18. A 10 és ¼ vágány
Harry keményebben érkezett, mint várta volna. Egy pillanatig még érezte az ujjain a szobor hűvös tapintását, majd a keze lecsúszott a kígyófejről. A világ szédületes sebességgel kavargott körülötte, és képtelen volt megállapítani a lent és a fent irányát, amíg egy kéz meg nem ragadta.
- Szedd össze magad! – sziszegte a fülébe Piton kellemetlen hangja, és közben úgy szorította a vállát, hogy az szinte fájt – Az egyensúlyhiány az álcád mellékhatása. Ne akard, hogy…
- Jól van, értem már! – zihálta türelmetlenül Harry és lerázta magáról Piton kezét – Megtenné, hogy nem tépi ki a hajamat?
A varázsló nem szólt semmit, csak karba tett kézzel hátrébb lépett, és dühösen meredt rá. Harry zsigerein erre végigfutott a régről jól ismert borzongás. Bár Piton kevésbé volt rémisztő öltönyben és szakállal, a szeme épp olyan hideg volt, mintha a Roxfort pincéjében állt volna. Gyorsan lekapta róla a tekintetét, és megigazította a szoknyáját.
- Hol vagyunk? – kérdezte, miközben tanácstalanul körbepillantott. Több emeletnyi magas dobozhegy vette körbe őket, és igencsak gyér világítás. Maga mögött észrevett egy ugyanolyan kígyófejet, mint amit Mardekár kastélyában megérintett. A fej itt mintha egy rozoga, kovácsoltvas kerítés része lett volna.
Pitonnak már nem jutott ideje a válaszra, mert a kígyó kékes színnel felizzott, és egy pillanattal később megjelent Draco Malfoy is. A fiú mindenfajta egyensúlyi probléma nélkül állt ott, és enyhe undorral nézett körbe.
- Még sosem jártam a tehervágánynál - jelentette ki mindenfajta bevezető nélkül – nem gondoltam volna, hogy ennyire… mugli.
Piton nem válaszolt neki, hanem odalépett a kígyót tartalmazó kovácsoltvas kerítésdarabhoz, és jónéhány bonyolult pálcamozdulattal egyetlen csavarrá transzformálta, ami most a falra erősített sárgaréz „Dohányozni és tűzzel járó varázslatokat végezni tilos" feliratú tábla bal alsó sarkát rögzítette.
- Nem vesztegethetjük az időnket - jelentette ki aztán tárgyilagosan – Kövessenek.
Malfoy egy nemtörődöm vállrándítás után követte Pitont, és Harry is úgy tett. Pár méterrel lemaradva a bájitaltanártól mindketten bizalmatlanul tekintettek körbe.
A raktárhelyiségben igencsak változatos méretű ládák voltak. Némelyikből furcsa, csipogó hang hallatszott ki, egyik-másik mocorgott. Harry észrevett rajtuk pár érdekes feliratot is, miszerint „Vigyázat, harap" vagy „Lebegtetőbűbáj használata tilos".
- Te voltál már itt, Ginevra? – szólalt meg aztán hirtelen Malfoy. Harry vékony vonallá préselte a száját. Egyáltalán nem tetszett neki ez a bizalmaskodás.
- Nem, Malfoy. Még soha.
- Anglia legnagyobb raktára – folytatta a fiú zavartalanul – Azt hiszem, nemsokára kiérkezünk a tehervagonokhoz. Nem gondoltam, hogy ezt fogom mondani, de jó lesz újra kint lenni, még ha a mugli London is az.
Harrynek feltűnt, hogy Malfoyból csak úgy ömlik a szó. Egész pontosan fecsegett, és nem tűnt túl nyugodtnak. Mintha már hónapok óta nem beszélt volna senkivel – ami talán így is volt, Piton beszámolója alapján. Eszébe jutott, hogy ezt kihasználhatná, ha ügyesen beszéltetni kezdi.
- Miért, eddig nem volt semmilyen izgalmas küldetésed? – kérdezte ártatlanul.
Malfoy arcára furcsa fintor ült ki.
- Mégis, mit értesz izgalmas alatt? – vonta fel a szemöldökét – A muglik gyilkolását, vagy az ármánykodást a Minisztériumban?
Harry kissé megütközve vonta fel a szemöldökét a gúnyos hangnem miatt, de aztán a másik fiú színtelen hangon hozzátette.
- Én persze leginkább ifjú tehetségeket toborzok, vagy apám jelentős vagyonát költöm a távollétében, és szavazatokat vásárlok.
- Áhh, az tényleg unalmas lehet – értett egyet udvariasan Harry. Mindeközben azon töprengett, hogy egy olyan ravasz mardekáros, mint Malfoy, miért tálal ki neki minden ostoba részletet a küldetéseivel kapcsolatban. Egyre inkább az volt az érzése, hogy Malfoy már nem a régi. Mintha valami megtört volna benne.
Ezen felbátorodva összeszedte a gondolatait, és eszébe jutott egy kifejezés, amit előző nap Voldemort használt.
- De akkor, ezek szerint apádhoz hasonlóan a Belső Kör tagja vagy… - pedzegette tovább a kérdést, miközben elhaladtak néhány kocsonyaként remegő láda mellett. A másik fiú arcára ismét egy grimasz ült ki.
- Csak akkor, ha kell egy Malfoy valamilyen tisztavérű varázslathoz. Máskülönben nem hívnak – itt lehalkította a hangját – Bezzeg Perselus Piton… Amiatt a hülye Adava miatt személyes kedvenc lett.
Harry komoran elmosolyodott. Végre kibújt a szög a zsákból. Szóval, Malfoy problémája egyedül az, hogy nem került magasabb pozícióba. Biztos bánja, hogy nem ő mondta kit az átkot az igazgatóra.
- Azért az nem „csak" egy hülye Adava volt – jegyezte meg mellékesen, hogy bosszantsa Malfoyt – Albus Dumbledore-t ölte meg vele, aki a világ legnagyobb mágusa volt. A Nagyúr után, természetesen.
Malfoy felszisszent.
- Az a mugliimádó vén bolond – mondta, ám Harry észrevette, hogy egy kicsit megremeg a hangja, és elsápad az emlékére. De egy pillanattal később már támadólag fordult vissza hozzá – Te egyébként teljesen odavoltál érte Potterrel együtt. Hogy fordítottál hátat ilyen gyorsan a becses emlékének?
Harryben felfortyant a düh, de semmit sem mutatott ki belőle. Igyekezett azon, hogy ügyesen válogassa meg a szavait.
- Nem fordítottam hátat neki – mondta egyszerűen – Ha nem tudtad volna, a Nagyúr Dumbledore kedvenc tanítványa volt. Bennük nagyon sok közös van, mind a varázserejükben, mind a céljaikban. Mindketten egyesíteni akarják a varázsvilágot, csak a módszereik mások. – Mivel Malfoy furcsán nézett vissza rá, könnyedén hozzátette - Nekem persze mindig is hatékonyabbnak tűnt a Nagyúr hozzáállása. Semmi szükségünk mugliszülöttekre a varázsvilágban. Tudtad, hogy Potter tizenegy éves koráig még csak nem is fogott pálcát a kezében?
Malfoy erre utálkozva felhördült.
- Én hatéves koromtól varázsolok pálcával – jelentette ki, majd újra Ginny arcvonásait fürkészte – De úgy tudtam, hogy téged a szüleid szintén mugliimádatra neveltek. Az apád egyenesen odavolt értük.
Harry megpróbálta őszinte utálkozással elhúzni a száját.
- No persze. Ennek az lett az eredménye, hogy a hajdan erős Weasley családnak most egy vasa sincs. Igazán szép örökség, mondhatom.
Malfoy egy pillanatig mintha egyetértően hümmögött volna, de ekkor szinte beleütköztek Piton sötét sziluettjébe a raktár gyér megvilágításában. Harrynek ekkor tűnt csak fel, hogy milyen sokat haladtak. Most épp egy sima téglafal előtt álltak.
- Remélem, befejezték az ostoba csevegést – mordult rájuk a bájitalmester, és egy villámgyors mozdulattal elővette a pálcáját az öltönyének belső zsebéből. Harry egy pillanatig azt hitte, hogy őket akarja megátkozni, de végül csak az előtte levő fal köveit kezdte különös sorrendben kocogtatni, majd színtelen hangon magyarázatba fogott – Először a tehervágány mellé fogunk kiérkezni. Ha minden igaz, egy szerelvény most is áll ott. Ennek a takarásában biztonságban el tudunk jutni a szemközti falig, ami az átjáró a mugli King's Crossra. Remélem, elég érthető voltam?
Piton meg sem várta Harryék bólintását, hanem egy utolsó suhintással rábökött a kőfalra. A téglák engedelmesen kifordultak és félrecsúsztak, utat engedve a három mágusnak.
Harry Piton nyomában lépett át a falon, és gyorsan körbepillantott. Itt mintha minden tükörképe lett volna a kilenc és háromnegyedik vágánynak: a peron helyett közvetlenül a sínek mellé érkeztek. Nem messze tőlük egy hatalmas, piros mozdony állt, a kéményéből füst gomolygott, és az oldalán réztábla hirdette:
TRANSPORTUS VARÁZSSZÁLLÍTÁSI VÁLLALAT
Minden méretű, veszélyességi fokú és varázstulajdonságú csomag gyors és megbízható célbajuttatása.
Ne bízza a baglyára!
A piros mozdony nagyon hasonlított a Roxfort Expresszre, de a kocsik már teljesen mások voltak. A legtöbbnek nyitott volt a teteje, és Harry majdnem felkiáltott meglepetésében, amikor egy hatalmas láda lebegett ki az egyikből.
- Gyerünk – sziszegte Piton türelmetlenül – Nem akarok a rakodó-manóknak magyarázkodni!
Harry még egy utolsó pillantást vetett a szerelvényre, hátha meglátja házimanót, aki a ládát lebegteti, de hamar rá kellett jönnie, hogy az a szerelvény túloldalán levő peronon állhatott. Itt, a fal és a vonat között a három varázsló tökéletes takarásban volt.
A további nézelődés helyett Piton és Malfoy után sietett. Gyorsan végighaladtak a piros mozdony mellett, egészen az ütközőkig. Ott Piton megtorpant, és egy pillantást vetve volt tanítványaira, hanyagul nekidőlt a falnak. A téglafal ugyanolyan képlékenynek mutatkozott, mint a kilenc és háromnegyedik vágány átjárója, mert a varázsló csakhamar eltűnt. Malfoy minden különösebb kertelés nélkül követte, ahogy Harry is, bár őszintén szerette volna, ha tényleg a Roxfort Expresszhez érkeznek.
De persze nem így volt. A tízes vágány melletti falon keresztül bukkantak ki a mugli King's Crossra. Harry vetett egy vágyakozó pillantást a szomszédos vágány ismerős elválasztófalára, majd követte a magabiztos léptű Pitont, akinek (Harry rosszmájú véleménye szerint) feltett szándéka volt úgy tenni, mintha pontosan tudná az utat.
Magában később el kellett ismernie, hogy a bájitalmester valóban minden gond nélkül elvezette őket a metróaluljáróhoz, de ott persze meggyűlt a baja a viszonylag újkeletű léptetőkapu-sorral.
- Évek óta nem jártam erre – vallotta be Piton kelletlenül, miközben eredménytelenül lökdöste a fém karokat – azóta, úgy tűnik, újítottak a muglik.
Harry magában hálát adott, hogy kevesen járnak most erre, mert nehezen tudta volna kimagyarázni Piton viselkedését. Egy ideig összeszorított fogakkal nézte a bájitaltanár meddő próbálkozásait, majd amikor a férfi elővette a pálcáját és egy üvegcse bájitalt, lefogta a karját.
- Talán jegyet kéne vennünk, nem? – kérdezte, miközben próbált úgy tenni, mintha csak találgatna. Malfoy nem jöhetett rá, hogy nagyon is jól tudja, mit kell tenni a mágneses csíkkal ellátott kártyákkal.
Piton elhúzta a száját, majd gyanakodó pillantással méregette azt a mugli nőt, aki épp akkor használta a léptetőkaput. Még a szemöldökét is felvonta, amint a gép elnyelte a jegyét, és a túloldalon kiadta, majd dühösen felszisszent, amint a nő – félreértve a pillantását – kedvesen rámosolygott.
- Csodás megfigyelés – vetette oda Harrynek, és a jegyárusítók felé indult – Ez esetben meg is vehetné a jegyeket, Weasley.
Harry meglepetésére Piton azzal legalább tisztában volt, hogy körülbelül mennyibe kerülnek a jegyek, mert bár (Harry szerény becslése szerint) több mint kétezer font volt a tárcájában, a jegyre csak húszat adott. Harry meg is vette a három mágnescsíkkal ellátott papírt az 1. zónára, közben végig magán érezte Malfoy kíváncsi pillantását.
- Remélem, ez a jegy elég lesz – mondta, miután visszaért hozzájuk – Nem tudom pontosan, hogy merre megyünk, sajnos nem sokat járok Londonban.
Piton kivett a kezéből egy jegyet, majd a csaknem tíz fontnyi visszajárót is.
- Ezt elhiszem, Miss Weasley. És felteszem akkor sem a múzeumokat látogatja – mondta, és miután második próbálkozásra sikerült elnyeletnie a jegyét a géppel, diadalmasan átlépett a kapun – Egyébként biztosan elég lesz. Csupán egy megállót kell mennünk.
- Miért nem hoppanálunk? – vetette fel Malfoy nyafogó hangon, miközben Harryvel együtt követték őt – Az sokkal egyszerűbb lenne.
- Azt kétlem – jelentette ki Piton – A sajnálatosan gyakori merényletek miatt az aurorok a múlt héten hoppanálásgátlókkal látták el Londont. Csak néhány ellenőrzött helyet lehet elérni.
Malfoy valami olyasmit sóhajtott, hogy „De jó tudni", aztán szótlanul követte Pitont. Jópár perces keresgélés után találták csak meg a hat metróvonalból a Piccadilly Line dél felé haladó vonalát, de végül sikerrel jártak, és nemsokára elérkeztek a csaknem üres peronra. Harry jól látta, hogy Malfoy még mindig egy kicsit zavarodott életének első mozgólépcsős élményétől, de Piton arca rezzenéstelen volt – nyilván olyan régen mégsem járhatott itt utoljára.
A bájitaltanár gyorsan körbenézett, majd zsebre tett kézzel hozzájuk fordult.
- Ez a hely biztonságos a lehallgatás szempontjából – jelentette ki – Úgyhogy ismertetném a tervet.
Harry kíváncsian pillantott fel rá, és látta, hogy Malfoy is így tesz.
- Henutmehyt papnő varázskövei – folytatta Piton halkan - vagy ahogy ők hívták, varázstéglái, az első emeleten vannak, a hatvanhármas szoba kilences vitrinjében. Mint minden jelentős mágikus tárgy, ez is folyamatos aurori védelmet élvez, ezenkívül számos pajzsbűbáj, riasztóbűbáj és átok is védi.
Itt jelentőségteljesen rájuk nézett, mintha várna tőlük valamit.
- Hogy akarja elcsalni az aurort, hogy semlegesíthesse a bűbájokat? – szólt közbe hirtelen Malfoy. Harry észrevette, hogy Piton elégedetten pillant vissza rá.
- Jó kérdés – mondta egy kis bólintással – Ez a te feladatod lesz, Draco. Kiábrándító bűbájjal a földszinten leszel, és használod a pálcád valamilyen egyszerű varázslatra. Az őrvarázsló ezt észlelni fogja a középületekre szórt bűbáj miatt, és mivel ez egy első prioritású zóna, a varázslás is tilos. Reményeim szerint nem fog erősítést hívni a hivatal leterheltsége miatt, hanem maga néz utána. Én elfedem a varázslataink nyomát egy bűbájjal, te pedig addig játszol vele, amíg mi Weasleyvel végzünk a pajzsok hatástalanításával.
Malfoy kurtán biccentett.
- Elég jó terv. No persze akkor, ha tényleg csak egy őrvarázsló van, és tényleg nem hív erősítést.
Piton megvonta a vállát.
- Egyéb esetekben erőszakhoz folyamodunk.
A hangját a beérkező szerelvény dübörgése tompította el. Harry nyelt egyet annak gondolatára, hogy esetleg meg kell támadnia egy aurort. Mi lesz akkor, ha Tonks vagy Shacklebolt az…? Ők ráadásul ismerik Ginnyt, és a fekete haj ellenére le fog lepleződni. Innentől fogva Molly már nem azon fog aggódni, hogy hol lehet a lánya, hanem hogy hogy került ide.
Elhessegette ezeket a gondolatokat, és Malfoy nyomában felszállt a szerelvényre. Valóban csak egy megállót haladtak, egy fél perccel később már le is szálltak Russel Square-nél, és szótlanul tették meg az utat a felszínig – ezúttal liftekkel, amelyekkel szemben Malfoy nem mutatott sokkal több bizalmat, főleg ami az önműködő ajtókat illette.
Mindezen megpróbáltatások után szemerkélő esőben érkeztek ki egy kisebb utcára. Bernard Street – olvasta el Harry az utcanév-táblát, és felrémlett benne egy régi emlék.
- Én már jártam itt – szólta el magát önkéntelenül.
- Tényleg? Mikor? – kíváncsiskodott Malfoy. Harrynek ekkor eszébe jutott, hogy mi járatban volt erre, és elvörösödött. Vernon bácsi (Petunia néni akkor érthetetlen tiltakozása ellenére) még nyolcéves korában többször elcipelte ide, a Pszichiátriai Intézetbe, hogy „neves szakemberek" foglalkozhassanak a „tanulási és egyéb" problémáival. Azt akarta elérni, hogy Harryt egy speciális iskolába dugják, de minden igyekezete hiábavaló volt – az orvosok szerint nevelt fia kitűnő szellemi egészségnek örvendett.
- Csak anyámmal, vásárolni – válaszolt gyorsan.
Malfoy kissé megvetően felszisszent, kifejezve az ellenérzéseit a mugli ruhák irányában, de nem szólt semmit. Ezzel szemben kissé gyanakodva nézett körbe az utcán. Harryt az arckifejezése leginkább egy űzött vadra emlékeztette, és ismét az volt az érzése, hogy valami nem stimmel Malfoy-jal.
Piton eközben az esővel a drága öltönyével nem sokat törődve célirányosan balra fordult, és átvágott a széles úttesten, a zebra használatát igencsak mellőzve. Harry és Malfoy szinte csak futva tudták utolérni.
- Igyekeznünk kell – mordult rájuk a bájitalmester, de nem indokolta meg különösebben a sietség okát.
Keresztülvágtak a parkon, amely most szinte teljesen néptelen volt, az eső és a hétköznap délelőtt miatt. A park másik sarkánál kiérve, egy kisebb utcán elhaladva már észre is vették a múzeumot. Hatalmas, fehér épület volt, és olyan benyomást keltett, mintha nemrég lett volna felújítva. Megkerülték a tekintélyes építményt, és néhány mugli turista társaságában beléptek az oszlopos kialakítású főbejáraton.
----------------------------------------------------------------------------------------------------
Harrynek az volt a benyomása, hogy ez eleje az akciónak túl könnyen ment. Lent hagyták Malfoyt a földszinten egy régi asszír (vagy mezopotámiai?) dombormű előtt, aki a kiábrándító bűbájnak hála teljesen beleolvadt a háttérbe. Ezután Pitonnal a szuvenír-boltokat megkerülve átvágtak az előtér hatalmas üvegkupolája alatt, és eljutottak egyik hátsó lépcsőhöz. Piton egész úton egy szót sem szólt, csak célirányosan haladt előre.
Az első emeleten sorban keresztülmentek a hatvanegyes és a hatvankettes termeken, melyek tele voltak zsúfolva egyiptomi műemlékekkel. Harrynek megfordult a fejében, hogy más körülmények között szívesen nézelődne, de aztán követte a magabiztos léptű Pitont. Amikor aztán a hatvanhármas terembe értek, a bájitalmester hirtelen megtorpant, és hátrafűzött kézzel – a mugli turistákat utánozva – bámulni kezdett egy szarkofágot.
Harry is odanézett, de semmilyen téglát vagy követ nem látott ott. Tanácstalanul pillantott Pitonra, és észrevette, hogy a varázsló nem is a kiállítási tárgyat nézi, hanem a vitrin üvegének tükröződéseit.
- Az auror mögöttünk van, a kilences vitrin előtt – szólalt meg halk, tárgyilagos hangon - És teremőrnek álcázza magát.
Harry észrevétlenül hátrapillantott, és meglátta a fiatal férfit.
- Honnan tudja? – kérdezte fojtott hangon.
- Tíz évvel ezelőtt tanítottam őt – vonta meg a vállát Piton, majd mellékesen hozzátette – Nem tudom, hogy lett auror, semmi érzéke sem volt a bájitalokhoz.
Harry elhúzta a száját. Ezt nem igazán csodálta, Piton tanítási módszerét figyelembe véve.
Most nem sok dolguk volt, míg várni, hogy Draco tegye a dolgát, és az auror elmenjen. Úgyhogy Harry meredten bámulni kezdte az előtte levő szarkofág díszes festését. Piton ezzel szemben a kirakat tükröződését nézte, és végül Harry is odafigyelt.
A férfi, aki eddig fel-alá sétált, egyszer csak hirtelen megtorpant, és a kezét a zsebébe csúsztatta. Harry gyanította, hogy a pálcáját fogta meg. A varázsló habozott még egy kicsit, majd egy pillantást vetve a kilences vitrinre, kisietett a teremből.
- Eddig jó – mormogott Piton, és a vitrin elé lépett. Harry gyorsan végigfuttatta a szemét a kiállítási tárgyakon – a Henutmehyt papnővel eltemetett tárgyak voltak ott. Harry szeme azonnal megakadt a négy tégla alakú faragott kövön, mellettük „Henutmehyt varázstéglái" felirattal. Az egyik tetején egy formátlan pózna volt, a másikon egy kivehetetlen kék tárgy, a harmadikon egy kutya, és a negyediken pedig egy szarkofág alakú, apró szobor.
Meghallotta, hogy Piton mormog valamit, és akkor vette észre, hogy a varázsló már elő is vette a pálcáját. Egy kis mozdulattal körbesuhintott vele a termen.
- Hatástalanítottam egy időre a riasztóbűbájt – válaszolt türelmetlenül Harry értetlen pillantását látva, majd ismét egy körkörös pálcamozdulatot tett – Nem bejegyzett átok volt, úgyhogy remélhetőleg nem vette észre az az ostoba Sanders.
Piton második varázslata egy mugliriasztó bűbáj lehetett, mert Harrynek feltűnt, hogy a teremben nézelődőknek hirtelen sokkal fontosabb dolga akadt máshol, más termekben, így nemsokára egyedül maradtak.
- És most? – kérdezte Harry, de Piton nem válaszolt neki. Ugyanolyan bonyolult pálcamozdulatot tett, és hasonlóan mormogott közben, mint mikor a Borgin&Burkess régi raktárát kutatták át. Sejtette, hogy egy komplikált derítő-bűbáj lehetett, mert Piton a művelet elvégzésével töprengve bámult rá az üvegre, majd felhorkant.
- Albus varázslata! – sziszegte dühösen – Ő védte le az Ehvatart…
- Honnan tudja? – meresztette rá a szemét Harry.
- Ismered a derítőbűbájokat, Weasley? – Piton hangjában gúnyos kihívás csendült fel – Mert akkor tudhatnád, hogy csak a varázslatot végző személy láthatja az eredményét, úgyhogy sajnos nem tudom megmutatni.
Harry dühösen elkapta a tekintetét. Lil ugyan tanított nekik egyet, de volt egy kis problémája vele…
Azért ráfogta Ginny pálcáját a vitrinre, tett egy hurkolt mozdulatot, és hozzáfűzte gondolatban a Liltől tanult mágikus utasítást. Csak másodszorra sikerült neki, mert még mindig nem tudott teljes egyetértésben dolgozni az egyszarvúszőrrel.
Amint sikerült a varázslat, a Voldemort termében látottakhoz hasonló, zölden izzó vonalak formájában rúnák kígyóztak végig az üveg sima felületén. Harry pár pillanatig meredten nézte őket.
- Nem tudok rúnákat olvasni – vallotta be végül, bár egyik-másik igencsak ismerős volt számára, a Roxforti igazgatók ezeréves emlékei miatt. Ezért - csak hogy letörölje Piton arcáról az elégedett mosolyt - rábökött két ilyenre.
- De ha nem tévedek, ezek itt pajzsbűbájok nyomai – jelentette ki könnyedén, majd egy harmadikra mutatott – Ez pedig egy riasztóbűbáj.
Piton kelletlenül bólintott.
- Az pedig ott Albus Dumbledore aláírása – tette hozzá nem túl lelkesen, és a jobb alsó sarokba bökött – Ami azt jelenti, hogy nehezen tudjuk hatástalanítani őket. Igazából biztos vagyok benne, hogy nem tudjuk mindet.
- Mi a terve? – kérdezte Harry türelmetlenül, és remélte, hogy Pitonnak van olyan.
A varázsló egy ideg szótlanul fürkészte a rúnákat.
- A riasztóbűbájokat hagyjuk. Nem érdemes velük foglalkozni, majd megpróbálunk minél gyorsabban eltűnni innen.
- De hát nem tudunk hoppanálni - vetette ellen Harry, és észrevette, hogy Piton próbálkozik néhány ellenbűbájjal a pajzsok elpusztítására, de a rúnák nem halványodtak.
- Használd az eszed. Emiatt nem tudnak mágikus módon követni minket – válaszolt türelmetlenül a férfi.
Harry beharapta az alsó ajkát (pontosabban Ginnyét) miközben Piton hiábavalóan mormogott igencsak feketemágia - gyanús varázslatokat.
- Mi lenne, ha… - kezdett bele óvatosan - … ha visszamennénk Voldemorthoz, és megmondanánk, hogy nem tudtuk hatástalanítani Dumbledore bűbájait?
Piton pontosan olyan tekintetet vetett rá, mint amikor első éves korában nem tudta, hogy mi az a bezoár.
- Remek terv, de a testi épségedért aggódva inkább elvetném – majd néhány hatástalan varázslat után hozzátette – Ha túl akarjuk élni, akkor ezt csak végső esetben használhatjuk. Ha már mindent kipróbáltunk. Ebbe bele kell érteni többek között a múzeum felrobbantását, vagy különböző főbenjáró átkok alkalmazását az őrvarázslón.
Harry felszisszent. Ezt igazán nem akarta, de valahogy jobban szerette volna, ha az Ehvatar sosem kerül Voldemort kezébe.
- Gondolom, a főzethez nem kell minden port felhasználni? – kérdezte a varázslatokat mormoló Pitontól. Látta, hogy az egyik rúna majdnem eltűnik, és a férfi felhorkant.
- Befognád végre a szádat??! – sziszegte – Épp a munkánkat végzem! – majd kelletlenül hozzátette – Nyilvánvalóan más tervei is vannak a Nagyúrnak a porral. Valószínűtlen, hogy a főzet kipróbálása előtt csak ezért kockáztatna, de sajnos nem látom át minden gondolatát.
Harry erre semmit sem válaszolt, csak figyelte, ahogy Piton nagy nehézségek árán eltűntet két átkot, de az azt követővel nem boldogul. Látta, ahogy a varázsló homlokán végigfut egy verejtékcsepp.
- Öhm, ne segítsek? – szólalt meg aztán bizonytalanul. Piton csak egy rövid pillantásra méltatta.
- Talán titokban átoktörtést tanultál?
- Nem arra gondoltam – válaszolt kényelmetlenül Harry – Hanem a Körre.
Piton lesújtóan nézett rá.
- A barátság és az egyetértés Lil Boldemuder-féle varázskörére? – gúnyolódott.
- Csak megpróbáltam hasznossá tenni magam – vágott vissza Harry, egészen Ginny-szerű sértődöttséggel a hangjában.
Piton arcán látszott, hogy felméri az esélyeiket.
- Nem bánom – válaszolta kelletlenül – Ezzel az átokkal egyedül nem boldogulok.
Harry nem firtatta tovább a dolgot, hanem megragadta Piton pálcát tartó jobb kezét a csuklójánál.
- Használjon legilimenciát – ajánlotta nem túl lelkesen – másképp nem fog menni.
Mindketten emlékeztek arra, hogy mi történt legutóbb, így hát koncentráltak. Harry tudta, hogy nehéz lesz egyetértésbe kerülnie Pitonnal, de nem tehetett mást, próbálkozott a kapcsolat kiépítésével. Talán Ginny megértőbb jellemének hatása miatt, de végül sikerült kialakítaniuk a Kört.
Piton felemelte a pálcáját, és kimondta a furcsa – talán arámi vagy egyiptomi – nyelvű átoktörő varázst. Harry minden erejével azon volt, hogy segítsen neki. Látta Piton gondolatait, ahogy megformálják a bonyolult varázsigét, és a pálcába irányítják. Felerősítette ezt a vékony fonalat, és hozzáadta minden varázserejét.
Érezte a Piton pálcájából kiáramló erős mágiát, és látta, ahogy a rúna elolvad, amint szétrombolták a hozzá tartozó védőpajzsot. Piton meglepetten felvonta a szemöldökét. Elismeréssel vegyes bosszúsággal pillantott Harryre, de nem szólt semmit, hanem a pálcáját a következő rúnára irányította. Majd az azt követőre. Némelyik csak többszöri próbálkozásra sikerült, de végül Harry minden esetben felerősítette Piton varázslatait, így a hat védőpajzs elpusztult. Harry érezte, hogy a keze már remeg a kimerültségtől, és Piton is hasonló problémákkal küzd, így hát leereszették a pálcát. A varázsló rövid keresgélés után elővett egy üvegcsét, majd a benne levő bájitalból az üvegre fröcskölt. A megmaradt három rúna színe megváltozott.
- Ezek már riasztóbűbájok – mutatott Piton a jelekre – Bármelyiket eltávolítjuk, a másik kettő értesíti a Minisztériumot. És nem lehet egyszerre megszüntetni őket.
Harry tanácstalanul nézett rá.
- És akkor? Mit fogunk csinálni?
- Késleltetjük a hatásukat. Ez talán még menni fog. Aztán kivesszük az Ehvatart, és…
Piton úgy harapta félbe a mondatot, mintha valaki szíven döfte volna. Eltorzult arccal kapott az alkarjához, és felhúzta az öltöny ujját, majd az ingét is, leszakítva a gombot.
Harry értetlenül meredt a zöldes színben játszó Sötét Jegyre a férfi alkarján.
- Mi történt? – suttogta, de Piton magán kívül volt.
- Az az ostoba kölyök! – kiáltotta – Miért nem szólt nekem?
Harry egy szót sem értett az egészből. Döbbenten nézte, ahogy Piton puszta kézzel betöri az üveget, amit a rúnák felizzása, és a mugli riasztók beindulása követett. A bájitalmester kiragadta az egyik követ - azt, amelyiknek egy Anubiszhoz hasonló kutyaszobor volt a tetején – majd egy pálcamozdulattal kicsivé transzformálta és zsebrerakta. Maga után rántotta Harryt, aki érezve az események súlyát úgy döntött, hogy most nem kérdezősködik.
A lépcső felé siettek, és elvegyültek a zavart muglik között, majd Piton az első adandó alkalommal befordult az egyik férfimosdóba.
- Mi történt? – szegezte neki a kérdést Harry, de sokáig nem kapott választ. Elhűlten nézte, ahogy Piton előveszi a követ, és visszaváltoztatja eredeti méretére, majd sietős pálcamozdulatokkal és varázsigékkel rábök.
- Nem, ez nem az… - morogta dühösen, és elővett egy bájitalt. Rácsöppentette, mire kék füst tekergőzött fel a kutya alakú szoborból. Piton ettől valamit megérthetett, mert a következő varázslata már sokkal céltudatosabb volt, és amint kimondta, a kutya szobra megmozdult.
A szobor hátrébblépett, és engedelmesen leült a tégla sarkában. Harry szájtátva figyelte, ahogy a kő kettényílik, a fedele lecsúszik, és az üregében aranyfénnyel csillámló por tűnik fel.
- Mit csinál most? – kérdezte enyhén megremegő hanggal Pitont, aki ismét figyelmen kívül hagyta. Pálcájával rábökött a porra, mire az felemelkedett, és vékony sugárba rendeződött a levegőben, mintha csak egy lágyan hullámzó tű lenne. Harry döbbenten felnyögött, amint az aranyló sugár Piton mágikus parancsára a varázsló karja felé haladt, és a bőrét átdöfve szétterült az ütőerében.
- Ezt meg miért…? – kiáltotta elkeseredetten, és összerándult, amint a férfi négykézláb esett. Piton arca eltorzult, és remegés futott végig a testén, majd zihálva a hátára fordult.
- Professzor úr…? – kérdezte óvatosan Harry, és föléhajolt.
- Tüntesd el a por tartóját – nyögte Piton, de Harry egyre csak bámulta a furcsa színben játszó arcát.
- Jól van? – kérdezte, bár látta a választ.
- Nem – rivallt rá Piton – mondtam, hogy tüntesd…
- Értem – szólt közbe Harry gyorsan, és az Ehvatar tartójául szolgáló téglát egy kaviccsá transzformálta – Mondjuk lehúzhatnám a vécén… - jelentette ki bizonytalanul, és Piton bólintott.
Harry bedobta az első vécécsészébe, és lehúzta. Ellenőrizte, hogy a vízsugár áthajtotta –e a kavicsot a kanyaron, majd visszafordult Pitonhoz. A varázsló időközben felült, és az arca most már normálisabb színt öltött.
- Elmondaná, hogy mi volt ez az egész? – szegezte neki a kérdést Harry ingerülten - Miért volt zöld a Jegye? És miért tette ezt az… izét az ereibe?
Piton kicsit bizonytalanul felállt, és leporolta az öltönyét. Látszott, hogy nem szívesen válaszol.
- Draco mentora vagyok – kezdte kicsit rekedt hangon, nem törődve Harry értetlen pillantásával – Ez azt jelenti… - még mindig zihált, ezért nekidőlt a falnak – …azt jelenti, hogy ő az én kijelölt utódom a Belső Körben. Éppen ezért, egy mágikus kapcsolat miatt a Sötét Jegyen keresztül megérzem, ha szabad akaratából átadja a pálcáját az ellenségnek.
Egy pillanatnyi csend támadt.
- Hogy micsoda? – meresztette rá a szemét Harry – Malfoy odaadta a pálcáját az auroroknak?
- Igen – simította hátra a haját Piton – mégpedig önként.
Harry megtámaszkodott a vécéajtóban.
- Át akar állni? – nyögte.
- Nem tudom – vágott vissza türelmetlenül Piton – Lehet, hogy ez egy ügyes trükk a Nagyúr részéről, de nem hiszem… - az arca elkomorult – Minden esetre, az aurorok tudnak az Ehvatar eltűnéséről, ezért varázsoltam a vérembe. Eredetileg késleltetni akartam a riasztóbűbájokat… Mindegy, talán nincs annyi eszük, hogy bennem keressék.
Piton az utolsó mondatot inkább bizakodva mondta, mintsem meggyőződéssel.
- Most mit fogunk csinálni? – kérdezte Harry, és próbált nyugodtnak látszani.
- Először is kimegyünk innen – morogta Piton – De a jelenlegi álcánk nem megfelelő. A múzeumban biztos hemzsegnek a túlbuzgó volt griffendélesek…
Rövid ideig keresgélt az öltönyében.
- Ezt csak vészhelyzet esetére hoztam be – húzott elő egy kis fiolát, és Harry kezébe nyomta – Ez két adagnyi Noctus. – Harry értetlen pillantására bosszúsan hozzátette – Ritka bájital: negyven évet öregít, és egy órán keresztül tart a hatása. Csakúgy, mint a Százfűlé-főzet, nem kimutatható.
Harry szkeptikus tekintettel fixírozta az üveget, miközben azon gondolkodott, hogy Piton még hány titkos készítményt fog előkapni az Armani-öltönyéből.
- Gyerünk, idd meg a felét, Potter – sziszegett rá a tanár – És dobálj ki minden árulkodó tárgyat a zsebeidből.
Harry csak nézte, ahogy Piton egy egész készletnyi zsugorított üvegecskét szór a vécécsészébe, és közben olyan arcot vág, mint aki éppen jelentős összeget veszít el szerencsejátékon. Neki nem volt semmi kidobnivalója, így egy nagy lélegzetvétellel felhajtotta az öregítő-bájital felét.
Úgy érezte, mintha a pulzusa hirtelen az egekbe szökött volna. Megremegett a keze, ahogy egy furcsa hőhullám futott végig a testén, de ekkor Piton keze megragadta, és elvette tőle a bájital maradékát.
- Az átalakulás tökéletes – nézett végig Harryn tárgyilagosan, majd kissé gunyorosan hozzátette – Szerencse, hogy a kisasszony nem örökölte Mrs. Weasley alakját, mert most igen nagy problémát jelentene a ruha mérete.
Harry lenézett először Ginny ráncosodó kezére, majd a tükör felé fordult. Kiszaladt a vér az arcából, ahogy felfedezte a lány vonásait egy majdnem hatvan éves nő arcán. Ginny haja lassan őszbe fordult, és a szeme mellett valamint a homlokán már ott húzódott néhány ránc.
Mire kábultan Pitonra tekintett, ismét meg kellett döbbennie. A férfi teljesen ősz hajjal és szakállal állt mellette, az arcán mély ráncok. A szemének viszont ugyanolyan hátborzongató üzenete volt, mint negyven éves önmagának.
- Ha kibámészkodtad magad, talán elindulhatnánk – sziszegte felé. A hangja csak egy árnyalatnyit lett öregesebb – El kell kapnunk Dracot a következő egy órában.
- Hogy mit? – hűlt el Harry, és megborzongott az idős Ginny furcsán csengő hangjára – Én… azt hittem, hogy csak lelépünk, és…
- Bolondság – vágott közbe Piton dühösen, majd mikor csizmák dobogását hallották kintről, halkabban folytatta– az árulását a Nagyúr nem fogja megtorlatlanul hagyni. Ő alkotta a köztünk levő mágikus kapcsolatot, és mivel én a helyszínen vagyok, gyanús lesz neki, hogy nem tettem semmit a bosszú érdekében…
- De hát mondhatná azt, hogy tett valamit, csak az Ehvatar kimenekítése fontosabb volt!
Piton tekintete elsötétült.
- Ez nem így megy. Kérheti, hogy töltsem az emlékeim egy Merengőbe. Részleteket ilyenkor kihagyhatok, de emlékeket nem kreálhatok!
Harry döbbenten meredt rá.
- Odadobja őt Voldemortnak…? – suttogta – Pont most, amikor át akar állni?
A varázsló dühösen felcsattant.
- Nem, eszem ágában sincs!
- De hiszen pont ezt csinálja! – vágott közbe Harry, egy pillanatra megfeledkezett magáról – Nem veszi észre, hogy hülyeségeket beszél? Muszáj mindent túlkomplikálnia?
Piton elszürkült.
- Nem óhajtok erről vitát, Potter! – sziszegte az arcába – Körülbelül két másodperc alatt felmértem a helyzetet, és a legjobb megoldáshoz jutottam. A Nagyúr nem fogja elhinni, hogy egy kölyök túljárt az eszemen, és mivel az én felügyeletemre volt bízva, engem gyanúsít majd! Ha az aurorok tudnak az árulásáról, akkor már a Nagyúr is tud!
Harry értetlenül bámult rá.
- Malfoy meg fog halni, ha visszaviszi – suttogta, mire Piton fenyegetően felé lépett.
- Hát nem érted, Potter? – mondta fojtott hangon – A te életed is egy hajszálon függ, attól fogva, hogy idejöttél! Egyedül abban reménykedhetsz, ahogy Draco is, hogy kimenekítelek titeket Mardekár kastélyából! Neki nincs hova mennie! Ha a Minisztériumba viszik kihallgatásra, perceken belül megöli az egyik beépített halálfaló! A Roxforton kívül most nincs biztonságos hely!
Harry szava egy pillanatra elakadt. Érezte az igazságot a varázsló szavaiban, de nem tudta elfogadni.
- Hogy akar kivinni minket a kastélyból? – kérdezte kétkedő tekintettel, mire Piton elhúzta a száját.
- Időben meg fogod tudni – mondta zárkózottan – De az lenne a legjobb, ha ittmaradnál. Neked még nincs Jegyed, talán élve eljutsz a Roxfortig…
Harry bosszúsan nézett fel rá.
- Én nem megyek el a főnixek nélkül – jelentette ki elszántan, mire Pitont újra elöntötte a méreg.
- Nem érdekel, hogy mit akarsz! – sziszegte villogó szemekkel – Én megmondtam, hogy nem kellene idejönnöd! Amikor beleegyeztem, fogalmam sem volt arról, hogy tényleg sikerül elkészíteni azt az ostoba Amoremorfeo – bájitalt!
- Boldemuder professzor a legjobb bájitalfőző, akit ismerek – jegyezte meg mellékesen Harry, és figyelte a hatást. Meglepetten vette észre, hogy Piton idős vonásai kisimultak.
- Remek megfigyelő vagy, Potter – mondta színtelen hangon – És most igyekezzünk, ha nem akarsz még ma halott lenni.
Válaszul Harry csak nyelt egyet. Semmi kedve sem volt a nyolcvan éves Pitonnal vitatkozni, ezért szótlanul követte a férfit, amint az kilépett a mosdóból, és ismét elvegyült a mugli tömegben.
----------------------------------------------------------------------------------------------
Percekig tartott, mire elérték a kijáratot, mert minden látogatót ellenőriztek. Harry észrevette a fiatal aurort, amint megpróbálja észrevétlen pálcamozdulatokkal átvizsgálni a muglik csomagjait, majd valahol az egyenruhások között felismerte Malfoyt. Egy rövid, barna hajú nő mellett ált, akiben Harry legnagyobb döbbenetére Tonksot ismerte fel. Tehát az aurok valóban ellepték a múzeumot…
Harry rásandított Pitonra. Az ősz szakállal egyáltalán nem hasonlított régi önmagára, így talán attól sem kellett tartaniuk, hogy felfedezik őket. De valahogy ott bujkált benne a bizonytalanság érzése. Miért kell Pitonnak mindig csavaros terveket szőnie? Hogy akarja elkapni Malfoyt? És hogyan akarja majd kijuttatni őket Mardekár kastélyából?
A bájitaltanár bosszantóan sok dologra nem adta meg a választ. De Harry aztán belenyugodott, hogy talán nem is értheti ennek az egész átkozott halálfaló-rendszernek a működését, így egy tőle nagyon idegen dologra fanyalodott: próbált megbízni Pitonban.
Meglepődve vette észre, hogy a kijárathoz közeledvén Piton az eddigi ruganyos járását görnyedt tartásra cserélte, nem sokkal később pedig készségesen engedte a teremőröknek a zsebeinek átkutatását. Közben tett egy öreges megjegyzést a bűnözés elharapódzásáról, és a mai fiatalokról. Az alakítása tökéletes volt. A teremőrök elnézően mosolyogtak, de Harry látta, hogy a háttérben Malfoy őket bámulja, majd valamit Tonks fülébe súg.
Miután Harryt is átvizsgálták (aki élethűen adta az értetlen idős hölgy szerepét) a mugli teremőrök mögött Tonks és a másik auror megmozdult.
- Követnének minket egy percre? – kérdezte udvariasan a Piton által korábban Sandersnek nevezett fiatal auror.
Piton kimérten biccentett, és Harry felé fordult.
- Gyere kedvesem – szólt oda neki öregesen remegő hanggal – az úr biztos nem fog sokáig fenntartani minket.
Harry próbált elragadó mosollyal válaszolni erre. Közben észrevette Tonks arckifejezésén, hogy a nő immár biztos abban, hogy nem Pitont látja.
Egy kisebb terembe vezették őket. Harry látta, hogy Malfoy is velük tart, és Sanders pontosan mellette áll. Gyanította, hogy pálcát nyom a fiú hátához. Tonks végül nem kertelt.
- Észleltük, hogy mágusok – szólalt meg tárgyilagosan – Mivel varázslók bűntényt követtek el az épületen belül, önök is gyanúba keveredtek. Látjuk, hogy nincs önöknél az ellopott tárgy, de azonosítanák magukat?
Harry remélte, hogy Pitonnak van valamilyen ötlete erre, és nem kellett csalódnia, mert a férfi megszólalt.
- Augustus Prince vagyok – mosolygott Tonksra. A háttérben Malfoy összerezzent, de aztán a bájitalmester Harryhez fordult – Ő pedig a feleségem, Agatha.
- Megmutatnák a mágikus aláírásaikat? – kérdezte Tonks udvariasan, míg Piton továbbra is mosolygott.
- Persze – mondta készségesen, és elővette a pálcáját.
Harry nem látta a mozdulatot és nem hallotta a varázsigét, de a következő pillanatban Tonks eszméletlenül esett össze. A másik auror előrántotta a pálcáját Malfoy mögül, de Piton sokkal gyorsabb volt, és két kurta pálcamozdulattal mindkettőjüket elkábította.
- Ostoba kölykök! – mordult fel ekkor dühösen Piton – Ezt igazán taníthatnák az aurorakadémián!
Azzal odalépett mindegyikhez, és ellenőrizte a pulzusukat.
- Rendbe fognak jönni? – kérdezte Harry, de Piton nem válaszolt. Levette az öltönykabátját, és a földre dobta.
- Most meg mit csinál? – vonta fel a szemöldökét Harry, mire a bájitaltanár kisvártatva felé fordította a fejét.
- Zsupszkulcsot, a 10 és ¼ vágányig – válaszolta kurtán – Ezt ugyan észlelni fogja a Minisztérium, de most már mindegy.
Harry nem válaszolt semmit, csak Malfoy sápadt arcára és elernyedt testére futott a tekintete. Furcsamód szánalom és együttérzés fogta el.
Aztán Pitont nézte, ahogy erősen koncentrál, a saját kabátjára bámulva.
- Transportus – mondta ki végül a varázsigét, és az öltöny kékes színnel felizzott. A férfi egy pillanatig nézte a jelenséget, aztán Harryhez fordult. A tekintete komor volt, és egész halkan beszélt.
- Mint az előbb is mondtam, itt kéne maradnod.
Harry egy pillanatra úgy érezte, hogy aggódást hall a hangjában. De talán csak az öreges hangszín miatt.
- Nem garantálhatja itt sem a biztonságomat – válaszolta makacsul. A szívében ugyan nőttön nőtt a bizonytalanság, de nem akarta Dumbledore-t és Elanort elveszíteni. Úgyhogy Piton bosszús pillantása ellenére a tanár mellé lépett, és a karját várakozóan a kabát fölé helyezte.
----------------------------------------------------------------------------------------------
Gyorsabbak voltak, mint az aurorok, mert háborítatlanul érkeztek el a tíz és egynegyedik vágány raktárának hátsó részére. Ebben a pillanatban egy nagyobb szélvihar támadt a dobozok közt, és kiáltások csendültek fel mögöttük. Piton maga után rántotta Malfoy elernyedt testét, és újra elővarázsolta a csavarból a kígyó-zsupszkulcsot. Kétszer rákoppintott a pálcájával, és Malfoy karját erősen tartva Harryhez fordult.
- Egyszerre fogjuk meg! – szólt rá sürgetően, miközben sárkánybőr-csizmák dobogását hallották maguk mögül – Most!
Harry gyorsan odakapta a kezét, és a zsupszkulcs – immár harmadszor a nap folyamán – ismét a messzeségbe rántotta.
---------------------------------------------------------------------------------------------
Harry legbelül attól félt, hogy Voldemort fogja őket az oda-vissza zsupszkulcs túloldalán várni, de semmi ilyesmi nem történt. Annál több problémát okozott még maga a zsupszkulcs: a kígyó alakú szobor kiszakadt a helyéből, ugyanis Piton megszüntette az átjárónak azt az oldalát a tíz és egynegyedik vágányon. Ez persze az adminisztrációt végző fiatal halálfaló döbbent rémületét váltotta ki, de Piton nagylelkűen biztosította arról, hogy majd ő maga fogja ezt a kellemetlen hírt közölni a Nagyúrral.
A Noctus-elixír hatása nemsokára elmúlt, Harry valahogy mégsem érezte fiatalabbnak magát. Piton, aki közben egyre sápadtabb lett, még a transzport-ponton kivarázsolta a véréből az Ehvatart, és összegyűjtötte egy törhetetlen üvegben. Ezután volt idejük foglalkozni a még mindig eszméletlen Malfoyal.
Harry szinte kábultan nézte végig, ahogy két másik halálfalóval elviszik a fiút, és Piton maga zárja egy cellába a pincében. Ahogy a rácsok csattantak a helyükön, Harry megborzongott. Úgy érezte, hogy egyáltalán nem ismeri azt a Pitont, aki jéghideg tekintettel, szinte gyűlölködve nézett a cellában fekvő fiúra. A szemében még csak szikráját sem látta az együttérzésnek. A varázsló tökéletesen játszotta a szerepét, és Harrynek megfordult a fejében, hogy ha most ébren lenne Malfoy, halálra lenne rémülve tőle.
Számtalan kimondatlan kérdéssel a fejében követte Pitont a lakosztályába. Szeretett volna lerogyni az ágyra, és semmire sem gondolni – de ez lehetetlenné vált, amint Piton az öltönykabátját dühösen ledobva az asztalára pillantott.
Harry is odanézett. Furcsa színű növények, kétes eredetű folyadékok és különböző ásványok sorakoztak az asztalon, néhány erősen bűzlő belsőség mellett. Bájitalhozzávalók – futott át az agyán, és a tekintete az asztalon fekvő sárgás pergamenre siklott.
Piton nem nyúlt hozzá a papírhoz, csak meredten bámulta a sorokat. Harry szorongó szívvel nézte, ahogy elsápad, majd szótlanul lerogy a fotelba. Tett egy lépést felé, de végül csak a papírig jutott.
Rápillantott, és a tekintete akaratlanul végigsiklott a szavakon.
„A hozzávalóid megvannak. Főzd meg az elixírt holnapra, késlekedést nem tűrök. A Kör holnap éjfélkor ülést tart. Hozd el a lányt, hogy átvegye az áruló helyét."
Nincs megszólítás, nincs aláírás. De a levél írójának személye nyilvánvaló volt. Harry lopva Pitonra nézett, és észrevette, hogy a varázsló a kezébe temette az arcát, és olyan vadul szorította a homlokát, hogy az ujjai elfehéredtek.
- Tanár úr…? – próbálkozott óvatosan, végül Piton nagy sokára, immár rendezett vonásokkal felnézett rá. De amit először mondott, az nem magyarázat, hanem egy varázsige volt.
- Metoralio! – intett a pálcájával a bájitaltanár, és Harryt körülvette a fehér köd.
- Látom, olvastad az üzenetet – szólalt meg Piton, és a hangja visszhangosan csengett a bűbáj miatt. Harry bólintott.
- Nem úgy volt, hogy még legalább egy hét, míg meghozzák a többi hozzávalót? – kérdezte bizonytalanul, és sikerült Pitontól kicsalnia egy gúnyos mosolyt.
- De igen, így volt, Potter. Ha mardekáros lennél, most tudnád, mire ment ki a játék.
Harry értetlenül, és kissé bosszúsan pillantott vissza rá, de Piton folytatta is.
- A hozzávalók eddig is megvoltak – jelentette ki türelmetlenül – A Nagyúr csak visszatartotta őket, és most belerakat egy olyan komponenst, az Ehvatart, aminek nem ismerem a pontos összetételét. Mindezt az utolsó pillanatban. Az Ehvataról csak annyit tudunk, hogy színében kiemeli a főzet egyes komponenseit. Ha mérget rakok bele, azonnal észre fogja venni, és nincs időm gondolkodni a megoldáson.
- Értem… - pedzegette Harry, bár nem volt biztos benne – Szóval… Ezt direkt csinálta Voldemort? Nem bízik magában?
- Senkiben sem bízik – válaszolta komoran Piton, és a tekintete a levél végére siklott - de nem ez az egyetlen bajunk.
Harry követte a pillantását. „…Hozd el a lányt, hogy átvegye az áruló helyét."
- Holnap meg fogom kapni a Jegyet? – kérdezte hiábavalóan, mert úgyis tudta a választ. Piton ráemelte a tekintetét.
- Igen – mondta lassan – És ha nem tévedek, Draco is ott lesz. Az árulók nyilvános kivégzése elrettentő példa mindenki számára.
Harry sokáig nem válaszolt. Mindketten csak néztek maguk elé.
- Most mit fogunk csinálni? – kérdezte aztán, bármilyen ostobának is érezte magát tőle.
- Semmit – horkant fel Piton – hátradőlünk, és várjuk, hogy elpusztuljon a világ.
Harryben egy halvány reménysugár éledt újjá, ahogy meghallotta Piton hangjában a gúnyt, de a folytatástól nem volt elragadtatva.
- Az, hogy megkapod-e a Jegyet, a legkevésbé sem fontos – kezdett bele a varázsló – Azt pedig talán mégis el tudom érni, hogy észrevétlenül belekeverjem a bájitalba a mérget és az éghetetlenség elixírjét… - morogta – Egy bűbájjal képes vagyok apró gömbökbe varázsolni a mérget, amik csak két óra alatt bomlanak fel, így egy darabig észrevétlen marad…
- Maga továbbra sem mondott le a megölésükről? – csattant fel Harry dühösen, de Piton nem törődött vele. Mintha csak magának beszélne, zavartalanul folytatta tovább.
- … Ezután ha kell, te megkínzod Malfoyt. Talán elvárja tőled. Aztán következik a beavatás… nem tarthat tovább két óránál. Legalábbis remélem. Úgy kell játszanunk, hogy az idő megfelelően kijöjjön…
- Maga megőrült! – ordított fel Harry – Nem kell semmi mást csinálnunk, csak valahogy hozzáférni a főnixekhez! Ők ki tudnak vinni minket!
Piton egy dühös pillantást vetett rá.
- Nem tudunk hozzáférni a főnixekhez! Egyedül Voldemort és a bájital fog hozzájuk érni, értsd már meg!
Harry először meg sem tudott szólalni a méregtől.
- Tudja, azért a maga tervében is van egy apró hiba – vette fel aztán Piton gúnyos hangnemét – Amikor meghalnak a főnixek, Voldemort rájön a szabotázsra, és megöli magát, nem?
- De igen – jegyezte meg Piton semleges hangon, és kényelmesen hátradőlt a fotelben – Szinte biztos, hogy azonnal végez velem. Nem fog megkínozni, mert azzal csak időt adna nekem a menekülésre.
Harryt a végletekig felbosszantotta Piton nyugodt hangja.
- Remek! – szisszent fel – Meg fog halni! Ez igazán csodás, de megmondaná, hogy ebben az esetben hogy akar kimenekíteni innen engem és Malfoyt?
- Egy szóval sem említettem, hogy amikor kiviszlek innen benneteket, még életben leszek – válaszolta nyugodtan a varázsló.
Harry úgy érezte, mintha fejbe vágták volna. Csak nézte Piton idegesítő nemtörődömségét, ahogy ráadásul értelmetlen dolgokat beszélt, és elkezdett sajogni a feje.
- Hogyan…? – nyögte ki végül elkeseredetten. Legnagyobb rémületére a varázsló válaszolt a kérdésére.
- Gondolom tudsz arról, Potter, hogy egy holttestből a feketemágia eszközeivel még egy jó pár percig ki lehet vonni az emlékeit? – Harry látta Pitonon, hogy egy nemleges választ vár, ezért nem kis elégtétellel bólintott. Jól emlékezett arra, amikor Dumbledore elmesélte neki az Erdőben, hogy hogyan szerezte meg Aberforth Sirius testvérének emlékeit.
- De mi köze ennek az egészhez? – vonta össze aztán a szemöldökét.
Látta, hogy közben Piton gondolatai elkalandoztak. A bájitalmester megfeledkezve magáról összefűzte a hosszú ujjait, és a lábát a dohányzóasztalra rakva kényelmesen elhelyezkedett.
- Nem nehéz összerakni, Potter – mondta minden gúnyos él nélkül, a semmibe révedő tekintettel – Mivel nagyon sok mindent tudtam a Főnix Rendjéről, Albus bebiztosította magát. Az okklumensi képességemben bízott, de a halálom után az ugyebár nem működik. Ezért egy általam nem ismert varázslattal elérte, hogy a holttestem zsupszkulcsként működjön.
- Tessék? – hördült fel Harry, Ginny szokásos hangját egy oktávval megemelve.
- Ahogy hallottad, Potter – magyarázott nyugodtan Piton, talán egy kicsit még élvezte is a helyzetet – A holttestem egy zsupszkulcs. A halálom után hozzávetőlegesen öt-tíz másodpercre van szükség a bűbájnak, hogy beinduljon. Úgyhogy ha te és Draco még időben megfogtok – bámulatos túlélőképességeid ismerve ez talán nem fog gondot okozni - elvileg a Roxfort igazgatói irodájában találjátok magatokat.
Piton olyan elégedettséggel nézett maga elé, mint aki büszke egy zseniális agyszüleményére. Ellenben Harry mozdulni sem tudott a döbbenettől. Amikor észrevette, hogy nyitva van a szája, gyorsan becsukta, és Pitonra nézett.
- Maga… - suttogta – Magát egyáltalán nem érdekli, hogy meg fog halni?
- De igen – válaszolta Piton, majd a fotelben lejjebb csúszva becsukta a szemét, mintha egy délutáni szunyókálást tervezne – Azonban rajtam kívül senki mást nem érdekel, úgyhogy bizonyára nem is nagy ügy.
Harry egészen elsápadt ennek hallatán. Piton nem normális, hogy meg akarja öletni magát. Egy fél évvel ezelőtt még ő is kívánta a tanár halálát, de azóta annyi minden történt…
- Lil Boldemudert biztos érdekelné – mondta aztán halkan. Látta, hogy Piton szemei felpattannak, de zavartalanul folytatta – Maga szerint mit fog szólni, ha a holttestét szorongatva érkezünk vissza a Roxfortba?
Piton semmibe révedő tekintettel nézett a szobában fortyogó bájitalok irányába.
- Valószínűleg örülni fog, hogy élsz – mondta kissé rekedt hangon – mással nem is nagyon fog törődni.
- Maga is jól tudja, hogy ez nem igaz – válaszolt makacsul Harry – Ha nem vette volna észre, maga fontos neki. Ha nem taszítaná el magától állandóan…
- Halgass, Potter! – vágott közbe Piton élesen, majd előredőlt, és a hangja dühös morgássá vált – Ne fecsegj olyasmiről, amit nem értesz! Egyébként is pocsékul játszod a pszichológust.
Harry ingerülten beharapta a szája szélét, de nem mert többet mondani. Nem volt elragadtatva Piton ostoba tervétől. Végül lassan belenézett a fekete szemekbe.
- Nem érdekel, hogy mit mond, de ha lesz rá akár egy halvány esélyem is, kimentem a főnixeket.
- Akkor meg fogsz halni – jelentette ki tárgyilagosan Piton – Én megmondtam, hogy nem kellett volna idejönnöd. Az egész Belső Kör ott lesz, és én is rád fogom szegezni a pálcám.
Harry először gondolatban fojtogatni kezdte Pitont, végül csak szaggatottan felsóhajtott.
- De ha lát reális esélyt a sikeremre, segít nekem? – kérdezte lemondóan.
- Hogyne – bólintott Piton könnyedén – de ilyen úgy sem lesz. A Nagyúr nem szokott hibázni.
- És a tizenhat éve rámküldött Adava mi volt? – gúnyolódott Harry.
- Egy hiba – ismerte el Piton – amit nem fog még egyszer elkövetni.
Harry felhorkant.
- Dehogynem. Ha észrevenné, hogy ez alatt a csinos külső alatt valójában ki lakozik, esélyem se lenne, hogy megússzam a halálos átkot – mondta kissé csipkelődve Piton stílusával. A varázsló nem vette fel.
- Tévedsz – válaszolta könnyedén – majdnem biztos, hogy a lelepleződésed esetén másképp fog megölni.
- Ezt hogy érti? - vonta fel meglepetten a szemöldökét Harry. Piton lassan kezdte elveszteni a türelmét, de azért válaszolt.
- Gyanús volt neki Albus halála – morogta – szinte biztos benne, hogy ezzel a tettével az anyádhoz hasonló, csak sokkal erősebb véráldozattal védett meg téged – mondta félvállról, majd határozottan türelmetlenül folytatta – De most az üres fecsegés helyett jobb lenne, ha megbeszélnénk a holnapi napot.
Harry egy mozdulattal sem tiltakozott ez ellen, így hát Piton belefogott.
- Először is: én befejezem a bájitalt – mondta színtelenül - Másodszor: a gyűlés előtt közvetlenül beleteszem a mérget, és az éghetetlenség elixírjét, kezelve őket a szelekciós bűbájjal. Ezután két óránk van. A Nagyúr összehívja a Kört. Mivel az érdekesebb dolgokat a végére szokta hagyni, először bemutat téged. Talán kéri, hogy mutass be valami szórakoztató átkot Dracon. Őt még egy jó ideig életben fogja tartani.
- Élvezi a kínzást – morogta Harry a fogai közt.
- Azt nem mondanám – válaszolt Piton határozottan – de tudja, hogy másokat ez rémülettel tölt el, ezért hatásos eszköze a hatalom fenntartásának.
Harry nem szólt semmit, de örült, hogy a bájitalmester nem fejti ki jobban a furcsa elképzeléseit a ravaszul manipuláló Voldemortról, aki szerinte szimplán egy veszélyes őrült volt.
- Ezután következik a beavatás - folytatta Piton - Körbe kell járnod, hogy mindenki kifejezze, elfogad-e halálfalónak.
- És ha nem? – kotyogott közbe Harry, de a varázsló leintette.
- Olyan még nem fordult elő. Utolsónak a Nagyúr elé járulsz, és tőle megkapod a Jegyet.
Harry önkéntelenül az alkarjához nyúlt, és végigsimította az ujját a fehér bőrön.
- Ginny nem fog neki örülni, de persze azt mondta, hogy nem zavarja – motyogta. Pitont valami miatt ingerelte ez a mondat.
- Azt elhiszem, hogy Miss Weasleyt tényleg nem fogja zavarni, hacsak nem a te karodon, Potter – szúrta közbe – Mint említettem, a Jegy a lelkedhez rögzül, és nem a testedhez. Ha minden jól megy, a kisasszony hibátlan bőrét csak ideiglenesen fogja elcsúfítani.
Harry szinte megkönnyebbülten felsóhajtott erre, majd elszégyellte magát. Ő egy hülye tetoválás miatt aggódik, Piton pedig épp készül meghalni, és kettejük közül a varázsló tűnik nyugodtabbnak.
- Nem muszáj megtennie – szólalt meg hirtelen és tudván, hogy ostobaságokat beszél, elvörösödött – Ha majd ott leszünk, kitalálunk valamit – fejezte be sután.
Piton erre csak mordult egyet, mindazon megvetését kifejezve, amit Harry terveivel kapcsolatban gondol. Majd egyértelműen jelezvén, hogy lezártnak tekinti a beszélgetést, intett a pálcájával, és megszüntette a Metoraliam bűbájt.
-----------------------------------------------------------------------------------------------
Piton ezek után alig szólt hozzá valamit. Minden figyelmét a bájital készítésére fordította, és az éjszaka nagy részében is dolgozott. Másnap az egyes munkafolyamatokhoz kérte Harry segítségét is, de semmi kirívó nem látszott a viselkedésén. Talán csak annyi, hogy a szokottnál lényegesen kevesebbet gúnyolódott, és egyszer sem nézett Harry szemébe. Ezen kívül azonban semmi sem mutatta, hogy másnap hajnali kettőnél nem tervezi hosszabbra az életét.
Harry ezt a nyugalmat nagyon idegesítőnek találta, de nem szólt semmit. Örült, hogy valamivel elfoglalhatja magát, és nem kell az aznap estére gondolnia. Úgyhogy szorgalmasan állítgatta a komponensek hőfokát, ellenőrizte a színűket és az állagukat. A főzés végül minden folyadék erős felforralásával ért véget, amitől a bájitalok besűrűsödtek.
A munkafolyamatnak ennél a részénél Piton elzavarta Harryt. Maga kezdte el a ráolvasásokat, és hozzáfogott az egyes komponensek egyesítéséhez.
Harry leült a kanapéra, és meredten nézett. Finom pálcamozdulatok, hosszú varázsigék, melyeket még Piton is egy pergamenről olvasott fel. Érdekes módon, minél több alkotórészt egyesített, a kapott főzet annál kevesebb lett. Végül a komponensek egyesültek, és mindössze egy üvegcsényi ezüstös folyadékot adtak. Piton ezt bedugaszolta és félrerakta.
Ekkor még három óra volt éjfélig. Harry óvatosan megkérdezte tőle, hogy nem akar-e enni valamit, de a varázsló csak egy morgással válaszolt. Látta rajta, hogy talán kezdi felfogni a döntésének a súlyát… Kereste a szavakat, hogy mivel bíztathatná, hogy nem lesz semmi baj, de úgy érezte, hogy Piton nagyon nem örülne ennek. És először őt is meggyőzhetné valaki erről.
Legfőbb támasza és segítője, Dumbledore maga is nagy bajban volt… Piton pedig nem akart kockáztatni, még akkor sem, ha ez az életébe kerül. Bosszankodva felszisszent. Micsoda ostobaság! Csökönyös vén denevér! De semmi ésszerű érve sem volt amellett, hogy rábírja az „értelmetlen harcra".
Végül csak szótlanul ültek egymással szemben, és mindketten meredten nézték az ezüst bájitalt, és a mellé kikészített aranyfényű Ehvatart. Már csak Voldemort vére, és a két méreg hiányzott az anyagba… Harry minduntalan meg akarta nézni az óráját, de az este folyamán legalább tizenötször rá kellett jönnie, hogy Ginny nem hord olyat, úgyhogy ezután a faliórát nézte.
Tíz perccel éjfél előtt Piton egyszer csak felállt. Nem szólt semmit, csak kinyitotta a Feltétlen Uralom Italának palackját, és a bájitalos szekrényéhez lépett. Kivett egy opálos színű folyadékkal telt kis üveget, és egy másikat, amiben egy tűzvörös bájital volt. Ezeket szintén kinyitotta, majd elővette a pálcáját. Furcsa, bökésszerű mozdulatokkal körözött a bájitalok fölött, mire mind az opálszínűből, mind a vörösből finom pára emelkedett fel. A pára Piton mágikus parancsára beleszivárgott az ezüst bájitalba, de azon nem látszott a változás nyoma.
A bájitalmester elégedetten felsóhajtott, majd a szekrényéhez lépett. Harrynek kiszorult a levegő a tüdejéből, amint látta, hogy mit vesz ki onnan. Hosszú, fekete csuklyás palástot, és egy álarcot dobott a díványra. A talárt magára öltötte, és a zsebébe csúsztatta az ezüst bájitalt is. Végül felvette a maszkot, és Harryre nézett.
Szótlanul meredtek egymásra. Piton ingerültnek tűnt. Egy gyors mozdulattal elővette a pálcáját, és ismét használta a Metoraliam-bűbájt.
- Abbahagyhatnád ezt a Potter-szerű bámulást – vetette oda neki sziszegve, mire Harry zavartan másfele nézett.
- Igen, tanár úr – motyogta, és már nyitotta is ki a száját, hogy feleseljen valamit Piton őrült ötleteivel kapcsolatban. A varázsló azonban megelőzte.
- Én vagyok a rangidős Rendtag – mondta, talán először használva magára ezt a szót – Úgyhogy követed az utasításaimat.
Nem törődött Harry fintorával.
- Első számú parancs: maradj életben.
Harry elhúzta a száját.
- Második: ha tudod, mentsd ki Dracot. Képes vagy ezt ilyen sorrendben elvégezni, Potter?
- Igen, uram. – bólintott Harry cseppet sem lelkesen.
- Helyes – válaszolta Piton, és felemelte a pálcáját, hogy megszüntesse a bűbájt. A mozdulat végül félbemaradt. Elfordította a fejét, és úgy tett, mintha nagyon érdekelné a tapéta mintázata.
- Ha tudod, mondd meg Lilnek - mondta aztán szaggatottan, mintha fogóval húznák ki belőle a szavakat – Mondd meg Boldemuder professzornak, hogy sajnálom.
- Megmondom – sápadt el Harry. Azt is, amit gondolsz mellé – tette hozzá magában, és követte a varázslót, amint az határozott léptekkel kilépett a hideg folyosóra.
----------------------------------------------------------------------------------------------
A/N: A következő rész „Nagini hűsége" címmel készül. Köszönöm szépen mindenkinek a bíztatásokat, tényleg nehéz egy hosszú fejezetet suliidőben megírni. Remélem azért a színvonal nem romlik…
Jut eszembe: kaptam egy „kezdő" ff-olvasótól kérdést Aberforthról. Nos: a fickó hivatalosan is Dumbledore testvére, ő maga említi a regényben. És Rowling azt is elárulta, hogy a Szárnyas Vadkan kocsmárosa (Ezt én sem tudtam korábban). Ugyancsak Rowling honlapjáról tudom, hogy Hermione pálcájának magja sárkány-szívizomhúr, tehát ezeket nem én találtam ki.
Egy-két kérdésre, hozzászólásra válaszolnék… szerencsére nehéz dolgom van, mert sokan írtatok J
Zoofi, örülök, hogy tetszett! J Zsuzsi nagyon kedves barátom,és elárulhatom, hogy az egyik fejezetben jelentős szerepe lesz az ő beszámolóinak egy erdélyi útról… Fantáziája pedig mindenkinek van, csak tornáztatni kell…
pho.18, Sty : hűséges olvasóim, bocsi a késésekért. Amikor tudok, tényleg írok! Köszi a véleményeiteket!Eszter: emailben már válaszoltam, de ebben a fejezetben is sok minden kiderül: A Jegy a lélekhez rögzül az én megközelítésemben.
Olana: Örülök a véleményednek! Azt a számot én is ismerem (és igazad van), bár inkább Nightwisht hallgatok írás közben.hehe: a Merengőről csak annyit tudok, hogy újhelyet keresnek, mert túl nagy volta forgalom.
Maifosz: igazad van, Harry valóban szinte indokolatlanul erős lett. A történetemet olyan hangulatban kell elkezdeni olvasni ahogy én írtam: vagyis csalódva a hatodik rész eseményeiben. Harry nem úgy viselkedik, mint egy nemsokára végzős varázsló… A tusáig még rendesen tanult, de aztán az ötödik és a hatodik részben csak stagnált. Hogy fogja így legyőzni Voldyt? J
Samy, kösz az összehasonlítást a Páratlan Évvel. Yatze, nem voltam biztos benne, hogy lefordítják-e a HP-ben a mértékegységeket… úgy tűnik, tévedtem J Logan, Kármádá írja az angol változatot, az első fejezet már megvan, most bétát keresünk… Ha tudsz olyanról, írhatnál nekünk.
ImladMorgul, Katie Salbrux, örülök hogy itt is megtaláltátok a történetet! Dracy, ezután is várom az értékes kritikákat, amiből tanulhatok!
És még sokan mások… Köszönöm a kitüntető figyelmet! J