Régen volt az utolsó frissítés, ezért röviden összefoglalom az előző részt: Harry megtudja a Merengőbeli emlékből, hogy ő is Horcrux - egész pontosan a hetedik. Dumbledore látszólag tanácstalan, hiszen nem számolt azzal, hogy Harryben minden Horcrux pusztulásával erősödik Voldemort lelke, és elhatalmasodik rajta a gyűlölet. Harry kész eldobni magától az életét: félti a barátait, és mindenki mást – de Piton a maga sajátos módján lebeszéli erről.
Nem tudják, hogy milyen varázst végzett el Voldemort Lilen a Bukura-tónál, mert semmilyen látható jele sincsen. A Roxfort végzőseinek utolsó tanítási hete következik…
26. Voldemort átka
Harry ugyan betartotta Hermionénak tett ígéretét, és lement a hétfői órákra, de szinte csak sápadt kísértete volt önmagának. Észre sem vette, hogy Ron és Hermione aggódó pillantásokat küldenek felé. A Roxfort vidám zajai lassan kiszorultak a tudatából, majd rövidesen hideg, szürke köd telepedett rá. Úgy érezte magát, mintha egy dementor költözött volna a lelkébe, hogy az öröm utolsó morzsáit is elszívja. Nem tudott semmi másra gondolni, csak a közelmúlt eseményeire.
Voldemort… Ott van benne, összeforrva azzal, ami ő maga. Valahogy mindig érezte a jelenlétét, a háttérben volt, lappangott… Már előbb is kitalálhatta volna, hiszen annyira egyértelmű volt! Hirtelen minden értett, ami eddig furcsa volt számára. Mindent, amiről Dumbledore megnyugtató szavakkal eloszlatta a gyanút.
A Sötét Nagyúr testvérpálcája kiválasztotta őt hét éve, Ollivander boltjában… a Süveg a Mardekárba akarta osztani… Ha veszélyben van ő, a Horcrux, hirtelen előkerülnek a rejtett képességei… Ha nem alkalmaz okklumenciát, érzi Voldemort gondolatait… Birtokolja a varázstudását, a ravaszságát, az állhatatosságát… Jól emlékezett arra, hogy mennyire együtt érzett a naplóbeli Tom Denemmel.
Gishart mindezt látta a Lélekfejtőben, mégis beengedte a Merlin-gépbe. Lil is látta, amikor először megjelenítette a mágia fonalait a tekercs-Horcrux elpusztításakor, de mégsem tettek semmit, ahogy Dumbledore sem… Rettegéssel töltötte el a tudat, hogy talán most sem fognak.
Pedig Dumbledore látta, amikor elszabadult a gyűlölete a Bukura-tó jegén. Minden észérv amellett szólt, hogy öljék meg őt, amint végzett Voldemorttal – vagy talán még előtte -, de Harry biztos volt benne, hogy a végső pillanatban Dumbledore képtelen lesz utasítást adni rá. Az öreg varázsló nem tudná bántani őt, hiszen bízott a Jó győzelmében, és eddig mindent Harry védelmére áldozott… De ezúttal súlyosan tévedett. Harry érezte, hogy elveszti a kontrollt, és lassan visszacsúszik a szürke árnyékok kopár földjére. A kezét az arcába temette, és a körmeivel mélyen belevájt a homlokába.
Észre sem vette, amikor Lil egy RAVASZ-tesztet rakott elé a sötét varázslatok kivédése órán, csak arra eszmélt fel, hogy valaki figyeli. Lassan felemelte a tekintetét, és zsibbadtan nézett bele a világoskék szemekbe. Lil állta a pillantását, és elmosolyodott.
- Ez a házi feladat, vagy legalábbis olyasmi. Én biztos nem fogom ellenőrizni, hogy megcsináltad-e. Az órának pedig vége.
Harry pislogott párat. Jóformán azt sem vette észre, hogy elkezdődött. A többiek szedelőzködni kezdtek, Lil pedig le sem vette a tekintetét róla.
- Hmm, kissé sápadtnak tűnsz – szűkítette össze a szemét – Biztos megfáztál.
Harry döbbenten nézett rá, mintha a „megfázni" szó jelentésére próbálna visszaemlékezni, de hamarosan rájött, hogy mi a boszorkány célja.
- Gyere utánam, szerzek neked valami bájitalt –mondta egyszerűen, majd Ronék felé fordult – Ne várjatok Harryre.
Ron összerezzent a furcsa hangnemtől, de végül vetett egy bizonytalan pillantást rá, majd Hermionéval együtt bólintott.
- Vacsoránál találkozunk – mondta Harrynek egy kicsit sápadtan, majd maga után húzta a lányt is. Harry összeszoruló torokkal nézett utánuk. Azt látta, amik valójában voltak: fiatal, tehetséges mágusok, telve álmokkal és reményekkel, de mindketten olyan törékenyek voltak… Mi lesz, ha szembe kell nézniük a valódi gonoszsággal?… Mit történik, ha…
- Gyere utánam, Harry – szólalt meg halkan Lil az immár üres teremben. Harry lassan felvonta a szemöldökét.
- Kapok egy kalapkúra-bájitalt? – kérdezte cinikusan.
- Nem – rázta meg a fejét Lil – De sok mindenben segíthetünk egymásnak.
----------------------------------------------------------------------------------------------------------
Lil egész úton szótlan volt. Elmentek először a szobájába, ahol a boszorkány magához vett egy vázához hasonló kerámiát, majd egy szót sem vesztegetve a magyarázatra a kijárat felé tartott. Harry némán követte, mert nem igazán érdekelte, hogy mi folyik körülötte.
Kimentek a tölgyfa-ajtón, és Lil nemsokára már a magas fűben gázolt. Harry szórakozottan nézte, ahogy a talárja végigsöpör a gyepen, de a lépteitől még csak el sem feküdtek a friss, zöld hajtások.
- Beszéltem hajnalban Pitonnal – mondta Harry váratlanul, még mindig a könnyen libbenő köpenyt bámulva – Ő láthatóan jó formában van… De arról semmit sem tudok, hogy maga hogy érzi magát?
Lil egy futó mosollyal hátranézett.
- Remekül – mondta, majd visszafordult, és kisvártatva folytatta - Ha a zöldes árnyalatú, kétes eredetű varázsra célzol, amit kaptam, az nem okozott semmilyen sérülést. Legalábbis, semmit, ami most látszana.
Harry hümmögött.
- De te… - folytatta Lil – Azt hiszem, neked sokkal több mesélnivalód lenne.
- Semmi újdonság – húzta el a száját Harry –, csak annyi, amennyit már hónapok óta tud.
- Remek – válaszolt Lil egy futó mosollyal, figyelembe se véve a szemrehányást.
A szél felélénkült észak felől, és ők elsétáltak a kviddicspálya mellett. Harry szórakozottan nézett fel a póznákra. Annyi minden járt a fejében, hogy eszébe sem jutott megkérdezni, hogy miért járnak most erre.
- Nem értem Dumbledore professzort – jegyezte meg halkan. – Szerintem bármelyik értelmes varázsló elpusztított volna gyerekkoromban, csak ő nem.
Lil, aki eddig pár lépéssel előrébb sétált, most megállt, és a vázával a hóna alatt hanyagul támaszkodott a botjára.
- Tényleg nem érted? – mondta csillogó szemmel, és megrázta a fejét. – Albus Dumbledore a legnagyobb varázsló, akit ismerek. Nem vállalt kockázatot azzal, hogy életben hagyott téged, hiszen nem jelentettél veszélyt számára. Talán most sem jelentesz.
Harry is megtorpant.
- De nekem azt mondta, hogy… - kicsit megakadt, és halkabban folytatta – Hogy már nem tudna elpusztítani.
Lil pár pillanatig mosolyogva fürkészte őt.
- Nem tudna, mert sosem használta a képességeit – mondta. Harry értetlenül nézett rá. Lil erre csak mosolygott, majd váratlanul a magasba emelte a botját. A bot kéken felfénylett, és nagyerejű varázslatot küldött az égre, amely elűzte a vihart ígérő felhők sötét tömegét. Felragyogott a Nap. Lassan a szél is elállt, mintha elvágták volna, aztán Lil mosolyogva Harryre nézett.
- Látod ezt? – kérdezte – Valahol itt van az én tudományomnak a határa. De félig sárkány vagyok, ezért könnyen belelátok másokba, és tudom, hogy Albus szinte minden erejét kontroll alatt tartja, és sosem fogja szabadjára engedni.
Harry összevonta a szemöldökét.
- De miért? – suttogta – Nem értem…
Lil hátat fordított, majd továbbindult a keskeny erdősáv mellett, és a pálya mögötti sziklás vidék felé tartott.
- A képességei mellé bölcsességet is kapott – mondta – Többet ért a világból, mint mi, bármennyien. Tudja, hogy a hatalom átformálja az embert, hiszen érezte saját magán: ő is alig tudott ellenállni annak, hogy Grindenwald megölése után mindent az uralma alatt tartson. A varázslatok, amelyeket elvégzel, nyomot hagynak a lelkedben, a hatalom pedig gonosszá tesz. Neki különösen vigyáznia kell erre.
Harry már épp vitatkozott volna, de aztán elhallgatott. Sokkal súlyosabb gondjai is voltak ezen kívül, és egyszerűen nem akarta tetézni még néhánnyal. Vajon az ő lelkében is nyomot hagytak a varázslatok? Nem akart ezen töprengeni. Szótlanul követte Lilt, aki fürgén pattant fel az egyik kisebb szikla tetejére, majd tovább. Harry utána indult, és közben észre sem vette, hogy ő is varázslatot használ a sziklamászáshoz.
A boszorkány végül felmászott a legmagasabb sziklaoromra, és itt mindketten leültek. Harry még sosem volt itt: a roxforti birtok határán voltak, messze mindentől. A kastély tornyai fehéren fürödtek a délutáni napfényben, hiszen Lil elkergette a felhőket. Pár pillanatig mindketten a tájat nézték.
- Sosem értettem Dumbledore professzort – rázta meg a fejét Harry – Számomra mindig rébuszokban beszélt, és mindig ő volt a nagyhatalmú varázsló, akire számíthattam. De most… Most mintha ő sem lenne biztos a dolgában.
Lil becsukta a szemét, és hagyta, hogy a szél kifújja az arcából a tincseket.
- Albus túlságosan is hozzászokott ahhoz, hogy látja a jövőt – mosolygott – Legalábbis, előre képes kiszámítani szinte minden eseményt… Mintha csak a múltat nézné. De most nem lát semmit. Csupa kétely az elkövetkezendő pár hét. Az én esetemre sem tudott rájönni, és nem vette számításba azt sem, hogy megváltozol a Horcruxok elpusztításával.
Harry mélyet lélegzett a friss, gyógynövények illatától nehéz levegőbe.
- Tudom – suttogta – És fogalmam sincs, hogy ezek után még miben bízik.
- Bizonyára megvan az oka.
- Nem – rázta meg a fejét Harry – Attól tartok, hogy most először olyan problémával szembesül, amit tiszta jóindulattal nem lehet megoldani.
Jelentőségteljesen a boszorkányra nézett, Lil pedig visszanézett rá. Egyikük sem szólalt meg, de Harry érezte, hogy a boszorkány pontosan érti, mire gondolt.
- Azt akarod, hogy öljelek meg – mondta egyszerűen Lil.
- Dumbledore professzor sosem adna utasítást rá. Tudom, mert láttam a szemében.
Lil hallgatott.
- Piton ugyan felajánlotta, hogy megteszi – mosolygott Harry keserűen –, de nem hinném, hogy sikerülne neki, ha tényleg elszabadul a pokol.
Lil ismét becsukta a szemét, és az ölébe vette a vázát. A szél egyre erősebben fújt a sziklán, és irányt váltott: most a nyakukba süvített, és lerohant a hegyoldalon.
- Megteszem, amint szükségesnek érzem – szólalt meg végül Lil, és mélyen Harry szemébe nézett – Akkor is, ha ellenkezik Albus akaratával.
Csend telepedett közéjük. Harry tudta, hogy a boszorkány igazat mond, és megkönnyebbült. Válaszolni akart egy „köszönöm"-öt, de rájött, hogy ez elég furcsán hangzana egy ilyen helyzetben, ezért inkább hallgatott. Sokáig nézték a napfényben fürdő birtokot. Harry arra gondolt, hogy mit szólna most Ron és Hermione, vagy akár Ginny, ha hallanák ezt a beszélgetést?… Nem értenék meg. Nem tudnák, hogy miért kell ezt tennie. Lassan Lilre nézett. A boszorkány arcán zárkózott mosoly, a bőre valószerűtlenül simának, szinte szoborszerűnek tűnt ebben a megvilágításban.
- Tulajdonképpen… Mit keresünk itt? – kérdezte Harry egy pillanatig magához térve – És… Mi van a vázában?
A boszorkány mosolygott.
- Csodáltam, hogy csak most kérdezed meg – mondta, és felemelte a szép kerámiát – Apám hamvait tettem bele.
- Óh – mondta Harry egy kicsit kényelmetlenül. Annyi minden történt, hogy szinte meg is feledkezett Aberforth haláláról – Én tényleg sajn…
- Ugyan, Harry, a szavaknak nincs jelentőségük. Apám legalábbis mindig ezt mondta. – mosolygott, és egy kis szünetet tartott – Hát igen… Csökönyös, konok ember volt.
Harry még mindig értetlenül nézett rá.
- Mikor hamvasztották el?
Lil egyetlen intéssel kinyitotta az urna tetejét.
- Még tegnap este, az Erdőben, amíg ti a gyengélkedőn voltatok – mondta, majd halványan elmosolyodott – A sárkány-tüzet én biztosítottam.
Harry lassan biccentett.
- És most szét akarja szórni a hamvakat?
- Valami olyasmi – bólintott a boszorkány – Perselus azt akarta, hogy temessük el, de tudom, hogy az apámnak nem tetszene. Igazából nincs olyan földdarab, ahol otthon érezné magát. Így hát…
A boszorkány felállt a sziklaoromra, és az urnát letette maga elé. Egy kézmozdulattal intett, és a fehér hamu egy vékony sugárban a levegőbe emelkedett, majd egy gömböt formált felette. Most nem fújt a szél: Harry sejtette, hogy eddig is Lil irányította.
A boszorkány intett egyet a karjával, mire a gömb megremegett: lassan forogni kezdett, és a kavargó szél portölcsért formált a hamvakból. A vihar egyre hevesebb lett, lassan lelapította a szirtről növő fűszálakat, és a hamvak egyre magasabbra emelkedtek. Hirtelen minden irányból vad, zabolátlan felhők gyűltek az égre, Lil pedig becsukta a szemét, és széttárt karokkal mondott egy rövid fohászt Gishart gyermekeinek a nyelvén, majd útjára engedte a vihart.
A forgószél kavarogva négy részre hasadt, és a hamvakat magával vitte a négy égtáj irányába. Harry megborzongott. Lil befejezte a varázslatot, és fáradtan visszaült mellé a szirtre.
Az újonnan összegyűlt felhőkből lassan eleredt az eső. Harry Leperex-bűbájt küldött a szemüvegére, de egyikük sem indult el.
- Biztos vagyok benne, hogy mindig is ilyen temetést szeretett volna – jegyezte meg Harry. Lil biccentett, és szomorúan mosolygott.
- Utált volna minden más ceremóniát. Sosem volt a formaságok híve.
Harry elgondolkozott.
- Ez az egész… olyan váratlan volt – mondta óvatosan – Valahogy nem akartam elhinni, hogy meghalt. Végig úgy éreztem, hogy ez csak valami trükk, amit… nem is tudom… Mint Dumbledore professzornál.
Lil lassan megrázta a fejét.
- Attól tartok, nem így van, Harry. Már Albus is rég megbánta a dolgot, csak azért van itt, hogy téged segítsen – mondta, majd egy pillanatra elhallgatott – Tudod, egyszer megkérdeztem apámtól, hogy miért hozott létre engem. Azt felelte, ez az ő önző módja a halhatatlanságra. Meg volt győződve arról, hogy a természet megszokott rendjét kell követnie, és hogy az igazi halhatatlanság rajtam és az én gyermekeimen keresztül valósul meg.
Harry a boszorkányra sandított, és lassan elmosolyodott.
- Képzelem, hogy mennyire örülhetett, amikor rájött, hogy ezek a bizonyos utódok egyben Pitonok is lesznek.
Lil nevetett, de valamiért mégis komoran csengett a hangja, és a szeme is szomorú volt. Mintha valami aggasztaná – de mivel ez a dolog minden bizonnyal kapcsolódott Pitonhoz és a leendő családhoz, Harry tapintatosan nem kérdezett rá.
Aztán elkalandoztak a gondolatai, és Lil sem szólalt meg. Lassan átáztatta a ruhájukat az eső.
Harry sóhajtott, és az egyre sűrűbben hulló langyos zivatar függönyén át a kastélyt nézte. A Roxfort száz tornyával büszkén emelkedett ki az ázott fennsíkból, a hatalmas tó felszínét pedig rojtosra csípték az esőcseppek. Valahol, a föld gyomrában ott volt Gishart barlangja, és a kriladit, melynek egy kövét Lil a nyakában hordta.
- Ide fog jönni – szólalt meg váratlanul, rekedt hangon, és a végtelenre fókuszált. Lil lassan ráemelte a tekintetét. Pontosan tudta, hogy miről beszél Harry.
- Valószínűleg – jegyezte meg halkan – Szüksége van a kriladitra, és a Merlin-gépre. De én nem engedem át a pajzson, és ez ellen semmit sem tehet.
Harry nem akarta mondani, hogy valószínűleg már tett is, ezért inkább hallgatott. Nem figyelmeztette Lilt arra a nyilvánvaló dologra, hogy Voldemort épp egy ismeretlen varázslatot végzett el rajta, mert mindezzel a nő is tisztában volt. Azonban nem hagyhatta szó nélkül.
- Maga látná, ha Voldemort befolyásolta volna… valahogyan? – kérdezte óvatosan. Lil vetett rá egy éles pillantást.
- Érezném – mondta aztán magabiztosan – A lelkem sárkány-fele érezne minden idegen varázslatot.
Harry hallgatott, és Lilt nézte. A boszorkány arcáról esőcseppek peregtek le – egészen apró sugárban, nem úgy, mint az emberi bőrről. Látszott rajta, hogy nem szívesen beszél erről, ezért Harry sem faggatta tovább. Voldemort terve csak akkor fog nyilvánvalóvá válni, ha majd bekövetkezik… De akkor már úgysem tehetnek semmit.
- Viszont volna egy újabb rossz hírem – mondta kelletlenül Lil, és sóhajtott. – Amikor visszatértünk EMV-ből, és az apám holttestét elvittük a Szárnyas Vadkanba, felfedeztünk valamit.
Harry kíváncsian nézett rá. Kezdett rosszat sejteni.
- Mi történt? – kérdezte lemondóan.
- A halálfalók, beleértve Luciust is, eltűntek. Nyilván nem maguktól, csak egy erős fekete mágus oldhatta fel a záraimat.
- Voldemort… - sziszegte Harry, majd bosszúsan felállt a kőről. A csuklyájában összegyűlt víz egy része a nyakába csorgott. Pár pillanatig csak állt ott, fortyogva a dühtől, aztán lemászott a kőről, amin Lillel ültek. Nem akart tovább itt maradni, és a jövőn töprengeni, mert úgy érezte, beleőrül a sok ismeretlen tényezőbe. Lil nem követte, ezért Harry hátrafordult, és komoly hangon megszólalt.
- Össze kell hívnunk a Rendet – mondta – Mégpedig minél gyorsabban. Meg kell beszélnünk… - itt megakadt. Arra akart kitérni, hogy a Roxfort védelmét immár nem bízhatják csak Lilre, de végül elharapta a mondatot - …sok mindent.
- Albus már összehívta – morogta Lil fáradtan – Pénteken nagygyűlés az Erdőben. Mindenki ott lesz, beleértve a varázslényeket is.
- Pénteken? – kérdezte Harry kissé csalódottan – Még csak hétfő van…!
- Lupin Franciaországban tárgyal, Hagridot pedig McGalagony elküldte a szövetséges óriásokhoz – vonta meg a vállát Lil – Csak pénteken érnek vissza.
Harry türelmetlenül biccentett. Nem mondta ki, de tudta, hogy a kastély védelmét minél gyorsabban meg kell erősíteniük. Az ajkába harapott, és idegesen nézett végig a birtokon.
- Nem bízol bennem? – hallotta meg maga mögül Lil szomorú-halk hangját. Lassan hátranézett.
- Voldemortban nem bízom – válaszolta nyílt tekintettel – Olyan nyilvánvaló, hogy tervez valamit… És nekem igazán illene tudnom, hogy mi az.
Lil egy mosolyt villantott rá, és ruganyos mozdulattal leugrott a szikláról.
- Én addig örülök, amíg nem tudod – mondta komolyan – Ellenkező esetben be kellene váltanom a neked tett ígéretemet. – Azzal hátat fordított a meglepetten ácsorgó Harrynek, és lemászott az esővíztől csúszós sziklákról.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------
- És? Csak úgy szétszórta a hurrikánnal? – suttogta Ron teli szájjal a vacsoránál. Harry arrébpöckölt egy krumplit a tányérján, de igazából nem fókuszált még az asztalra sem.
- Hogy? – mordult fel szórakozottan, majd visszapörgetve magában a kérdést rájött, hogy miről van szó – Ahm… igen. Valami olyasmit csinált. Az ő műve volt a délutáni zivatar.
Ronnak és Hermionénak jóformán csak annyit mesélt el, hogy Lil a segítségét kérte a hamvak szétszórásában, így semmit sem mondott az alkuról.
- És pénteken… - kezdte Hermione visszafogott hangon – Mikor lesz pontosan a… tudodmi?
Harrynek erősen koncentrálnia kellett, hogy kibogozza a kérdést, aztán lassan rájött, hogy a Rendgyűlésről van szó.
- Oh… Azt hiszem, négykor.
- Remek – fújta ki a levegőt Hermione – Akkor még benn lehetünk utolsó órán.
Ron fintorgott, majd amikor el kezdett emlékezni arra, hogy pénteken kettőtől fél négyig milyen órájuk van,, hangosan felhördült.
- Tudhattam volna! – méltatlankodott – Mi más lehetne az utolsó tanítási óránk?! Ez egyszerűen nem lehet igaz!
Harry reflexből elmosolyodott az arckifejezésen, amit Ron kifejezetten a bájitaltan jellemzésére fejlesztett ki. Aztán lassan újra elsötétült a pillantása.
Végigfutatta a tekintetét a kevés diákon, akik most az összevont asztalnál ültek, és a mögöttük ülő tanárokon. McGalagony és Piton beszélgettek, közben többször Harryre pillantottak – vélhetően a reggeli incidens miatt. Mellettük Bimba professzor Flitwick viccein nevetett, egészen kipirult arccal. Az asztal szélén Lil a bal kezében ökölbeszorítva egy villát tartott, aminek a végére egy meglehetősen nagy darab bifsztek volt tűzve, a jobbjával pedig egy pergamenre írt – Harry sejtette, hogy Hagridnak küld levelet, tájékoztatva őt a sárkányok hogylétéről.
Egyszóval minden békés volt, és szokatlanul jó hangulatú. Jóformán már hetek óta nem történtek véres rajtaütések, és ez a legtöbb diákot optimizmussal töltötte el. Nem messze tőlük Seamus és Dean a „búcsút" tervezgették – valami régi hagyományról sutyorogtak, és Harry önkéntelenül is elmosolyodott, amikor a kastély igazgatóinak emlékeiből rájött, hogy miről van szó.
Már majdnem magával ragadta őt is a társalgás, de valami visszatartotta, mintha egyetlen vidám hang sem tudna kijönni a torkán. Hallotta, hogy Ron és Hermione is a közelgő évvégéről beszélgettek, és a társalgásukba lassan Ginny is belefolyt.
Harry magának sem merte bevallani, de irigyelte őket. Immár külső szemlélőként figyelte a barátait: lélekben akarva-akaratlan is egyre messzebb került tőlük.
Valami nem volt rendén. Valami készült, ezt érezte minden csontjában, de nem tudott semmi biztosat. A beszélgetések zajait egyszerre hallotta élesen és tompán, a kastély mágiában fürdő falai pedig megnyugtatóan hullámoztak körülötte. Valami mégis megváltozott. Talán csak ő maga. Még két nap sem telt el azóta, hogy elpusztította a pálca-horcruxot, de immár képtelen volt önmagát felfedezni abban a fiatal, nagyhatalmú varázslóban, aki a székén ült.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Voldemort a következő napokban sem adott hírt magáról. Nem történtek rajtaütések, halálesetek vagy eltűnések, nem voltak merényletek sem a muglik, sem a varázslók ellen, amelyeket a halálfalók számlájára lehetett volna írni. Minden túlságosan csendes, és nyugodt volt. A Szombati Boszorkány már arról cikkezett, hogy a „kis Harry Potter" minden bizonnyal elpusztította a Sötét Nagyurat (teljes titoktartás mellett), a Hírverő pedig meg volt győződve arról, hogy Tudjukki anyagi csődbe jutott, ezért elhagyta az országot.
A kastélyban az élet akarva-akaratlan is visszatért a háború előtti kerékvágásba: gyakrabban tűntek fel a szellemek a folyosókon, és Hóborc is a szokásos tintamennyiséget potyogtatta a diákok fejére. Hermione a nap legalább húsz óráját tanulással töltötte, Ron pedig halálra zsörtölődte magát miatta. Egyikük sem beszélt a Bukura-tónál és az azután történtekről.
Egyedül Harry szemlélte sötéten az eseményeket, és Lil volt a szokásosnál hallgatagabb. Harry még azt is látta, hogy a boszorkány vitázik a folyosón Pitonnal, ami mindkettőjüktől szokatlan volt. Sosem mutatták ki mások előtt, hogy összetartoznak (ami persze nyílt titok volt), ez a veszekedés viszont gyanakvással töltötte el. Beigazolódott a gyanúja, hogy Lil elhallgatott előle valami fontosat, amit ő csak jelentéktelen apróságnak vélt. Megpróbált erről Dumbledore-ral beszélni, aki csak annyit mondott, hogy kérdőre vonja Lilt, aztán hamar távozott. Alig bukkant fel az elkövetkezendő napokban: azt mondta, hogy a pénteki gyűlést szervezi, de Harry valahogy úgy érezte, hogy csak kerüli őt, és ez keserűséggel töltötte el. De nem hibáztatta. Ha tehette volna, ő is messze elkerülte volna saját magát.
Lassan eljött az utolsó órák ideje, és ezt minden tanár és diák másként élte meg. Hermione úgy járkált a Roxfortban, mintha minden pillanatban el akarná sírni magát, Seamusék pedig majdnem minden este „nosztalgiapartit" rendeztek a klubhelységben. McGalagony ugyan egyszer felküldte Lilt, hogy tegyen rendet köztük, de a boszorkány egy láda vajsörrel érkezett, így a fenyítés enyhén szólva elmaradt.
Bimba professzor az utolsó gyógynövénytanórán csaknem elsírta magát, és minden diákot külön megölelt.
- Ilyen jó osztályom nem volt még – szipogta – Ennyi tehetséges gyerek!
Harry magában elnézően mosolygott, visszaemlékezve a baklövéseikre, majd gyorsan elgáncsolt egy Futó Babot, nehogy kiszaladjon az üvegházból.
A Roxfortban szokás volt a hetedévesektől, hogy megajándékozzák az utolsó órán a tanárokat. Most Harry is érdeklődve figyelte, amint Neville pironkodva átnyújt egy kis dobozt, és Bimba izgatottan kibontja.
Egy maréknyi sötétbarna, babszerű mag volt benne. Hermione a homlokát ráncolta, mert nem ismerte fel, hogy mi az, és látszólag Bimba is megütközött. Csodálkozva forgatta a magokat, majd megszagolta őket.
- Csak nem? – képedt el – Évek óta nem láttam a piacon!
- Afrikából hozta a bácsikám – dünnyögte Neville – És… Egy kicsit én is nemesítettem rajta – tette hozzá fülig elpirulva. Most már mindenki kíváncsian figyelte a magokat, amelyekből egyet Bimba a föld alá dugott, és gyorsnövesztő bűbájjal megbűvölt vízzel leöntött.
A kis cserje azonnal szárbaszökkent, és derékmagasságig nőtt. Sötétzöld leveleket növesztett, majd nemsokára tejfehér virágokat bontott, amelyek lassan gyümölcsöt érleltek: mégpedig valódi, hosszúkás alakú karamellás csokoládét.
- Nahát, Neville! – sóhajtozott Bimba – Csokoládéfa! És kinemesítetted a kedvenc fajtámat? Évek óta akartam, de sosem volt rá időm… Csaknem egy évedbe kerülhetett!
Neville dünnyögött valamit, de senki sem hallotta – viszont nem úszhatta meg még egy ölelés nélkül, és Bimba most már határozottan zokogott.
Flitwicknek a Hollóhátasok készítettek ajándékot: egy megbűvölt mindentudó lexikont kapott, amely képes volt önmagában bejegyzéseket keresni, és hangosan fel is mondta a szócikkeket. A baj csak az volt, hogy a Hollóhátas diákok lelkesedése miatt a könyv túl nagyra sikeredett: Flitwick kis híján elborult, amikor átvette tőlük, csak egy lebegtető-bűbájjal tudta végül megoldani a helyzetet.
Senki sem tudta, hogy milyen ajándék készül McGalagonynak, Hermione ugyanis kézbevette ezt az ügyet, és nem volt hajlandó elárulni semmit. Ezek után titokzatos arccal jelent meg az órán, egy kis, bársonykötésű csomaggal a kezében. Harry észrevette, hogy Ron türelmetlenül mocorog, mialatt McGalagony az utolsó perceket is kihasználta az élővé varázsolható szobrok ecsetelésére. Hermione viszont ügyet sem vetett a fiúra, csak szorgalmasan jegyzetelte McGalagony minden szavát.
Az óra vége előtt öt perccel végre levitte McGalagony a hangsúlyt, és végigfuttatta a szemét a társaságon.
- Hát ennyi – jelentette ki – Ugyan elmaradt pár óránk, és a vizsgaidőszakban szükség lesz néhány pótórára, de most már lényegében megkapták az átváltoztatástan tananyagának legjavát. Ezek után már csak a mesterképzés nyújthat maguknak többet, de ezt úgy tudom, csak egyikük választotta – folytatta, és egy apró, szinte észrevehetetlen mosolyt küldött Hermione felé – Ami érthető, hiszen a képzés két éve kemény erőpróbatétel; sokkal nehezebb, mint bármelyik RAVASZ-vizsga.
Többen mocorogni kezdtek erre a szóra, ugyanis többekből igencsak nagy mennyiségű idegeskedést váltott ki.
- Ezen felül – folytatta McGalagony – Mindnyájuktól a maximumot várom el. Aki eddig Kiváló szinten teljesített, ne merészelje alább adni, aki pedig csak Elfogadhatón – itt Ronra siklott a pillantása – attól kétszer annyit várok el!
Harry szinte hallotta, hogy Ron nyel egyet mellette. McGalagony ekkor kurtán biccentett, majd felvette a könyveit.
- Mindannyiuknak sok sikert kívánok a tanuláshoz – mondta, és elindult az ajtó felé. Hemione ekkor felpattant a helyéről, és a bársonykötésű csomaggal a kezében a professzorasszony útját állta.
- Igazgatónő – kezdte, egyre vörösödő füllel – Engedje meg, hogy az osztály nevében átadjam ezt az apró ajándékot.
McGalagony egy pillanatra meglepettnek tűnt, majd lerakta a kezéből a könyveket, és átvette a bársonydobozkát. Az egész osztály kíváncsian figyelt, mire McGalagony kinyitotta, és kivett belőle egy szép, pettyes tollú pennát.
Kérdő tekintettel nézett Hermionéra, aki izgatottan ácsorgott.
- Van a tanárnőnél dolgozat, amit még nem javított ki? – kérdezte szinte remegő hanggal. Az igazgatónő bólintott, és elővett a könyvek alól egy mappát, amiben ötödikesek dolgozatai voltak. A penna ekkor izgatottan mocorogni kezdett, majd hamarosan ki is szabadult McGalagony kezéből, és szinte rávetette magát a dolgozatokra. Harry elképedve nézte, amint a toll villámgyorsan végigfutott a szövegen, és vörös tintával zárójelbe tett, vagy áthúzott mondatokat, majd McGalagony pedáns kézírásával megjegyzéseket fűzött a dolgozathoz.
Az igazgatónő elképedve emelte fel a kijavított dolgozatot, és tüzetesen megnézte.
- Pont így javítottam volna – mondta szinte sápadtan a döbbenettől – És pont ezekkel a megjegyzésekkel. Ez… Igazán… Hogyan volt képes erre, Hermione?
A lány most már teljesen vörös volt, főleg attól, hogy McGalagony a keresztnevén szólította.
- Hát, nagyon figyeltem mindig – jegyezte meg halkan, bár érződött, hogy alig várta ezt a kérdést – És elolvastam a három könyvet, amit az átváltoztatástanról írt. Aztán a tudást beletöltöttem egy emlékfonallal módosított Senectus-bűbájjal a tollba, majd tanulmányozva minden eddig kijavított dolgozatát egy jellembűbájjal együtt megtanítottam a tollat a megjegyzések leírására.
Az osztály a felét sem értette annak, amit mondott, de McGalagony elhűlt ettől.
- Ez félig-meddig egy varázspálca, Miss Granger…Bizonyos tekintetben több is annál!
- A magjában egyszarvúszőr van – jegyezte meg a lány, mire McGalagony hosszú másodpercekig meg sem tudott szólalni, csak elképedve nézte, amint a toll kijavítja a maradék dolgozatokat is, több-kevesebb megjegyzéssel és javítással tarkítva.
- Gondoltam, jól jön az igazgatói teendők mellett – magyarázta Hermione, kicsit aggódva, hogy talán nem a legmegfelelőbb ajándékot adta – Persze jegyet nem ad rá, csak pontszámot. És… lehet, hogy egy kicsit bőbeszédű néha a megjegyzéseknél…
McGalagony ekkor a lányra nézett, gyanúsan vöröslő szemekkel, és elmosolyodott.
- Magam is ennyit írnék, ha lenne időm rá.
Ron feltűnően a szívét masszírozta a mosolygó McGalagony „rémisztő" látványától, de Harry pontosan tudta, hogy mitől van ennyire meghatódva a professzorasszony. Ahhoz, hogy Hermione tökéletesen elvégezhesse a jellembűbájt a tollon, az elmúlt hét évben McGalagonynak szinte minden szavát meg kellett jegyeznie. Valószínűleg szerezhetett régi, kijavított dolgozatokat is (hiszen az övében legfeljebb csak pár megjegyzés volt, vagy annyi, hogy „szép munka"), egyszóval rengeteg munkája volt ebben a tollban.
McGalagony ajka gyanúsan megrándult, és szipogott egyet.
- Azt hiszem, jól választottam – mondta, és megszorította a lány csuklóját, majd szinte kirohant a teremből. Harry hallani vélte a folyosóról egy diszkrét zokogás hangjait.
- Mit választott jól? – kérdezte Ron kíváncsian, mikor a többiek szedelőzködni kezdtek.
- Tudod, azt szeretné, ha a mesterképzés után átvenném az átváltoztatástant – mondta Hermione halkan, és ő is gyanúsan sokat pislogott.
- Ja, már emlékszem – dünnyögte Ron, majd Harryhez fordult – és az Igazgató Úrnak mi a véleménye erről?
- Öhmm… Az, hogy éhenhalok – jegyezte meg Harry egy apró mosoly kíséretében – Na, de tényleg, menjünk ebédelni. Tudok egy rövidebb utat.
Persze Harry mostanában mindig tudott egy rövidebb utat, így szinte elsőként érkeztek meg a Nagyterembe. Ron és Hermione még egy ideig civakodtak a tanári pálya előnyeit és hátrányait illető dolgokban, de nem jutottak dűlőre. Igaz ami igaz, mostanában elárasztották a végzősöket az állásajánlatok. Idén körülbelül a szokásos létszám harmada maturált csak, így sokak véleménye szerint a „legjobb" állásokat csíphették meg.
Ron titokban a kviddicsválogatott prospektusait nézte, Hermione pedig már meg is írta a jelentkezőlapját a „Merlin Mágusakadémiára". Dean már évek óta tudta, hogy varázskönyv-grafikával és fényképészettel szeretne foglalkozni, Seamus pedig feltehetően a család Lángnyelv-whisky-gyárában fog majd „sínylődni", ahogy ő nevezte. Neville sokat nézte az Afrikai Növénynemesítési Program katalógusait – halkan bevallotta, hogy számára mindegy, hogy hol fog dolgozni, csak minél messzebb kelljen élnie a nagyanyjától.
Egyedül Harry nem foglalkozott mindezzel. Meg sem közelítette a kiterített prospektusokat, és messze elkerülte a jövőről fecsegő társaságokat. Legtöbbször egyedül rótta a kastély folyosóit, és a szívét keserűség öntötte el.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Lil az utolsó órán afrikai esőerdőt varázsolt a tanteremből, úgyhogy az óra nagy része vidám hangulatban telt el. Egyedül Harry támasztotta a hátát egy mohos fatörzsnek, és egyedül az ő szája nem volt tele banánnal.
- Na, mi a helyzet? – kérdezte tőle halkan Lil, mire összerezzent. Sosem lehetett hallani, ha Lil megközelített valakit.
- Semmi – jegyzete meg Harry, és tovább bámulta Ront, aki épp azt bizonygatta a hollóhátasoknak, hogy az előbb mindenfajta bűbáj nélkül tömött be egyszerre három banánt a szájába.
- Vagyis… Azért mégis van - jutott eszébe Harrynek - Még nem adtam oda az ajándékát – mondta, és egy csomagot tett a nő kezébe. Lil meglepetten felvonta a szemöldökét.
- Ez mi?
- Egy részét én csináltam – jegyezte meg Harry hunyorogva – Búcsúajándék.
- Óh, olyat már kaptam. Hermione készített nekem egy követ, amire ha ráküldök egy nonverbális varázslatot, megmondja hogy mi az verbálisan.
- Láttam – dünnyögte Harry – Használhatatlan, ugye?
- Hát… igen. De azért kedves volt tőle.
- Amit én adok, az sokkal jobb. Viszont… elég személyes, ezért nem az osztály előtt akartam átadni.
Lil hümmögött egyet, majd a méretes fatörzs másik oldalára sétált, és Harry követte. Lil kibontotta a kis csomagot, amiből egy puha szövet került elő, és egy csillogó tárgy. Lil tüzetesebben megnézte őket, és kissé elsápadt. A ruha egy griffendéles jelvénnyel díszített, vörös-arany rugdalózó volt, a fémes gömb pedig egy csillogó, pörgő-forgó varázsjáték, ami néha színes felhőket eregetett.
- A játék az én művem – mondta Harry, majd apró mosolyra húzódott a szája – A rugdalózóval meg kifejezetten Pitont akartam bosszantani.
Lil egy pillanatig meredten bámult a babaruhára.
- Honnan tudtad? – kérdezte halkan, és nem mosolygott. Harry arca is elkomorult.
- Öhhm… Ne haragudjon, nem tudatosan használtam legilimenciát – mentegetőzött, és a mohos fatörzset nézte - csak amikor veszekedtek Pitonnal… önkéntelenül is elkaptam pár gondolatfoszlányt.
Lil lassan bólintott, és kényszeredetten elmosolyodott.
- Pár hónapnál tovább úgysem titkolhattam volna – jegyezte meg lassan. Harry megütközve fürkészte őt.
- Még nem mondtam el senkinek, és nem is fogom – mondta halkan - Talán…valami baj van? Úgy értem, Piton nyilván kifejtette, hogy nem alkalmas apának, de…
Lil megrázta a fejét.
- Nem erről van szó, Harry, hanem arról, hogy nem lett volna szabad ennek megtörténnie.
Harry hümmögött. A saját észrevétele szerint egyre gyakrabban „csúsztak be" ilyen balesetek – az emberek kevésbé koncentráltak a háború miatt.
- Ugyan, Lupinék is összehozták valahogy…- dünnyögte – Gondolom, Piton szakmai büszkeségét kicsit piszkálja a dolog, de ez még nem jelent semmit…
- Félreérted, Harry – morogta Lil – Félig sárkány vagyok. Nincs szükségem bájitalokra ahhoz, hogy uraljam a testem. Legalábbis, eddig azt hittem.
Harry felvonta a szemöldökét, és próbálta feldolgozni a hallottakat.
- Van ennek… valami köze Voldemort valázslatához? – kérdezte óvatosan. Lil szeme megvillant, aztán a földet nézte.
- Igen - mondta lassan – minden bizonnyal.
Harry beharapta az ajkát.
- De a gyerek… a gyerek Pitontól van? – kérdezte olyan halkan, ahogy csak tudta.
- Úgy tűnik – mondta színtelen hangon Lil.
- Úgy tűnik? Ez mégis mit jelent?
- A teszt körülbelül harmincszázalékos egyezést mutatott ki Perselussal, és körülbelül ugyanennyit velem.
Harry pislogott.
- Hogyan? – nyögte – És ez mégis mit jelent?
Lil sóhajtott.
- Valószínűleg semmit. Rossz a teszt, nem működik rendesen a negyed-sárkányoknál. A gyerek Perselusé, ez a lényeg. De sajnos azt kell mondanom, hogy Voldemort érte el azt, hogy megfoganjon, mert biztos nem az én döntésem volt.
Harry még mindig döbbenten nézett rá.
- Miért akarna ilyesmit? Mire jó ez?
- Nem tudom – dünnyögte Lil – Tényleg nem tudom.
Egy darabig hallgattak. A fatörzs túloldalán Dean és Ron összeverekedtek egy gorillával.
- Örülnék, ha ezt nem említenéd Albusnak – mondta aztán Lil – Felfújná az ügyet, de sok mindent nem tudna kitalálni ő sem.
Harry bizonytalanul bólintott. Nem tartotta jó ötletnek a titkolózást, de belátta, hogy ez most tényleg Lil ügye. Viszont enyhén szólva furcsa volt az eset.
- Arra nem gondolt… Arra nem gondolt, hogy elveteti a gyereket? – kérdezte óvatosan – Mert… mi van, ha az a harminc százalék, ami nem maguktól származik, az… valami más?
Lil a legnagyobb meglepetésére bólintott.
- Ez volt az első gondolatom – morogta – Amikor éreztem, hogy… Amikor észrevettem…
De inkább hagyjuk. Perselus lebeszélt a dologról, és neki pont ugyanannyi beleszólása van a dologba, mint nekem.
Harry felvonta a szemöldökét a félbehagyott mondatokra, de nem szólt semmit. Lil nem mondott el mindent. Hogyhogy Piton akarta megtartani a gyereket, és ő nem? Erre nem mert rákérdezni. Lehet valami, amit Lil sem neki, sem Pitonnak nem árult el, de reménykedett abban, hogy semmi életbevágóan fontos.
- Az alkunkat azért ugye nem felejti el? – kérdezte bizonytalanul, mire Lil a szemébe nézett.
- Emlékezni fogok rá, ha itt lesz az idő – jegyezte meg halkan, majd a talárjába rejtette az ajándékot, ezzel lezártnak tekintve a beszélgetést – Holnap négykor gyűlés, ne késsetek.
------------------------------------------------------------------------------------------------------
Harry ígéretéhez híven nem mondott semmit Ronéknak Lil leendő gyermekéről, de az eset elgondolkoztatta. Mi volt ezzel Voldemort célja? Mit ért el? És főleg, miért volt ennyire tanácstalan Lil? Piton ragaszkodott ahhoz, hogy megtartsa a gyereket… ez is egészen új volt Harrynek.
A hét év utolsó órája – ahogy azt Ron is felfedezte nemrég – bájitaltan volt. Harry kíváncsi volt arra, hogy mivel készül Piton, és mivel úgy hallotta, hogy eddig soha egyetlen griffendéles sem adott neki ajándékot, eredetileg nem akarta megtörni ezt a hagyományt.
Aztán meggondolta magát. Valahogy úgy érezte, hogy hét év „szenvedés" igazán megérdemel egy kis megemlékezést… Úgyhogy Dobbyval hozatott Roxmortsból egy üveg méregdrága, igen jó évjáratú Lángnyelv whiskyt, és Hermione segítségét kérte az „utómunkálatok" végrehajtásához. Az egész csütörtök délutánjukat a pince egyik üres termében töltötték, egy üst fölé hajolva: az eredmény egy kis fiolányi bájital lett, amit beletöltöttek az üvegbe.
- És mi van, hogyha nem fogadja el? – suttogta Ron az óra előtt pár perccel, mikor Harry kirakta az asztalra a bűbájok egész sorával visszazárt üveget. Teljesen eredetinek tűnt, és a nyakára akasztott üdvözlőkártya hirdette, hogy kinek szánták.
- Ugyan már – morogta Harry, mert paradox módon visszatért pár órára a jókedve – Ő mardekáros. Melyik zugalkoholista mardekáros utasítana vissza egy 1847-es évjáratú, piszok drága whiskyt?
Ron hümmögött, ekkor viszont kivágódott a pinceterem ajtaja, és beviharzott Piton. Szokása szerint ragadozómadárként futtatta végig a tekintetét a diákokon, mígnem megakadt az ártatlanul nézelődő Harrynél.
Odalépett az asztalához.
- A Roxfortban a bájital-hozzávalókon kívül tilos alkoholt tartani – jegyezte meg mézesmázos hangon, de az összeszűkített szeme szinte vidáman csillogott – Ez legalább… húsz pontjába kerül a Griffendélnek, Potter. És az üveget elveszem – mondta, majd a palackot durván megragadva egy köpönyeglobogtatással folytatta a vonulását a katedra felé.
A táblára pillanatok alatt felkerült az utolsó recept, de Harry még oda sem nézett, mert Ron morgolódva hajolt oda hozzá.
- Ez jellemző Pitonra – suttogta – Nem elfogadja az ajándékát, hanem csak egyszerűen elkobozza.
Mindketten kuncogni kezdtek, mire Piton felcsattant.
- Tíz pont a Griffendéltől, Potter – mondta a szokásos hangnemével – És jobban tenné, ha a fogyatékos barátjával együtt figyelne, mert ez a bájital az utolsó esélyük, hogy átmenjenek a vizsgán.
Harry a táblára sandított, amin egy hosszú recept volt fenn, felette a bájital neve: Eszesítő Tinktúra.
- Ez valami… legális doppingszer? – kérdezte Seamus óvatosan.
- Tíz pont a Griffendéltől az ostoba kérdésért, Mr. Finnigan – jegyezte meg mellékesen Piton, elolvasva az üdvözlőkártyát az üveg nyakán – A cím egyértelművé teszi a bájital funkcióját, azt pedig egy percig sem említettem, hogy legális. Nem mintha el tudnák készíteni, de akit a használatán kapunk, az repül a vizsgákról.
Harry a recept jellemzésének utolsó mondatára pillantott „Megjegyzés: Jelenléte a szervezetben semmilyen ismert módszerrel sem mutatható ki"
Lassan mosolyra húzódott az ajka, és a tekintete találkozott Pitonéval, aki erre csak felvonta a szemöldökét. Míg mindenki eddig sosem tapasztalt lelkesedéssel nekiesett a főzetnek, Harry enyhe lelkiismeret-furdalással gondolt arra, hogy talán mégsem kellett volna Piton whiskyjébe Hajtisztító Bájitalt töltenie…
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Az óra után mindhárman kimentek a parkba, mert úgy tudták, hogy Hagrid hajnalban megérkezett. Mivel az óriás nem tudott hoppanálni, el akarták kísérni a gyűlésre.
Ron éppen a hasát fogta a nevetéstől, ugyanis a kastélyból kiérve még látták, hogy Piton pár ellenőrző-bűbáj után kinyitotta a palackot.
- Hát, ez nagyon jó… - fulladozott. - Kíváncsi vagyok, hogy mit fog kezdeni Piton tiszta hajjal… De legalább Boldemuder professzornak tettünk egy szívességet.
- Remélem, hogy észreveszi, mielőtt meginná – morgott Hermione színpadiasan – Bár sajnos Harry túl jó munkát végzett. Azok a kendőző-bűbájok a palackon… ha nem tudnám, hogy ott vannak, sosem találnám meg.
Harry elhúzta a száját.
- Piton soha többé nem fog megbízni bennem – jegyezte meg – Nem mintha eddig bízott volna. Egyébként meddig tart a bájital hatása, Hermione?
- Egy évig, legalább – somolygott Hermione – Én is ezt használom.
Ron felvonta a szemöldökét.
- Ezek szerint évente egyszer mosol hajat? Ööö… És akkor is csak beveszel egy bájitalt? Hűh…
Hermione sértődötten felhúzta az orrát.
- Ez nem így van! Egyébként erre találták ki a mágiát, Ron Weasley! Ha nem tudnád, tisztább a hajam, mintha naponta mosnám!
Ron erre nem mert mit válaszolni: tény az, hogy Hermione haja mindig kifogástalan állapotban volt, már amennyire ez egy reménytelenül göndör hajtól lehetséges. Harry látta, hogy barátja megpróbálja kiküszöbölni a csorbát, ezért szinte hízelegve fordult Hermionéhoz.
- A hajad mindig nagyon csinos – mondta, és kissé elpirult. – Egyébként, úgy láttam, egyedül neked sikerült az Eszesítő Tinktúra. Nem akarsz nekem és Harrynek adni belőle? Neked úgysincs rá szükséged!
- Ez volt a mai óra lényege! – prüszkölt Hermione, de látszott rajta, hogy megenyhült a bóktól – Aki el tudja készíteni ezt a bájitalt, annak feltehetően nincs is rá szüksége! Különben is, Harry majdnem befejezte.
- Hmm, hogy? – nézett fel szórakozottan Harry, és rátértek a Hagrid kunyhójához vezető ösvényre – Ja! A bájital! Igen, kellett volna még pár perc, hogy besűrítsem.
Harry igazából csak felszínesen figyelt oda a beszélgetés többi részére (aminek a végén Hermione végül megígérte, hogy Ron is kap a főzetből), hanem a vadőrlak kéményéből kanyargó füstöt nézte. Lassan mosolyra húzódott a szája.
- Tényleg, Hagrid még nem tudja – dünnyögte maga elé, mire mindkét barátja ránézett.
- Mit nem tud?
Harry szinte értetlenül nézett vissza rájuk.
- Azt, hogy Dumbledore professzor nem halt meg. Csak most jöttem rá, hogy sokan ma fogják megtudni, úgy értem, a Rend többi tagja…
- Én már gondoltam erre – csicseregte Hermione – Igazából most már nincs értelme a titkolózásnak.
- Elmondjuk neki? – kérdezte Ron, de Harry megrázta a fejét.
- Semmiképpen! Legyen meglepetés!
Elkanyarodott az út, és ők elsétáltak a varázstökök mellett, majd bekopogtak az ajtón. Hamarosan karmok kopogását hallották, mintha valaki végigrohanna a szobán, majd kivágódott az ajtó, és egy diadalmas „én nyerem!"-visítással Nardan zuhant melléjük a földre.
Korag diplomatikusan leült a küszöbre.
- Nem is versenyeztünk – jegyezte meg, majd nagy komolyan Harryékre nézett – Legyetek üdvözölve! Gondolom, Rubeus Hagridot keresitek.
Ron összenézett Harryvel. Korag napról napra furcsább volt, és egyre inkább hasonlított egy bölcs, sokat megélt sárkányhoz, pedig fajának méreteivel mérve még csak fióka volt. Nardant és Horemet viszont ez nem akadályozta meg abban, hogy cseppet sem halk „Apu! Apu!"-visításokkal a kunyhó másik lakrészébe szaladjanak.
Az ajtóban nemsokára megjelent Hagrid, egy hatalmas zacskónyi jéggel takarva el a fél arcát.
- Teringettét! Már ennyi lenne az idő? – dünnyögte, amint meglátta őket.
- Mindjárt négy óra – válaszolta Harry, és gyanakodva nézte azt a zacskó jeget – Megint ellátták a bajodat az óriások?
- Csak egy kis nézeteltérés – legyintett Hagrid, de Hermione már elő is húzta a pálcáját.
- Ülj le – mondta parancsoló hangnemben – Ne is ellenkezz! Csaknem diplomás varázslók vagyunk, egy kis zúzódással még elbánunk!
Hagrid egy pillanatig gondolkozott, majd megvonta a vállát. Levette az arcáról a méretes zacskónyi jeget, mire Hermione felsikoltott.
Az óriás arcáról a bőr szinte leszakadt: a kifordult hús alatt jóformán ott fehérlett az arccsontja. Hermione hátrébb lépett, és megfogódzkodott az egyik szék háttámlájában.
- Egy kis nézeteltérés? – szipogta hisztérikusan – Hagrid, ezt a sebet NEM lehet egy vödör jéggel meggyógyítani!
- Én mondtam – jegyezte meg Korag a háttérből.
- Hát, elrepült egy-két kődarab a vita során. De Madam Pomfrey nincs a kastélyban – mondta Hagrid kicsit furcsán artikulálva – Roxmortsban vásárol.
Hermione tanácstalanul Harryre nézett
- Húsforrasztó bájital kéne, és néhány speciális bűbáj – cincogta – És ahhoz idő kell. Nem tudom most megcsinálni.
Harry biccentett, és közelebb lépett az óriáshoz.
- Én sem vagyok biztos benne – mondta - De talán tudok tenni valamit…
Nem jutott eszébe, hogy hónapokkal ezelőtt meg sem próbálkozott volna ilyesmivel, csak Ron fintorgásától és Hagrid fájdalmas felszisszenésétől kísérve visszatolta a lógó húsdarabot a helyére, és a seb határán végighúzta a pálcáját. Nem szóbeli varázs volt, amit elvégzett: inkább az akarat megtestesülésének egyik formája. Kék színű, lágyan hullámzó mágia áramlott a sebbe, és Hagrid arca nemsokára újra ép volt.
Az óriás meglepetten tapogatta az arccsontját.
- Teringettét – mosolygott – Látom, nem volt felesleges ez a hét év Roxfort…! – mondta, és miközben Hermione furcsán nézett Harryre, Hagrid hangja elfátyolosodott, és halkan szipogott egyet - Dumbledore professzor most nagyon büszke lenne rád…
Harry kényszeredetten rámosolygott Hagridra. Mintha csak tegnap lett volna, amikor kölyökként átlépte a kastély küszöbét, de jól tudta, hogy ezt a bűbájt nem itt tanították meg neki.
- Ideje indulnunk, Hagrid – jegyezte meg csendesen, mert nem tudta tovább állni az óriás büszkeségtől csillogó tekintetét.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Hagridot végül nem lehetett rábeszélni arra, hogy egyedül hagyja otthon a kis sárkányokat, pedig Korag megígérte, hogy majd „kézben tartja az ügyeket". Ezért heten vágtak neki az útnak a vadkanos kapuhoz. A kapunál találkoztak Lillel és Pitonnal, így végül együtt hoppanáltak: Hermione Hagridot vitte át, Harry és Lil pedig a sárkányokat. Piton mintha bosszankodott volna a társaság miatt, de nem szólt semmit – a haja viszont gyanúsan tisztának nézett ki, és ez vigyorgások egész sorozatát váltotta ki Ronból.
A következő pillanatban elérkeztek az erdő elmosódott körvonalaihoz. Harry még egyszer átfutotta magában a meghívó szövegét, aztán együtt beléptek a mágikus térbe.
- Fura, hogy McGalagony professzor ide hívta össze a találkozót – jegyezte meg Hagrid dünnyögve – Nem értem. Igazán nem értem… Azóta nem használjuk, hogy Dumbledore professzor… - Itt megakadt, és alig leplezett haraggal Pitonra nézett.
Piton mormogott valamit a háttérben, de egy hangos szóval sem méltatta Hagrid halálos fenyegetésnek is beillő pillantását. Nardan és Horem előreszaladtak a réten, és a kora tavaszi virágok nagy részét összekuszálva pillangókra vadásztak. Korag halkan morgott Piton mellett, és közben a férfira sandított, mintha az arckifejezését is le akarná utánozni.
Ahogy felértek a kaptatón, egy nagyobb társaságot pillantottak meg a ház előtt: koboldok egy csoportja ácsorgott összefont karokkal, Goron, és néhány más kentaur pedig egymással beszélgettek. Dobby meg egy-két házimanó tőlük távolabb állt, míg néhány feltűnően sápadt ember, köztük Lupin Ampókkal vitatkozott.
Rendtagok egy másik csoportja beszélgetett halkan, közöttük Tonks, Mr és Mrs Weasley, Bill, Mordon, és Shacklebolt. Egy magas, hosszú hajú varázsló ált háttal Harryéknek, és Elanorral beszélt éppen, McGalagony társaságában. Harry azonnal felismerte Dumbledore-t a gesztenyebarna hajban futó néhány ősz tincsről, és észrevétlenül Hagridra pillantott, akinek viszont még nem tűnt fel semmi.
Hamarosan mindenki észrevette az érkezőket. Mrs Weasley nyomban átölelte a három griffendélest, és Dumbledore is megfordult. Félhold-keretes szemüvege felett mosolyogva nézett rájuk, majd Hagridhoz lépett.
- Örülök, hogy ismét találkozhatunk – hunyorgott, és megszorította a döbbent óriás kezét.
Harry somolyogva figyelte, ahogy Hagrid ereiben szinte megfagy a vér, és megremeg a döbbenettől. Tágra nyílt szemekkel nézett a varázslóra, aki ugyan sokkal fiatalabb volt, mint amilyennek ismerte, de az iskolai éveiből nagyon is jól emlékezett erre az arcra.
- Dumbledore professzor… – suttogta hitetlenkedve.
- Igen, Hagrid – mosolygott a mágus – Ez egy hosszú történet, de…
- Dumbledore professzor! – ordította most már Hagrid, és széles mosoly terült el az arcán – TUDTAM! Tudtam, hogy nem halhat meg! MAGA egyszerűen NEM halhat meg!
Azzal se szó, se beszéd, felkapta a varázslót, és szinte eufórikus örömben magához szorította. Elanor felnevetett.
- Eh, Hagrid, tegyél le – nyögte Dumbledore, miközben a szemüvege félig lecsúszott az orráról.
- Oh, bocsánat… - szabadkozott remegő hangon az óriás, de jól láthatóan azt sem tudta, hogy mi történik körülötte. A szeméből potyogtak a könnyek, és le kellett ülnie.
- Harry… Láttad ezt? Láttad ezt? – mondta dadogva – El sem hiszem… Hogyan lehetséges ez?
Harry megpaskolta az óriás vállát, amit így ülve pont elért.
- Bevallom, én már egy jó ideje tudom – mondta – De hadititok volt.
- És a részletekre nem most térnék ki – tette hozzá Dumbledore mosolyogva, majd a köpenyét elrendezve gyanakodva megtapogatta a bordáit – Nagyon sok megbeszélnivalónk van, és ez nem a legfontosabb.
- Ravasz, vén róka, mi? – dünnyögte Mordon Hagridnak – Szépen átvert minket.
Dumbledore arcán egy mosoly suhant át a megjegyzésre, de aztán az összegyűlt társaság elé sétált, és végigfuttatta a szemét az egybegyűlteken. Majd mosolyogva széttárta a karját, mintha a Roxforti diákokat köszöntené az évnyitón.
- Köszönöm, hogy mindnyájan eljöttek – fogott bele – Úgy látom, immár teljes a létszám. Maga a tény, hogy most itt vannak, együtt egy közös gyűlésen, ez ellenségünk legnagyobb rémálma, és veszte is egyben. Rég volt példa ilyen szövetségre. Rég volt példa ilyen összetartásra, de ugyancsak rég fenyegetett minket ekkora veszély. A világunk egészét fenyegeti az a kór, amit Voldemort terjeszt. – Sokan felszisszentek a név hallatán, de Dumbledore zavartalanul folytatta – De sokan vagyunk, akik ezt nem engedik elterjedni. Legtöbben maguk közül főnixként találkoztak velem, amint Harry Potter nevében összegyűjtöttem a népeink küldöttségét, de abban is biztos vagyok, hogy emberként is sokan emlékeznek rám.
Firenze és Goron biccentett, ahogyan Ampók is, és mindannyian néma csendben figyelték a mágus szavait.
- Az, hogy most itt lehetek, egy ifjúkori hibám eredménye, amivel nem akarom untatni a társaságot. A lényeg az, hogy itt maradtam, egyedül azért, hogy együtt vívjuk meg a küszöbön álló csatát.
Halk morgolódás támadt.
- Honnan tudhatjuk, hogy tényleg nyílt csata lesz? – kérdezte Goron – Eddig csak merényleteket követett el az az unikornis-gyilkos, de nyíltan nem volt mersze ellenünk szegülni.
Dumbledore biccentett.
- Ez valóban így van. De jó okunk van feltételezni, hogy be akar törni a Roxfortba, ahogy azt már meg is tette egyszer.
Újból morajlás támadt, a kentaurok jól emlékeztek az esetre.
- Mégis, mi az, ami miatt ennyire szüksége van a kastélyra? – nézett fel ravaszul Ampók – Ismerem a sötét varázslókat. Két dolog motiválja őket: a pénz és a hatalom. Ott vajon melyiket találná meg?
Dumbledore egy pillanatra elgondolkozott, majd Harry legnagyobb döbbenetére őszintén válaszolt.
- Mindkettőt.
A koboldok izgatott sutyorgásba kezdtek, de a mágus egy intéssel elhallgatatta őket.
- És egyiket sem – folytatta – Olyan kincs van ott, amit csak jó célra szabad használni, és ember egyedül nem birtokolhatja.
- Mégis, miről lenne szó? – nézett le rá Goron – Mi van az erdőmben elrejtve, amiről én nem tudok?
Dumbledore végignézett rajtuk, majd a tekintete megállapodott Harryn és Lilen.
- Én már nem vagyok illetékes ennek a kérdésnek a megválaszolására – mondta végül – Beszéljenek azok, akik most felelősek a kincsért.
Minden szem rájuk szegeződött, Harry pedig kezdte magát kellemetlenül érezni. Lilre sandított, de a nő egy finom mozdulattal megrázta a fejét.
- Semmi kedvem beszélni – mormogta neki – Csinálj valamit.
- Harry? – nézett rá az igazgató, mire ő végül biccentett. Az egész társaság pillantásától kísérve odasétált Dumbledore mellé, közben azon morfondírozott, hogy mi célja van ezzel a mágusnak.
Dumbledore végül Harry vállára tette a kezét.
- Harry Potter az örökösöm sok szempontból – mondta – Számos olyan feladatot oldott már meg, amivel magam is nehezen birkóztam volna meg. Így nem féltem rábízni a Roxfort titkainak őrzését sem, amibe Harry most önöket is beavatja.
Harry összevonta a szemöldökét. Rosszul eset neki a dicséret, és a mágus keze szinte égette a vállát, de igyekezett elfojtani a negatív érzéseit. Végül Dumbledore szemébe nézett, mintha azt kérdezné, „Mennyit mondhatok el?", amire a varázsló mosolyogva bólintott, jelezve, hogy „Mindent".
Harry ekkor az egybegyűltekhez fordult, akik szinte lélegzetvisszafojtva figyelték: Mrs Weasley a meghatottságtól csillogó tekintettel, Hagrid pedig még mindig értetlenül.
- A kincs, amiről szó van, nem a miénk – fogott bele végül, és maga is meglepetten tapasztalta, hogy mennyire más, felnőttes a hangja – Sem ember, sem kobold nem lehet a tulajdonosa, mert rögtön értéktelenné válik. Runahor leszármazottjai őrizhetik csak.
Halk morajlás futott végig a sorokon.
- Runahor kincse? – szólt közbe Ampók – Az elátkozott kriladit, amit a sárkányok őriznek? Ez csak mese!
- Nem az. Én is láttam – jegyezte meg halkan Harry. – Ezek a kövek tartják fenn a Roxfort pajzsait, és Runahor ma élő utódja felügyeli a varázslatokat.
Goron idegesen járkálni kezdett.
- Gishart volna az? A föld mélyében élő sárkány? – morogta - Sosem tudtam, hogy tűzkövet őriz, és már évek óta nem láttam, pedig hajdan jó barátom volt.
- Ő sajnos már halott – felelte csendesen Harry – Ekkor jöttünk rá, hogy Voldemort tud a kőről, és meg akarja szerezni magának. Ha ez sikerül, akkor egyetlen varázslattal képes megszabadulni mindenkitől, aki neki nem tetszik.
Kisebb hangzavar támadt, egyedül Kingsley töprengett összevont szemöldökkel.
- Most a Három Kor Erejéről beszélsz, Harry?
- Igen – felelte Harry bizonytalanul, meglepődve Kingsley tudásán.
- Hogy akarja Tudjukki megszerezni a köveket? – fűzte tovább a szót az auror – Egyedül nem használhatja. Szüksége van egy sárkányra a Másodkorból, azok pedig nem engedik a tömegpusztítást.
Harry egy pillantást vetett Lilre, aztán válaszolt.
- Ez sajnos nem így van. Gyakorlatilag bármilyen mágikus hüllőt használhat, ami elég intelligens, mondjuk egy Baziliskust. De még az is lehet, hogy ő maga elég a varázslathoz, hiszen alig van benne valami emberi.
Goron türelmetlenül toppantott.
- Egy pillanat. Azt mondta a fiú, hogy Gishart halott. Akkor ki őrzi most a köveket? Ki figyel a kastélyra?
Harry egy pillantást vetett Dumbledore-ra. Vajon tényleg komolyan gondolta a mágus, hogy mondjanak el mindent?
- Nincs értelme a titoktartásnak – vetette közbe Dumbledore, mintha kitalálta volna a gondolatait – Voldemort úgyis tud már mindent, ami itt elhangozhat – mondta, azzal a többeikhez fordult – Gishart egyetlen élő lánya őrzi most a köveket, aki történetesen egyben az unokahúgom is. Felteszem, hogy szinte már mindenki tud a félsárkány mivoltáról.
Többen most Lilre néztek, aki szobormerev arccal állta a pillantásaikat.
- De attól tartok, ez most nem lesz elég – folytatta Dumbledore – Jó okunk van feltételezni, hogy Voldemort minden bűbájunk ellenére képes bejutni a kastélyba.
Halk zúgolódás támadt, Dobby félve lelapította a füleit, és teniszlabda-szemeit idegesen forgatva szinte kétségbeesetten sipította közbe.
- De hogyan, uram? Ha Miss Boldemuder sárkány, akkor Miss Boldemudernek látnia kell a bejövők Igaz Természetét…
- És látom is – szólt közbe Lil, először a beszélgetés folyamán, mire mindenki elhallgatott – Látok minden egyes lepkét, vagy erdei vadat, ami átlépi a Roxfort határait. Látom, ha valaki Százfűlé-főzetet, vagy akármilyen más szemfényvesztő varázslatot használ. Tudnám, ha Voldemort kísérelné meg a belépést, és megakadályoznám.
- Miért van szükség akkor a mi nyilainkra? – fordult Goron Dumbledore-hoz – Ez nekem elég jó védelemnek tűnik.
Dumbledore lassan megrázta a fejét.
- Sajnos azt kell mondanom, hogy Voldemort bármennyit is mutatott eddig az erejéből, az semmi sem volt a valódi tudásához képest. Gyanakszunk, hogy ki tud játszani még egy ilyen védelmet is. Az unokahúgom csak félig sárkány: tartok tőle, hogy ezt a gyengeségét használja ki valahogy. Már egy ideje nem adott hírt magáról. Talán erőt gyűjt, vagy hadsereget, de semmi esetre sem tétlen. Ezért mi sem voltunk azok. Hagrid öt óriást a mi oldalunkra állított, Lupin miniszter úr pedig nagy hatással van a vérfarkas barátainkra, akiknek a fizikai erejére és varázstudására is nagy szükségünk van – körbejáratta a tekintetét a társaságon, mintha egyenként akarna mindenkit meggyőzni - Minden faj különleges képességei a hasznunkra lehetnek, így a kobold uraké és a házimanóké is, a kentaurok varázsnyilairól nem is beszélve. Még a Roxforti sellők is velünk vannak…
Goron ekkor dühösen toppantott.
- Emberek! – fújtatta megvetően – Ez jellemző rájuk! Csak akkor kellünk nekik, ha segítségre van szükségük!
Némelyik kobold egyetértően bólogatott, Dumbeldore viszont szomorúan megszólalt.
- Azzal gyanúsítasz, barátom, hogy csupán kihasznállak téged?
Goron zavartan elhallgatott, de Harryben felfortyant a düh.
- Hát nem értik, hogy közös érdekünk megvédeni a Roxfortot? – csattant fel – És nem bizonyítottuk már eddig is, hogy hajlandóak vagyunk a változtatásokra? Úgy tudom, hogy Lupin ingyenessé tette a Fakasölőfű-főzetet, és támogatást adott a kentaur-iskolára. Az új kereskedelmi törvény pedig most van készülőben! – többen lesütötték a szemüket, köztük Goron is – Ha a Roxfort elpusztul, azzal nyoma vész a világunknak és a szövetségünknek is. Egyikük se gondolja, hogy Voldemorttól több jogot remélhet: ő nem vesz emberszámba senkit, akinek nem vértiszta varázslók az ősei legalább tíz nemzedékig! Az egyedüli esélyünk a szövetség.
Csend követte a szavait. Dumbledore hunyorogva ránézett, és bólintott, hogy jól beszélt. Végül Goron tett egy lépést előre.
- Inkább kilehelném a lelkem, minthogy átadjam egy sötét mágusnak a Rengeteget. Én veled tartok, Harry Potter, ahogyan korábban is szavamat adtam.
- Köszönöm, Goron – válaszolt kicsit rekedten Harry, majd Ampókra pillantott, aki szintén bólintott. Dumbledore ekkor elmosolyodott, és összefűzte a hosszú ujjait.
- Akkor talán itt az ideje, hogy megbeszéljük a haditervet.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Mindezek és a beharangozott veszély ellenére a következő napok is békességben teltek el: egyedül Harry szívében dúlt a háború. Alig vette elő a könyveit, pedig tudta, hogy még azzal is jól járna, legalább másra koncentrálna. Egy hét is eltelt (Hermione ezalatt mindent legalább kétszer átolvasott) mire rávette magát, hogy belekezdjen az átváltoztatástan elméleti részébe.
Megkérdezte Hermionét, hogy van-e olyan kikötés, hogy a varázslatokat verbálisan kell elvégezni, és megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy nincsen, bár a lány váltig állította, hogy nyilván csak véletlenül felejtették ki a szabályzatból.
A tanulás és a merényletek hiánya végül sikeresen elvonta Harry figyelmét is. Szinte képes volt érdeklődést mutatni, amikor kihirdették a vizsgabizottság három tagját: Griselda Marchbanks, Harold Hopkins, és Albert Grünwald vállalták el idén a feladatot.
- A régi gárda – jegyezte meg Hermione jólértesülten, és kissé sápadtan – Azt mondják, hogy Hopkins professzor kegyetlen vizsgáztató…
Harryt nem érdekelte különösebben a dolog, de Ron idegeskedése akarva-akaratlan rá is átragadt. Általában együtt tanultak, bár Hermione ehhez hasonló siránkozásaitól meg tudott volna őrülni:
- Oh, te jó ég… Mik azok a Scepultus-bűbájok? Emlékszem rá, hogy említettük két éve… Ja, az csak átváltoztatástan-szakkörön volt. Csak a mesterképzésen tanítják…
Az ilyen mondatokat általában Ron felháborodott hörgése követte, de legtöbbször azért meg tudott bocsátani Hermionénak – leginkább a frissítő bájitalok miatt, amit direkt a felkészülésre főzött.
Hermione szorosan megkötött készülési tervének köszönhetően tűrhetően haladtak – bár Harry és Ron csak azt voltak hajlandóak megtanulni, ami feltétlenül szükséges volt. A felkészülésre szánt négy hét végül lassan eltelt: eközben egyre melegebb lett az idő, és a Roxfortosok nagy része vágyakozó pillantásokat vetett a parkra a kastélyablakokból.
A vizsgák közeledtével azonban beindult a szokásos cserekereskedelem a puskázási technikák és a teljesítménynövelő bájitalok terjesztésében. A „jó öreg roxforti" szokásokhoz híven ebben az évben is kiborultak néhányan a vizsgák mennyisége miatt, de Madam Pomfrey szokatlanul elnéző volt ezekben a napokban, ha nyugtató bájitalt kértek tőle.
Végül eljött a vizsga két hete, aminek több látható jele is volt. Hermione alig evett valamit, és egyre sápadtabb volt, Ron pedig szinte úgy járkált, akár egy kísértet. Az első vizsga előtti vasárnap megérkeztek a bizottság tagjai: McGalagony üdvözölte őket a vacsoránál, majd minden tanárral kezet fogtak.
Harryék már ismerték Marchbanks professzort, de Hopkins és Grünwald csak idén tértek vissza a vizsgabizottságba. Grünwald köpcös varázsló volt, kedves mosollyal, de Hopkins mintha McGalagony mása lett volna, csak férfiban. Összeszűkített szemmel nézett végig a diákokon, mintha leendő áldozatait keresné.
- Rosszul vagyok ettől a fickótól – jegyezte meg mellette Ron halkan, mire Harry megvonta a vállát. Épp azon gondolkozott ugyanis, hogy hogy bír el Hagrid öt óriással az erdőben, és ebbe a képbe már nem fért bele Hopkins vagy Grünwald.
- Mi is lesz az első vizsgánk? – kérdezte Hermionétól, amire felháborodott pillantás volt a válasz.
- Gyógynövénytan – sziszegte végül a lány. – Holnap! Reggel kilenckor! És addig még át kell néznem a Magváltó Cserjéket!
Harry jobbnak látta, ha nem fűz több megjegyzést Hermione hisztériába hajló hangneme miatt. Inkább gyorsan befejezte a vacsorát, és csatlakozott Ronékhoz, akiknek amúgy is elment az étvágya.
- Nyugi, Hermione – mondta végül a lánynak, amint a toronyba értek – Aludj inkább, hagyd azokat a magvaváltó izéket.
Hermione erre csak prüszkölve megrázta a fejét, majd a lányok lakrészébe rohant. Ron megvonta a vállát.
- Én már túl ideges és fáradt vagyok tanulni – jegyezte meg – Egyszerűen nem tudok még öt percet azokkal a gazokkal eltölteni. Különben is, a bájitaltan miatt jobban aggódom.
Harry biccentett.
- Jah, az szerdán lesz. Jó móka, igazán.
- Mi lenne, ha játszanánk valamit? Sakkot, mondjuk?
Harry szórakozottan bólintott, és a parkot fürkészte az ablakon keresztül. Vajon miért nem történt eddig semmi? Túl gyanús volt a csend.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A gyógynövénytan-vizsgát végül minden baj nélkül letették – legalábbis az elméleti részét. Délután, amikor a gyakorlatira került sor, végre kiismerhették a vizsgabizottságot. Grünwald teljesen ártalmatlan volt, Marchbanks is csak pár kérdést tett fel, de Hopkins nagyon megizzasztotta a társaságot, és Harry élt a gyanúval, hogy a griffendélesekkel kifejezetten gonoszkodó.
- Anya azt mondta, hogy régen mardekáros volt – mondta Ron a vizsga után – És auror is. Mesterfokozata van SVK-ból. Így már nem csodálom, hogy valami olyan gazt kérdezett tőlem, amit még soha nem láttam…
- Velem is elég szemét volt – jegyezte meg Harry – De nem lehetünk mindig mázlisták a vizsgabizottsággal.
Hermione nem szólt semmit. Tőle nem tudott olyat kérdezni Hopkins, amit ne tudott volna megválaszolni.
- Várjátok csak ki, hogy mi lesz majd SVK-n – jegyezte meg aztán borúlátón – Az a szakterülete. A vizsga előtt mondta, hogy a gyógynövényekhez szinte nem is ért.
Sajnálatos módon a „szinte nem is ért hozzá" kategória Harold Hopkins esetében kimerítette a „diplomám van belőle, és épp csak nem olvasok minden folyóiratot a témáról" – kategóriát. Sokszor a vizsgabizottság többi tagjának kellett visszafognia, amint belekötött Harry Bőrszínváltó Bájitalába, vagy ki akarta dobni Hermione gondosan felszeletelt hozzávalóit, mondván, hogy szabálytalanul mágiát és nem kést használt a daraboláshoz.
- Ez a fickó nem ismeri véletlenül Pitont? – nyögte Ron, ahogy szinte remegve kifordultak a pinceteremből – Eltéveszthetetlen a stílusa.
Harry mormogott.
- Most már én is aggódok, hogy mi lesz, ha majd „ért valamihez".
A vizsgákra egyébiránt sok tanár bejött megfigyelőként, legtöbbször a házvezető tanárok. Harry meg volt győződve arról, hogy Piton csak azért jelent meg asztronómia-írásbelin, hogy összezavarja és rettegésben tartsa a griffendéleseket, Lil viszont helyrebillentette az egyensúlyt. Cukorkát osztogatott a vizsga előtt (amibe Harry meggyőződése szerint került valamilyen teljesen illegális bájital is, ugyanis furcsamód emlékezni kezdett a Jupiter összes holdjának a nevére), és mindenkihez volt pár biztató szava.
Amikor péntek este megcsinálták az asztronómia gyakorlati részét is, mindannyian holtfáradtan mentek el aludni. Harryt csak az vigasztalta, hogy túlvoltak a bájitaltanon. Már csak a bűbájtan, átváltoztatástan és SVK maradt – három igencsak rizikós tantárgy, de Harry mégis optimista maradt.
A bűbájtant még szerencsésen átvészelték. Harry megbűvölt egy doboznyi furulyát, amelyek egymással versenyezve eljátszották az angol himnuszt – még Hopkins sem tudott belekötni. Ron kicsit kevesebb szerencsével járt, de pont azt a feladatot kapta, amit előző nap gyakorolt. Szinte tökéletesen működött a kiábrándító-bűbája: csak a füle maradt ki a varázslatból, de Marchbanks megnyugtatta, hogy ez semmit sem von le a bűbáj értékéből.
Hermione természetesen itt is remekelt: bár a fiúk nem látták, hogy mit kellett csinálnia, magabiztosan mosolyogva jött ki a teremből.
A szerdai átváltoztatástan-tesztje valószínűleg százhúsz százalékos lett a lánynak – Harry legalábbis erre következtetett a több mint tíz teleírt lapból. A gyakorlati résznél ismét csak Hopkinssal gyűlt meg a bajuk: Hermionét annyira kiborította, hogy szinte elsírta magát. Szerencsére ott volt McGalagony, aki visszafogott hangon közölte a szikár, sólyom-tekintetű professzorral, hogy a Gondolkodó Üveg-transzformációk jelenleg is kutatás tárgyát képzik, és nem volt része az idei tananyagnak. Harry az egyik transzformációt csak nonverbálisan tudta elvégezni, és ezért Hopkins egy gyanúsan rövid megjegyzést írt a neve mellé.
Mindhárman megkönnyebbülten léptek ki végül az átváltoztatástan-teremből, bár Hermione szinte egész testében remegett.
- Nyugi, van egy teljes napunk pihenni SVK előtt, és az az utolsó vizsgánk – mondta Ron, aki tényleg felvidult a gondolattól. Hermionét viszont ez nem vigasztalta.
- Ron Weasley, te is nagyon jól tudod, hogy hányast kaptam SVK-ból az RBF-en!
Ron felvonta a szemöldökét.
- Aha… Hogy ez a baj – mondta, majd váltottak Harryvel egy jelentőségteljes pillantást, aztán hagyták, hadd morgolódjon tovább a lány.
Péntek reggel Hermione karikás szemekkel jött le reggelizni, de nem evett semmit, csak egy kis narancslét gyűrt le, meg egy erősítő bájitalt, ami még legális volt. A vizsga teszt részét délelőtt írták, de a kérdéssor olyan hosszú volt, hogy mindhárman kifutottak az időből.
- Az utolsó kérdést csak félig tudtam befejezni – siránkozott Hermione, de senki sem kommentálta.
- Kéne kérnünk Boldemuder professzortól abból a cukorkából – nyögte Ron – Teljesen le van amortizálva az agyam…
- Ott lesz a gyakorlati vizsgán – mondta Harry, és magába erőltetett pár kanál levest – Legalábbis, megígérte.
Lil valóban megjelent az SVK-tanterem előtt, és hozta a doboz cukrot is.
- Vegyetek kettőt is – suttogta Harryéknek – Lehetőleg még mielőtt Perselus befut.
Ron vigyorgott, és kivették a cukrot. Harry Hermionéba is beleerőltetett egyet, és ő is evett. Rögtön megérezte a jótékony hatását.
- Ne hagyjátok, hogy az a Hopkins összezavarjon titeket – biccentett Lil a társaságnak – Okos gyerekek vagytok, mind át fogtok menni a vizsgán.
Ekkor viszont megérkezett a bizottság három tagja, McGalagony és a házvezető tanárok kíséretében.
- Arra kérem önöket, hogy az előző vizsgához hasonlóan járjanak el – mondta McGalagony – Szólítani fogunk minden vizsgázót, névsorrendben – azzal a professzorasszony és a vizsgáztatók bevonultak a terembe.
Természetesen ismét „Hannah, Abbott" volt az első vizsgázó, aki kezdte már nagyon rosszul viselni ezt a szerepet. Kijönni senkit sem láttak, mert a terem másik szobájába kellett átmenniük azoknak, akik végeztek. Hermione falfehéren ácsorgott mindaddig, amíg nem szólította őt Lil. Ekkor viszont elszántan ment be az ajtón. Harry nem volt túlságosan ideges: ha az eddigieket túlélte, ez is menni fog valahogy.
Hanyagul a falnak dőlve várta, hogy mikor szólítják. Végül Lil kijött, és biccentett felé.
- Te jössz, Harry – jegyezte meg komoran, majd mikor Harry a közelébe ért, odasúgta neki:
- Vigyázz Hopkinssal. Ritka szemét kedvében van ma.
Harry jobban örült volna, ha Lil nem teszi ezt a megjegyzést, mert ebben a pillanatban ő is elkezdett izgulni. Szinte lámpalázasan állt meg a bizottság előtt, Lil pedig leült mögötte Piton mellé.
- Á, Mr Potter – mosolygott Marchbanks – Remélem, hasonlóan szép eredményeket láthatunk magától, mint az RBF-en.
Harry kényszeredett mosollyal biccentett, és óvatosan ráemelte a tekintetét Hopkins professzorra. A férfi összeszűkített szemmel vizslatta őt.
- Jómagam is kíváncsi vagyok, hogy mit tud – jegyezte meg, jéghideg hangon – Bemelegítésképpen, szeretném látni a híres patrónusát.
Harry biccentett, de rájött, hogy elég nehéz egy boldog emlékre koncentrálnia, de végülis meglett. Ginnyre gondolt, ahogy megbocsátott neki. Meglendítette a pálcáját.
- Expecto Partonum! – kiáltotta, de izgatottságában eltúlozta a bűbájt: tucatnyi sasforma madár röppent ki a pálcájából, a szarvas helyett. Marchbanks elismerően nézett, Grünwald még tapsolt is, de Hopkins megrázta a fejét.
- Nem azt kértem, hogy dicsekedjen, hanem azt, hogy varázsoljon – mondta keményen, és a pergamenjére egy rövid bejegyzést írt – A varázsló erénye az észrevétlen tehetség.
Harry ugyan nem sok értelmét látta az utóbbi mondatnak, de bölcsen hallgatott.
- Bocsánat. Majd igyekszem – jegyezte meg halkan.
- Jó – vakkantotta Hopkins – Akkor térjünk rá a komolyabb témákra. Mondja meg nekünk, hogy hogyan lehet kivédeni a halálos átkot.
A vizsgabizottság másik két tagja rosszallóan nézett rá, de ez nem zavarta Hopkinst.
- A halálos átkot nem lehet kivédeni – válaszolt Harry.
A varázsló előredőlt.
- Már ezért a mondatáért meg kellene buktatnom – mondta mézesmázosan – Hiszen maga az élő példa rá, Mr Potter.
Harryben felfortyant a düh.
- Az lehet, de nem tisztázott a módja…
- Van viszont tisztázott módja is. Erre nem tanították meg? – kérdezte Hopkins szinte élvezettel – Mi lesz, ha egyszer valamelyik sötét varázsló használja ezt az átkot, és maga ott fog nézni, mint borjú az új kapura?
Harry elfordította a tekintetét, és Lilre sandított.
- Meg ne próbáljon legilimenciát használni – dörrent rá Hopkins.
- Nem akartam.
- Maga ért a legilimenciához? – kérdezte izgatottan Grünwald – Nahát, ez igazán izgalmas! Inkább erről kéne kérdezni, nem gondolod, Harold?
Hopkins viszont fel sem nézett rá.
- A tételsorban benne van, hogy „Főbenjáró átkok, és a védekezés lehetőségei". És én hallani akarom a válaszom.
Harry jól tudta, hogy miről beszél a férfi. Látta, amint Aberforth és Voldemort is kivédte a halálos átkokat a Bukura-tónál. Akkor elgondolkozott ezen, és valahol, a lelkének mélyén tudta hogy mi történik.
- Van egy ellenátok. A Prioridavra.
Többen összerezzentek erre, Hopkins viszont biccentett.
- Fejtse ki, és mutassa be.
McGalagony ekkor felpattant a székéről.
- De kérem… Ez egyáltalán nem volt része a tananyagnak… És hogyan tudná megmut…
Ekkor viszont Harry közbevágott. Nem akarta megadni azt az örömet ennek a senkinek, hogy lehúzhatja a pontszámait SVK-n. Tudta a megoldást, bár abban is biztos volt, hogy nem ő tanulta meg.
- A Prioridavra csak azért nem főbenjáró átok, mert egy főbenjáró átok az előfeltétele – fogott bele – Aki a halálos átokkal embert öl, az később felidézheti ennek a gyilkosságnak az árnyalakját, a Priori Incantatem-hez hasonló bűbájjal. Ez az árnyalak képes elnyelni egy Adava Kedavrát. Mindenki csak annyi halálos átkot tud kivédeni, amennyit elkövetett. Éppen ezért, nem tudom bemutatni.
- Igaza van Harold – szólt közbe szigorúan Marchbanks, miközben Hopkins összeszűkített szemmel mustrálta – Térjünk át más témára, Mr Potter. Kérem, mutasson be nekünk néhány pajzsbűbájt.
Harry szinte oda sem figyelve megidézte a legerősebb pajzsait, és mialatt Grünwald pár támadó-bűbájjal ellenőrizte, végig Hopkinst figyelte. A férfi megvetően, szinte gúnyosan nézett vissza rá. Harry ezután bemutatott pár hátráltató ártást. Hopkins elhúzta a szája szélét, majd egyre nehezebbeket kért tőle.
- És hogyan védekezik inferusok ellen? – vetette közbe érdeklődő tekintettel – Vagy a védekezésnél van jobb eszköz is?
Harry tekintete újra találkozott az övével. A hideg, acélkék szemekben Harry észrevett valamit: egy tűnő érzést, egy oszló gondolatot, de ott volt. Világosan látta. A felismerés úgy futott végig minden csigolyáján, mintha áramot vezettek volna a testébe. A válla megfeszült, és felkapta a pálcáját.
- Capitulatus! – kiáltotta, és a férfi felé intett, aki viszont már felvont pajzsot viselt.
- Na de Mr. Potter! – sikította Marchbanks és McGalagony egyszerre, Lil pedig felpattant. Harry nem figyelt rájuk. Egyedül a férfit nézte, és újabb átokra lendítette a pálcáját.
- Jó, nagyon jó – duruzsolta Hopkins, majd váratlanul felkacagott, és gomolygó, fekete füst kíséretében eltűnt.
Harry átka célt tévesztve a falnak csapódott.
- Mi volt ez? – sikoltotta az igazgatónő szinte hisztérikusan.
- Voldemort – válaszolt Harry halkan, és megszorította a pálcáját. – Ő nem Hopkins, hanem Voldemort. Bejutott a kastélyba.
Lil az ablaknak támaszkodott és elsápadt. Senki nem mozdult.
- Hogy történhetett ez meg? – kérdezte remegő hangon McGalagony, de Harry nem válaszolt. Nyelt egyet.
- Minden diákot gyűjtsön össze a Nagyteremben – mondta határozottan az idősödő boszorkánynak, aki egyetlen hanggal sem tiltakozott.
- A kisebbek még órán vannak – jegyezte meg sápadtan. Harry türelmetlenül biccentett.
- Igen… sietnünk kell! Mr Grünwald, segítene nekünk?
A köpcös varázsló szó nélkül bólintott, és az idősödő Marchbanksszet támogatva kisiettek a teremből McGalagonnyal. Harry hallotta, amint az igazgatónő tájékoztatja a kint lévőket, majd Lil felé fordult. A nő az ablaknál állt, és Piton most odalépett mögé.
- Jól vagy? – kérdezte halkan. Lil megfordult. Az arca sápadt volt, és megremegett.
- Nem láttam – nyögte – Nem láttam őt…
Azzal a boszorkány arca eltorzult, és lecsúszott a fal mellett. Az egész teste megremegett, és felordított. Piton elsápadt, és letérdelt mellé, majd Harry is odaugrott.
- Fussatok – nyögte Lil – Tűnjetek… innen…
Azzal a hangja hörgésbe mélyült, és a bőrét fekete pikkelyek döfték át. Piton villámgyors mozdulattal előszedte a talárjából zöld bájitalt, amit Harry már korábban is látott.
- Lépj hátrébb, Potter!
- Mi történik most? – szegezte a kérdést értetlenül Pitonnak, csak azután válaszolt, miután a zöld bájitalt a nő vérébe varázsolta.
- Átváltozás – morogta, majd elfordította a nő arcát. A pikkelyek nem húzódtak vissza – A kénköves pokolba, Potter, tűnj már el innen!
- Nem! – ordította Harry – Tudnom kell, mi van vele!
- Mondom, átváltozik! – kiabálta vissza Piton – Felborul az egyensúly! Nem egyszerű sárkány lesz, hanem egy hibrid, irányíthatatlan ösztönlény, úgyhogy FOGD BE, ha nincs ötleted!
Harry zihálva hátrébb húzódott, és nem szólt semmit. Némán nézte a boszorkány fájdalomtól vonagló testét, majd az arcát, amint kezdi elveszteni minden emberi jellegét. Piton egy újabb adag Draconitas után elővett még egyet, de ennek tartalmát a levegőbe öntötte, és lebegtetni kezdte a pálcájával.
- Talán ki kell javítanom egy összetevőt – mondta szokatlanul remegő, szinte kétségbeesett hangon, és egy marék fekete port szórt a lebegő bájitalba.
- Piton… - kezdte el Harry halkan – Professzor, mi történik, ha átváltozik?
- Elveszítjük – lehelte Piton és összeszorította a fogát – Hogy történhetett ez? Hogy…? Ez… lehetetlen!
Harry ránézett a boszorkányra. Már nem a nőt látta, hanem fekete karmokat, fényes pikkelyeket és borotvaéles fogakat. Látszott, hogy Lil az emberi akaratának utolsó cseppjeivel küzd. Már nem volt idejük, és ezen Piton egyik bájitala sem segíthetett.
- Meg fog támadni minket – mondta halkan – Ezért szólt, hogy fussunk.
- FOGD BE, POTTER!
- Már nem tehet semmit! Ezt Voldemort akarta így! Valahogy… elérte, hogy…
- Ne szólj többet, és tűnj el! – hörögte Piton, a kétségbeeséstől eltorzult arccal.
- Piton…
- Tűnj már EL! NEM hagyom itt!
- Én meg magát nem hagyom itt! – ordított vissza Harry. A földön fekvő lény, aki valaha Lil volt, felüvöltött. Egy gyors, dinamikus mozdulattal felpattant, és a hátát begörbítve támadni készült. Valóban nem sárkány volt: annál valami ősibb, elemibb. Mintha a pokol egyik démona szabadult volna el.
- Nem… - suttogta Piton – Nem lehet…
A lény tétovázott. Pitont nézte, és valami visszatartotta. Megfordult, majd az ablakot áttörve az üres légbe vetette magát. Harry még látta, ahogy kitárja a szárnyait, és most már azt is tudta, hogy hová tart.
A hátán végigfutó hideggel érezte, hogy a Roxfort pajzsai összeomlanak. A varázslatok hirtelen szűntek meg, kongó ürességet hagyva maguk mögött. Immár nem őrizte a kriladitot Lil akarata.
Harry ugyanebben a pillanatban dübörgést hallott a határok felől, olyan intenzíven, hogy megremegtek a kastély falai.
Hát elkezdődött. Egy pillanatra megállt az ablaknál, mintha tétovázna, aztán a pálcájából kiküldte a tucatnyi patrónus-madarat a Rendtagoknak, mindet egyetlen üzenettel: „Most!". Ezután Piton karját durván megragadva az ajtóhoz vonszolta, és kirohantak a folyosóra.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------
A/N: Hát, nem tudtam mit kezdeni a függővéggel, ez van… sajnálom… Annyit ígérhetek, hogy minden este (tv helyett!) írogatok. Ezzel biztos hamarabb lesz folytatás…