19. Nagini hűsége
Piton fekete talárja végigsöpörte a bársonyszőnyeget, ahogy a rúnák borította, kör alakú teremhez tartottak. Harry alig tudott lépést tartani vele Ginny lábaival. A hideg fényű fáklyák zavaróan villogtak körülötte, és a szíve a torkában dobogott. Bántotta, hogy a varázsló egyszer sem fordult hátra, még a pillantásával sem bíztatta, de a legjobban az zavarta, hogy mit sem törődik a saját sorsának alakulásával. Talán ezzel az önfeláldozással vissza akart fizetni egy régi adósságot?
Úgy érezte, mintha minden lépésével a terem felé fokokat hűlt volna a levegő. Csend volt a kastélyban. Szokatlanul nagy csend. Harry átkozta magát ezért az egész helyzetért, és átkozta Pitont is a makacsságáért. A lábai kéretlenül vitték előre, és közben azt kívánta, bárcsak soha sem érnének oda.
Végül Piton megállt a hatalmas, kétszárnyú ajtónál. Lassan megfordult, és a maszkon keresztül ránézett Harryre. Nem szólt semmit, csak felhúzta a csuklyáját, így az arca is sötétbe borult. Egyedül a szembogara verte vissza tompán a fáklyák lobogó fényét.
Aztán ez a fény is kihunyt, ahogy elfordult Harrytől, és minden átvezetés nélkül szélesre tárta az ajtószárnyakat. A pántok nyikorogva engedelmeskedtek, és hideg légáram indult meg a teremből, Piton köpenyét Harry testének fújva.
Zöld fény vetült rájuk. Harry érezte, ahogy a vér dübörögni kezd az ereiben, amint körülnézett. Gyorsan kapkodta a szemét. Zöld rúnák a márványpadlón… a légáramban lobogó, fekete talárok… Sokan, nagyon sokan, hatalmas körben… Nagini a lábuk között siklik… Álarcok, mind feléjük néz… A földön egy összegörnyedt alak… És mellette Voldemort. Vörös szemek, groteszk kígyóarc…
- Épp időben, barátom – törte meg Voldemort fagyos hangja a pillanatnyi csendet. A lábainál fekvő alak halkan nyöszörgött – Te mindig hallatlanul pontos vagy. Sem előbb, sem később nem érkezel soha.
- Igyekszem, Nagyúr… - hajolt meg finoman Piton, majd egy mozdulattal maga elé vonta a földbe gyökerezett lábú Harryt, és a vállára tette a kezét – Parancsodra elhoztam őt, és a bájitalt.
Voldemort hátrább lépett a földön fekvő alaktól, és Harry borzongva vette észre Malfoy vértől csatakos hajtincseit. Közben érezte, hogy a sötét mágus őt figyeli, ezért kelletlenül felé fordította a fejét. Émelyegve nézett bele a vörös szemekbe, és ahogy csak tudott, a pajzsai mögé rejtette érzéseit.
- Szolgálatodra vált, Perselus? – kérdezte Voldemort halkan, le sem véve a tekintetét Harryről. A bájitalmester szorítása Harry vállain erősödött.
- A főzésnél és az áruló leleplezésénél is pótolhatatlan segítséget nyújtott – mondta Piton – büszkén vállalom a tanítását.
- Jó, nagyon jó – susogta Voldemort – Add oda a bájitalokat, és foglald el a helyed a Körben.
Piton keze lecsúszott Harry válláról, és a sötét varázsló elé lépett. Fekete talárjából elővette a két üvegcsét, és egy rövid meghajlással Voldemort kezébe adta, majd az egyetlen üresen álló helyre állt. Harry nemsokára elvesztette az alakját a csuklyások tömegében, de nem volt ideje aggódni ezen.
- Különleges ez a nap – visszhangzott Voldemort felemelt hangja a hatalmas teremben – A győzelmünk napjaként jegyzi fel majd történelem. Győzelmet aratunk a véráruló varázslók ostoba tábora felett, és uralmunk alá hajtjuk a muglikat – lassan körbesétált, immár ügyet sem vetve Harryre, hanem a tekintetével a halálfalóit mustrálta. Nagini árnyékként követte őt - Egyikőtöknek sem volt tudomása arról, hogy min dolgoztatok fáradhatatlanul, bájital-hozzávalók után kutatva, de ma éjszaka mindenre fény derül.
Voldemort ezek után egészen a kör közepébe állt, és a halálfalók izgalma szinte kitapintható volt a levegőben.
- A Roxfort – visszhangzotta – ezúttal a miénk lesz. Ott törjük össze a védelmüket, ahol a legkevésbé számítanak rá: két tiszta varázslény akaratát birtokolva – mondta, és szikár ujjaival a magasba tartotta a Feltétlen Uralom Italát - A hűség és a ragaszkodás, amit ők oly nagyra tartanak, nem más, mint pár cseppnyi bájital!
Izgatott suttogás futott végig a termen, Malfoy pedig remegni kezdett. Harry megborzongott, amint észrevette, hogy Nagini most felé öltögeti villás nyelvét, majd továbbkúszik a gazdája lábához.
Voldemort elővette a pálcáját, és kilépett a kör közepéből. Csak egy intésébe került, és a zölden izzó rúnák tekeregni kezdtek, majd átrendeződtek. Minden halálfaló megkövülten nézte, ahogy a márványpadló elolvad középen, és egy ketrec tűnik fel a mélyből. Köd gomolygott a nyomában, és lassan lefolyott a padlóra. Harry pár másodpercig csak a kriladit vöröses kisüléseit látta a ködfalon keresztül, akár egy bizarr zivatar villámait, majd észrevette a tűzvörös madarakat. Látta, ahogy Fawkes Brian szárnyaira hajtja a fejét, ellenben az igazgató körbenézett. A tekintete azonnal megakadt Harryn, és ott is maradt.
- Ezek itt - csendült fel újra Voldemort hangja – Harry Potter főnixei.
Bejelentését ismét morajlás követte, de elhallgattak, amint Voldemort folytatta.
- Mint tudjátok, a főnixek csak a gazdájuknak engedelmeskednek… - mondta mosolyra húzódó ajkakkal - Hacsak nincs egy erős mágus a közelben!
Azzal elővette a két üvegcsét, majd a lebegtetni kezdte a levegőben, és kecses mozdulattal elhúzta a pálcáját a bal karja felett. A halálfalók döbbent felmordulással kísérték, ahogy vér szivárgott a frissen vágott sebből, és vékony sugárban elkúszva, súlytalanul lebegett a varázsló előtt. Voldemort mágikus parancsára az Ehvatar egy része kirepült az üvegéből, és a levegőben összekeveredett a vérrel.
- A vérem – csendült fel Voldemort hangja – A Feltétlen Uralom Itala, és egy ősi varárázspor, az Ehvatar, ma legyőzhetetlenné tesz minket! Ez a két főnix az én akaratomat teljesíti majd!
Több helyről lelkes felkiáltás követte a szavait. Voldomort ezután a vérének és az Ehvatarnak a keverékét az ezüsten fénylő bájitalba töltötte, mire az fehéren felragyogott. Harry észrevette, amint pár apró pálcamozdulattal ellenőrizte a főzetet, végül elégedetten nézett fel.
- A Roxfort kövei, bástyái és ősi varázslatai mától a kezünkben lesznek!
„Pontosabban a tiédben" gondolta Harry. Látta, hogy a többi halálfaló teljesen a beszéd hatása alatt van, de ő leginkább színpadiasságot érzett benne. Voldemort csak játszott a szavakkal, ahogy az emberekkel is. Ahogy az előbb Malfoy-jal is…
- De mint látjátok – fordult hirtelen Harry felé – Ma van még egy különleges vendégünk. Néhányan talán ismeritek. Az a tisztavérű boszorkány, aki most úgy döntött, nem mocskolja be a vérvonalát Harry Potter nevével… - a halálfalók tömege helyeslően felmordult, Voldemort pedig egész közel lépett hozzá – Láttam az elméjét. Egyedül ő tartja fontosnak a vér tisztaságát az övéi közül… És ez nagy öröm mindannyiunk számára. Köszöntsétek a köreinkben Ginevra Weasleyt!
Ismét döbbent morajlás futott végig a halálfalókon, Dumbledore pedig meredten nézte őt a ketrec mögül. Harry biztos volt benne, hogy minden jelenlévő jól ismeri a Weasley családot. Egyik-másik helyről kétkedő hangokat hallott ki. Voldemort nagyon is tisztában volt mindezzel, és vörös szemeit Harryébe fúrta.
- A kisasszony fontos szerepet fog vállalni ebben a háborúban – folytatta, és közben mosolygott – Potter bizalmasából Potter árulójává fog válni…
Harry állta a tekintetét. Nem tehetett róla, de düh halmozódott fel benne, és látta, hogy ezt Voldemort is észrevette. Mondania kellett valamit.
- Magam ölném meg, ha módom lenne rá – nézett a kígyószemekbe. Voldemort hirtelen felkacagott, és erre többen így tettek a Körből, de amint a sötét varázsló elhallgatott, mintha elvágták volna a hangjukat.
- Helyes beszéd – mosolygott Voldemort, az arcát fürkészve – Addig is… Felajánlom neked, hogy itt, a körünkben elkövesd életed első főbenjáró átkát… - s mágus invitáló mozdulattal a lábuk elé mutatott - Mégpedig Draco Malfoyon, az árulón!
Többen most a földön vergődő fiúra emelték a tekintetüket, és Harry is így tett. Eddig nem mert odanézni, de most a szörnyű látvány fogva tartotta a tekintetét. Malfoy szőke haja az arcába ragadt a száradó vértől. Feldagadt szemeit most kinyitotta, riadtan nézett körbe. Sípolva vette a levegőt.
Pánikot, fájdalmat és halálos rémületet látott Harry a kapkodó tekintetben. Malfoy úgy nézett a csuklyás alakokra, mint egy sarokba szorított őz, és véres ujjai megcsúsztak a márványpadlón, ahogy értelmetlen menekülésbe kezdett. Többen felnevettek… Talán azért, mert örültek, hogy nem velük történik mindez. Harryt kirázta a hideg.
- Melyiket a három közül? – kérdezte hidegen, és úgy érezte, mintha valami fojtogatná – Melyik főbenjáró átkot?
Érezte, hogy Voldemort őt nézi, de nem viszonozta a tekintetét. Úgy tett, mintha minden figyelmét a riadtan vergődő Malfoy kötné le, és rászegezte a pálcáját.
- Először a Cruciatust – hallotta Voldemort elégedett hangját maga mögül. Malfoy mindeközben próbált felállni, de csak annyit ért el, hogy sötét vércsíkokat kent a rúnák fölé.
Egy hang ordítani kezdett Harryben. Pontosan ismerte Malfoy szenvedését, és bár sokszor álmodozott arról, hogy egyszer kiszolgáltatott helyzetben lesz előtte, most a pokolba kívánta ezt a pillanatot. Ezúttal ő állt a sötét oldal katonái között, és Voldemort parancsára fogta rá a pálcáját valakire, aki küzdeni akart ellenük…
Malfoy egész testében remegett, és halkan nyöszörgött. Harry keze rásimult a pálcára.
- Crucio – hallotta meg Ginny hangját, mintha kívülről nézné a jelenetet. Malfoy erőtlenül felkiáltva átfordult a másik oldalára, de nem történt vele semmi más. Egyik-másik halálfaló elnézően mosolygott a körben.
Harry nemsokára egy kéz súlyát érezte a vállán. Hideg volt, nem úgy, mint Pitoné. Felfordult a gyomra, amint meghallotta Voldemort hangját egészen a füle mellett.
- Nem jó a pálcamozdulatod, Ginevra – mondta szinte kedvesen – És nem jól fókuszálod a gyűlöleted. Megmutatom.
Azzal Harry legnagyobb rémületére a fehér ujjak elengedték a vállát, majd átkulcsolták Ginny apró kezét, és megérintették a pálcát. Jeges rémület töltötte el, és mérhetetlen undor a pikkelyes kígyóbőr tapintásától.
- Crucio! – hallotta felcsendülni Voldemort hangját, és érezte a nyers gyűlöletet, ahogy végigszalad a kézfején és a pálcán. Nem tudta, hogy miért fáj, de legszívesebben ő is együtt ordított volna Malfoy-jal. Amikor Voldemort megszüntette a bűbájt, és elengedte a karját, megkönnyebbült. A halálfalók nem kis irigységgel néztek rá a Körből, és Harry ebből megértette, hogy nagy „megtiszteltetés" érte.
- Köszönöm, Nagyúr – hebegte meghajlás közben, és a szeme sarkából észrevette, hogy Malfoy már nem mozog, csak erőtlenül veszi a levegőt. Voldemort mosolygott, amikor újra az arcába nézett.
- Bátor vagy, Griffendéles! – mondta elnézően – de majd leszoksz róla – azzal elfordult tőle, és elindult körbe a teremben.
- Még mielőtt a Roxfortba indulnánk, azt akarom, hogy ez a lány viselje a Jegyet. Azt akarom, hogy Harry Potter lássa a teljes vereségét, amikor az általam tanított Cruciatussal fogja őt kínozni!
Többen a Körből lelkes egyetértéssel felkiáltottak. Voldemort visszaért hozzá, és az egyik halálfalóhoz vezette. Harry nem ismerte fel az álarc mögött, de talán egyébként sem látta még soha a férfit.
- Menj sorban, Ginevra – mutatott egy mozdulattal balra – Ha közénk akarsz tartozni, mindenkinek el kell fogadnia.
Harry csak kábán bólintott, és a halálfaló elé állt, bár fogalma sem volt, hogy mit várnak el tőle. Az ismeretlen férfi felemelte a jobb kezét, és a vállára rakva biccentett.
- Elfogadom - mondta, majd elengedte. Harry kicsit bizonytalanul körbetekintve továbblépett a következő sötétruhás alakhoz, aki ugyanígy tett. Majd a következőhöz.
Miután már öt halálfaló is elfogadta, Harry keserűen arra gondolt, hogy Voldemort beszéde után vajon ki merne nemet mondani az ő kinevezésére… Természetesen senki. Gépiesen állt oda a következő halálfaló elé, miközben végig magán érezte a ketrecből figyelő főnixek tekintetét, és tudta, hogy Voldemort is őt nézi.
A Kör nagy volt. Sokkal nagyobb, mint Voldemort újjászületésének éjjelén. Harry – bár csak a csuklyások állát látta – úgy a tizedik halálfaló környékén találkozott az első ismerőssel. Macnair – nézett bele a kegyetlen férfi szemeibe, és majdnem megrogytak a lábai a kezének súlyától. A varázsló hangja katonásan harsant fel, amint kijelentette, hogy elfogadja őt.
Az egész olyan volt, mint egy álom. Mintha a Kör sosem ért volna véget. Feketén csillogó szemek, ijesztő álarcok, kezek érintése… bólintások, hangok, elfogadás… Harry valami miatt mégis csak Malfoy halk zihálását hallotta a háta mögül. Hát ez vonzotta ide a mardekáros fiút? A hatalom tűnő illúziója? Annak a hamis árnyéka, hogy tartozik valahová?
A gyomra borsónyira szűkült, amint a következő halálfalóban felismerte Bellatrix Lestrange-t.
A nő ajkai felsőbbséges mosolyra húzódtak, és meglepetésére némi dühöt és féltékenységet látott a tekintetében. Aztán a boszorkány mosolya szélesebb lett, és felemelte a jobb kezét. Szinte élvezve a helyzetet végigsimította Ginny arcát, majd a vállára tette a kezét, és bólintott.
- Elfogadom – búgta bársonyos hangon. A tekintete nem árult el semmi jót. Harry borzongva lépett tovább a következő alakhoz, majd az azt követőhöz. Mindenki elfogadta. Kezek nehezedtek a vállára, és rövid biccentések ráncolták össze a csuklyák fekete anyagát.
Aztán Harry megint egy jól ismert varázslóhoz érkezett. Rögtön észrevette őt az állának vonaláról, és a fekete szeméről. Piton tekintete lassan egybefonódott az övével. Harry semmit sem tudott kiolvasni belőlük, a bájitalmester pedig a többiektől eltérően mindkét kezét a vállaira tette. Majd kissé kilépett a Körből, egészen közel hozzá. Harry ezt a közelséget már egészen zavarónak ítélte meg, de nem mert hátrébb lépni.
A varázsló ezek után felemelte a kezeit, és közrefogta velük Harry arcát, kényszerítve, hogy a szemébe nézzen. Majd lehajolt, és megcsókolta a homlokát.
- Tanítványommá fogadom – mondta, amint visszalépett a Körbe. A dermedt Harry hátán futkosott a hideg, és alig bírt odalépni a következő halálfalóhoz.
A Kör végül bezárult – Harry felismerte az első halálfalót, akihez odavezették. Negyvenkettő –futott át az agyán – negyvenkét halálfaló a Belső Körben. Voldemort legjobb katonái…
Lassan megfordult, és a sötét mágus szemébe nézett. Szédült és hányingere volt. A varázsló elmosolyodott és magához intette őt, egészen közel a főnixek ketrecéhez. Harry remegő lábakkal indult meg, és közben nem mert Dumbledore-ra nézni.
- Lépj ki a Körből a tanítványodhoz, Perselus – mondta Voldemort, és Harry ezt követően talársuhogást hallott maga mögül. Piton kikerülve a mozdulatlan Malfoyt Harry mögé lépett.
- Íme újabb taggal bővül a hadseregünk – emelte fel a hangját Voldemort – Aki abban a megtiszteltetésben részesül, hogy már ma éjszaka velünk tarthat. Mutasd a karod!
Harry érezte, hogy minden tekintet rá szegeződik. Bosszantotta, hogy remeg a keze, amint a talár ujjával babrált. Ismét Piton kezeit érezte meg a vállán, és émelyegni kezdett tőle. Végül a bal karjáról felhúzta a talár ujját és az ingjét is.
Kicsit szorongva figyelte, amint Voldemort közelebb lépett hozzá, és szertartásos mozdulattal elővette a pálcáját. Amikor a varázsló erősen megszorította a karját, fájdalom hasított a sebhelyébe, de összeszorított fogakkal tűrte. Aztán Voldemort kígyótekintete hirtelen Harryébe fúródott, a pálcája pedig a fiú bőrébe. Nagini hullámzó teste elsiklott a lábaik között.
- Signum Atrum! – sziszegte Voldemort a varázsigét, mintha az emberi beszéd és a párszaszó keveréke lett volna.
Harry zsigereibe fájdalom kúszott, és meredten nézte a bőre alá beszivárgó fekete anyagot. Az arcán érezte a vörös szempár tekintetét, de ő csak a fekete festékre tudott figyelni, amely lassan hullámozva sötétre festette az izmait. Hamar túl akart lenni rajta, de a fekete folyadék mélyebbre, sokkal mélyebbre szivárgott, mint a hús és a csont… undorral és félelemmel borította el a tagjait.
Amikor ráébredt a Jegy valódi céljára, megborzongott.
Voldemorthoz kötötte ez az éjszínű festék, és gyűlölni tanította: a szeretetet számításba, a csalódottságot haragba, a barátságot pedig gyanakvásba akarta fordítani…
A koponya lassan formálódni kezdett az alkarján, előbb a szemek, majd a kígyónyelv… Harry tudata némán sikoltozott a falak mögött. Úgy érezte, valami piszkos került a testébe… valami, amit sosem tud lemosni vagy elfelejteni…Soha… Bepánikolt. Minden, ami ő volt, a lelkének minden darabja tiltakozott Voldemort varázslata ellen…
Az egész végül csak egy pillanat műve volt. Harry nem tett semmit, de Jegy elmosódott, majd a fekete folyadék kiszivárgott a bőr pórusain keresztül, és végigfolyott az alkarján.
Olyan csend lett, hogy hallotta, amint a festékcseppek koppannak a márványpadlón.
Piton kezei megremegtek. Voldemort csak egy pillantást vetett a jelenségre, majd kitépve Harryt a bájitaltanár kezeiből, emberfeletti erővel a ketrecnek taszította. Harry lélegezni sem tudott. Látta a kitágult kígyópupillákban Ginny halálra vált arcát, és az arcán érezte a mágus hideg leheletét.
A következő pillanatban Voldemort betört az elméjébe. Harry egy ideig még küzdött a mentális pajzsok mögött, de a sötét mágus a nyaka köré fűzte az ujjait, és felerősítette a támadást. A tudatába hatoló erő már tudta, hogy mit keres… Félresöpörte Ginny emlékeit, és mélyebbre hatolt, szétszaggatva az erős pajzsokat.
Harry tudta, hogy veszített, amikor a kígyószemek összeszűkültek a döbbenetől.
- Harry Potter! – kiáltott fel Voldemort hangosan, szinte köpve a szavakat. A pálcáját a fiú szívének nyomta, és Harry úgy érezte, mintha kifordítanák önmagából… Mintha Voldemort mágiája elszakítana benne egy erős fonalat, ami Ginnyhez kötötte… Az izmain erős áram futott keresztül, és rángani kezdett a teste. Felordított. A következő pillanatban Voldemort elengedte, és ő leroskadt a földre. Valamiért homályosabban látott… mintha… Észrevette, hogy a mellette mozdulatlanul lógó karok immár nem Ginny fehér kezei… A lábát pokolian szorította a cipő.
A döbbent csendet csak a főnixek halk búgása törte meg.
Az első halálfaló, aki pálcát rántott, Perselus Piton volt.
-------------------------------------------------------------------------------------------------
Harry csuklójára és bokájára kötelek feszültek Piton átkának nyomán, és a feje keményen koppant a márványpadlón. Remegett a teste a kényszerített átváltozástól, és erős hányinger tört rá. Semmilyen mozgást nem tudott kontrollálni.
Észrevette maga felett Piton és Voldemort arcát, de nem látta tisztán az arcvonásaikat. Keserű ízt érzett a szájában, és legbelül tudta, hogy itt van mindennek a vége. Voldemort ezúttal nem fogja visszaadni a pálcáját, de még ha így is tenne, a pálca Ginnyé, alig tudja használni… Jelenleg még megmozdulni sem tud.
Átkozta magát a bolondságáért, de abban sem volt biztos, hogy tudatosan lökte ki magából a Sötét Jegyet. Amikor Vodemort dühtől vicsorogva a bájitaltanárnak támadt, remegni kezdett a rátörő undortól.
- Két nap leforgása alatt két tanítványod árult el engem! – sziszegte a mágus dühösen – Hogy nem vetted észre, hogy Harry Potterrel töltötted az éjszakát egy nő helyett?
- Nem töltöttem vele az éjszakát – válaszolta Piton higgadtnak tűnő hangon – és sem Pottert, sem Weasleyt nem ismerem annyira, hogy…
- Hallgass! – fordult el tőle Voldemort – A tanára voltál, látnod kellett volna!
Szavak nélkül, szinte türelmetlenül mondta ki rá a Cruciatust. Piton térdre esett, és összegörnyedt, de nem kiáltott fel. Többen a Körből mozgolódni kezdtek, Harry homályosan látta, hogy mindegyikük pálcát tart a kezében.
- Áll fel – szólalt meg aztán Voldemort hátborzongatóan nyugodt hangon – nem fogom helyetted rendbehozni a hibáidat.
- Igen, Nagyúr – válaszolt rekedten Piton. Harry megpróbálta felé fordítani a fejét, de alig tudta. Végül látta, hogy a férfi feláll, és tett egy lépest felé – Mit tegyek vele? – kérdezte színtelenül.
Voldemort válaszra sem méltatta. Közelebb lépett Harryhez, úgy, hogy a fekete sárkánybőr csizma pikkelyei szinte hozzáértek a fiú bőréhez.
- Mit keresel itt, Potter? – sziszegte neki – Hogyan jutottál el idáig?
Harry csökönyösen hallgatott. Ha már úgyis végeznek is vele, nem fog semmit sem elárulni… Bármit is tegyenek vele. Szóval mégis Piton terve bizonyult életképesnek – gondolta keserűen.
Tudta, hogy nincs semmi értelme, de haragudott Pitonra. Ha még egy percet adott volna neki, mielőtt kimondja azt az átkozott gúzsbakötő-varázst… „Az sem lett volna elég semmire" mondta egy belső hang, de túl dühös volt ahhoz, hogy figyeljen rá.
Hallotta, ahogy a ketrecben mögötte a főnixek csapkodják a szárnyaikat, és érezte a suhogó levegőt. Nem nézett Voldemortra. Oldalra fordított fejjel a tőle nem messze fekvő, véres arcú Malfoyra meredt.
Azonban nemsokára ismét rá kellett jönnie, hogy Voldemort nem tűri az engedetlenséget.
- Kérdeztem valamit, Potter! – mondta a varázsló, és a csizmáját Harry arcának nyomva felfelé fordította a fejét.
Harry kénytelen volt felnézni rá, bele a vörös szemekbe. A csizma talpa szinte lenyúzta a bőrt az arcáról. Összeszorította a fogait.
- A főnixekért jöttem – suttogta erőtlenül, amennyire csak az arcába nyomódó kemény sárkánybőr, és a remegő izmai engedték – Erre magadtól is rájöhettél volna…
Roppant egyet az állkapcsa, ahogy Voldemort belerúgott az arcába, és a feje nekiütődött a ketrecnek. Érezte, hogy vér szivárog le a torkán, de semmit sem tudott tenni ellene.
- Meg fogsz fizetni a szemtelenségedért, Potter – hallotta valahonnan távolról Voldemort hangját. Az ütődéstől egy darabig csak fényes szikrákat látott.
- Mi legyen a sorsa, Nagyúr? – csendült fel most Piton hangja – Hogyan végezzünk vele?
„Még ötleteket is ad neki…" nevetett fel egy hang Harryben nem kevés iróniával. Voldemort sokáig hallgatott, mintha latolgatta volna a lehetőségeket.
- Potter nem érdemel varázslóhoz méltó halált – mondta lenézően, de a hangjából ravasz megfontolás hallatszott ki – Nem varázslat fog végezni vele.
A Körből többen ismét összesúgtak. Harry felhasadt szájából vér folyt a padlóra. Észrevette, ahogy Brian megpróbál közel férkőzni hozzá a rácson keresztül, de a ketrec nem engedte. Elszorult a torka, és fájdalmai mellett csak arra tudott gondolni, hogy az utolsó dolog, amit Dumbledore látni fog az életben, az az ő pusztulása lesz… És egyben az ősz mágus reményeinek összeomlása. Meg akarta mondani neki, hogy nincs még veszve minden, hiszen ott van Lil és Aberforth, a jóslat csak egy ostobaság volt… De nem szólhatott.
Összerezzent, amikor Voldemort hangja egészen a közelben csendült fel.
- A halálod, Potter – sziszegte – egyszerű lesz… Nincs kedvem tovább játszani veled, és időm sem törődni a kínzásoddal – hatásszünetet tartott, majd felemelte a hangját - Úgy fogsz meghalni, akár egy szánalmas féreg… fuldokolva Nagini prédájaként.
Harry a főnixekről lassan felé fordította a fejét. Eddig nem érzett mást, csak keserűséget, de most diadal szivárgott bele a hangjába.
- Miért nem a halálos átkot próbálja? – kérdezte gúnyosan. Tudta, hogy Dumbledore nem látta el semmiféle titkos védelemmel, de elégedetten vette észre a dühöt Voldemort arcán.
- Mert nem érdemled meg, te mugliszülött – vicsorgott rá, és a halálfalók egyetértő morgása közepette sarkon fordult. Szinte félrelökte a sápadt Pitont, és rámordult – Tedd el a pálcád, és lépj vissza a Körbe! Ezúttal más végzi el helyetted a piszkos munkát!
Piton tekintete Harryre siklott, aztán visszalápett, és újra elfoglalta helyét az arctalan tömegben. Harry egyedül maradt a Körben… És lassan nőni kezdett benne az elkeseredettség. Eddig valahol mélyen azt remélte, hogy történni fog valami, lesz egy kiút, hogy talán Pitonnak van egy második terve, de most rá kellett döbbennie, hogy nincsen.
Ahogy belegondolt a Voldemort által ígért halálba, a félelem ólomsúlyként nehezedett rá. Fulladás… nincs rosszabb halál a fulladásnál. A Naginiről szóló rémálmai még élenken éltek benne, és most már látta az értelmüket is.
A halálfalókkal együtt meredten figyelte, ahogy Voldemort a nyugtalanul tekergőző Nagini elé lép, de a szavait már csak ő értette.
- Öld meg őt nekem – sziszegte szinte kedvesen a mágus – szorítsd ki belőle a lelket.
Harry gyomra összeszorult, amint Nagini közelebb gyűrűzött hozzá, és a nyelvét öltögette. De a kígyó tétovázott.
- Már nem sszeretjük őt, gazdám…? – kérdezte értetlenül Voldemorttól, aki dühösen vágott a szavaiba.
- Nem látod, ki ez? A legnagyobb ellenségünk!
Nagini nyugtalanul gyűrt egy újabb hurkot sötéten csillogó testére.
- A sszaga… nem változott – válaszolta félénken, de Voldemort elvesztette a türelmét. Párszaszóul kimondott szavai most már határozott parancsok voltak.
- Ismered a haragom, Nagini. Öld meg őt, és ne okozz csalódást!
A kígyó nem vitatkozott tovább, és nem kérdőjelezte meg a döntést. Surrogva megindult a padlón áldozata felé.
Voldemort felemelte a pálcáját, és egyetlen intésére Harryvel kilencven fokot fordult a világ, és a teste most ernyedten lógott a levegőben. Szédülve nézett bele a csuklyások tömegébe, de a szemüvege nélkül nem látta az arcvonásaikat. Malfoy kicsavart tagokkal feküdt előtte, Voldemort pedig csak állt, olyan izgalommal, mint akinek egy régi vágya teljesül.
Alig érezte meg, hogy mikor kúszott fel Nagini a mozdulatlan lábaira. Csak akkor vette észre, amikor a kígyó súlya megnyújtotta elernyedt testét. Nagini nehéz volt, és erős. Olyan lassan fonta körbe őt, mintha féltené, de Harry tudta, hogy bármelyik pillanatban elkezdheti a szorítását. És akkor már csak pár másodperce van hátra. Hallotta a főnixek kétségbeesett trilláját maga mögül, fájdalmas hangjuk és szárnyaik gyors csapkodásának zaja tompán visszhangzott a teremben. Elképzelte, hogy milyen bizarr lehet mindez kívülről… A levegőben tehetetlenül lógó Harry Potter, és egy hatalmas hüllő groteszk kettőse.
A feje erőtlenül lebicsaklott a mellkasára, és belenézett a kígyó szemeibe.
Nagini finom kúszásához hasonlóan lassan szivárgott be az elméjébe egy őrült gondolat. Még nem halhat meg… legalább is, még pár percig nem. Egy feladata még van. Soha, senki nem lesz olyan közel ehhez a Horcruxhoz, mint ő most…Tudta, hogy nincs pálcája, de ugyanígy nem volt vesztenivalója sem.
A kígyó villás nyelve ostorként csapta meg a fülét, amint sűrű hurkokkal teljesen gúzsba kötötte őt. Harry becsukta a szemét. Érezte az állat hideg testét még a ruháján keresztül is.
Végtelen réginek tűnt az az emlék, amikor Lil az Adavatiusra tanította. Csak felvillanó képekben látta a tekercs-horcrux pusztulását, de az ujjaiban érezte a varázslatot, és felrémlett benne a harc legtöbb részlete. Ahogy az elhatározás megszületett benne, más csak a feladatra koncentrált.
Mindenek előtt látnia kell a mágia fonalait, hogy elvághassa a Horcruxot a külvilágtól… Hogy hogyan fogja pálca nélkül elpusztítani, arról fogalma sem volt. Sóhajtani próbált, de a kígyó egy szorítással felelt.
- Nagini… - suttogta Harry párszaszóul olyan halkan, hogy csak a kígyó halhatta. Nem tudta, hogy mit akar ezzel, de meglepve vette észre, hogy az állat elbizonytalanodik, és a további szorítás helyett átrendezi a testén erős izmait.
A kígyó pillanatnyi zavarát kihasználva elkezdte a Liltől tanult bűbájt, és összeszorított szemmel koncentrálva felidézte az ősi bűbájt. Megkönnyebbült, amikor érezte, hogy sikerült.
Fényár borította el a termet. Tudta, hogy nem valódi, amit lát, mert teljesen éles volt a kép. Végignézett a saját testén és Nagini fejéből kiinduló fonalak sokaságán, melyek összegubancolódva és hullámozva vonták körül őket. Látta az eszméletlen Malfoy kuszán kavargó fonalait, és a halálfalók rendezett tömegének sima akaratát…
És ekkor meglátta Voldemortot. Mintha minden varázslat fókusza lett volna, aranyszálak milliói futottak keresztül rajta, akárcsak rajta, Harryn. Látta a kapcsolatát a többi halálfalóval, ahogy a csuklyások karján a Sötét Jegy, akár egy póráz, a mágia szálain keresztül Voldemorthoz vezetett. Aztán látta az erős szálak egész seregét, amelyek Nagini köré fonódtak…
Harry tudta, hogy szinte reménytelen vállalkozásba kezd, ahogy ránézett a kígyó koponyájából előtűnő fonalakra. Mennyivel bonyolultabb volt ez, mint az igézettekercs… Egy élő és lélegző lény gondolataival keveredett a Horcrux maga, és minél jobban nézte, annál jobban értette a kígyót.
Érezte benne Voldemort lelkét, és látta a Horcrux kapcsolatát a varázslóval. A gonosz csaknem az egész testét megmérgezte, de látta benne a fiatal Nagini emlékeit is, a zöld fű szeretetét, és napozást a szürke köveken… A jeleket, amiket a Folyó partjának meleg homokjába rajzolt…
Sajnálta a kígyót, még akkor is, amikor a szorítása erősödött.
Nem volt nála a pálcája, és nem tudta felemelni a kezét sem. Egy knúttal sem fogadott volna a saját sikerére, de meg kellett próbálnia. Becsukta a szemét.
- „Adavatio" – formálta meg gondolatban a varázsigét. A fonalak finoman megremegtek, minden irányban, de nem történt semmi.
- Mit késlekedsz, Nagini? – hallotta meg Voldemort türelmetlen sziszegését – ennél kétszer gyorsabban is tudsz ölni!
Harry újra megpróbálta a varázsigét, és mintha néhány aranyló szál véletlenszerű összevisszaságban elpattant volna.
Nagini villás nyelvével még mindig Harry arcát szaglászta, de az elhangzott parancsra szorosabbra fűzte az izmait.
Harry felnyögött, ahogy a levegő kiszorult a tüdejéből. Hirtelen felrémlett benne a rémálmok emléke, és ez megfagyasztotta a vért az ereiben
- Nagini… - sziszegte végül erőtlenül – Láttam… szereted a Folyót… ha akarod…visszavihetlek…
Voldemort nem hallhatta a hangját, de Nagini minden szavát értette. Érezte, ahogy a kígyó egyszerű elméjében küzd az ösztönös lény a Horcruxszal, és miközben levegő után kapkodott, szinte látta a gondolatok formálódását…
A parancsot a gyilkolásra a Gazda adta… De ez itt, szintén párszaszóul beszél. A Folyóról mesél nekem. És olyan jó a szaga… Nagini érezte már valahol… Meleg a bőre, nem úgy, mint az Övé… A Gazda sosem kérdezte Naginit a Folyóról…
Ekkor Nagini - mintha csak véletlenül tenné - egy izomgyűrűt fellazított Harry bordájánál. Pedig pontosan tudta, mitől roppan a csont és mitől fuldoklik az áldozat. Harry tüdejébe újra levegő tódult, és hörögve szívta be az éltető oxigént.
- Mit csinálsz, Nagini? – rivallt rá Voldemort gyanakvó sziszegéssel.
- Sszemmit… Csak játsszom vele, Gazdám – sziszegte sejtelmesen, maga előtt is titkolódzva.
- Erre nincs most idő. Lesz majd más prédád is – mondta türelmetlenül a mágus – Öld meg… Most!
A közvetlen parancs legyőzte Nagini akaratát. Az utolsó korty levegőt, amit Harry vett, nemsokára kipréselte a tüdejéből a kígyó szorítása. Először ösztönösen próbált kiszabadulni, de ezzel csak egyre több oxigént vesztett a vére. Érezte, hogy pár másodpercnél nem maradt több ideje.
Ekkor lehiggadt, és nem mozdult. Bármennyire is égette a torkát az oxigénhiány, belenézett Nagini sárgás szemeibe. A kígyó szüntelenül őt figyelte, és nem értette, hogy miért nem vonaglik, mint a többi áldozat.
Harry mintha lassított felvételen látta volna a kígyó fejéből kiinduló fonalak kavargását. Lassan kinyúlt feléjük a tudatával. A kezét nem használhatta, csak a nyers varázserejében bízhatott…
A fonalak megremegtek, és egy hullám futott végig rajtuk. Lassan tekeregve egymáshoz közelítettek. Voldemort nem látta, még nem vette észre…
Nagini szorítása tovább erősödött, és Harry bordái szörnyű reccsenéssel adták meg magukat. A fájdalom futótűzként robbant be az idegeibe.
Utolsó erejével még egymáshoz szorította a kígyó mágiájának fonalait, és egyetlen Adavatiussal mindet átvágta.
A következő pillanatban események egész sora történt. Nagini teste egy fájdalmas rándulással lehullott róla, és Harry is a földre zuhant, amint a meglepett Voldemort megszüntette a bűbájt felette. A Körből értetlen zúgás támadt. Egyedül egy álarcos alak értette, hogy mi történik most, és lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen látnia.
Harry csak a rekeszizmával tudott lélegezni, de minden korty levegő ellen tiltakoztak a megrepedt bordák. Mégis, a földön fekve lassan felnézett Voldemort fehér arcára.
A sötét mágus vonásain először döbbenet, majd felismerés futott végig. Végigsiklott a tekintete Nagini fájdalomtól rángatózó pikkelyein, végül megállapodott a kígyó fején. Harry pontosan tudta, hogy immár Voldemort is látja, amit ő.
Nagini fejében a Horcrux működésbe lépett: miután Harry elszakította őt minden külső mágiától, a kapcsolat felbontása a lélek másolására kényszerítette. Ezüstös köd domborodott ki a kígyó koponyájából, és az állat vonaglott tehetetlen fájdalmában.
- Potter! – ordított fel Voldemort, és pálcát rántott. Harry nem nézett fel rá. Nagini csak egy karnyújtásnyira volt tőle… Erőtlenül szuszogva, minden más zajt kizárva belenyúlt Voldemort csupasz lelkébe.
Érezte a varázslat bizsergését az ujjain, és tompán hallotta, hogy valaki átkot szór rá… talán többen, talán nagyon sokan. De az idő lelassult körülötte, minden hang és mozdulat mintha évmilliókat vett volna igénybe a többiektől. Ő viszont gyors volt. Szinte békesség töltötte el, ahogy kitépte Nagini koponyájából az ezüstös, formálódó lelket.
Nem tudta hogy hogyan maradhatott a kezében. Úgy lüktetett, mint egy emberi szív. Harryt undor töltötte el, és összeszorította a markát. Lilás árnyalatú keze még magán viselte az előző Horcrux nyomait, és most ismét a bőrén érezte Voldemort lelkét. Valahonnan távolról meghallotta a főnixek dalát… mintha a madarak hangja legyőzte volna az idő rejtélyes mágiáját.
- Pusztulj… Pusztulj el, te szörnyeteg – suttogta, és a lelkében dübörögni kezdett az ismeretlen varázslat. Mintha a sebhelyéből indult volna, aztán végigfutott a karján, elégetve szinte minden szövetét, és egyenesen az ujjaiban fókuszálódott.
Voldemort lelke úgy olvadt bele a semmibe, mintha soha nem is létezett volna.
--------------------------------------------------------------------------------------------------
Hirtelen minden rendes sebességre váltott. Ordítások hangja robbant be a fülébe, és legalább tíz átok csapódott a testének.
Cruciatus… Csonttörő átok… Egy Sectumsempra… Már felkiáltani sem maradt ereje. Tehetetlen zsákként zuhant Nagini mellé, és a hátára fordult.
A fájdalmat már nem is érezte. A levegő mintha csak egy kis résen szivárgott volna a tüdejébe, és sokáig csak homályos, elkúszó foltokat látott maga előtt.
Aztán észrevette Voldemort arcát. Vonásai döbbenetről és haragról tanúskodtak. Harry látta, ahogy rászegezi a pálcáját, és érezte, hogy meg fogja ölni. Talán nem az Adavával… de szinte reménykedett benne, hogy meglátja a zöld fényt.
Azonban Voldemort egyelőre nem mozdult, a haragja viszont szinte kitapintható volt. A halálfalók sem mertek megszólalni.
Harry sóhajtani próbált, és a mennyezetre nézett. Most vette csak észre, hogy a hatalmas teremnek egyes részei tükröződnek a sötét üvegkupolán. Esett az eső, a vészjósló csendben tisztán hallotta a kopogást az ablakokon.
Lassan oldalra fordította a fejét, és észrevette Nagini sárgásan csillogó szemeit, amelyekben még mindig ott tükröződött a kínok emléke. Maga sem tudta, hogy miért, de itt, a halál torkában sajnálni kezdte őt. Voldemort ölebe újra csak egy egyszerű kígyó volt… mint az a boa, sok-sok éve a mugli állatkertben.
- Nézz fel, Nagini – suttogtaneki vigasztalóan – Esik az eső… ugye szereted az esőt?
Voldemort felszisszent, és megszorította a pálcáját.
- Hallgass, Potter!
Nagini felemelte a fejét, és Harry úgy érezte, mintha rámosolygott volna.
- Sszeretem – sziszegte – És a ssszél suhogását is…
- Azt mondtam, csend! – kiáltott Voldemort, és a szavait egy Cruciatus-átok követte. Harry megrándult az új fájdalomtól, amely égetni kezdte minden elrepedt csontját. Felkiáltott volna, ha van elég levegő a tüdejében.
Várta, hogy mikor lesz vége, de az enyhülés a legváratlanabb formában érkezett: hűvös test nehezedett rá, ahogy Nagini óvatosan felkúszott a mellkasára, és eltakarta őt. Az átok végigsiklott a pikkelyein, de mintha észre sem vette volna. Lassan Harry vállára hajtotta a fejét, és belesziszegett a fülébe.
- Sszemmi baj, kissz barátom…
Voldemort dühösen leeresztette a pálcáját.
- Tűnj el onnan, Nagini – sziszegte, de a kígyó nem figyelt a szavaira.
Harry felnézett Voldemortra, és érezte a belőle áramló gyűlöletet.
- Nekem így is jó – mondta keményen a varázsló, és újra felemelte a pálcáját.
- Adava Kedavra! – harsogta immár emberi nyelven, és zöld átok csapódott a sötét pikkelyeknek.
Harry érezte, hogy Nagini megrándul, aztán nem mozdul többé. Jeges rémület töltötte el. Voldemort egy pálcaintéssel úgy taszította le róla a kígyó testét, mintha csak egy darab rongy lenne. Nagini holtteste ostorként csapódott neki a halálfalók oszlopának, de egyikük sem mert hátrébb lépni, csak összerezzentek a félelemtől.
- Ki fog most megmenteni, Potter? – üvöltött rá Voldemort – Már nincs itt Dumbledore, és nincs itt egy szövetségesed sem!
Lehajolt, egészen közel Harry arcához, és a nyakát keményen megmarkolva párszaszóul szólalt meg.
- Nagini halála a te hibád, ugye tudod…?- szűkültek össze a vörös szemek - De most… Te is így fogod végezni…
Voldemort hangja megremegett az indulatoktól. Meg kellett ölnie az egyetlen bizalmasát – futott át Harry agyán, és látta, hogy a varázsló szeméből kiveszik az utolsó szikrája is az emberiességnek. A sötét mágus mégsem mondta ki a halálos átkot. Harry jól tudta, hogy mitől tart.
- Perselus! – csattant fel aztán a hangja, és Harry észrevette, hogy Piton mozdulatlan arcvonásokkal kilép a sorból.
- Szolgálatodra, uram – hajolt meg finoman, de Voldemort egy türelmetlen intéssel elhallgattatta.
- Azt akarom, hogy öld meg Pottert – vetette oda neki – Mégpedig most. Nincs időm játszani vele.
Harry összeszorult torokkal figyelte, ahogy Piton érzelemmentes arccal bólint, és felemelt pálcával odalép hozzá.
„Legalább nézz a szemembe, te gyáva" – gondolta magában dühösen, és ekkor a bájitaltanár tekintete összefonódott az övével. Amikor észrevette a néma szenvedést Piton szemében, megdöbbent. De azt is azonnal tudta, hogy a férfi ki fogja mondani rá halálos átkot. Nyelt egyet, és úgy várt a végzetére.
És akkor Harry körül darabjaira hullott a világ. Először azt hitte, hogy Piton ilyen gyorsan kimondta az Adavát, de ehelyett csak az üvegkupola szakadt le. Csillogó üvegcserepek robbantak bele a levegőbe, és egy hatalmas, éjfekete árnyék zuhant le velük.
Karmok és pikkelyek kusza tömege közelített feléjük, és vitorlaszerű szárnyak kaptak a levegőbe, de nem volt elég hely arra, hogy kinyíljanak. Vérfagyasztó jelenség volt, és a halálfalók közt kitört a pánik. Harry is szorosan összezárta a szemét. Egyedül Piton nézett fel az égbe.
A fekete sárkány végül átalakult a levegőben, és egy barna taláros boszorkány érkezett macskaügyességgel a földre, Harrytől alig egy lépésnyire.
Az üvegcserepek megcsikordultak a csizmája alatt.
A termet megtöltötte a kinti eső illata, és Harry vízpermetet érzett az összezúzott arcán. Kábán nézett fel Lilre, és azt hitte, hogy álmodik. Hogy került ide…? Ez egyszerűen… lehetetlenség… Piton kezéből majdnem kiesett a pálca.
Voldemort is egy pillanatig némán meredt a boszorkányra. Lil látszólag tudomást sem véve a többiekről, egy könnyed mosollyal fordult a sötét mágus felé, és ráfűzte az ujjait a varázsbotjára.
- Örülök a személyes találkozásnak, Mr. Denem – udvariaskodott.
Voldemort ezúttal tétovázás nélkül a válaszolt. Mégpedig egy ismerős pálcaintéssel és varázsigével.
- Adava Kedavra!
Lil ugyanebben a pillanatban a botját egyetlen határozott mozdulattal beledöfte a kemény márványba. A rúnák elfolytak, és a bot végén csillogó kriladit erős pajzsot emelt maguk köré. A sárkány-varázslat eltérítette a halálos átkot, és eltaszította Voldemortot és Pitont is. A sötét mágus nekiesett a halálfalók sorfalának, de rögtön ezután vicsorogva pattant fel.
Azonban a következő átkát is eltérítette a boszorkány zöldes pajzsa. Voldemort a dühtől villogó szemekkel állt meg a mágikus fal előtt, aminek Lil nyugodtan állt a túloldalán.
- Tárgyalni jöttem – mondta fennhangon a boszorkány, mire Piton szemei elkerekedtek a pajzs túloldalán – Elviszem Harryt és a főnixeket, cserébe életben hagylak titeket.
Harry erőtlenül behunyta a szemét. Lil úgy látszik rettenetes stratéga, hacsak nem Voldemort felbosszantása volt a célja. Látta, hogy a sötét mágus fenyegetően kihúzza magát a pajzsok mögött, a halálfalók pedig Piton kivételével mind hátrább húzódnak az eseményektől.
- Most azt hiszed, hogy bátor vagy, sárkányfattyú - sziszegte jegesen – de csak egy szánalmas bolond, akár Albus és Arth - Voldemort lassan körbesétált, és a pálcájával több helyen megérintette a pajzsot. Harry látta, hogy az ajka mosolyra húzódik – Hallgasd meg az én alkum: Megölöm Pottert, aztán téged és a madarakat is, miután Roxfort az enyém lesz.
Lil ismét egy mosollyal válaszolt
- Ó, hát ez… nos… nem igazán tetszik.
A következő pillanatban Voldemort eltűnt a pajzs túloldalán, és fekete füst kíséretében belül jelent meg.
- Van valami kifogásod ellene? – szorította a pálcáját Lil szívének, és egy dühös mozdulattal ellökte a márványba szúrt varázsbotját. A pajzs megremegett, végül elolvadt körülöttük, akár egy szappanbuborék.
Harry tudta hogy ez lesz, de hiába akart megmozdulni, törött csontjai nem engedték. Lil ekkor egy futó mosolyt villantott Voldemortra, majd hangtalanul eltűnt a pálcája elől.
Egy szempillantással később már egy tűzgömb tartott Voldemort felé, aki szintén köddé vált, és a ketrec másik sarkánál jelent meg újra. Harry ezek után alig tudta követni az eseményeket. Voldemort és Lil pillanatonként változtatott helyet a teremben, és néma átkokat szórtak egymásra. Egyik halálfaló sem volt olyan gyors, hogy bekapcsolódjon. Az egész olyan volt, akár egy bizarr, koreográfia nélküli tánc. Lil puszta kézzel varázsolt, gyorsan lecsapó, izzó golyókat, Voldemort pedig szinte válogatás nélkül küldött kábító és halálos átkokat.
Harry tehetetlenül figyelte az eseményeket, míg a legtöbb halálfaló próbált minél messzebb húzódni a harctól, hogy a bőrét mentse. Egyedül Piton állt mellette némán, leeresztett pálcával, és pattanásig feszült idegekkel. Talán a terem fényei tették, vagy talán Harry homályos látása miatt volt, de a férfi arca olyan sápadtnak tűnt, hogy a színe csaknem vetekedett Voldemortéval.
Ekkor egy kiáltás szakította meg a néma harc csendjét, és egy test zuhant Harry mellé. A halálfalók felmordultak, Piton pedig jéggé dermedt. Harry mezei virágok illatát érezte meg, és a torkában dobogó szívvel fordult a barna rongykupacnak tűnő elernyedt alakhoz.
Üvegcserepek csikordultak meg a füle mellett. Harry jól ismerte azokat a fekete sárkánybőr csizmákat… Voldemort a győztesek megvetésével, egyetlen hanyag rúgással felfordította Lil testét.
Harry ránézett a boszorkány arcára, és látta, hogy a szemei csukva vannak. Nem a halálos átok – öntötte el a megkönnyebbülés, de aztán mágikus kötelek feszültek Lil minden tagjára, és Voldemort egy pálcaérintéssel magához térítette.
Lil szemei felpattantak, és pár pillanat alatt felmérte a helyzetét. Tekintete találkozott először Harryével, aztán Voldemortéval, és végül Piton sápadt arcán állapodott meg.
- Beszélj – vetette oda neki Voldemort, és még mindig pálcát szegezett rá – Hogyan kerültél ide?
Lil fesztelenül mosolyogva ráemelte a tekintetét.
- Ó, hát csak épp erre jártam, gondoltam beugr… – félbehagyta a mondatát, ahogy Voldemort csizmája ránehezedett a torkára.
- Ne játszadozz velem, mert rosszul tűröm – sziszegte neki – Ismerem a sárkányokat. Kinek a jelét követted idáig?
Lil makacsul hallgatott. Voldemort először hitetlenkedve Harryre nézett, majd döbbenten felmordult. Harrynek ez egyáltalán nem tetszett. Nem akarta tudni, hogy mi jár Voldemort fejében, de attól tartott, ezt nem kerülhetik el.
Voldemort elfordult tőlük, és Pitonra nézett.
- Csináld végre rendesen a dolgod – sziszegte dühösen, de a hangja furcsán csengett – Öld meg mindkettőt. Most!
Piton először megmerevedett, majd tett egy bizonytalan lépést feléjük.
- A nőre még szükségünk lehet, Nagyúr – vetette ellen halkan.
- Túl veszélyes – intette le Voldemort – Végezz velük gyorsan, mert használni akarom a bájitalodat!
Harry látta, hogy Piton erre határozottan eléjük állt. Felnézett rá, de a férfi arcvonásai, már amennyit ki tudott venni, nem árultak el semmit. Némán figyelte, ahogy felemelte a pálcáját. Talán csak illúzió volt, de mintha remegni látta volna a kezeit.
Piton tekintete Lilre siklott. Meredten néztek egymásra, csupán egy szívdobbanásnyi ideig, aztán a bájitaltanár meglendítette a pálcáját, és varázsolt.
--------------------------------------------------------------------------------------------
Az első bűbája eltüntette Lil köteleit, a második pedig a kezébe röpítette a varázsbotot. Ekkor a boszorkány már felpattant, és ismét felvonta a pajzsot, kirekesztve Voldemortot a zölden fénylő falak mögé. A halálfalók egy emberként hördültek fel, majd dühös kiáltás hallatszott a pajzsok mögül, és a sötét mágus a pálcáját elővéve újból kezdte megkerülni a mágikus falat.
- Gyerünk, szedd össze Harryt! – kiáltott Lil a kábán ácsorgó Pitonra, aki ettől felocsúdott – Ki ez a másik gyerek a földön? – kérdezte aztán a boszorkány, miközben a kezének egy érintésével próbálta szétfeszíteni a főnixek rácsát.
- Malfoy – válaszolta kurtán Piton, és a vértől csatakos arcú fiút egy pálcaintéssel Harry mellé lebegtette. Lil sikertelenül küldött újabb és újabb átkokat a ketrecre.
Voldemort már a kör felénél járt, időről időre megbökve a pajzsot, és Harry jól tudta mi fog történni, ha körbeér…
- Lil… - suttogta halkan, és pokoli kínok közt felült – azt hiszem, kriladit tartja őket fogva. Szükséged lesz a…
- Már én is rájöttem – válaszolt komoran a boszorkány, és a márványba szúrt botra siklott a tekintete. Majd egy gyors mozdulattal előkapott valamit a talárja zsebéből.
- A pálcád – nyomta bele Harry ép bal kezébe, és Pitonhoz fordult – El fogom venni a botot. Mielőtt a pajzs összeomlana, tartsátok fenn a működő varázst! Ehhez mindkettőtökre szükség van!
Azzal a válaszukat meg sem várva kikapta a botot a szilárd márványból. A pajzs, akár egy buborék, megremegett. Harry a viszonylag ép bal kezével felemelte a pálcáját, és látta, hogy Piton is így tesz. Fogalma sem volt arról, hogy mit vár el tőle Lil, ezért az egyetlen ésszerű dolgot tette: a nyers akaratával igyekezett a helyén tartani a buborékot. De egyáltalán nem volt biztos abban, hogy használ-e valamit a varázslata…
A pajzs hullámzó anyaga vészesen megremegett, és lassan rájuk omlott
Lil eközben a botjának egyetlen suhintásával szétfeszítette a ketrecet, és a két főnix kiröppent. Harry megkönnyebbülten nézte, ahogy Fawkes elviszi Pitont és Lilt, majd Brian szinte tűzgolyóként csapott le rá, és Malfoyra.
A pajzs összeomló vonalát már csak az ismerős tűzvillanáson keresztül látta. Voldemort dühödt ordítása is beleveszett a homályba, ahogy Mardekár termének falai, és a márványpadló hidege. A főnix erős mágiája kiragadta őket ebből a pokolból, és visszatértek a Roxfort biztonságos falai közé.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------
A/N: Kösz a kedves review-kat.
Remélem, egy ilyen fejezet után nem hagytok vélemények nélkül:P Nagyon érdekelne, hogy mit gondoltok az események alakulásáról… :) (Piton színt vallott, szegény Nagini megalt)
A következő rész címe: Varázsjog és Veritaserum
Sillya, szerepelnek a fonalak, de eddig még nem derült ki, miért van olyan sok Harrynek, de most már tudni, hogy Voldemort is sokkal büszkélkedhet :) Katie, igen, jó sokat hezitálnak az előző részben.:) Maifosz, szerintem Piton simán tudott úgy varázsolni a vitrin felé fordulva, hogy nem vették észre a muglik... Hétöznap dél körül volt, tehát kevesen voltak. Amennyire én emlékszem a B.M.-os élményemre, a japán és amerikai turisták keveréke nem okozna sok zavart egy akármilyen varázsküldetésénél :D De egyébként jogos kérdés. A foglalkozásokról meg írtam Imlad Morgulnak, az is jogos, de fenntartom, hogy háborús időben szükség van a tömegpusztító varázstárgyak aurori védelmére.
Továbbá: szavazásra bocsátom, hogy szeretnétek-e tudni a későbbi fejezetek címét. (Ha minden igaz, 26 fejezet lesz, és a címeket már kitaláltam) Ha igen, akkor felrakom a livejournalomra.