25. A Hetedik
------------------------ ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ ------------------------
Az Időtlen Idők Erdejében már besötétedett, de az ablak mellett álló ösztövér mágus mégis kifele nézett. Sokkal többet látott, mint amit az érzékszervei közvetítettek neki: érezte az erdő halk megnyugvását, és az idő mozdulatlanságát a falakon túl. Érezte az alkony minden neszét, a ragadozók lopódzását, és az őzek éber figyelmét. A jövő és a múlt, akár a kiterített kártyalapok hevertek előtte. Lehunyta a szemét, de így sem tudta kizárni a képeket.
Albus Dumbledore nem engedhette meg magának a gyászt. Ezúttal nem. A veszteség érzete, amit Aberforth halála okozott benne, eltörpült az aggodalmai és a keserű önvádja mellett. Életben maradt, de mi végre? A legjobb varázslatai sem tudják megszabadítani a főnix alaktól, és a legerősebb igéi sem képesek megváltoztatni az egyre sötétebbnek ígérkező jövőt.
Elfogta a kétség, hogy talán tévedett. Akkor, tizenhat éve. Talán túl gyenge volt, talán túl jóhiszemű… Pontosan azokat a hibákat követte el, amelyek miatt Tom Denem gyengének tartotta a világos oldalt. Elsötétült a tekintete arra, hogy ellenfelének talán igaza volt. Választ keresett, okot, amely igazolná a tetteit, de csak újabb kérdéseket talált.
- Töltsük itt a mai éjszakát – szólalt meg mögüle Elanor halk hangja, és a nő megérintette a vállát – Ma már semmit nem tehetünk. Mindenkit elláttam, és úgy látom, hogy mindannyian fel fognak épülni. Jobb most nekik a Roxfortban, Poppy remekül érti a dolgát.
Dumbledore bólintott, de nem nézett a feleségére.
- Aberforth? – kérdezte megértően a boszorkány.
- Részben – dünnyögte Dumbledore és újból lehunyta a szemét – Tehetetlen voltam. Csak végignéztem, ahogy Tom meggyilkolja.
- Ne vádold magad – simított végig Elanor lágyan a férje haján - Legfeljebb csak egy halálos átkot tudtunk volna kivédeni, és elsősorban Lilt kellett őriznünk.
- Majdnem kudarcot vallottunk akkor is – rázta meg a fejét Dumbledore, és felötlött benne a zöld átok fénye, ami kis híján a halálba taszította Lilt. Érezte akkor a mágia lüktetését: egy erős sötét varázslat született Voldemort kezében, telve ravasz számítással, de Dumbledore nem értette meg a célját. Nem látta, hogy mit tett az átok, és Lil sem szenvedett látható sérülést. Ez jobban aggasztotta, mint bármilyen súlyos seb.
- Tudom, hogy mit forgat a fejében Tom – suttogta – De fogalmam sincs, hogyan fogja véghez vinni. Az a varázslat… Biztos nem a halálos átok volt. Lil látszólag jól van, a kapcsolat nem szakadt meg közte, és a Roxfort között, én pedig képtelen vagyok megérteni, hogy mi történt.
Elanor erre nem válaszolt semmit, csak hátulról átkarolta a férjét, és a fejét a vállára hajtotta. Dumbledore ekkor lassan megfordult, és magához szorította őt. Nem akarta, hogy Elanor megsejtse, hogy ez csak a kisebb problémájuk. Nem akarta, hogy meglássa az arcát, és leolvassa róla a kétséget, a pusztító önvádat… és igen, a félelmet. Az érzés idegen volt tőle. Magának sem merte bevallani, de hosszú élete során most érezte először, hogy az irányítás kicsúszott a kezéből. Az előtte álló feladat túlnőtt rajta, és eddig talán öntudatlanul is, de a sötét oldal ösvényét építette. Minden eddigi harca, küzdelme hiába való volt. A többiek talán ünneplik a győzelmet, de benne egy világ omlott össze ott, a Bukura-tó jegén, amikor Harry haragja elpusztította a Horcruxot.
- Nem megyünk fel? – hallotta meg a felesége hangját, és ez visszarántotta a gondolataiból.
- Később – válaszolta – Harryt várom.
Elanor hátrébb lépett, és kicsit csodálkozva belenézett a férje szemébe.
- Szóltál neki, hogy jöjjön?
- Nem. De tudom, hogy itt lesz – a mágus a távolba nézett, és megérezte a halk rezdülést, amit az Idő lágy ugrása okozott a külvilágban. Valaki most lépte át a határt, és a kunyhó felé tartott. Dumbledore érezte a jelenlétét. Egy éve még fel sem figyelt volna rá, de immár olyan nyilvánvaló volt az ereje, hogy az igazgató érzékeny mágiája azonnal észrevette. Harry felnőtt. És átalakult. Varázserejének erős lüktetése betöltötte az Erdő fáit, és az őzek messze húzódtak az ösvénytől, amerre járt. Dumbledore becsukta a szemét, hogy erőt gyűjtsön az elkövetkezendő órákhoz.
------------------------ ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ ------------------------
Harry egyedül vágott át az Időtlen Idők Erdejének ösvényén. A hó már elolvadt, lassan tavaszi virágok illata töltötte be a levegőt, de ő észre sem vette a természet ébredését.
Az elkeseredett dühtől fulladozva belerúgott egy kőbe. Semmi mást nem tudott, csak azt, hogy Aberforth meghalt, és ő pedig elpusztította a Horcruxot. Ezután a Roxfortban ébredt fel, az orvosi szobában, és Dumbledore nem volt sehol. Ron és Hermione csak külső sérüléseket szenvedtek, és ébren voltak – ez határtalan megkönnyebbüléssel töltötte el. De tőlük kellett megtudnia, hogy Lil nem halt meg, sőt, ha igaza volt Hermionénak, jelenleg Pitont ápolja a szobájában.
De nem volt ott senki, akinek feltehette volna a kérdéseit. Dumbledore menekül előle! És nem csak ő, Lil is, és nem sokkal a halála előtt Aberforth pedig egyszerűen semmibe vette. Miért teszi ezt mindenki? Miért akarják állandóan félrevezetni, és bölcs féligazságokkal elaltatni a gyanakvását?
A márciusi szellő hullámozva futott végig a friss füvön, és Harry talárjának széle átázott a harmattól. Dumbledore kőházában világítottak az ablakok, de Harry tudta, hogy az igazgató valahonnan őt figyeli. Érezte magán a kutakodó tekintetet, és ez nem csillapította le a haragját.
Mikor a küszöbre érkezett, Dumbledore már kinyitotta neki az ajtót. Hosszú, vörösbársony palástot viselt, és halványan mosolygott. Harry legszívesebben toporzékolt volna.
- Örülök, hogy itt vagy – szólalt meg végül az igazgató, és beinvitálta őt – Már vártam rád.
Harry nem válaszolt. További udvariaskodást mellőzve bement a nappaliba, és leült az egyik fotelba. Dumbledore derűs nyugalommal töltött neki egy csésze teát, de Harry magán érezte a figyelmének minden idegszálát.
- Hogy érzed magad? – kérdezte az igazgató, mire Harry türelmetlenül megvonta a vállát. Mit mondjon? Hogy dühös és csalódott? Hogy nem érti saját magát? Hogy legszívesebben ordítana a haragtól?
- Jól – hazudta, de biztos volt benne, hogy Dumbledore nem hitt neki.
- A kezed, úgy láttam, ezúttal sértetlen maradt.
Harry ránézett a jobb kezének pikkelyes bőrére.
- Talán a sárkánybőr miatt. Vagy mert most máshogy végeztem el a varázslatot.
- Talán – biccentett udvariasan Dumbledore, majd kortyolt a teájából. Harry eközben majdnem összeroppantotta a saját csészéjét - Ne haragudj, hogy otthagytalak a gyengélkedőn – folytatta az igazgató – De nekem is időre volt szükségem, hogy átgondoljam a történteket.
Harry csak ekkor nézett fel rá, és eszébe jutott, hogy Dumbledore a testvérét vesztette el aznap.
- Igazán sajnálom, hogy Aberforth meghalt – mondta egy kicsit enyhébben, mint az előbb, majd elsötétült a tekintete – Nem tudtam rajta segíteni. Pedig utána egy pillanat alatt porrá zúztam a kristályt.
Dumbledore ekkor már nem nézett rá, hanem a teáját keverte. Harrynek az volt az érése, hogy tudatosan kerüli a pillantását.
- Pár másodpercre én is emberré változhattam volna – mondta az igazgató – De túl későn vettem észre, hogy Aberforth veszélyben van.
Harry figyelmét nem kerülte el az, hogy Dumbledore elterelte a beszélgetés fonalát. Éles tekintettel nézte az igazgatót, aki egy darabig nagy figyelmet szentelt a cukortartónak, majd mosolyogva felnézett rá, és hátradőlt.
- Nem kell legilimencia ahhoz, hogy érezzem, amit most érzel – kezdett bele halk, megnyugtató hangon – Tudom, hogy kérdéseid vannak. Játsszunk nyílt lapokkal, Harry: te nem hallgatsz el előlem semmit, ami bánt, és én őszintén válaszolok minden kérdésedre.
Harry a szemébe nézett. Túl a kék szemek derűs csillogásán egy hatalmas mágus erejét érezte meg, jól kontrollált akarattal, visszafogott képességekkel. Látta, hogy Dumbledore hatalma pusztító lenne, ha a sötét oldalt választotta volna. És megérezte, hogy az erős pajzsokon túl, amit a mágus a tudata köré épített, talán most először hazudik neki. Dühösen elhúzta a száját, és érintetlenül letette a csészét.
- Köszönöm, nem – mondta aztán udvarias hangon – Csak azért jöttem, hogy kölcsönkérjem a Merengőjét.
Dumbledore először nem válaszolt semmit. Harry nem tudta, hogy ez mit jelent, de elege volt a hazugságokból, és nem akarta végighallgatni Dumbledore szónoklatát arról, hogy tulajdonképpen ő nem érti, mi történik Harryvel, és jobb lenne, ha nem is gondolna erre. Még a gyengélkedőben megkérdezte Hermionétól, hogy el tudná-e végezni azt a varázst, amiről hetekkel ezelőtt beszélt, mire a lány igent mondott. Harry ezután már nem akart semmi mást, csak a Merengőt. Tudta, hogy a válasz az emlékeiben van; ott kell keresnie Aberforth és az igazgató utolsó veszekedésében.
- Szeretném magamban rendezni a most történteket – tette hozzá, és nem nézett az igazgatóra.
Egy percig azt hitte, hogy Dumbledore nemet fog mondani. Szinte biztos volt benne, hogy a mágus megérezte, hogy nem volt vele teljesen őszinte. Legnagyobb meglepetésére azonban az igazgató a szekrényhez lépett, és kivette a kőtálat, majd az asztalra tette.
- Nem akarod, hogy együtt nézzük vissza az emlékeid? – kérdezte kutakodó tekintettel, mire Harry megrázta a fejét.
- Nem – mondta, még mindig lesütött szemmel, majd az igazgatóra nézett – Magántermészetű dologról lenne szó.
Dumbledore ekkor bólintott, és átnyújtotta neki a kőtálat, majd felállt.
- Járj sikerrel, Harry – mondta furcsa hangon – És vigyázz, hogy milyen következtetést vonsz le mindabból, amit látni fogsz.
Harry nem tudta mire vélni Dumbledore tanácsát, és egy pillanatra összeszorult a szíve, ahogy észrevette a csüggedtséget az öreg mágus tartásában.
- Sajnálom – mondta enyhülő haraggal.
- Nincs mit sajnálnod, Harry – rázta meg a fejét Dumbledore – És most menj, későre jár.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
Harry a láthatatlanná tévő köpenyében osont be a gyengélkedőre, ugyanis Madam Pomfrey még mindig ébren volt, és előzetesen megtiltotta Ronéknak, hogy távozzanak. De Harrynek most szüksége volt rájuk. Elosont a javasasszony irodája mellett, majd a kórterembe érve levette a csuklyáját. Hermione aludt, de Ron ébren volt, és majdnem felkiáltott, ahogy meglátta Harry lebegő fejét.
- A szívbajt hozod rám – suttogta aztán szemrehányóan Harrynek, mire Hermione is felébredt. Meglepetten nézett Harryre, miközben ő leült Ron ágyának a szélére.
- Hogy vagytok? – kérdezte halkan.
- Jól – válaszolt Hermione – igazából már semmi bajunk, csak Madam Pomfrey szerint túl sok vért vesztettünk.
- Sectumsempra volt? – kérdezte Harry, mert ő akkor nem látott semmit, ezt pedig elfelejtette megtudakolni, amikor magához tért.
- Valami hasonló – vont vállat Hermione – Igazából nem tudom, nagyon gyorsan történt minden.
- De legalább nem a halálos átok volt – dünnyögte Ron.
- Nehéz szakszerűen kiszórni a halálos átkot – mondta halkan Harry – Szerintem kevés halálfaló tud ölni vele.
Egy darabig hallgatott, mert Ronék semmilyen megjegyzést nem fűztek a dologhoz. Végül Hermionénak eszébe jutott, hogy tulajdonképpen miért ment el Harry.
- Megszerezted a Merengőt? – kérdezte izgatottan.
- Igen – bólintott Harry – A Szükség Szobájában rejtettem el, de kell a segítséged, Hermione, ha meg akarjuk fejteni azt az emléket.
Hermione nem szólt semmit, csak felkelt, és a hálóingjére húzta a székre kikészített tiszta talárt, és mellette Ron is ezt tette. Mindezt szótlanul csinálták, mintha természetesnek vennék, hogy Harry mellett a helyük.
- Köszönöm – mosolygott hálásan Harry, majd a kezében levő légies szövetre pillantott – Mit gondoltok, beférünk még apám régi köpenye alá?
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
A köpeny immár elég szűkösnek bizonyult, és alul kilógott a lábuk, de csak addig kellett, míg kiosontak Madam Pomfrey irodája mellett. Ezután Harry levette a köpenyt, és egy trükkös szoborpár segítségével a Szükség Szobájába vezette Ronékat. Amikor az ajtó kinyílt előttük, egy kis szobát láttak meg, ami mintha egy szeánszhoz lett volna berendezve: középen ott volt Dumbledore Merengője, és körülötte pedig párnák és gyertyák.
Harry leült az egyik párnára, mialatt Ron és Hermione is így tett.
- Harry, te tudod használni a Merengőt? – kérdezte Hermione bizonytalanul – Úgy értem, el tudod választani az emléket a többitől?
- Dumbledore megmutatta még nyáron, mert érdekelt – válaszolta, és a pálcáját a tarkójának szegezte. Erősen gondolt arra a pillanatra, amikor Aberforth Dumbledore-ral vitatkozott, és lassan elválasztotta az emléket a többitől. Sokat segített az okklumencia-gyakorlata. Az emlék végül finoman hozzáragadt a varázspálcájához, és Harry kihúzta a fejéből az ezüstös fonalat, ami csiklandozó érzést hagyott maga után.
A finoman lebegő varázslatot ekkor beletöltötte a sima kőtálba, mire az kavarogni kezdett, és megvilágította az arcukat. Harry végül meglátta benne Elanor bájital-laboratóriumát, mintha felülről nézné az eseményeket. Ott állt ő, Lil mellett, Elanor és Dumbledore pedig Aberforth ágyánál.
- Mikor kell elvégezni a varázslatot, Hermione? – kérdezte a lánytól, mire az fontoskodva arrébbtolta a tál fölé hajoló Ront.
- Most, mielőtt bemennénk az emlékbe – mondta, és a pálcájával megkocogtatta a tál szélét. A Merengőből egy alak kúszott ki, és füstszerűen kavargott a tál felett. Harry felismerte saját magát.
- Jelenleg mindent a te szemszögedből mutat – mondta Hermione – De ha nagyon figyeltél a beszélgetésnél, tartalmazza Dumbledore professzor gondolathullámait is…
Azzal a lány párat koccintott a tál szélén, mire a ködös alakból először Lil lett, majd Dumbledore. Hermione ekkor egy utolsót suhintott a tálból kiemelkedő alak felé, mire a köd visszafolyt, és az emlék újból kavarogni kezdett, majd kitisztult a kép.
- Kész van – nézett bele a kőtálba izgatottan Hermione, és egy kicsit büszkén tette hozzá – Elég tiszta a kép, pedig azt olvastam a könyvben, hogy ilyenkor gyakran el szokott mosódni.
- Büszkék vagyunk rád, Hermione – vigyorgott Ron, mire a lány elpirult – Most már mehetünk?
- Menjünk – bólintotta Harry, és bosszankodva vette tudomásul, hogy jobban izgul, mint eddig bármikor. De nem akart ezen gondolkozni. Lassan a tál fölé hajolt, és hozzáért az emlék felszínéhez.
Az emlékbeli Dumbledore mögött ért földet, és lassan Ron és Hermione is megérkeztek. Furcsa volt látnia saját magát, majd a most már halott Aberforth-t. Odasétált a férfi ágya mellé. A mágus megrázta a fejét, és befejezte a mondatot, amit elkezdett.
- …Ha velük végezném el a varázst, nem én lennék az az egy, aki bejut. Sajnos ennyi sötét mágia még a félsárkány lányomban sincs!
Harry tudta, hogy most épp az inferusokról beszél. Dumbledore halkan sóhajtott.
- Benned talán nincs elég sötét mágia, Aberforth. De… azt kell mondanom, hogy nem vettél figyelembe mindenkit közülünk.
Harry jól látta, ahogy minden tekintet az emlékbeli önmagára szegeződött, Ron és Hermione pedig őt nézték. Aberforth ezek után se szó, se beszéd egy varázst küldött Harryre, majd egy pillanatnyi döbbent csend után felüvöltött attól, amit látott. Míg az emlékbeli Harry zavartan nézett maga elé, a mostani önmaga már értette Aberforth szavait, miután Dumbledore mindenfajta pálcamozdulat nélkül elvégezte a Bábel-bűbájt.
- HOGY képzelted ezt??! – ordított Aberforth, meg-megakadozva a haragtól – Hogy titkolhattad el előlem??!
- Te is sok mindent elhallgattál, ha nem tévedek – válaszolta hűvösen Dumbeldore - Nincs jogod megkérdőjelezni a döntésemet.
- MIFÉLE döntés ez? Meg akarsz ölni mindannyiunkat?
- Bolondságokat beszélsz Aberforth.
- Valóban? Szerintem én vagyok az egyetlen, aki értelmesen beszél! Egek, azon problémázunk, hogy hogyan pusztítsuk el a pálcát, te meg sem említed, hogy van egy SOKKAL súlyosabb gondunk!
Dumbledore egy pillanatra elhallgatott, Harry pedig összeszoruló torokkal nézett maga elé. Még mindig nem értette, hogy miről van szó.
- Apa, talán meg kéne hallgatnod Albus érveit – szólt közbe halkan Lil, de Aberforth nem figyelt rá, csak meredten nézte az emlékbeli Harryt.
- Mióta tudod? – vetette oda a testvérének.
- Tizenhat éve – válaszolta halkan az igazgató – De megvolt az okom, hogy…
- TIZENHAT ÉVE? – üvöltött vissza Aberforth – Mondd, elment a józan eszed?!
- Nem, Aberforth, csak egy döntést hoztam.
Az öreg kocsmáros egy darabig csak tátogni tudott, és erőszakkal visszafogta magát attól, hogy ne ugorjon neki a testvérének.
- A kölyök már tudja? – kérdezte végül sötét tekintettel.
- Nem, nem szóltam neki – mondta Dumbledore – És te sem fogsz.
- MICSODA? Mégis hogy képzeled, hogy ilyesmit el lehet titkolni?!
- Mindannyiunk érdekében ez a legjobb.
- Hogyhogy LEGJOBB?! – ordította Aberforth, és zihálva felült – Az lett volna a legjobb, ha akkor rögtön megölöd!
Harry remegni kezdett, míg Ron és Hermione szájtátva figyeltek. Az emlékbeli Dumbledore tekintete elsötétült.
- Csak egy gyerek volt, Aberforth…
- Csak egy gyerek?!! Megvesztél?! EZ A KÖLYÖK EGY HORCRUX!
Harry hátratántorodott. Hirtelen kapkodni kezdte a levegőt, és teljes pánikban hátrált, mindaddig, amíg bele nem ütközött az emlékbeli szoba falába.
- Nem…Nem! NEM! – ordította. Ron és Hermione sápadtan néztek rá, de egyikük sem tudott megszólalni. Harry nem akarta elhinni. A pánik elhatalmasodott rajta, és alig hallotta Dumbledore következő szavait.
- Tévedsz, Aberforth. Ő nem egy egyszerű Horcrux.
- NEM VAGYOK AZ! – ordította Harry, miközben a barátai meg sem tudtak mozdulni a döbbenettől.
A kocsmáros felhorkantott.
- Mégis, minek nevezel valakit, akinek a homlokában ott van Voldemort lelke?!
- Csak a felszínt látod! – nézett rá türelmetlenül az igazgató – Mondtam, hogy nem egy egyszerű Horcrux, hanem a Hetedik. Tom biztosan nem így tervezte, és hibázott. Harry halálát Horcrux-gyilkosságnak akarta, de biztosan nem őt…
- NEEM! NEM VAGYOK!
Harry már nem akart odafigyelni. Lekuporodott a földre, és olyan erősen szorította a kezét a fülére, hogy érezte a saját kalimpáló szívverését. Nem akart gondolkodni, nem akart érezni… de legbelül tudta, hogy Aberforth minden szava igaz. A sebhelye együtt lüktetett a szívdobbanásaival. Hirtelen eszébe jutott minden... A párszaszó, az erős varázslatok… A sajgó sebhely… Álmok Voldemorttal… A hirtelen felcsapó gyűlölete…
Kiszorított a tüdejéből minden levegőt, hogy ne kelljen többet lélegeznie. Miért van még életben? Miért nem végzett vele Dumbledore? El kellett volna pusztítania őt! De ehelyett… hagyta felnőni… Hagyta, hogy a Roxfortba járjon, és barátai legyenek… Miért?...Persze minden lépését figyelte. Amikor Edevis tükre előtt állt. Amikor véresen, csapzottan megjelent Tom Denem könyvével, ami… Hörögve levegőt szívott a tüdejébe.
- NEEEM! – üvöltötte újra, és a haragjától megremegett az emlék anyaga – ÉN NEM LEHETEK AZ!
Hermione szipogását hallotta meg a háttérből, majd érezte, hogy egy kéz megfogja a csuklóját, és szelíd erőszakkal megpróbálja kibontani őt a magzati pózból. Nem engedett. Végül az illető feladta, és sóhajtott.
- Úgy vélem, ideje elbeszélgetnünk, Harry.
Harry lassan felnézett az igazgatóra. Az emlékbeli Dumbledore épp akkor csapta be maga mögött az ajtót, de ez a varázsló most őt nézte. Harrynek fogalma sem volt, hogy hogy kerülhetett ide, de úgy döntött, hogy nem is érdekli. A háttérben Ron állt, jéggé fagyva, és átkarolta a zokogó Hermione vállát. Harry olyan távolinak érezte őket ebben a pillanatban, mintha az univerzum másik feléből csöppentek volna ide.
- Miért?... – nyögte az igazgató felé, mert mást már nem tudott mondani. Dumbledore csak megrázta a fejét, és a következő pillanatban elhomályosult az emlék, és mind a négyen az igazgató házában találták magukat.
Harry nem tudta hogyan talált el egy fotelig és ült le. Nem vette észre, hogy Hermione remegett a sírástól Ron karjaiban, legjobb barátja pedig rémült tekintettel nézi őt. Minden távoli volt, a hangok elhalkultak, a tekintete elhomályosodott. Semmi mást nem akart, csak hogy érjen véget ez a rémálom…
- Sajnálom, Harry, de követtelek, és ide kellett hoznom a Merengőt – hallotta meg az igazgató hangját, de nem nézett rá – Tudtam, hogy Miss Granger megfejtheti a titkot, és ezért igencsak aggódtam.
Harry lassan, vontatottan felemelte rá a tekintetét.
- Aggódott? – mondta rekedt hangon – Csak most?
Az égszínkék szemek áthatóan fürkészték őt.
- Igen. Tartottam attól, hogy valami butaságot csinálsz.
Harry nem válaszolt. Kipárolgott belőle minden érzés, és a lelke csak egyetlen kérdést üvöltött.
- Tényleg Horcrux vagyok? – felesleges volt kérdeznie, mert tudta a választ. Dumbledore nem vette le róla a tekintetét. Az égszínkék szemek immár nyugalmat sugároztak.
- Igen, de nem úgy, ahogy gondolod.
Harry leengedte a vállát. Kifutott a vér az arcából, és a füle tompán sípolni kezdett.
- Azt akarom… - suttogta, és Dumbledore csizmáját bámulta – Azt akarom, hogy menjen ki Ron és Hermione.
Csend lett. Az igazgató nem szólt semmit, a barátai meg nem mozdultak.
- Nem – szólalt meg végül Ron egy kicsit remegő hangon – Nem megyünk el. Ez úgyis… csak valami tévedés…
Amikor azonban az igazgató rápillantott, elhallgatott. Kurtán bólintott, és maga után húzta Hermionét.
- Kint várunk rád – szólt még oda Harrynek, de ő nem nézett rá. Nem mozdult még akkor sem, amikor hallotta az ajtó csukódását.
Érezte a vele szemben ülő mágus feszült figyelmét, de sokáig nem tudott megszólalni.
- Hát ezért volt… minden – mondta végül, és lassan az igazgatóra nézett – Miért nem ölt meg akkor?
Dumbledore-t látszólag meglepte a kérdés. Lassan összefonta a karjait, és egy pillanatra becsukta a szemét.
- Eszembe se jutott, hogy megöljelek – válaszolt halk, nyugodt hangon – Szerettelek, ahogy a szüleidet is, és ragaszkodtam hozzá, hogy életben maradj.
- Vagyis gyenge volt – sziszegte Harry, és alig tudta visszatartani a könnyeit. Dumbledore finoman megrázta a fejét.
- Nem. Nem értheted a döntés egészét, amíg el nem mondom. A katasztrófa után pár perccel megjelentem nálatok, és láttam, hogy te életben maradtál. Rögtön rosszat kezdtem el sejteni, és megjelenítettem a mágia fonalait. Mindjárt láttam, hogy mi történt, hiszen nagyon feltűnő volt a homlokodba varázsolt lélekdarab.
-És maga… egyszerűen hagyta, hogy…?
- Igen, Harry. Bár akkor még nem tudtam, most már biztos vagyok benne, hogy helyesen cselekedtem.
Harry nem szólt semmit, csak néma megadással várta, hogy Dumbledore folytassa a történetet. Az igazgató egy halk sóhajtással a múltba tekintett.
- Akkor, tizenhat éve csak annyit láttam, hogy nem te alkottad újra Voldemort lelkét. Ebből tudtam, hogy rajtad kívül lennie kell legalább egy Horcruxnak. Ha akkor tudtam volna, hogy te vagy a Hetedik, egy cseppet sem aggódom, és magam nevellek fel téged.
Harry meglepetten emelte rá a tekintetét. Nem értette, hogy mi köze ennek az ő elhelyezéséhez, és mi ez az egész dolog a hetedik Horcruxszal. Ő csak azt látta, hogy immár tizenhat éve egy testbe van zárva Voldemort lelkével, és a feltoluló keserűségtől szinte ordítani tudott volna. Mivel nem kapott semmilyen választ, Dumbledore folytatta.
- Persze először megróbáltam elpusztítani a Horcruxot, úgy, hogy te ne szenvedj maradandó sérülést. De láttam, hogy lehetetlen. Az egész lényeged, főleg ami a varázserődet illeti, összefonódott Voldemortéval. Ezért nem tettem semmit, de nem sokkal ezután talán a legnagyobb merényletet követtem elellened.
Harry remegett, de nem válaszolt.
- A nagynénédhez adtalak – folytatta halkan az igazgató – Nagyon nehéz döntés volt, de figyelnem kellett téged. Látnom kellett, hogy mit teszel, ha Tomhoz hasonló, sőt talán rosszabb környezetben nősz fel. Sokszor figyeltelek. Majdnem minden nap ellátogattam felétek, mindig más alakban, más álcával, de te nem buktál meg egyik próbán sem. Bárhogy bántottak, sosem voltál kegyetlen. Nem loptál, nem csavarogtál el, és nem átkoztad meg őket álmukban.
Harry szemét könnyek szúrkodták.
- Talán azért, mert nem tudtam, hogyan kell – suttogta lemondóan, mire Dumbledore megrázta a fejét.
- Nem, Harry. Azért nem tetted, mert jó ember vagy. Nem vagy azonos Voldemorttal, sőt, most már tudom, hogy a szöges ellentéte vagy. Az, hogy te vagy a hetedik Horcrux, mindent megmagyaráz, még a jóslatot is.
Harry szinte nem is figyelt rá, csak egy gondolat zakatolt a fejében. Mélyen belenézett Dumbledore szemébe, és összeszorította a fogait.
- Meg kellett volna ölnie… - suttogta – Még most sem késő…Meg kell tennie.
- Nem – felelte nyugodtan Dumbledore – Nem foglak.
Harry a jobb kezének hegyes karmait mélyen belevájta a saját karjába.
- Hát nem érti? – nyögte – Én vagyok az utolsó Horcrux! Ha nem pusztít el engem… és ha megöljük Voldemortot… BENNEM fog újjászületni!
- Hallgass végig, Harry. Először én is azt gondoltam, hogy ez igen nagy problémát jelent, de Aberforthnak egyvalamiben igaza volt: a hetedik Horcrux megalkotása igen nagy problémákat jelent.
Mivel Harry meredten nézett maga elé, Dumbledore folytatta.
- Voldemort nem belőled akart Horcruxot csinálni, hanem egy tárgyból – valószínűleg Hugrabug poharából – és ezt ott tartotta a kezében, amikor meg akart ölni téged. Halloween volt, és telehold; ideális idő a Horcrux-készítéshez. De ez a lélekdarab lett volna a hetedik. Ha elkészül, elpusztíthatatlan hatalmat biztosított volna Voldemortnak, mert a hét kiszakított lélekdarab egységbe forr, és erősíti egymást.
- És sikerült is neki – suttogta Harry - én vagyok a hetedik…
- Tévedsz. Nem látod a lényeget. Voldemort halálos átka, amit kimondott rád, visszahatott saját magára. Ő maga lett a hetedik Horcrux-gyilkosságban az áldozat. Ugye érzed az ellentmondást? A Természet mágiája nem engedi, hogy ennyire elbillenjen a mérleg. A hetedik Horcruxszal bezárul a kör. Olyan vagy, mint egy zárókő, ami egyben tartja az épületet. Voldemort egész lényege benned van, de összefonódott veled, a te tiszta egyéniségeddel, így Tom nem egy Horcruxot készített, hanem a saját potenciális legyőzőjét.
Harry szerette volna elhinni, amit az igazgató mond neki. Szerette volna azt hinni, hogy joga, sőt kötelessége van élni, de belül egy hang hidegen, gúnyosan felkacagott.
- Nem úgy történt, ahogy tervezte – nézett Dumbledore szemébe, és erőlködve préselte ki magából a szavakat – Megváltoztam… Minden Horcrux elpusztításával… megváltozok… és nem értem, miért.
Az igazgató sokáig nem mondott semmit, végül sóhajtott.
- Egy valamit nem vettem számításba, mert ilyenre még nem volt példa. Úgy tűnik, hogy amint elpusztul egy Horcrux, a megmaradt lélekdarabok átveszik az erejét. Ez történt veled is. Minden próbával… erősebb lettél.
Harry tudta, hogy az igazgató ezúttal téved. Könnyek fojtogatták a torkát, és legszívesebben felordított volna.
- Most… Nincs igaza – mondta rekedten, és nehezen vette a levegőt – Nem erősebb lettem… Hanem megváltoztam. Kezdek… hasonlítani hozzá. Érzem, hogy már nem tudom sokáig uralni magam.
Csend lett. Az igazgató nem válaszolt semmit, mintha a gondolataiba süllyedt volna. A visszatartott könnycseppek vörösre csípték Harry szemét, és ökölbe szorított körmei alatt kiserkent a vér.
- Hát nem látja? – suttogta – El kell pusztítania. Meg kell ölnie, amíg még nem késő… Mert át fogja venni az uralmat felettem… Most… már erősebb vagyok nála… Ha elpusztítom őt, még erősebb leszek… De akkor minden hatalmam az övé lesz…
Szinte könyörögve nézett Dumbledore-ra, és erőszakkal tartotta vissza magát, hogy ne ordítson elkeseredett haragjában. Az öreg mágus nem mozdult, csak becsukta a szemét.
- Sajnálom, Harry. De nem tudlak elpusztítani.
Harry beleharapott az ajkába.
- Nincs idő az érzelmekre – nyögte – Kérem… Meg kell tennie…
A mágus lassan ráemelte a tekintetét.
- Félreértesz – mondta halkan – Ha akarnálak, sem tudnálak elpusztítani. Hét Horcrux ereje van benned, immár nincs elég hatalmam, hogy megöljelek.
Harry döbbenten nézett vissza az igazgatóra.
- Én… nem fogok ellenállni. Hagyom magam…
Dumbledore finoman megrázta a fejét.
- Nem, Harry. Te is tudod, hogy sosem hagyod magad. Valahányszor vészhelyzetbe kerültél, merítettél a Horcrux erejéből. Ahogy harcoltál a kígyóval, vagy megidézted azt a példátlan erejű patrónust… Nem is beszélve arról, amikor szembenéztél az újjászülető Voldemorttal. A Horcruxok pusztulásával mind a te erőd, mind Voldemorté nőtt. Immár ő az egyetlen lény a földön, aki képes téged megölni.
Harry némán nézett vissza az igazgatóra. Nem tudta elhinni, amit mond. Dumbledore felállt, és az ablakhoz lépett, hátat fordítva neki. Sokáig hallgattak, végül Harry a mágus mellé sétált.
- Meg tudja tenni – mondta halkan, és a párkányra rakta a pálcáját – Nem lesz nálam a pálcám. Nem tudok tenni semmit a halálos átok ellen.
Dumbledore lassan felé fordult, és Harry legnagyobb meglepetésére elmosolyodott.
- Igazad van. Minden varázserőmet latba vetve talán képes lennék megölni téged, de nem teszem.
- Miért? Ha megint valami érzelmi akadálya…
- Nem erről van szó. Kiálltad az utolsó próbámat.
Harry elhallgatott, és dermedten nézte Dumbledore megkönnyebbült mosolyát. Az igazgató a vállára tette a kezét, és megszorította.
- Tom Denem sosem dobná az életét elém. Sosem rakná le a pálcáját, és nem könyörögne, hogy pusztítsam el őt. Erősebb vagy, mint te magad hinnéd. Ha majd arra kerül a sor, meg tudsz küzdeni a benned születő sötét árnnyal…
- Hogyan? – suttogta Harry elkeseredetten – Képtelen vagyok rá…
Dumbledore megrázta a fejét
- Emlékszel arra, amikor a Minisztériumban megszállt téged? Nem tudott megmaradni benned. Olyan erős volt benned a szeretet, hogy távoznia kellett…
Harry döbbenten meredt az igazgatóra. Ez volna hát a terve? Pusztán szeretettel kiűzi magából Voldemortot? Képtelen volt hinni neki. Legbelül érezte, hogy Dumbledore most tévedett a legnagyobbat, főleg, hogy a Horcruxok pusztulásával egyre több gyűlöletet érzett magában. Hátrébb lépett, és az ablak mögött elhúzódó sötét erdőre meredt. Látta, hogy immár semmivel sem tudja meggyőzni Dumbledore-t. Nem tudja elmagyarázni neki, hogy Aberforthnak igaza volt, és hogy életének legnagyobb hibáját követte el akkor, amikor a szívére hallgatott, és életben hagyta őt.
- Mi lesz, ha Voldemort győz le engem? – suttogta – Ha meghalok, akkor csak a bennem levő Horcrux erejét kapja meg, de az enyémet nem…
Dumbledore elgondolkozva nézett rá.
- Ezt nem tudhatjuk. Mire akarsz kilyukadni, Harry?
- Semmire – mondta halkan, majd felvette a pálcáját, és kerülte az igazgató tekintetét – Akkor én talán… átgondolnám a dolgot.
Dumbledore mosolya lassan elhalványult, és töprengve fürkészte őt.
- Harry, tudom, hogy te nem hiszel magadban, de…
- Már mindent értek – mondta Harry, és végignézett a mágus kortalan arcán – Köszönöm, hogy mellettem áll. Nagyon… sokat jelent.
Még látta, hogy Dumbledore arcán aggodalom suhan át, de elfordult, és dehoppanált. Onnan, az Erdő közepéből, át téren és időn, a Roxfort kapuja elé érkezett. Az ég csillagokkal volt telehintve, és hidegen világított a Hold. Harry egy pillanatra becsukta a szemét, és nemsokára átalakult: karja szárnyakká változott, lába pedig erős karmokká. Transzformált magába mindent: az apja köpenyét, a ruháját és a pálcáját. A sólyom ezután komoran kapott a levegőbe, és a Roxfort legmagasabb tornya felé tartott.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------
Lassan derengeni kezdett az ég keleten. Először észre sem lehetett venni, a sötétség csak lassan oszladozott. Harry a fal tetején ült, apja régi köpenyében, és gondolkozott. Most épp végignézett a csillagvizsgáló tornyon: életének sok emléke fűzte ide. Norbert elengedése, Dumbledore halála… És most az övé is. Csupa búcsúzás.
Végiggondolt minden lehetséges változatot. Voldemort könnyen megölheti, sokkal ravaszabb és ügyesebb nála. Ha viszont neki sikerül győznie… akkor is vesztettek. Nem volt benne annyi erő, annyi kitartás és küzdelem, mint két éve. Fuldokolt a fel-feltörő gyűlöletben, ami idegen érzésként szorította össze a torkát, és ezt Dumbledore nem láthatta. Nem tudta elmagyarázni neki, hogy megváltozott.
Voldemort viszont tisztában volt vele. Harry látta a szemében, amikor elégedett mosollyal az arcán egyszerűen otthagyta neki a Horcruxot… Hagyta, hogy elpusztítsa, mégpedig tömény, elsöprő gyűlölettel.
Rájött, hogy immár nincs választása. Hogy neki kell megtennie azt, amire Dumbledore nem volt képes. Sóhajtott, és a pár pillanatig hagyta, hogy a láthatatlanná tévő köpeny finom anyagát az arcának fújja a szél.
- Hát itt vagy, Potter.
Harry összerezzent a hangra, annyira váratlanul érte. Piton állt mögötte, összefűzött karral, és unottan az eget fürkészte.
- Honnan tudta, hogy itt vagyok? – kérdezte Harry őszinte csodálkozással, teljesen kizökkenve a gondolataiból. A Tekergők Térképét nem találhatta meg: mágikusan el volt rejtve a ládájának mélyén. A férfi ekkor szinte meglepetten a hang irányába fordította a tekintetét, és lassan elhúzta a száját.
- Nem tudtam – mondta ördögi vigyorral – Csak néhol megálltam, és elmondtam ezt mondatot. Egy griffendélesnél az ilyen trükkök mindig bejönnek.
Harry mérgesen felmordult.
- Remélem, kellően kiélvezte a helyzetet, és most elmegy. Nincs szükségem a társaságára.
- És a segítségemre? – kérdezte készségesen Piton, majd áthajolt a mellvértem, és a mélybe nézett – Bár, ahogy elnézem, elég magas ez a torony.
Harry összeszorította a fogait. Nem volt kedve Piton gyermeteg játékaihoz, így csak halk, komoly hangon megszólalt.
- A segítségére sincs szükségem. Azt akarom, hogy távozzon.
- Legyél már egy kicsit udvariasabb velem, Potter – panaszkodott Piton, ravaszul összehúzva a szemét – Gondolod, hogy önszántamból vagyok itt? Ha úgy tetszik, parancsot teljesítek. Puszta véletlen, hogy én találtalak meg, legalább száz tornya van ennek a rémes kastélynak. Egyébként mindenki, akinek van legalább tíz agysejtje, téged keres.
Harry csak mordult egyet, Piton pedig lustán a falnak támaszkodott, és folytatta.
- Persze így Longbottom és a többi háromszáz diák kimaradt a mókából, Weasley is csak protekcióból került be.
Harry prüszkölt egyet, és valamilyen bizarr módon mosolyra húzódott a szája. De gyorsan megemberelte magát, és visszanézett Pitonra.
- Igazán kedves, hogy a maga undok módján fel akar vidítani, de amint látja, dolgom van.
Piton ismét lenézett a mélybe.
- Oh, ez olyan… griffendéles. Miért nem használsz mérget? Az a sok zuhanás, rengeteg stresszel jár. Árt a szépségednek, Potter.
Harry elhúzta a száját. Piton szinte mindig kiborította, és mindig a lehető legváratlanabb módon. Lerántotta magáról a köpenyt, és a varázslóra nézett.
- Nem érdekel a mondandója. Döntöttem, és így lesz a legjobb. Voldemort így csak az erőm egy részét fogja megkapni, és akkor egyesült erővel még legyőzhetik őt…
Piton úgy tett, mintha megfontolná a dolgot.
- Igen, én is erre a következtetésre jutottam – mondta vontatottan, majd mikor észrevette Harry döbbent arckifejezését, vidáman folytatta – Mit gondoltál, Potter? Hogy hazudni fogok neked? Gyakran teszem, de most nincs kedvem hozzá. Az igazság az, hogy igen nagy bajban vagyunk, és valójában mélyen egyetértek a mélybe leugrálós módszerrel.
Harry először meg sem tudott szólalni.
- Akkor meg? Mit alkalmatlankodik itt? – förmedt rá – Tűnjön el és hagyjon békén.
Piton úgy tett, mintha megfontolná az ajánlatot.
- Nem – mondta végül –Tudod, Potter, az öngyilkosságnak művészete van. Jómagam is próbálkoztam vele néhányszor, úgyhogy szakértőnek érzem magam. Ez igen érdekesnek látszik, és semmi kedvem sincs kihagyni.
Harry döbbenten meredt vissza rá.
- Maga egy hihetetlenül perverz alak – dörrent rá. Piton arcáról eltűnt a mosoly, és mélyen a szemébe nézett.
- Lehet. De te viszont nem vagy öngyilkos-jelölt, Potter. Nem fogsz leugrani onnan csak azért, hogy feltételes módban megmentsd ezt a szánalmas világot, ami egyébként is egy elvetélt ötlet.
Feltámadt a szél keletről, és a Nap első sugarai keresztülfúrták a párás eget.
- Úgy gondolod, Piton? – szólalt meg halkan Harry, és felállt a kőfal tetejére – Tévedsz, mint mindig.
Azzal vetett egy utolsó pillantást a sötét tekintetű férfira, és a mélybe vetette magát.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Az egész olyan volt, mint egy álom. Nem tudta, hogy mikor adta meg magát a tudata. Nem tudta, hogy mikor formálódott át a karja szárnyakká, és kapta maga alá a hideg reggeli levegőt. Csak annyit látott, hogy kecses ívben elrepült a zöld fű felett, ahelyett, hogy lezuhant volna.
Dühösen csapott párat a szárnyával, és visszaszállt a toronyra. Piton a mellvérten ült, pontosan azon a helyen, ahol nemrég még ő, és elégedetten mosolygott.
- Nahát, milyen váratlan fordulat – gúnyolódott, miközben Harry mellette visszaalakult emberré – Tudod, Potter, végig abban reménykedtem, hogy először a történelem folyamán tanúja leszek egy madár-animágus ilyen fajta öngyilkosságának.
Harry összeszorított foggal hallgatott, és a tó felől gomolygó ködöt nézte.
- Ezért vette elő a pálcáját? – kérdezte aztán mellékesen, mert a férfi hanyag álarca mögött megérezte a feszült figyelmet. Sejtette, hogy ha még egy pillanatig vár az átalakulással, kapott volna egy lebegtető-bűbájt.
- Ah, igen. Az emlékezetembe akartam vésni a jelenetet – merengett Piton – Tudod, Potter, ez pont olyan, mint amikor én meg akartam mérgezni magam. Az ember mindig meggondolja magát az utolsó pillanatban. Mindig, kivétel nélkül. Én egyszerűen nem tudtam olyan mérget előállítani, amely gyorsabban hatott volna, mint amennyi idő alatt kész lettem az ellenméreggel.
Harry Pitonra sandított. Valahogy az volt az érzése, hogy a férfi erősen túloz, sőt, Piton egyenesen fecseg, hogy húzza az időt. Ellentmondásos módon szinte meghatotta az aggodalma.
- Érdekes, hogy nem a mérgeket választottad – folytatta Piton, és unottan lepöckölt pár porszemet a talárjáról – Persze, nem mintha tisztességesen el tudtál volna készíteni akár egyet is, de azt gondoltam, hogy valaki, aki ennyire… hogy úgy mondjam, közel áll Mardekárhoz, megvet mindenféle toronyugráshoz hasonló hősies módszert.
Harry inkább nem mondott semmit. Egyszerűen nem tudta, hogy mire akar kilyukadni Piton. A bájitaltanár lassan felemelte a tekintetét, és a szemébe nézett.
- A kérdés csak az, hogy valaki, aki Griffendélhez méltón akar meghalni, miért nem akar Griffendélhez méltón élni?
Harry döbbenten meredt rá, de mielőtt bármit mondhatott volna, Piton zavartalanul folytatta az eszmefuttatását.
- Én megértem az indokaidat, Potter. Én is ezt tenném. Sokkal kevesebb hercehurca lenne leugrani innen, legalábbis neked. Nekünk, többieknek… Hát, nem tudom. Talán jobb lenne, talán rosszabb, de ezt nem tudhatjuk előre. Senkinek sem volt még hét Horcruxa, és az sem fordult elő soha, hogy a hetedik egy emberben lenne. Érdemes lenne kipróbálni, hogy mi fog történni, nemdebár? Évekig csámcsoghatnának rajta a bűbájtan-szakértők.
Harry lassan ránézett. Többször becsukta és kinyitotta a száját.
- Maga a legpocsékabb pszichológus, akit ismerek – nyögte végül. Piton elégedetten mosolygott.
- Csupán szakmai érdeklődést érzek a későbbi fejlemények irányában.
Harry megrázta a fejét.
- Igazán értékelem, hogy segíteni próbál, Piton. De a legjobb esetben is az fog történni, hogy megölöm Voldemortot, és akkor átveszi az uralmat felettem.
Piton egy darabig hallgatott.
- Nos hát, ez így van.
- És valakinek úgyis meg kell ölnie engem – fejezte be tárgyilagosan Harry, és a hangja hideggé változott – De akkor már nem lesznek rá képesek.
Piton lekapta róla a tekintetét, és a gomolygó ködöt nézte.
- Ah, igen, elég érzelmesek ilyen tekintetből – szólalt meg aztán, de Harry tudta, hogy nem értette félre az előző mondatát – De egy cseppet se aggódj, Potter. Én ott leszek, és minden erkölcsi fenntartás nélkül végzek veled.
Harry erre keserűen felnevetett.
- Igazán köszönöm, Piton. Nagyra értékelem a lojalitását.
- Ez nem lojalitás, hanem színtiszta önzőség – kérte ki magának Piton, és mélyet szippantott a reggeli levegőből. Közvetlen viselkedése annyira szokatlan volt Harrynek, hogy önkéntelenül elmosolyodott.
- Lil hogy van? – kérdezte.
- Azt hittem, Boldemuder professzor a szokásos megszólítás – vonta fel a szemöldökét Piton.
- Bocsánat – sóhajtotta Harry, és gonoszul elmosolyodott – Bár talán mondhattam volna Mrs. Pitont is… Vagy hogy is van ez? A sárkányoknál a férj veszi át a feleség nevét, Mr. Boldemuder?
Piton ajka megrándult.
- Potter, ez a beszélgetés kezd egyre unalmasabb lenni. A feleségem jól van, és lelkesen osztogatta mindenkinek a parancsokat, hogy merre keressünk téged.
- Ühümm, örülök neki.
- Azt meghiszem – morogta Piton, majd lemászott a falról, és leporolta a talárját – Megmondhatom neki végre, hogy életben maradtál? Így végre teljes lesz az öröm…
Harry összeszűkített szemmel egy pillantást vetett a bájitaltanárra, aztán biccentett. Arra gondolt, hogy Piton, aki világéletében ellene volt, a maga sajátos módján épp most tett meg mindent, hogy megmentse az életét. Tartozik neki annyival, hogy kielégíti a „szakmai kíváncsiságát", és nem vet véget most a harcnak. Pedig a szíve mélyén érezte, hogy súlyos hibát követ el.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Harry aznap reggel mégsem ment le a Nagyterembe, csak elbúcsúzott a kissé gyanakvó Pitontól, és visszament a Griffendél-toronyba. Nem telt el öt perc, és a két barátja rántotta be az ajtót. Hermione mindenfajta közbevetést mellőzve Harry nyakába ugrott, és Ron is mosolyogva követte.
- Oh, Harry… Azt hittük… Azt hittük… - zokogott Hermione, miközben Harry zavartan megpaskolta a hátát.
- Ne haragudjatok – mormogta végül – De úgy gondoltam, hogy így lesz a legjobb.
- Hülyeség volt – jelentette ki Ron minden fajta kertelés nélkül – Hallottunk mindent, amit Dumbledore-ral beszéltetek, és neki van igaza. Semmi sem változott azzal, hogy te vagy az egyik Horcrux.
Harry mélyen Ron szemébe nézett, talán először vizslatva a barátjának gondolatait. Ron félt, ezt érezte rajta. Félt tőle, távol érezte őt magától, és féltette Hermionét, aki még mindig Harryt szorította. Harry lesütötte a szemét, és gyengéden eltolta magától a lányt.
- Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok – suttogta – Nem tudom mi lesz, de… nem akarom, hogy nektek bajotok essen. Ezért akartam… Azt a toronyugrást, ahogy Piton nevezte.
Erre a nyílt vallomásra Hermione ismét felszipogott.
- Harry, egész éjjel a kastélyt jártuk, hogy megtaláljunk téged – mondta Ron – Tudom, hogy nem hiszel benne, de… gondolj a jóslatra. Te vagy az egyetlen, aki…
Harry csak egyetlen bosszús pillantást vetett rá.
- Igen, én vagyok az egyetlen, aki szembeszállhat Voldemorttal. Egyenlőként jelölt meg. Nem élhetek szabadon, amíg ő él. Nagyszerű. De ti nem láttátok az arcát ott, a Bukura-tónál! Elégedett volt magával… Jelenleg minden a tervei szerint alakul, és ez senkit sem aggaszt? Mindenki olyan marhára aggódik miattam, de eszükbe sem jut, hogy például milyen átkot küldött Lilre!
Ron és Hermione egy pillanatot hallgattak Harry kitörésére, majd Hermione óvatosan megszólalt.
- Dumbledore professzor és az igazgatónő is megvizsgálta, sőt Flitwick is, és tegnap este itt volt Mordon is. Nem találtak semmit, és Boldemuder professzor sem érez különbséget…
Harry türelmetlenül megrázta a fejét, és a gondolataiba süllyedt.
- Akkor is… - mormogta – Itt valami sötét dolog van készülőben.
Hermione az ajkát harapdálta, majd leült Harry mellé.
- Emlékszel, hogy mit mondott Hagrid azokról a dolgokról, amiket nem lehet elkerülni?
- Igen – húzta el a száját Harry – Valami olyasmit, hogy ne kerüljük el őket. Igazi Hagrid-féle bölcsesség…
Ron elmosolyodott.
- Hermione szerintem valami olyasmit akart mondani, hogy ne agyalj már annyit, hanem húzzunk le SVK-órára…
Hermione dühösen pillantott Ronra, Harry viszont megrázta a fejét.
- Ne haragudj, Hermione – dünnyögte – De túl fáradt vagyok. Nemsokára itt lesz Brian is, és le fog szúrni, hogy mi a fenét képzelek magamról…
- Nem hiszem, hogy ezt tenné – mondta zavart pillantással a lány, majd az ablakra mutatott – Legalább is, eddig nem tette.
Harry hátranézett, és meglátta a főnixet, amint némán, szinte fájdalmas tekintettel őt nézi. Már egy ideje ott lehetett. Lassan felsóhajtott.
- Ma nem megyek be órákra.
Hermione arcára egy furcsa fintor ült ki.
- Harry, ugye tudod, hogy most van az utolsó tanítási hét nekünk?
- Micsoda? – nézett vissza a barátaira meglepetten, de ezzel úgy látszik még Ron is tisztában volt.
- Ezután van másfél hónapunk tanulni a vizsgákra – mondta Ron – Mondjuk lesz pár különóra ezalatt. McGalagony biztos fog tartani egy rakás átváltoztatástant, ugyanis állítólag „rettenetes a lemaradásunk", de ez az utolsó hivatalos hét.
Ez teljesen kiment Harry fejéből. Az utolsó tanítási hét a Roxfortban… Nem mintha számítana, de valahogy fel sem fogta. Nincs több óra, nincs több házi-dolgozat… És nincs több büntetőmunka sem. Egy darabig bámulta a mennyezetet, mert valami szokatlan, honvágy-szerű érzés kezdett feltolulni a torkában a gondolatra.
- Rendben, mindjárt megyek – mondta megadóan, némi öniróniával fűszerezve - Nem hagynám ki az utolsó hetet csak azért, mert az évszázad legnagyobb sötét mágusa lakik a koponyámban.
Hermione zavartan pillantott rá, mert nem tudta eldönteni, hogy Harry most csak viccel, vagy tényleg komolyan gondolja.
- Hát jó – mondta óvatosan – Akkor SVK-n találkozunk… Foglalunk neked helyet.
Harry biccentett, és megvárta, amint Hermione kihúzta Ront a szobából, és csak azután fordult a némán vizsgálódó Brianhez.
- Félnek tőlem – jelentette ki szomorúan, és lerogyott az ablak melletti székre – Még Piton is fél. Sőt… Szerintem mindenki félne, ha tudná, mi vagyok…
Harry belenézett a főnix ismerős szemébe.
- Mi lesz, ha tévedett? – suttogta, és lesütötte a szemét.
A főnix halkan búgva megérintette a karját.
- Én bízok benned, Harry, és nagyon ritkán tévedek. Talán most minden érv ellenünk szól, de a világ folyton a stabilitás felé törekszik. Az egyensúlyt te hozod meg…
- És mi van akkor, ha a stabilitást a sötét mágusok győzelme jelenti? – szegezte neki Harry a legfontosabb kérdést – Elég stabil lehetőségnek tűnik nekem Voldemort egyeduralma…
A főnix nem válaszolt. Harry reménykedett abban, hogy van valami vigasztaló szava erre az eshetőségre is, de Dumbledore lehajtotta a fejét. Harry tekintete elsötétült.
- Ha sikerül elpusztítani Voldemortot – suttogta komoly hangon – Még van egy percünk, míg a Horcrux bennem… befejezi a dolgát. Ez Lilnek biztos elég arra, hogy megtegye azt… amit meg kell tenni.
A főnix dühösen meglebbentette a szárnyát.
- Nem küldelek a halálba, Harry, még akkor sem, ha te magad kérsz rá…
- Hát nem látja? – folytatta szomorúan – pontosan ez az, amire Voldemort számít. Ezért érzi a győzelmet a kezében… Ha gyengék vagyunk, mindannyian elpusztulunk.
Harry már felkészült arra, hogy vitatkoznia kell a főnixszel, hogy meg kell győznie az összes többi terv kockázatáról, és nem engedheti meg, hogy odáig fajuljanak a dolgok, hogy Voldemort ereje az övével egyesüljön. Először az életben viszont Dumbledore nem vitatkozott többet vele, csak közelebb lépett hozzá a párkányon. Egész lényegéből sütött a szomorúság és a néma fájdalom.
- Látom a lelked – vallotta be – látom a sötét árnyak növekedését. De nem tudom, hogy segíthetnék... A szemed vörösbe fordult, amikor elpusztítottad a pálcát a Bukura-tó jegén…
Harry nyelt egyet.
- Igen. Éreztem… éreztem, hogy nincs uralmam…felette. Hogy nincs elég… Erőm.
Csend lett. A tűzvörös madár nem tudott mit mondani, mert itt már nem segítettek a szavak. Halkan búgva Harry vállára hajtotta a fejét, és a kicsorduló könnyei végigfolytak a fiú nyakán. Harry becsukta a szemét, és érezte a varázslatos anyag bizsergését a bőrén, amint felszívódik a sejtekbe, és halk reményt szivárogtat a bőre alá.
Azt kívánta, bárcsak a lelkét is meg tudná gyógyítani.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A/N: Kíváncsi vagyok, mit gondoltok a fejleményekről? Valakinek talán „unalmas", hogy Harry (végtére is) egy Horcrux, (úgy hallom, sok helyen előfordul) de remélem a Hetedik-elképzelés nem olyan gyakran.
Eredetileg 26 fejezetet akartam, de 27 lesz, tehát még kettő. Ezért fejezem be ezt a részt kicsit hamarabb, és főleg azért, hogy ne legyen függővég.