21. Karácsony
Harry később alig emlékezett rá, hogy miként jutott ki a Wizengamot tárgyalóterméből. A beszédét követő néma csend nem szűnt, csupán a miniszter hátrált sápadt, zavart tekintettel az aurorok sorfalához. De Harry nem is nézett rájuk, és próbálva elfelejteni a balsejtelmeit a halálfalókról újra a foglyokhoz fordult. Senki sem akadályozta őt, még Scrimgeour sem. Rajta kívül csak Brian mozdult: felszállt a válláról, és szárnyait kiterjesztve figyelte a tömeget.
Pitont pár pálcamozdulattal sikerült kiszabadítania, de a varázsló sokáig meg sem moccant, csak tudatosan kerülte Harry pillantását. Végül holtsápadt arccal, és összeszorított fogakkal megpróbált felállni, de nem volt uralma az izmai felett. Térdre esett. Harry dühös pillantást küldött a jéggé dermedt Scrimgeour felé, mert jól ismerte a Cruciatus-átok ilyen hatását.
Tisztában volt vele, hogy Piton a büszkeségének utolsó cseppjeivel küzd, de ennek ellenére segített neki felállni. Próbált úgy viselkedni, mintha csak úgy mellékesen tenné, de valójában a tanár súlyának nagy része rá nehezedett. Végül némán intett Lupinnak, hogy segítsen, de meglepetésére Ron is odalépett mellé, majd együtt megtámogatták Pitont, és levezették az emelvényről.
Harry ezután az eszméletlennek tűnő Lilt próbálta kiszabadítani, de nem meglepő módon egyik átka sem boldogult a kriladit mágiájával. Valahogy annyira más volt, mint minden varázslat, amit eddig ismert… Most már sejtette, hogy hogyan került ide a vörös kő, és ez dühítő volt.
A kriladit mágiáját egy egyszerű varázsló nem irányíthatta, de az a kígyószerű szörnyeteg minden nehézség nélkül képes volt rá… csak arra nem tudott rájönni, hogy miként juthatott be a Minisztériumba. Kíváncsi volt, hogy a hivatalnokok közül ki nincs az Imperius hatása alatt Percy Weasley-n kívül. Hátrafordult a többi varázslényhez, és mintha csak ösztönösen cselekedne, megszólította őket.
- Egyedül nem boldogulok – mondta kimérten – Talán ha együtt megpróbáljuk… Különböző mágiával, mindannyian a saját nyitóvarázsainkat használva…
Szavait most először zavart morgás követte a tömegből. Goron, a feketeszőrű kentaur idegesen toppantott, de Firenze lenyugtatta, majd Harryhez fordult.
- Mi nem használunk zárakat – mondta az arany sörényű varázslény – Úgyhogy nyitóvarázsaink sincsenek.
- Nekünk viszont vannak, kentaur – dörzsölte össze hosszú ujjait Ampók ravasz mosollyal, és odasétált Harry mellé – Mi nem használunk olyan otromba mágiát, úgyhogy szívesen segítünk…
Goron szigorú vonású arcára dühös fintor ült ki, majd a tömeg döbbent morgásától kísérve felvágtatott ő is Lil székéhez.
- Ezt a tiszteletlen hangot nem tűrjük, nyamvadt kobold! – húzta ki magát, majd a tegezéből kikapott egy főnixtollal tűzött nyílvesszőt, és Harryhez fordult – Segítek, de ne számíts szokásos mágiára, varázsló!
- Nem is lesz rá szükség – bólintott Harry, majd kérdő tekintettel a házimanók felé fordult. Az izgatottan mocorgó Dobby mintha csak erre várt volna. Lekapta a sapkáit, és egy csettintéssel Harry mellé hoppanált.
- Dobby megtesz mindent, amit Harry Potter uram kér tőle! – sivította – Bármiben segítek, hogy kimenekítsük a nagy Albus Dumbledore lányát!
- Köszönöm, Dobby – mosolygott Harry, majd a tekintete Madam Maxime-ra és Hagridra siklott. Az óriás zavartan hümmögve lenézett rá.
- Sajnos mi nem segíthetünk, Harry – dörmögött Hagrid – Ugyanolyan varázslatokat használunk, mint az emberek…
Harry ezt tudta, és azt is, hogy Hagridnak még pálcája sincsen.
- Semmi gond, majd megoldjuk – mondta neki bíztatóan, és visszafordult Ampókhoz, Goronhoz és Dobbyhoz.
- Készen állnak? – kérdezte tőlük kicsit zavartan, hiszen abban sem volt biztos, hogy ő készen áll.
Goron nem válaszolt, csak felajzotta az íját, és a húrra illesztette a főnixtollas nyilat. Harry inkább nem kérdezte meg, hogy mit akar ezzel. Látta, hogy Ampók az ujjait dörzsölgeti, Dobby pedig a fülét húzkodja. Máskor talán még neki is mulatságosnak tűnt volna a jelenet, de ezúttal néma, várakozó csend volt a teremben.
Ő is felemelte a pálcáját. Érezte Goron kérdő pillantását, ahogy közelről észrevette a pikkelyes sárkánybőrt a karján, de nem szólt semmit.
- Háromra – jelentette ki végül, és számolni kezdett. Goron erős karjaival szinte pattanásig feszítette az íj húrját, Dobby pedig egy tűzlabdát gyűjtött a tenyerébe.
Amikor végére ért a számolásnak, mind a négyen varázsolni kezdtek. Harry a legerősebb zárnyitó-bűbájt küldte, amit csak ismert, Dobby fénygömbjétől pedig megremegett a bilincs anyaga. Goron gyorsan süvítő nyila fémes pengéssel és egy vörös villanással csapódott neki a béklyónak, a kobold hosszú ujjaiból előtörő mágia jeges ragyogással vonta be a zárat.
A bilincs hatalmas robajjal darabjaira tört, majd a kriladit a padlóra csorgott, és egyetlen kristállyá formálódott. Lil előrebukó testét végül Hagrid fogta meg, és a karjába vette a boszorkányt.
Harry lehajolt, és felvette a földről a diónyi vörös követ, majd hirtelen ötlettől vezérelve újra a varázslókhoz fordult, és a magasba emelte.
- Itt a bizonyíték arra, hogy a Minisztérium nem képes ellátni a feladatát! – csendült fel a hangja - Ez a darab kriladit nagyobb, mint bármelyik magánkézben levő kő, és nagyon erős varázs volt rajta. Olyan bonyolult bűbáj, hogy a kentaurok, manók és koboldok mágiája nélkül képtelenség lett volna kinyitni! Én egyetlen lényt ismerek, akinek birtokában van egy ilyen kő, és képes is Dumbledore lányát foglyul ejteni… ez pedig nem más, mint Voldemort Nagyúr!
Többen felsikoltottak a névre, de Harry zavartalanul folytatta.
- Márpedig ha a világ legnagyobb bűnözője zavartalanul sétál az igazságszolgáltatás helyszínén, akkor ez a rendszer nem működőképes! – megvárta, míg szavainak visszhangja is elhal a teremben, majd halkan hozzátette – Gondolkozzanak el ezen… És hozzanak jó döntést.
Azzal lelépett az emelvényről, és furcsa kíséretével együtt a kijárat felé tartott a tisztelettel elhúzódó tömegben.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------
Az események híre futótűzként terjedt a minisztériumi eset után, Harry alig tudta nyomon követni őket egyre jobban lüktető sebhelyével. Mint azt már megszokhatta, a közvetlen veszély elmúltával pocsékul érezte magát. Miközben az újságok már aznap délután lehozták a teljes sztorit, Harry végig azzal a furcsa érzéssel küzdött, hogy nem ő volt, aki ezeket a szavakat mondta, nem ő szőtt ravasz mondatokat és fogott bele a varázsvilág összekovácsolásába… Mintha minden egy nagyobb, rajta kívül álló terv része lett volna. Az idő csak sodorta őt előre, az események pedig úgy követték egymást, ahogy annak lennie kellett. Beszélni akart Dumbledore-ral. Meg akarta kérdezni mindenről, és a főnix egy bíztató vállszorítással megígérte neki, hogy erre még aznap este sor kerül.
De addig még tárgyalnia kellett Goronnal, Ampókkal és a többi varázslénnyel is. Egyelőre azonban csak abban egyeztek meg, hogy gyűlést hívnak össze a Tiltott Rengetegbe. Harry őszintén örült ennek a kis haladéknak, mert hirtelen nem tudott volna mit mondani nekik.
A közös varázslatuk emléke, mint egyfajta misztikus szövetség kezdete lebegett a levegőben, felrázva a kedélyeket nem csak bennük, hanem az egész varázsvilágban. Az Esti Prófétában már korszakalkotó történelmi eseményről esett szó, és az extázis hangulata lassan átragadt mindenkire, elnyomva Voldemort egyre gyakrabban előforduló gyilkosságainak sötét hírét, vagy a Minisztérium hiábavaló próbálkozásait, hogy visszaszerezze a tekintélyét. A varázsvilág, akár egy alvó oroszlán, most elkezdett ébredezni, és mindenki megérezte a változás szelét.
Ezek után Harry nem vágyott másra, minthogy visszamenekülhessen a Griffendél-toronyba, de hamar rá kellett jönnie, hogy már semmi sem ugyanaz. A kedvenc helyük most nem jelentett számára megnyugvást, és észrevette, hogy Ron és Hermione sem tud mit mondani neki. Többnyire hallgattak. Barátságuk sok éve alatt már megtanulták ennek a jelentőségét is, de sokáig így sem maradhattak egyedül, mert amint a Griffendélesek tudomást szereztek a Minisztériumban történtekről, szinte egytől egyig felkeresték Harryt. Seamus ünnepélyesen biztosította őt a teljes támogatásról „saját maga és a családja" részéről, de a többiek sem maradtak le tőle. Harry legnagyobb meglepetésére még a Mardekárból is kezet ráztak vele néhányan a folyosón, sőt az egyikőjük, Blaise pedig egy furcsa címert nyomott a kezébe – Hermione szerint a családjának a címerét, és ez valami aranyvérű szokás volt a lojalitás kifejezésére.
Este meglátogatták Lilt is a gyengélkedőben. Piton is ott volt vele, de amint meglátta őket, még mindig bicegve távozott a kandallón keresztül. A boszorkány eszméletlen volt, és az öreg gyógyító szerint hasonló álmot él át, mint amikor visszahozta a létezésbe a Roxfort kísérteteit. Harry sejtette, hogy a Roxfort pajzsaira ügyel minden erejével, a teste pedig legyengült. Semmit sem tehettek érte, így elég gyorsan távoztak. Kifelé menet észrevették Malfoyt is, aki az egyik félreeső ágyon makacsul alvást színlelt. Harry egy darabig töprengett, hogy megszólítsa-e, de végül követte a barátait.
Legnehezebb mégis az volt, amikor Ginnyvel találkozott. A lány késő este érkezett a Griffendél-toronyba, amikor már csak a három jóbarát ült a kandalló fénykörében. Harry ránézett a sápadt arcra, és Ginny végül visszanézett rá. Mintha mindketten vártak volna valamire. Harrynek ismerős, és mégis idegen volt a lány minden mozdulata, és ugyanezt a zavartságot fedezte fel a kék szemekben. Végül tétován felállt, hogy beszéljen vele, de Ginny váratlanul megfordult, és a hálótermekbe menekült.
Ron már éppen mondani akart valamit, és Hermione is letette a kezéből az újságot, amiből épp Vitrol cikkét olvasta, de Harry torka összeszorult még a gondolatra is, hogy most esetleg magyarázkodnia kelljen. Ledobta a kezében tartott papírokat az asztalra, és ő is a hálószobájukba rohant. Lerúgta a cipőjét, és behúzta a baldachinos ágy függönyét maga mögött.
Kétségbeesetten próbálta összehúzni magát minél kisebbre, és a párnájával leszorította a fülét. Még azt sem tudta megmondani, hogy miért teszi ezt, de valahogy az volt az érzése, hogy Ginny Weasley egy másik szobában most pont ugyanezt csinálja.
Észre sem vette, hogy mikor érkezett meg Dumbledore. Alig akart tudomást venni róla, hogy gyengéden noszogatta, de végül kelletlenül felvette a cipőjét és a köpenyét, és hagyta, hogy elragadják őt a tűzvörös lángok.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------
Dumbledore nem sokat szólt, míg elérkeztek a házukhoz. Az Időtlen Idők Erdejében épp akkor kezdett el esni a hó, és vékony, csillogó réteggel vonta be az avart. Már sötétedett. A mágus földig érő köpenye lesimította a fagyott füvet a réten, és Harry ekkor vette észre a Nap utolsó sugarainál, hogy a szeme körül már megjelent néhány ránc, és hosszú hajának pár tincse lassan őszbe fordul.
Az igazgató végül beinvitálta Harryt a házba, és tüzet gyújtott a kandallóban. Közben egész halkan dúdolgatott valamit, valami ősit, nagyon régit, mintha meg is feledkezett volna tanítványának jelenlétéről. De Harry nem szólt neki. Csak figyelte, amint Dumbledore a szekrényből kivesz egy sötétvörös folyadékkal teli palackot, és két poharat, majd leül vele szemben, az asztal túloldalára.
- Manóbor – mondta mosolyogva Harry kérdő pillantására – Pont egyidős velem, nagyon jó évjárat.
Harry felvonta a szemöldökét, miközben Dumbledore kinyitotta a palackot.
- Nem akarja valamilyen különleges alkalomra tartogatni? – nézett rá kérdőn. Az igazgató mintha jót mulatott volna ezen, és miután a teli poharat Harrynek adta, hátradőlt a fotelében.
- Minden napja az életnek különleges, Harry – fogott bele mosolyogva – Ez a nap pedig… kifejezetten különleges. Továbbá úgy vélem, szükségem van némi alkoholra, hogy teljes nyugalommal végighallgathassam a kérdéseidet.
Harry bosszankodva vette tudomásul, hogy elvörösödik. Az igazgató úgy látszik megérezte, hogy már órák óta csak arra vár hogy letámadhassa őt a kérdések özönével, de most hirtelen azt sem tudta, hogy melyikkel kezdje.
- Mi volt ez az egész? – fújta ki végül a levegőt, majd Dumbledore értetlen pillantására hozzátette – Úgy értem… hogy akkor, amikor kint álltam a sok ember előtt, pontosan tudtam, hogy mit kell mondanom… De most már fogalmam sincs, hogyan tettem.
Észre sem vette, hogy kerüli a varázsló tekintetét.
- Úgy érted – folytatta óvatosan Dumbledore – Hogy saját magadhoz képest indokolatlanul ravasz voltál?
- Igen – fészkelődött kényelmetlenül Harry – Az eredeti ötletem az volt, hogy csak bemegyek és kihozom őket, de valamiért úgy éreztem, hogy beszélnem kell. Mert… hogy így lesz minden jó…
Bosszantotta, hogy nem tudja rendesen szavakba önteni a gondolatait, ezért a zavarát palástolva belekortyolt a manóborba. Száraz vörösbor volt, és gyümölcsök illatát árasztotta egy egészen más korból. Dumbledore szokatlanul sokáig hallgatott.
- Gondolom emlékszel arra, hogy a süveg a Mardekárba akart osztani. Nos… Mindezt nyilván nem véletlenül tette. A ravaszságot jómagam hosszú évek tapasztalatával szereztem, de egyesek születnek ezzel…
- Én nem így születtem – villant meg Harry szeme. Végre elérkeztek ahhoz a ponthoz, ami leginkább aggasztotta. Lehalkította a hangját – Én… ezek a tulajdonságaim nem Lily és James Potter öröksége, hanem inkább Voldemorté.
Csend lett. Dumbledore tűnődve forgatta a kezében a félig már kiürült poharat.
- Harry – nézett bele aztán a fiú szemébe – Sokszor mondtam már, hogy nem a képességeink vagy az örökségünk határozza meg azt, hogy kik vagyunk, hanem a tetteink. Láthattad, hogy Nagini is az életét áldozta érted. Voldemort egyetlen barátja… egyetlen bizalmasa a te oldaladra állt. Tom Denem most dühös, elképesztően az, és épp ezért veszélyes. Ami meg a mentőakciódat illeti…
Harry türelmetlenül felszisszent, és lerakta a poharát.
- Most azt akarja mondani, hogy meggondolatlanul cselekedtem – morogta lemondóan – És hogy nem kellett volna kockáztatnom az én értékes életemet azért, hogy megmentsem magukat.
Az igazgató könnyedén elmosolyodott.
- Ellenkezőleg. Meg akartam köszönni, amit tettél. A lojalitásod sokszor ámulatba ejt.
Harry meglepetten nézett fel az igazgató arcára. Már megtanulta, hogy Dumbledore szavai jelentősek, még akkor is, ha semmit sem mond velük. Most éppen az ismerte el, hogy Harryt immár felnőtt embernek tekinti, akinek nincs szüksége az útmutatásra. Ez egyszerre volt nyomasztó és jó érzés is.
- Köszönöm – motyogta végül, és nem értette, hogy honnan került elő az a jeges vasmarok, ami kegyetlenül szorongatja a torkát.
- Nem, dehogy – udvariaskodott Dumbledore, és a fiú arcát fürkészte – én köszönöm.
Harry lesütötte a szemét. Egy fenét volt igaza Dumbledore-nak. Ezúttal nem.
- Attól tartok, hibáztam… - vetette ellen, és felsóhajtott – Voldemort most már tud arról, hogy mi ismerjük a Horcruxait.
Dumbledore lassan bólintott.
- Ez így van, Harry – dünnyögte, és a szakállát simogatta – Sőt, mostanra minden bizonnyal meggyőződött arról, hogy már csak egy Horcruxa maradt: Griffendél pálcája.
Harry torkát szorongatni kezdte a bűntudat.
- Mi akadályozza meg őt abban, hogy újat csináljon? – kérdezte aztán reményvesztetten.
- Szerencsénk van ilyen szempontból – forgatta a poharát töprengve a varázsló – Az idő az, ami akadályt szab a tervei elé.
- Hogyan? Nincs ideje elkészíteni?
- De – mosolygott keserűen Dumbledore – Minden bizonnyal van. Ám én véletlenül tudom, hogy mi minden kell egy Horcrux elkészítéséhez: többek között egy bájital, amit ő saját kezűleg készít, és a fekete mágia nagy találmánya. Egy alapanyagja viszont biztos nincs meg hozzá.
- Mi az? – vonta fel a szemöldökét Harry
- Vérfarkas vére, amit holdfogyatkozáskor ontanak ki – mondta Dumbledore, majd Harry értetlen pillantására hozzátette – Holdfogyatkozáskor pont telihold lenne, de a Föld eltakarja a Nap fényét. Ilyenkor a vérfarkasok csak félig alakulnak át… nagyon fájdalmas, és kibírhatatlan éjszaka ez számukra. Ez a vér romlandó, tehát Voldemortnak nem lehet készleten. Így meg kell várnia a következő holdfogyatkozást.
Harry komor pillantást vetett a saját poharára.
- Mennyi időnk van? – kérdezte halkan.
- Talán elég – mormogta zárkózottan Dumbledore – Május hatodikáig még hosszú az idő.
Harry nem tudott mit válaszolni. Valóban távolinak tűnt ez az időpont, de ismerte az időnek azt a bosszantó tulajdonságát, hogy hamar elmúlik. Felvette a poharát az asztalról, és újra belekortyolt. A manók bora kellemes zsibbadással áradt szét az ereiben. Ivott még egy nagyobb kortyot, hogy legyen bátorsága feltenni a következő kérdését, amire sajnos sejtette a választ.
- Mi történt Ginnyvel? – motyogta szinte teljesen érthetetlenül, de Dumbledore amúgy sem hagyatkozott sokszor a verbális kommunikációra.
- Úgy érted, hogy miért változtál vissza Mardekár kastélyában?
Harry bólogatott, és a padlót bámulta. Az igazgató hallgatásából arra következtetett, hogy most valami hosszú és kifacsart választ fog hallani.
- Gondolom ezt te magad is sejted – sóhajtotta végül Dumbledore. A hangja öregesen csengett, és egyáltalán nem fordította ki a szavakat – A kapcsolat… ami köztetek volt, az szakadt meg. Az Amoremorfeo bájital csak akkor működik, ha két ember nagyon szereti egymást – Harry itt felnézett rá. Az igazgató arca néma fájdalmat tükrözött - Tom Denem a vele született fekete mágiával ezt az érzést pusztította el bennetek… Ez a legvisszataszítóbb átok, amit valaha láttam.
Harryt nem érte váratlanul a válasz, mégis rettenetes volt így hallani. Nem fájdalmat, vagy veszteséget érzett, hanem dühöt. Dühöt afelett, hogy nem érez semmit, amikor Dumbledore arról beszél, hogy szeretett valakit, de ő már az emlékét is elvesztette.
Nem tudott visszaemlékezni arra, hogy mit szeretett Ginnyben. Nem értett semmit, ami valaha hozzákötötte – tisztán látta az emlékeiben, hogy régen együtt voltak, de minden csók hamis színjátéknak tűnt most számára, és minden érintés emléke kényelmetlen érzéssel töltötte el.
- Nem lehet… tenni ellene valamit? – nézett könyörgően az idősebb varázslóra.
Dumbledore újratöltötte mindkettőjük poharát, és csak azután válaszolt.
- De igen, Harry. Megtanulhatjátok újra szeretni egymást. A szeretet képességét nem rabolhatta el tőled Voldemort, így ha igazán akarjátok…
- Nem tudom, hogy akarom-e – vágott közbe Harry – Nem emlékszem, hogy milyen volt.
Lehajtotta a fejét. Furcsa érzés volt szerelmi ügyekről beszélnie az igazgatóval, és még furcsább volt, hogy az öreg varázsló ezt a problémát is a lehető legkomolyabban kezelte.
- Szeretted őt, Harry – mondta halkan Dumbledore – Ez sugárzott az egész lényedből, és ő is szeretett téged. Ha nem változtatok nagyon azóta, újból rá fogtok jönni…
- Pont ez a bajom! – csattan fel Harry, majd lehalkította a hangát – Hogy változom… Folyamatosan változom… - motyogta végül, és a sárkánypikkelyes kezét bámulta. Olyan nehezen törtek elő belőle a szavak, mintha még mindig egy korty levegőért küzdene.
- Amikor elpusztítok egy Horcruxot… - nyögte – Minden megváltozik. Minden más és idegen lesz… Nem értek semmit… Legutóbb is… Bepánikoltam. Piton próbált lenyugtatni.
Dumbledore átnyúlt az asztal felett, és megszorította Harry pikkelyes kezét.
- Ugyanolyan jó ember vagy, mint akit már tizenhét éve ismerek – mosolygott rá – Ne hagyd, hogy a sötét árnyak ellepjék a szívedet. Voldemort nem élhet örökké. És a te kezedben ott van a hatalom, hogy elpusztítsd…
Harry belefúrta a tekintetét a kék szemekbe.
- Nem vagyok elég erős – mondta halkan, remegő hanggal – Amikor leleplezett… Megéreztem az erejét. Nagyobb volt, mint az enyém, ravaszabb… - felnyögött – Ha sikerülne egy ilyen lényt megölnöm, magam is csak gonosz lehetnék…
Próbálta lenyelni a jeges gombócot a torkában, de nem ment. Dumbledore végül felállt, és leült mellé a díványra. Átkarolta a vállát, mintha ezzel megvédhetné mindentől.
- Sajnálom, Harry – suttogta – Tudom, hogy nehéz a teher. Nem sokkal voltam idősebb nálad, amikor a múlt század egyik nagy sötét mágusát elpusztítottam. Nekem ugyan nem kellett Horcruxokat megsemmisítenem, de azt bizton állíthatom, hogy a gonosz megölésével még nem válsz azzá…
Harry felnézett rá. Nem tudta, hogy miért, vagy hogyan, de érezte az igazgató hangjából, hogy elhallgat valamit. Valamit, amit Gishart sem akart elmondani neki. Valamit, amit Lil is tud, amint meglátta testének furcsa mágikus fonalait. Már éppen nyitotta volna a száját, hogy kérdőre vonja, amikor Dumbledore elterelte a szót.
- És nem leszel egyedül ebben a harcban. Azt hiszem, az évezred legfontosabb szövetsége köttetett jelképesen ma délután, amikor közös varázslattal kiszabadítottátok Lilt. Briliáns ötlet volt.
Harry lehajtotta a fejét.
- Ez is csak egy megérzés volt – dünnyögte – Fogalmam sincs, hogyan találtam ki.
- Úgy, hogy ösztönösen érzed a mágiát, Harry. És abban is igazad volt, hogy Voldemort kriladitja tartotta Lilt fogva. Pontosabban, ha jól becsültem a kő fele, ami Mardekár örökségéből származott. Minket is ezzel korlátozott.
- Hogyan juthatott be a Minisztériumba? – vonta össze a szemöldökét Harry, mire az igazgató csak megrázta a fejét.
- Ez nem lehetett túl nehéz a számára – mondta – A legtöbb hivatalnok közé már beépültek a halálfalók, magam sem sejtettem, hogy ennyire. Normális esetben sosem fordulhatna elő, hogy ilyen kirakatpert és kivégzést rendezzenek… de Voldemort ezúttal is hibázott. Ha figyelted Scrimgeour arcát, akkor a tegnapi események hatására kikerült az Imperius hatása alól. Ahogy őt ismerem, még holnap le fog mondani, az egész Minisztertanáccsal együtt.
Harry a döbbenettől megszólalni sem tudott.
- Tényleg ezt tenné?
- Elég erélyes ember.
- De akkor… Ki lesz az új miniszter?
Dumbledore elgondolkozva kortyolt a borába, és az ablakkeretre gyűlő hópelyheket nézte.
- A közhangulatot figyelembe véve minden bizonnyal téged kérnek fel rá.
Harry megránduló kezével majdnem kiöntötte a bort.
- Engem?
- Elég meggyőző beszédet mondtál – mondta bujkáló mosollyal az igazgató – Talán nem is vetted észre, de egyértelműen leiskoláztad a Minisztériumot. Ha nem tévedek, az újságok csak erről beszélnek, és a közhangulat egyértelműen a te oldaladon áll. Hatalmas tömeg előtt megöltél egy dementort, és közös varázslattal megszűntettél egy erős bűbájt. Erre Merlin és Albus Dumbledore óta nem volt példa – tette hozzá széles mosollyal az igazgató.
Harry teljesen össze volt zavarodva.
- De én nem akarok miniszter lenni! – tiltakozott szinte dühösen.
- Ezt reméltem is – bólogatott az igazgató – De ezekben a napokban hallgatnak rád, és ezt kihasználhatod. Elmondhatod a sajtónak, hogy az én akaratom a Roxforthoz köt téged, de javasolnál egy másik, erős Mágiaügyi Minisztert…
Harry meglepetten nézett a csillogó kék szemekbe.
- És ki legyen az? – kérdezte gyanakodva.
- Gondolkozz, Harry… - fogott bele az igazgató, és hátradőlt – sokat tárgyaltam a varázslényekkel, persze nem mint Albus Dumbledore, hanem mint Harry Potter követe. Egyezkedtem velük. Mindenkinek van valamilyen gondja, amit egy erős miniszter megoldhatna. A kentaurok saját iskolát szeretnének a Tiltott Rengetegben, az óriások letelepedési engedélyt a hegyekben, a vérfarkasok normális életkörülményeket, és megfelelő gyógyszeres kezelést. A manók nagyjából elégedettek, de a sorozatos verések ellen néhányan felszólaltak. A koboldok szabad kereskedési jogot szeretnének… És ha kicsit toleránsak vagyunk a varázslények problémáira, mellénk állnak a háborúban. Te nagyon jó kezdeti lépést tettél meg ezirányban, de nem neked kell befejezned, hanem olyasvalakinek, aki közülük való.
Harry álla leesett.
- Úgy érti… hogy legyen egy manó vagy egy kobold a Mágiaügyi Miniszter? – nyögte.
- Ugyan már, Harry, hova tetted a Mardekáros ravaszságod? – ugratta mosolyogva az igazgató – Őket sosem fogadnák el, így hát egy kompromisszumos megoldás kell. Természetesen egy emberre gondolok, aki régi varázslócsaládból származik, továbbá kitűnő eredménnyel, prefektusként végezte el a Roxfortot, és sajnálatos állapota ellenére soha, semmi baja sem volt a törvénnyel…
- Lupin! – kiáltott fel aztán Harry, mire Dumbledore elmosolyodott.
- Pontosan. Ha elmondod a sajtónak, hogy mennyire bízol benne, mentorodnak és barátodnak tartod, a választás gyakorlatilag eldőlt. Tedd hozzá azt is a hatás kedvéért, hogy a halálom után ő irányította a Főnix Rendet. Remusban megvan a tehetség ahhoz, hogy rendberakja a dolgokat, és megtegye a szükséges lépéseket.
Harry erre elmosolyodott. Elképzelte Lupint mágiaügyi miniszterként, és tudta, hogy az igazgató ismét jól döntött. Dumbledore közben újratöltötte a poharaikat, és a szemébe nézett.
- A változáshoz mindig nagy erő kell, Harry –mondta komoly hangon – Sokszor az árral szembe kell úszni, és harcolni az igazunkért. Ha jól játszod ki a kártyalapokat, a jók oldala győzelemmel fejezheti be a háborút.
Harry egy szomorú pillantást vetett rá. Dumbledore mesterien értett ahhoz, hogy mikért rontsa el a pillanatnyi jókedvét, de bólintott, hogy megértette. Megértette, hogy mindennek ára van, és azt is, hogy ezt az árat most neki kell megfizetnie.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------
Dumbledore visszavitte őt a kastélyba, és Harry számára érthetetlen módon (bár később a szándékosságot sem zárta ki) a klubhelyiségben tette le, majd újra eltűnt. Csak annyit mondott, hogy Fawkesszal együtt Lilre vigyáznak majd.
Harry már épp indult volna vissza a hálószobájukba, amikor a lányok folyosója felől egy vörös üstök, és egy fehér hálóruha tulajdonosa tűnt fel. Amikor felismerte a lányt, jéggé dermedt. Ginny ugyanúgy meglepődött, és bár pár pillanatig nagyon úgy tűnt hogy szeretné, végül mégsem menekült el. Hosszú másodpercekig csak nézték egymást, és tartották a távolságot. Aztán Ginny szólalt meg először.
- Szia – mondta tétován.
- Szia… - halotta Harry a saját hangját kissé rekedten – Öhmm… mit csinálsz itt ilyen későn?
- Hát… nem tudtam aludni.
- Oh.
Pár pillanatig kényelmetlenül ácsorogtak egymással szemben.
- És te? – kérdezett vissza Ginny, és Harry látta rajta, hogy nagyon ostobán érzi magát.
- Hát csak… Épp Briannel beszélgettem.
Ginny bólintott, majd a padlót bámulta, és újból hallgattak. Harry tudta, hogy ezt a beszélgetést nem kerülheti el, ezért inkább összeszedte a bátorságát.
- Ginny, én nem tudom, hogy tudod- e mi történt velünk… - kezdett bele kényelmetlenül. A lány felemelte rá a tekintetét, és ő néma vívódást látott benne.
- Tudom – sóhajtott Ginny - Boldemuder professzor már három napja elmondta. Alig hiszem el, de… nem emlékszem semmire, amit éreztem.
- Én sem – rázta meg a fejét Harry, és a tekintete elsötétült a haragtól – Nem tudtam, hogy létezik ilyen varázs, de Voldemort mégis megtette.
Ginnyre nézett. A lány nem rezdült össze a sötét mágus nevének hallatán, és halványan elmosolyodott.
- Erre viszont emlékszem – mondta halkan – Hogy te tanítottál meg engem félelem nélkül kimondani ezt a nevet.
Harry sokáig hallgatott, és a lány arcát fürkészte. Felfedezte benne a halvány árnyékát egy régi érzésnek, és hirtelen elhatározással megfogta Ginny kezét. Idegen, mégis ismerős volt a puha bőr tapintása, és mély űrt hagyott a lelkében. Ginny csak egy tétova, ösztönös kísérletet tett a szabadulásra, aztán nem mozdult, és furcsán összefonódó kezükről visszanézett Harryre.
- Nem tudom, hogy te hogy vagy vele – kezdett bele Harry – De én nem akarom, hogy egy sötét varázslat megváltoztassa a sorsom… Fogalmam sincs, mit érzek, de talán… Megpróbálhatnánk együtt kideríteni, és újra megismerni egymást.
Kérdőn nézett a lányra. Ginny a szája szélét harapdálta, aztán halványan elmosolyodott, és gyengéden kiszabadította a kezét Harry ujjai közül.
- Én sem engedem – mondta halkan – És lesz időnk újból megismerni egymást. Hivatalos vagy hozzánk karácsonyra, ha jól tudom.
Harry biccentett, de közben rossz érzéssel töltötte el, ahogy a bőre kihűlt Ginny kezének a helyén.
- Idén két karácsonyom is lesz. – mondta végül - Az egyiket az Erdőben töltöm, Brianékkal. Nem is tudom, melyiket várom jobban – mosolygott bátortalanul a lányra, miközben jól tudta, hogy a saját érzéseivel megküzdeni talán ugyanolyan nehéz lesz, mint csatát nyerni Voldemort ellen.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------
Vastag hótakaró lepte el decemberben a kastélyt és a parkot, és a hó új időket hozott a varázsvilágba. Az újraalakuló kormány élére Remus Lupin került – Harry interjúja után, amit a Reggeli Prófétának adott, a többi jelölt udvariasan visszalépett. Harry ettől kissé kényelmetlenül érezte magát, de azt el kellett ismernie, hogy mind a varázsvilágnak, mind Lupinnak szüksége volt erre a változásra. Apja régi barátja egészen máshogy festett szerény, de mégsem foltos ünnepi talárjában az eskü letételekor, és Tonks is büszkén mosolyogva figyelte őt.
Hosszú évek után talán most először volt igazán jó minisztere a varázsvilágnak. Lupin a Főnix Rendjének segítségével lassan kezdte felszámolni a halálfaló-szimpatizánsokat a Minisztériumban, és elkezdte a varázslények ügyeit is törvénybe vinni.
Harry nem sokat foglalkozott az események további alakulásával, de ezúttal teljes támogatásáról biztosította a kormányt. Próbált minél jobban elhúzódni a nyilvánosságról, de persze a cikkek áradata nem fejeződött be. Hogy kimentse Ginnyt az Ehvatar ellopásának vádja alól, és hogy jobb színben feltüntesse Pitont és Lilt is, végül elmesélte a sajtónak a Mardekár kastélyában történteket, gondosan kihagyva belőle Malfoy szerepét.
A fiú jelenlétéről a Roxfortban még mindig csak Madam Pomfrey tudott, és Harry egy darabig titokban akarta tartani. Nem akarta, hogy Lupin újdonsült kormánya csak az ő szavára felmentsen egy volt halálfalót, és abban sem volt biztos, hogy ki akar állni mellette. Malfoy valószínűleg félelemből hagyta ott Voldemortot, és jól tudta, hogy a félelem ennek az ellenkezőjére is könnyen ráveheti.
Kicsit tanácstalan volt vele kapcsolatban. Végül McGalagonnyal úgy döntöttek, hogy kap egy nagyobb szobát a pincében, könyvekkel és fürdővel, de a pálcáját elkobozták, és jópár bűbájjal elzárták őt. Legnagyobb meglepetésére Malfoy nem nagyon tiltakozott, és mintha megkönnyebbült volna a magány ígéretére. Harry elhatározta, hogy ha majd sikerül összeszednie a gondolatait, beszélni fog vele, de egyelőre áttörhetetlennek bizonyult az a gát, amit a sokéves gyűlölet kettejük közé emelt.
Piton mindeközben ki sem mozdult a lakosztályából. Lilt még kétszer meglátogatta, majd amikor a nő felébredt, rögtön távozott, és azóta senki nem látta. Ha Harry nem ismerte volna eléggé, meg mert volna esküdni rá, hogy szégyelli magát a történtek miatt. Pedig az események után senki sem hozta őt hírbe Lillel: a történetnek ez a szála, mint ahogy az is, hogy ő egy elvetemült gyilkos, lassan a feledés homályába veszett. A sajtó inkább Harry Potterrel és az újdonsült miniszter közelgő esküvőjével foglalkozott, Pitont pedig mindenki úgy könyvelte el, mint „Harry Potter emberét".
Lil pár nap múltán visszajött tanítani, és töretlen jókedve csak annyiban változott, hogy sajnálta a hajába fűzött két főnixtollat, amit a Minisztérium emberei szintén levágtak a bozontos fürtjeivel együtt. Ugyan nem volt varázstulajdonságuk, de Lil szentimentálisan ragaszkodott hozzájuk.
Miután kikérdezte Harry, Ron és Hermione őszinte véleményét a hajának jelenlegi (igencsak rövid) állapotáról, inkább gyorsan visszanövesztette egy bájital segítségével. Majd Pitonról kérdezte őket, de valamiért nem lepődött meg a férfi távolságtartásán.
Harry sokszor elhúzódott a könyvtárba, legtöbbször nem tanulni, hanem figyelni a kastély behavazott parkját. Hagrid csíkos Griffendél-sálakat kötött a kis sárkányoknak, és jópár pulóvert is rájuk erőszakolt. Ha nem lettek volna mágikus lények, biztos megdermed a hüllő-vérük ebben a hidegben, de úgy látszik ez cseppet sem zavarta őket abban, hogy tetemes károkat okozzanak Hagrid jégalma-cserjéin.
Sokszor Hermione és Ron is csatlakozott hozzá, és a közelségük megnyugtató volt számára. Legtöbbször csak hallgatta, hogy hogyan cívódnak, de sokszor az utolsó Horcruxra terelődött a szó. Harry természetesen beavatta őket mindabba, amit Dumbledore-tól hallott, még Lilt is, de sok segítséggel ők sem szolgálhattak.
Az egyik pénteken lementek Aberforth kocsmájába, hogy alaposan kikérdezzék őt a lehetséges helyszínekről, de az öreg varázsló szokatlanul mogorva volt. Folyton keresztkérdéseket tett fel Lilnek Pitonról, néha olyanokat, amibe még Madam Rosmerta is belepirult volna, így Lil hamarosan megunta a dolgot, és nagyon korán távoztak.
Nemsokára eljött a téli szünet ideje. Pár napig karácsony előtt még a Roxfortban maradtak, mert Hermione vizsgatervet készített nekik a RAVASZ-ra. Ron már a gondolatára is elzöldült, és egy rövid ideig Harryre is ráragadt a vizsgadrukk, főleg, hogy észrevette, jóformán nem emlékszik semmire bűbáj- és átváltoztatástanból. Hermione persze nem panaszkodhatott: mindkét tárgyból járt külön szakkörre is, mialatt a fiúk kviddicseztek, és a memóriája jóformán kikezdhetetlen volt. Így a két fiú szótlanul tűrte, hogy Hermione tönkretegye a napjaikat az egyre lehetetlenebb tanulási idők beszúrásával.
Karácsony előtti nap aztán elbúcsúztak egymástól. Hermione elutazott a szüleivel, Ron pedig visszahoppanált az Odúba, megígértetve Harryvel, hogy nemsokára találkoznak.
Harry így egyedül hagyta maga mögött Roxfortot, és igyekezve otthagyni gondjait és kétségeit is, az Időtlen Idők Erdeje mellé hoppanált.
--------------------------------------------------------------------------------------------------
Dumbledore háza úgy nézett ki, akár egy cukormázas mézeskalács-házikó. A kéményéből füst gomolygott az égbe, és valaki nagyon harsányan karácsonyi dalokat énekelt. Harry jó hangosan kopogott be az ajtón. Az igazgató nyitotta ki neki, és lelkesen beinvitálta őt a magyallal és fagyönggyel feldíszített házba. A varázsló egy egészen egyedi, bordó-zöld talárt viselt, széles ezüstcsatos övvel, és rendkívül vidámnak tűnt.
Jókedve akarva-akaratlanul is ráragadt Harryre, főleg hogy észrevette, Lil is velük fog ünnepelni. A kócos hajú boszorkány kitörő örömmel üdvözölte Harryt, majd hol belekontárkodott Elanor tökéletes pulykakészítési technikáiba (amiről fogalma sem volt), hol pedig visszarohant a szobába, hogy – elmondása szerint – „puszta szeretettel" felnövessze a padlóból kinövő csöpp fenyőfát.
Harry először csak nevetett a műveletre, de végül meg kellett bizonyosodnia arról, hogy valóban működik. Lil csukott szemmel letérdelt a kis fa elé, és valami régi dalt dúdolgatott neki. A dallam emlékeztette Harryt Seamus kedvenc alternatív rockzenekarának, az „Avaloni Druidák"-nak egyik lassúbb számára, de ezt végül nem tette szóvá.
Lassacskán felnőtt a fa, és dús, mélyzöld ágai fenyőillatot árasztottak. Dumbledore-ral együtt elkezdett fénylő gömböket varázsolni rá, Lil pedig azzal mulattatta őket, hogy pár egyszerű pöccintéssel megváltoztatta a gömbök színét aranyló sárgáról zöldre. Az igazgató azzal vágott vissza, hogy kezének egy rövid intésével zöld pöttyöt varázsolt a boszorkány orrára.
Lil fetrengett a röhögésről, mert nem bírta visszaváltoztatni. Dumbledore mosolyogva megjegyezte, hogy ez egy feladvány, és büntetésül kapta a szeleburdiságáért.
Nemsokára befutott Aberforth is. Kényelembe helyezte magát az egyik fotelben, és rögtön agyonkritizálta a fát, a fénylő gömböket, a lányának az orrát, és Harry pocsék mugli ruháját. Egyszóval remekül érezte magát. Legalábbis egy darabig.
Éppen vacsorához készülődtek, amikor kopogtak az ajtón. Dumbledore halkan dúdolgatva az evőeszközöket rendezte, mintha észre sem vette volna. Harry valami súlyos merényletet sejtett az ügy mögött.
- Lil, drágám, nem nyitnád ki? – kérdezte Elanor a fiatal boszorkányt.
- Vártok még valakit? – vonta fel a szemöldökét Lil, Aberforth pedig elővette a pálcáját.
- Csak óvatosan – dünnyögte a lányának, és követte őt az ajtóig.
Lil rátette a kezét a kilincsre, és határozott mozdulattal kinyitotta. Hópelyhek szálltak be a szobába.
Perselus Piton úgy állt az ajtó előtt, mintha egy szélvihar hozta volna ide. Fekete ruháján szikráztak a hópelyhek, és az arca kipirult a hidegtől. Olyan pillantást vetett Lilre, mint aki vagy nem veszi észre, vagy nem érdekli, hogy a vele szemben álló orrának zöld a hegye.
- Ó… szia – köszöntötte Lil tágra nyílt szemekkel, de Harry már tudta, hogy mi fog ezután történni.
- Te meg mi a fenét képzelsz magadról? – rivallt rá Aberforth magából kikelve – Hogy képzeled, hogy… hogy… - hátrafordult a fivéréhez – Mit keres ez itt?
Dumbledore kényelmesen helyet foglalt az asztalnál Harry mellett.
- Gondoltam, meghívom a családot, a barátokat… – mosolygott az igazgató.
- És mégis… - mordult fel Aberforth – Ez itt szerinted melyik kategóriába tartozik?
Piton szeme megvillant.
- Ha gondolod, távozhatok, Arth – mondta kimérten - Jómagam sem tudtam erről a… társaságról.
- Hát akkor menj! – pattant fel a varázsló, de Dumbledore megfogta a karját.
- Mivel ez a mi házunk Elanorral, talán mi döntjük el, hogy kinek kell maradnia, vagy távoznia – nézett rá a szemüvege fölül. Piton tekintete tompává vált.
- Nem akarok senkinek a terhére lenni – jelentette ki, azzal sarkon fordult. Harry egy pillanatig azt hitte, hogy ennyiben maradt a dolog, de aztán felcsendült Lil halk hangja.
- Maradj.
A férfi megállt az ajtóban, és lassan visszafordult. Ránézett Lilre, majd Aberforthra, és végül Harryre. Aztán belépett az ajtón, és levette a havas köpenyt a válláról.
Harry magában megjegyezte, hogy ő is szívesen vette volna, ha Piton nem marad itt. Egyrészt neki nem vett ajándékot, másrészt még mindig nem tudta elviselni a társaságát huzamosabb ideig.
De Piton alig szólt valamit a vacsora alatt. Aberforth kisajátította a lánya melletti széket, így Harry mellé ültették. Ennek Harry sem örült különösebben, de persze ezt nem tette szóvá. Csak vetett egy dühös „én-tudom-hogy-mit-tervezel" – pillantást az elégedetten mosolygó Dumbledore-ra, aki épp egy hibás működésű repülőszőnyegről mesélt, mintha mi sem történt volna.
Aberforth persze merő véletlenségből a tárgyalásra terelte a témát, és megjegyezte, hogy nagy szerencséjükre nem kérdezték meg Pitontól a Veritaserum hatása alatt, hogy hány embert ölt meg nem a halálos átokkal. Piton nem hagyta provokálni magát, csak a kelleténél kicsit dühösebben vágott a pulykába, nem pedig a szokásos békaboncoló precízségével.
Harry nagyon érdekesnek találta ezt a furcsa párbajt, és magában vigyorogva figyelte, hogy Aberforth újabb sértéseire miként trancsírozza Piton még apróbb darabokra a pulykaszeletét. Lil szüntelenül kettejüket figyelte, és folyamatosan rászólt Aberforthra, ha valami különösen sértőt mondott. Talán csak ennek volt köszönhető, hogy Piton pulykája még ehető állapotban maradt a beszélgetés végére.
Harry egészen úgy érezte magát, mintha egy nagy család része lenne, bár igazából Pitont és Aberforth-t szívesen kihagyta volna a rokonok közül, vagy maximum az „őrült nagybácsi"-kategóriában tartotta volna meg őket. Minden esetre, kezdte egyre jobban élvezni ezt a karácsonyt.
A vacsora végeztével puncsot ittak, és megcsodálták együtt a közös karácsonyfát a nappaliban. Harry önfeledten énekelt Dumbledore-ékkal együtt egy félig átköltött karácsonyi dalt Rudolfról, a pirosorrú egyszarvúról, miközben Lil (még mindig zöld orral) a zene ütemére változtatta az égők színét. Ekkor tűnt fel neki, hogy Piton nincs ott, de végül körülnézett, és észrevette őt.
Piton a szoba legsötétebb sarkában állt, zárkózott arccal, mintha odaállították volna. Sápadt bőrét váltakozva világították meg a karácsonyfa fényei, és Lil vidáman nevető alakját nézte komor tekintettel. Harrynek furcsa érzése támadt, és paradox módon eszébe jutott az a kisfiú, akit az okklumenciaórán Piton fejében látott.
Visszafordult a fa fényeihez, és abban a pillanatban rájött, hogy sokáig sorstársak voltak Pitonnal. De míg őt csak tizenegy éves koráig vette körül a megvetés és a gyűlölet, addig a tanárt egész eddigi életében.
Miközben Lil kacagva átköltötte a dal szövegét „Rudolf, a ZÖLDorrú egyszarvú"-ra, elhatározta, hogy ő is ad valamit karácsonyra Pitonnak.
----------------------------------------------------------------------------------------------------
Eredetileg Lilnek szánta a bájitalt: egy több komponensű főzet volt, és Hermione felügyeletével készítette a téli szünet elején. Áttetsző színe semmi gyanúsra nem utalt, és praktikussága abban rejlett, hogy különböző bájitalokban képes volt más-más összetevők szerepét átvenni. Ha gyorsan el kellett valamit készíteni, gyakran ilyet alkalmaztak a legprofibb bájital-keverők. De aztán Lilnek vett egy sárkányos könyvet is, tele mozgó képekkel, praktikus tanácsokkal a kis sárkányok nevelésére és a sárkányok helyes étkezésre vonatkozóan, ezért úgy gondolta, hogy nem lesz nagyon durva, ha a bájitalt Pitonnak adja.
Csakhogy már minden ajándékot becsomagolva a fa alá tett, rajtuk a kártyával. Kissé kínosnak tartotta, hogy utólag átrendezi őket, ezért inkább megvárta, míg mindenki elalszik. Legkésőbb Aberforth lépteinek a zaja halt el, de végül elcsöndesedett a ház.
Ekkor Harry, kezében a Pitonnak szóló kártyával lelopakodott a lépcsőn. Valami furcsa izgalmat érzett, mintha a Télapót menne kilesni (amit persze sosem csinált), és ennek már csak a gondolatára is kuncogni kezdett.
Besurrant a nappaliba, és egy kis fényt gyújtott a pálcáján. A karácsonyfa a sarokban állt. A pislákoló Lumos fényében megkereste azt a nagyobbacska palack formájú ajándékot, majd gyorsan kicserélte a kártyákat. Egy pillanatig elégedetten nézte az udvarias szöveget: „Piton professzornak karácsonyra, Harry Pottertől" és hirtelen nagyon jó gyereknek érezte magát.
Ekkor megreccsentek a lépcsőfokok, és valaki lejött az emeletről. Harry griffendéles reflexeivel és egy Tekergő utódjaként úgy érezte, mintha a tilosban járna, ezért elég gyerekes módon bebújt a fa mögé, a sarokba. A következő pillanatban majdnem felordított, amikor egy fenyőtüske beleállt a csupasz lábába.
Már épp azon gondolkozott, hogy hagyja ezt a bolondságot és előjön, amikor a fénygömbök halványan felgyúltak a fán. Harry érdeklődve lesett ki a sűrű lombok közül, és legnagyobb meglepetésére Piton vette észre. A férfi leült a díványra, és nézte a karácsonyfát, majd töltött magának az asztalon hagyott whiskyből. Harry rájött, hogy milyen ostoba szituációba keveredett. Miközben őt kis híján agyonszurkálta a fa, most hirtelen alkoholizáláson és érzelgős merengésen kapja Pitont.
Egy zsák galleonért sem lett volna hajlandó kijönni a fa mögül, ezt biztosan tudta. Még akkor sem, ha Lil mérges tüskéket növesztett erre az átkozott fenyőre…
Épp azon töprengett, hogy vajon meddig akar itt maradni Piton, amikor a helyzet sokkal rosszabbá vált. Megint megreccsentek a lépcsőfokok, és hamarosan Lil bukkant fel az ajtóban. Piton zavartan letette a poharat és felállt. Egy fél percig csak meredten nézték egymást. A boszorkány orrán még mindig ott volt a zöld pötty, de Piton észre sem vette.
- Azt hittem, jó alvó vagy – mondta neki.
- Az vagyok – mosolygott a boszorkány – Alig tudtam ébren maradni, míg az apám végre lefeküdt aludni.
Harry megállapította, hogy Piton zavarban van.
- Mégis, mit keresel itt? – kérdezte halkan, de Lil elkerülte a választ.
- Mivel mérgezed magad? – kérdezett vissza könnyedén, majd a tekintete a palackra siklott – Áh, ezt ismerem. A nagybátyám kedvence.
- Nincs túl jó íze – morogta Piton – Ahogy egyik alkoholnak sem. Az alkohol bájitalokba való.
- Szóval, ez valamilyen önkínzás a részedről, hmm? – firtatta a boszorkány, és lassan közelebb sétált Pitonhoz. A hangja egészen megváltozott – Elég gyakran csinálsz ilyesmit. A baj csak ott van, ha másokat is kínzol a makacsságoddal…
- Mire célzol? – kérdezett vissza Piton olyan hanggal, mint aki pontosan tudja a választ.
- Tudod te azt – mondta Lil. Harry azt kívánta, hogy bárcsak megtanulta volna, hogy hogyan kell hangtalanul hoppanálni. Megfordult a fejében, hogy befogja a fülét, de igazából pokolian érdekelték a fejlemények. Kilesett a lombok közül.
Lil úgy állt a varázsló előtt, mintha egyszerre lenne dühös, és elkeseredett, Piton pedig mintha minden erejével küzdene önmaga ellen. A varázsló összeszorította az ajkait
- Ezt már megbeszéltük - monda végül meggyötört, rekedt hanggal – Nem tehetjük… Ez az egyetlen, amiben igaza van Aberforthnak.
- Bolondság! – szikrázott Lil szeme – Azt hiszed segít, ha távol vagy tőlem? Tizenhat évig hiányoztál, és most úgy teszel, mintha semmi sem történt volna!
Piton keze megremegett, és gyorsabban vette a levegőt. Harry lába megcsúszott, és beleállt még egy tüske, de a másik kettő túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy felfigyeljen a szisszenésére.
- Nem - mondta Piton, majd egészen a falig hátrált és mozdulatlan arccal összeszorította a szemét – Tévedsz, ha azt hiszed, szeretsz engem. Menj… kérlek… amíg még nem késő…
Harry megütközve nézte a bájitaltanár néma szenvedését, és nem értette, miről van szó. Lil nem törődött Piton kérésével, hanem közelebb lépett hozzá.
- Sokáig élek, Perselus – suttogta – Ezer évig talán. Éljek le ezer évet nélküled?
Harry meglepetten felvonta a szemöldökét. Minden egyre zavarosabb lett. Piton hangja furcsán remegett, amikor újra megszólalt.
- Ha tényleg egyesülsz velem… Mint egy fajtársaddal… Akkor nem fogsz ezer évet élni, ezt te is tudod.
Lil türelmetlenül odalépett elé.
- Hanem együtt halunk meg. De nem tudhatod te sem, hogy az mikor lesz, talán száz év még a miénk lehet… Vagy több. Bárhogy működhet ez esetben a mágia…
Piton a falba kapaszkodott, és összeszorította a fogait. Harry észre sem vette, hogy ő meg nyitva felejtette a száját.
- Nem! – mondta Piton most már hangosan, és a hangja erőlködő sziszegéssé vált – Hát nem érted??!… Én…nem érdemlem meg, hogy akár egy percről is lemondj az életedből miattam!
Lil tett még egy lépést felé. Egészen közel állt hozzá.
- Már nem tehetsz ellene semmit – suttogta, és megrázta a fejét – Emlékszel? Követni tudtalak… Olyan közel voltunk a teljes egyesüléshez, amikor elváltunk, hogy most már a jelenléted is szorosabbra fonja közöttünk a mágia fonalait…
- Épp ezért, menj el, kérlek… – nézett rá Piton szinte könyörögve, de meg kellett küzdenie minden szóért.
- Nem tudok – suttogta Lil, majd a két keze közé fogta a varázsló arcát – És nem is akarok…
Azzal egészen közel hajolt a férfihoz, és lassan megcsókolta. Piton erőtlen volt a tiltakozáshoz, majd amikor teljesen feladta az ellenállást, átkarolta a nőt, és minden szenvedélyét a mozdulatba sűrítve a falhoz szorította.
Harry egyre kényelmetlenebbül érezte magát az immár négy tüske és az egész szituáció miatt. A kíváncsisága már nem terjedt ki a további eseményekre, így legszívesebben köddé vált volna. Inkább fel sem nézett a szenvedélyes csókra, de egyszer csak azt vette észre, hogy zöldes ragyogás vonta be a szobát. Lil és Piton körül valami furcsa, nem emberi mágia lebegett, és fonta össze őket végérvényesen. Harry ezt a pillanatot használta ki arra, hogy kisurranjon a fa mögül, és az emeletre meneküljön.
Útközben kihúzkodta a tüskéket a lábából, és megállapította, hogy teljesen felesleges volt Piton karácsonyi ajándékával fáradnia. Lil ötletessége egyszerűen verhetetlennek számított.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
Másnap az ajándékosztásnál Lil és Piton futott be legutoljára. A bájitaltanár arca kisimultnak tűnt, de gondosan kerülte Aberforth tekintetét. Az öreg varázsló vetett rájuk egy gyanakvó pillantást, Dumbledore viszont szokatlanul jókedvűnek tűnt.
- Áh, látom sikerült megoldanod a rejtvényt – nézett az unokahúgára. Lil értetlenül felvonta a szemöldökét, mire az igazgató az orrára bökött. Harry ekkor vette észre, hogy eltűnt róla a zöld pötty.
Lil ekkor értette csak meg a célzást. Látszott rajta, hogy a pöttyről teljesen megfeledkezett. Harry gyanította, a rejtvény megoldása maga a csók volt.
- Ó, igen – mondta hamiskás mosollyal Lil – Bocsánat, hogy ilyen soká tartott, de nem említetted, hogy segítséget is használhatok.
- Pedig pont ez volt a lényeg – mosolygott szélesen Dumbledore, mint akinek sikerül egy ravasz terve, és vetett egy pillantást Pitonra – Örülök, hogy végre rendeződött a helyzet.
Piton igyekezett sehogyan sem reagálni. Aberforth úgy érezte, hogy valami érthetetlen folyik körülötte, amit úgysem tud kibogozni, és igencsak ingerült lett.
- Na, kíváncsi valaki az ajándékokra? – mordult fel végül, és gyanakodva nézte az egész társaságot.
Harry megpróbált igencsak értetlen arcot vágni a történtekre, és kapva kapott Aberforth ajánlatán. Vetett egy nem túl barátságos pillantást a fenyőre (akit a tegnap éjszaka óta személyes ellenségének tekintett) és Dumbledore-ékkal együtt nekilátott az ajándékbontogatásnak.
Dumbledore-tól és Elanortól egy hagyományos varázslóruhát kapott: elegáns csatos csizmát egy sötétbarna nadrággal, palackzöld, sarkirókaprémmel szegett köpenyt, és hosszú, sárkánymintával hímzett inget ezüstcsatos övvel, amibe belerakhatta a pálcáját. Harry meg sem tudott szólalni: már sokszor eszébe jutott, hogy nincs semmilyen varázslóruhája a Roxfortos talárokon kívül. Végül csak egy puszit nyomott mindkettőjük arcára.
Aberforthtól egy üveg Lángnyelv-whiskyt kapott, Liltől pedig egy dobozt, tele furcsa magokkal. A doboz fedelén Lil girbeguba betűi azt hirdették, hogy „Gyorsan növö, Nagy Növenyek" vannak benne.
Mindekinek megköszönte, majd a többieket figyelte, ahogy az ajándékokat bontják. Vigyorogva nézte, ahogy Dumbledore a többiektől kapott könyvek után kinyitotta az ő csomagját, és hosszú, meleg zoknikat talált benne. Az öreg varázsló felkacagott, és Dobbyhoz hasonlóan a méltóságával nem sokat törődve mindet felhúzta. A zoknik úgy alakultak a lábához, hogy sehol se szorítsák, és állandóan változtatták a színüket.
Elanor egy mágikus órát kapott, ami jelezte, hogy melyik növényt mikor kell megöntözni, Aberforth pedig egy üveg extra hatásfokú Varázskosz-eltávolítót a kocsmájába egy öntakarító ronggyal együtt. Az öreg kocsmáros jóízűen nevetett a célzáson, Elanor pedig rögtön felrakta az órát a nappaliba.
Lil pár pillanat után megállapította a sárkányos könyvéből, hogy eddig helytelenül étkezett (már ami a tojásrántottát illeti), és kipróbált a haján egy pikkelyfényesítő bűbájt. Majd amikor a haja immár zöldes fényben ragyogott, lenyúlt a földre, és felvette a palack formájú csomagot. Elolvasta a cetlit, és Harryre mosolygott, majd hátranyújtotta az ajándékot az unottan ácsorgó Pitonnak.
- Ezt neked szánták – mondta sugárzó arccal.
Piton meglepetten vonta fel a szemöldökét és átvette a csomagot. Elolvasta az ajándékkísérőt, majd egy gyanakvó pillantást küldött Harry felé, és letépte a csomagolást.
Kritikus szemmel vizsgálta a folyadékot. Harry direkt nem írta rá, hogy mi van benne, és most lélegzetvisszafojtva várta, hogy Piton mikor jön rá.
A bájitalmester egy ideig lötykölte az átlátszó folyadékot, majd kinyitotta a dugót, és beleszagolt. Természetesen nem volt semmilyen illata. Lassan az asztalhoz sétált, és felvett egy csésze kávét, majd töltött belőle a palackból, és az ajkához emelte.
- Neee! – ordította Harry. Piton arcára kaján mosoly ült ki.
- Csak nem te magad készítetted, Potter? Mert akkor tényleg meggondolom, hogy beleigyak.
Harry meglepetten pislogott.
- Tudja, hogy mi van benne?
Piton ránézett a kávéjára.
- Most már igen. Az előbb még csak annyit tudtam, hogy vagy tiszta víz, vagy Formaváltó Tinktúra. Bár az előbbit kissé túl gonosznak tartottam volna egy griffendélestől, kávé-próba ilyenkor mindig bejön. Ha üres kávéba rakod a Formaváltót, ott átalakul… - itt belekortyolt a forró italba – Tejszínné és cukorrá. Remek munka, Potter – fejezte be a kiselőadást Piton, majd küldött egy felvillanó mosolyt a fiú felé.
- Öhhm, Hermione segített – vallotta be Harry.
- Ebben nem kételkedtem – tért vissza Piton gúnyos hangja, majd Lilre pillantott – És ne aggódj, gondoskodni fogok arról, hogy jusson annak is, akinek eredetileg szántad.
Harry vágott egy dühös fintort. Egyszerűen ki nem állhatta a mardekárosok ravaszságát.
Piton Dumbledore-éktól is kapott ajándékot, és nekik ő is adott – mint kiderült ugyanazt: vagyis a nemrégiben megjelent „Sötét varázslatok világos színben" című gyűjteményt Merlin múlt évben megtalált kézirataiból.
Harry felvette a varázslóruhát reggeli után, és nagyon kényelmesnek találta. Ez ellen már Aberforthnak sem volt szava. Elanor mosolyogva kijelentette, hogy ez a „legújabb varázslódivat", és ha sokat mászkál ilyesmiben nyilvánosan, egyre több gondja lesz a rajongókkal.
Harry tekintete ekkor elsötétült. Zavartan babrált az öv csatjával. Igazából nem akart sem rajongókat, sem interjúkat, legkevésbé pedig Voldemortot. Azt akarta, hogy ne érjen véget ez a karácsony. A régi boldogságára vágyott, és arra, hogy a végtelen űr a lelkében Ginny helyén ismét ki legyen töltve. De tisztában volt vele, hogy mindezt magának kell visszaszereznie.
Elhatározta, hogy még aznap este elbúcsúzik Dumbledore-tól, és az Odúba hoppanál.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------
A/N: Békés ünnepeket mindenkinek:D
Tudom, hogy a következő rész még a karácsony része, de egyrészt jobban hozzátartozik az elkövetkezendő eseményekhez, másrészt hosszú lenne ez a fejezet, és nincs időm megírni.
Minden bizonnyal így is lesz egy bónusz fejezet, aminek a címét azért nem árultam el, mert nagyon sokat mond :)
Nos, ez a fejezet… sajnos nem értek jól az érzelmekhez, így fogalmam sincs, hogy sikerült. :(
Nagyon csodálkoztam (és persze örültem) hogy ennyien írtatok az előző rész után. Örülök, hogy tia is itt van újra, és remélem, hogy nincs nagyobb baja!
Imlad Morgul, csak most olvastam el a mailedet, igyekszem átrágni a történetet, első pillantásra izgalmasnak tűnik!
Mindenkinek bocsi a késésért, de pár igazán kellemetlen probléma miatt csúsztam. Többen írtátok a pálcatörés furcsaságát - ez inkább csak egy jelképes dolog szerintem, de hozzátenném, hogy HAgrid pálcáját is eltörték, amikor kirúgták. Örülök hogy TimSawyer is szereti a kissárkányokat :) Mindenkinek digitális karácsonyi ölelés, annak is, aki nem írt :)