
- A főnixeket nem lehet megölni! – vetette ellen szinte dacosan – Vagyis, meg lehet, de utána lángra lobbannak, és újjászületnek!
A bájitaltanár mosolya hátborzongató volt.
- Pontosan, Granger – mondta előzékenyen, és elégedetten méregette a skót whiskyt – Ez mindaddig így van, míg a méregbe nem kerül bele egy olyan összetevő, amitől nem tudnak lángra lobbanni, sem természetes, sem mágikus tűzben. Én pontosan ezt az anyagot fogom használni, hogy megöljem őket. Persze nem lesz könnyű az elkészítése…
Harryben felgyülemlett az indulat.
- Legalább ne sajnáltassa magát! – kiabálta dühösen – Ha már egy szemét gyilk…
- Nem ezt teszem, Potter - vonta meg a vállát szenvtelenül Piton – csak azt szerettem volna megvilágítani, hogy egy reménytelen helyzetben miért „mentettem" inkább a bőrömet, és nem kezdtem hősies és értelmetlen mentőakcióba. A mérget rajtam kívül senki sem teheti a bájitalba.
Harry kerülte a pillantását.
- Kell lennie más megoldásnak – mondta mérgesen, mit sem törődve Piton figyelmének teljes hiányával – Gishart le tudta zárni még a főnixek elől is a barlangot. Boldemuder professzornak is biztos sikerülne…
Lil lesütött szemmel forgatta a sörösüvegét.
- Ahhoz valódi sárkánynak kéne lennem. Már próbálkoztam vele, de nem ment.
Súlyos csend telepedett a társaságra. Egyedül azt a finom koccanást lehetett hallani, amivel Piton a hozzáértők magabiztosságával cseppmentesen töltött egy pohárral a whiskyből.
Harry tanácstalanul nézett Ronra és Hermionéra, majd Lilre is. Neki éppenséggel volt egy ötlete, de annyira őrültség volt, hogy azt sem tudta, honnan kezdje. A hosszú órák alatt, míg egyedül töprengett a könyvtárban a Horcruxok ügyén, egyre inkább egy furcsa gondolat fogalmazódott meg benne, és ez most tisztán lecsapódott.
- Nem fognak meghalni. – mondta határozottan - Elmegyek és kiszabadítom őket.
A legnagyobb megrökönyödésére egy pillanatnyi csend után Piton felkacagott. Sokáig nevetett, örömtelen és hideg hangon. Majd lassan abbahagyta, és felhajtotta a kezében tartott pohár méregerős tartalmát.
- Hidd el, Potter – mondta aztán, mit sem törődve döbbent hallgatóságával – Ha lenne más megoldás, ha lehetséges volna kihozni őket Voldemort személyes őrizetéből, megtenném.
- Félreértett – felelte komolyan Harry, és szemrebbenés nélkül nézte, ahogy Piton újra tölt magának – Ezektől az eseményektől függetlenül be kell jutnom. Mégpedig halálfalóként.
Piton kezében megremegett a második pohár, és ismét hangos nevetés rázta meg a vállait. Ron és Hermione is értetlenül bámult Harryre.
- Ezt hogy gondoltad…? – kérdezte a lány – És miért…?
Harry nem válaszolt rögtön. Hogyan érthetnék meg a barátai azt, ami egy hónap alatt fogalmazódott meg benne, mialatt a könyvtárban ült nélkülük? Legalább napok óta ez járt a fejében, mint az egyetlen létező megoldás. Rémálmai során sokszor részese volt annak, hogy milyen különleges kapcsolat van Nagini és Voldemort közt. A kígyó szinte mindig vele van… kivéve néhány különleges alkalmat – amikor figyel. Ő a Sötét Nagyúr szeme és füle, amikor neki szüksége van erre…
- Nagini az egyetlen, akiben Voldemort feltétlenül megbízik. – bökte ki végül.
Piton épp a harmadik poharat töltötte magának, és csak mosolyogva bólintott, mintha szórakoztatta volna, hogy őrült teóriákat hallgat.
- Éppen ezért – folytatta Harry – szinte biztos, hogy a frissen belépett halálfalókat kíséri első küldetésükre, hogy megfigyelés alatt tarthassa őket. Maga is felfigyelt arra, hogy Nagini egyre többet van távol, hiszen egyre több varázsló áll az ő oldalára. A háború állása most Voldemortnak kedvez, de ezzel együtt sok az olyan jelentkező, akiknek nem bízhat a hűségében. Ezért küldi utánuk Naginit.
Lil mintha elgondolkodott volna a szavain.
- Ezt meg honnan találtad ki? – kérdezte összevont szemöldökkel.
„Mert én is ezt tenném" – válaszolta volna Harry a szíve szerint, de nem tudta bevallani az igazságnak ezt az oldalát. Hermione és Ron pedig továbbra is hitetlenkedve nézett rá.
- Ezt nem gondolhatod komolyan, Harry. – vetette ellen Ron – Öh, izé… Úgy értem, nem állhatsz be halálfalónak! Tudjukki felismerne téged!
Piton ajka ismét vészesen megrándult, de hozzászólás helyett inkább töltött magának még egy pohár whiskyt. Harry bosszúsan bámult maga elé.
- Tisztában vagyok vele. De nem a saját alakomban mennék. Mondjuk… használhatnék Százfűlé-főzetet…
A mondatát nem tudta folytatni Piton felharsanó kacagása miatt.
- Nagyon eredeti, Potter – szólalt meg aztán nagy nehezen a bájitaltanár – és úgy tervezed, hogy viszel magaddal egy flaskát, és óránként iszogatsz belőle? Ez az idiotizmus már-már ámulatba ejtő! A Százfűlé-trükköt csak Albus hitte el, és csak azért, mert Mordonról volt szó. Ezen felül Albus nem szokott kérdezés nélkül mások fejében turkálni, de a Nagyúrnak nincsenek ilyen erkölcsi aggályai. Öt percen belül lebuknál.
Harry ingerülten nézett vissza rá. A legidegesítőbb az volt, hogy jól tudta, Pitonnak igaza van.
- Akkor van jobb ötlete? – fakadt ki kétségbeesetten - Valakinek el kell pusztítania Naginit, és valakinek ki kell mentenie ebből a helyzetből Dumbledore-ékat! Nagini közelébe csak a Nagyúr juthat, és azok, akikkel együtt küldetésre megy.
- Miért nem megy Mr. Boldemuder? – szólt közbe vékony hangon Hermione – Ő metamorfmágus… Egyszer már álcázta magát halálfalónak. Piton professzorral együtt biztosan ki tudnák hozni Dumbledore-ékat.
Aberforth csak türelmetlenül legyintett, Piton pedig vetett egy csalódott pillantást a whiskysüvegre, mintha bosszantaná, hogy már csak a fele van meg.
- Ezúttal tévedsz, kislány – rázta meg a fejét végül Aberforth – Egyedül azért sikerült az álcám, mert felvettem a Black fiú emlékeit. Ha Tom elkezdene turkálni a fejemben, vagy Blacket, vagy engem látna, és még a főnixek közelbe se jutnék.
Aberforth itt egy kis szünetet tartott. Valószínűleg eszébe jutott, hogy az előbb a gyengeségét vallotta be.
- Persze Tomot még elintézném – tette hozzá gyorsan, és minden igyekezetével azon volt, hogy a hangja könnyednek tűnjön – de ott a többi halálfaló, akik mind rámrontanának. Szóval nem jutnék messzire.
Harry rögtön átlátott a szitán. Aberforth már elég idős, a reflexei lassúak… Nem élné túl a volt tanítványa haragját. Sőt, ahogy belegondolt, egyikőjüknek sincs esélye arra, hogy lebukás nélkül a halálfalók közé álljanak. Egyedül persze Pitonnak…
- Ezt nem hiszem el! – fakadt ki végül tehetetlenségében – Van egy kémünk a halálfalók közt! Nem neki kéne kihoznia őket?
- Harry, ez bizonyára nem olyan egyszerű…- kezdte el Lil, de Piton félbeszakította.
- Hagyd csak. – a hangvétele ismét komor volt – Mindezt könnyű mondani, Potter, de egy apróságot kifelejtettél a számításból. Mint említettem, a főnixek Voldemort személyes vendéglátását élvezik. Abban persze egyetértünk, hogy nem engedhetjük a Nagyurat hozzájutni a Merlin-géphez. Azonban minden ravaszságomat bevetve sem tudok a főnixek megölésénél jobb ötletet kitalálni. Sajnos azt kell mondanom, hogy túl magas rangú halálfaló lettem, ezért a mozgásterem igencsak leszűkült e téren – Piton felhajtotta kezében tartott italt, majd szinte kedélyesen tette hozzá - Gondolhatod, Potter, hogy nem rajongok ezért a tervért sem. Ez számomra is a biztos halált jelenti, de ami a nagy különbség a többi remek mentőötlethez képest, hogy ezúttal a küldetésem végeztével halok meg, és nem előtte.
Szavait, amelyek az elfogyasztott whisky ellenére józanabbnak tűntek, mint bármelyikük eddigi kijelentései, komor csend követte. Harry agya hiába kutatott valamilyen más megoldás után, egyszerűen semmi nem jutott az eszébe. Látta, hogy Hermione is sűrűn pislog, mintha a könnyeit akarná visszatartani, Ron pedig hozzá hasonlóan sápadtan néz maga elé. Végül lesütötte a szemét.
- Nem akarom, hogy meghaljanak – mondta makacsul – Egyikőjük sem.
Piton enyhe döbbenettel nézett rá az újabb pohár whisky fölül.
- Meghat az aggodalmad, Potter, de…
- Kell lennie más álcázó varázslatnak – vágott közbe Harry – Ami jobb, mint a Százfűlé-főzet… Így vagy úgy, de valamelyikünknek hozzá kell férkőznie Naginihez is.
Végigfuttatta a szemét a társaságon. Piton csak megcsóválta a fejét, és töltött magának még egy pohárral. Lil viszont összenézett Abeforth-al.
- Egy varázslatról még tudok – mondta a boszorkány összefont kézzel, és sóhajtott – Nem tudom a nevét, de a lényege az, hogy alakot cserélhetsz az általad legjobban szeretett emberrel – amennyiben az illető viszontszeret téged. Egy bonyolult bájital és egy varázsige kell hozzá. A hatása tartós, és a felvett alakod mellé a felszínen megmaradnak a másik ember emlékei is, így nem fenyeget a lebukás veszélye.
- Amoremorfeo a neve – dörmögte Aberforth, kilépve a sötét fal mellől a fáklyafényre – Merlin-féle szeretet-varázs. Alby biztosan értékelné a dolgot, de nem megyünk vele semmire.
Meglepetésükre Piton ismét elnevette magát.
- Azt meghiszem, Arth. Te biztosan a saját alakodat vennéd fel…
Aberforth fenyegetően Piton felé lépett, de mielőtt a dühe tettlegességgé fajult volna, Lil közbevágott.
- Nyugodjatok meg. Ezt a lehetőséget meg kell vitatnunk. – majd miután egyikőjük sem csinált botrányt, Lil teljes lelki nyugalommal a diákjai felé fordult – Ron, te kit szeretsz a legjobban a világon?
Ront teljesen mellbevágta a nekiszegezett kérdés, és a fülei égővörösre változtak.
- Én… hát, ühümm – Tanácstalanul Harryre pillantott, majd a szemét lesütve motyogott valamit, ami leginkább úgy hangzott, hogy „Hermionét".
- És te? – nézett kérdőn Lil a lányra, észre sem véve, hogy a faggatózása mennyire kínos lehet. Talán azért, mert nem ismerte ezt a fogalmat.
- Oh… - pislogott Hermione – Hát… Én legjobban Ront, Harryt és a szüleimet szeretem… De a leginkább Ront – tette hozzá elvörösödve.
- Hát ez remek – töltötte ki Piton az utolsó pohár whiskyt az üvegből egy joviális mosoly kíséretében – Vörös és Fontoska helyet cserélnek, Arth önmaga marad… Igazán kitűnő álca.
Lil figyelmen kívül hagyta a hozzászólást.
- Sajnos az én átváltozásom se lenne a hasznunkra – mondta tűnődve.
Piton meglepetten nézett fel. Még a poharat is lerakta, ami jelen helyzetében nem volt kis teljesítmény.
- Ez hogy érted? – érdeklődött udvariasan, de Lil nem válaszolt neki. Elfordult, és egyenesen Harryébe fúródott a tekintete. Nem tette fel a kérdést, de Harry úgy döntött, hogy nem is várja meg. Szaggatottan felsóhajtott, és kerülte Lil tekintetét.
- Ginny Weasley – bökte ki végül – de nem tudom, hogy viszontszeret-e, mert eléggé összevesztünk…
- Várjunk csak – szólt közbe Ron összevont szemöldökkel – miért hinné el Tudjukki, hogy a húgom halálfaló akar lenni? Vagy miért hinné el, hogy bárki, akit szeretünk, közéjük akar tartozni?
Piton halvány mosollyal nézett rá.
- Ez egy szokatlanul értelmes kérdés volt, Weasley. – majd miután észrevette Hermione arcán azt a tipikus „én-tudom-a-választ"- kifejezést, hozzáfordult – De talán Fontoska kisasszony előállt a megoldással.
Hermione csak egy pillanatra vörösödött el, aztán szinte rögtön beszélni kezdett.
- Talán a hasznunkra fordíthatnánk, hogy Ginny összeveszett Harryvel. – kezdte óvatosan - Egy szerelmi csalódás sok mindenre képes…
- Azért annyira nem haragszik rám, hogy beállna halálfalónak! – méltatlankodott Harry, majd bizonytalan arckifejezés suhant át rajta, és enyhe pánikkal fordult Hermionéhoz – Ugye…?
- Nem, dehogy – mondta sietve a lány – de kiszínezhetnénk a történetet, és megfelelő tálalásban egy pletyka szintjén Rita Vitrol fülébe juthatna… Rita még nagyobb botrányt csinálna a dologból, ebben biztos vagyok. Amúgy is mindenki a Ginny - Harry – Hermione – Ron feltételezett szerelmi négyesről beszél a hátam mögött a lányszobában.
Harry nem kérdezte meg, hogy Hermione honnan tud minderről, ha a háta mögött történik.
- Ehhez viszont Ginnynek szóba kell állnia velem – tette hozzá borúsan, mire Hermione az égnek emelte a tekintetét.
- Harry, már két hete próbállak rávenni, hogy beszélj vele!
- Először azt mondtad, hogy ne beszéljek!
- Csak azért, hogy időt hagyj neki. Most viszont beszélned kell.
- Én megpróbáltam…!
- De nem eléggé – mondta szigorúan Hermione.
Piton utálkozó fintort vágott.
- Muszáj ezt végighallgatnom?
Lil közben némán töprengett, de most megszólalt.
- Az ötlet nem rossz. Igazából nem hiszem, hogy létezne ennél jobb megoldás.
Piton megfontoltan lerakta az immár üres poharát.
- Nem mintha aggódnék Potter testi épségéért – itt megengedett magának egy gonosz mosolyt - de bárhogy is értelmezzük Albus üzenetét, egy valami világos: nem akarja, hogy Potter belekeveredjen ebbe az ügybe.
Harry türelmetlenül legyintett.
- Ő sohasem akarja. De ez most lényegtelen. Szükségünk van rájuk, Naginit pedig el kell pusztítanunk. Mindebből logikusan következik, hogy… hogy ki kell békülnöm Ginnyvel.
- Gratulálok, Potter. – Piton mosolyába keserűség vegyült – De nem tudod, mire vállalkozol, amikor könnyedén azt mondod, hogy „beállsz halálfalónak". Szóval, Sötét Jegyet akarsz a karodra…? Nincs semmi akadálya. A Jegy a lelkedhez rögzül... Neked fogalmad sincs, hogy milyen próbát állít neked a Nagyúr… - a hangja most a jól ismert fenyegető sziszegéssé halkult – Fel vagy készülve a gyilkolásra és a kínzásra, Potter…?
Harry nyelt egyet.
- Igen – hazudta szemrebbenés nélkül.
- El fogsz bukni – fordult el tőle Piton, és a hangja hidegebb volt, mint a kinti éjszaka – Csak annyit tehetek az ügy érdekében, hogy elhúzom valamelyest a főzet készítését. De a méreg bele fog kerülni, ezt jobb ha tudod.
Harry érezte, ahogy a torka összeszorul a félelemtől.
- Értettem – suttogta.
- Nem – rázta meg a fejét Piton – te sosem értesz semmit, Potter – majd váratlanul felállt a bárpult mellől, és a kijárat felé indult. A járása mintha kissé bizonytalanabb lett volna, mint általában.
- Most el kell mennem. – mondta mogorván – Két nap múlva, napnyugtakor tudok érted jönni, sem előbb, sem később. Legyél a Tiltott Rengeteg szélén. Addig oldd meg a szerelmi problémáidat. Elkísérlek a toborzóhelyre, de oda egyedül mész be. Nekem nem lesz közöm az ügyhöz.
Senki sem válaszolt neki, Harry is csak keserűen bólintott. Lil viszont lassan felvonta a szemöldökét.
- Ez igazán kedves tőled, Perselus.
Piton megpróbált barátságtalanul visszanézni rá, de nehezen ment neki.
- Te meg – mondta végül kioktató hangon - különösen vigyázz magadra. Parancsba kaptam a Nagyúrtól, hogy amint lehetőségem nyílik rá, öljelek meg. Ha a főnix-ügy nem sikerülne, ez a… bé terv.
Lil komoly arca lassan vigyorra húzódott.
- Még jó, hogy most nincs lehetőséged rá. Részeg vagy.
- Nem vagyok az. – felelte szinte dacosan Piton, mire Lil ráfogta a varázsbotját, és a belőle kirepülő átok megborzolta a jelenlévők haját.
- Most már tényleg nem. - mosolygott a boszorkány
Pitonon semmi változás nem látszott a varázslat után, csak csalódottan nézett a nőre.
- Alig volt valami alkoholtartalom abban az egy üvegben. – húzta ki magát - Épp csak kellemesen éreztem magam. De már elmúlt, igazán köszönöm!
Harry meg mert volna esküdni arra, hogy Piton mindenfajta gunyorosság nélkül mosolygott rá Lilre, de a félhomályban nem látta pontosan. Aztán a varázsló a további búcsúzkodást mellőzve denevérré változott, és kirepült a koromsötét éjszakába.
--------------------------------------------------------------------------------------
Harry, Ron és Hermione a kastélyba visszaérve a fél éjszakát átbeszélték, míg Lil utánanézett az Amoremorfeo bájitalának. Ez a főzet (mint kiderült Aberforth elmondása alapján) Merlin leszármazottjainak titkos öröksége volt, és a tény, hogy Aberforth a kocsma padlásán tartotta a recept egy másolatát, sok mindenre magyarázatot adott a Dumbledore-családdal kapcsolatban (többek között arra, jegyezte meg magában Harry, hogy biztonságos rejtekhelynek találják a kocsmák padlását.)
Harry abban biztos volt, hogy a bájital el fog készülni, annál kevésbé volt optimista Ginny reakcióját illetően. Hermione rengeteg tanácsa után úgy döntött, hogy a másnap reggeli kviddicsedzés után beszél vele, lehetőleg úgy, hogy senki ne vegye észre. Piton előtt valahogy sokkal könnyebben átsiklott ezen a problémán, de most egész éjszaka azon törte a fejét, hogy mit mondjon Ginnynek. Egyik ötlete rosszabb volt, mint a másik – legalábbis a saját megítélése szerint.
Amikor másnap már egy fél órája szorongatta a cikeszt a levegőben, és még mindig nem tudta, hogyan kezdjen beszélgetést Ginnyvel, kezdett pánikba esni. A hangulatán semmit sem javított az, hogy a lány jól láthatóan remekül érezte magát, és egymás után dobta a gólokat. Végül Ron végtelennek tűnő percek múltán lefújta a meccset, és mindannyian az öltözőbe mentek. Ron egy egészen rövid beszédet intézett hozzájuk, ezalatt Ginny minden figyelmét a bátyjára fordította – egy pillantásra sem méltatva Harryt, az előző edzésekhez hasonlóan.
Amikor elkezdtek kiszivárogni az öltözőből, Harry ráébredt, hogy most már tényleg tennie kell valamit. Mivel jobb ötlete nem volt, elővette a pálcáját, és lopva Ginny táskájának szegezte. Végül is, ez már egyszer bejött… „Diffindo"-gondolta, és a táska pántja leszakadt. Ginny kviddicsfelszerelése és egy maréknyi pénzérme szétszóródott a földön.
- Ó, hogy az a… - káromkodott, és lehajolt, hogy összeszedje a pénzt. Dan, a másodikas hajtó rögtön segíteni akart, de Ginny határozottan visszautasította. Ron sokatmondón rápillantott Harryre, majd ő is kivonult az öltözőből, bár látszott rajta, hogy legszívesebben maradna.
Harry felállt a padról, de mielőtt bármit mondhatott volna, Ginny bosszús tekintetével találkozott.
- Ezt meg miért csináltad? – szegezte neki a kérdést a lány.
- Ho…Hogyan?
- Elszakítottad a táskám. Teljesen új volt.
Harry bosszankodva vette tudomásul, hogy elvörösödik Ginny határozott tekintete alatt. A lány kétségkívül élesebb eszű, mint Cedric volt.
- Csak beszélni akartam veled, négyszemközt – motyogta, és felvette a táskát a földről, majd egy nonverbális bűbájjal megjavította. Legnagyobb meglepetésére Ginny elnevette magát.
- Kevés ilyen körülményes emberrel találkozni, mint amilyen te vagy, Harry Potter.
Harry a tanácstalan döbbenettől pillanatnyilag csak tátogni tudott. Ginny kivette a kezéből az újra ép táskát, és elkezdte visszapakolni a dolgait.
- Elég átlátszó trükk volt. De mit akartál mondani?
Harry próbált összeszedni valamit azokból a dolgokból, amiket tegnap éjjel talált ki, végül elég sutára sikerült a válasza.
- Én csak azt akartam mondani, hogy nagyon sajnálom, ami akkor történt. De meg kell értened, hogy nincs semmi köztem és Boldemuder professzor között, és nem is volt soha. És…öh… Bármit is mondanak, Hermione nem velem, hanem a bátyáddal jár… Legalábbis azt hiszem…
Őszinte döbbenetére Ginny újra felkacagott.
- Harry, te olyan naiv vagy – mondta a lány, megcsóválva a fejét – Természetesen tudom, hogy nem jársz senki mással. Legalább is Boldemuder professzorral semmiképp.
Harry úgy érezte, most rögtön le kell ülnie.
- Akkor miért nem akartál beszélni velem? – kérdezte Ginnyt fürkészve, aki hirtelen idősebbnek és bölcsebbnek nézett ki a koránál. A lány egy apró sóhajjal Harry mellé ült.
- Először természetesen kiborultam, hogy egy másik nővel látlak csókolózni – kezdett hozzá - mégpedig ruha nélkül… Elég, hmm, meghökkentő volt a látvány. Tudom, hogy megmentetted vele, Brian legalább egy fél órát győzködött erről, de nekem pont ezzel volt a bajom.
Harry értetlenül pislogott.
- Úgy érted… hogy nem kellett volna megmentenem?
- Ugyan már Harry – vetette hátra tűzvörös hajzuhatagát türelmetlenül Ginny – ne forgasd ki a szavaimat. Egyszerűen csak… rájöttem, hogy annyi mindent tettél és teszel mások megmentéséért, hogy közben eszedbe sem jutott, hogy velem mi van. Ezért mentem akkor éjjel utánatok. Ron és Hermione mindig mindenről tud, csak én nem. És ez egy kicsit zavart, már egy jó ideje. A csók volt az utolsó csepp a pohárban.
Harry tanácstalanul nézett vissza Ginnyre.
- Én csak azért kerültelek, mert téged akartalak megvédeni…
- Pont ez a baj – csattant fel Ginny – már nem vagyok gyerek. Nincs szükségem arra, hogy pátyolgassanak!
Ginny eltökélt pillantása alatt Harry úgy érezte, most nem volna ésszerű vitatkozni.
- Értem… - mondta halkan, majd óvatosan folytatta - De… Még mindig haragszol rám?
Ginny ismét felkacagott.
- Hogy te micsoda idióta vagy, Harry. Igazából sosem haragudtam, csak… - itt a mosolya itt kicsit elhalványodott – azt akartam, hogy most te is szenvedj egy kicsit, és érezd magad mellőzöttnek. Mert te pontosan ezeket az érzéseket váltottad ki belőlem.
Ginny elkomorult, Harry pedig elszégyellte magát. A lánynak teljesen igaza volt, és ezt a fájdalmat ő okozta neki. Nem tudta, hogy mit mondjon erre, de ráérzett, hogy ez most nem a szavak ideje. Gyengéden megfogta Ginny állát, és az arca felé fordította, majd lassan megcsókolta. Ginny nem tiltakozott, sőt, a karjait Harry nyaka köré fonta.
Ennek köszönhetően Harry jó pár percre megfeledkezett az éppen aktuális problémájukról. Talán egy fél óra is eltelt, mígnem eszébe jutott, hogy a nyilvánvaló okokon kívül még miért örül Ginny társaságának. Megfogta a lány kezét.
- Menjünk beszélgetni egy nyugalmasabb helyre – mondta aztán – a segítségedet kell kérnem valamiben.
-----------------------------------------------------------------------------------------------
A nyugalmasabb hely végül egy használaton kívüli tanterem lett – pontosabban egy régi párbaj-terem a pincében, aminek a létezéséről Harry csak Dumbledore örökségének segítségével tudott. A beszélgetés pedig egy kicsit hosszabbra sikeredett – hiszen rengeteg megbeszélnivalójuk volt az Amoremorfeo-n kívül is.
Harry csak egy órával később eszmélt rá, hogy Hermione valószínűleg betegre aggódja magát a távollétük miatt, ezért sietve csatlakoztak hozzájuk az üres Griffendél-toronyban. Amint beléptek, Ron gyanakodva méregette őket.
- Te meg mit vigyorogsz? – szegezte Harrynek a kérdést. Hermione zavartan köhintett mögötte.
- Akkor… Tudsz segíteni, Ginny? – kérdezte gyorsan. A másik lány bólintott.
- Persze. Talán nem lesz nehéz eljátszani Harryt pár napig. Majd visszafogom a bájitaltudásom – mondta mosolyogva. Ron továbbra is bizalmatlanul nézett a barátjára.
- Boldemuder professzor elkezdte főzni a bájitalt, és azt mondta, reggelre kész lesz. Mi pedig már vagy két órája terveket szőttünk. Hol a fenében voltatok?
Hermione bölcsen nem engedte, hogy Harry válaszoljon a kérdésre.
- Azt hiszem, el kéne mondanunk nekik, hogy milyen hazugságokkal fogjuk megetetni Vitrolt. – emlékeztette Ront, majd fontoskodva Harryékhez fordult – Amíg ti… beszélgettetek, kidolgoztunk egy tervet. Vitrol mostanság kapja meg a levelet az egyik állítólagos „Mardekárostól", hogy érdekes dolgok történnek az iskolában, és ha kíváncsi Harry valódi énjére, menjen délután a Három Seprűbe. Ron ott lesz Hagriddal, és néhány pohár vajsör után elmeséli neki a sztorit, amit most neked is elmondok.
Harry Ginnyvel együtt lehuppant az egyik kanapéra.
- Nem lesz gyanús Vitrolnak, hogy egy Roxfortos diák egy kocsmában tölt a vasárnap estéjét?
Hermione legyintett.
- Szerintem ő is ott ült diákéveiben.
- Akkor ne kíméljetek – vigyorgott Harry – Kíváncsi vagyok a Kis Túlélő valódi életének minden piszkos részletére.
Hermione lelkesen magyarázni kezdett, majd egy félórányi szappanopera-forgatókönyv után (Harry legalább is annak érezte), hozzátette:
- Ha szerencsénk van, benne lesz a holnapi Reggeli Prófétában. Mostanában nem igazán adnak a színvonalra a cikkek témáját illetően, leginkább csak arra koncentrálnak, hogy ne kelljen a Minisztérium balfogásairól írniuk.
-----------------------------------------------------------------------------------------------
Hermione tévedett. Rita Vitrol purlicerpennája sebesen pereghetett, mert a cikk már az Esti Prófétában megjelent (a Társasági Élet rovatban, féloldalas iromány formájában) és a „Harry Potter titkos élete - A kivételes fiú hűtlenségével igaz szerelmét és legjobb barátját is elvesztette" szalagcímet viselte
- Ezt figyeld – bökte meg Harry oldalát Ron az ágyán ülve, és hangosan felolvasott az újságból – „… ezzel együtt Harry nem csupán eldobta magától a mindig hűséges és támogató Ginny Weasley-t, hanem elszerette legjobb barátjának, Ron Weasley-nek a szerelmét is. A mugli születésű Hermione Granger lépett a hosszú múltra visszatekintő varázslócsaládból származó Ginevra helyébe. A kivételes fiú ezzel két Weasley-t is porig alázott. Kérdéses, hogy ezután…" blablabla, ez nem érdekes… hja, igen, itt van „Nem tudjuk, hogy Ginevra állítólagos eltűnése milyen kapcsolatban lehet az esettel. Csak remélhetjük, hogy a becsapott lány nem tesz semmi meggondolatlant"
Ron lerakta az újságot.
- Ezt én mondtam Hagridnak. Pontosabban úgy fogalmaztam, hogy „Remélem, Ginny nem csinál hülyeséget", de Vitrol szépen ráharapott. Egyébként a sótartón ült, a hülye bogár-alakjában. Egész ügyesen csinálta, csak tíz perc múlva vettem észre.
Harry sóhajtva hátradőlt.
- Mekkora egy szemét alak vagyok. El ne felejts utálni engem, vagyis Ginnyt a jövő héten.
- Meglesz – vigyorgott Ron, de Harry észrevette, hogy hiányzik belőle az igazi jókedv. Nem tévedett, mert barátjának arca ismét elkomorult, és nagyon komoly lett a hangja.
- Figyelj, biztos vagy ebben…? Úgy értem, még meggondolhatnád magad…
Harry a földet bámulta.
- Nincs más választásunk, Ron. Lehet, hogy lebukok. De… meg kell próbálnom. Nagini és Dumbledore-ék miatt is. Nem élném túl, ha Piton még egyszer megölné a professzort.
- De Harry… - kezdett bele óvatosan Ron – Nincs semmi terved a kiszabadítására…
- Még nincs – dörmögte Harry, majd megpróbálta könnyed hangon hozzátenni – de azt hiszem ti vállaljátok a kellemetlenebb részt. Nagy botrány lesz az újságcikk miatt.
Ron legyintett, de abba kellett hagyniuk a beszélgetést, mert Dean és Seamus bejöttek. Harry tüntetően hátat fordított a barátjának – gondolta, jobb előbb elkezdeni a színjátékot – és a paplan alá bújt. Egy ébresztőbűbájt mondott ki magára, ami másnap hajnalban fog működésbe lépni, majd megpróbált elaludni. Hiányzott neki Brian közelsége. Tartott attól, hogy a rémálmok egész éjszakán át gyötörni fogják.
--------------------------------------------------------------------------------------------
Harry kora hajnalban kelt fel. Nem voltak rémálmai, de elalvás előtt és most is Ginnyn járt az esze. Még mindig csodálta, hogy a lány olyan könnyen beleegyezett a cserébe. Ő már korántsem látta olyan bíztatónak a helyzetüket, mint tegnap. Mi van, ha elterjed Ginnyről, hogy halálfaló? Persze, ha visszajön, tisztára moshatja a nevét, de addig is, Mrs Weasley szíve meg fog szakadni… De Ginny megnyugtatta, hogy nem lesz semmi gond. Még arra is csak egy vállrándítással válaszolt, amikor Harry felvetette azirányú aggodalmát, hogy megkaphatja a Sötét Jegyet… Csodálta a lány nyugodtságát, és azt kívánta, bárcsak legalább fele annyi lenne neki is.
Vetett egy pillantást a mélyen alvó Ronra, majd felöltözött, és a láthatatlanná tévő köpenyét magára húzva kiosont a szobából. Egy másik talárt is vitt magával – Ginnynek szüksége lesz rá az ő testében. A lány az egész éjszakát a professzornál töltötte az álca kedvéért, hiszen elvileg elhagyta az iskola épületét.
A kastélyon átvágva Lil szobája felé tartott, és bekopogott a faajtón. Mivel senki sem válaszolt, kinyitotta, és belépett a szobába, amit most fahéj- és almaillatra emlékeztető szag lengett körül. A boszorkány háttal neki egy apró üst tartalmát kevergette, mellette pedig Ginny figyelte minden mozdulatát.
- Keverd még négyszer balra, aztán jön a következő ráolvasás – rendelkezett Lil, és átadta a lánynak a keverőkanalat. Harry nem zavarta meg őket, és érdeklődve nézte, ahogy Lil varázsigét mormol.
- Most pedig kell egy hajtincs tőled, és egy pedig Harrytől – majd meg sem fordulva hátranyújtotta a kezét – Harry, ha lennél szíves…
Ginny ekkor vette őt észre, és szélesen rámosolygott. Az arca és a haja párás volt a bájital lecsapódó gőzétől. Harry megpróbálta őszintén viszonozni a mosolyt, és igyekezett nem gondolni arra, hogy milyen merényletet követ el most Ginny ellen. Sőt, igyekezett semmire sem gondolni, mert csak egyre több aggasztó dolog jutott az eszébe.
- Oh… a hajtincs – eszmélt rá, majd az asztalról felvett egy ollót, és belevágott a rendezetlen üstökébe. Ginny is levágott egy tincset a saját hajából, és mindketten Lil kezébe adták. Vörös és fekete – villant át Harry agyán, ahogy a hajszálakra nézett. A boszorkány a szálakat a két tenyere közt összemorzsolva az üstbe szórta, majd pár bonyolult keverés után újabb ráolvasást mondott ki. A főzet vérvörösre változott.
Végül Lil hátrább lépett, és megtörölte a homlokát.
- Ez volt az egyik legnehezebb bájital, amit elkészítettem – fordult Harry felé – még jó, hogy itt volt Ginny segíteni.
A lány büszkén kihúzta magát és mosolygott.
- Szerintem próbáljátok ki most – sóhajtott Lil kimerülten – Aztán Ginny elmegy órákra, te pedig valahol elbújsz alkonyatig, míg Perselus eljön érted.
Harry komoran bólintott, Ginny arca viszont sugárzott az örömtől. Látszott rajta, hogy nagyon elégedett a dolgok alakulásával – most nem mondhatta, hogy kimarad valamiből. Harry is összeszedte magát, és magában megjegyezte, hogy a pesszimizmussal egy kicsit már elkésett.
Lil eközben két serlegbe töltötte ki az üst tartalmát, és a kezükbe nyomta.
- Jól van… Lássuk csak – hajolt a megsárgult pergamenlap fölé, amit az apjától kapott – Most kulcsoljátok keresztül egymás poharat tartó kezét –rendelkezett, majd kicsit bizonytalanul tekintett fel – Remélem ti tudjátok mit jelent ez, mert én nem.
Harry tanácstalanul nézett Ginnyre, aki türelmetlen ciccegéssel áthurkolta a jobb kezét az ő jobb kezével. Így mindketten az arcuk elé emelték a serlegüket.
- Ahá – jegyezte meg Lil vidáman, és a papírra nézett– Mondjuk szerintem ez csak arra kell, hogy jobban nézzen ki… Na. A következő lépés: én elkezdek egy varázsigét mondani, mialatt ti megisszátok a bájitalt, érthető?
Mindketten határozottan bólintottak.
- Remek – mosolygott Lil, és újra átfutotta a papíron az instrukciókat, majd rájuk szegezte a botját, és egy latin varázsigét kezdett mormolni. Harry még utoljára belenézett Ginny mosolygós szemébe, majd a lánnyal együtt felhajtotta az italt.
Egy pillanatra megszűnt körülöttük minden. A másodperc töredékéig Harry úgy érezte, nem különbözik semmiben Ginnytől… ők ketten egyek voltak. Ugyanazon egész két fele… Látta Ginny érzéseit – a vidámságát, a félelmét – és emlékképeket tőle. Mindezt villanások formájában, amelyek lassan teljesen elhomályosították a lány vonásait…
Amikor végtelennek tűnő másodpercek után kitisztult a kép, arra eszmélt rá, hogy a saját döbbent arcát fürkészi, és valahogy kényelmetlen rajta a ruha…
- Áh, tökéletes – hallotta meg Lil hangját, és összerezzent. Odafordult a boszorkány felé.
- Akkor sikerült? – kérdezte, de a hangja Ginnyé volt. A szájához kapta a kezét. Olyan furcsa volt… Ginny közben felnevetett az ő testében.
- Harry, láttam a mugli családodat – közölte vele a Harry Potter-test – Nagyon mulatságos volt…
Nem tudott mit válaszolni neki, mert Lil most megfogta az állát – vagyis tulajdonképpen Ginnyét – és durván maga felé fordította.
- Van egy kis bökkenő – jegyezte meg a boszorkány, még mindig Harry állát szorongatva.
- Bicsoda? – próbálta Harry kipréselni a szavakat, de végül Ginny is ráeszmélt, hogy miről van szó.
- A sebhelyed – mondta a lány az ő hangjával, és elkomorult az arca – Az rajtad maradt.
Harry döbbenten tapogatta meg a homlokát. Ginny jóval puhább bőrén megtalálta az ismerős forradást.
- Ez meg hogyan lehet? – kérdezte Lil felé fordulva, de a boszorkány nem igazán figyelt rá.
- Érdekes, nagyon érdekes… - mormogta, majd a botja felé nyúlt – Mindegy, ezt még elfedhetjük – azzal a kriladitot minden további kertelés nélkül a homlokához szegezte. Harry érezte, hogy a bőre felforrósodik, majd amikor a boszorkány befejezte a műveletet, ismét megtapogatta a forradás helyét. A bőr tökéletesen sima volt.
- Ezt hogy csinálta? – kérdezte Ginny hangjával.
- Tüneti kezelés – vonta meg a vállát Lil – Jó pár napig kitart. Ginnynek csinálok egy forradást, de most öltözzetek át, és menj. Nekünk nemsokára órára kell mennünk.
Harry csak szórakozottan bólintott, még mindig a homlokát tapogatva – aztán meglátta magát, amint aggódva néz rá. Egészen úgy, ahogy Ginny szokott.
- Nincs semmi gond – közölte vele gyorsan, és megpróbált nem belenézni a saját zöld szemeibe – Akkor… hozzá is foghatnánk.
------------------------------------------------------------------------------------
Végül nem csak ruhát, hanem pálcát is cseréltek, mert Harry biztos volt benne, hogy Voldemort felismerné az övét. Majd amilyen röviden és magabiztosan csak tudott, elbúcsúzott Ginnytől, és magára vette a láthatatlanná tévő köpenyét. Ezen kívül csak egy erszényt vitt magával.
A kastélyból kiérve Hagrid kunyhója felé tartott. Úgy tervezte, hogy itt tölti el a napot a köpeny jótékony védelmében, és mialatt Ginny emlékeit próbálta rendezgetni, figyelte, ahogy az óriás a sárkány-csemetékkel játszik.
- E itt egy tök – hallotta néha felharsanni a hangját - látjátok, kis csibészek? Tök. Mondjátok, hogy tök!
Bár a kis sárkányok erre adott válasza után Hagridnak inkább a „sült tök" kifejezést kellett volna tanítania, az óriás hosszú órákig megmaradt ennél, mígnem az egyik fióka bevisította a szót. Hagrid boldogan ölelte magához.
- Ügyes vagy, Nardan, nagyon ügyes…
Harry leült az erdő szélére, és a lábát – vagyis, Ginny lábát – összekulcsolva próbált megbarátkozni a helyzettel. Nem tudta kiverni a fejéből Ron aggódó arcát, és azt a tényt sem, hogy ezek után három ember élete van a kezében. Minden erejével a feladatra koncentrált, és már jó előre hazugságokat szőtt a fejében. A meséje egyszerű lesz: egy sárvérű boszorka betett neki, Harry Pottert megutálta, és különben is szeretne a győztes oldalon állni… Gyanította, hogy a legtöbb varázslót ez vonzza oda, vagy a félelem. De nem tudott nem gondolni arra, hogy minden tervbe hiba csúszhat. Mint például a sebhelye… Ez teljesen érthetetlen volt számára. Az csak egy forradás a homlokán, miért nem vándorolt át a testével együtt?
A nap lassan telt el. Harry agyán többször is átfutott, hogy ezek talán az utolsó Roxfortban eltöltött órái, és közben bosszankodott, hogy miért nem reggelre beszélték meg a találkozót Pitonnal. Akkor legalább nem lett volna ideje gondolkodni.
Végül, amikor a Nap lassan eltűnt a Tiltott Rengeteg fái mögött, Harry meghallotta egy denevérszárny csattogását a feje fölött. Rögtön felismerte Pitont, hiszen ez a példány még egy denevérhez képest is szokatlanul fekete volt. Megkönnyebbülten állt fel, és volt tanárát a köpeny alá húzva a vadkanos kapu felé sietett.
---------------------------------------------------------------------------------------------
Végigborzolták a gerincét a pajzsot alkotó védőbűbájok, de Lil persze átengedte őket.
- Nem tudom, hogy hova akarunk menni – mormogta a vállán ülő Pitonnak – de ismerek egy jó helyet a környéken, ahol elmondhatja.
Azzal a köpenyét szorosan megragadta, és dehoppanált. Egyenesen abba a barlangba érkeztek, ami annak idején Sirius rejtekhelyéül szolgált. Harry szomorúan nézett körbe a feltoluló emlékek hatására, majd levette a köpenyt és figyelte, amint Piton a válláról lerepülve visszaváltozott emberré.
- Megnyerő a külsőd, Potter – vetette oda Harrynek a bájitaltanár, majd kissé türelmetlenül körbepillantva rögtön a lényegre tért – Nem maradhatok távol sokáig. Megnéztem, hogy melyik a legkevésbé feltűnő toborzóhely. A Zsebpiszok közben találsz egyet, a Borgin&Burkess-től három üzletnyire felfelé. Észre fogod venni a Sötét Jegyet a kövezeten – legalábbis, mások észreveszik. Bár ez egyfajta intelligencia-teszt is egyben – suhant át az arcán egy halvány mosoly.
- Értettem – bólintott Harry, kicsit összeszorult torokkal – és aztán, mit kell tennem?
- Pár kérdés után találkozol egy alacsonyabb rangú halálfalóval. Itt már jóval több kérdésre kell megfelelned. Mostanában sok a munka, úgyhogy ha szerencséd van, elküldenek egy másik halálfalóval küldetésre, mielőtt személyesen találkoznál a Nagyúrral és beléd égetné a Jegyet.
Harry nyelt egyet.
- Ha nincs szerencséd… - folytatta Piton szenvtelenül - akkor el vagy veszve, Potter.
- Világos – vágott vissza Harry, igyekezve némi bátorságot csempészni Ginny hangjába. Pitonnak igazán az eszébe juthatna, hogy miatta is csinálja ezt – Akkor maga nem jön? – tette fel a kérdést, bár jól tudta a választ.
- Nem – morogta Piton – Most felügyelnem kellett az iskolát figyelő halálfalókat, de mennem kell vissza bájitalt főzni.
- Mikorra készül el vele?
- Egy hétnél tovább már nem tudom húzni, ha ilyen ütemben hozzák meg a hozzávalókat.
Harry nem mondott semmit. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük, és legnagyobb meglepetésére mintha együttérzést vélt volna felfedezni a fekete szemekben.
- Ne hidd azt, hogy könnyű lesz, Potter – fordult el aztán Piton – És ne gondold, hogy megúszod főbenjáró átkok használata nélkül. Örökre átkozott vagy, ha átléped azt a bizonyos küszöböt. – suttogta, majd meg sem várva Harry válaszát, egy köpönyegsuhogtatással dehoppanált.
Harry pár másodpercig néma döbbenettel nézett utána. Aztán rá kellett jönnie, hogy egyedül maradt a félelmeivel és a kétségeivel küszködve. Most, hogy a varázsló eltűnt, hirtelen magányosabbnak érezte magát, mint bármikor ezelőtt.
-----------------------------------------------------------------------------------------------
Harry mindaddig magán tartotta a köpeny, amíg az Abszol útra nem ért. Ott megkereste a Weasley-ikrek kivilágítatlan varázsvicc-boltját, és jobb ötlet híján a postaládájukba dobta az értékes örökséget – így mégsem mehetett a halálfalók közé - közben remélte, hogy Fred és George nem olvasta az Esti Prófétát.
Szorosan a szemébe húzta a csuklyáját, és végigsietett a Zsebpiszok közön. Visszautasított egy vénséges vén banyát, aki polipszemeket akart eladni neki, és a Borgin&Burkess fele sietett. Nem állt meg az üzletnél, amely előtt két feketeruhás alak ácsorgott, hanem továbbment három boltnyit, Piton utasításának megfelelően, és megtorpant a zárt pincelejáró előtt. Tekintetével a kövezetet fürkészte, és nem kellett sokáig keresgélnie.
Bár a Zsebpiszok közben sok helyen előfordult díszítőelemként a kígyó vagy a koponya, de Harry meg volt győződve arról, hogy együtt a kettő csak ezen a macskakövön található meg. A kő nagyobb volt, mint a többi, és félreérthetetlen üzenetet hordozott. Rövid töprengés után Harry ráállt, és bízott benne, hogy történni fog valami.
Történt. Az előtte levő korhadó ajtón egy perzselődő felirat villant fel, mintha izzó vassal írták volna a fába.
Tegye ide a pálcáját és azonosítsa magát.
Harry hozzáérintette Ginny pálcáját a fához, és a felszínre hozta a lány emlékeit.
- Ginevra Weasley vagyok – mondta magabiztosan. Szinte rögtön halvány derengés borította el a bőrét, minden tagját végigbizsergetve, akárcsak a Roxfort Nagykönyve nemrég. Úgy látszik, az ajtó elégedett lehetett a válasszal, mert új felirat jelent meg rajta.
Mit akar itt?
- Beállni közétek – vágta rá Harry és remélte, hogy ez a helyes válasz. Az ajtó egy pillanatnyi várakozás után felvillantotta az utolsó feliratát: „Kövesse a fáklyákat", majd hangtalanul kinyílt.
Harry szorongó szívvel lépte át a küszöböt, és közben az járt a fejében, amit Piton mondott erről. De már nem volt visszaút. Vajon neki is ez járhatott a fejében, amikor közéjük állt…? Gyorsan figyelmeztette magát, hogy az ő esete teljesen más.
Bent egy hosszú lépcső fogadta, ami a mélybe vezetett. A fokokat fáklyafény világította meg, és ebben a gyér megvilágításban is jól látszott, hogy nyirkosak. Óvatosan elindult lefelé, és közben a dohos pinceszag teletöltötte a tüdejét. A lépcsőn leérve kusza folyosók kisebbfajta labirintusa fogadta, de a szűk járatok közül csak az egyik volt kivilágítva fáklyákkal. Arra indult hát, és három percnyi nyomasztó séta után egy nagyobb terembe érkezett.
A terem ugyanolyan sötét volt, mint a folyosó, de elhelyeztek benne egy súlyos faasztalt is, ami talán az egyetlen kivilágított tárgy volt a pincében. Harry csak pár másodperc múltán vette észre, hogy ül mögötte valaki, mégpedig akkor, amikor az illető fehér kezei megmozdultak az asztalt kontrasztosan megvilágító lámpa fényében.
- Nocsak, kit fújt ide a szél? – törte meg a csendet egy nagyon ismerős hang. Amikor a fehér kéz tulajdonosa behajolt a lámpafénybe, Harry zsibbadó tagokkal nézett farkasszemet Draco Malfoy-al.
----------------------------------------------------------------------------------------------