24. Egyesült Magyar Vármegyék
Dumbledore szótlanul nézett maga elé, két tenyere között Elanor kezével, és a gondolataiba merült. Ron is hallgatásba burkolózott, Hermione pedig idegesen harapdálta az ajkait. Harry látta rajtuk, hogy hozzá hasonlóan még mindig az események hatása alatt vannak.
- Ugye… Valamikor el tudjuk majd temetni azokat a holtakat? – kérdezte Hermione vékony hangon – Voltak köztük… gyerekek is.
Sokáig senki sem válaszolt neki. Harry alig hallotta a kérdést. Végül egy hatalmas sóhaj kíséretében Dumbledore szólalt meg.
- Csak Voldemort pusztulása után. Ekkor elveszti az uralmát felettük, és nyugalomra lelnek.
Ismét csend lett. Harry kifele bámult Dumbledore házának ablakán, és leverten nézte a lassan olvadozó jégcsapokat. Élénken élt még benne a délután történteknek az emléke: a barlang, a holtak, a sötét varázslatok, amiket ő végzett el… Lassan Dumbledore-ra siklott a tekintete, és észrevette, hogy az ősz mágus vizsgálódó tekintettel nézi őt a félhold-keret mögül. Gyorsan elfordította a fejét, és a padlót nézte.
Az elmúlt órában az inferusokat irányítgatta Aberforth kocsmája felé – ami, mint kiderült, kisebb fajta mágikus erődnek számított - majd otthagyták őket. Harry titokban meg volt győződve arról, hogy teljesen felesleges védőbűbájokkal ottmarasztalni az élőholtakat, mert a határozott parancs, amit nekik adott, nem engedte, hogy mozduljanak.
Ennek ellenére Lil, Piton és Aberforth jelenleg is a kocsmapince megerősítésén fáradoztak – Harrynek az a halvány sejtése volt, hogy az öreg varázsló egy cseppet sem bízik benne. Végig gyanakodva méregette őt, és többször is elismételte, hogy „túl könnyen ment" az inferusok begyűjtése. Csak akkor hallgatott el, amikor a lánya rászólt, hogy egyszerűen csak féltékeny Harryre, mert neki annak idején Gishart segített bejutni a barlangba. Erre Aberforth elhallgatott, de továbbra is barátságtalan pillantásokat vetett rá.
Harry futólag látta Lucius Malfoyt és a fiatal halálfalókat is. Az öreg kocsmáros egy bűbájjal már napok óta altatta őket, és mindannyiuk bal karját ezüstös derengésű szálakkal kötözte át. Hermione suttogva megosztotta Harryvel, hogy szerinte egyszarvúszőr van a karjukon, és arra szolgál, hogy összekuszálja a Sötét Jegy mágikus jeleit. Harry nem szólt semmit, csak nézte a mozdulatlan arcokat: Lucius Malfoy arisztokratikus vonásait, amit csak kevéssé tört meg az Azkaban ridegsége, majd a sokkal fiatalabb halálfalókat. Az egyikőjük terelő volt hat éve a Mardekár csapatában, de a nevét már elfelejtette.
Harry múltba térő gondolatait a kert felé nyíló ajtó nyikordulása zavarta meg. Kisvártatva Aberforth lépett be, bosszúsan morogva valamit, majd Piton és Lil követte. A három mágus lerázta a csizmájáról a havat, majd Piton eltüntette a keletkező víztócsákat. Dumbledore felállt, és lesegítette Lil kabátját.
- Sikerrel jártatok? – kérdezte. Az unokahúga kurtán biccentett.
- Megtettem mindent, amit tudtam – mondta egy fáradt sóhajtás kíséretében – Szinte semmilyen árulkodó mágikus jel nem hagyja el a pincét.
- És a főzet?
- Elkezdtem – válaszolta Piton fogcsikorgatva, és csak úgy mellékesen Aberforthra nézett – Bár egyeseknek rengeteg ellenvetése volt, én mégis hiszek abban, hogy egy héten belül kész lesz.
- Mióta vagy ilyen optimista, he? – vakkantott az öreg kocsmáros – Teljesen máshogy kezdted, mint amit a recept mond!
- Különböző receptjeink vannak, és mivel a tiéd félig elázva hevert egy hordó bor alatt, a sajátomban jobban megbízom.
- Teee…- mordult fel Aberforth, de Dumbledore egy intéssel elhallgattatta.
- Hagyjuk most ezt. Inkább üljetek le, és beszéljük meg a továbbiakat.
Miközben Piton és Aberforth még mindig egymásra acsarogva leült a szoba két átellenes pontjába, Hermione kérdőn nézett az igazgatóra.
- Milyen főzetről van szó, Dumbledore professzor?
A varázsló teát töltött a most érkezetteknek, és csak azután válaszolt.
- Mint a legtöbb komoly bűbájhoz, így a „varázserő" elvételéhez is kell egy bájital. Ez most arra szolgál, hogy szétválassza a lelket a varázserőtől. Utána ezt az elszakított varázserőt egy bonyolult pálcás varázslattal adjuk át az inferusoknak.
- És egy hét, míg elkészül? – kérdezte Harry, és a hangjából akaratlanul is kiérződött a türelmetlenség.
- Egy hét, míg elkészül a bájital – válaszolt Dumbledore – De összesen hat hét lesz, míg át tudjuk ültetni a varázserőt az inferusokba.
- Hogyan? – nyögte Harry – De hát… miért?
- Ha vizsgáztál volna negyedikben, Potter, akkor most tudnád a választ – szólt közbe Piton fölényesen – Nem rémlik semmi a Temporalis jellegű bájitalokról? Lassan, fokozatosan fejtik ki a hatásukat. Öt hét keserves szenvedés lesz a vendégeink része, míg végül a lélek szétválasztódik a varázserőtől…
Lil, mintha kitalálta volna Harry gondolatait, gyorsan közbeszólt.
- Altatni fogjuk őket, akárcsak most. Nem éreznek majd semmit.
Harry még mindig nyugtalanul nézett maga elé.
- Hat hét az nagyon hosszú idő! Ezalatt… még sokan fognak meghalni Voldemort miatt. Nem hozhatnánk be őket ide, az Időtlen Időkbe?
- A Temporalis-bűbájok nem működnek itt, csak a valós időben. Sajnálom, Harry. Ki kell várnunk a hat hetet.
Aberforth dühösen felhorkant.
- Mit gondolsz, miért akartam felhasználni rögtön a halálfalókat? – dörmögte – Az lenne a legjobb és legbiztosabb megoldás.
- De a legkegyetlenebb is – szólt közbe Hermione vékony hangon, mire az öreg kocsmáros feléfordította a tekintetét.
- Úgy gondolod? Én a magam részéről a halált választanám, ha a másik lehetőség a varázserőm elvesztése.
Hermione szinte kipirult a haragtól.
- Mugliként is lehet teljes értékű életet élni. A szüleim muglik, de ennek ellenére boldogok.
- Ők muglinak születtek, kislány. Azzá válni, miután már birtokodban volt a varázserő, nincs annál kegyetlenebb büntetés.
Dumbledore megrázta a fejét.
- Ezzel nem értünk egyet, Aberforth, de lezárhatnánk a vitát, mert sosem lesz vége. Inkább megbeszélhetnénk a későbbi teendőket. Lil és Perselus gondolom boldogulnak a bájitallal… - az igazgató kérdőn nézett rájuk, mire a megnevezettek bólintottak – Rendben. Aberforth pedig minden információt megoszt velünk, ami az Incredulus bűbájt illeti, és megtanítja Harrynek, hogy hogyan kell majd feltörni. Ezt a varázslatot sajnos én sem ismerem.
Harry zárkózottan fűzte keresztbe a karját.
- Ez nem fog másfél hónapig tartani – jelentette ki, majd amikor meghallotta a saját hangjában a fölényességet, gyorsan hozzátette – Úgy értem, ha egy hét alatt nem tudok megtanulni egy bűbájt, akkor valószínűleg később sem fog menni. Mit csináljunk a többi időben?
Dumbledore végigsimított a szakállán, majd elmosolyodott.
- Tanuljatok. Nemsokára itt vannak a RAVASZ-vizsgák, és ha jól tudom, még csak Granger kisasszony tud egy tisztességes éneklő órát bűvölni.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Harry magában elismerte, hogy valóban szükségük lenne a tanulásra, de képtelen volt megfelelően koncentrálni. SVK-ból ugyan mindent sokkal jobban tudott, mint amit a RAVASZ-szint elvárt tőle, de a bájitaltan iránti lelkesedését jócskán visszavetette az, hogy Piton visszajött tanítani. Valahogy mégis sokkal elviselhetőbb volt a jelenléte, mint évekkel ezelőtt. Nem vont le irreálisan sok pontot a Griffendéltől, és nem dicsérte agyon a Mardekárosokat – bár egyedül Blaise Zabini maradt közülük haladó bájitaltanon.
A bűbájtan egész jól ment Harrynek, de most érezte csak meg, hogy az elmúlt években szinte semmit sem tanult átváltoztatástanból. McGalagony foggal-körömmel harcolt azért, hogy a vizsgák teljes szigorukban meg legyenek tartva, és Harry szerint kifejezetten élvezte, hogy minden órán tíz új bűbájt sorol fel nekik „ismétlés" címen. Ha mindezeket nonverbálisan kellett volna elvégezni, akkor nem lett volna sok gondja: az olyan feladatokkal viszont nem tudott mit kezdeni, amik így hangzottak: „Mi történik, ha Vigiliae-bűbájt alkalmaz egy közepes (nem túl nagy) méretű márványtömbön?"
Hermione persze hisztérikusan tanult, de rajta és McGalagonyon kívül szinte senki sem vette komolyan a vizsgákat. Még Piton is olyan bájitalokat tanított, amiknek jó hasznát vehetik a háborúban, Bimba professzor pedig harcias növényekkel ismertette meg a társaságot, és néhány mimóza-fajjal, amik kifejezetten a sötét varázslókra voltak érzékenyek.
A háború közben egyre véresebb lett a Roxfort falain túl, és minden nap megkövetelte az áldozatait. Egyre csendesebbek lettek a reggeli közös étkezések, részben a diákok hiánya, részben a rossz hírek miatt. Ilyenkor érkezett meg ugyanis a Reggeli Próféta, és sokáig csak az újság zörgését lehetett hallani. A diákok közül öten-hatan rendelték meg a Pófétát, így egy idő után szokássá vált, hogy a négy ház megmaradt tanulói együtt nézték végig a híreket, és a halálozási rovatot.
Egy ilyen reggelen tudták meg a Creevy-fivérek, hogy mugli szüleiket hajnalban meggyilkolták Voldemort emberei. Harry némán nézte a két sápadt, szőke fiút, akik alig fogták fel a történteket. „Ez valami tévedés lehet" – dadogta Colin mindaddig, amíg nem érkezett egy sötét tollú, fenséges kinézetű minisztériumi bagoly, fekete keretű levéllel a csőrében. Egy-egy ilyen reggel után megesett, hogy elhagyta valaki a Roxfortot: általában félvérek vagy mugliszületésűek családja döntött úgy, hogy elhagyja az országot. Voldemort leginkább az ilyen diákok családjaira vadászott, „megtisztítás" címen.
Harry keserűen jött rá, hogy neki odakint nincs senkije, akit elveszíthet. Hermione viszont egyre komorabb lett, főleg a Creevy-szülők halála után. Féltette a szüleit, sőt, az ottmaradt diákok nagy része is attól retteget, hogy egy napon majd az ő tányérjuk elé érkezik az a sötét tollú minisztériumi bagoly…
Hermione ezért az egyik hétvégén hazament, és a lehető legjobb mágikus védelemmel és riasztóval látta el a házukat. Legszívesebben Fidelius-bűbájt alkalmazott volna, de szinte biztos volt benne, hogy ez esetben a szülei sem találnának haza. A többi családot Creevy-ék esete után az Auror Parancsnokság figyelte, amennyire ez az erejükből tellett.
McGalagony az egyik reggelen, amikor mindenki épp a Griffendél asztalánál olvasott, nagyot sóhajtva a fal mellé lebegtette a másik három ház asztalát.
- Ne nehezítsük meg a manók dolgát a terítésnél – mondta egy szigorú biccentéssel, de senki sem tiltakozott. Az ezt követő étkezéseknél ez az egy asztal már párhuzamosan állt a tanári asztallal, és a négy ház megmaradt tagjai együtt ettek.
Harry sosem érezte még ennyire, hogy ez az a hely, ahová tartozik. Sosem ismerte meg még ennyire a hollóhátasokat és a mardekárosokat, és elégedetten vette észre, hogy a háború miatt felhalmozódott feszültség lassan feloldódik a beszélgetésekben, amibe néha a mögöttük ülő tanárok is becsatlakoztak.
Harryék a délutánok nagy részét Lillel töltötték, aki folytatta velük a nonverbális varázslatok tanítását. Hermione ugyan sokat panaszkodott a tanulástól elvett idő miatt, de Harry tudta, hogy nem gondolta komolyan.
"Érdekes módon" Pitont egyre gyakrabban találták Lilnél, és bár a boszorkány tisztában volt azzal, hogy Harryék mindent tudnak kettejük viszonyáról, Piton ragaszkodott ahhoz, hogy csupán „konzultálni" ment oda. „Hát, így is lehet hívni"-dünnyögte egyszer Ron Harry fülébe, mire prüszkölve nevetni kezdtek. Ezt persze Piton sem hagyhatta megtorlatlanul, hanem leült a sarokba, és végig a különóra alatt gúnyos megjegyzésekkel illette a griffendélesek lassú haladását.
Harry ezen kívül a szombatjait Aberforth kocsmájában töltötte, legtöbbször Brian társaságában, bár egyre dühösebben távozott egy-egy ilyen alkalom után. Aberforth viselkedése teljesen megváltozott vele szemben. Bizalmatlanul nézte minden pálcamozdulatát, barátságtalan morgással kritizálta meg az összes bűbáját. Harry arra gyanakodott, hogy féltékeny rá amiatt, hogy a sokévi kutatás ellenére most ő fogja visszaszerezni Griffendél pálcáját.
A bűbájt viszont megtanította neki, gyakorlatilag két-három napnyi gyakorlás után. Az egyetlen, ami aggasztotta Harryt, az a bűbáj hatása volt: még Aberforth sem tudta biztosan, hogy mi történik a nyitás után: vajon teljesen megszűnik-e a védelem, vagy csak egy ember hatolhat keresztül rajta? Ráadásul Aberforth egyre rémesebb képeket festett neki arról, hogy mit fog csinálni a Horcrux-pálca, miután a közelébe kerülnek. Harry szinte biztos volt abban, hogy képtelen megtanulni annyi defenzív bűbájt, amennyi átkot a pálca használni tud majd ellenük… Ráadásul kizárólag nonverbális átkokra számíthatnak, amelyek ellen szinte lehetetlen célzottan védekezni. Majdnem minden este azt álmodta, hogy hideg hangon kacagó pálcákkal harcol, majd legtöbbször észrevette, hogy a saját pálcája az, és neki nincs semmi a kezében… Meg volt győződve arról, hogy ezzel az álommal hosszú oldalakat érdemelne ki Freud valamelyik könyvében.
Ronékkal gyakran eljártak a vasárnapi Rend-gyűlésekre, amiket most Lupin javaslatára a Roxfortban tartottak meg. Harry sokszor meglepődött azon, hogy mennyire komolyan veszik a véleményét, például az ő javaslatára vették fel Dobbyt, valamint Goront és Ampókot a Rend tagjai közé. A legtöbb dolog azonban így sem változott. Harry úgy érezte, hogy minden igyekezetük ellenére a halálfalók lépéselőnyben vannak hozzájuk képest. Hiába őrizte a Rend és az Auror Parancsnokság a mugli-születésűek családját, nem értek véget a gyilkosságok.
Harry összeszorított foggal várta hogy elmúljon a hat hét. Úgy érezte, hogy ha a tanárok nem zúdították volna a nyakukba a lehető legnagyobb leckemennyiséget, és Lil nem trenírozta volna agyon őket defenzív bűbájokkal, beleőrült volna a tehetetlen várakozásba.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Február utolsó szombat estéjén mindhárman Hagrid kunyhójában ültek, és Hermione unszolására bűbájtan-teszteket oldottak meg. Pontosabban, a két fiú elnyúlt a kibővített lakrész kandallója előtt, és a kis sárkányokkal gurítgattak egy meglehetősen zilált állapotban levő labdát, nagy ritkán pedig válaszoltak Hermione kérdéseire.
- Van itt egy idevágó feladat! – próbálta felhívni a lány Harryék figyelmét, kevés sikerlel.
- Ne, Horem! - kiáltott fel Ron, miközben az egyik kölyök mind az öt karmát belemélyesztette a labdába – Most megint forraszthatom össze!
- Bocsi, Ron – sunnyogott Horem, és lerázta a karmairól a leeresztett gumidarabot.
- Lennétek szívesek rám figyelni? – emelte fel a hangját Hermione – A kérdés sárkányokról szól.
- Ó, akkor mi biztos tudjuk a választ – komolykodott Nardan, és Harry véleménye szerint pont olyan idegesítő izgatottsággal várta a kérdést, mint Hermione szokta. A lány elégedetten mosolygott.
- Helyes. A feladat nagyon könnyű, és az RBF-nél is tudni kellett: „Sorolja fel a sárkányvér tizenkét felhasználási módját!"
- Oh, fujj! – véleményezte Korag, majd halkan morogni kezdett, és pimasz mosoly ült ki az arcára – És vajon az embervérnek milyen felhasználási módjai vannak?
Harry látta, hogy Hermione egy pillanatra elsápadt, és ez rendkívül szórakoztatta. Hogy még tovább bosszantsa, kissé szenvedő, Ronhoz hasonlatos hangon megszólalt.
- Hermione, ezt kábé öt perccel az RBF után elfelejtettük!
A lány összeszorította az ajkát, de hamar magához tért.
- Tudnotok kéne rá a választ! – mondta pattogós hangon – Gyerünk, próbáljátok meg!
Harry sóhajtott, és becsukta a szemét.
- Lássuk csak… Sebgyógyító, gyulladáscsökkentő, méregjelző a bájitalokban… öhmm, egy időre sebezhetetlenné teszi a bőrt mugli fegyverekkel szemben, aztán… ha megiszod, ébren tart vagy egy hétig… látásjavító… - Harry itt megakadt – Na, segíts már, Ron.
- Gyulladáscsökkentő.
- Az már volt.
- Jah – mormogott Ron, és megpróbált koncentrálni – Öö, volt valami a jóslástanos dolog is…
- Igen - bólintott Harry, majd kissé gunyorosan folytatta – Megnöveli a Látók látó-képességét, vagy milyét.
- Ja, meg ki lehet vele mutatni a vérrokonságot, meg azt, hogy milyen erős valakiben a mágia.
- Volt még két orvosi és egy mérnöki alkalmazás – segített Hermione egy keveset, miután Ron is elakadt.
- A Pótcsont Rapidban is van, azt hiszem – tippelt Harry – Ja, meg a Törhetetlen Üvegek fő alapanyaga.
Hermione buzgón bólogatott.
- Jó, már csak egy van hátra. Szedjétek össze magatokat, mert ez volt a legkönnyebb kérdés!
Korag ismét morogni kezdett.
- Én például elég sok mindenre használom.
Ekkor az ajtó halkan nyikordult mögöttük.
- Mit szóltok az ember-sárkány hibridek létrehozásához gonosz, sötét varázslattal? – lépett be mosolyogva Lil. Az immár nem is olyan kicsi sárkányok szinte azonnal megrohamozták, és olyan erősen biztosították a szeretetükről, hogy Lil hanyatt esett.
- Jól van, no – nevetett a boszorkány, és arrébb rakta a gyomrába taposó Nardant.
- Játszol velünk, Lil néni? – kérdezte könyörgő tekintettel Nardan – De úgy, hogy sárkánnyá változol te is?
- Utazni akarok a hátadon – szállt be a könyörgésbe Horem is, de Korag nem „alacsonyodott le" ilyen mélyre.
- Lil néninek biztos van jobb dolga. – morogta, de azért ő is reménykedve nézett fel a nőre.
Lil arcán átfutott egy mosoly.
- Úgy van. Talán majd később, pöttömkék – simogatta meg Nardan pikkelyes buksiját, majd jelentőségteljesen Harryre nézett – Nekem és az embereknek most dolgunk van.
Harry azonnal felpattant.
- Befejeződött a bájital hatása?
Lil bólintott.
- Perselus szerint igen. Az apám minél gyorsabban szeretné elkezdeni a szétválasztást, úgyhogy neked mindenképp jönnöd kell, hogy parancsolj az inferusoknak.
- Mi is megyünk – tápászkodott fel Ron is, majd bizonytalanul Harryre nézett – Vagy nem?
- Hmm, de, gyertek – dünnyögte Harry, majd a kijárat felé indult – Hagrid már visszajött a gyűlésről?
- A konyhában van – mondta Lil – Úgyhogy most már itthagyhatjuk a gyerekeket.
Harry bólintott.
- Akkor… Jobb, ha túlleszünk rajta.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Aberforth pincéje kisebbfajta erődnek is beillett. Súlyos, mágiával átszőtt vaskapuk és törhetetlen kőfal választotta el a külvilágtól. A sötét, piszkos helységben szinte zsongtak a varázslatok. Két nagyobb szobából állt: az egyiket Aberforth börtöncellának használta, a másikban pedig jobbára boroshordók voltak.
Harry már ismerte itt a járást. Megkerülte a hordókat, és lenézett a lába előtt lévő, mesterségesen létrehozott kútra. A szűk kútban hat alak állt egymás mellett a mozdulatlan víztükör alatt, fehér fejbőrük kísértetiesen világított a fáklyafényben. Harry tudta, hogy érzékelik a jelenlétét, de nem mozdultak, hiszen a legutóbbi parancsa kötötte őket.
Piton a börtöncellában volt, és a két főnix társaságában vizsgálta a halálfalókat, akik még mindig az altatóbűbáj hatása alatt voltak. Aberforth nyugtalanul járkált köztük fel-alá, olyan arccal, mint aki varázsigéket mormol magában.
Piton lassan befejezte a vizsgálatot, és először felnézett az újonnan érkezett Harryékre, majd Aberforth felé fordult.
- Én úgy látom, hogy befejeződött a bájital hatása – mondta színtelen hangon – Kivel akarod kezdeni?
Aberforth Lucius Malfoyra bökött.
- Azzal a rókaképűvel. Gyakorlásnak jó lesz.
Piton arca nem árult el semmit, de Harry legbelül tudta, hogy mi jár a fejében. Lucius valamikor Piton barátja volt – talán sosem volt igaz barát, de ő áll a legközelebb ehhez a fogalomhoz.
- Rendben – válaszolt a bájitaltanár szenvtelenül – De a varázslathoz eszméleténél kell lennie.
- Tudom, ne okíts ki!
- Csak annyit akartam mondani, hogy nem ártana lekötözni őket erre az időre. Fájdalmaik lesznek, amíg nem választjuk el őket teljesen a varázserőtől.
Aberforth kurtán biccentett.
- Készültem erre – mondta egy elégedett mosollyal, és pöccintett egyet a pálcájával. A fal mellől ekkor egy láncos pad zuhant le hatalmas kongással, és mintegy harmincfokos szögben állt meg.
- Nagyon eredeti – húzta el a száját Piton – Mintha már láttam volna valahol.
- Tom kedvelt játékszerei közül való – vidámkodott Aberforth, és Lucius Malfoy testét egyetlen pálcaintéssel a padra lebegtette, majd a következő pálcaintésére láncok tekeredtek a férfi mindkét karjára és lábára.
Ezután Aberforth a kissé zavartan ácsorgó Harryre nézett.
- Volnál szíves előszedni a hidegvérű barátainkat?
- Oh, persze… - nyögte Harry, és futólag Ronékra pillantott. Ugyanazt látta az arcukon, mint ami a sajátjára volt írva: mélységesen megbánta, hogy belementek ebbe a játékba. Egy pillanatra Brian tekintetét is elkapta, de inkább összeszorította a fogát, és elfordult.
Óvatosan a kút széléhez lépett, és lenézett a fehér fejekre. Elővette a pálcáját, csak a biztonság kedvéért, majd kissé rekedten megszólalt.
- Gyertek ki onnan.
Hat fej fordult felé, és hat pár üveges szem nézett rá. Majd fehér ujjak és karok nyúltak ki, és az élőholtak kihúzták magukat a hideg vízből. Borzongató csendben megálltak a kút szélén, és egységesen Harryre bámultak.
Harry igyekezett nem belenézni a szemükbe.
- Te – bökött rá az egyikre a pálcájával – Állj a láncos pad mellé.
Az inferus engedelmeskedett.
- Hol vannak a pálcák? – kérdezte Aberforth, mire Lil egy bőrkötésű csomagot vett elő.
- Remus tegnap hozatta el nekünk az Azkaban megőrzőjéből – mondta, és kinyitotta a batyut, amiben hat pálca volt – De nem tudom, hogy melyik kié.
Piton csak egy pillantást vetett a pálcákra, és rábökött az egyikre.
- Ez Luciusé – mondta, még mindig érzelemmentesen – A többit majd pár bűbájjal kiderítjük.
- Csodás – dörmögte Aberforth, majd Harryhez fordult – Ráparancsolnál, hogy vegye a nyirkos mancsába?
Harry először ismét felkapta a vizet Aberforth stílusán, de végül elfogadta, hogy a varázsló így vezeti le a feszültséget.
- Fogd meg a varázspálcát – parancsolt az inferusra, mire az kinyúlt a felé nyújtott sötét, mahagóni pálcához – És ne mozdulj – tette hozzá a biztonság kedvéért, majd hátralépett a barátai mellé. A szeme sarkából észrevette, hogy Piton is a szoba sötét sarkába húzódik, Lil pedig csatlakozott hozzájuk a főnixekkel együtt.
Egyedül Aberforth és az inferus maradt a láncos pad mellett. Az öreg kocsmáros egy pillanatnyi tétovázás után felemelte a pálcáját, majd egy nonverbális varázslattal magához térítette Malfoyt.
Harry nem gondolta, hogy ilyen hirtelen fog történni. Ahogy a varázsló kinyitotta a szemét, velőtrázó sikoltás hagyta el a torkát, és minden izma összerándult. Harry tudta, hogy ez a szűnni nem akaró fájdalom jele, amilyet talán csak a legerősebb Cruciatusok okoznak. Látta, hogy Hermione válla megrázkódott mellette, és Lil is elfordult a látványtól.
Aberforth szerencsére magánál volt, és varázsolni kezdett. Harry nem ismerte a nyelvet, amin a varázsige szólt, de a hangzása alapján az arámira gyanakodott. Döbbenten nézte, ahogy Aberforth erős mágiája lassú folyamként borítja el Lucius testét, mígnem a férfi mellkasából aranyló pára szivárog ki, szinte együtt lüktetve a varázsló szívdobbanásaival. „Aranyvér" – ötlött az eszébe egy kis gúnnyal fűszerezve, aztán leszidta magát.
Lucius utolsó sikolyai mindaddig hallatszottak, amíg az arany pára el nem hagyta a testét, aztán mintha elvágták volna a hangját. A teste ernyedten lógott, miközben Aberforth az aranyló ködöt az inferus felé irányította. Varázsigéket mormogott, mire a fénylő pára tekeregni és forogni kezdett, majd vékony sugárban beleszivárgott Lucius pálcájába, és onnan az inferus karjába.
A viaszfehér test megrándult a mágia hullámától. A köd nyomtalanul eltűnt a bőre alatt, és egy pillanat erejéig aranyló fény borította el a testét, majd kihunyt.
Lucius hörögve zihált. Lassan, erőlködve kinyitotta a szemét, és meglátta az inferust, amint az a saját pálcáját fogja rá, majd észrevette Aberforth-t is.
- Ki vagy te? – nyögte nehezen, még mindig kapkodva a levegőt – És… mit tettél velem? Mi ez a hely…?
Aberforth megvonta a vállát.
- Lehetne a túlvilág is, de ez még mindig a földi pokol – jelentette ki, a varázspálcáját lustán pörgetve – A pincéhez meg jobb, ha hozzászoksz, mert a háború végéig itt fogsz kuksolni.
Lucius szeméből sütött a zavarodottság.
- Mi történik? – kérdezte még mindig kábán a fájdalomtól, de lassan harag kúszott a hangjába – Oldozz el, de azonnal!
- Ó, sajnos nem tehetem.
Lucius Malfoy szeme megvillant.
- Kinek dolgozol? A Minisztériumnak? Ötször annyit fizetek, mint…
- Fogd be, Malfoy – szólalt meg vontatottan Aberforth – Piszok sok pénzem van. Különben is, ami tőled kellett, már mind elvettem.
A varázsló szemébe most már igazi rémület költözött. Pár másodpercig küzdött a láncaival, majd a tekintete Harryékre tévedt. Újabb másodpercekbe tellett, míg rájött, hogy kit lát maga előtt.
- Potter! – sziszegte – Potter, te nyamvadt kis féreg!… Engedjetek el, de azonnal!
Ekkor Piton megmozdult a sötét fal mellett, és lassan a fáklya fénykörébe lépett.
- Elmagyarázom, hogy mi történt veled, Lucius – mondta színtelen hangon.
A másik varázsló hirtelen támadt, eszelős haraggal bámult vissza rá.
- Tee…- hörögte – Tee… Mit képzelsz… Mit keresel itt?
- Megfosztottunk a varázserődtől – folytatta nyugodtan Piton – Immár kvibli vagy, de a múltad miatt nem engedhetünk szabadon. A háború végén majd döntünk a sors…
- Hogy mit tettél?! – ordított fel a férfi, és minden izmát nekifeszítette a láncnak – Ne hazudozz nekem, te véráruló senki!
- Nem hazudok. Bizonyos okokból elvettük a varázserőd.
Lucius Malfoy tudatáig csak lassan hatoltak el a szavak. Harry látta, hogy immár csak az árnyéka annak kevély arisztokratának, aki volt, hiszen a börtönben eltöltött idő rajta is nyomot hagyott. De a férfi ennek ellenére tisztában volt az elvégzett varázslat súlyával.
- Micsoda? – hördült fel – Erre nem vagytok képesek, Piton! Még te sem! Ti csak egy mocskos, sárvérű, hazug banda vagytok!
- Attól tartok, mégis megtettük. Mi, a sárvérűek. Természetesen egy aranyvérű barátunk segítségével, ugye Arth?
- Azt meghiszem – dörmögte Aberforth – Több a véremben az arany, mint máséban a vas.
Harry néma várakozással nézte Lucius döbbenettől és haragtól elsápadt arcát, amint a saját tenyerét bámulja. Gyanakodott rá, hogy a férfi eközben valamilyen nonverbális, pálca nélküli tűzvarázslattal próbálkozott, de nem sikerült neki.
- Ezt még megkeserülöd, Piton – krákogta haragtól eltorzult arccal – Ha most nem ölsz meg, ezerszer bánni fogod, hogy életben hagytál…
Piton megvonta a vállát.
- Az, hogy életben vagy, nem az én döntésem volt. De a fenyegetésed nem más, csak üres szavak.
- Rádszabadítom a fiam – sziszegte tovább a férfi – Nem fog kegyelmezni neked…
Piton ajka halvány mosolyra húzódott.
- Ezt kétlem. Egyrészt ilyesmivel inkább ő szokott fenyegetőzni, másrészt pedig átállt a mi oldalunkra.
Lucius Malfoy ismét nekifeszült a láncoknak.
- Hazudsz! – kiabálta rekedten – Nem hiszek neked!
- Pedig ez az igazság.
Harry látta, hogy Lucius jobban elsápad, mint eddig a beszélgetés során.
- Tee… Ez is a te műved! – hörögte – Mindenben hallgatott rád! Az az ostoba kölyök… A vesztes oldalra állt… Pusztulni fog ő is!
Piton hűvös tekintettel hátrébb lépett.
- Fohászkodj, hogy a világos oldal nyerjen – szólalt meg jéghidegen – Másképp itt rohadsz meg ebben a pincében, anélkül, hogy bárki tudna rólad.
Azzal Piton hátat fordított a férfinak, és elviharzott Harryék mellett.
- Végezzetek gyorsan a többivel – vetette oda nekik – Ha nem akarunk több késlekedést, holnap indulnunk kell.
----------------------------------------------------------------------------------------------------------
Sokáig tartott, míg Aberforth elvégezte mindenkin a varázslatot. A többi halálfaló nem tiltakozott: Harry gyanította, hogy már attól is megkönnyebbültek, hogy már nem az Azkabanban vannak, és élnek. Kaptak ételt és vizet, amit Malfoy mereven elutasított, és visszazárták őket a cellába.
Harry aznap éjszaka nehezen tudott elaludni, pedig Fawkes és Brian is ott volt mellette, megnyugtató, hűvös gondolathullámokat árasztva. Sokáig nézte a baldachinos ágy függönyét a holdfényben, majd elaludt.
Jégről, sziklákról, és hideg, zöld fényű átkokról álmodott.
Lil másnap reggel feljött hozzájuk a fiúszobába. Dean, Seamus és Neville még lent voltak reggelizni, de Harry, Ron és Hermione hamar befejezték, és visszajöttek a Griffendél-toronyba.
- Hozzatok magatokkal meleg holmit – mondta Lil, miközben Ron egy téli köpenyt ráncigált ki a szekrényből – A hegyekbe megyünk. Szerencsénkre most nincs ott mély hó, de nagyon hideg lesz.
Hermione már mindent összekészített, beleértve a vízhatlan bakancsot, és a fülvédőt is, így kissé bosszankodva nézte, ahogy Ron egy meglehetősen lyukas zoknit húz fel éppen.
- Hogyan fogunk eljutni oda? – kérdezte a boszorkánytól – Kikerülhetjük valahogy a Nemzetközi Hoppanálási Pontot?
- Attól tartok, nem – rázta meg a fejét Lil – Az EMV Sámánszövetsége mindig is kissé paranoiás népség volt. Csak onnan tudunk hoppanálni, zsupszkulcsot meg egyáltalán nem lehet náluk használni.
Harry megpróbálta felhúzni a téli nadrágját a hosszú alsónadrágjára, amiről nemrég percekig bizonygatta Ronnak, hogy nem harisnya.
- Mégis – morogta, idegesen babrálva a gombokkal – hogyan fogunk átcipelni hat inferust a határon?
- Ügyes bűbájokkal, hamis papírokkal, és pár eredeti illúzió-varázslattal, amihez a sárkányok remekül értenek – vigyorgott Lil.
Harry elképzelte a jelenetet, de kétségei voltak. Mégsem tette szóvá: Lilnek végülis hat hete volt felkészülni az akcióra.
- A papírokat maga McGalagony igazgatónő hamisította – mosolygott a boszorkány – De persze ezt nem árulhatom el senkinek.
- Remekül tud titkot tartani – morgott Ron.
Harry nemsokára elkészült a pakolással, de Ron még a zoknijai között keresgélt.
- A kapunál várunk rátok – mondta végül Lil – Siessetek, mert még az inferusokat is fel kell vennünk, az apámról nem is beszélve.
Azzal kiment, lehetőséget adva Hermionénak arra, hogy az őrületbe kergesse Ront a sürgetésével. Nagy nehezen azonban ő is végzett, és mindannyian kimentek a folyosóra.
Senkivel sem találkoztak, mert vasárnap lévén senki sem sietett a reggelivel. Hamarosan kiértek a kastélyból, amitől Harry kissé megkönnyebbült, mert már kezdett megsülni a dupla nadrág és kabát miatt. Átvágtak a hófoltos füvön, és elérkeztek a vadkanos kapuhoz, ahol Lil és Piton várt rájuk a két főnix társaságában.
A bájitaltanár vastag, fekete csuklyás köpenyt viselt, és nagyon komornak tűnt. Talán komorabbnak, mint a tegnap esti távozásakor. A verőfényes reggel ellenére Harry szívébe is lassan visszakúszott a bizonytalanság, miközben szótlanul elindultak Roxmorts irányába. Harrynek a hetek óta tartó rémálmok miatt balsejtelme volt erről az egész akcióról, de eddig képtelen volt bevallani magának. Még Briannek sem említette a kétségeit, de most rövid tétovázás után előresietett Lilhez, és fojtott hangon nekiszegezte a kérdést.
- Nem gondolja, hogy Voldemort figyeli az a helyet, és… közbelép?
Legnagyobb döbbenetére Lil elmosolyodott, és bólintott.
- De. Szinte biztosra veszem, hogy találkozni fogunk pár halálfalójával, esetleg személyesen vele.
Harrynek egy pillanat alatt kiszáradt a szája.
- Miért nem mondta eddig?
- Azért, mert te is tudtad – pillantott rá Lil világoskék szemeivel, és még mindig mosolygott – Felesleges aggódni azon, amin nem tudsz változtatni.
- De… - nyögte – Mi…
- A lehető legjobban fel vagyunk készülve ellene – mondta Lil – Van nálam egy jelzőkő, amivel erősítést kérhetünk Lupintól, de ha lehet, nem zavarnám, mert nincsen szabad auror vagy Rendtag. Szerintem egész jó csapat vagyunk, nem lesz gond.
Lil ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést. Harry ugyan tisztában volt vele, hogy Lil és Aberforth ereje összemérhető Voldemortéval, ők pedig nagyon jó harci kiképzést kaptak Liltől az utóbbi hónapokban, mégis aggódva pillantott Ronra és Hermionéra. Nem maga miatt akarta elkerülni a találkozást Voldemorttal: az egyetlen, amitől tartott az az volt, hogy elveszítheti a barátait. Tudta, hogy nagyon jók a defenzív bűbájokban, de a szülei és Cedric Diggory is jók voltak… A saját túlélése is leginkább a szerencsén múlt eddig.
Elborzasztotta a gondolat, hogy mi lesz, ha valamelyiküket elhagyja a szerencse.
----------------------------------------------------------------------------------------------------------
Aberforth a pincében várta őket, szintén vastag öltözetben. Az inferusok pont úgy ácsorogtak a víz alatt, ahogy Harry tegnap otthagyta őket – mereven és mozdulatlanul. Harry a kút széléhez sétált, és előhívta őket, mire hat élőholt mászott ki varázspálcával a kezükben.
- Nem akarsz egy próbát, Potter? – fordult felé Aberforth – Nem szívesen cipelném át őket a fél világon úgy, hogy azt se tudjuk, működnek-e.
Harry kurtán bólintott. Nem árt egy főpróba… Elővette a pálcáját, és a saját homlokára bökött vele, majd suhintott egyet.
- Simulacrum! – mondta, mire mindegyik inferus felvette ugyanazt a testhelyzetet, mint ő.
- Melyik bűbájt használjam? – kérdezte Harry Aberforthtól. Ron felnyögött mögötte, amint az inferusok ugyanúgy tátogtak, mint ahogy Harry formálta a szavakat.
- Tök mindegy – vonta meg a vállát Aberfort – Valami verbálisat. A barátaink nem tudnak beszélni, de elvileg a Simulacrum hozzád köti a varázslat elvégzését. De most majd kiderül.
Harry egy pillanatra elgondolkodott.
- Rendben. Akkor… Orchidessis! – suhintott a pálcájával, mire minden inferus így tett, és összesen hét pálcából hét virágcsokor esett a földre.
- Csodás – húzta ki magát Aberforth - Megnyugodtam, hogy egy zseni vagyok.
- Látom, az egód már nem marad itthon – csattant fel Piton, aztán Harryhez fordult – Szüntesd meg a bűbájt, Potter, mert most jönnek az illúziók.
----------------------------------------------------------------------------------------------------------
Az illúzió-bűbájokat Lil végezte el. Varázsbotjával először körbesuhintott rajtuk, aztán külön-külön rámutatott mindenkire, miközben halkan mormogott valamit egy furcsa, mély zöngésű hangon. Talán beszéd volt, vagy legalábbis beszédelemek, de Harry nem tudta kivenni a külön szavakat. Lil legtöbbet az inferusoknál időzött, de aztán velük is végzett, és leeresztette a botot.
Harry nem érzett semmiféle változást.
- Most… Látnunk kellene valamit? – kérdezte óvatosan.
- Nektek nem. Majd a határőr-varázslóknak.
- Értem – mondta Harry, de igazából nem értett semmit.
-A főnixek visznek el minket oda – folytatta Lil – Londonban még mindig nem lehet hoppanálni.
A boszorkány felvette a batyuját, és a Brianre nézett.
- Az EMV várótermébe vigyetek. Szinte biztos, hogy nincs ott senki – mondta, majd hátrapillantott az inferusokra – Albus, szerintem te vidd őket, mert nehezebb lesz a szállítás. Mi Elanorral megyünk.
A főnix bólintott, és tett egy kört az inferusok felett. Még mielőtt Lil szólt volna neki, Harry rájött, hogy mi hiányzik még.
- Kapaszkodjatok össze – parancsolta az inferusoknak, majd miután ebből hatalmas kavarodás bontakozott ki, hozzátette – Elég, ha csak megérintitek valamelyik társatokat, aztán ne mozduljatok.
Az inferusok, akár egy bizarr szoborcsoport, megfagytak Harry parancsára. Brian rászállt az egyikőjük vállára, és egyetlen hatalmas lánglobbanással magával vitte mindet.
Nemsokára ők is összekapaszkodtak (Piton és Aberforth csak a feltétlenül szükséges mértékben) majd miután Fawkes meggyőződött arról, hogy mindannyian megvannak, rászállt a középen álló Hermione vállára, és fellobbantotta a varázslatának lángját.
Harry a következő pillanatban egy kerek teremben találta magát, az inferusok és a többiek társaságában. Futólag körbetekintett: a falakon varázsképek voltak, hegyekről, majd széles pusztákról, és robosztus kővárakról.
- Hol vagyunk? – suttogta Hermione fülébe, aki már járt a Nemzetközi Hoppanálási Ponton, amikor Franciaországba ment.
- Gondolom, az Egyesült Magyar Vármegyék várótermében – suttogta vissza a lány – Minden országnak megvan a váróterme, ahol különböző bűbájokkal végigvizsgálnak minket, majd elkérik a papírjainkat, és csak ezek után nyitnak meg egy mágikus csatornát a célország felé.
Harry bizonytalanul nézett vissza Hermionéra.
- Akkor most tulajdonképpen mit csinálunk itt? – kérdezte kicsit hangosabban.
Aberforth megfordult.
- Várunk, míg vizsgálnak minket – morogta – mostanra már észrevették, hogy bejött valaki, úgyhogy biztos ott piszmognak a képek mögött. Csak nézelődjetek, ez eltart egy darabig.
Harry nagyon remélte, hogy az inferusok nem lepleződnek le, bár erre minden esély megvolt. Próbált természetesen viselkedni, és úgy tett, mintha nagyon érdekelnék a képek.. Most vette észre, hogy a legtöbbjük feliratozva van. Az egyik kép egy vad, sziklás hegyvidéket ábrázolt, alatta az írással: „EMV-Erdély".
- Úgy tudtam, hogy Erdély Románia része. – jegyezte meg felvont szemöldökkel.
- Majdnem az lett – pörgette a varázspálcáját unottan Aberforth – Minden mugli háború után, ami területváltozásokkal jár, nagy vita van a Minisztériumok között, hogy ki vegye át az irányítást. Általában ugyanaz lesz, mint a mugliknál, mert így sok mindent egyszerűbb megoldani.
- És? – nézett rá Ron is a képekre – A Román Mágiaügyi Minisztérium nem akarta ezeket a területeket?
Aberforth elvigyorodott.
- De igen, akarták. Csakhogy ötszáz jól idomított Mennydörgő, és a Sámánszövetség elit mágusai álltak a határnál. Mókás és rövid csata volt.
- És tanultuk Mágiatörténetből – tette hozzá Hermione szemrehányóan a fiúk felé fordulva, mire Ron felháborodottan morgott.
- Binns biztos nem volt ilyen érdekes előadó.
Harry közben tovább nézte a képeket, és néhány unalmasabb után talált egy nagyon furcsa várat: mintha az egész az erdőből nőtt volna ki. Élő fa és sziklák alkották a falait, fenn, a fák magasában pedig függőhidak kötötték össze az ágak között kiépített lakrészeket. A kép a többihez hasonlóan mozgott, de itt a fák suhogása mellett végre embereket is látott: Velük egykorú fiatalok voltak a képen, mindegyikük bő vászonnadrágot viselt, szorosan összefűzve a bokánál, és hegyes végű csizmát. Felül hímzett mellényt hordtak, és egy díszes köpenyt, amelyen szarvasagancs volt. Még a fiúk is hosszú hajat viseltek, leginkább két-három fonatba kötve. Mindegyikük fából vagy csontból faragott botot tartott a kezében, egyikük pedig a legmagasabb fa tetején ült, és egy dobot ütött.
- Mi ez a hely? – fordult hátra a többiekhez, és észrevette, hogy immár Piton, Ron és Hermione is ezt a képet nézi.
Aberforth odalépett mögéjük.
- A Csodaszarvas Sámántanoda – mondta egy rövid pillantás után. Hermione úgy nézett ki, kint aki majdnem felsikolt az izgatottságtól.
- Az nem lehet! Én olvastam róluk, de egyszerűen lehetetlenség képet találni az iskoláról!
- Hát igen, kissé paranoiás népség, mint mondtam – vonta meg a vállát Aberforth – Jól nézd meg a képet, kislány, mert többet biztos nem találsz. Ezt is vagy egy évig ellenőrizte a Sámánszövetség, és kitakart minden áruló jelet.
- Mi is csak preparált képeket teszünk közzé a Roxfortról – jegyezte meg Piton – És ez nem paranoia, csak természetes elővigyázatosság.
Mielőtt még Aberforth válaszolhatott volna, a kerek helység egyik falán belépett két varázsló. Igazából nem a falon keresztül jöttek, hanem felhajtották a falat, mintha csak egy sátor oldala lett volna.
Az egyikőjük minisztériumi boszorkány volt, a másik pedig minden bizonnyal egy sámán: bajuszot, és hosszú hajat viselt, állatokkal mintázott, díszes köpennyel, és egy varázsbotot tartott a kezében.
- Üdvözöljük önöket – mosolygott a boszorkány – Ellenőriztük az esetleges megtévesztő bűbájok jelenlétét, de nem találtunk semmit.
Harry a mosolygó nőre nézett. Kíváncsi volt, hogy mit lát az inferusok helyén, de abból, hogy nem sikoltozott, egyértelműnek vette, hogy valami teljesen szokványosat.
- Most már csak a papírjaikat szeretnénk elkérni – mosolygott továbbra is a boszorkány, mire Lil előlépett, és a köpenyéből apró pergamentekercseket halászott ki.
- Ezek az azonosításhoz szükséges papírok – mondta készségesen – Ez a két bagoly egészségügyi lapja, ezek pedig a hoppanálási engedélyek.
A boszorkány figyelmesen megnézte, párszor pöccintett egyet a pálcájával, majd átadta az EMV őrsámánjának. A férfi látszólag nem csinált semmit, csak ráfújt a lapokra, és egész közel dugta az orrát a fehér pergamenhez.
Végül a férfi leeresztette a papírokat és visszaadta Lilnek.
- Rendben van minden, mehetnek – mondta, egészen hasonlatos akcentussal, mint ahogy a boszorkány beszélt.
A minisztériumi boszorkány is biccentett.
- Megkérdezhetem, hogy mi az úticéljuk, Mrs Tamasi?
- Családi látogatás – válaszolta Lil – A férjemmel és a gyerekekkel megnézzük EMV-t, és közben visszakísérjük apámat.
- Értem – mosolygott a boszorkány, és végigfuttatta a szemét Harryéken és a hat inferuson – Kilenc gyerek! Gyönyörű család.
- Köszönöm – vigyorgott Lil elégedetten. A két őrmágus biccentett, aztán kimentek a teremből. Az elkövetkező percben Harry érzett egy halvány mágikus rezdülést maguk felett.
- Létrejött a kapcsolat, indulhatunk – mondta Lil, majd kissé gonoszul vigyorogva Piton felé fordult – Drágám, a baglyokkal együtt figyelhetnél a hat kisebbik gyerekre.
Piton felvonta a szemöldökét.
- Alig várom, hogy végre megtanuljanak hoppanálni.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Végül Lil irányításával érkeztek meg az úticéljukhoz. Harry most örült igazán, hogy rendesen felöltözött: metsző, jéghideg szél fújt, és a hőmérséklet mínusz tizenöt fok körül mozoghatott. Még Piton is felvette a csuklyáját, Lil pedig kötött sapkát húzott. Ron egy reményvesztett nyögéssel nézett körbe, és Harry is felnézett, habár a jeges szél a szemüvege ellenére kicsípte a szemét.
- Hogy érted azt, hogy az illúzióban ő volt a férjed? – támadt neki Aberforth a lányának, de Lil figyelmen kívül hagyta.
- Gyönyörű, nem? – kérdezte a többiektől. Harry inkább nem válaszolt. Bár a táj tényleg szép volt - jég csipkézte sziklák húzódtak el alattuk, vékony hóréteg fedte be a füves hegyoldalt - de az egész hely csontig hatoló hideget árasztott magából. Egy magaslat tetején álltak, alattuk hosszúkás völgy húzódott el, és Harrynek az volt az érzése, hogy élő ember sosem járt még itt. Mindenütt csak csupasz sziklákat láttak, a füvet pedig eltakarta a dér és a hó.
- Hmm, tévedtem pát métert. Az ott a Bukura-tó – mutatott Lil az előttük húzódó völgyre – Be van fagyva.
Harry csak onnan vette észre, hogy egy tavat lát maga előtt, hogy tükörsima volt a felszíne, egyébként pedig teljesen belesimult a zord tájba.
- Azt hiszem, fázok – suttogta mellette Hermione vacogó foggal. A főnixeknek sem tetszett az időjárás, de azért kiterjesztették a szárnyukat, és a völgy irányába repültek.
- Hermione, gondolom ismersz pár száz hőbűbájt – dünnyögte Harry, majd maga után szólította a közönyösen ácsorgó inferusokat, és ők is elkezdtek lefelé ereszkedni.
- Miért pont ő? – harsant fel ismét Aberforth hangja. Harrynek rá kellett jönnie, hogy még mindig Piton miatt problémázik. Látta, hogy a mellette sétáló bájitaltanár ökölbe szorítja a kezét, de nem szól semmit. Lil már méterekkel alattuk járt a főnixekkel együtt, és egy kicsit ingerülten kiabált vissza.
- Mert rajta kellett a legkevesebbet alakítani.
- Ezt meg hogy a fenébe értetted? Csak nehogy azt mondd, hogy voltál olyan hülye, hogy…
Piton ekkor megtorpant, és Aberforth beleütközött. A bájitaltanár lassan megfordult, és zordabb pillantást vetett a másikra, mint a mögötte elterülő jeges táj.
- Hagyd békén a feleségemet, Arth, vagy velem gyűlik mag a bajod.
Harry ennek hallatán majdnem megcsúszott az egyik sziklán, mire Ron beleütközött, akibe pedig Hermione, majd pár inferus. Aberforth először csak tátogni tudott, aztán váratlanul felüvöltött.
- MI?! – a hangja visszhangként csapódott vissza a szemközti hegyfalról – HOGY KÉPZELTED, HOGY…
Aberforth tovább tátogott, de immár hang nélkül. Harry kisvártatva rájött, hogy ki szórta rá a némító bűbájt: Lil torpant meg némán a hegy tövében, és aggodalmasan nézett maga elé. A főnixek gyors trillát hallattak. Már egész közel voltak a tóhoz, de Lil mégsem ment tovább.
Harry előresietett, és az inferusok zord rendben követték.
- Mi történt? – kérdezte egy kicsit zihálva a boszorkánytól. Lil a tóra bökött.
- Egy egész különleges riasztóbűbáj – mormogta – Végig, a tó körül, nem tudjuk kikerülni.
- Honnan látja?
- Nem csak én látom, és tulajdonképpen Albus vette észre – mutatott Lil a felette köröző főnixre.
Ron idegesen ácsorgott egyik lábáról a másikra.
- Azt gondolják, hogy Tudjukki tette ide a bűbájt?
Lil lassan bólintott.
- Szinte biztos. De sajnos attól tartok, hogy sehogyan sem tudjuk kikerülni.
Hermione az ajkait harapdálta.
- Akkor most mi lesz?
- Átmegyünk – vonta meg a vállát Piton – A bűbáj riasztani fog, de túl sok választásunk nincs.
Aberforth közben egy nonverbális bűbájjal megszüntette Lil varázslatát, és gúnyosan közbeszólt.
- Használhatnád néha az eszed, idióta. Tom nem az atyaúristen, ami azt jelenti, hogy megszüntethetjük a bűbájt.
Lil kissé barátságtalanul nézett vissza rá.
- Igazán remek, apa. Ezek után talán megpróbálhatnád… - azzal színpadiasan helyet mutatott Aberforthnak, mire a férfi közelebb lépett a láthatatlan bűbájhoz, és elővette a pálcáját.
Ron értetlenül pillantott Harryre.
- Én sem látok semmit – nyugtatta meg a barátját Harry, de azért furcsállta a dolgot. Miután Lil megemlítette neki a pajzsot, egy pálcaintéssel megjelenítette a mágia fonalait, de nem látott semmi rendelleneset – semmit, ami például a Horcruxra, vagy észrevétlen varázslatokra utalt volna.
Ennek ellenére Aberforth széles köröket írt le a pálcájával, és halkan mormogott.
- Ismerem ezt a bűbájt – suttogta egy kis idő múlva – Elég hatásos, nem tudom megszűntetni anélkül, hogy ne riasztana.
Piton ajkára egy diadalmas mosoly húzódott.
- Létezik tehát olyan feladat, amivel képtelen megbirkózni az egód, Arth?
- Fogd be, Piton – morogta vissza Aberforth – Nem azt mondtam, hogy semmit sem tehetek. Nem szűntethetem meg a riasztóbűbájt, de lelassíthatom a hatását.
- Hogyan? – kérdezte Harry kíváncsian.
- Szokásos eljárás – válaszolt Piton Aberforth helyett – Bele kell ültetni a meglevő bűbájba egy rakás újabb bűbájt, így mielőtt mágikus jelet küldene, a jelenlevő varázs először kénytelen azokat elvégezni. De ez persze itt nem fog működni.
Aberforth ezalatt gyors pöccintésekkel bökött a levegőbe, almazöld árnyalatú szikrákat szórt maga elé, amik lassan elenyésztek.
- Úgy gondolod? – fordult hátra Pitonhoz – Már kész is van.
Lil haragoslila fényt gyújtott a botján, mintha valamit meg akarna nézni.
- Szép munka, apa. Leszámítva azt, hogy van ott egy átcsatoló-bűbáj. Csak pár percet nyertél, nem többet.
Aberforth megvonta a vállát.
- Ha nem lesz elég, legfeljebb lesz lehetőségem arra, hogy alaposan megdorgáljam Tomot – mondta könnyedén, majd hátrább lépett – Jó lenne, ha lélekben azért mindenki felkészülne. A gyengébbek kedvéért arra célzok, hogy vegyétek elő a pálcátokat.
Harry nyugtalanul nézett a tó befagyott felszínére, majd a mozdulatlanul álló inferusokra. Lassan odasétált Aberforth mellé.
- Biztos abban… - kezdte halkan – Biztos abban, hogy van pár percünk?
A férfi bólintott.
- Ja. Persze, ne aggódj – mondta egy feltűnő vigyor kíséretében – Sima ügy. Nem kell tenned semmi mást, csak a tó közepére sétálnod a barátainkkal, és elvégezni azt a bűbájt, amit tanultunk. A pálcát majd együtt elintézzük. Pár perc lesz az egész.
Harry nyelt egyet. Aberforth mindig mindent megpróbált leegyszerűsíteni. Minél nagyobb volt a veszély, annál hanyagabb volt a stílusa. A mostani viselkedése nem kevés aggodalmat ébresztett benne.
- Mi lesz, ha körbekerítenek minket? Vagy… ha egyedül engem enged be a varázs? - igyekezett azon, hogy a hangjából ne lehessen kiolvasni az aggodalmat, de kevéssé sikerült.
Látta Aberforth arcán, hogy legszívesebben valami gunyoros megjegyzést fűzne a dologhoz, aztán mégsem tette. Lassan a vigyor is eltűnt az arcáról. A varázsló szobormerev arccal szembefordult a hideg széllel, majd pár másodperc után ismét Harryre vándorolt a tekintete. Talán először az ismeretségük alatt mélyen a szemébe nézett.
- Akkor igyekszünk gyorsak és ügyesek lenni – dörmögte, majd halkan folytatta – Szedd össze magad, fiam. Ha már te töröd meg a varázst, csináld jól, és ne hozz rám szégyent.
Harry viszonozta Aberforth pillantását. A varázsló ezután tétován felemelte a kezét és megszorította a vállát. Harry először érezte úgy, hogy Dumbledore testvérével beszél, és nem egy megbízhatatlan idegennel, aki felelőtlenül használja az erejét.
- Igyekszem – bólintott lassan. Aberforth villantott rá egy mosolyt, majd hátat fordított.
- Akkor szedjétek össze magatokat, gyerekek! – mondta fennhangon, és újra elemében volt – Piton, te mész elől, érted nem kár. Utána Potter és a hat törpe. Csipkedjétek magatokat, mert széjjel fogunk fagyni, az egyszer biztos!
Harry váltott egy pillantást Ronnal és Hermionéval. Elkezdett esni a hó, és a hideg szél egyre erősebben fütyült a sziklaormok közt. Fawkes és Brian magasan repülve figyelte a tájat, Piton kivont pálcával állt a tó partján, Lil mellett, és fekete köpenyébe vadul belekapott a szél. Hátrafordult Harryhez.
- Gyerünk Potter – mondta lassan – És ha lehet, tényleg igyekezz.
Azzal a varázsló átlépett azon a képzeletbeli határon, ahol Harry a riasztóbűbájt sejtette. Harry még egyszer ránézett a barátaira, majd az inferusokhoz fordult.
- Ti hárman jobb oldalt, ti pedig baloldalt. Kövessetek! – adta ki a parancsot, majd futni kezdett.
Néhol megcsúszott a köveken, de elfutott Piton mellett. A férfi arrébb állt, hogy utat engedjen az inferusoknak. Harry észrevette, hogy a tó sima jegéről néhol lefújta a szél a havat.
- Simulacrum! – küldte hátra Harry az inferusokra a másoló-bűbájt, majd a saját lábára bökött – Exglacies! – és rálépett a sima jégre.
A varázslat nem engedte, hogy a talpa elcsússzon a fagyott víztükrön. Ismét futni kezdett. Az inferiusok V alakban követték, tartva a sebességet, a mozdulatokat, még az emelkedő mellkasuk is imitálta Harry lélegzetvételét. Lépéseik egyszerre dobbantak a jégen, és visszhangot keltettek a hegyormok közt.
A hó Harry arcába vágott, de futott tovább a hosszúkás tó közepére, ahogy Aberforth mondta, majd megállt. Egy pillanatot engedett magának, és hátranézett a többiekre. Az inferusok szapora lélegzetvételét utánozva szintén feléjük fordultak. Piton és Lil lassan beérte őket, akárcsak Ron és Hermione, de Aberforth nyugtalanul tekintett hátra.
Harry visszafordult, és a saját lába elé nézett. Amikor Aberforth kocsmájában gyakorolták, valahogy nem tűnt ilyen vészesnek… Letérdelt a jégre, és félresöpörte a vékony havat.
Mögötte az élőholtak pont így tettek.
- Csak nyugodtan, Potter – hallotta meg jópár méterrel maga mögött Aberforth hangját, de nem válaszolt. Lassan kiszorított minden zajt, ami nem a jégből és hóból érkezett. Becsukta egy pillanatra a szemét, és nyelt egyet. Lelassult a lélegzetvétele, majd a pálcáját a sima jéghez érintette. Hat varázspálca koppant mögötte ugyanabban a pillanatban. A szél belekapott a köpenyébe.
Biztos kézzel egy rúnát rajzolt a jégre, zölden izzó, fényesen kígyózó varázslatból. A mágia füstölve égette bele magát a vastag jégpáncélba, majd Harry elkezdte a varázslatot. Szavai furcsán, idegenül zengtek, akár a szél süvítése.
Egy nap, hét éjszaka,
Egy ige, hét varázs.
Egy a zár, hét a lakat,
Egy birtokos, hat halál.
A jég lassan megremegett alattuk. Harry nem törődött vele, hanem újabb rúnát rajzolt a földre, és a mögötte térdelő inferusok ugyanezt tették. A fényes varázslat sisteregve beleégett a jégbe, és hirtelen hátborzongató csend támadt. Megállt a szél, de a jég megindult.
Hamarosan szilánkokra tört a világ Harry és a hat inferus körül. A jég megrepedt, és felforrt, a víz bugyogva szökött ki a lábuk mellől, és mindannyian a levegőbe emelkedtek. Nyers mágia szivárgott fel a vízből, vakítóan fehér energia, és körbefonta a hét alakot. Harry testét millió apró tűként ostromolta a varázslat kutakodó fehér fénye. Úgy érezte, mintha ismét Gishart Lélekfejtőében lenne, egy olyan próbán, amin nem szabad megbuknia…
Hosszú másodpercek teltek el, mire halványodni kezdett a fény, és Harry újra látott. Észrevette, hogy immár mind a heten egy körben lebegnek, legalább öt méterrel a tó felett. A külső világot mintha víztükör alól nézte volna, egy hatalmas buborék belsejéből, és minden elmosódottan hullámzott. Zihálva nézett körül, és mindegyik inferus ugyanezt tette.
A körülöttük lebegő víz lassan lüktetni kezdett, majd egyre gyorsabb lett a pulzálása. Sűrű pára szökött a levegőbe, és sűrűsödött össze a kör belsejében. Harry elhűlten nézte, amint egy láda tűnt elő a ködből. Hátborzongató volt a megjelenése: mintha jégből vagy gyémántból készítették volna, és a lentről hullámzó varázslat fényei millió helyen törtek meg rajta.
Kisvártatva Harry észrevett egy lakatot a ládán. Nem volt alkalma jobban megnézni, mert a lakat semmivé foszlott, és felpattant a láda teteje. A csillogó alkotás, akárcsak egy használhatatlan héj, lecsorgott, majd köddé vált. Ugyanebben a pillanatban felhasadt egy helyen a buborék, és a Harry mellett lebegő inferus irgalmatlan rántással kirepült rajta. Harry még látta, hogy az egyik part menti sziklának csapódik, aztán a hullámzó felszín bezárult.
Visszakapta a fejét a kör közepére. Maradt ott egy ugyanolyan láda, lakattal együtt, csak valamivel kisebb, mint az előző. Nemsokára azonban ez a lakat is felpattant, és a képlékennyé vált burok sisteregve vastag párává bomlott. Újabb inferus repült ki a körből, olyan erővel, amit semmilyen halandó lény nem élt volna túl.
Harry torkában dobogó szívvel nézett a harmadik ládára, majd végignézte, amint ugyanez lejátszódik negyedszer, ötödször és hatodszor is. Mindannyiszor összerezzent, ahányszor a varázslat kivetett egy inferust a körből, és megborzongott a rég halott csontok ropogó hangjára. Magában attól tartott, hogy talán ő lesz a következő, de nem így történt.
Végül egyedül maradt, mozdulatlanul lebegve egy kis láda előtt. A körülötte lebegő víz ekkor abbahagyta a hullámzást, és lassan sima üveggömbé fagyott. Harry is leereszkedett a földre, a ládával együtt. Fáradtan zihálva állt meg a jégen, és ekkor vette észre a többieket, akik a fal túloldalán álltak. Ron és Hermione sápadtan nézték őt, a három mágus pedig különböző varázslatokkal próbálkozott, hogy áttörjék a kristályburkot, de nem értek el sikert. Harry fülébe hirtelen robbantak bele a külső zajok, elsőként Hermione rémült arca, és sikoltása.
- Mögötted, Potter! – ordította Piton a kristályburok túloldaláról. A hangja mintha nehéz ólomkristály csengéseiből állt volna össze.
De Harry már jóval előbb megpördült, és védekezően felemelte a pálcáját. A mágia utolsó ereje most a megmaradt ládán dolgozott: elolvadt a hetedik lakat, és a láda forró páraként csapott a levegőbe.
A helyén csak a tartalma marad. Egyetlen csontszínű pálca hevert a kristályburok közepén. Harry zihált. Közelebb lépett, és a pálcáját gondosan rászegezte a Horcruxra.
Egy pillanatig azt hitte, hogy ezzel vége, és nem fog történni semmi. Suhintott egyet, hogy észrevegye a mágia fonalait, mire aranyfényű, hullámzó szálak jelentek meg, észveszejtően bonyolult összevisszaságban a Horcrux körül. Harry épp el akarta kezdeni az Adavatius-bűbájt, amikor a pálca megmozdult. Ismeretlen varázserő irányítása alatt a levegőbe szökkent, és vörös átkot küldött Harryre.
Harry felvonta a legerősebb pajzsát, amiről fémes pengéssel csapódott le az átok. A varázslat visszacsapódó erejétől nekiesett a kristályfalnak, de ellentámadásra nem volt ideje. A lebegő pálca ismerős mozdulatot írt le, és fényes, zöld varázslat robbant ki a végéből…
Csak egy pillanatig tart, míg az Adava Kedavra eléri az áldozatát, de Harry még időben felismerte a mozdulatot, és hoppanált. A burok túlsó feléig jutott, és a pálcáját rögtön a Horcruxra szegezte.
- Obstructo! Temporio! – kiáltotta, mire a pálca mintha lelassult volna. De nem tartott sokáig. A következő átokhoz nem tartozott pálcamozdulat, és teljesen váratlanul érte Harryt. A varázslat nem volt más, csak nyers, irányítás nélküli mágia, ami hozzácsapta a kristálykupola falához. Megroppantak a csontjai, és összerogyott. Minden fájdalma ellenére a hátára pördült, és felemelte a pálcáját, de közben érezte, hogy túl lassú volt…
A pillanat egy törtrészéig nem értette, hogy a pálca miért nem végzett vele. A Horcrux megállt a levegőben, mintha tétovázna, és Harry is megérezte, hogy változás történt. Ki kellett volna mondania az Adavatius-átkot, ott, abban a pillanatban, de felsajdult a sebhelye, és önkéntelenül is megfordult.
A kristályfal túloldalán a többiek ekkor vették észre azt, amit ő egy másodperccel előbb már látott. Hermione felsikoltott, és a hangja hátborzongató csengésként jutott be a kristálykupolába. A főnixek trillája mint megannyi csengettyű folyt be a varázstérbe.
Fekete füst gomolygott mögöttük a jégen, és halálfalók léptek ki belőle. Aberforth pálcát ragadott, és felhúzott egy pajzsot.
- Lil! Védd Harryt, én kerülök balról!- ordította, mire Harry is magához tért. Megpördült, és a Horcruxra szegezte a pálcáját.
- Adavatio! – kiáltotta, és látta, hogy a varázslat arany fonalai megremegnek, de a lebegő pálca ugyanabban a pillanatban visszavágott, és kioltotta Harry bűbáját. Majd megpördült a tengelye körül, és tett egy észrevétlen pálcamozdulatot…
Harry most nem ismerte fel pontosan, de még időben hoppanált. A halálos átok végigcsengett a falon, ahogy elnyelődött a kristálykupolában. Harry önkéntelenül is kinézett a többiekre. Annyi minden történt pár másodperc alatt, hogy nem akart hinni a szemének. Hermione vérző arccal feküdt az egyik csuklyás halálfaló előtt, akire Ron pálcát szegezett, és egy Sectumsemprát üvöltött. A halálfaló az arcához kapott, de nem sérülhetett meg eléggé, mert ismét varázsolt. Következő átkára Ron is a földre zuhant.
- Ne! – ordította Harry, egy pillanatra megfeledkezve a Horcruxról. A lebegő pálca azonnal megpördült, és átkot bocsátott Harryre. A mágia vasmarka arccal a kristályfalnak lökte Harryt, amitől betörött az orra, és megrepedt a szemüvege. Alig tudott levegőt venni. Nem értette, miért történik ez, hogy miért nem öli meg őt a pálca, de hamarosan rájött a válaszra.
Nem tudta, miért nem látta eddig. A mágia fonalai kaotikusan kavarogtak a kint harcolók közt. Piton az összeesett Ront és Hermionét védte, Lil pedig olyan gyorsan forgatta a varázsbotját, hogy kisebbfajta hurrikánt kavart a körülötte vibráló mágikus mezőben. Aberforth többször hoppanált és a legváratlanabb helyeken tűnt fel, tetemes véráldozatot okozva a halálfalóknak. De sokan voltak, nagyon sokan… Harry látta a fonalakban kibontakozó egységes akaratot, a sima törekvést, a pusztító küzdelmet, és bár Lil és Aberforth jóformán sérthetetlenek voltak, Harryben megfagyott a vér, amint észrevett egy újabb pusztító mágiaforrást a tömegben.
Az alak nyugodtan sétált át a forgatagon. Egy átok sem érte. Egy varázslat sem állta az útját. A hűvös nyugalom szobra volt, és mintha a Föld minden varázserejét ő gyűjtötte volna egybe. Harry látta már ezeket a fonalakat, és tudta, hogy kihez tartoznak. Meg sem lepődött, amikor Voldemort hátrahúzta a csuklyáját, és a kristályfal túloldalán Harryre vicsorgott.
- Öröm újra találkozni, Potter – suttogta a mágus, de Harry tisztán hallotta a hangját a kristály csengésén keresztül – Bár nagy a kísértés, sajnos még nem ölhetlek meg, ugyanis… fontos beszédem van veled – folytatta kedvtelve, miközben párát lehelt a kristályra – Nem vagy szép látvány innen. De ugyanakkor el kell intéznem pár bosszantó ügyet is, ugye megérted?
Harry alig jutott valami levegőhöz a száján keresztül. Kétségbeesetten küzdött azért, hogy legalább képes legyen megmozdítani a pálcás kezét, de a Horcrux nem engedte. A pálca valahogy felismerte Voldemortot, és most engedelmeskedett az akaratának. Harry pár másodpercnyi értelmetlen vergődés után feladta, és gyűlölködve nézett a mágus szemébe.
- Rohadj… meg – préselte ki az ajkán a szavakat, mire Voldemort kígyó-ajkai elégedett mosolyra húzódtak.
- Jó, nagyon ügyes vagy… - sziszegte Harrynek, de aztán a pillanat egy törtrésze alatt megpördült, és a pálcájából kirobbantott sötét árnyékkal kivédett egy nagy erejű halálos átkot.
Aberforth állt mögötte, és a pálcáját rászegezte. Harry észrevette, hogy ismét a saját alakját viseli, és nem a roxmotsi kocsmárosét. A két mágus lassan méregette egymást, és Voldemort arcára ismét mosoly ült ki.
- Rengeteg régi baráttal találkozom ma, Aberforth – susogta – De mind úgy megváltozott. Te például mióta támadsz hátba bárkit is?
- Mióta ismerlek téged, Tom – válaszolt a varázsló komoran. Voldemort összeszűkítette kígyószemeit, és hidegen felkacagott.
- Lám, mindenkiből a legjobbat hozom ki. De ahhoz, hogy megölj, így is nagyon kevés vagy.
- Majd meglátjuk – morogta az öreg varázsló – Túl sokat beszélsz.
Azzal Aberforth meglendítette a pálcáját, és egy izzó kék átkot küldött Voldemort felé, amit Harry nem ismert. Az átok gyors volt, és széles: szinte megolvasztotta a kristályfalat, de Voldemort sértetlenül került ki mögüle.
- Hibázol, Aberforth – kedélyeskedett – Úgy próbálsz megölni, mintha ember lennék – Azzal minden előzetes jel nélkül Aberforth felé küldött egy halálos átkot. A férfi hoppanált, Voldemort mögé, de a sötét mágus mintha nem ebben az időben harcolt volna. Követhetetlen gyorsasággal megfordult, és újabb halálos átkot indított útra, Aberforth alig tudott ismét dehoppanálni.
- Exhoppito! – kiáltotta Voldemort a hoppanálásgátló-átkot, majd hamis sajnálkozással Aberforthra nézett – Ne haragudj, drága mesterem, de nincs időm a reflex-játékokra. Minél előbb végeznem kell veled, hogy a többi barátoddal is foglalkozhassak.
- Próbálkozz nyugodtan – zihálta Aberforth, de Harry észrevette a bizonytalanságot a hanyag álarc mögött. Kétségbeesetten próbálta ökölbe szorítani a kristályhoz szögezett kezét a pálcája körül, de a Horcrux elemi erővel támadt a karjára, és szinte megrepesztette a csontjait.
Aberforth újabb halálos átokkal próbálkozott, és Voldemort ismét hárította a fekete, elmosódott árnyékkal.
- Kezd unalmas lenni – tett egy fenyegető lépést Aberforth felé – Adava Kedavra!
- Prioridavra! – ordított vissza Aberforth, és az ő pálcájából ugyanilyen árnyalak bontakozott ki, elnyelve a halálos átkot. De arra már nem volt ideje, hogy kitérjen Voldemort csonttörő varázslata elől. Harry ismerte az átkot, és szinte együtt üvöltött vele, ahogy Aberforth lábában minden csont szilánkokra robbant.
- Igazán dicséretes – tett egy újabb lépést Voldemort a földre taszított férfi felé. Aberforth zihált.
- Azt hiszed, te vagy az egyetlen mocskos gyilkos a környéken? – köpte keserűen a szavakat, és újabb elképesztő erejű átkot küldött a kígyó-szörnyre. Voldemort hárította. Majd a következőt is.
- Kapkodsz – suttogta lenézően – Súlyosan megsérültél. Adava Kedavra!
Aberforth ismét megidézte az árnyalakot, és hárította az átkot. Voldemort mosolygott.
- Jó, nagyon jó…De vajon mennyit öltél? Mennyi van még a tarsolyodban?
- Fortude! – kiáltotta Aberfort válasz helyett. Az átok átütött Voldemort pajzsán, és megperzselte a ruháját.
- Öregszel – tett felé még egy lépést – Adava Kedavra!
Harry már tényleg azt hitte, hogy itt a vég, de Aberforth ismét hárított, és újabb vakítóan fényes átkot küldött Voldemortra. A varázslat áttörte a sötét mágus pajzsát, és megégette a bőrét. A varázsló felüvöltött, de a következő, dühből küldött átka szilánkokká zúzta Aberforth bal karját.
Harry sikítani tudott volna, és magában azért fohászkodott, hogy jöjjön már ide valaki. De Lil sokakkal harcolt, ahogy Piton is, a férfinek ráadásul már lassan a saját vére folyt a szemébe, de még mindig védte az ájultan fekvő Ront, és Hermionét. Harry pedig meg sem bírt mozdulni, és tehetetlenül nézte, ahogy Voldemort megállt Aberforth fölött.
- Lássuk a többi ütőkártyádat – emelte fel a pálcáját.
- Nincs több – zihálta Aberforth és elmosolyodott – Háromszor gyilkoltam, mindannyiszor jó okkal, és a magadfajtákat.
- Milyen nemes – jegyezte meg Voldemort rezzenéstelen arccal, és egy villámgyors mozdulattal megsuhintotta a pálcáját.
Harry lélegzete elakadt. A halálos átok kirepült a pálcából, de Aberforth minden mágiáját összeszedve felrántotta összetört testét a földről, és Voldemort felé vetette magát. Egyidőben azzal, hogy a halálos átok a testének csapódott, egy tőr csillant Aberforth kezében, és a sötét mágus mellkasába vágta.
Az öreg varázsló zsákként terült el Voldemort lábai előtt. Fawkes és Brian, akik eddig Lil felett köröztek tehetetlenül, most felrikoltottak. Harry lélekben üvöltött. Várta, hogy lesz valami, hogy Voldemort is összeesik, de csak egy türelmetlen mozdulattal kirántotta a tőrt a bordái közül, és egy pillanatra behunyta a szemét.
- Vén bolond – sziszegte, és belerúgott Aberforth holttestébe.
Harry üvölteni tudott volna a fájdalomtól, és minden erejét bevetve szabadulni próbált. Ugyanebben a pillanatban Piton is összeesett, véresre kaszabolt arccal. A jók oldalának csupán egyetlen viharos alakja maradt talpon: Lil Boldemuder, aki előtt immár vagy száz sebesült hevert. A nő eddig távolabb harcolt, a legnagyobb forgatagban, de Harry legbelül tudta, hogy látott és érzékelt mindent: a férjét, amint összeesik, és az apját, amint távozott belőle az élet.
Már csak hárman álltak mellette, de ők sem sokáig maradtak talpon. Lil átka messze hajította őket, és hátborzongató reccsenéssel értek földet a sziklákon. Ezután Lil mágikus erővel a levegőbe ugrott, és apja holtteste mellett ért földet. Egyetlen dühös suhintással harcképtelenné tette azt a két megmaradt halálfalót, akik végezni akartak Pitonnal, majd a botját Voldemortra szegezte.
- Ha azt hiszed, hogy nem vagyok képes gyilkolni, tévedsz – mondta rekedt hangon – Holtak is fekszenek ott a jégen. A különbség az, hogy akkor még nem akartam ölni.
A mágia vibrált köztük, Harry pedig belemélyesztette a körmét a kemény kristályba. Voldemort arcát nézte, a sötét mágus ajkán a finom mosolyt, és ismerte annyira, hogy tudja, jelenleg minden az ő tervei szerint halad.
- Micsoda szerencse, épp téged kerestelek – mondta kedélyesen Voldemort, és Harry felé intett – Azt akarom, hogy a kis barátunk odabent mindent lásson, és tanuljon. Ugye érted, mire célzok?
Lil nem szólt semmit. Magasba emelte a botját, és varázsolt, mégpedig a kriladittal. Az ég megnyílt, és az egyre sűrűsödő hóviharból villám csapott le Voldemortra. A varázsló feltartotta a pálcáját, és végigvezette a testén a villám erejét.
De Lil nem várta meg, hogy magához térjen. A botjának egyetlen suhintásával pengeéles, gyors jégszilánkokat küldött Voldemort felé, aki ekkora már erős pajzsot emelt. Egy-két tüske azonban így is átjutott, és felsebezte Voldemort arcát.
- Adava Kedavra! – ordította a sötét varázsló, de Lil belevágta a botját a jégbe, és erős sárkány-pajzsot emelt, amiben az átok elenyészett.
- Azt hittem, hogy ezt a leckét már megtanultad – mondta a varázslónak, szinte szemrehányóan, majd mágikus szelet kavarva megpörgette a botját.
Olyan nagy erejű átkot küldött a mágusra, hogy a szelétől megrepedt a kristálybuborék fala, és Voldemort a jégnek csapódott. Harry a pillanat törtrészéig azt hitte, hogy itt vége van a küzdelemnek. Lil egy dinamikus mozdulattal ráfogta a varázsbotját, és belekezdett egy igébe…
De ekkor Harry észrevette. A mozdulat nem volt feltűnő, senki sem látta volna, de Harry legbelül tudta, hogy erre készül. Valahol, a csata felett tehetetlenül körözve Brian is észrevette. Gyors zuhanórepülésbe kezdett, de ekkor már késő volt. Voldemort a bal kezében egy átkot dédelgetett: lassan szedte össze, szinte cseppjeiben gyűjtögette, és most végre elkészült. Míg a pálcájával egy átkot küldött Lil felé, amit a nő kénytelen volt hárítani, a baljával előrecsapott, és a zöld színű varázst a boszorkány szívébe dobta.
Harry lélegzete elakadt. Ismerte ezt a zöldet, és ismerte a döbbent arckifejezést, amit Lil arca felvett. Ezután a nő lassan, akár egy szélben meghajló fa, eldőlt.
- NEEEE! – üvöltötte bele Harry a kristályba. A fájdalom és a düh ködén keresztül szinte semmit nem fogott fel, ami ezek után történt. Csak annyit tudott, hogy most már mindennek vége. Lil meghalt, Aberforth meghalt… A veszteség olyan erővel égette a csontjait, hogy az szinte fájt. Mérhetetlen harag és gyűlölet tolult fel a torkán, erőt adva az izmainak, és felszítva minden szunnyadó mágiáját.
Többé nem volt ura önmagának. A kristály, ami eddig fogva tartotta, szilánkokra törött a puszta haragjától, de nem is csodálkozott rajta. Észre sem vette, hogy a Horcrux elengedi őt, pedig Griffendél pálcája ezután az ő kinyújtott pálcája mellé úszott, és Voldemortra szegeződött.
Harry csak egyet tudott: gyilkolni akart, mégpedig most, a vérszomjas gyűlölet szinte széttépte a lelkét. De még mielőtt kimondhatta volna a halálos átkot, Voldemort egy elégedett mosolyt villantott rá, és gomolygó, fekete füst kíséretében eltűnt.
Harry tombolt haragjában, és elvesztette minden realitásérzékét. Nem hallotta maga fölött Fawkes szomorú énekét, és nem érezte, hogy Brian a vállára szállt. Anélkül, hogy gondolkodott volna, elkapta Griffendél pálcáját, és puszta kézzel darabokra törte. Nem mondta ki az Adavatius-átkot, és nem tett semmilyen óvintézkedést, hiszen immár uralta a Horcruxot… Ökölbe szorított kézzel kitépte Voldemort lelkét, és minden gyűlöletét összesűrítve elpusztította.
Amint elszivárgott a karjából az ezüst köd, Harry előrezuhant. Az arca nekicsapódott a hideg jégnek, és mozdulni sem bírt. Az utolsó hang, ami még eljutott a tudatáig, Lil egyenletes lélegzetvétele volt.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A/N: Ez mennyire függővég? Remélem, nem nagyon. (Igen, Lil egy érdekes okból kifolyólag nem halt meg, de Aberforth sajnos igen) Egyébként örültem minden véleménynek, a régi és az új olvasóknak egyaránt, és most is nagyon örülnék az akár pár szavas hozzászólásoknak, főleg egy ilyen extra hosszú (!) és izgalmas (?) fejezet után :P