23. A holtak mágiája
Harryt elborzasztotta mindaz, amit hallott, de korántsem volt egyedül. Dumbledore arca feszült töprengést tükrözött, és látszólag tudomást sem vett Lilről vagy Harryről. Az ablakon keresztül a sűrűn hulló havat nézte, ahogy a hajnal szürkületénél láthatóvá lett a kinti vihar.
- Igazgató úr… - szólalt meg Harry kicsit türelmetlenül – Elmondaná, hogy mi volt ez az egész? Mi az az Incredulus bűbáj?
Dumbledore másodpercekig meg sem mozdult, de Harrynek válaszokra volt szüksége.
- Hogy értette azt, hogy hat embernek meg kell halnia? – folytatta, és önkéntelenül is felemelte a hangját – Hatunknak meg kell halnia, hogy hozzáférhessünk a Horcruxhoz…?
Az igazgató lassan megfordult, és végignézett a sápadtan ácsorgó Lilen és Harryn. A tekintete keserű elszántságot és haragot tükrözött.
- Igen – mondta végül, és sóhajtott – Bár nem is tudom… Régen volt. A bűbájt még fiatal koromban olvastam. Arra még emlékszem, hogy hét varázsló ereje kell a felbontásához, és közülük az marad életben, akiben a legerősebb a fekete mágia.
Harry nem akart hinni a fülének.
- Van varázslat, ami ilyenre képes…? – mondta rekedten – Hogyan tud… Hogy hal meg az a hat ember?
Dumbledore-t mintha bosszantotta volna a kérdés, mert hirtelen mozdulattal megfordult, és pálcával a kezében a könyvespolcához lépett. Elmormolt pár varázsigét, mire a falból egy rejtett rekesz kattant ki. A keskeny dobozból kivett egy ősrégi, fekete borítású könyvet, és óvatosan széthajtotta.
Vékony lapok voltak benne, és annyira rossz állapotban, hogy talán csak könyvet átjáró puszta mágia tartotta vissza az elporladástól. Az igazgató is varázslattal lapozta, és véletlenül sem ért hozzá a sérülékeny pergamenhez.
Amennyire Harry látta, a könyvet valaki apró betűkkel írta tele. Az igazgató egészen közel hajolt a lapokhoz, hogy el tudja olvasni, majd hatalmas sóhajjal hátradőlt.
- Nem tudom, Harry. Az a sejtésem, hogy a varázslat elszívja hat mágus teljes erejét a nyitáshoz, és ebbe az említettek belehalnak. Voldemort maga is csak úgy férhet hozzá, ha feláldozza hat halálfalóját. A történelemben csak egyszer használták… Vagy ezek szerint, kétszer.
Harry ajka ingerülten megrándult.
- De mi… ugye nem fogunk…?
Dumbeldore szótlanul lehajtotta a fejét. Harry torka összeszorult.
- Ez őrültség! – fakadt ki kétségbeesetten – Kell lennie más megoldásnak! Mi nem áldozhatunk fel hat embert!
Lil lassan megrázta a fejét.
- Nem kell közülünk meghalnia annak a hatnak… Az Imperius ugyan nem segít, de használhatnánk Barátság-bűbájt, halálfalók ellen.
- Mi nem vagyunk olyanok, mint ők! – vágott közbe dühösen Harry - Nincs… valami más út?
Harry látta, hogy Dumbledore fejében is pont ugyanezek a gondolatok járnak, de a varázsló csak lassan válaszolt.
- Kövessetek – mondta végül egyszerűen, és az emelet felé vette az irányt.
Harry összenézett Lillel, aztán szótlanul követték az igazgatót. Dumbledore felment a lépcsőn, és nemsokára benyitott Elanor bájital-laboratóriumába.
Elanor épp egy pasztaszerű, szürke főzetet kent a heverőn eszméletlenül fekvő Aberforth sebeire. Harry először fel sem ismerte az ősz férfit: Aberforth most nem a szakállas kocsmáros alakját viselte, hanem sokkal inkább azét a varázslóét, akit Tom Denem a mesterének nevezett. Arcvonásai így, öregen egészen hasonlatosak voltak az igazgatóéhoz. Harry elborzadva nézett végig félmeztelen testén, melyet súlyos vágások, zúzódások és átokhegek borítottak.
- Altatod, vagy még mindig eszméletlen? – kérdezte Dumbledore a feleségétől, és közben már elő is vette a pálcáját.
- Még eszméletlen - vonta össze a szemöldökét Elanor, és gyanakodva nézte, ahogy a férje közelebb lépett Aberforth ágyához – Albus, mit akarsz tenni vele?
- Magához térítem – válaszolta az igazgató komoran, majd látva az elsápadó feleségét, egy felvillanó mosoly kíséretében megszorította a kezét – Ígérem, nem teszek kárt benne.
Elanor kétkedően bólintott, és Harrynek is komoly fenntartásai kezdtek lenni, amint Dumbledore egy bonyolult, lendületes pálcamozdulattal a fivérére bökött. A pálcájából kicsapó varázslat szele összeborzolta Harry haját, és Aberforth szinte ugyanabban a pillanatban felordított a fájdalomtól.
Az idős varázsló rendszertelenül zihált, aztán mikor észrevette Dumbledore-t, lassan elcsendesedett. Másodpercekig csak nézték egymást. Harry tudta, hogy mindkét férfi hihetetlenül jó legilimentor, és a párbaj köztük most szavak nélkül folyt. Dumbledore összefűzött karral nézett a fivérére, Aberforth pedig belesűrítette a tekintetébe mindazt a keserűséget és dacot, amit összegyűjtött az évek során.
De végül vesztet. Összeszorított szemmel visszaváltoztatta magát a szakállas kocsmáros alakjára, és elfordította a fejét.
- Mit akarsz most tenni? – kérdezte rekedt hangon.
- Tudni akarok mindent, amit te is tudsz az utolsó Horcruxról – mondta Dumbledore ellentmondást nem tűrően – Tudni akarom, hogy hol van, és hogy mit csináltál az utóbbi hónapokban.
- Hónapokban? – nézett fel Aberforth kissé haragosan – Meg vagy te őrülve? Az elmúlt ötven évet szenteltem ennek a kutatásnak!
- Most már tudom – folytatta Dumbledore, és leült az ágy melletti székbe – Igazából nem is a Horcruxok után kutattál, csak ez az egy érdekelt, ugye? Talán bűntudatod volt? Remélem, hogy így van. Súlyos hiba volt bárkinek is beszélni az Incredulus bűbájról. Ha mást nem is, azt érezhetted volna, hogy a tanítványod jelleme kiszámíthatatlan.
Aberforth nem nézett rá, és nem is válaszolt. Az igazgató várt pár pillanatot.
- Rendben – mondta végül – Feltehetően te sem akarod, hogy még több emléket erőszakkal eltávolítsunk tőled. Pontosan ezért javaslom, hogy legyél teljesen őszinte. Immár átlátok rajtad.
A másik varázsló még mindig nem reagált, Dumbledore viszont le sem vette a tekintetét róla.
- Hol van a pálca? – szegezte neki a kérdést.
Aberforth lassan visszafordult, de nem nézett rá a fivérére.
- Tom a Bukura-tóba rejtette. A nyakláncot ehhez képest könnyen megtaláltam. Majdnem ötven évembe került, míg rábukkantam a mágia nyomaira a tó partján, pedig többször jártam ott…
Harrynek fogalma sem volt arról, hogy hol van a Bukura-tó, de nem akart közbeszólni. Dumbledore ezalatt majdnem felperzselte a tekintetével a fivérét.
- Van fogalmad arról, hogy mit tettél?
Aberforth keserűen felkacagott.
- Mégis, mit gondolsz? – gúnyolódott – Neem, fogalmam sincs. Szerinted miért akartam csatlakozni a Főnix Rendjéhez, és Tom közelébe férkőzni? Szerinted ki ölte meg azon az éjszakán Regulus Blacket?
- Sejtettem, hogy te voltál – folytatta Dumbledore jéghideg tekintettel – És mit akartál tenni az Incredulus ellen, ha szabad kérdeznem?
- Méghogy szabad-e…! Hagyd kérlek a fellengzős stílust! Természetesen szerezni akartam hat halálfalót, akik majd lesznek szívesek elvégezni velem a bűbájt…
Harry Dumbledore-ra nézett. Eddig fohászkodott magában, hogy legyen az igazgatónak valamilyen más ötlete, de amikor meglátta a varázsló fáradt tartását, elszállt minden reménye.
- Ez igazán briliáns ötlet volt tőled, Robert – rázta meg a fejét Dumbledore, nem kevés éllel a hangjában - Csodálatos dolog feláldozni hat embert, hogy rendbehozd a hibáidat.
- Köszönöm, Brian. Mélyen megrendít a dicséreted…- válaszolt Aberforth hasonló stílusban, de aztán megváltozott a hangja – Tudod mit? Elegem van belőled. Gyűlölöm, hogy mindig mindenkit ki akarsz okítani! Egyszerűen… visszataszítóan nagyképű vagy! Ha azt hiszed, hogy akár egy kicsit is érdekel a véleményed er…
- Ebből elég! – csattant fel Dumbledore hirtelen, és csak úgy szikrázott a tekintete – Azt hiszed, hogy ez valami ostoba játék? Elárulnád legalább, hogy honnan ismerted az Incredulus bűbájt?
Aberforth szemei megvillantak.
- Pontosan onnan, ahonnan te is – mondta lassan – Gondolom, emlékszel még apánk könyvtárára? Csak amíg te az elméletet tanultad, én nem féltem használni sem…
Dumbledore fenyegető tartásából Harry azt hitte, nemsokára megátkozza a fivérét. Utoljára akkor látta ilyennek, amikor az ál-Mordon elrabolta őt. A levegő szinte vibrált a varázslóból áramló zabolátlan mágiától, majd összetört három üveg bájital.
- Albus! – sikoltott fel Elanor, és a férje elé állt. Dumbledore ettől lassan lenyugodott, és visszaült a székére.
- Nem vagyok hajlandó többet fecsegni veled Aberforth – mondta hűvösen – Túlságosan értékes az időnk ahhoz, hogy ilyesmire fordítsam. Hallani akarom, hogy mit tettél az elmúlt hónapokban a hátam mögött, mindenfajta kertelés vagy hazugság nélkül.
Ha Harry nem ismerte volna Aberforth kivételes varázserejét, meg lett volna győződve arról, hogy félelmet lát a szemében. Őt magát is kirázta a hideg Dumbledore szokatlan hangjától, az öreg kocsmáros pedig ismét elfordította a fejét, és az ablakot bámulta.
- Rendben – mondta végül megtörten, majd olyan színtelen hangon folytatta, mintha Veritaserum hatása alatt lenne – Évtizedekkel ezelőtt elkövettem azt a hibát, hogy beszéltem Tomnak a varázslatról… Könyékig fekete mágia, és én magam sosem használtam, de tudtam, hogy a legjobb. Két héttel később eltűnt Griffendél pálcája, és Tom is. Azóta sejtettem, hogy az Incredulus-bűbájt használta az elrejtésére, és azóta keresem mindenhol…
- Szólnod kellett volna. – vágott közbe Dumbledore, amint a fivére elhallgatott. Aberforth felnézett rá, és a tekintetében csökönyös dac ült.
- Mit segített volna? – mondta lassan, és a szavaiból sugárzott a gúny – Leszidsz a bolondságomért, akárcsak most… De tenni semmit sem tudsz ez ellen! Te, fehér mágusok gyöngye… Nincs merszed megtenni azt, amit nekem igen!
A szobában ismét megremegtek az üvegfiolák, de Dumbledore végül visszafogta magát.
- Azt hiszed a gyilkoláshoz bátorság kell? – suttogta olyan hangon, hogy Harry borzongani kezdett – A gyilkossághoz gyomor kell, Aberforth… Ismered az élet mágiáját, és tudod, mivel jár együtt az ölés…
- Ne okíts ki engem a varázslatokról! – sziszegte a férfi – Olyan mágiát használok, amiről neked fogalmad sincs…
- Sötét mágiát, Aberforth – rázta meg a fejét Dumbledore szomorúan – Hát ennyire gyűlölsz engem, hogy megvetsz minden értéket, amit képviselek?
- Badarság! Még hogy sötét mágia! Te is tudod, hogy nincs olyan, Albus! Hogy néha indokolt a gyilkosság!
- Szinte sosem az.
- Hagyd a bolondságaidat! Erősebb vagy nálam, és mégsem használod az erőd…! Hahh! Sosem indokolt? Micsoda képmutatás! Ez egyszerűen undorító!
Harry szinte várta, hogy Dumbledore újból haragos lesz, de az igazgató ehelyett elfordult a többiektől, és az ablakhoz lépett.
- Nincs választásunk, Aberforth. Neked köszönhetően hat embernek meg kell halnia, hogy elpusztítsuk Voldemort lelkét – elhallgatott, és a távoli erdő fáit nézte, ahogy a vihar letördelte a megdermedt ágakat - A büntetésed az lesz, hogy te magad jelölöd ki azt a hatot, és te végzed el velük a varázst.
- Eddig is ezt akartam – dünnyögte Aberforth, majd ismét gúnyos mosolyra húzódott az ajka – Nyugodj meg, Albus… Neked semmi közöd sem lesz a piszkos munkához.
Dumbledore nem vette figyelembe a közbeszólást.
- Kíváncsi vagyok, kiket választasz. Kénytelen leszel olyanokat, akikben kevésbé erős a fekete mágia, mint benned. Mondjuk… halálfaló-növendékeket? Akiket a szüleik kényszerítettek erre az életre? Méltó megkoronázása lenne a hibáidnak, testvérem.
Az igazgató hideg hangjára Aberforth egy pillanatra elvörösödött, de hamar összeszedte magát.
- Onnan hoztam el hatot, ahol a legtöbbet találtam.
Harry meglepetten nézett a varázslóra, és Dumbledore is visszafordult.
- Csak nem te voltál a „külső segítség" az Azkabani szökésnél? - vonta fel a szemöldökét az igazgató – Felteszem, ez volt a legegyszerűbb megoldás.
- Pontosan – bólintott Aberforth tettetett udvariassággal - Tudod kinek van kedve összefogdosni őket szerte az országban…
Harry egyre kevésbé tudta türtőztetni magát.
- Köztük van Lucius Malfoy is – jegyezte meg – nem mintha érdekelne a sorsa, de nem gondolja, hogy kicsit túlzás ez az önbíráskodás?
Aberforth felhorkantott.
- Mégis, kiket javasolsz helyettük, fiam? – gúnyolódott – Ha van jobb ötleted, szívesen hallgatom!
Harry kinyitotta, majd becsukta a száját: erre nem tudott mit mondani. Visszaemlékezett a Reggeli Prófétára, de csak Lucius Malfoy nevére emlékezett. Dumbledore, mintha kitalálta volna a gondolatait, újra Aberforth felé fordult.
- Ki a többi halálfaló?
A kocsmáros úgy tett, mintha nagyon megerőltetné az emlékezetét.
- Azt hiszem, leginkább azok, akiket a kölyök a nyár végén elfogott a Weasley-háznál.
Egy pillanatnyi csend támadt.
- Ők… Alig idősebbek nálam! – szólt közbe Harry döbbenten - Néhányukra emlékszem a Roxfortból…
Aberforth udvarias érdeklődést színlelt.
- Ugye, milyen megdöbbentő, hogy ilyen hamar kezdik egyesek a bandázást meg a gyilkolászást?
- Aberforth… - szólt rá Dumbledore – Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, hogy mi a problémánk.
- Az egyetlen problémátok az, hogy nem mertek cselekedni! Pedig minél gyorsabban kéne!
Dumbledore fáradtan leeresztette a vállát. Barna hajában az ezüstfehér csíkok sokkal feltűnőbbek voltak, mint eddig.
- Pontosan tudom, hogy mit kell tennünk. Hova rejtetted a halálfalókat?
- Biztos helyre – kerülte a választ Aberforth.
- Azt kérdeztem, hova?
- A kocsmám pincéjébe.
- Mióta nevezel biztos helynek egy Roxmortsi ivót?
- Láttad már a kocsmám pincéjét? – kérdezett vissza ál-sértődötten Aberforth – Hidd el, jól elvannak ott.
Harry csak kapkodta a fejét. Nem akarta elhinni, hogy Dumbledore-nak nincs másik terve… Ez egyszerűen nem lehet igaz! Nem akarhat megölni egy fél tucatnyi rossz útra tévedt diákot…! Lucius Malfoy megérdemli a halált, de a többieknek az Azkabani fogság is elég büntetés volt.
- Igazgató úr… – szólt közbe halkan. Dumbledore életében először úgy tett, mintha nem hallaná.
- Minél gyorsabban kell cselekednünk. Voldemort minden bizonnyal már tud rólad, és az elrabolt csatlósairól is.
- Én is ezt mondom! – hördült fel Aberforth – Ha a nejed nem pakolt volna tele ezekkel az iszonyatos szagú ragacsokkal, már rég elindultam volna.
- Igazgató úr…
- Nem vagy olyan állapotban – rázta meg a fejét Dumbledore - A varázslat kivesz belőled minden erőt. Főleg, ha a Barátság-bűbájjal akarod rávenni őket az együttműködésre…
- Ugyan már!Az semmiség!
- Professzor, ezt…
- Nem semmiség Aberforth. Ha nem vagy erőd teljében, meghalsz, és semmire nem megyünk az áldozatokkal.
Harry végignézett a két varázsló arcán, és már szinte fulladozott a haragtól.
- Ez nem lehet igaz! – mondta, szinte kiabálva – Maguk… A világ legjobb varázslói! Ki kell találniuk valamit, amivel nem kell gyilkolnunk…
Dumbledore nem nézett rá, de a testtartása megváltozott. Öreges mozdulattal levette a szemüvegét, hogy megdörzsölhesse a szemeit.
- Hét varázsló mágiája kell a bűbáj elvégzéséhez, Harry – szólalt meg olyan halkan, hogy alig hallották - Nem helyettesítheted őket mással.
- De kell lennie… Valami varázslatnak, ami… ami mégis helyettesíti őket! – kiabálta kétségbeesetten - Nem adhatnánk varázserőt mondjuk… Nem is tudom… Tárgyaknak, vagy ilyesmi?
Aberforth felkacagott, mintha nagyon mulatna valamin.
- Micsoda kis sötét varázslót nevelgetsz a szárnyaid alatt, Alby… Hah! Méghogy tárgyaknak! – kuncogott, aztán a fivérére nézett, és elkomorodott az arca.
Most már mindenki Dumbledore-ra figyelt. Az igazgató tekintete a messzeségbe tévedt, és a szakállát simogatta. Olyan sokáig hallgatott, hogy Elanor komolyan aggódni kezdett érte, és gyengéden megérintette a vállát.
- Albus?
Az igazgató olyan arccal nézett rá, mintha csodálkozott volna azon, hogy mások is vannak rajta kívül a szobában.
- inferiusok – mondta végül tömören. Harry összenézett Lillel.
- De… Ha inferiusokat akarunk készíteni… Ahhoz is ölnünk kell.
- Voldemort inferiusaira gondoltam, a barlangban – jegyezte meg halkan Dumbledore – Létezik olyan sötét varázslat, amellyel a magunk oldalára állíthatjuk őket.
- De az inferiusok nem tudnak varázsolni! - vetette ellen Harry – Csak… Mennek, meg ilyesmi…
- Ez így van – húzta el a száját Lil – Semmire sem megyünk velük.
Dumbledore nem válaszolt nekik, hanem ugyanolyan töprengő tekintettel a fivérét nézte. Aberforth erre kuncogni kezdett.
- Látom, mit forgatsz a csavaros eszedben, testvérem! Micsoda perverz gondolat egy ilyen kitűnő fehér mágustól! Szinte büszke vagyok rád, komolyan mondom!
- Elárulnátok, miről van szó? – szólt közbe kissé mogorván Lil – Udvariasságból próbálok leszokni a legilimenciáról, de így lemaradok minden érdekesről!
Aberforth még mindig nagyon vidámnak tűnt.
- Alby végre rájött, hogy nem lenne muszáj megölnünk azt a hat halálfalót – mondta – Hanem elvehetnénk a varázserejüket, és egy Amoveo-val – ami, hozzátenném, egy gusztustalan sötét varázslat - megkaphatná pár inferius helyettük.
Harry álla leesett.
- Elvenni a varázserejüket? Abba nem halnak bele?
- Ó, abba még nem. Csak nagyon fájna nekik. Pokolian. Meg persze nehéz lenne Tom inferiusait a mi oldalunkra állítani. De Albus nem számolt azzal, hogy én már gondoltam erre, és még ezen felül is van egy kis bökkenő – mondta, majd egy nagyon bosszantó hatásszünetet tartott - Az inferiusokban rengeteg sötét mágia van. Több, mint bennem, ellenőriztem. Ha velük végezném el a varázst, nem én lennék az az egy, aki bejut. Sajnos ennyi fekete mágia még a félsárkány lányomban sincs!
Harry bosszúsan felszisszent. Pedig jó ötletnek tűnt, igazán jó ötletnek… Már elkezdett reménykedni abban, hogy elkerülhetik valahogy a gyilkosságokat. Hiszen varázserő nélkül még lehet élni, nem olyan szörnyű az… De most elszállt minden reménye. Legnagyobb döbbenetére viszont Dumbledore megrázta a fejét, és halkan megszólalt.
- Benned talán nincsen elég sötét mágia, Aberforth, ahogy bennem sem. De… azt kell mondanom, hogy nem vettél figyelembe mindenkit közülünk.
Az igazgató szavait egy pillanatnyi döbbent csönd követte, majd hirtelen minden tekintet Harryre szegeződött.
---------------------------------------------------------------------------------------------------
- És… Mit mondott ezután? – kérdezte Ron önkéntelenül is suttogva, pedig a Metoraliam-bűbáj védte őket. Hermione csak sápadtan hallgatott.
- Semmit! – csattant fel Harry, és idegesen járkálni kezdett a toronyszobában – Aberforth rögtön rámküldött valami bűbájt, aztán elkezdett ordítozni Dumbledore-ral. De nem angolul, valami idióta nyelvet használtak, amit Lil is szokott… Legalább öt percig kiabáltak, aztán Dumbledore… Egyszerűen kiment! Egy szót sem szólt hozzám! Elanor utánament, de bezárkózott a dolgozószobájába.
Harry hangja megremegett a tehetetlen haragtól.
- Ez nem jellemző Dumbledore professzorra – rázta meg a fejét Hermione – Nem szokott csak úgy… Kirohanni.
Ron még mindig elkerekedett szemmel nézett a barátjára.
- Miből gondolta, hogy több benned a sötét mágia, mint egy inferiusban? Ez egyszerűen… képtelenség! Vagy nem?
Harry ingerülten megvonta a vállát.
- Fogalmam sincs. De nem tűnik úgy, hogy a közeljövőben megkapnám erre a választ. Lil hazaküldött, hogy majd ő beszél velük, és lecsillapítja a hangulatot, de bezzeg nekem nem szóltak semmit!
- Talán csak a sebhelyed miatt – szólt közbe óvatosan Hermione.
- Peeersze. Minden a sebhelyem miatt van!
- Nem úgy értettem – szabadkozott a lány – De gondolj bele: a sebhelyed egy halálos átoknak az eredménye, amit a világ leggonoszabb fekete mágusa küldött rád! Az a sebhely elnyelt egy Adava Kedavrát… Rengeteg lehet a benne felgyülemlett fekete mágia.
Harry megadóan bólintott, de nem tudott lenyugodni.
- Akkor is titkol előlem valamit! – kiabálta meg-megremegő hanggal – Ahogy Lil is! És most már Aberforth is tudja, de egyikük sem szól egy szót sem!
- Nyugi, Harry – dünnyögte tétován Ron – Majd… Rájövünk valahogy. De lehet, hogy nincs is semmilyen titok.
- Nincs olyan szerencsém – morogta Harry. Nem merte bevallani a barátainak, hogy a hideg is kirázta Dumbledore viselkedésétől, és szinte fuldokolt a torkát égető rossz érzésektől. De a barátai sem tűntek túl nyugodtnak. Ron idegesen dobolt a térdén, Hermione pedig elgondolkozva harapdálta az ajkát. Egészen olyan arcot vágott, mintha egy különösen nehéz számmisztikai feladatot akarna megoldani.
- Harry – szólalt meg végül – Hallottál minden szót?
- Mármint, minek a minden szavát?
- Bocs, úgy értem, a vitáét, Dumbledore professzor és a testvére között.
Harry értetlenül pislogva nézett rá.
- Hát… Végül is igen, mert ott voltam… De egy szót sem értettem belőle.
- Az most nem fontos! – vágott közbe türelmetlenül Hermione – Ha Merengőbe töltenéd az emléket, akkor vissza tudnánk nézni, nem?
- Az meg mire lenne jó? – nézett rá most Ron – Csak azt ne mondd, hogy tudsz magyarul, vagy lengyelül, vagy mittomén milyen nyelv volt az!
Hermione megrázta a fejét.
- Nem arról beszélek! – ciccegte mérgesen – De… nagy valószínűséggel Dumbledore professzor sem beszélt magyarul. Úgy értem, nagyon okos ember, meg minden, de nem volt oka megtanulni ezt a nyelvet. Magyarul csak Boldemuder professzor és Aberforth tudnak, és ők is csak Gishart utódai miatt. A veszekedést pedig ugyebár Aberforth kezdte?
- Igen – felelte bizonytalanul Harry – Egy káromkodás-félével.
- Pontosan - lelkesedett Hermione - Dumbledore professzor egy nagyon bonyolult bűbájt használhatott, hogy egy nyelvet beszéljen vele. Bábel-bűbájnak hívják, és csak nagyon kevesen tudják megcsinálni. Harry, te biztos emlékszel, hogy Dumbledore professzor pár éve beszélt a sellőkkel is… Kizárt, hogy valaki csak úgy megtanuljon sellőül! Biztos, hogy használta a Bábel-bűbájt!
Harry és Ron még mindig értetlenül nézett a diadalmasan mosolygó lányra.
- Miért segít ez nekünk, Hermione? – kérdezte Harry kicsit bosszúsan – Ettől még nem fogjuk megérteni, hogy mire gondoltak! Vagy talán te is megtanultad ezt a Bábel-bűbájt?
- Ugyan, a Bábel-bűbáj reménytelenül nehéz. Kivételes varázserő kell hozzá, de szerencsére nem lesz rá szükségünk – mosolygott magabiztosan Hermione – Nem akarok kiselőadást tartani a Merengők működéséről, de egy Merengőbeli emlék egy bizonyos formában tartalmazza a másoktól érkezett agyhullámokat is. Ezt az emlék birtokosa észre sem veszi, hiszen tudatalatt raktározza el azokat. Ezért van az, hogy egy Merengőbeli emlék vizuálisan és minden szempontból is sokkal részletesebb, mint egy rendes emlék. Sétálhatsz benne, satöbbi, hiszen mások emlékeit is tartalmazza. Sokkal nagyobb rálátásod van például…
- Hermione! – vágott közbe türelmetlenül Ron – Rátérnél a lényegre?!!
- Persze – biccentett egy kicsit csüggedten a lány – A lényeg az, hogy az emlék egy bizonyos formában tartalmazza Aberfort és Lil magyar gondolatait, és mindehhez Dumbledore angol fordítását is!
Ron és Harry összenéztek.
- Hermione, biztos vagyok benne, hogy ilyen információkat nem lehet kinyerni egy Merengőbeli emlékből – rázta meg a fejét Harry - Nem küldhetek Legilimens-bűbájt az emlékbeli Dumbledore-ra, és abban is kételkedem, hogy az én fejemben ott van mindez…
- Ti semmit sem olvastok? – bosszankodott Hermione – Az ember hozzávetőlegesen csak tíz százalékát használja az agyának! A többi kilencven százalékban vannak azok a lenyomatok, amiről beszélek. A Merengő egy bonyolult szerkezet, ami különböző vetületekben képes megmutatni egy emléket. Általában úgy látszódnak az emlékek, ahogy az emlék birtokosa látta, hiszen az a leggazdagabb minden részletre. De be lehet valahogy állítani, pár ügyes bűbájjal, hogy Dumbledore professzornak a szemszögéből mutassa az emléket, felhasználva az igazgatónak azokat a kisugárzott gondolatait, amit Harry öntudatlanul raktározott el. Így mi is végighallgathatjuk angolul a veszekedést!
Harry látta, hogy Ron meglehetősen bosszankodva fintorog.
- Nem zavar, hogy egy szót sem értettünk abból, amit az előbb mondtál?
Hermione dühösen nézett vissza rájuk, és már nyitotta volna válaszra a száját, de Harry megelőzte.
- Nos, hmm… Jó ötletnek tűnik. De nem lenne egyszerűbb keresni valakit, aki beszéli ezt a nyelvet?
- Harry – mondta Hermione olyan hanghordozással, mintha egy kisgyerekhez beszélne – Nem hinném, hogy ismersz olyat, akiben feltétel nélkül megbízol, és tud magyarul is.
- Szótárazhatnánk – vetette fel Ron – Már ha van olyan, hogy angol-izé… magyar szótár.
- Mágusok vagyunk! – sápítozott Hermione, majd Harryhez fordult – Megígérem neked, hogy pár héten belül meg tudom tanulni, hogy hogyan állítsunk át egy Merengőt, hogy Dumbledore kivetített emlékeit lássa. Ha nagyon koncentráltál a beszélgetésre, akkor remélhetőleg tiszta képet fogunk kapni.
Harry röviden biccentett. Pár hét… Rengeteg idő. Addig akár meg is tanulhatná a Bábel-bűbájt. Tudta, hogy képes lenne rá, de nem akarta Hermionét ilyesmivel elszomorítani. Úgy döntött, hogy tud várni. Közben azzal áltatta magát, hogy ha Dumbledore nem akart neki beszélni ezekről a dolgokról, akkor azt jó okkal tette. De persze az igazgató soha semmit sem csinál ok nélkül…
--------------------------------------------------------------------------------------------------------
Sem Fawkes, sem Brian nem tűnt fel estig, pedig Harry végig a toronyszobában ült. A fiúszoba többi lakója köpkövezett a klubhelységben, így a három jóbarát legalább egyedül maradhatott. Harry a párkányon ült, és a parkot bámulta, Ron és Hermione pedig végig azt találgatták, hogy hogyan fogják majd elhozni az inferiusokat a barlangból. Hermione meg volt győződve arról, hogy csak a legsötétebb varázslatok képesek megvásárolni egy inferius hűségét.
Harry hallgatott. Egyre mélyebben süllyedt a saját csüggedt érzéseibe, és egyre kevésbé értette a körülötte zajló eseményeket. Mintha egy ismeretlen erő munkálkodna, hogy újabb és újabb próbákon küzdje át magát, de ez már kezdett sok lenni. Rengeteg kérdése volt, és nagyon kevés válasza. Miért nézett rá úgy Dumbledore? Miért nem magyaráz el neki semmit? Miért hallgatja el az igazságot? Mi lehet az a szörnyű titok, ami rettenetesebbé teszi őt egy inferiusnál?
Alig vette észre, hogy Hermione megérintette a vállát.
- Nem jössz vacsorázni?
Harry összerezzent.
- De… Igen. Mindjárt utánatok megyek, csak… átöltözöm.
Hazudott, mert egy kis időt akart nyerni. Hermione megértően bólintott, és kiráncigálta Ront is a szobából. Harry egy hatalmas sóhajjal dőlt neki az ablaknak, és a kinti sötétségbe bámult. Az üveg tükröződésében figyelte a saját arcát, és végighúzta az ujját a sebhelyén. Egy halálos átok van benne… A leggonoszabb átok. Ez talán gonosszá teszi őt is?
Hirtelen egy lobbanó láng fénye világította meg az ablaktáblát, és Harry egy főnix sziluettjét látta kirajzolódni. Brian tett egy kört a szobában, és leült Harry térdére, majd nyugodtan a szemébe nézett.
- Magyarázattal tartozik nekem – suttogta Harry a varázslónak. A főnix finoman biccentett, Harry pedig szó nélkül felvette a köpenyét, és hagyta, hogy a főnix mágiája elragadja az Erdő szélére.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
Harry szótlanul elfogadta a bögre teát Elanortól, de végig az igazgatóra nézett.
- Tudni akarom – mondta neki egyszerűen. Dumbledore egymásnak támasztotta hosszú ujjait.
- Mit mondjak el neked? – nézett rá érdeklődően a félhold-keretek mögül.
- Tudja azt jól – suttogta Harry – Miért vagyok gonoszabb, mint egy inferius?
- Nem vagy gonoszabb, Harry – rázta meg a fejét Dumbledore, és mélyen a szemébe nézett – A sebhelyed tesz különlegessé. Voldemort fekete mágiájának a nyomát hordozod benne olyan nagy sűrűségben, hogy ez alkalmassá tesz téged még egy inferius felülmúlására is.
Harry összeszorította a fogát. Most ismerte fel Dumbledore igazi hatalmát, amit a szavainak ereje rejtett. Az öreg mágus képes volt a puszta beszédébe is mágiát szivárogtatni, így minden, amit mondott, megnyugtatónak és logikusnak hangzott Harry számára. Tudta, hogy nem hazudik az igazgató, de mégis… Volt valami, amiről nem beszélt, és amit Harry nem mert firtatni. Lesütötte a szemét.
- Elmegyünk még egyszer a barlangba? - kérdezte halkan.
- Igen – bólintott lassan az igazgató - Sok évvel ezelőtt úgy tudtam győzedelmeskedni Grindenwald felett, hogy az inferiusainak egy részét a magam oldalára állítottam. Ez volt talán az egyetlen sötét varázslatom, és nem vagyok büszke rá. Most viszont neked kell megtenned.
- Nekem? – nézett fel Harry döbbenten.
- Sajnos így van, mivel neked kell majd irányítanod őket. De mindannyian elmegyünk oda, és míg te elvégzed haton a varázslatot, mi visszatartjuk a többit.
Harry összevonta a szemöldökét.
- Honnan tudja, hogy Voldemort nem vitte el onnan a szolgáit?
- Ellenőriztem – válaszolta a varázsló – Nem ezek az egyetlen inferiusai, ezért úgy dönthetett, hogy nem foglalkozik az áttelepítésükkel. A halottaknak szüksége van a vízre, és Voldemortnak jelenleg nincs ideje gondoskodni egy másik medencéről.
- De… Figyelheti a barlangot, nem? – kérdezte Harry egy cseppet sem nyugodtan. Dumbledore finoman bólintott.
- Talán. De én nem vettem észre újabb varázslatok nyomait. Minden esetre, szükségünk lesz a segítségre – folytatta Dumbledore, és mélyen Harry szemébe nézett – Az ügy igen bizalmas, még a Főnix Rendjét sem szívesen vonnám be Lupin nélkül, ő pedig a pozíciója miatt nem lehet benne az akcióban. Perselus, Lil és Aberforth persze ott lesznek, de talán megkérhetnénk Mr Weasleyt és Miss Grangert is, hogy tartsanak velünk. Mit gondolsz?
- Inkább az lenne nehéz, ha vissza akarnánk tartani őket – mosolygott keserűen Harry, aztán elhallgatott. Lehajtotta a fejét, és zavartan malmozott az ujjaival.
- Milyen varázslatot kell majd elvégeznem? – kérdezte halkan.
- Semmi olyat, ami épeszű embernek tetszene – sóhajtott Dumbledore – De legalább ölni nem kell hozzá. Legalábbis, a hagyományos értelemben nem. Megtanítalak rá, még ma este, mert minél gyorsabban cselekednünk kell.
Harry kurtán bólintott. Beleegyezett, de közben dühös volt az igazgatóra, dühös volt magára, és legfőképp Voldemortra. Nem értette, hogy az életének miért kell ennyire elbonyolódnia. Nem értette, hogy mik ezek az idegen, sötét érzések benne, és hogy miért nem tud megbízni Dumbledore szavaiban. Lassan felnézett rá.
- Akkor… elmondja a varázslatot?
Dumbledore bólintott, és felállt. Harry követte a tekintetével.
- Jól sejtem, hogy van benne vér és arámi varázsigék? – sóhajtotta. Az igazgató már a könyvespolc előtt állt, és egy pillanatra visszanézett rá.
- Az előbbivel kapcsolatban sajnos igazad van. Ami az utóbbit illeti… Nos, az a jó hírem van, hogy ezt a varázsigét már nem kell megtanulnod arámiul.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------
- Ez mind neked kell végigcsinálnod? – kérdezte suttogva Hermione – Harry, ez egy nagyon magas szintű varázslat. Biztos vagy benne, hogy Dumbledore…
- Hermione, nem érted, hogy muszáj nekem megcsinálnom? – morogta Harry, majd egy kis önirónia kúszott a hangjába – Már én is elgondolkoztam ezen… Valahogy mindig úgy jön ki a lépés, hogy Harry Potternek veszélyeztetnie kell a saját értékes bőrét. De ezen igazán felesleges aggódnotok. Inkább gondolkozzatok azon, hogy hogy fogjátok visszatartani a többi inferiust!
Harry már akkor érezte, hogy túl durva volt, amikor kimondta.
- Bocsánat – tette gyorsan hozzá, mire Ron és Hermione összenéztek. A vita már reggel óta tartott, és kezdett egyre elviselhetetlenebb lenni.
- Harry, mondd, jól vagy? – kérdezte meg óvatosan Ron. Harry korántsem érezte magát jól, és elég dühösen arra gondolt, hogy erre a barátja is rájöhetett volna.
- Nem! – vágta rá kicsit ingerülten – Egyáltalán nem tetszik, hogy… Nem tetszik ez az egész eljárás régen halott emberekkel!
- Harry… - kezdett bele lassan Hermione – A legkisebb rosszat választottuk, ezt te is tudod. Nem fogunk embereket ölni, és csak ez a fontos…
- De el fogjuk venni hatnak a varázserejét – rázta meg a fejét Harry – És mindehhez sötét mágiát kell használnunk. Dumbledore is tiszta ideg tőle, csak nem mutatja ki.
Hermione erre elhallgatott. Ronnal együtt meredten nézték Harryt egy darabig, aztán a lány tétován megszólalt.
- Nekünk… El kell mennünk Boldemuder professzorral tűzvarázslatokat tanulni, az inferiusok ellen – mondta halkan, Harry arcát fürkészve – Nem jössz velünk?
- Majd később – utasította vissza Harry – Talán… egy óra múlva. Addig át kell gondolnom pár dolgot.
------------------------------------------------------------------------------------------------------
De Harry nem ment utánuk. Igazából szinte biztos volt benne, hogy ismer minden tűzvarázslatot. Nyáron ezt kezdte megtanulni először. Állandóan az járt a fejében, hogy ha el tudta volna üldözni az inferiusokat, akkor Dumbledore-nak nem kellet volna erőt pazarolni rájuk, és talán még mindig élne.
Ehelyett kiment a kastélyparkba, és átvágva a behavazott füvön Hagrid kunyhója felé tartott. A sok kétsége mellett szüksége volt valamire, talán megerősítésre, hogy jó az, amit csinál… Maga sem tudta miért, csak bekopogott az óriás kunyhójába.
Hagrid meglepetten nyitott neki ajtót, de rögtön beinvitálta, és az egyik székbe nyomta. Harry ekkor vette észre a tértágító bűbáj hatását a kis kunyhón, amely egy nagyobb szobával egészült így ki. A szoba ajtajának résén egy kíváncsi orrocska szaglászott ki.
Hagrid feltette a teavizet, majd követte Harry tekintetét.
- McGalagony professzor csinálta a múlt héten – magyarázta – Egyre nagyobbak a gyerekek, már szűkösen fértünk el itt benn.
Erre a kis sárkányok is elősomfordáltak, és kíváncsian pislogtak Harryre. Nagyságban már jóval meghaladták Agyer méretét is.
- Nézd, én ekkorát nőttem – jelentette be diadalmasan Nardan, és teleszívta magát levegővel. Ezt persze a testvérei is utánozták, míg a végén mindhármuknak szikrák pattogtak az orrából a megerőltetéstől.
- Ügyesek vagyok – biztosította őket Harry egy zavart mosollyal, mire a kölykök elégedetten fújták ki a levegőt – pár kisebb tűzgömb társaságában.
- Mi járatban vagy itt, Harry? – kérdezte Hagrid, egy nagyon halvány sértődöttséggel a hangjában – Az hittem, már elfelejtetted a jó öreg Hagridot. Ritkán jársz errefelé.
Harry szégyenkezve lesütötte a szemét.
- Ne haragudj, Hagrid. Tényleg gyakrabban kellene, és szeretnék is, csak… Olyan sok minden történik mostanában.
Az óriás hümmögve bólogatott.
- A titkos küldetéseid, he? – mosolygott a bajusza alatt – Remélem, azért vigyázol magadra, kispajtás.
Harry nyelt egyet és bólogatott. Nézte, amint Horem és Korag elnyúlt a kandalló előtt, Nardan pedig felugrott Hagrid ölébe.
- Apu, mi lesz a vacsi?
- Szarvashús, kicsim – csitította le Hagrid, majd miután elhaltak a fiúk „én szeretem a szarvashúst"-visszhangjai Nardan fintorával szemben, Harryhez fordult – Minden rendben van? Olyan sápadtnak tűnsz.
Harry megrázta a fejét.
- Nem is tudom, Hagrid – kezdett bele szaggatottan – Te mit tennél, ha választanod kéne egy nagyon-nagyon rossz és egy kevésbé rossz dolog közül, ami még mindig szörnyű tett?
Hagrid egy kicsit rémülten nézett vissza rá.
- Hát te meg mire készülsz?
Harry megrázta a fejét.
- Nem beszélhetek róla – hajtotta le a fejét – Nem lenne biztonságos.
Hagrid tűnődve simogatta Nardan pikkelyeit, és a sárkány ásított egyet az ölében.
- Nem vagyok túl jó a szavakban, hiszen tudod – mormogta Hagrid – Úgyhogy csak annyit tudok mondani, hogy megbízok benned. Okos fiú vagy, tudod, hogy mit kell tenned. Átvetted Dumbledore professzor helyét, és derék módon csinálod. Bármire is készülsz, én tudni fogom, hogy jó oka volt annak, és nem foglak ettől kevésbé szeretni téged.
Harry hálásan nézett fel Hagrid mosolygós arcára. Hátradőlt, és belekortyolt a borzalmas teába. A kunyhóba valahogy visszaköltözött az elmúlt évek legszebb napjainak az emléke, az esték, amikor köpenyben szöktek le Hagridhoz, Ron csiga-átka, Norbert, a behavazott park, a tavaszi veteményes illata… Harry lassan rájött, hogy holnap talán el kell mennie, vissza abba a sötét barlangba, de valahol a Roxfortban itt lesz Hagrid, a családjával együtt. Nem engedheti, hogy nekik, vagy Weasleyéknek bajuk essék, még akkor sem, ha szörnyű varázslatokat kell véghez vinnie. Becsukta a szemét.
- Köszönöm, Hagrid – mondta halkan - Nem is tudod… Nem is tudod, hogy mennyit segítettél.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------
Másnap szombat volt. Egész nap arra vártak Ronnal és Hermionéval együtt, hogy mikor jelenik meg Lil vagy a főnixek, hogy indulniuk kell. De délig nem történt semmi. Szótlanul ültek a klubhelységben. Hermione egy vastag számmisztika könyvet tartott az ölében (úgy tett, mintha kizáróan RAVASZ miatt félne) de most még arra sem tudott koncentrálni. Harry érezte rajtuk a félelmet, és érezte a saját kétségeit is. Undorodott attól, amit majd tennie kell. Újra és újra megborzongott, ahogy a feladatra gondolt, de nem szólt egy szót sem Ronéknak.
Kisvártatva azonban kivágódott a portrélyuk, és elég váratlanul Piton jött be rajta. Szúrós szemmel, és karba tett kézzel nézett végig a griffendéles társaságon, mire síri csönd támadt.
- Potter! Weasley! Granger! – csattant fel - Ha jól látom, megfeledkeztek a büntetőmunkájukról!
Harry nem tudta nem észrevenni az önelégült mosoly árnyékát Piton ajkán. Elhúzta a száját.
- Elnézést, tanár úr – jegyezte meg udvariasan – biztos rosszul járt az óránk…
- Kifelé! – válaszolt Piton cseppet sem kedvesen, majd követte a három griffendélest a folyosóra. Ron úgy nézett rá, mintha ölni akarna a tekintetével, de Harrynek paradox módon jobb lett a kedve.
- Méghogy büntetőmunka – mormogta a bajusza alatt.
- Talán inkább teára kellett volna hívnom magukat? – gúnyolódott Piton – Valóban, sokkal kevésbé lett volna szembeötlő.
- Úgy tudom, hogy nem számít a tanári állomány tagjának – jegyezte meg gonoszan Harry – Így nem jelölhet ki büntetőmunkára.
- Nos, ki kell ábrándítanom téged, Potter – mondta lassan Piton – Lumpsluck professzor a karácsonyi vonat-merényletek után úgy érezte, hogy kezd forró lenni a talaj. Úgyhogy tegnap óta valamilyen déltengeri szigeten bujkál, és ezzel megürült az állása, amit sajnálatos módon én fogok betölteni. Boldemuder professzor átveszi a teljes SVK-t, én pedig a bájitaltant.
Harry és Ron váltott egy fájdalmas pillantást, de Hermione teljesen izgalomba jött.
- Ez azt jelenti, hogy maga fog felkészíteni minket a RAVASZ-ra? – kérdezte, elég ügyetlenül leplezve a hangjában a lelkesedést.
- Néha meg tudnám fojtani ezt a lányt – mormogta Ron, olyan halkan, hogy csak Harry hallja.
Közben kiérkeztek a tölgyfa kapuhoz, és kisétáltak a parkba. Sütött a nap, és a hó roskadozva olvadt a sötét fák tövénél. Lil a kapu szélén állt, Aberforth és a két főnix társaságában.
Az öreg kocsmáros kritikusan végigmérte Harryéket, majd Pitont is.
- Micsoda felmentősereg – morogta cseppet sem jókedvűen, majd Brian-hez fordult – Ha elpatkolnak, az nem az én hibám lesz!
A főnix dühösen összecsattintotta a csőrét, Lil pedig durván belevágott Aberforth oldalába.
- Aú! – szisszent fel az öreg varázsló – Az a bordámat törted el a múltkor!
- Tudom – mordult rá Lil, majd a többiekhez fordult – Remélem, készen álltok, mert nincs sok időnk. Nem lesz sima menet, de ha mindent úgy csinálunk, ahogy előre megbeszéltük, akkor nem lehet baj.
Harry ránézett Ronra és Hermionéra, és látta, hogy mindkét barátja magabiztosan bólint. Ő nem szólt semmit, de végig magán érezte az igazgató vizsgáló tekintetét. Nem húzhatták tovább az időt. Végül mindannyian elhagyták a Roxfortot, és hoppanáltak arra a helyre, amit Harry soha többé nem akart látni az életben.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------
A sziklaperemen hűvös szél fújt, és a hullámok morajlását felhozta a szél, ahogyan a sós tengervíz permetét is. A víz megtört a parti sziklákon, és a meredély így nappal inkább szépnek tűnt, mint félelmetesnek.
De Harry emlékezett, hogy mi van belül. Szótlanul lépdeltek tovább, és nemsokára elérkeztek a hasadékoz, amely tele volt sötét tengervízzel. Mindannyian elmormoltak egy Lumost, hogy messzebbre lássanak az egyre növekedő homályban.
- És most hogyan tovább? – nézett Hermione tanácstalanul a többiekre.
- Át kell úsznunk – morogta Harry – A bejárat a belső barlangba a túloldali sziklafalon van.
Mindannyian a túlpartra néztek.
- Én inkább repülnék – jegyezte meg Lil – Egész tűrhető sas vagyok.
A boszorkány már el is kezdte görbíteni a hátát, de végül meglepetten felnézett.
- Nem megy – fordult hátra a többiekhez – Egyszerűen… nem sikerült!
Piton elővette a pálcáját, és rajzolt egy rúnát a levegőbe.
- Van egy varázstér itt, ami nem engedi a transzformációkat – jelentette ki, a rúna színét vizsgálva – Szokásos pszichés kínzás a Sötét Nagyúr részéről. Nem túl hasznos bűbáj, de eléri vele azt, hogy önként belemenj valamilyen ismeretlen eredetű pocsolyába.
- Sima tengervíz – jegyezte meg bosszúsan Harry, és térdig már bele is gázolt – Mondjuk pokolian hideg. Legalább megfagyhatott volna… Mindegy, kénytelenek leszünk átúszni rajta.
Hermione fél lábbal belelépett.
- Harry, biztos vagy abban, hogy… jujj!
A lány kikapta a lábát a vízből. Fawkes és Brian egy türelmetlen trillát hallattak, Harry pedig elmerült a vízben.
- Könyörgöm, gyertek már, mert nem fogom sokáig bírni! – nyögte összeszorított fogakkal, majd a világító pálcáját a szájába vette. Erre többen is belecsobbantak a vízbe, bár Aberforth rengeteget morgott valamit a „szemtelen kölykökről" és az „ostoba varázslatokról". Egyedül Piton ácsorgott a tó szélén, és tétovázott. Harry türelmetlenül kikapta a pálcát a szájából, és egy helyben tempózott a jéghideg vízben.
- Professzor, volna szíves jönni? – jegyezte meg kissé dühösen. Piton nem nézett rá, hanem morgott valamit.
- Tessék? – kérdezett vissza Harry.
- Azt mondtam Potter, hogy nem tudok úszni!
- Oh.
Harry nem tudta, hogy mit mondjon erre, de Lil feltalálta magát. Berántotta Pitont is a vízbe és rászólt.
- Ne kapálózz, és átviszlek.
Harry ezután tudatosan nem nézett hátra, és csak abban reménykedett, hogy Piton és Lil elvannak valahogy.
- Pokolian hideg ez a víz – nyögte mellette Ron, de varázspálcával a szájában Harry csak bólintani tudott. Végtelennek tűnő idő múlva aztán kiértek a túlpartra. Harry nagy nehezen kikászálódott a vízből, és jópár hőbűbájjal megszárította magát, mialatt mögötte a többiek is így cselekedtek.
Harry magasra tartotta a pálcáját, és körülnézett.
- Dumbledore professzor valahogy keresett itt egy bejáratot – jegyezte meg bizonytalanul, és a lassan köröző főnixekre pillantott.
- Gondolom, hallgatózott – mondta Lil – Sok mindenre a fülét használta. De neked elég lesz, ha megkeresed a mágia fonalaival.
Harry biccentett, és a pálcájával a sziklafal felé intett. Azon nyomban észrevette a varázslat lassan tekergőző aranyfonalait, amelyek most egy boltív körül csoportosultak, akár a virágfüzérek.
- Megvan – lépett oda Harry a kapu körvonalának helyéhez, és mögötte Lil bólintott, hogy ő is látja.
- Mit kell tenni a belépéshez? – kérdezte Harryt, majd közelebb lépett a falhoz. Végigsimította az ujjat a sziklán, és megszagolta a követ – Óh! Milyen… giccses!
- Ugye? – morogta Harry, és elővette a zsebéből Sirius bicskáját. Hermione ijedt sikoltásától kísérve megvágta a bal tenyerét, majd a sziklafalnak nyomta. A mély sebből vér folyt a kőre, és most már mindenki számára láthatóvá vált a boltív. Ezüstös fény tört elő a falból, majd eltűnt az átjáró helye, és átadta magát a belső barlang sötétjének.
- Nagyon eredeti - jegyezte meg Lil cseppet sem lelkesen, és erős fényt varázsolva a botjára elsőnek lépett be a kapun. Harry és a többiek sorban követték.
Harry korábban reménykedett benne, hogy nem kell még egyszer ezt látnia. A hatalmas barlangüreg nyirkos levegője lassan körülvette. A sötét víz, és a zöldes derengés a tó közepén kísérteties hangulatot árasztott. Harry akkor sem érezte volna jól magát, ha történetesen nem tudja, mi van a fekete víz alatt... Nem vallotta be még magának sem, de a rettegés lassan belekúszott az ereibe, és átszőtte minden izmát a menekülés ösztöne.
- És most mit csináljunk? – szólalt meg cérnavékony hangon Hermione. Úgy nézett ki, mint egy riadt madár.
- Ide kell hívnunk őket – válaszolt Harry rekedten - Itt vannak, a víz alatt.
Most mindannyian az éjfekete, tükörsima felszínre néztek. Harry jól emlékezett arra, amikor korántsem volt ilyen békés…
- Hogyan? – Hermione zavartan ácsorgott egyik lábáról a másikra.
- Ez… nagyon egyszerű – suttogta Harry, és a tó partjára lépett. Hátranézett a többiekre. Ron idegesen markolta a pálcáját, és Hermione sápadtan emelte fel a sajátját. Piton és Aberforth feszült figyelemmel kísérte Harry minden mozdulatát, Lil pedig hanyag eleganciával a botjára támaszkodott.
- Akár kezdhetnénk is – jegyezte meg a boszorkány. Harry biccentett, és visszafordult a tóhoz. Egyre gyorsabban dobogó szívvel leguggolt a partjánál, és a pálcáját előreszegezve a mutatóujját belemártotta a hideg vízbe.
Hullámgyűrű futott végig a tó tükörsima felszínén. Harry gyorsan hátrálni kezdett, vissza a barátainak sorfalához.
A tó vize egyre nagyobb hullámokat vetett, és zölden csillogott. Zavarossá vált a felszín, és hamarosan fehéren csillogó fejek tűntek fel a sötét habokból, majd viaszfehér vállak és mellkasok követték őket… A beesett szemek mind őket nézték. Harry elakadó lélegzettel figyelte, ahogy a holtak hadserege lassan kiemelkedett a vízből, és feléjük tartott.
Férfiak, nők és gyerekek viaszfehér marionett-bábui meneteltek, üveges tekintettel, darabos mozgással… Lil Harry mellett megragadta a botját.
- Szedj össze hatot, és tűnjünk innen – morogta – Segítek választani – Azzal a boszorkány küldött a jobb szélre egy vörös lángú átkot, jópár inferiust taszítva vissza a vízbe.
Harry a torkában dobogó szívvel tett egy lépést előre. Az egyik inferius, egy férfi, kivált a többiek közül, és kinyújtotta felé a kezét, hogy megragadja Harry torkát.
Harry gyorsan kitért előle, és hátrább lépett, hogy nyerjen egy kis időt. Ökölbe szorított bal kezéből még mindig csöpögött a vér, de szándékosan nem gyógyította be. Végül, amikor az inferius újra támadni készült, felemelte a véres kezét, és a halott férfi jéghideg mellkasának szorította.
Egész testében megborzongott, az inferius pedig a nyakára fűzte jéghideg ujjait, de a szorítása már bizonytalan volt. Vörös vér csorgott le a halott mellkasán Harry felsértett kezéből, míg a fiú felemelte a pálcáját, és az inferius mellkasára bökött vele.
- Vért a vértelennek – suttogta a Dumbeldore-tól tanult szavakat, és újabb mozdulatot tett a pálcájával. – Élőt a halottnak.
A mágia vöröses ragyogása vonta be az inferius mellkasát, és a hátborzongató lény nyomban elengedte a nyakát. Harry hátrált néhány lépést. A saját kéznyomát pillantotta meg a viaszfehér bőr hátterén – ahol nemrég még a keze volt, most rózsaszín, egészséges bőrt látott. Nyelt egyet, és felemelte a pálcáját.
- Adava Kedavra! – suhintott a tenyérnyi élő bőr felé.
Zöld átok sugárzott ki a pálcájából, és csapódott neki az inferius mellkasának. Az élőhalott teste megfeszült, és ismét viaszfehér volt a bőre.
- Tested a hatalmamnak – fejezte be a bűbájt Harry, mire az élőhalott ránézett. Harry egy szívdobbanásnyi ideig nem tudta, hogy sikerült-e varázslat, de aztán a bizarr teremtmény meghajolt előtte, és mögé állt.
Harry zihált. Nem akart hátranézni a férfira, de tudta, hogy immár nem fogja megtámadni őt. Most vette csak észre, hogy egyre több halott jött ki a vízből, és egyre gyorsabbak lettek, mintha felébredtek volna a mély álmukból. Az egyikőjük megragadta Hermionét, de Ron egy jól irányzott tűzlabdával elüldözte.
Lil a jobb széllel egymaga küzdött: gyors botcsapásokkal küldött tűzörvényeket, és védte az ő vonalát is.
- A következőt, Potter! – szólt rá Piton a pillanatnyi tétovázás miatt. Harry összeszorította a fogát, és ismét a halottak tömege felé indult. Már kinézte a következő áldozatát, amikor egy hideg kéz megragadta, de nem a csuklójánál, hanem a lábánál. Lenézett, és összeszorult a szíve. Egy ötéves-forma kisgyerek holtteste ölelte át a lábát, mintha csak a ragaszkodását fejezné ki. Valójában viszont a beleültetett parancs szerint a vízhez akarta húzni őt, de kevés volt hozzá az ereje.
Harry ordítani vagy sírni tudott volna. Arrébb akarta taszítani a kis testet, de az nem mozdult. „Úristen, szedje már le valaki rólam" – gondolta a pánik határán, mire a mögötte szolgaként lépkedő inferiusa keményen megragadta a viaszfehér gyerek-testet, majd letépte Harry lábáról, és emberfeletti erővel a tóba hajította.
Harry egy pillanatig dermedten nézte a jelenetet, de nem volt több ideje. Megragadta a legközelebbi inferiust, és a véres kezét a mellkasának nyomta.
- Vért a vértelennek. Élőt a halottnak – mondta a varázsigét, mire a lény megdermedt. Harry ezután elvette a kezét.
- Adava Kedavra! – mondta ki a halálos átkot újra. Könnyen ment, nagyon könnyen…
- Tested a hatalmamnak – fejezte be a varázslatot, és a második lény is mögé állt.
- Harry, siess! – sikoltotta Hermione a bal oldaláról. Ott volt a legrosszabb a helyzet: Lil és Piton megtisztította neki ezt a partszakaszt, de ott százával törtek elő a vízből.
- Látom! – kiáltott vissza, és küldött ő is egy tűzgömböt a Ront támadó inferiusra. Fawkes és Brian is belekapcsolódott a harcba: tűzcsóvát húzva maguk után le-lecsaptak a halottak tömegére.
Harry megragadta a következő jéghideg testet… újabb elmormolt varázsige… újabb halálos átok… De ezután meghallotta Hermione sikoltását. A lányt és Ront megragadták az inferiusok, és már Aberforth sem tudott szembeszállni a túlerővel.
Most már Ron is ordított, és vaktában küldte az átkokat. A halottak félig már behúzták a vízbe, amikor Harry tűzörvénye elérte őket, és visszavonulásra kényszerültek. Ron és Hermione villámgyorsan hátrálni kezdtek, és Aberforth a főnixekkel együtt segített nekik. De még így is túl sokan voltak, túl gyorsan visszajöttek a vízből…
- Odamenjek? – kiáltotta Piton, miközben visszaszorított hármat a saját oldalukról.
- Nem! – válaszolta Lil – Harryt kell fedeznünk!
Harry beharapta az ajkát, majd hátranézett a válla mögé.
- Menjetek! – ordított a három inferiusára – Segítsetek nekik!
A három teremtmény azonnal megfordult, és szembeszálltak a társaikkal. Mivel közvetlen parancsra cselekedtek, sokkal céltudatosabb volt a mozgásuk, és eredményesebbek is voltak.
Harry próbált a feladatra koncentrálni. Már csak három – mondta magának – már csak három, és elmegyünk innen…
Újabb testet ragadott meg. Vér és varázsszavak… a halálos átok… halk parancs. Majd a következőt. És még egyet… Mintha mindig is ezt csinálta volna.
- Ennyi! – kiáltott Lil, és elkezdett hátrébb húzódni – Mindenki kifelé! MOST!
Harry zavartan körbenézett.
- Nem kéne még egy? Biztosítékként – magyarázta.
- Nem! – válaszolta Lil szokatlanul hevesen – Azt mondtam kifelé!
Harry összerezzent és bólintott. Fedezve Ronékat küldött néhány tűzörvényt, és maga után szólította az inferiusokat. Fawkes és Brian utat vágtak nekik, míg a falig hátráltak.
- Látod az átjárót? – kiáltotta Lil, de Harry válasz helyett rácsapott a sziklára, és megjelent a fénylő boltív. Harry átküldte az inferiusait a kapun, majd mindannyian követték őket. Lil maradt utoljára, és széles tűzörvényekkel tartotta vissza a vízből előretörő holtakat. Küldött még pár fénylő gömböt a fal túloldaláról is, aztán az átjáró magától bezárult.
Harry végignézett a ziháló társaságon. Valamennyire mindenkit megviselt a kaland: Hermione a zokogás szélén állt, Ron pedig majdnem olyan fehér volt, mint Piton.
Egyedül a hat inferius ácsorgott közönyösen, és mind Harryt nézték. Harry próbált nem belenézni a beesett szemgödrökbe.
- És most mi legyen? – nézett a többiekre, és még mindig kapkodta a levegőt. Aberforth megvakarta a varázspálcájával az orrát.
- Elmegyünk a kocsmámba, és lejegeljük a hidegvérű vendégeinket – jelentette ki, majd gonoszul elvigyorodott – Majd szorítok nekik helyet a vajsörös palackok mellett.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
A/N: Ismét bocs, hogy későn kerül fel a történet, de szeretnék megmaradni a hosszú fejezetek hagyományánál, időm meg nincsen… Persze lehetnének feleekkorák a fejezetek (több véleményt kapnék :P :DD), de azt szeretném, ha mindig lenne elég időtök beleélni magatokat a történet hangulatába.
Köszönök minden hozzászólást, és kíváncsian várom a többit :)
A következő rész címe egyébként „Egyesült Magyar Vármegyék"