A/N: Az előző fejezet több helyen is logikai hibákat tartalmazott, ezért javítottam rajta Ha még nem elvastátok el és szeretnétek, még megtehetitek:)
17. Az utolsó hozzávaló
Harry gyomra bukfencet vetett, miközben minden erejével azon volt, hogy ne kezdjen el remegni az idegességtől. Érezte, hogy a hideg, nyirkos pince ellenére a hátát kiveri a víz, és örült volna, ha lett volna ott valami, amiben megtámaszkodhat. Ez váratlanul érte… Korábban ugyan felmerült benne, hogy esetleg találkozni fog Malfoy-jal, de meg sem fordult a fejében, hogy ilyen hamar. Malfoy ismeri őt, és Ginnyt is… A lebukás veszélye megsokszorozódott. Torkában dobogó szívvel figyelte, ahogy fiú leplezetlen kíváncsisággal néz rá.
- Weasley, igazán meg vagyok döbbenve – nyekeregte Malfoy. Harry összeszorította az ajkait, vagyis Ginnyét, és közben igyekezett nem észrevenni a mardekáros fiú félmosolyát.
- Malfoy – biccentett felé bizonytalanul, és örült, hogy legalább ezeket a szavakat ki tudta préselni magából.
A szőke fiú egy darabig nem válaszolt, csak kicsit közelebb hajolt a lámpa fényéhez. Harrynek ekkor tűnt fel, hogy az arca mennyire beesett, szinte már betegesen sovány. A haja is már csak halványan emlékeztetett arra az arisztokratikusan nyírt, jólfésült frizurára, amit Harry fürtjei a természetüknél fogva képtelenek lettek volna megvalósítani.
- Biztos vagy benne, hogy nem tévesztetted el a házszámot? – affektált Malfoy, és a varázspálcáját szórakozottan pörgette az ujjai között, le sem véve szemét a látogatóról. – Mert nem szeretjük az effajta tévedéseket.
Harry próbálta elfedni a kezének remegését. Egyáltalán nem nyugtatta meg Malfoy nézése, még akkor sem, amikor észrevette, hogy nem volt benne semmi fenyegetés, dacára az elmondottaknak. Próbált nyugalmat erőltetni magára, és tudatosan tartotta a szemkontaktust miközben mélyen elrejtette árulkodó gondolatait. Ki tudja, Malfoy talán legilimenciát tanult… ?
- Csak annyira tévesztettem el, mint te – vágott vissza Ginny makacs hangjával – Ha olvasnál újságot, tudhatnád azt, amit már mindenki tud.
Malfoy ajkai halvány mosolyra húzódtak, majd lassú mozdulattal elővette fekete talárjából az Esti Próféta szóban forgó számát.
- Tévedsz, Weasley, olvasom ezt a szennylapot. Kénytelen vagyok. A Nagyúrnak szüksége van a hírekre – Voldemort említéséről egy árnyalatnyival sápadtabb lett az arca, majd pillanatnyi zavarát palástolva végigsimított az enyhén meggyűrt papíron, és csevegő hangnemben folytatta – Rita pennája a szokottnál is hegyesebb volt, nemdebár?
Harry egy másodpercig még gyanakodva fürkészte Malfoy arcát, majd minden erejével azon volt, hogy bosszús arcot vágjon.
- Tudhatnád Vitrolról, hogy a fele sem igaz annak, amit mond.
- De ezúttal? – érdeklődött a fiú tettetett udvariassággal.
- Ezúttal még csak nem is túlzott – vonta össze a szemöldökét Harry, és igyekezett beleélni magát az előre kitalált mesébe – De nem ilyen egyszerű az ügy. Az egyik problémám valóban Potter.
- Azért Pottert nem mondanám nagy problémának – vágott közbe Malfoy, kihajtva az újságot – Bár az elég durva volt, hogy megcsalt egy sárvérűvel.
Harry felszisszent a dühtől, de ezúttal a szerepén kívül. Pont Malfoy előtt kell porig aláznia a híres Pottert? Aztán gyorsan összeszedte magát.
- Pontosan, de gondolhatod hogy nem így kezdődött.
- Kíváncsian hallgatlak – nyekeregte Malfoy, és összefűzte a karjait. Harry egy pillanatnyi megvetéssel nézett végig rajta.
- Ha már ennyire érdekelnek a részletek, hát legyen. Bár te talán nem fogod meglepőnek találni – mondta, majd sóhajtott egyet a nagyobb hatás kedvéért - Potter mostanában megváltozott. Vagy inkább előjött az igazi énje… Úgy viselkedik, mint egy tragikus hős, és saját magán kívül senkivel sem foglalkozik. A többiek pedig istenítik őt, pedig a többet foglalkozik a kviddiccsel, mint az úgynevezett „nagy küldetésével" Nekem persze végig kellett hallgatnom az összes világfájdalmát…– Harry itt egy pillanatnyi szünetet tartott, és figyelte, hogy hogyan hatnak a Ginny által tegnap kitalált mondatok a mardekáros fiúra.
Malfoy arca mintha egy kicsit felderült volna.
- Ismerem Pottert – mosolygott halványan – úgyhogy ez nekem nem újdonság. Felesleges magyaráznod, kimerítő tud lenni a szövege. Teljesen megértem, hogy nem tudtad elviselni.
Harryt szinte fojtogatni kezdte a Malfoy iránt érzett harag, de végül csak kurtán bólintott a megjegyzésre. Gondolta, hogy működni fog, ha saját magát szidja. Már épp mondani akarta a következő hazugságot, amikor a fiú felállt az asztal megvilágított pereme mellől.
- Engem inkább az érdekelne, hogy mit keresel itt – folytatta Malfoy váratlanul gyanakvó hangon, miközben vékony alakját elnyelte a sötétség – Ennyire meggyűlölted Pottert, hogy most hátat fordítasz mindannak, ami eddig fontos volt számodra?
Harry nyelt egyet. Bár egyre közelebbről hallotta Malfoy hangját, az alakját nem látta a koromsötét miatt. A bizonytalanság úgy lopódzott be a zsigereibe, mint ahogy a dohos pinceszag elöntötte a tüdejét.
Egyre inkább úgy érezte, Malfoy átlát rajta. Ez nem az ő terepe volt… itt ravaszsággal kellett dolgozni, mégpedig Malfoy ellen, aki úgy tűnt kapott némi legilimencia-oktatást… Gyorsan kellett cselekednie: a saját énjével mélyen visszahúzódott, és a felszínen tartotta Ginny gondolatait. Dühösen hátravetette vörös tincseit.
- Honnan tudod, hogy mi fontos a számomra! – támadt Malfoyra – Te nem is ismersz engem. Ha tudni akarod, ami a legfontosabb nekem, az a megbecsülés és a tisztelet. Potter nem tisztelt. Ezt láthatod abból is, amit Grangerrel művelt! – itt dühösen fújtatott, mint ahogy Ginny szokott, majd halkabban hozzátette - A családom pedig… Ők észre sem vették, hogy létezem.
Pár pillanatig semmi sem történt. Harry már aggódni kezdett, hogy hatástalanok voltak a szavai, ennek ellenére rezzenéstelen arccal bámult a sötétbe. Végtelennek tűnő másodpercek után aztán hirtelen meglátta maga előtt Malfoy viaszfehér arcának körvonalait. A mardekáros fiú szemei megcsillantak a sötétben.
- Igen. A tisztelet az nagyon fontos – hallotta a suttogó hangját – És nem osztogatják ingyen senkinek.
- Tudom – válaszolta bizonytalanul.
- Nem tudod, Weasley. Semmit sem tudsz erről – Malfoy hangja annyira lehalkult, hogy erőlködnie kellett, hogy meghallja. - Kész vagy arra, hogy megfizesd a tisztelet árát?
- Kész vagyok – fújta bele Harry a párás levegőbe határozottan csengő hangon. Piton is valami ilyesmit kérdezett… Méghogy tisztelet! A pokolba is előbb menne, mint Voldomorthoz, és csak remélni tudta, hogy régi ellenfele semmit sem sejt ebből – Bármit megtennék, csak hogy ne kelljen őket többé látnom! – tette hozzá gyorsan.
Érezte, amint egy ér lüktetni kezd a halántékán, és Malfoy sötét körvonalait fürkészte. A mardekáros fiú sokáig nem szólt semmit, csak őt nézte összeszűkített szemmel. Beesett arca sokkal idősebbnek mutatta őt a félhomályban.
- Ne etess ezzel. Pont te állnál közénk, aki megveted a fekete mágiát és minden művelőjét? Azt hittem, te vagy Potter legnagyobb rajongója.
- Ne merj még egyszer ilyet mondani! – csattant fel Harry, és remélte, hogy elég hatásos volt – Arról a pojácáról többet hallani sem akarok! És, ha észrevetted volna, a rémdenevér-rontás nem éppen világos varázslat, de korántsem a legsötétebb, amit tudok!
Malfoy mozdulatlanul fürkészte őt a tekintetével.
- Tűnj innen, Weasley – szólalt meg aztán hirtelen, és hátat fordított Harrynek – Ez nem neked való játék. Nem érünk rá sértett griffendéleseket pátyolgatni.
Csend lett. Harry egészen összezavarodott ettől a választól. Bár Malfoy szavait sokféleképpen lehetett volna értelmezni, a hangvételének üzenete egyértelmű volt a számára.
- Le akarsz beszélni arról, hogy közétek álljak? – bukott ki belőle a kérdés.
Látta, amint Malfoy alakja összerezzen a sötétben, és a fiú újból feléfordult.
- Mit beszélsz, te ostoba? – köpte maga elé a szavakat, és az arca fehérebb volt, mint valaha. – Csupán annyit mondtam, hogy nem vagy elég jó a Sötét Nagyúrnak!
Azzal Malfoy egy dühös mozdulattal kirántotta az asztal egyik fiókját, és egy bőrkötésű könyvet csapott le a nehéz tölgyfa lapra, majd leült a székre.
- De ahogy gondolod, Weasley – folytatta könyörtelen hangvétellel, és felcsapta a könyvet – Mi is a teljes neved?
Harry hirtelen nem tudott válaszolni, csak meredten nézett a könyvből felszálló porra, amely lassan hullott vissza az asztalra. Megdöbbentette Malfoy kiszámíthatatlan viselkedése. Az előbb el akarta küldeni, most meg már írja is be a nevét abba az átkozott könyvbe, amiről a vak is látja, hogy mágikus eredetű? Nem akart a másik fiú szemébe nézni, ezért a lába elé bámult.
- Ginevra Weasley – mondta, és bosszankodva vette tudomásul, hogy a hangja rekedtessé válik.
- Ginevra – ismételte Malfoy – Látom, legalább annyi szívességet tettek neked a szüleid, hogy varázslónevet kaptál.
Harry idegesen az ajkába harapott. Te jó ég, he ezt most Mrs. Weasley látná! Lenne hozzá egy-két keresetlen szava. Figyelte, ahogy Malfoy ráírta Ginny nevét a sárgás pergamenre, majd hátradőlt a széken. Egy pár pillanatig csak bámulta az ismerős nevet a papíron.
- És most mi lesz? – kérdezte a legrosszabbtól tartva.
Malfoy unottan hintázott a székkel, pedig Harry látta rajta, hogy ideges.
- Most? – válaszolt végül elnyújtott hangon a fiú – Az egyik felettesem utánanéz a kérésednek, aztán megadja az első utasítást. Addig is, foglalj helyet – invitálta eltúlzott mozdulattal, éreztetve a hangjával, hogy több ilyen figyelmességre ne számítson.
Harry csak ekkor vette észre a másik széket a félhomályban, és szótlanul leült. Sokáig egyikük sem törte meg a csendet. Malfoy arca újra félig sötétben volt, és ez a megvilágítás kihozta szokatlanul csontos arcvonásait. Harry elgondolkozott, hogy vajon mi mindenen mehetett keresztül azóta, hogy leengedte a pálcáját Dumbledore előtt. Akkor, a villámsújtotta toronyban Malfoy fölényes magabiztossága összeomlott, és már-már engedett az igazgató szavainak…Valahogy az volt az érzése, hogy Malfoy nincs itt szívesen. De talán csak azért nem, mert nem lett az övé a beígért hatalom… - tette hozzá magában kissé rosszmájúan.
Percek múltak el. Harry ezt az időt azzal töltötte el, hogy próbált nem ránézni Malfoyra, aki viszont szüntelenül őt bámulta. Úgyhogy inkább Ginny fehér kezeit nézte, amik most persze hozzá tartoztak, de még midig nehéz volt megszoknia. Alig tudta visszafogni magát, hogy ne igazítsa meg néha a nemlétező szemüvegét, és az anatómiai különbségek is zavarták. Csak remélte, hogy Malfoy semmit sem vesz észre ebből.
Nemsokára teljesen átfázott Ginny vékony talárjában, és bármennyire is bosszantotta, látványosan remegni kezdett. Összefűzte a karjait, de a helyzet nem lett sokkal jobb. Malfoy erre egy türelmetlen sóhajjal felállt a székéről, és az asztalt megkerülve a köpenyét Harryre terítette.
- Nem vagy normális, Weasley, hogy kabát nélkül eljössz otthonról – vetette oda neki bosszúsan – te tényleg ki lehetsz borulva.
Harry csak pislogott a nehéz köpeny súlya alatt, és elgondolkozott azon, hogy vajon Malfoy változott-e meg, vagy a viselkedését nagyban befolyásolja az, hogy azt hiszi, Ginnyvel beszélget.
De nem sokat töprenghetett ezen, ugyanis az asztalon fekvő könyv lapjai nagy mennyiségű port felverve sebesen peregni kezdtek, míg végül megálltak egy oldalon. A lap majdnem teljesen üres volt, csak a tetejére írt valaki egy sornyi üzenetet fekete tintával. Látta, ahogy Malfoy rápillant a rövid parancsra, és az ajkai idegesen megrándulnak.
Harry pulzusa rögtön felgyorsult. Felülről is ráismert az írásra, ami alig változott azóta, hogy utoljára meglátta Tom Denem naplójában. Torzabb és keményebb volt, de biztosan Voldemort írása. Csak egy sor volt az egész, tömör és félreérhetetlen.
Azonnal elvárom mindkettőjük jelenlétét.
Harry tanácstalanul nézett a holtsápadt Malfoyra, mígnem a könyv megremegett és felfénylett előttük. Ugyanúgy, mint amikor Dumbledore zsupszkulcsot varázsolt a minisztériumi szobor fejéből.
Malfoy sokáig csak bámulta a jelenséget, de Harry látta rajta, hogy nagyon is jól tudja, hogy mi történik most. Végül a fiú leküzdve a remegését megszólalt.
- Ő eléggé… nagyon ritkán akar személyesen látni valakit.
- Tényleg? – nyögte Harry, de Malfoy félbeszakította.
- Első szabály, Weasley – fordult felé hirtelen – sose várakoztasd meg a Nagyurat.
Azzal mielőtt Harry felocsúdhatott volna, megragadta a karját, és az övével együtt a könyv lapjához szorította.
---------------------------------------------------------------------------------------------
Harrynek nem volt ideje felkészülni. Sem az érzésre, sem a látványra. Úgy érezte, hogy a zsupszkulcs ezúttal tényleg kitépi a köldökét, de talán csak azért, mert most nem a saját testében volt. Végül kemény kőpadlóra érkezett, szégyenszemre négykézláb. Oldalt pillantott, és meglátta Malfoyt, amint mindenfajta egyensúlyi probléma nélkül áll mellette.
Egy hatalmas, fáklyákkal megvilágított teremben voltak, amely teljesen üresen kongott. Tehát Voldemort nem volt itt... Még nem. Harry nyugtalan szívverése kicsit lelassult erre.
Gyorsan felpattant, és leküzdve a hányingerét leporolta a ruháit. Malfoy egy megjegyzést sem tett, még olyat sem hogy „Te jó ég, azt hittem, ilyet csak a sárvérűek csinálnak". Ellenben riadtan tekintett körbe a teremben, és most már Harry is jobban körülnézett.
Csupasz, durván megmunkált kőfalakat látott maga körül, akárcsak egy ódon kastély hatalmas termében lettek volna. Harry ugyan sosem járt még ilyen helyen, de el tudta képzelni, milyen lehet az. A falakról zöld-ezüst mintás falikárpitok hulltak alá, és a szőnyeg is hasonló mintájú volt. A termet egy hosszú ébenfa asztal töltötte ki, két oldalt székekkel, és az asztalfőn egy jóval kényelmesebb, hatalmas antik trón volt. Itt már nem volt olyan hideg és nyirkos a levegő, mégis valamiért remegni kezdett.
- Hol vagyunk? – kérdezte Malfoytól akaratlanul is suttogva. A fiú csak egy másodperccel később eszmélt fel.
- Ez Mardekár ősi birtoka – válaszolta halkan – de senki sem tudja, hogy hol van – aztán riadtan elhallgatott, mintha már így is túl sokat beszélt volna.
Harryt ez nem nyugtatta meg. Próbált „célt keresni", mint a hoppanálásnál, de rá kellett jönnie, hogy még annyit sem érzett, mint a Roxfortban szokott. Ismét bosszúsan vette észre, hogy alig tudja megfékezni a remegését. Bármit is csinált, valahonnan a falak mögül érezte Voldemort jelenlétét, és meg volt róla győződve, hogy figyelik őket…
Nem akarta ezt a találkozót. A szíve mélyén ugyan fel volt készülve rá, de Dumbledore nyári okklumenciaórái hirtelen nagyon távolinak tűntek. Próbálta összeszedni magát, de a termet betöltő mardekáros színek ezt nem könnyítették meg.
„Nyugalom" mondogatta, „koncentrálj…" A szavak azon nyomban el is haltak benne. „Gyerünk, szedd össze magad" – ripakodott magára, és minden erejével Ginny emlékeire összpontosított. Például arra, amikor Mrs. Weasley felmosatta vele a konyhát, mert… erre már nem emlékezett. A képek töredékesek voltak, inkább csak érzések, de Harry remélte, hogy ennyi talán elég lesz. Ginny érzései között megpróbált olyanokra emlékezni, amikor dühös volt rá, Harryre, és kicsit csalódottan vette tudomásul, hogy ilyenből elég sok van.
Mivel Malfoy végig a trónnal szemközti ajtót bámulta, ő is úgy tett. Szinte várta, hogy kinyílnak a hatalmas ajtószárnyak, és feketén lebegő talárban belépjen Voldemort. Az ajtó viszont mozdulatlan maradt.
Harry elgondolkozott, hogy vajon mitől retteg ennyire Malfoy. Talán attól tart, hogy megkínozzák, amiért beírta őt a könyvbe? Vagy az jár a fejében, mint ami neki is, hogy mit keres most itt…? Szaggatottan felsóhajtott, mintha csak a borús gondolatait akarná elűzni.
Ekkor történt. Nagyon halványan bizsergést érzett a tarkójánál, és anélkül, hogy ez a tudatáig hatolt volna, megfordult.
Az asztal túloldalán álló trón már nem volt üres. Fekete taláros férfi ült benne, és Harry túl jól ismerte ezt a semmihez nem fogható, emberhez alig hasonló arcot ahhoz, hogy megőrizze a hidegvérét. Voldemort a tekintetét egyenesen az övébe fúrta, és vékony, színtelen ajkai halvány mosolyra húzódtak. Harry érezte, hogy kifut a vér az arcából.
- Váratlan az érkezése, Miss Weasley… – csendült fel a jeges hang, mire Malfoy is összerezzent, és megfordult.
- Nagyúr… - hebegte egy meghajlás közben, de Voldemort ügyet sem vetett rá, egyedül Harryt nézte.
- …És velem nem szoktak váratlan dolgok történni.
Voldemort vékony, magas alakja fenyegetően felemelkedett a trónról. Harryt már ettől a mozdulattól is kirázta a hideg. Minden erejével küzdött a pánik ellen, miközben a varázsló felé tartott. Olyan volt, mintha lassított felvételen nézné, ahogy Voldemort elsétál a széksorok mellett, és a talárja feketén hömpölyög utána. Le sem vette a szemét Harryről, aki ha akart volna, sem tudott volna másfele nézni. A következő pillanatban szinte kettéhasította a tudatát a sötét mágus pörölyként lecsapó legilimenciája.
Harry érezte, hogy a szeme könnyezni kezd a fájdalomtól. Először ösztönösen ellenállt: vissza akart vágni, a saját erejével… De ez az erő nem Ginnyé volt. Nem küzdhetett a lebukás veszélye nélkül… Pislogni akart, de nem tudott. Ezért saját énjét összehúzta, amilyen kicsire csak tudta, miközben felül érezte Ginny kavargó érzéseit, és a sajgó fájdalmat, amit Voldemort támadása okozott. „Gyűlölöm Pottert" koncentrált az érzésre „Teljes szívemből gyűlölöm"… Nem tudta, hogy a vörös szemek hisznek-e neki, de bíznia kellett…
Voldemort ekkor odaért elé, és határozott mozdulattal megragadta az állát, mire a sebhelyébe szúró fájdalom hasított. A sötét mágus annyira közel volt hozzá, hogy Harry hallotta a lélegzetvételét, és észrevette, hogy a fölé tornyosuló alak hófehér bőre természetellenesen sima, mintha egy hüllő finom pikkelyei borítanák. A sebhelyében a fájdalom kezdett elviselhetetlen szintre nőni.
Nem kiáltott. Nem kiálthatott, és tudomást sem vehetett a lüktető kínról, hiszen akkor vége mindennek… A kígyóarcú szörnyeteg könyékig turkált az emlékeiben, és Harry énje elkeseredetten próbált elbújni a szétszaggatott képek mögé.
Végül Voldemort elengedte. Harry görcsberándult izmai megadták magukat, és zihálva rogyott térdre a Sötét Nagyúr előtt.
- Állj fel – szólt rá a varázsló színtelen hangon, majd Malfyhoz fordult.
- Volt vele bármi probléma?
Harry eközben küszködve a szédülésével remegő lábakkal felállt, és látta, hogy a szőke fiú sápadtan, de határozottan válaszol.
- Minden rendben volt vele, Nagyúr.
- Maradj itt a következő parancsig, Miss Weasley pedig velem jön. – azzal Voldemort hátat fordított neki, de Harry még így is érezte, hogy figyeli. Szaggatottan vette a levegőt, és zavartan rápillantott Malfoyra, aki egy szemmozdulattal jelezte, hogy menjen már. Ekkor felocsúdott, és botorkálva Voldemort nyomába szegődött.
Él. Még mindig él, pedig Voldemort betört az elméjébe. Egy pillanatnyi büszkeséget megengedett magának, de ezt is gyorsan elfojtotta. Most már csak azon aggódott, hogy mit akar tőle Voldemort. Ha igaz, amit Malfoy mondott, akkor nem szokott kíváncsi lenni a többi halálfaló-jelöltre…
Nem tudta, merre tart a varázsló, csak szorongó szívvel követte. Kimentek a teremből, ezúttal az ajtón át. A terem egy hosszú folyosóra nyílt, és Voldemort hátra sem fordulva ment tovább a fáklyák fénykörében. Jobbra és balra ajtók nyíltak, és Harry egy széles lépcsőházat is látott, majd a folyosó másik végét egy újabb hatalmas ajtó zárta el. Az ajtó szárnyai engedelmesen kettényíltak Voldemort közeledtére.
Harry óvatosan belépett a varázsló után a terembe, ami nagyon gyengén volt megvilágítva, mert a falakra erősített fáklyák lángja méregzöld volt. Ezek elrendezéséből Harry csak annyit tudott megállapítani, hogy egy kör alakú szobában voltak, amelynek átmérője tíz méter körüli lehetett. A padlóra, körkörös ívben mintha zölden izzó jeleket varázsoltak volna, de annyira halványak voltak, hogy már-már a valódiságukban is kételkedni kezdett. Voldemort alakja egybeolvadt a sötét háttérrel. Harry csupán a talárjának suhogásából hallotta, hogy körbesétál a teremben, és eközben néha kitakarta a fáklyák gyenge fényét.
- Érkezésed talán hasznunkra válik – csendült fel a jeges hang, és Harrynek ismét az a képzete támadt, hogy Voldemort őt nézi. – Talán nem is tudod, de terveim közt szerepelt a találkozásunk – a hangja közelebbről hallatszott – Persze azt nem gondoltam, hogy önként jössz el hozzám…
Harry nyelt egyet, és hunyorogva nézte a sötétséget.
- Pottert már nem tudja befolyásolni általam – válaszolt Ginny dacos hangján – Nem hiszem, hogy bármit tenne a „megmentésemért".
Voldemort alakját továbbra is a sötétség takarta, és a hangja elégedetten csengett.
- Ez a gondolkodásmód Mardekáros, Harry Potter viszont a Griffendél nagy bajnoka… Eleinte valóban ez volt a célom, de most nem ezért kellesz nekem.
Harry torka összeszorult, és nem tudott mit válaszolni. Nehezen tudta elképzelni, hogy mit akarhat ez a szörnyeteg Ginnytől.
- Az információk, Ginevra… – folytatta a hang egyre közelebbről, és Harry észrevette Voldemort sötét körvonalait – Az információk, amikkel szolgálhatsz, sokkal értékesebbek számomra.
Azzal a mágus fekete sziluettje pálcát rántott, és a terem közepe felé suhintott. Erős bűbáj csapódott a márványpadlóba, és a varázslat nyomán megváltoztak a terem fényei. Az eddig pislákoló fáklyák most vakító zöldben lobogtak, és a padlón, egyre szűkülő körökben rúnák izzottak fel.
- Mutatok valamit, ami érdekes lehet – folytatta Voldemort, és Harry immár látta a hófehér bőrről visszavert zöld fényt – Kevesen látták, csak a Belső Kör tagjai, de most téged is megtisztellek vele.
A hangjából mintha gúny sugárzott volna, és Harry látta, ahogy a varázsló egy bonyolult pálcamozdulattal a kör közepére bök.
A zölden fénylő rúnák kaotikus lüktetéssel megremegtek, és kígyóként tekeregve átrendeződtek a padlón. A következő pillanatban mintha elolvadt volna a vastag márvány a kör közepén, és bugyogva eltűnt a helyén keletkezett mély gödörben. Harry hallotta a saját döbbent nyögését, miközben a hasadékból teljes némasággal fémketrec emelkedett fel. Először csak a ketrec tetejét látta: a rácsok között időnként ismerős rubinszínű villámok cikáztak keresztül. Végül ahogy a szerkezet feljebb emelkedett, meglátta a két tűzvörös tollú madarat. Érezte, hogy valami fogva tartja őket… Minden bizonnyal egy apró kriladittal fenntartott Adavatius-átok, legalábbis erre következtetett a rubinvörös kisülésekből.
A hattyúnagyságú főnixek megrezzentek, amint észrevették őt. Harry gyorsan elfordult, hogy ne kelljen szembe néznie Dumbledore átható pillantásával.
- Talán nem tetszenek a madarak? – Voldemort hangja olyan volt, akár egy halk sziszegés. Harry remélte, hogy nem párszaszóul beszél.
- Ismerem őket, ezek Potter főnixei – jegyezte meg készségesen Voldemort felé fordulva. A varázsló továbbra is őt nézte réspupillájú szemeivel.
- Ezt én is tudom – válaszolta, és hátratett kézzel elfordult – De azt reméltem, hogy tőled, Ginevra, többet is megtudhatok. Sajnos azt kellett tapasztalnom, hogy ezek nem egyszerű főnixek.
A szavai semlegesek voltak, de Harryt hidegzuhanyként öntötte el a rémület. Voldemort rájött volna…? Akkor hogyhogy életben vannak még…? Gyorsan lenyelte az érzést, és örült, hogy a mágus a madarakat nézi, és nem őt.
- Sokkal okosabbak – folytatta Voldemort – És sokkal több bennük az érzelem…
Voldemort szinte megvetően köpte oda az utolsó szót, de Harryben engedett a feszültség.
- Én nem vettem észre – szúrta közbe óvatosan – bár nem láttam más főnixet rajtuk kívül.
A varázsló mintha meg sem hallotta volna, továbbra is a nyugtalan madarakat fürkészte.
- Tudni akarom, hogy hogyan kerültek Potterhez – mondta jeges hangon – Dumbledore-nak is volt egy, és nem tartom szerencsésnek, hogy most Potter is főnixtenyésztésre adta a fejét.
Harry jobbnak látta, ha a jól begyakorolt hazugságot mondja. Bár Voldemort most nem nézett rá, a lehető legerősebb okklumenciájával elrejtette a valódi emlékit, és készséges hangon válaszolt.
- Potter Dumbledore-tól örökölte Fawkest, a kisebbik főnixet. Pontosabban, Fawkes önként csatlakozott Harryhez a nyár végén, és magával hozta Briant, a nagyobbik madarat.
- Honnan? – szakította félbe Voldemort átható hangja, és immár Harryre nézett – Honnan került ide a második főnix, és honnan szerezte Dumbledore az elsőt?
Harry állta a varázsló pillantását, és próbált nyugodtan válaszolni.
- Ezt nem tudja senki. Fawkes már nagyon régóta vele van, Brian származása pedig ismeretlen.
Voldemort még egy másodpercig méregette a pillantásával, majd újra a kettejüket riadtan figyelő madarakra nézett.
- Szóval a madarak attól a vén bolondtól vannak – folytatta kimért hangon - Ő persze sokat foglalkozott főnixekkel. Úgy tudom, kísérletezett velük. Ez sok mindent megmagyaráz. Érzelemmel teli, ravasz főnixek… Ez nyilván új mágikus erőket rejt.
Majd vérfagyasztó gyorsasággal Harry felé fordult.
- Te milyen következtetést vonsz le ebből, Ginevra?
Harry érezte, hogy teljesen kiszáradt a szája. Pár másodpercig hallgatott, majd azt mondta, ami először az eszébe jutott.
- Dumbledore egy új fajt tenyésztett ki? – kérdezte óvatosan. Bár ezt még a mugli biológialeckék hatására találta ki, Voldemort ajkak nélküli szájnyílása mosolyra húzódott.
- Nem tévedett Perselus, amikor az eszedet méltatta.
- Biztos vagyok benne, hogy túlzott, uram… - hebegte Harry amilyen udvariasan csak tudta, és azon gondolkodott, hogy vajon mi célja lehetett Pitonnak ezzel. De Voldemort már nem figyelt rá. Surrogó hang töltötte be a termet, és az ajtó résnyire nyitva hagyott szárnyain hosszú kígyó kúszott be a márványpadlóra. Látta, ahogy Voldemort elégedetten néz végig a sötéten tekergőző pikkelyeken, de őt kirázta a hideg az álmaiban oly sokszor végigélt képtől. Nagini lassan gyűrűzve körbekúszta a lábait, villás nyelveit öltögetve, végül lekushadt Voldemort lábainál, akár egy bizarr öleb.
- Ssszeretem a sszagát – bökött a fejével Harry felé, aki igyekezett úgy tenni, mintha semmit sem értene a párszaszóból.
- Mi híred van, Nagini? – sziszegte vissza Voldemort.
- Bájitalmestered kint vár a sötét folyosón, gazdám.
- Tudom. Egy ideje már érzem a jelenlétét – mondta a varázsló, majd vörösen izzó tekintetét újra Ginny szemeibe fúrta.
- Arról, hogy mennyit túlzott, magad is megkérdezheted – vetette oda neki, majd hanyag kézmozdulattal a hatalmas ajtószárnyak felé bökött, és azok nyikorogva kitárultak – Mennyi ideje vársz itt, Perselus?
A fáklyák fénye elöntötte az ajtóban álló férfi alakját. Piton a zöld derengésben teljesen olyan volt, mintha a hőn szeretett pincéjében fortyogó főzetek világítanák meg az arcát.
- Pár perce. Azért vagyok itt, mert hívatott, Nagyúr – hajolt meg finom mozdulattal, és hosszú haja a válláról az arcába hullott. Harry most vette csak észre, hogy valószínűleg már egy éve nem nyírta le. Voldemort türelmetlenül biccentett, és jóformán rá se nézett.
- Amint már említettem, vendégünk van, Perselus. Kérlek, üdvözöld.
Piton végignézett Harryn, mintha most látná először.
- Ezek szerint Miss Weasley valóban kilépett a Potter-rajongók klubjából? – mondta, tökéletesen imitálva a gúnnyal fűszerezett érdektelenséget – Ez igazán örvendetes.
Voldemort kígyó-arcán halvány mosoly suhant át. Harry ajka egy pillanatra megrándult, de pontosan azt válaszolta, amit Ginny is mondott volna.
- Sosem rajongtam Potterért, professzor – majd egy kis szünet után kihívóan Pitonra meredve hozzátette – Például vele ellentétben örülök, hogy újra látom.
- Ez igazán kedves magától – válaszolta semleges hangon Piton, csak a szeme villant meg egy pillanatra. Majd kimért mozdulattal Voldemorthoz fordult – Megkérdezhetem, hogy ezek után mi a véleménye a javaslatomról, Nagyúr?
A sötét mágus kurtán bólintott, és egy trónszerű széket varázsolt magának a rúnáktól ékes padló fölé, majd leült a főnixek ketrecével szemben. Harry újra összerázkódott, amint Nagini felkúszott Voldomort ölébe. A varázsló végigsimította fehér ujjait a kígyóbőrön.
- Megfontoltam amit mondtál, Perselus. És egyetértek. Vidd a lányt, ha úgy érzed, hasznodra lehet.
Harry erre felkapta a fejét. Mit akarhat tőle Piton?
- Köszönöm, uram – válaszolta a férfi - Majd meglátjuk, mennyit ér. Ő a legjobb aranyvérű bájitalkeverő a Roxfortban, és a főzetnek nem árt egy női kéz.
Voldemort Naginit simogatva hátradőlt a trónon.
- Értem. De tartsd észben, hogy csak a kezét és az eszét kell felhasználnia a munkához.
Harry kezdett egyre jobban összezavarodni. Csak remélni tudta, hogy Voldemort nem arra célzott, mint amire ő gondolt. Piton a méltóságát megőrizve kihúzta magát.
- Én nem szoktam elveszteni a fejem, mint Avery –válaszolta érzelemmentesen - A főzethez pedig segítség kell. A kevésbé fontos munkákat Miss Weasley is elvégezheti – majd Piton tekintete önkéntelenül Naginire siklott – De a felügyeletét nem vállalhatom. Amennyiben szükségét érzi…
- Köszönöm, Perselus, de bízom a képességeidben – vágott közbe Voldemort – És az első feladatotok nem is a bájitalfőzés lesz, úgyhogy lesz időd figyelni rá.
Harry meglepetten pislogott. Ezek szerint Naginit nem küldi velük…? És nem is bájitalt fognak főzni? Látta, hogy Pitont is váratlanul éri ez a fordulat.
- De uram, a főzethez már majdnem minden hozzávaló megvan…
- Tévedsz – intett türelmetlenül Voldemort – Mondtam neked, hogy ezek nem közönséges főnixek. Alapos gyanúm van, hogy Dumbledore keze munkája mindkettő. Szükségünk van az Ehvatarra.
Csend lett. Piton másodpercekig hallgatott, Harry pedig nem mert megszólalni. Voldemort, mintha nem is várt volna választ a tűzvörös madarakat nézte, aztán hanyagul legyintett a pálcájával. A ketrec elkezdett visszasüllyedni a mélybe. Harry próbált nem oda nézni, de nem tudta megállni, és mielőtt eltűntek, a tekintete összefonódott Dumbledore-éval. Nem jelzett semmit a szemeivel, de szinte a bőrén érezte a főnix hirtelen feltámadt rémületét. Gyorsan elkapta a fejét, és remélte, hogy Voldemort semmit sem vett észre ebből. Inkább Pitonra nézett, aki időközben összeszedte magát.
- Nem lesz könnyű megszerezni, uram. A mugliknál van, de minisztériumi védelem alatt…
- Oldd meg ezt a problémát, Perselus. Nem kockáztatok. A vér önmagában kevés lesz utolsó hozzávalónak.
Harry egy szót sem értett az egészből. Miután a ketrecek helyén ismét megszilárdult a márvány, értetlenül nézett a két varázslóra. Végül Piton mélyen meghajolt.
- Úgy lesz, ahogy kívánod, uram.
Voldemort egy bólintással nyugtázta.
- Induljatok holnap reggel. Tudod, hol találsz ruhákat és mugli pénzt. A Belső Körből senkit sem tudok veled küldeni. De vidd magaddal az ifjú Malfoyt, hogy ezúttal valami hasznosat is tanuljon. Remélem, elbírsz két volt diákoddal?
Harry gyomra görcsberándult a gondolatra, de Piton kurtán bólintott.
- Talán segítenek az álcában is. A muglikat megtéveszthetjük, de a Minisztériummal gond lesz.
- A Minisztériumnak a legkisebb gondja most az Ehvatar őrizete – mondta Voldemort egyre türelmetlenebbül - Bízom a mágiádban, Perselus. A jelentésed alapján eldöntöm majd, hogy a lány érdemes-e a Jegy viselésére. Elmehettek.
Piton szeme egy pillanatra megvillant.
- Köszönöm, Nagyúr – mondta egy meghajlás kísértetében, majd Harry felé fordult – Kérem kövessen, Miss Weasley.
Harry jónak látta, ha ő is meghajol Voldemort előtt, aki egy kurta bólintással nyugtázta a mozdulatot, majd megfordult. Hálás lett volna, ha Piton kicsit gyorsabban megy ki a teremből, de így még tanúja volt Nagini sziszegő kérdésének.
- Velük menjek, gazdám?
Voldemort levette a tekintetét Harryről, és a kígyó felé fordult.
- Nem, Nagini. – sziszegte a varázsló Harry legnyagyobb rémületére, és az ujjai surrogva simogatták a sötét pikkelyeket - Ezúttal Perselus figyel rá. A lány tele van buta érzelmekkel, de erős, tisztavérű varázsló. Nem szabad elrettentenünk. Gyermekei is hasznunkra válnak majd.
- Sszeretem a szagát – jegyezte meg még egyszer Nagini, és mialatt Harry a rémülettől borzongva kilépett a kétszárnyú ajtón, visszahajtotta a fejét saját csomóba gyűrt izmaira.
-------------------------------------------------------------------------------------------------
Piton útközben többször hátrapillantott, mintha arról akarna meggyőződni, hogy az eseményektől kábult Harry valóban követi-e. Sötét folyosókon vágtak keresztül, és több lépcsőn is lementek. Az utat egy jó darabig zöld bársonyszőnyeg borította, aztán ahogy egyre mélyebbre mentek, a szőnyegeket csupasz kő váltotta fel, és a mennyezet is jóval alacsonyabb lett. Harryt az építészet stílusa (és persze Piton) a Roxfort pincéjének hangulatára emlékeztette, de még valahogy ez az érzés is sokkal vigasztalóbb volt, mint a valóság. Annyira elesettnek érezte magát itt, hogy már-már örült Piton társaságának, még akkor is, ha nyilvánvalóan utálták egymást.
Végül a varázsló megállt egy vastag, fémpántos pinceajtó előtt, és a pálcáját elővéve egy varázsigét mormogott. Az ajtó zára felpattant, és Piton egy néma mozdulattal beinvitálta Harryt a szobába.
Szokatlanul meleg volt itt a kastély többi részéhez képest, és a falat az eddigi sötétséghez képest táncoló lángok fénye borította be. Az alacsony mennyezet hatékonyan visszaverte a szobában felállított több mint tíz üst alatt lobogó tűz melegét és fényét. A szoba egyik sarkában heverő, karosszékek és dohányzóasztal is volt. Harry hátrapillantott, és látta, hogy Piton ismét záróbűbájt mond ki az ajtóra, majd ledobja a köpenyét a fogasra.
- Hol vagyunk? – kérdezte mogorván, bár sejtette a választ.
- A lakosztályomon, Miss Weasley – hangsúlyozta ki a szavakat Piton, amiből Harry megértette, hogy játszania kell a szerepét. Bár kissé furcsállotta a dolgot. Talán Piton attól tart, hogy Voldemort itt is kihallgatja…? Elintézhetnék egy Metoraliam-bűbájjal… Szeretett volna nekitámadni a varázslónak, hogy hogy képzelte ezt az egészet, és elmondani, hogy mindent elrontott a hülye javaslatával, hogy dolgozzon vele. Ehelyett ingerülten szuszogott, majd észrevette, hogy Malfoy köpenye még mindig rajta van. Levette, és a fogasra akasztotta Pitoné mellé.
- Hová megyünk holnap a Nagyúr parancsára? – kérdezte semleges hangon, és remélte, hogy ez olyan információ, amit a varázsló megoszthat vele.
- Londonba, a British Museumba – válaszolt kurtán Piton, és ellenőrizni kezdte a különböző üstök állapotát. Voltak nagyobbak és egész aprók, de Harry most a bájitalokat tartotta a legkevésbé fontosnak.
- Mit keresünk ott? Úgy tudtam, hogy arrafele csak mugli… ereklyék vannak.
Piton fel sem pillantott rá, csak feltűrte a talárujjait, és a pálcájával megváltoztatta az egyik apró üst alatti tűz hőmérsékletét.
- Ez így nem teljesen igaz, Weasley. Van ott egy tárgy, ami egy régi egyiptomi ereklyének látszik, de valójában egy olyan varázspor utolsó szemcséit tartalmazza, amit ma már senki sem tud előállítani.
Harry meglepetten vonta fel a szemöldökét, és azon töprengett, hogy hogy tegye fel a kérdést, miközben majd szétvetette a kíváncsiság.
- Nos… Egyiptomot még nem vettük mágiatörténetből – puhatolózott, és remélte, hogy tényleg nem – Nem tudna mesélni erről a tárgyról?
Piton türelmetlenül ránézett.
- Dolgom van. Ha segítesz, közben beszélek.
Harry bólintott, de közben arra gondolt, hogy Piton önként sosem kérné meg ilyesmire.
- Mit kell tennem? – kérdezte elszántan, és előre élvezte a helyzetet, hogy Piton ezúttal nem szidhatja le, hiszen a saját elmondása szerint remek bájitalfőző. A varázslónak is ez járhatott a fejében, mert egy nem túl nehéz feladatot adott neki.
- Figyelje az üstök hőmérsékletét. A főzésnek ebben a szakaszában egyik sem mehet 560 Fahrenheit fok fölé.
Harry már vagy öt éve tudta, hogy hogyan kell ilyesmit csinálni. Persze Hermionétől tanulta meg, és nem Pitontól, de ez most mellékes volt.
Elővette Ginny pálcáját, és megkocogtatta a hozzá legközelebbi üstöt.
- Tempero – mondta ki a varázsigét, mire az üst oldalán ugráló hőmérsékleti skála jelent meg, és megállapodott 531 Fahrenheitnél. Elégedetten vette tudomásul, hogy Ginny pálcáját is tudja használni, bár valahogy nagyon idegen volt tőle az egyszarvúszőr.
- Akkor mit is főzünk? – kérdezte kihívóan vigyorogva, és bezsebelt egy Piton-féle dühös szemvillanást. A varázsló egy darabig ingerülten nézte, ahogy Harry ellenőrzi a többi hőmérsékletet is, majd mellékesen odavetette.
- Azt hittem látja, hogy egy igen bonyolult, tizenhárom komponensű bájitalt. Ebből öt komponens már készen van, csak állandó fűtést igényel, a többi most készül. Ennél többet nem kell tudnia.
- Ez halálfátyolka-szirup, ugye? – kérdezte Harry ártatlanul pislogva az egyik apró üstre mutatva. Piton enyhe döbbenettel nézett rá.
- Igen – ismerte el kelletlenül - Csodálom, hogy észrevette, ez már évek óta nincs benne a tananyagban.
- A hatodéves bájitalkönyvemben benne van – felelte könnyedén Harry – Régebbi, tudja, úgy örököltem. Egy mellékelt jegyzetben olvastam, hogy a halálfátyolka-szirupot könnyen fel lehet ismerni a sűrűségéről, a fekete színéről, és az apró buborékokról.
Ha Harry nem ismerte volna Pitont, meg mert volna esküdni rá, hogy elégedettséget lát a tekintetében.
- Örülök, hogy rendszeresen forgatja a tankönyveit – mondta kurtán a bájitaltanár, majd tudatosan elterelte a szót – Úgy emlékszem, mágiatörténetet akart kérdezni.
- Oh, igen – bólogatott Harry, mesterien utánozva Hermione lelkesedését – Mi az a tárgy, ami a mugliknál van, de mágikus eredetű?
Piton beleszórt egy gondosan kimért adag ezüstszínű port a legnagyobb üstbe, és belefogott a történetbe.
- Egész pontosan egy időszámításunk előtt 1250-ben elhalálozott egyiptomi boszorkány – vagy ahogy ők nevezték, papnő - mágikus köveiről van szó. A muglik négyet találtak meg ebből, de Henutmehyt csak az egyikbe rejtette el az utolsó adagot az Ehvatar nevű varázsporból, amit rajta kívül már senki nem tudott elkészíteni. A por a Minisztérium szerint tömegpusztításra is használható, így nem engedélyezték meg még a vizsgálatát sem. Ez ugyan nem teljesen igaz, valójában csak bájitalok folyékony hozzávalóinak mágikus tulajdonságát lehet megnövelni vele. Igen nagy mértékűre. Azóta a muglik, és jónéhány védőbűbáj őrzi az illetéktelen kezek elől – fejezte be, majd minden átmenet nélkül hozzátette - A hőmérséklet, Weasley.
- H-hogy? - nézett rá Harry értetlenül, majd felszisszent – Oh!
Azzal ismét elővette Ginny pálcáját, és lejjebb vette a nagy üst alatti lángot.
- Mihez kell majd hozzákeverni ezt a mágikus port? – kérdezte kíváncsian.
- Ez már nem tartozik magára.
- Értem – füstölgött Harry, és egy pálcamozdulattal még hidegebbre varázsolta a tüzet. Valahogy nem tűnt olyan vészesnek ez az Ehvatar nevű dolog, de aztán eszébe jutott, hogy mi lenne, ha egy méregbe raknák bele…? Piton állandóan arról beszélt, hogy milyen bosszantó korlátozó tényező a mérgeknél „a koncentráció megfelelő nagyságának igénye". Valahogy az volt az érzése, hogy a varázsporral akár az egész Földet meg lehetne mérgezni, és ez cseppet sem vidította fel.
Az ezt követő órában engedelmesen követte Piton minden utasítását: kőmozsárban halkan zizegő magokat tört össze, majd számára teljesen ismeretlen gyökeret hámozott, ami tiltakozásképpen nyöszörgött és mocorgott a kés alatt. Harry élt a gyanúval, hogy a hozzávalók legtöbbje illegális, és a fekete mágia hatáskörébe esik. Így már nem csodálta, hogy a legjobb halálfalók foglalkoztak a beszerzésükkel.
Úgy érezte, hogy sokkal jobban teljesít, mint bájitalórákon, de ezt Piton csak annyival ismerte el, hogy semmit sem csináltatott meg vele még egyszer. Végül a bájitaltanár minden üst alá hőmérséklet-tartó bűbájt mondott ki, és néhányukat lefedte.
- Mára ennyi volt – jelentette ki Harrynek – Bizonyára nehéz napot tud maga mögött, úgyhogy jobban tenné, ha az éjszaka többi részét alvással töltené.
Harry méltatlankodva felszusszant. Aludni… Voldemort kastélyában. Jó vicc. Azt viszont el kellett ismernie, hogy Ginny izmai fáradtan lüktettek.
- Hol alhatok? – kérdezte aztán megadva magát.
- A lakosztályomban két szoba is van. Szabadon választhat, én itt szoktam aludni a heverőn – mondta Piton, majd kelletlenül hozzátette - Később persze el kell költöznie, nem szeretnék okot adni a szóbeszédnek.
- Oh – nézett rá Harry fintorogva a bájitaltanárra, és örömmel látta, hogy ő is pont olyan arcot vág – Értettem, természetesen ezt én sem szeretném – azzal kinyitotta az egyik oldalsó ajtót. Kis szoba nyílt onnan, egy baldachinos ággyal és egy szekrénnyel. Csak úgy ontotta magából a hideget.
Nem vághatott túl lelkes arckifejezést, mert Piton felsóhajtott mögötte.
- Rendben, aludjon maga itt – majd kissé gunyorosan hozzátette – nem venném a szívemre, ha megfázna odabenn.
- Köszönöm – nézett rá elégedetten Harry arra gondolva, hogy mennyivel könnyebb nőnek lenni ilyen helyzetekben – És a… kmm, fürdőszoba?
- Ott szemben – morgott Piton – Ha éhes, rendelhet egy házimanót – tette hozzá, majd cseppet sem barátságosan becsukta maga mögött a kis szoba ajtaját.
Harry pár másodpercig csak pislogott utána. Éhes volt, de semmi kedve se volt egy olyan házimanóval találkozni, aki Voldemortot ismeri el gazdának. Úgyhogy inkább a másik sürgető szükségének engedelmeskedett, és kiment a fürdőszobába.
Bár most épp Voldemort kastélyában volt, súlyos problémák közepette, a jelenlegi tűnt a legnagyobbnak. Mivel alig ivott valamit egész nap, eddig elkerülhette az ügyet, de most már nem tudta. Képtelen volt megérteni, hogy hogyan szokták meg a lányok ezt a módszert a dolgok intézésére, de próbált nem belegondolni a részletekbe. Hirtelen rátört a honvágy a saját teste, szobája és fürdőszobája iránt a Roxfortban, de valahogy leküzdötte ezt az érzést. Megmosta a kezét, kiöblögette a száját Piton fogkrémével (Méghogy „hófehérré varázsolja a fogait" - olvasta a szöveget a tubuson mozgó idétlen rajz mellett. Szereznie kell egy fogkefét. Ginny fogsora hibátlan… Te jó ég, neki viszont van egy lyukas foga, és úgy hagyta ott Ginnynek… Nem beszélve a lábkörméről, ami…) Miután valahogy elfojtotta az ilyen irányba terelődő gondolatait, visszament az üstöktől átmelegedett szobába, és ruhástól bebújt Piton takarói alá.
Nem vette észre az árnyékban várakozó alakot, csak miután az kimondta a Metoraliam-bűbájt. Tejfehér köd lepte el mindkettőjüket, és a feketetaláros férfi leült az ágy szélére.
Harry felkönyökölt és értetlenül nézett Pitonra.
- Azt hittem, hogy nem akarja használni ezt a bűbájt.
- Csak akkor nem akartam – válaszolt türelmetlenül a varázsló – Hallottam, hogy Nagini követ minket. Valószínűleg percekig figyelte a beszélgetésünket.
Harry kurtán bólintott, majd dühösen összevonta Ginny vöröses szemöldökét.
- Mi volt ez az egész? Miért kérte, hogy magával dolgozzak?
- Azt hittem ez egyértelmű, Potter – vonta meg a vállát Piton – A finom griffendéles lelked nem élne túl egy mozgalmas napot mondjuk Bellatrix Lestrange társaságában.
Bár Harry szívesen vitatkozott volna ezzel a ténnyel, mégsem tette meg.
- Emiatt viszont, ha nem vette volna észre, uram, nem küldi velünk Naginit, mert tökéletesen megbízik magában!
- Halgass, Potter – szólt rá Piton türelmetlenül – Nem ez a legnagyobb gondunk.
- Neeem? – kérdezte Harry cseppet sem udvariaskodva – Ja, el is felejtettem: az is elég nagy probléma, hogy a főnixek egy áttörhetetlen ketrec mögött vannak, de gondolom maga nem erre célzott!
- Úgy van – értett egyet Piton árnyalatnyi bosszúsággal – A jelenlegi problémánk az Ehvatar. Végig reméltem, hogy a Nagyúr nem akarja ezt belerakni a főzetbe.
- Miért, az eredeti nem lett volna elég hatékony?
- Már hogy ne lett volna. De tudod ez nem így működik Potter – vette elő Piton azt a hangját, amit a különösen buta elsőéveseknek tartogatott – A Nagyúr attól tart, hogy ezekre a „mutáns" főnixekre csak egy felerősített változat fog hatni. Ezért hozzá fogja keverni az utolsó hozzávalóhoz az Ehvatart.
- És mi az utolsó hozzávaló? – kérdezte Harry, próbálva visszaemlékezni – Voldemort valami… Vért említett.
- Igen. A saját vére. De nem ez a baj.
Harry kezdett ingerült lenni.
- Elmondaná végre, miről van szó?
Piton egy pillanatnyi bosszantó hallgatás után fogott csak bele.
- Bizonyára te is tapasztaltad bájitalórákon, hogy egy apró változtatás a főzetben látványos különbségeket képes előhozni a bájital színében.
Harry nem válaszolt. Mindketten tudták, hogy a főzetei szinte sosem voltak megfelelő színűek, de Piton megkímélte a további vádló nézésétől, és folytatta.
- Órákat dolgoztam azon, hogy a főnixeknek szánt mérget és az éghetetlenség elixírjét úgy bele tudjam rakni a főzetbe, hogy a színe ne változzon meg. És mindez csak azért sikerülhetett, mert pontosan ismerem mindegyik összetevőt. Az Ehvatarról viszont nem tudunk semmit.
Harry úgy érezte, hogy szétrobban a méregtől ennek hallatán.
- A problémájának igazán egyszerű a megoldása. Ne akarja megmérgezni Dumbledore-ékat, hanem inkább segítsen kiszabadítani őket!
Piton ingerülten megrándult a szavaira.
- Te egy ostoba, idealista griffendéles vagy, Potter! – sziszegte – Nincs semmi terved, csak a szádat jártatod!
Harry erre elakadt. Szeretett volna valami ésszerűtlen gorombaságot Pitonhoz vágni, de egyszerűen nem volt hozzá ereje.
- Értem – válaszolta kimérten – És mégis, mit akart tenni ezek után?
Piton úgy szorította össze az ajkait, mintha nem akarná, hogy a következő szavak kijöjjenek belőle.
- Nem tudom – bökte ki aztán mégis – Megszerezzük az Ehvatart, ez talán nem lesz nehéz, és ha szerencsénk van, késik annyit a többi hozzávaló, hogy meg tudjam vizsgálni az összetételét.
- Szóval nincs terve, és rögtönözni fog – jegyezte meg könyörtelenül Harry.
Piton dühösen felállt az ágya mellől.
- Látom, hogy ennek a beszélgetésnek nincs értelme. Aludd ki magad, Potter, mert holnap nem lesz könnyű napunk.
Harry egy árnyalatnyi lelkiismeret-furdalással nézett fel a sietve távozó alakra.
- Találkoztam ma Malfoy-jal – jegyezte meg témát váltva – Nem is tudom… Olyan… furcsa volt.
Meglepve vette észre, hogy Piton erre visszafordul, és fókuszálatlan tekintettel néz az ágy takarójára.
- Draco keveset beszél velem, vagy másokkal – mondta végül elgondolkozva - Bezárkózott, és magába fojt mindent. Láttam már ilyet. Sosincs jó vége.
Harry sűrűn pislogva azon töprengett, hogy miért rázza ki a hideg ettől. Mindig is utálta Malfoyt, de nem akarta, hogy így lakoljon a hibáiért.
- Voldemort mondott még valamit Nagininek… - folytatta aztán a kérdezősködést - Valami olyasmit, hogy Ginny gyerekei a hasznukra lesznek… Ezzel meg mi a fenét akart mondani? – nézett összeont szemöldökkel Pitonra, aki erre zavartan elfordította a fejét, és megköszörülte a torkát.
- A Nagyúr mindig örül annak, hogy ha két aranyvérű híve családot alapít – kezdett bele kelletlenül – Szerinte ezzel erősödik a varázslóvér. A sűrű rokoni szálak miatt azonban ha én vagy Draco akarnánk aranyvérű utódokat, a másodunokatestvéreket leszámítva egyedül a Weasley – családot választhatnánk.
Harry gyomra összerándult.
- Ez undorító – jegyezte meg önkéntelenül.
- Az – értett egyet Piton – De most már fogd be szád és tényleg aludj – fordított hátat neki, aztán egy utolsó pillantást mégis vetett rá. A tekintetében komor fáradtság tükröződött, és halkan folytatta – Gyűlöletes ez a hely, Potter. Elsőre nem látszik annak, könnyen becsapja az olyan befolyásolható embereket, mint Draco. Szóltam előre, hogy ne gyere ide. De látom semmi ésszerűséget nem várhatok tőled.
- Pontosan – dünnyögte Harry, kicsit meglepődve a monológon – De amint mondta, én egy ostoba, idealista griffendéles vagyok – egészen a nyakáig húzta a paplant – Jó éjszakát, uram.
Piton nem válaszolt semmit, csak megszűntette a Metoraliam-bűbájt, és becsukta maga mögött a kis szoba ajtaját.
---------------------------------------------------------------------------------------------
Harry úgy érezte, hogy egyedül a fáradtságnak és a bájitalok gőzének köszönhette, hogy elaludt aznap éjszaka, de ebben sem volt sok köszönet. Többször izzadtan ébredt fel rémálmaiból, ahol a főnixeket látta kitépett szárnyakkal, halottan… A tűzvörös tollak között Nagini kúszott el, és a vérüket itta, a háttérben pedig hideg kacagást hallott… Majd a Roxfortot látta, leomló tornyokkal és halomba dőlő, csupasz kövekkel… Zihálva fulladozott, ahogy felébredt, majd ernyedten dőlt vissza a párnájára. Megpróbálta „kiüríteni a gondolatait", de minden eredménytelen volt. A sebhelye tompán lüktetett, és folyton attól rettegett, hogy Voldemort őt nézi egy sötét sarokból. Hajnaltájt tudott aludni talán egy-két órát, de fáradtan ébredt fel.
A szemét dörzsölgetve látta, hogy a bájitalok ugyanúgy fortyogtak, mint az éjjel, de aki föléjük hajolt, egyáltalán nem illet bele a képbe.
Az illető nagyon hasonlított hátulról Kuporhoz: kifogástalan öltönyt viselt, és rövid, fekete hajat. Harry mocorgására rövidesen megfordult.
- Látom felébredt, Miss Weasley.
Harry hallotta Ginny hangját, amint valami olyasmit mond, hogy „Vuáhh!", majd egy döbbent nyöszörgéssel újból megnézte Pitont.
A varázsló határozottan rövid hajat viselt, és egy nagyon drágának kinéző öltönyt. Mégis, a rövidre nyírt, itt-ott őszülő, de kifogástalan szakáll volt a legrémisztőbb az összhatásban. Teljesen úgy nézett ki, mint egy bankár. Vagy egy olajmágnás. Minden esetre olyan kategóriájú ember benyomását keltette, amilyen Vernon bácsi mindig is szeretett volna lenni: indokolatlanul gazdag.
- A muglik valahogy így néznek ki, nem? – kérdezte Piton bizonytalanul, majd felemelte a Times magazin egyik régi példányát – Innen néztem le.
Harry próbálta rendezni az arcvonásait, miközben az újságon feszítő híres mugli színészt bámulta.
- Nos… Igen – nyögte elkeseredetten, de még mindig nem tudta túltenni magát a változáson – Miért csinálta ezt a hajával meg a szakállával?
Piton összevonta a szemöldökét.
- Azt hittem ez egyértelmű, Weasley. Körözött személy vagyok a varázslótársadalomban, ezért mindig így kell álcáznom magam, ha kimegyek az utcára – mindezt úgy mondta, mintha legalábbis valami gusztustalan dolgot kellene elkövetnie a megtévesztés érdekében.
Harry úgy döntött, hogy jobb, ha túlteszi magát a dolgon.
- És én mit fogok felvenni? – nézett végig Ginny iskolai talárján.
Piton szótlanul a szekrényhez lépett, és kivett néhány fogast, majd a ruhákat Harry ágyára terítette.
- Míg aludt, előkerestem pár női ruhadarabot is a gyűjteményből – jelentette ki – válasszon ki egyet, és igazítsa méretre.
Harry kíváncsi lett volna arra, hogy ezeket a ruhákat vajon honnan nézte ki Piton. A legtöbbjük olyan volt, hogy Petunia néni a szívrohamot kerülgetve takarta volna le Dudley szemét, hogy megkímélje a látványtól. Aztán megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy a gyűjteményben volt egy kosztüm is, félhosszú fekete szoknyával és hozzáillő kabáttal, valamint egy halványzöld blúz.
Harry meg volt győződve arról, hogy az összeállítás remekül néz ki majd Ginnyn.
- Ezt választom – jelentette ki Pitonnak.
- Reméltem, hogy így lesz – válaszolta a varázsló – A többiből kihagytak jópár négyzetinchnyi anyagot.
Harry egyetértően bólintott, majd egy fél perc hallgatás után kitartó célzással bámult a bájitaltanárra. Piton vette az üzenetet.
- A szobámban leszek – mondta udvariasságot imitálva – kérem, igyekezzen – Azzal becsukta maga mögött az ajtót. Harry jópár percet küzdött a harisnyával, majd a szoknya cipzárjával, de Ginny gyorstalpaló félórás túlélési tanfolyamának köszönhetően (amit még az indulása előtt volt kénytelen elszenvedni) végül sikerült felöltöznie.
- Kész vagyok – kopogott át Pitonhoz, és a varázsló hamarosan feltűnt az ajtóban.
- Csodálatos – jelentette ki, és végig se nézett Harryn, hanem a pálcáját a vörös hajának szegezte. Elmormolt egy rövid bűbájt, ami zizegve futott végig a hosszú hajszálakon, ébenfeketére varázsolva azokat.
- Erre meg miért volt szükség? – csattant fel kétségbeesetten Harry, és az járt a fejében, hogy Ginny meg fogja ölni, ha nem lehet visszacsinálni. Nem ismerte ezt a fajta festő-bűbájt.
- Nyugodjon meg, visszafordítható – magyarázta türelmesen Piton – És jobban járunk, ha magát sem ismerik fel.
Harry ezzel nem tudott vitatkozni, hanem kurtán bólintott az intézkedésekre. Aztán eszébe jutott, hogy cipőre is szüksége lesz, de kiderült, hogy Piton erre is gondolt, sőt még egy fekete őszi kabátot is beszerzett neki. A félcipő méretét ugyan kicsit meg kellett növelni, de legalább nem tűsarkú volt. Végül Piton egy pálcaintéssel házimanókat parancsolt magához, és reggelit rendelt. Harry, aki eddig valahogy nem gondolt bele, hogy a halálfalók is esznek valamit, most érdeklődve figyelte a munkálatokat. Nemsokára nagyobb mennyiségű szalonnás tojás, pirítós és narancslé került a dohányzóasztalra. Harry ösztönei erősebbek voltak az éjszakai gyomorforgató álmoknál, és pár perc múlva már abban reménykedett, hogy Ginny nem fogyókúrázik, mert ebben az esetben rendesen szabotálta neki a dolgot.
- Hogyan megyünk el innen? – kérdezte a reggeli végén – És egyáltalán, hol vagyunk?
Piton egy szemvillanással jelezte, hogy ezt a kérdést nem szabad feltennie.
- Ez ne érdekelje magát – mondta barátságtalanul, aztán Harry csalódott pillantására kicsit enyhébben hozzátette – Csak annyit kell tudnia, hogy kastély egy erre kiválasztott pontjából három ellenőrzött helyre tudunk eljutni. Mi a King's Crossra megyünk.
Harry nem kérdezett többet. Tudta, hogy a British Museum Londonban van, és Piton bizonyára ismeri a pontos utat. Legalábbis, remélte hogy így van. Türelmesen megvárta, amíg Piton kiitta a teáját, és még egyszer utoljára ellenőrizte a bájitalok állapotát. Ezután mindketten elhagyták a szobát, és Piton gondosan bezárta maguk mögött az ajtót.
A kastély kietlennek tűnt most is, és ugyanolyan sötét volt, mint éjszaka. Jobbára felfele haladtak, árnyékos lépcsőkön és folyosókon keresztül. Sehol sem látott ablakot; mindenhol ugyanazok a mágikus fáklyák égtek. Szeretett volna még kérdéseket feltenni Pitonnak, de nem találta túl biztonságosnak a dolgot, ezért inkább hallgatott.
Úgy érezte, hogy megőrülne, ha huzamosabb időt kellene eltöltenie ebben a koromsötét kastélyban. Már most kezdte elveszteni az időérzékét. Piton kurtán megemlítette, hogy Malfoy a transzport-pontnál várja őket, és Harry meglepetten vette észre, hogy szeretne minél előbb odaérni, csak hogy elmenekülhessen innen… Az éjszakai rémálmok emlékei rátörtek, és összeszorult a szívvel gondolt Dumbledore-ékra, akiket Voldemort a teljesen sötét kútba zárt.
Nem alakultak jól a dolgaik. Bárhogy is játssza az eszét Piton, gondolta dühösen, nem a méreg a legnagyobb problémájuk… Nagininek velük kellett volna jönnie. A főnixeknek sokkal hozzáférhetőbb helyen kellene lenniük… Az ajkait harapdálva próbált valami megoldást kitalálni, és közben észre sem vette, hogy Piton megtorpant.
Egy csupasz kőfal előtt álltak, és bárki azt hihette volna, hogy zsákutcába kerültek. A varázslót ez jól láthatóan nem zavarta: elővette a pálcáját, és megkocogtatta az egyik törött téglát.
- Hostis Maximus – mormogta a jelszót, és a kőfal hatalmas robajjal kettényílt. Harry belépett Piton nyomában a fáklyafényű terembe, és körülnézett.
Az első, akit észrevett Malfoy volt. A fiú is mugli ruhát viselt: fekete farmert és inget, vékony bőrkabáttal. Ez még jobban kiemelte a sápadt arcát és fáradt tekintetét. Mellette egy másik fiatal halálfaló állt, aki ismerős volt Harrynek, talán a Roxfortban látta.
Őszinte döbbenetére mindketten meghajoltak Piton előtt, aki egy biccentéssel válaszolt erre. Malfoy Harryt egy hasonló bólintással üdvözölte, de nem szólt semmit.
- Mr. Malfoy említette az úticéljukat, uram – szólalt meg aztán a fiatal halálfaló, és a szobában álló kis asztalról felemelt egy könyvet – Az engedélyt tegnap a Nagyúr adta ki, kérem, itt írják alá, és fáradjanak a kék jelzéshez.
Harry ugyan ebből csak annyit értett, hogy alá kell írniuk a könyvet, de ez most cseppet sem érdekelte, és olvasás nélkül odavarázsolta Ginny nevét Piton és Malfoy szignója alá. Látta, hogy a másik két varázsló a terem közepe felé tart, és ekkor vette észre a halványan derengő három szobrot.
Mindegyik kígyót formázott: egy vörös, egy kék és egy zöld kígyót. Piton és Malfoy a kékhez léptek, és hátrapillantottak a bizonytalanul ácsorgó Harryre.
- Ez egy rögzített oda-vissza zsupszkulcs – magyarázta Piton könnyedén – Tudom, ritkán látni ilyesmit, de bizonyára hallott már róla.
- Hogyne – hazudta Harry szemrebbenés nélkül, majd kérdőn pillantott Pitonra – Gondolom, meg kell fogni?
- Pontosan – bólintott a bájitaltanár – És ezúttal egyenként megyünk – azzal rátette a kezét a kígyó fejére, és eltűnt. Harry kicsit meglepetten pislogott Malfoyra.
- Csak utánad, Weasley – udvariaskodott a fiú, és hátrább lépett. Harry az optimizmust mellőzve nyúlt a kígyófej felé. Még mielőtt elérte volna a szobor felszínét, egy feliratot vett észre a talapzaton:
„London, King's Cross, 10 ¼ vágány"
Ideje sem volt elgondolkozni ezen, mert a kisujja hozzáért a hűvös kígyófejhez. Elviselhetetlen rántást érzett a köldökénél, és eltűntek mellőle Mardekár kastélyának falai.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A/N:
A Voldemortos részeket Kármádá, a Sötét Oldal szakértője lektorálta és javítgatta. Köszi:D
Nagyon sajnálom, hogy csak most kerülhetett fel. Remélem, ez volt a legnagyobb szünet két fejezet közt! Nem csak a 2 hét elutazásról van szó, hanem hogy utána be kellett pótolnom mindent az egyetemen.
Mindenkinek köszönöm a véleményeket! Sajnos most rohanásban vagyok (te jó ég, elis késtem...), ezért nem tudok válaszolni személy szerint, de NAGYON örültem! (Ne hagyjátok el ezt a jó szokásotokat!) Kíváncsian várom a véleményeket!
Megj: Henutmehyt papnő és varázskövei létező kiállítási tárgyak a British Museumban.