22. Találkozások
- Én ezt nem hiszem el! – nyavalygott Ron az Odú nappalijában, és egy jó adag házi karamellával vigasztalta magát. Harry csak vállat vont, Hermione viszont nem hagyta szó nélkül.
- Piton professzor nem is olyan szörnyű ember, miért ne lehetne boldog? – replikázott, mire Ron csak dühösen fújtatott.
- Muszáj volt elrontanod ezzel a karácsonyomat? – dörmögte Harry felé, és színpadias mozdulattal még egy édességet tömött a szájába, majd elnyúlt a díványon.
Harry vigyorogva figyelte őket. Aznap délután érkezett meg az Odúba, és Hermionét is itt találta. A lány pár óráig beugrott hozzájuk, míg a szülei Franciaország felé tartottak – ő a tervek szerint hoppanálva fog utánuk menni.
Mivel Mrs Weasley és a család többi tagja vásárolni mentek, Harry nyugodtan elpletykálhatta itt a nappaliban is a Lil és Piton közt történteket. Főleg azért, mert Hermione „szakértői" véleményére számított az eseményekkel kapcsolatban.
- Szerinted mi volt ez az egész? - kérdezte a lánytól – mit jelent az, hogy össze van kötve az életük…?
Hermione összehúzott szemöldökkel gondolkozott, végül sóhajtva félretette a mágiatörténet füzeteit (ő volt az egyetlen, aki le akarta tenni a RAVASZ-t ebből a tárgyból) és töprengve megszólalt.
- Talán valamilyen sárkány-varázslat… Ha mágikusan is összekötik az életüket, ami gondolom magától is bekövetkezik vonzalom hatására – itt Ron ismét felhördült – akkor ugyanabban az időpontban fognak meghalni.
- Piton le fogja rövidíteni Lil életét – húzta el a száját Harry.
- Vagy Boldemuder professzor meg fogja hosszabbítani az övét – tette hozzá Hermione a pontosság kedvéért. Ron szinte már láthatóan szenvedett.
- Még csak ez hiányozna… egy kétszáz évig élő Piton! – nyögte – Én nyugodtan akarom ünnepelni a százhuszadik születésnapomat! Mondd, Harry, ennek a nőnek egyáltalán nincs ízlése, vagy mi?
Harry megvonta a vállát. Neki sem tetszett a dolog, de nem fűzött hozzá további megjegyzéseket.
- Lehet, hogy tud valamit Pitonról, amit mi nem – mondta bizonytalanul – Lil sokkal megfontoltabb, mint amilyennek látszik.
Hermione csak megrázta a fejét, és ciccegett. Nem titkolta Harryék előtt, hogy cseppet sem kedveli Lil hozzáállását a problémák megoldásához.
Harry ásított egyet, és nézte, ahogy Hermione teljes figyelme ismét a mágiatörténet jegyzetére fordul. Ron a díványon hasalva szórakozottan babrálni kezdte a szőnyegen ülő lány göndör fürtjeit. Hermione csak akkor fordult hátra, amikor Ron egy csibészes mosollyal meghúzta a haját.
- Ronald Weasley, volnál szíves abbahagyni ezt a gyerekes bosszantást? – rivallt rá.
- Nem bírom nézni, ahogy tanulsz – nyavalygott Ron – Lelkiismeret-furdalásom lesz tőle…
- Helyes! – vonta össze a szemöldökét Hermione – Legyen csak! Egész délelőtt kviddics-edzéstervet csináltál! Tudod, mennyi mindent lehetett volna tanulni ezalatt?!!
- Tudom – vigyorgott Ron – Harryvel fél napot tanultunk asztronómiára, és átmentünk, nem?
- De ez RAVASZ vizsga lesz! Az RBF meg sem közelíti…
- Jó, jó! – szólt közbe Ron – Megígérjük, hogy fél napnál többet tanulunk átváltoztatástanra, de most karácsony van, Hermione!
Harry mosolyogva figyelte, ahogy Ron feltűnően továbblustálkodott, Hermione pedig pár szemrehányó pillantás után vadul lapozgatni kezdte a jegyzeteit.
Nem akart szólni nekik, hogy nagy valószínűséggel meg sem lesznek tartva a vizsgák… Pedig szinte biztos volt benne, hogy elmaradnak, talán a Roxfort is bezár, ha minden így folytatódik. Komoran az ölében fekvő Reggeli Prófétára pillantott. Mióta Lupin volt a miniszter, egyre jobban megbízott a cikkek igazságtartalmában, de ez cseppet sem jelentett jót.
Halálfalók Dublinban… Mugligyilkosságok… Eltűnések… A szokatlanul kemény tél, áldozatok ezreit követelő „természeti csapások"… Megborzongott, és jobban magára húzta a foltokból összevarrt, meleg takarót. Kinn kisebb vihar alakult ki, és az Odú ablaka alá fújta a sűrűn hulló havat, de Harry gondolatai a fehér kavargásról sötétre fordultak.
Vajon mit csinál Voldemort az utolsó Horcruxszal? Elviszi magához? Valahogy kételkedett benne. Ha jó helyre rejtette… erős varázslatokkal védi… akkor elég, ha megfigyelés alatt tartja. Vagy mégsem…?
Szívesen megkérdezte volna erről a barátait, de nem jött hang a torkára. Nem akarta megtörni a békés hangulatot. Hermione tanul, Ron lustálkodik és nassol – mintha a világ teljesen rendben volna.
Újra a békíthetetlenül kavargó havat nézte, és pár szórakozott pöcköléssel leolvasztotta a jégvirágokat az üvegtábláról. Ekkor vette észre Mrs Weasleyt és az ikreket hoppanálni a kertben. Fred és George együtt jöttek, és magukkal hozták Ginnyt is.
Harry az ajkait harapdálta, ahogy a lány karcsú alakját figyelte. Mind a négyen megküzdöttek az orkánszerű széllel, végül megkönnyebbülten csukták be maguk mögött az Odú ajtaját. Mrs Weasley annyira zaklatott volt, hogy észre sem vette a nappaliban ücsörgő Harryt és Hermionét.
- George, ez volt az utolsó alkalom, hogy rávettetek ilyesmire! – jelentette ki dühtől remegő hanggal, miközben pattogó pálcamozdulatokkal felszárította a csizmájuk körül növekedő tócsát.
- Anya, ez volt a legújabb találmányunk – válaszolt George, és kissé bűnbánóan lesegítette Mrs Weasley kabátját – Minden teszten jól működött…
- Hahh! – horkant fel Mrs Weasley – Anyátok volt az utolsó kísérleti nyúl, ez biztos!
Harry már egy ideje észrevette, hogy Ginny őket figyeli, és most véget akart vetni a vitának.
- Anya, vendégeink vannak – mondta, és Harryékre villantott egy mosolyt. Harry illedelmesen köszönt Hermionéval együtt, és közben nagyon remélte, hogy Mrs Weasley már nem neheztel nagyon amiatt, hogy testet cseréltek a lányával…
- Harry drágám! – lágyult el Mrs Weasley arca – Nagyon reméltük, hogy megérkezel! És Hermione! Csak nem elkezdtél már most tanulni?
Ron előrébb kúszott a díványon, hogy láthassa őket.
- Anya, Hermione hét éve kezdett el tanulni, és abba sem hagyta azóta – morogta – Most csak minket bosszant vele.
- A bosszantásról én is tudnék mesélni – fordult ismét szigorúra Mrs Weasley pillantása, miközben az ikreket mustrálta. Majd kissé túl erős pálcamozdulatokkal a fa alá lebegtette a vásárolt ajándékokat, és bosszús morgolódás közepette a konyhába csörtetett.
Fred és George eddig bűnbánó arckifejezését elégedett vigyor vette át, és a szintén mosolygó Ginnyvel együtt csatlakoztak Harryékhez.
- Mi történt? – suttogta Ron kíváncsian. George elkezdte volna mondani, de a feltörő kuncogás miatt be kellett fejeznie. Fred is próbálkozott, de végül feladta, és együtt vonaglottak a földön, a kezüket szorosan a szájukra szorítva. Csak Mrs Weasley hangos csörömpölését lehetett kihallani a konyhából.
Harry most felvont szemöldökkel nézett Ginnyre.
- Rávették anyát, hogy próbálja ki az Ötletelőt – fogott bele a lány gyanúsan megránduló ajkakkal – Ez Fred és George legújabb találmánya, egy sisak, amit ha felveszel, megmondja, hogy milyen karácsonyi ajándéknak örülnél a legjobban, és azt hol lehet beszerezni… - Ginny hangja itt elcsuklott a nevetéstől. – Még akkor is, ha te magad sem tudod. Az ikrek megígérték neki, hogy bármit megvesznek neki, amit kihoz az Ötletelő… Aztán amit a gép ráírt a pergamenre…
Tovább már nem tudta folytatni. Ron bosszús arccal nézte a visszafojtott nevetéstől fetrengő testvéreit, de végül Fred megkönyörült rajtuk, és nagy nehezen elővett a zsebéből egy pergamendarabot. Harry, Ron és Hermione együtt kezdték el olvasni.
A Legtökéletesebb Ajándék Molly Weasley részére: Gilderoy Lockhart
A hely, ahol megveheted: Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Istápoly, Elmeosztály
- Uhh – kommentálta Harry és Hermione, miközben Ron csatlakozott a szőnyegen guruló testvéreihez. Ginny tért először magához.
- Igazából nem vicces a dolog – mondta mélyeket sóhajtozva – Anya teljesen kiborult, és el is sírta magát. Azt mondta, hogy a legtökéletesebb ajándék számára az lenne, ha Tudjukki végleg eltűnne a világról, és biztonságban lenne a családja… Nem pedig egy „bolond piperkőc".
Erre már az ikrek is lecsendesedtek, és vetettek egymás közt egy bűnbánó pillantást.
- Azt hittük, hogy anya meg fog fojtani minket – suttogta Fred – Pedig a szerkezet tényleg jól működik…
Fred halk hangját azonban félbevágta az ablaktáblán kopogó bagoly. Az ikrek beengedték a didergő madarat, Ron pedig feltápászkodott a szőnyegről, és leoldotta a bagoly lábáról a levelet. Gyorsan végigfutott a sorokon.
- Nahát, Bill és Fleur benéznek ma este – mondta fennhangon, majd felnézett a papírból – Mi lehet ilyen fontos? Úgy tudtam, Franciaországban maradnak az ünnepekre…
Mrs Weasley kíváncsian feltűnt a szobaajtóban, Fred pedig vigyorgott.
- Talán fontos bejelentenivalójuk van! – találgatott, majd hátranézett – Lehet, hogy nagymama leszel, anya!
- Ugyan már, Fred!
- Miért? Öt hónap házasság után minden tisztességes Weasley összehoz legalább egy gyereket, nem?
- Fred! – szörnyülködött a boszorkány – Hogy beszélsz a családról?
Harry észrevette, hogy Mrs Weasley haragja immár nem valódi, de a beszélgetés többi részére már nem figyelt oda. Ginny felcsengő nevetése elvonta a figyelmét, és észre sem vette, hogy elég bambán a lányt figyeli. Mint annyiszor az elmúlt hetekben, most is megpróbálta elemezni azt az ismerős-idegen érzést, amit Ginny közelsége okoz benne. Lassacskán szinte darabokra boncolta az érzelmeit, de még mindig nem értette saját magát.
A jégvirág közben visszanőtt az ablakra, és Harry immár dermedten nézte a lány vörös tincseit. Amikor észrevette, hogy Ron és Hermione őt figyeli, küldött feléjük egy igencsak gyatrára sikerült mosolyt, és a tekintetét erőszakkal a kinti hóviharra fordította.
---------------------------------------------------------------------------------------------------
Hermione este hat körül ment a szülei után. Harry szinte érezte, hogy végig akart tőle kérdezni valamit, (és csak reménykedett, hogy ennek a dolognak semmi köze Ginnyhez) ám Hermione végül faggatózás nélkül távozott.
Bill és Fleur valóban megérkeztek aznap késő este, de még nem elég későn ahhoz, hogy lekéssék az ünnepi vacsorát. Ezzel ugyanis Mrs Weasley meg akarta várni a családfőt, akit a munkája mostanában sokáig benn tartott a Minisztériumban.
Pár perccel később azonban Mr Weasley is hoppanált a konyhában, és bár sokkal nyúzottabbnak tűnt, mint eddig, mosolyogva üdvözölte Harryt és Billéket.
Mint vacsora közben kiderült, Fred gyanúja nem volt alaptalan: a büszkeségtől mosolygó Bill nemsokára bejelentette egy újabb Weasley-családtag érkezését. Mrs Weasley elsírta magát, és vagy ötször megölelte Fleurt, Ron pedig nagyon feldobottnak tűnt a ténytől, hogy nagybácsi lesz.
Mrs Weasley ragaszkodott ahhoz, hogy Billék itt töltsék az éjszakát, és rögtön átrendezte nekik az ikrek szobáját. Ezek után előkereste az összes olyan könyvét, ami a terhességről szól (szerencsére egyik sem volt Lockhart szerzeménye), és mindet rásózta Fleurre.
Harry egy ilyen fontos családi esemény közepette kicsit kényelmetlenül érezte magát. Főleg, hogy Mrs Weasley kénytelen volt teljesen átrendezni a szobákat. Már épp azon gondolkozott, hogy hogyan varázsoljon még egy ágyat neki, amikor Harry felajánlotta, hogy szívesen alszik a nappaliban a kanapén.
Az Odú aznap csak későn csendesedett el. A Weasley-család órák hosszat beszélt még a fa körül, és ezúttal még csak szóba sem került a háború, ami már magában is ünnepi eseménynek számított. Felbontották a bort is, amit Harry hozott. Senki sem tudta, hogy valójában Dumbledore küldte, mégpedig ugyanabból az évjáratból, mint amit Harryvel ittak legutóbb.
Harry bárhogy is igyekezett, nem tudott hozzászólni az egyre felhőtlenebb hangulatú beszélgetéshez. Egyszer csak azon vette észre magát, hogy egy pohár borral a kezében az ablak mellé húzódik, a szoba legsötétebb sarkába. Akárcsak Piton nemrég, az igazgató házában… Keserűen elmosolyodott az összehasonlításra. Vajon tudatosan rekeszti ki magát a beszélgetésekből, mint Piton? Vajon most már ő is képtelen a boldogságra? Mennyi szörnyűséget, harcot és szenvedést bír ki egy emberi szív…?
Komoran belekortyolt a borába, és hirtelen sokkal öregebbnek érezte magát, mint a torkát végigégető ital.
----------------------------------------------------------------------------------------------
Az Odú már rég elcsendesedett, Harry mégis sokáig ült még a kandalló fényénél. Mrs Weasley megágyazta neki a kanapét, de nem volt sok kedve lefeküdni. Hallgatta, ahogy az erős szél jeget és havat hord az ablaktáblákra, és először az Odúban eltöltött napok alatt rossz kedve volt. Ron megpróbált beszélni vele még lefekvés előtt, de egy könnyed vigyorral biztosította arról, hogy semmi baja.
Pedig volt. Tudta, hogy ez az egész karácsonyi vidámság hazug áltatás csupán. Voldemort bizonyára ma éjjel is ölt embereket… Talán védtelen muglikat. Persze nem „feltűnően", hiszen neki sem áll érdekében, hogy a muglik tudomást szerezzenek a varázslóvilágról. Épp „csak" annyi bajt okozott, hogy lefoglalja a Minisztérium minden erejét, és egy anyagilag megnyerhetetlen háborúba sodorja őket. Bele sem mert gondolni, hogy mi lenne, ha valóban szabadjára engedné pusztító erejét…
Szinte látta maga előtt Voldemortot. Úgy érezte, ismeri őt, és kirázta a hideg attól, amit megértett belőle. A hideg számítást, a kegyetlenséget, cselt a cselben, árulást az árulásban… Tudta, hogy bármit is gondoljon róla, vagy a terveiről, ez a szörnyeteg rá fog cáfolni. Érezte, hogy készül valamire…de kiszámíthatatlan volt minden tette.
- Még nem alszol?
Harry összerezzent az ismerős hangra.
- Ginny…?
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette a lányt. Ginny egy foltozott háziköntöst viselt, és fesztelenül mosolyogva leült a másik fotelbe.
- Igazából semmi esélyünk rá, hogy nyugodtan beszélgessünk valamikor az ünnepek alatt, úgyhogy ha aludtál volna, akkor is felébresztelek.
Harry kicsit meglepetten felvonta a szemöldökét.
- Te…beszélgetni akarsz velem?
- Persze – nézett vissza rá Ginny gyanakodva – Miért, te nem?
- Dehogynem! – vágta rá gyorsan Harry, de igazából fogalma sem volt arról, hogy miről beszéljenek. Ezzel a lány is így lehetett, mert pár másodpercig mindketten a kandallót nézték. Végül Harry szólalt meg.
- Nem volt nagyon mérges anyukád a testcsere miatt? – kérdezte egy apró mosollyal. Ginny egy kicsit elvörösödött, de végül zavartalanul válaszolt.
- Viccelsz? A Reggeli Próféta úgy hozta le a történetet, mintha valami nagy hős lennék, és Harry Potter igaz szerelme – itt elhallgatott, mert rájöhetett, hogy a hangja akaratlanul is gunyorosra sikeredett – Bocs, nem úgy gondoltam…
- Semmi… - nyelte le a gombócot a torkában Harry – Ezek szerint… Mrs Weasley nem tud arról, hogy mi… hogy mi történt velünk?
Ginny némán megrázta a fejét.
- Nem akartam még ezzel is terhelni – tette hozzá magyarázatképpen – Elég sok baja volt mostanában… Egész nap egyedül van, apát alig látja, annyi a dolga, és folyton aggódik mindannyiunkért. Apa szerint rémálmai is vannak.
Harry komoran bólintott. A rémálmok valahogy elszaporodtak mostanában…
- Ginny – mondta végül halkan – Én… nem vagyok túl jó ilyen kérdésekben. Annyiszor próbáltam kideríteni, hogy mit érzek… De végül csak haragot találtam Voldemort iránt, amiért ezt tette.
Nagy meglepetésére Ginny elmosolyodott.
- Ahogyan én is. Ezért vagyok most itt – Harry értetlen tekintetére magyarázkodva folytatta – Úgy értem, függetlenül a történtektől, mi sok időt töltöttünk együtt, de leginkább csak kviddics-edzéseken… Tulajdonképpen Ron és Hermione sokkal jobban ismernek, mint én.
- És? – vonta fel a szemöldökét zavartan Harry, mert fogalma sem volt arról, hogy Ginny mire akar kilyukadni.
- Meg akarlak ismerni – mosolygott elnézően a lány – Benne vagy?
- Hát… persze.
- Akkor kérdezhetek tőled?
Harry bólintott, és Ginny játékos mosolyát fürkészte.
- Milyen kérdések lesznek?
- Csak a legfontosabbak – titkolózott Ginny – Felkészültél?
Harry egyre növekvő érdeklődéssel mondott igent. A lány becsukta a szemét, mintha vissza akarna emlékezni valamire.
- Szerinted mi a legjobb dolog a világon?
- Öhh – Harryt mellbevágta a kérdés. Mégis, milyen választ vár el a lány?
- Gyerünk – bíztatta Ginny – Mondd azokat a dolgokat, amik először az eszedbe jutnak! Itt nincsenek jó vagy rossz válaszok, csak kiderül, hogy milyen ember vagy.
- Az nem biztos, hogy jó – mosolygott komoran Harry.
- Nekem más a véleményem erről – erősködött Ginny – Gyerünk, nem fog fájni!
Harry sóhajtott. Mindegy, már beleegyezett a játékba.
- Hát… Szeretek… nyugodtan aludni – mondta halkan, bár meglehetősen ostobának érezte magát – És… szeretem például azt a pillanatot, amikor egy hosszú hajsza után elkapom a cikeszt.
- Jó, ez jó! – bólogatott Ginny és előrehajolt – Mit szeretsz még?
- A telet – sütötte le a szemét Harry, majd a sötét ablakkeretre nézett – Szeretem, amikor elfed mindent a hó… Eltűnnek a színek, és minden fehér lesz.
Fogalma sem volt, hogy miért fecseg ilyen ostobaságokat a lánynak, de Ginny érdeklődve hallgatta.
- És szeretek a Roxfortban lenni… - tette hozzá aztán - Tudod, csak lenni ott.
- Most ugye nem a bájitaltanra gondolsz? – mosolygott hamiskásan Ginny.
- Nem – vigyorgott Harry – de még az órák nagy részét is szeretem.
- Rendben – bólintott a lány – Nagyon jó! És mi az, amit nem szeretsz csinálni?
Harry belebámult a tűzbe.
- Hát… - mondta halkan – Nem szeretem az az érzést, hogy meg kell felelnem valaki elvárásainak.
- Hmm, ez tetszik. És még?
- Nem szeretem a kérdéseket – vigyorgott a lányra, mire Ginny kuncogva hátradőlt.
- Ne haragudj – mondta végül – Csak fogalmam sem volt, hogy kezdjünk hozzá a beszélgetéshez.
- Ez ismerős érzés – bólintott Harry – De ilyen komoly kérdésekre nem vagyok felkészülve. Azt hiszem, én sem ismerem eléggé magam.
- Valóban nem volt fair – válaszolt a lány, és a karjait összefűzve Harryt fürkészte – Cserébe én is elmondom, hogy legjobban azt szeretem, amikor megszokott dolgok történnek. Tudod, hogy itt van a család, és legalább az illúziója megvan a békének.
- De ez nem valóság – nézett rá komoran Harry – A valóság a háború, ami talán mindannyiunkkal végez…
- Harry – vágott közbe Ginny nagyon komoly arccal – Nincs semmi, ami fontosabb az illúzióidnál. Ha mindig a valóságot látnád, nem lenne erőd tovább küzdeni.
Harry lassan felemelte rá a tekintetét.
- Én mindig a valóságot látom – mondta rekedten, és tompán fájni kezdett a sebhelye – Annak is a rosszabbik oldalát…
- Ezért csodálom, hogy egyben vagy még – mosolygott újra Ginny – Van benned valami… Ami nem engedi, hogy meghátrálj.
- Én attól tartok, hogy nincs – suttogta Harry, és mindkét kezével megdörzsölte a sajgó homlokát. Mintha kimasszírozhatná a fájdalmat, és eltüntethetné a régi forradást. Ginny vékony ujjai egy tétova mozdulattal körülfonták a csuklóját.
- Harry – mondta halkan – Csak annyit akartam mondani, hogy bármi is legyen köztünk, számíthatsz rám. Én… Csak azt próbáltam kideríteni, hogy valójában miért szerettelek… És most már biztos vagyok benne, hogy nem a hírneved miatt.
Harry meglepetten nézett fel rá. Érezte a lány erejét és magabiztosságát, és ez ámulatba ejtette. Ginny hosszú hallgatás után felállt, és egy csókot lehelt Harry homlokára, ami még mindig őrizte a durva dörzsölés nyomait. Harry lesütötte a szemét, és magának sem merte bevallani, hogy enyhült a tompa fájdalom.
Ginny végül eleresztette őt.
- Most már aludj – suttogta, és hátat fordított. Harry meredten nézte a tűz fényében meglibbenő hajzuhatagot, majd elmosolyodott.
- Meséltem már, hogy Piton egyik öregítő bájitalának hála láttalak hatvan évesen? – szólt a lány után. Ginny megfordult, és kíváncsian felvonta a szemöldökét.
- Csak nem? És milyen voltam?
- Gyönyörű, akárcsak most – mondta könnyedén Harry, mire a lány halkan felnevetett.
- Te aztán értesz a romantikához, Harry Potter – rázta meg a fejét, majd a lépcső felé indult. – Ne hidd, hogy ezzel megúsztad a többi kérdésemet! – szólt vissza még egyszer, azzal a karcsú alakja eltűnt a tűz fényköréből.
---------------------------------------------------------------------------------------------------
Másnap nem csak az ajándékok okoztak meglepetést. Harry ugyan mindenkinek igyekezett valami apróságot adni, de Mrs Weasley később biztos nem emlékezett már az éneklő sótartóra, tekintve az ebéd közben történteket.
Harry épp arra gondolt, hogy tavaly pont ilyenkor zavarta meg a nyugalmukat Scrimgeour, amikor valaki most is kopogtatott az ajtón. Mindenki meglepetten nézett fel a tányérjából. Végül Mrs Weasley megtörölte a kezét, és a bejárat felé indult. Harry kíváncsian nézte, ahogy kinyitja az ajtót, és elfehéredik.
- Percy! – lehelte remegő hanggal, és hamarosan egy magas fiatalember lépett be az Odúba, a süvegét zavartan gyűrögetve.
Először dermedt csend támadt, mire Percy lesütötte a szemét.
- Ezúttal senki sem kényszerített, hogy jöjjek, anya – suttogta, de Mrs Weasley már zokogva rávetette magát.
- Óh, Percy…
Az ikrek és Ron rögtön felmordultak Harry mellett.
- Van még egy kevés Agylágyítóm – mormogott George – Mit gondolsz, nem kéne bevetnünk?
- Dehogynem – dünnyögte Fred – nem fogom elviselni még egyszer ezt a…
- Fiúk! – szólt rájuk Mr Weasley, talán először a nap folyamán, és ő is felállt az asztal mellől. Gyengéden lefejtette zokogó feleségét a fiáról, és halkan szólalt meg.
- Remélem, velünk ebédelsz.
Percy nem tudott a szemébe nézni, és olyan erősen szorította a süvegét, hogy elfehéredtek az ujjai.
- Apa, én nagyon sajnálom, ami…
- Nem akarom most hallani, Percy – vágott közbe Mr Weasley szokatlanul komolyan – Lesz időnk beszélni, de ma karácsony van… És ez a család ünnepe.
Percy teljesen megrendült. Kinyitotta és becsukta a száját, de egy szót sem tudott szólni. Lassan, tétován az apjára nézett, és megremegett az ajka.
Harry eddig furcsállta, hogy Percy miért nem kereste fel rögtön a családot a minisztériumi eset után, de most már megértette. Félt a visszautasítástól, a megalázástól, és attól, hogy nyíltan be kelljen ismernie a hibáit… De az apja most még csak a bocsánatkérését sem akarja hallani!
A fiatalember válla megrándult, és most már együtt zokogott az anyjával.
- Ez undorító – suttogta Fred szintén megrendülten.
- Az…az – értett egyet George elcsukló hanggal – Te figyu, én ezt nem bírom. Ha nem robbantunk fel valamit, elbőgöm vagy elhányom magam.
- Van pár petárda Ron csirkéjében – válaszolt sürgetően Fred, mire Ron rögtön lerakta a kését – Hé, csak vicc volt!
Fleur egy darabig nézte a családi jelenetet, majd Billhez fordult.
- Ő áz eltévedt báhrány? – kérdezte aztán.
- Még hogy bárány – morogta George – egy vérszívó denevér, undorító kullancs…
- Nyálkás csiga, egy utolsó tetű… - tódította Fred, de rögtön elhallgatott amint Mrs Weasley melléültette Percyt.
Az ebéd ezek után szokatlanul csendesen telt el. Harry szinte biztos volt benne, hogy Percynek rengeteg mesélnivalója lenne, főleg miután meglátott a kezén egy aranygyűrűt. De a jég csak nehezen tört fel. Még az ikrek sem szabotálták az ebédet semmivel, Mrs Weasley pedig szemmel láthatóan úgy próbálta ellensúlyozni az eltelt éveket, hogy degeszre etette a fiát. Mindenki olyan lassan evett, amilyen lassan csak tudtak, hogy elkerüljék a kínosabb perceket. Végül maga Percy törte meg a csendet.
- Még nem gratuláltam a házasságotokhoz – mondta lassan, Bill és Fleur felé fordulva.
- Köszönjük – bólintott a bátyja, majd a tekintete Percy gyűrűsujjára siklott – De úgy látom, te hamar feladtad az agglegényéletet. Megtudhatnánk, ki a szerencsés?
Percy elvörösödött a kíváncsi pillantások alatt.
- Penelope Clearwater – válaszolt lesütött szemmel – még a Roxfortban kezdünk el járni, talán emlékeztek rá…
- Én igen – kotyogott közbe Ginny, és küldött Harry felé egy pillantást. Egyikőjük sem tudta elfelejteni Ginny első évét.
- Mikor házasodtatok össze? – kérdezte Mrs Weasley gyanúsan fátyolos hangon.
- Szeptemberben – rakta le a villáját Percy, és el-elcsukló hanggal folytatta - Anya… én már… hónapok óta el akartam jönni ide… Annyira sajnálom, hogy…
De nem tudta tovább folytatni. A vállát ismét sírás rázta meg, és az anyja vállára borult.
- Úgy… gyűlöltem már az egészet… a Minisztérium… tele volt halálfalókkal… Féltem…
Harry az ikrekre sandított, de Percy hirtelen vallomásától úgy tűnt elment a kedvük a viccelődéstől. Még Ron is az események hatása alatt volt.
Nem csoda, hogy a Weasley-család egyik tagja sem vette észre, hogy ismét kopogtattak. Harry végül észrevétlenül felállt az asztaltól, és kisurrant a bejárati ajtóhoz. Amikor kinyitotta nem akart hinni a szemének.
- Tonks! Tanár úr! – mondta meglepetten, majd elvigyorodott – Akarom mondani, miniszter úr…
- És a Remushoz mit szólnál? – kérdezte Lupin szintén mosolyogva.
- Talán menni fog – egyezett bele Harry, majd kényelmetlenül hátrapillantott – Öhh, bár nem én lakok itt, szerintem Mrs Weasley is beinvitálna titeket, csak most…
- Tudjuk, megérkezett Percy – bólintott Tonks – Remusszal már vagy két hete próbáljuk meggyőzni arról, hogy Arthur nem fogja leharapni a fejét, ha visszajön.
- Hát igen… Nos hát…
- Igazából nem is akarunk bemenni – mondta Lupin – Veled akartunk beszélni. Nem láttunk a miniszteri esküm óta, és van néhány családi újdonság.
Harry ekkor már tisztességesen didergett a nyitott ajtóban.
- Oh… Rendben… akkor sétáljunk egyet – mondta, és lekapta a köpenyét a fogasról, majd találomra felhúzott egy gumicsizmát a sok közül, (gyanította, hogy Ginnyét, mert pokolian szorította a lábát), végül követte Lupinékat.
- Az esküvőtökről már tudok – jegyezte meg – Vitrol írt róla.
Látta, hogy apja volt barátja mélyen elvörösödik.
- Hát igen… - motyogta zavartan – A sajtó szét akart szedni, úgyhogy direkt nem hívtunk meg senkit, csak Tonks szüleit. De Vitrol valahogy túljárt az eszünkön…
- Igazából bejegyzetlen animágus – legyintett Harry, és elkergetett egy kíváncsi kertitörpét – Egy idegesítő poloska. De ne tartóztasd le, néha elég hasznosnak bizonyul.
- Honnan tudsz te ilyesmit? – nevetett Lupin – Várj, inkább nem vagyok rá kíváncsi…
- Pedig semmi törvényellenes dologról nincs szó – nézett fel Harry ártatlanul, majd a kézenfogva sétáló Tonksot és Lupint nézte – Miről akartatok beszélni?
Lupin átküzdötte magát egy hóbuckán, majd magához húzta Tonksot, és szinte félszeg mosollyal Harry felé fordult.
- Ha minden rendben ment volna, apádat kértem volna fel erre – tétovázott – De nagyon remélem, hogy te is elvállalod a feladatot, és leszel a keresztapja a kislányunknak…
- Nahát – vigyorodott el Harry, és egy pillanatra még a lélegzete is elakadt – Gratulálok…! Hát ez nagyon… váratlan volt!
- Nekünk is – csúszott ki Tonks száján, majd gyorsan hozzátette – Na nem mintha nem beszéltünk volna erről, de csak tanulságképpen megjegyezném, hogy ne bízz meg egy bájitalban sem, amit készen vásárolsz…
- Oh… - esett le Harrynek – Nem fogok… Kösz, Tonks – Harry egy pár másodpercig hallgatott, amíg egy kis kék lángot varázsolt a kezébe, hogy csillapítsa a didergését. – Ezt a keresztapaságot mennyire gondoltátok komolyan?
- A lehető legkomolyabban gondoltuk – jelentette ki Lupin – Már nagykorú vagy, és nagyon örülnénk, ha vállalnád.
Harry pár pillanatig némán fürkészte a másik kettő boldogságtól ragyogó arcát, és hirtelen nagyon pocsék kedve lett.
Miért van az, hogy mindenki tud élni és boldog lenni annak ellenére, hogy Voldemort épp a világuk elpusztításán fáradozik? Percy megházasodott, Billék és Lupinék gyereket várnak… Harry mindeközben úgy érezte, hogy mindenki, aki gyereket akar felnevelni ebben a világban, súlyos merényletet követ el.
- Hát persze, hogy vállalom – mosolygott halványan - hogy ne vállalnám…
Lupin boldogan bólintott, de aztán nem kevés aggodalom vegyült a tekintetébe.
- Minden rendben van veled, Harry? – kérdezte halkan a fiú arcát fürkészve.
- Hát persze – hazudott Harry, majd gyorsan elterelte a témát – Megtudhatnám, hogy mi lesz a keresztlányom neve?
Tonks, aki semmit sem vett észre Harry váltakozó hangulatából, most felkacagott.
- Még nem tudjuk, de biztos, hogy nem Nymphadora! – mondta aztán – Szívesen várunk ötleteket tőled is.
- Gondolkozni fogok rajta – ígérte Harry.
Ám ekkor halk pukkanás hangzott mögülük, majd egy elfojtott káromkodás valami idegen hangzású nyelven.
Mindhárman megpördültek, és Harry döbbenten pillantott Lilre, aki most derékig állt a hóban.
- Remek, épp téged kereslek – jelentette ki a boszorkány minden fajta bevezető nélkül.
- Népszerű vagy ma – jegyezte meg Lupin somolyogva Harrynek.
- Áhh, helló Remus… Tonks – bólintott a boszorkány, és nem kevés mágikus segítséggel kikecmergett a hóból – bocsánat, hogy kihagyom a szokásos udvariaskodást, de sürgősen beszélnem kell Harryvel. És elfelejtettem cipőt venni.
Most mindhárman a boszorkány csupasz lábára néztek.
- Öh… Hát akkor, mi megyünk is, Harry – mondta Lupin – További szép ünnepeket!
- Sziasztok! – bólintott Harry, és Lillel együtt figyelték, ahogy a pár eltűnik egy pukkanás kíséretében.
- Mi történt? – fordult Harry a boszorkányhoz szinte lemondóan – Remélem, nem azt akarja bejelenteni, hogy összeházasodtak Pitonnal, mert mostanában mindenki ezt csinálja…
- Mi, hogyan? – nézett fel Lil meglepetten, mint aki nem ért semmit, és teljesen máson jár az agya – Miért mondanék ilyesmit? Különben is, szerintem mindent láttál a fa mögül.
Harry megtorpant, és leesett az álla.
- Ho… Honnan tudta? – dadogta zavartan.
Lil az orrára mutatott.
- Bűzlesz, akár egy halom vizes széna, és akkora zajt csaptál, mint egy rinocérosz – vigyorgott a boszorkány.
- Én nem akartam leskelődni – szabadkozott Harry – Piton miatt kellett elbújnom, hogy…
- Nehogy már zavarban legyél. Csak Perselusnak ne áruld el, rosszul viseli az ilyesmit.
Harry hümmögve elhallgatott, és a boszorkány csupasz lábfejére nézett.
- Nem fázik? – tette fel a költői kérdést.
- Hőbűbájt küldtem a talpamra – vonta meg a vállát Lil - No, mint mondtam sürgősen beszélnünk kell.
Ennek ellenére némán sétáltak el az Odú másik sarkáig, és Lil csak ott szólalt meg.
- Az apám elég furcsán viselkedett, miután elmentél – kezdte, és az ujja hegyéből küldött néhány vörös fénygömböt a lábfejére – Mármint, a szokottnál is furcsábban. Persze senki más nem vette észre rajtam és Albuson kívül.
- Imperius? – vonta fel a szemöldökét Harry rémülten.
- Nem, dehogy, félreértettél – rázta meg a fejét Lil – Az egész akkor kezdődött, amikor elkezdtük faggatni őt Griffendél pálcájáról, meg az eddigi Horcrux-kutatásairól…
- Gondolom, az apja most sem volt túl bőbeszédű – vetette közbe Harry kicsit bosszúsan.
- Ellenkezőleg – morogta Lil – Az jobban tetszett, amikor még nem mondott semmit, de most elég sokat beszélt.
- És?
- És hazudott, mint a vízfolyás – sóhajtotta Lil – Persze irtó ügyesen csinálta, remek okklumencia – pajzsot emelt, de Albussal rájöttünk a dologra.
- És? – kérdezte újra Harry, valami nagyon rossztól tartva, de Lil egyelőre nem tért a lényegre.
- Tudod, Harry, egy Dumbledore nem tartja túl elegánsnak a hazugságot – mosolygott keserűen – Ha az apám hazudott, az azt jelenti, hogy valami nagy hibát követett el, amit még magának sem mer bevallani.
Lil tartott egy kis szünetet, és újabb fénygömböket küldött a lábfejére, ami mintha kezdett volna zöldes színűvé válni.
- Szóval – folytatta tovább – Apám nem sokkal ezek után lelépett. Kerestem a kocsmájában, de csak annyit tudtam meg, hogy az utóbbi hónapokban többször napokra eltűnt. És mi észre sem vettük.
Harry megtorpant.
- Hova ment?
- Minden bizonnyal maga akarja rendbehozni a hibáját, bármi legyen is az – morogta Lil bosszúsan – Nyilván a pálca elrablása személyesen érintette, és talán azt is tudja, hogy Voldemort miképp rejtette el… Nem tudom, de azt igen, hogy valamit elhallgat előlünk, és jelenleg nincs az országban.
Harry sóhajtott egyet, majd fázósan összedörzsölte a kezét, és ismét belevarázsolt egy kék lángocskát. Ez komoly probléma volt, de mégis jobban tudta kezelni, mint a sorozatos házasságokat és keresztapasági kérdéseket, nem is beszélve a szerelmi ügyekről.
- Meg kell keresnünk - jelentette ki határozottan – Ha egyedül akarja elpusztítani a pálcát, abból semmi jó nem sül ki.
- Ez biztos, de egyedül megyek utána – rázta meg a fejét Lil – Mivel van köztünk vérségi kapcsolat, pár ügyes trükkel elvileg hamar megtalálom.
- De tanárnő…
- Ahogy McGalagony mondaná, erről nem óhajtok vitát nyitni – mosolygott Lil – csak azért kerestelek fel, hogy tudd, merre vagyok. Albussal tudom tartani a kapcsolatot, és egy-két héten belül a pokol fenekéről is előkerítem azt az ütődött vén bolondot.
Harry egy nem túl lelkes fintort vágott.
- Én nem tartom jó ötl…
- Dehogynem az – vágott közbe a boszorkány – A pajzsokat messziről is tudom figyelni, és az igazgatónővel már beszéltem, ő gondoskodik a helyettesítésemről, ha nem térnék vissza még a szünetben. De igyekszem, megígérem. Ha bármi gond lenne itt, Perselushoz is fordulhatsz.
Harry már el sem rejtette a fintort az arcáról
- Hát persze – morogta – Ő lesz az első, akit felkeresek…
- Remek! – mosolygott Lil elégedetten, mert nem értette teljesen az irónia fogalmát – Nohát, akkor végeztünk is, nem? Vagy még van más kérdésed is?
Harry megrázta a fejét, de aztán egy pillanat múlva mégis kicsúszott a száján:
- Miért pont Piton lett a párja? – kérdezte, de rögtön meg is bánta.
Lil lassan visszafordult, majd váratlanul elmosolyodott. Egészen úgy, mint Dumbledore, amikor Harry az Edevis tükrében látottakról kérdezte.
- Mert kitűnően tud főzni – mondta végül, majd meg sem várva Harry válaszát, egy köpönyeglobogtatással hangtalanul eltűnt.
--------------------------------------------------------------------------------------------------
Mire Harry visszatért, a viharos családi hangulatok már lecsillapodtak, így nemsokára elmesélhette Ronnak a legújabb fejleményeket. A szünidő további részét azzal töltötték, hogy megpróbálták kitalálni, merre járhat most Lil, de hírt nem kaptak felőle.
Amikor kisütött a nap, és elállt a szél, a Weasley-ikrekkel, Ronnal és Ginnyvel kimentek kviddicsezni a ház elé (Mrs Weasley nem engedte őket messzebbre) és Harry pár óráig újra tizenegy éves kölyöknek érezte magát.
Végül Hermione is befutott a franciaországi karácsonyozásról, majd miután közölték vele az aktuális gyerekszületések, házasságok, és egyéb események hírét, csaknem összeroppant, hogy ennyi mindenről lemaradt. Percy otthon töltött pár napot, majd Penelope-t is elhozta bemutatni.
Harry kapcsolata Ginnyvel elkezdett valamilyen mély barátsággá alakulni, de egyikőjük sem gyorsította az események folyását – megbeszélték, hogy nem tesznek semmi olyasmit, amit nem gondolnak teljesen komolyan.
Közben egyre aggasztóbb hírek jelentek meg a Reggeli Prófétában: Voldemort feltehetően a legtöbb európai országra kiterjesztette a befolyását, mert a Sötét Jegy egyre gyakrabban tűnt fel keleten is. A London-Roxmorts vasútvonalat napokra le kellett állítani egy szörnyű merénylet miatt. Nem sokkal később a kilenc és háromnegyedik vágány peronját valaki dögletes mocsárrá változtatta, és csak a legjobb átoktörők boldogultak az eltakarításával. A két merényletben összesen huszonheten haltak meg – de érdekes módon egy „aranyvérű" áldozat sem volt.
Harry látta, hogy a Minisztérium tehetetlen az ilyen partizánakciókkal szemben. Voldemort nagyon könnyen nagyon sok kárt tudott okozni, ami napokra lefoglalta a világos oldal minden ember- és galleon-kapacitását. Lupint mégsem marasztalták el, mert rendes „nagytakarítást" végzett a Zsebpiszok közben, és Voldemort számos kapcsolatát számolta fel ezzel.
Így történt, hogy Mrs Weasley kérésére hoppanálva, és nem vonattal érkeztek Roxmortsba. Harry áthozta Ginnyt is, és együtt mentek fel a kastélyba.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------
Végül Lilről nem érkezett semmilyen hír, sőt a két főnix is csak beköszönt Harryhez, mondván, hogy el kell simítaniuk valamilyen érdekellentétet a koboldok és a kentaurok közt.
Hétfőn az első SVK-órát McGalagony tartotta meg. Természetesen egy szót sem ejtett a vihar-varázslatokról, ahol Lillel tartottak, hanem megpróbált „hasznosabb" és „praktikusabb" bűbájokat okítani, így a duplaóra vége felé már gyakorlatilag haladó átváltoztatástant tanultak.
- Ha bájitaltanra is ő jön be, én kinyírom magam – jegyezte meg Ron, miközben a pinceterem felé tartottak - nem bírok ki napi két óránál többet vele.
- A tárgytranszformációk igenis hasznosak lehetnek sötét varázslatok ellen – vetette közbe Hermione, aki nagyon elégedett volt a dolgok alakulásával. Ron viszont elég felháborodott képet vágott.
- Mégis, hol a fenébe fogok használni egy tarajos gőtévé alakított kínai vázát?
Hermione ezúttal nem tudott mivel visszavágni. Kissé ingerült mozdulatokkal kipakolta a bájitaltan jegyzeteit az üstje mellé, majd meggyújtotta a lángot a szünet előtt elkezdett bőrnövesztő bájital alatt.
- Jobb lenne, ha ti is elkezdenétek – tanácsolta a fiúknak. Harry elhúzta a száját, és összenézett Ronnal. Ők a legutóbbi órát azzal töltötték, hogy próbálták levakarni Ron üstjéről a tőzegsáfránnyal együtt mágikusan odaégett angolnamájat, míg Lil meg nem szánta őket egy praktikus bűbájjal.
- Hermione, ne csináld! – mordult fel Ron – Te is tudod, hogy el se kezdtük főzni azt a szart!
- Tíz pont a Griffendéltől, Weasley – csendült fel mögöttük egy hátborzongatóan ismerős hang – És még tíz pont, mert nem ülnek a helyükön!
Az amúgy is hideg pincelevegő most mintha megfagyott volna körülöttük. Harry meredten nézte, amint Piton végigvonul a termen, olyan arccal, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Bár most már csak kilencen voltak haladó bájitaltanon, mindenki lebénultan nézte a jelenséget. Piton viszont még csak a jelét sem mutatta a zavarnak. Fekete talárja pont olyan vészjóslóan hömpölygött utána, mintha soha ki sem tette volna a lábát a pincéből.
Felállt a katedrára, és összefűzte a karját.
- Hány pontot vonjak még le, hogy hajlandó legyen helyet foglalni, Weasley? – kérdezte ragadozószerű pillantásával, mire Hermione lerángatta őt a mellette levő székre. Piton tekintete ezután a szintén dermedten ácsorgó Blaise-re siklott.
- A Mardekártól nem akarok pontot levonni, tekintve idei gyalázatos teljesítményüket, de ha így folytatja, megteszem, Mr Zambini.
A csendet vágni lehetett volna. Harry hátán futkosott a hideg Piton szokásos színjátékától, de el kellett ismernie, hogy hatásos volt. Pár másodperc múlva mindenki mozdulatlanul ült az üstje mögött, és próbált minél észrevétlenebb lenni.
- Kitűnő – gúnyolódott Piton – Azt hittem, már teljesen elfelejtették a fegyelmet – lassan körbesétált, és egy gyanús félmosollyal felvette az asztalról Ron jegyzetét – Lássuk, hol tartottak? – tette fel a költői kérdést, és belepörgetett a füzetbe. Ron összenézett Harryvel. Mindketten tudták, hogy leginkább mire használták Ron füzetét az idén.
- Úgy látom, Potter jobb amőbában – nézett fel Piton – Nem szégyelli magát? Húsz pont a Griffendéltől.
Harry kezdte egyre jobban unni Piton műsorát, de még nem volt vége. A varázsló felvette az ő füzetét is. Harry összefűzte a karját. Idén egy hasznos bűbájjal mindent belevarázsolt a füzetbe, amit Lil a táblára írt (így persze elég ideje maradt amőbázni), ezért kíváncsian várta, mi lesz Piton kifogása.
- Nocsak Potter… - ejtette ki a nevét aztán mérhetetlen elégtétellel a bájitaltanár – Mit értesz azalatt, hogy „Még egy apro tseppet bele-teszünk ha nem eleg zöldesh a szine"? A helyesírásod pocsék. Harminc pont a Griffendéltől.
Piton olyan kihívóan meredt Harryre, mintha elvárna tőle valami választ ezek után. Harry lassan felnézett rá, és rájött, hogy jelenleg nagyon nem érdekli, mi a célja Pitonnak ezzel a cirkusszal. A bájitaltanár egy pillanatig várt, aztán továbbindult Hermionéhoz.
- Ezt a moslékot ki is boríthatja, Granger – nézett bele a lány üstjébe – Ma nem ezzel fogunk foglalkozni.
- De tanár úr – siránkozott Hermione – Két órát dolgoztam ezen a főzeten, és már majdnem kész van…
- Mint mondtam, nem ez a mai óra anyaga – sziszegte Piton, és felemelte a pálcáját – Evap…
- Collectus! – csendült fel Harry hangja, mielőtt Piton kimondhatta volna az eltüntető varázsigét. A főzet kilebegett Hermione üstjéből, és vékony sugárban belefolyt az egyik üres palackba.
- Ez a főzet a gyengélkedőbe kell – nézett dühösen Pitonra – Ha nem vette volna észre, háború van! Nem dobhat ki öt uncia méregdrága holdkőport!
Piton összeszűkítette a szemét. Harry egy pillanatra meg mert volna esküdni arra, hogy halvány mosoly suhant át az arcán, aztán egy viharos köpönyeglobogtatással megfordult.
- Harminc pont a Griffendéltől, és büntetőmunka, Potter! Óra után jelentkezzen nálam!
Ron dühösen mormogott valamit, de hangosan egyikük sem szólt, csak Hermione villantott Harryre egy hálás mosolyt.
Piton ezek után nem rövidítette meg több ponttal a Griffendélt, csak felvarázsolta a táblára a Vérpótló Elixír receptjét, aztán minden figyelmét egy könyv olvasására fordította.
Harry bosszúsan nézte a tanárt, majd előkészítette a hozzávalókat. A főzet nagyon bonyolultnak tűnt, de Hermione izgatott véleménye szerint ez volt az egyik „legfontosabb kelléke" egy orvosi szobának, így szótlanul belefogott.
Amikor a duplaóra végén berakta a vérszínű főzetét Hermione hasonlóan vörös és a többiek gyanúsan zöld árnyalatú bájitalai közé, Piton felnézett a könyvéből. Csak egy pillantást vetett a főzetre, majd unottan megszólalt.
- Remélem, nem felejtette el a büntetőmunkáját, Mr Potter.
Harry némán intett Ronnak és Hermionénak, hogy majd később utánuk megy. Miután a barátai kimentek, visszafordult Pitonhoz.
- Remélem, hogy maga legalább jól szórakozott! – jegyezte meg bosszúsan.
- Ebben biztos lehetsz – dőlt hátra Piton egy elégedett mosollyal.
- Megmondaná, hogy miért vont le vagy ötven pontot a Griffendéltől?
- Százat vontam le – pontosított Piton, és egymásnak támasztotta hosszú ujjait – Úgy gondoltam, ideje behozni az éves lemaradásomat.
Harry elhúzta a száját, és leült Pitonnal szemben. Legszívesebben behúzott volna neki, de valahogy visszafogta magát.
- Rendben – sóhajtotta - Miről van szó? Gondolom nem véletlenül küldött büntetőmunkára.
- Kitűnő – mosolygott Piton – Egy pont a Griffendélnek Potter Mardekáros ravaszságáért!
A bájitaltanár ezután előredőlt, és a tekintetét mélyen Harryébe fúrta.
- De most térjünk a lényegre – jelentette ki – Nem egyedül leszel a „büntetőmunkán". Kénytelten voltam egy volt Mardekárost is megbüntetni…
Harry egy pillanatig meglepetten pislogott.
- Malfoy? – vonta fel aztán a szemöldökét.
- Pontosan. Eléggé… Meggyűlt vele a bajom mostanság.
- De sajnálom – jegyezte meg Harry gunyorosan – Malfoyban is bizonyára nagy lelkitörtést okozott a váratlan büntetőmunka…
- A kviddics-trófeákat fogjátok fényesíteni – folytatta Piton, és egy pillanatra sem hagyta magát kizökkenteni - Testhezálló feladat mindkettőtöknek, nem?
Harry nem válaszolt. Dühítette Piton módszere, és azt sem értette, hogy mit vár el tőle a varázsló.
- Azt akarja, hogy beszéljek vele? – nézett fel, majd megrázta a fejét – Én már azt is rossz ötletnek tartom, hogy akár egy percre is kiengedjük a szobájából.
Piton válasz helyett a két nappal azelőtti Reggeli Prófétát dobta Harry elé.
- Gondolom nem gyakran olvasol újságot, Potter… - jegyezte meg, míg Harry ránézett a címlapra: „Szökések az Azkabanból – külső segítséggel jutottak ki az elfogott halálfalók"
Harry ledermedt. Tényleg nem látta ezt az újságot, mert aznap pakoltak össze az Odúban és hoppanáltak ide. A tekintete végigsiklott a szökött rabok nevén és megállapodott Lucius Malfoyon.
- Nem bízok Draco-ban – jelentette ki Piton minden kertelés nélkül – Nem beszél velem, így nem látom át a szándékait. Kihallgattam ugyan pár csepp Veritaserummal, de az érzéseiről mit sem tudok. Lucius szökése most mindent megváltoztathat, és nekünk a legkevésbé sincs szükségünk egy árulóra a Roxfortban. Ki kell derítened, hogy mi motiválta Dracot az átálláskor, és hogy most…
- Teljesen megőrült? – vágott közbe Harry – Maga nem bízik Malfoyban, és engem kér meg arra, hogy figyeljem őt? Ha nem vette volna észre, gyűlöltük egymást! Hozzám se fog szólni!
Piton egy magabiztos mosollyal hátradőlt.
- Pontosan. De a legjobb gyógyír az egymás iránt érzett gyűlöletre, ha ezt az érzést egy harmadik személy ellen fordítjátok…
- Voldemort? – vonta fel a szemöldökét bizonytalanul Harry.
- Hmm, én magamra gondoltam – jegyezte meg Piton – Eléggé… „kiborítottam" Dracot az utóbbi hónapokban, téged pedig, Potter…
- Engem pedig az utóbbi években – morogta Harry, majd felállt – Értem a lényeget. Mikor jelentkezzek a… büntetőmunkára?
- Délután öt megteszi – mondta Piton, mire Harry kurtán bólintott, és a kijárat felé indult. Még mielőtt kilépett volna, a bájitaltanár utánaszólt.
- Száz pont a Griffendélnek.
Harry magtorpant, és visszafordult.
- Miért? – kérdezte gyanakodva.
- Egyrészt, mert tudtad, hogy hány uncia holdkőpor kell a Bőrnövesztőbe – válaszolta Piton, majd kaján mosoly suhant át az arcán – Másrészt, mert úgysem engedelmeskednek nekem a számlálók.
-------------------------------------------------------------------------------------------------
Ron és Hermione véleménye még Harryénál is borúsabb volt a találkozóval kapcsolatban. Mér akkor is, amikor Harry megnyugtatta őket, hogy Dumbledore emlékeinek hála több menekülőutat is ismer a Trófeateremből, nem is beszélve arról, hogy bármelyik festményben el tud tűnni.
Ez nem nyugtatta meg különösebben a barátait, így végül csak úgy engedték el Harryt, hogy vitte magával az ikrektől karácsonyra kapott Poloska egyik felét (a Telefül Fredék által továbbfejlesztett, „vezeték nélküli" változata volt) így Ronék hallhattak mindent, ha a közelben voltak.
Együtt mentek le a Trófeateremig, de oda már csak Harry lépett be, Ron baljóslatú megjegyzéseitől kísérve. A terem közepén ott állt Piton a sápadt Malfoy társaságában, és mindketten csökönyösen hallgattak. Amikor a bájitaltanár meglátta Harryt, hátat fordított Malfoynak, és a kijárat felé indult.
- Egy óra múlva legyenek készen! – vetette oda nekik – Varázspálcát természetesen nem használhatnak, amennyiben megteszik, arról én is tudni fogok.
Piton még egy jelentőségteljes pillantást vetett rájuk, aztán kiviharzott.
Harry először Malfoyra, majd az Univerzális Varázskosz-eltávolítóra nézett.
- Nem tudom, mi értelme van ennek – sziszegte Malfoy, és egy durva mozdulattal felkapta az egyik törlőrongyot – Úgy tudtam, hogy a haverod, Weasley másodikban alaposan lesikálta mindet.
Harry elhúzta a száját. Pontosan ezért nem akart beszélni Malfoyjal – mint majdnem minden kellemetlen Roxfortos élménye, ez is hozzá fűződött.
- Azóta eltelt néhány év – jegyezte meg barátságtalanul, majd felkapta a másik rongyot, és hátat fordított a mardekáros fiúnak. Pár pillanat múlva meghallotta, hogy Malfoy is elkezd dolgozni. Sokáig csak a törlőrongyok súrlódó neszét lehetett hallani. Harry próbálta lenyelni mindazt a rossz érzést, amit a másik jelenléte okozott benne, de nagyon nehezen ment.
- Még hogy ne használjak varázslatot – sziszegte Malfoy – Mintha nem tudná, hogy elvették a pálcámat…
- Nem állnék neked háttal, ha tudnám, hogy nálad van a pálcád – jegyezte meg Harry a fogai között morogva.
- Én teljesen nyugodt vagyok – affektált a mardekáros fiú, és hangos csörömpöléssel „tisztogatta" James Potter egyik kitüntetését – Te minden bizonnyal túl nemes vagy ahhoz, hogy hátbatámadj…
Harry tízig számolt, hogy ne húzza fel magát túlságosan, hiszen a java még el se kezdődött. Malfoynak már a hangja is irritálta, pedig sokat mélyült a nyavalygó arisztokrata-csemete hanghordozásához képest.
- Pontosan – válaszolta hidegen – Sosem támadtam hátba senkit, még Voldemortot sem.
Egy súlyos aranyserleg zuhant a márványpadlóra irtózatos csengéssel. Malfoy vöröslő füllel, és kicsit remegő kézzel rakta vissza a polcra. Harry érezte, hogy a magabiztosságának utolsó morzsát égeti el.
- Csak nem? - sziszegte végül, és a hangjába halványan visszakúszott a gúny – A nemes Griffendéles… Ugyan már, ne áltass. Nem gondolod, hogy kissé perverz húzás volt a barátnőddel testet cserélni?
Harry lerakta a rongyot, és Malfoy felé fordult.
- Olyan vagy, mint egy tízéves kölyök – mondta nyugodt hangon, majd megvárta, ahogy Malfoy lassan megfordult, és ráemelte hideg tekintetét.
- Na ne mondd… - próbálta újra felvenni gunyoros hangját, de valami megkopott benne.
- De igen. Megmondom, hogy mi a helyzet – folytatta Harry könyörtelenül - Ott van a Sötét Jegy a karodon, és ezt nem tudod eltüntetni a Varázskosz-eltávolítóval. Egyedül azért nem ülsz az Azkabanban, mert én tartom a hátam. Erre úgy viselkedsz velem, mint valami idióta. Hova tetted a Mardekáros ravaszságod?
Harry meglepetésére Malfoy dühösen tett egy lépést felé, és ledobta a rongyot a lába elé.
- Azt hiszed, érdekel, hogy mit csinálsz, Potter? – vetette oda neki – Tőlem rohanj a Minisztériumba a vérfarkas barátodhoz! Leszarom, hogy mit csinálsz!
- Tényleg? – kérdezte hűvösen Harry – Rendben. Legszívesebben meg is tenném, mert egy elkényeztetett kölyök vagy, aki azt hiszi, hogy mindent megkaphat… Jól emlékszem, hogy milyen büszke voltál a „küldetésedre"… Ne játszd nekem az eltévelyedett bárányt, mert nem vagyok kíváncsi a hazugságaidra!
Malfoy csak tátogni tudott.
- Nem játszom - mondta végül rekedten, majd hátat fordított. Belemarkolt az egyik polc szélébe – Mit akarsz tőlem, Potter? Meséljem el az életemet? Meséljem el, hogy miként látogatta meg a Sötét Nagyúr tavaly nyáron a kúriát, és nekem, mint a családfőnek hogy tett ajánlatot, amire nem mondhattam nemet? Fogalmad sincs ezekről a dolgokról…
- Valóban nincs – morogta Harry – És valószínűleg sohasem fogom megtudni. De ha most azt akarod mondani, hogy nem volt más választásod, akkor ne is fáradj. Egyszerűen nem tudok hinni neked.
- Griffendélesek! – sziszegte Malfoy újra dühösen – Gyűlölöm, hogy azt hiszitek, tévedhetetlenek vagytok! Én kockáztatok, minden tettemmel, és tudom, hogy hibázhatok! Felfoghattad volna, Potter, hogy mit jelent dönteni rossz és kevésbé rossz között!
Harry Malfoy arcát mustrálta. Valamit keresett rajta, talán a ravaszság jeleit, vagy a megtévesztés árnyékát, de csak egy szokatlanul sovány arcot látott, kipirulva a haragtól.
- Ha nem hinném azt, hogy valóban átálltál hozzánk, már nem lennél itt - mondta neki egyszerűen – De ez cseppet sem változtat azon, hogy nem bízok benned, és nem fogok még fél órát takarítással tölteni, hogy ezt elmondjam.
Tartott egy rövid szünetet, majd leült az egyik antik székbe, és összefűzte a kezeit. Malfoy némán meredt rá.
- Nem fogom folytatni a gyerekes vitát – folytatta Harry hűvösen - És nem akarom eljátszani, hogy büntetőmunkán vagyunk, csak azért, mert Piton remek ötletnek tartja. A lényeg az, hogy ostoba döntéseket hoztál. Az első jó választásod az életben az volt, hogy feladtad magad… De ez nekem nem elég.
Malfoy zárkózottan nézett vissza rá.
- Mit akarsz még? – kérdezte barátságtalanul – Alázkodjak meg? Csússzak előtted a porban, bocsánatért esedezve? Jól esne, mi, Potter?
- Ha ezzel letörölnénk azt a nemesi felsőbbrendűséget a képedről, akkor igen – válaszolta ingerülten Harry – De nem erre vagyok kíváncsi – lassan dobolt a szék karfáján, és le sem vette a tekintetét Malfoyról – Azt akarom tudni, hogy ha majd pálcával a kezedben állsz köztem és az apád közt, akkor kire fogsz átkot szórni.
Malfoy nekidőlt az egyik szekrénynek, és összefűzte a karjait.
- Ha azt mondanám, hogy az apámra, akkor hinnél nekem? – kérdezte kissé gunyorosan.
- Nem – válaszolta Harry, és felállt – Egy percig sem gondoltam hogy így lenne.
- Mégis, mit tegyek? - sziszegte a mardekáros fiú – Ő az apám! Bárki mást kérdezhettél volna, csak ne őt…
Harry megrázta a fejét.
- Pont ez volt a lényeg – nézett vissza komoran Malfoyra, és könyörtelenül folytatta – Az apád egy köpönyegforgató gyilkos, de te mégis mellette állsz.
- Ne beszélj így róla! Ő… Nem olyan rossz ember, csak a körülmények…
- Hülyeség – vágott közbe Harry - Mindig van más választás! Ezt te tudhatnád a legjobban, mert te megtetted. Még ha gyávaságból is.
Harry észrevette, hogy Malfoy szeme dühösen megvillant, és az arca elsápadt a haragtól.
- Szó sincs gyávaságról – szinte köpte a szavakat – Én csak… egyszerűen képtelen voltam… - elhallgatott.
- Ölni? – fejezte be a mondatot Harry – Vagy részt venni a mocskos kis rituálékon? Ugye nem is olyan könnyű?
Malfoy makacsul hallgatott. Több mint egy percig szótlanul meredt a padlóra. Harry kezdte úgy érezni, hogy itt vége a beszélgetésnek, ezért megfordult, és tett egy pár lépést a kijárat felé.
- Milyen érzés tökéletesnek lenni? – hallotta meg maga mögül Malfoy gunyoros, halk hangját – Milyen érzés sohasem hibázni, vagy Kiválasztottnak lenni? Úgy viselkedsz, mint Dumbledore, a nagy bölcsességével…
Harry megtorpant.
- Valakinek át kellett vennie a helyét, ha nem emlékeznél rá.
Hirtelen mintha fokokat hűlt volna a levegő, és Malfoy lesütötte a szemét. Harry végignézett rajta. Soványnak és esetlennek tűnt így, csak árnyéka volt régi önmagának.
- Nem kételkedek a szándékaidban – mondta neki nagy nehezen, mert maga sem értette hogy miért, de megsajnálta – És nem hiszem azt, hogy nem lehet hibázni. De tudnod kell, hogy egyedül azért vagy itt, mert Dumbledore már akkor megbocsátott neked…
Malfoy meglepetten kapta fel a fejét.
- Honnan tudod…? – csuklott el a hangja, de Harry nem válaszolt neki.
- Nem születtél gyilkosnak, apád legnagyobb bánatára – folytatta lassan – De akkor sem engedhetem meg, hogy elhagyd a szobád a háború végéig, bármeddig is tartson az.
Malfoyt meglephette a szokatlanul komoly hang, mert nem nézett Harryre, csak bólintott. Egy árnyalatnyi szégyen suhant át az arcán.
- Van elég olvasnivalóm – mondta végül – Perselus jópár tankönyvet is áthozott.
Harry tartózkodóan biccentett. Malfoy úgy látszik lezártnak tekintette a beszélgetést, mert felvette a földre ledobott rongyot, és újra a polcok felé indult. Harry ajkán egy apró mosoly jelent meg, és elővette a pálcáját.
- Suvickus! – intett körbe egy széles pálcamozdulattal, mire az összes serleg ragyogni kezdett a tisztaságtól, kivéve Tom Denem „Önzetlenül az iskoláért" díját, amit Harry direkt hagyott ki.
Malfoy ajka lassan vigyorra húzódott.
- Kösz – jegyezte meg, mire Harry megvonta a vállát.
- Mindig is szerettem volna ezt csinálni Piton büntetőmunkáin - mondta könnyedén, de a végén már ő sem tudott elnyomni egy mosolyt.
------------------------------------------------------------------------------------------------------
- Malfoy egy barom – jegyezte meg Ron aznap este vagy századszor.
- Hmmm-mm – értett egyet fáradtan Harry. Mindketten az ágyukban feküdtek már. Harry egy Disaudio-val kizárta Neville-éket a beszélgetésből, és itt folytatták az a vitát, amit még Hermionéval kezdtek meg Malfoy lojalitásáról.
- Az a legnagyobb baja, hogy könnyen befolyásolható – motyogta végül Harry csukott szemmel – Ron… Azt hiszem aludnunk kéne már.
De Ront túlságosan is felhúzta a téma.
- Legalább el kéne vinnünk innen – siránkozott – Nem lehet egy nyugodt percünk sem, amíg itt van. Ne félj, ki fog találni valamit, amivel kinyírhat mindenkit. Tavaly is azt hittük, hogy túl béna ahhoz, hogy bajt csináljon, aztán előszedte azt a hülye szekrényt…
Harry egy darabig még felfogott valamennyit Ron végtelennek tűnő okfejtéseiből, aztán lassan elnyomta az álom.
Nyugodtan aludt, csak egy egészen ártatlan álma volt valami ostoba kviddics-szabálytalanságról, amikor valaki az éjszaka közepén egy durva mozdulattal megrázta.
Felpattant a szeme, és majdnem felordított. A telihold fényében egy sötét sziluett állt, zölden világító szempárral. Beletelt vagy öt másodpercbe, mire felismerte.
- Uhh – nyögte – Te… jóég…Tud arról, hogy világít a szeme a sötétben?
Lil pislogott párat.
- Ó! – sóhajtotta – Igen, mondták már… De csak bizonyos megvilágításokban. – szabadkozott, aztán háttal állt a Hold fényének.
Harry kidörzsölte a szeméből az álmot, és hirtelen eszébe jutott minden.
- Megvan Aberforth? – szegezte a boszorkánynak a kérdést suttogva.
- Többé-kevésbé – dünnyögte Lil – Nincs túl jól. A halálfalók elintézték, és tőlem is kapott pár átkot. Az emlékeit csak erőszakkal tudtam elvenni.
Harry azonnal teljesen éber lett. Ron ágyára pillantott, de a barátja teljesen egyenletesen horkolt.
- Megvannak az emlékek? – suttogta – És…?
Lil sóhajtott, majd lassan megrázta a fejét.
- Nem tudom elmagyarázni. Meg kell néznetek Albussal.
Harry gyanakodva fürkészte a boszorkány arcát. Sosem látta még ennyire… szétesettnek.
- Minden rendben? – kérdezte óvatosan.
- Nem igazán – morogta Lil – de talán még túléljük ezt a helyzetet.
Harry torkán kezdett összegyűlni egy kellemetlen gombóc.
- Mi történt?
Lil nem válaszolt rögtön.
- Öltözz fel – válaszolta aztán – Elmegyünk Albushoz, és megmutatom az apám emlékeit.
------------------------------------------------------------------------------------------------------
Harry ezután nem szólt semmit, csak követte Lilt ki a kastélyból, majd utána az Időtlen Idők Erdeje mellé hoppanáltak. Hideg szél fújt észak felől, és a szemerkélő ónoseső kemény jégpáncélt növesztett a vastag hó fölé.
Harry csizmája hangos roppanással süllyedt el minden lépésnél, ahogy átgázoltak a kőházhoz vezető réten. Lil ellenben mintha a jég tetején lépkedett volna.
Még mielőtt kopoghattak volna, Dumbledore kinyitotta a kőház ajtaját. Ezúttal nem mosolygott, csak némán intett, hogy kövessék. Bevezette őket a nappaliba, ahol az asztalra már ki volt készítve a Merengő.
- Minden rendben ment? – nézett az unokahúgára a félhold alakú keret mögül.
- Mehetett volna rosszabbul is – vonta meg a vállát Lil – Az apám az emeleten van?
Dumbledore bólintott.
- Elanor ápolja, de eszméletlen – mondta, még mindig Lilt fürkészve – És van pár súlyos külső sérülése is.
Lil leült az egyik fotelba, és kissé kényelmetlenül bólintott.
- Verekedtünk – jelentette ki egyszerűen – Nem volt más választásom, ráadásul ő támadt először. De muszáj volt megszereznem az emléket – azzal a talárzsebébe nyúlt, és elővett egy apró üvegcsét, tele ezüstös folyadékkal.
Dumbledore egy pillanatig töprengve nézte, aztán egy lassú mozdulattal elvette az üveget. Harry biztos volt abban, hogy remek legilimentor révén már rég rájött arra, hogy nem fog nekik tetszeni, amit majd látni fognak. Növekvő kíváncsisággal nézett a kőtál fölé, ahogy az igazgató beletöltötte az ezüstös fényű emléket.
A folyadék szétterült a kőtálban, és kavarogni kezdett. Harry végül egy tábortűz lobogó fényét vette észre az alján. Kíváncsian Dumbledore-ra pillantott, aki intett neki, hogy nyugodtan menjen.
Amint Harry hozzáért az emlék felszínéhez, a Merengő magával ragadta. Egy réten találta magát, körülötte magas fák szegélyezték az erdőt, és fényesen ragyogtak a csillagok. A rét szélén tábortűz égett. Harry közben észrevette Dumbledore-t és Lilt megérkezni maga mellé, majd mindhárman közelebb léptek a tűzhöz.
A vörösen lobogó fény két alakra vetült. Harry az egyiket nem ismerte fel – a férfi hosszú, barna hajat viselt, szokatlan módon három fonatba kötve. A fiatalabbikat viszont már jól ismerte.
Tom Denem talán huszonöt éves lehetett itt, és az arca mintha már viselte volna a gonoszságainak a nyomát. Hanyag nemtörődömséggel hallgatta a másik varázslót, de Harry látta rajta, hogy mindez csak álca, valójában erősen koncentrál, és megjegyez minden szót.
- Meglehetősen nagy hülyeség inferusokkal védeni valamit – rázta meg a fejét a másik varázsló, aki ezek után csak Aberforth lehetett – Bár megvan az az előnyük, hogy meglehetősen tartósak, de egy erős varázslónak nem jelentenek akadályt.
Tom Denem tekintete megvillant.
- Én ismertem valakit, aki inferusokkal védte a… családi örökségét – jegyezte meg könnyed mosollyal.
- Hahh! – horkantott Aberforth, és nagyot húzott a laposüvegéből – Gondolom, ki is pakolták a szerencsétlen hülyét.
- Nem mondanám – fűzte tovább a szót Voldemort – Az illetőnek volt pár trükkje a halottakon kívül is.
Aberforth bólogatott, és újra ivott. Voldemort közelebb húzódott a tűzhöz, és minden figyelmét a varázslóra fordította. Harry látta, hogy a megfelelő pillanatot várja, aztán végül megszólalt.
- Ha te akarnál elrejteni valamit – kezdte lassan – Akkor mit tennél… mester?
Harry összerezzent az utolsó szóra, és Dumbledore is felmordult mellette. Aberforthnak viszont tetszhetett az elismerés, mert mosolyogva elnyúlt a földön, és a csillagokat nézte.
- Nekem nincs rejtegetnivalóm – mondta végül, majd elővett egy csontszínű varázspálcát. Voldemort szeme vágyakozva megvillant, de gyorsan elrejtette az érzéseit – Egyedül a pálcám van - folytatta Aberforth – De a pálca bőven elég egy varázslónak, ezt jól jegyezd meg. Ne kösd tárgyakhoz magad, azok csak mindig zűrt okoznak.
Voldemort csalódottnak tűnt, de még nem adta fel.
- Nem kötöm, mester – hazudta – De nem is tudsz olyat elképzelni, hogy el kell rejtened valamit a többi varázsló elől… Mondjuk a barátodnak, Gishartnak a kincseit?
- De igen – mormogta Aberforth – Megvannak erre is a módszerek…
Voldemort most már leplezetlen kíváncsisággal meredt rá.
- Nekem a Roxfortban egyet se tanítottak… - jegyezte meg ravasz szemvillantással. A szavai telitalálatnak bizonyultak, mert Aberforth ismét felhorkant.
- Nem csodálom! – morogta – Azok a marhák, nem tudnak semmit!
Rövid szünetet tartott, és ismét kortyolt a laposüvegből.
- Tudod, fiam a legtöbb biztos védővarázs sötét varázslat. Gyilkolni kell hozzá, meg ilyesmi.
- De nem tudsz kitalálni olyan helyzetet, mester, mondjuk egy háborút, hogy szükség lehet erre?
- De, de… - bólogatott Aberforth, és Harry látta, hogy immár belesétált Voldemort csapdájába – Különleges helyzetekre… Legvégső esetben még az is elfogadható, ha az Incredulus-bűbájt használod.
Harry látta, hogy a mellette álló Dumbledore halkan szitkozódik, de az emlékképbeli Voldemort feszülten figyelt.
- Milyen az a bűbáj, mester? – kérdezte undorítóan csöpögő tisztelettel a hangjában, de Aberforth ebből semmit sem vett észre.
- Hát… Először is nehéz – morogta – Ha valamit ily módon bezársz, magad is nehezen juthatsz hozzá… Ugyan feltételekhez kötheted, hogy kit engedjen be a bűbáj, de hét varázsló együttes mágiája szükséges a felbontásához – itt elhallgatott, csak hogy megint beleihasson az üvegébe - És közülük hatnak meg kell halnia.
Harry torka elszorult, ahogy észrevette Voldemort mohó tekintetét. Még hallotta, hogy Voldemort szerény hangon megkérdezte „Megtanítanád nekem a bűbájt, mester?" – majd az emlékkép lassan darabjaira hullott. Pár pillanattal később ismét Dumbledore házában találta magát. Az igazgató sokkal többet tudhatott erről az egészről, mint ő, mert míg Lil meredten nézte a földet, ő remegő kézzel az ablakhoz lépett.
Harry megborzongott, ahogy észrevette a varázsló csüggedt tartását, és az elkeseredett mozdulatot, ahogy a fejét az üvegtáblának hajtotta. Ekkor már tudta, hogy ezúttal tényleg nagy bajban vannak.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------
A/N: Remélem nem hagytam nagyon nagy függővéget :( Ha mégis, akkor bocsánatért esedezem, amiatt is, hogy ilyen lassan lett kész az új fejezet. A következő már eseménydúsabb lesz, és hamarabb is elkészülök vele :)
Nagyon köszönöm a véleményeket! Jó érzés volt vizsgák közben olvasgatni, hogy gondoltok rám :) Itt is elmondanám, hogy a fanfiction. lumos. hu – n is fenn van a történet (Chaos álnéven keressetek), és ha oda is írtok véleményt, akkor tudok rá személyesen válaszolni!
Itt most csak megköszönöm a türelmet, a kedves véleményeket, és azt, hogy olvassátok a sztorit :) :P