27. Kezdet és vég
-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o
Piton percekig nem tért magához. Valami mély és szokatlan érzés szorongatta a torkát, a fájdalom pedig felőrölte a gondosan edzett önkontrollját. Észre sem vette, hogy Lil varázsbotját még mindig a kezében szorongatja, és nem érték el a tudatát a kinti zajok sem, pedig a birtokon másodperceken belül kibontakozott a háború. Hagyta, hogy Potter elvonszolja, és még csak meg sem kérdezte, hogy hová viszi. Egy év volt? Vagy tízezer? Még nem értek végére a folyosónak, de Piton úgy érezte, hogy a szíve többet dobbant, mint eddig bármikor.
Nem akart emlékezni a szörnyetegre, ami Lilből lett, de a képek könyörtelenül szorongatták az elméjét. Szinte semmit sem értett. Történt már ilyen, de akkor meg tudta menteni… Vissza tudta változtatni… Hiszen oly szeszélyes a bűbáj, ami létrehozta őt… Most miért nem sikerült? Miért nem tudta megszűntetni az okot, amely az egyensúlyt felborította?
Bájitalok, porok és bűbájok nevei zakatoltak az emlékezetében. A képzelete új összetevőket rakott össze, könyvek és papírok nélkül. Mit kellett volna tennie? Vajon visszafordítható? Melyik komponens nem működött? Egyáltalán, mi történt ott?
Észre sem vette, hogy egyre hangosabban zihál, a válla megrogyott, és mellette Harry egyre erősebben tartotta. Aztán Piton hirtelen megállt.
- Vissza kell mennem – hörögte, pedig tudta, hogy teljesen irracionális, amit mond – El kell… Lennie kell ellenszernek. Meg tudom találni…
A fiú szokatlanul nyugodtan nézett vissza rá, mintha pontosan értene mindent, ami most történik. Nyoma sem volt a dacos griffendélesnek, akit évek óta ismert. Ez a fiú most keményen tartotta őt, és nem engedte visszafordulni. A szemében szokatlan fény csillogott, amit Piton eddig csak két embernél látott: az egyiket megölte, a másik pedig most tör az életükre.
- Nem – mondta Harry halkan, határozottan. A szava szelíd igazságnak hangzott, és nem parancsnak, de Piton nem tágított.
- Nem érted – hörögte az arcába – Meg kell mentenünk! Ebbe bele fog halni!
A fiú még mindig nem mozdult. Piton legszívesebben megfojtotta volna, ha nem remeg egész testében.
- Ha szerencséje van, valóban meghal – mondta halkan Harry – még mielőtt Voldemort átveszi felette az uralmat. Őt akarja használni a Merlin-gépben.
Piton tágra nyílt szemmel nézett rá, mintha nem értette volna a szavakat. Sosem érezte magát ennyire nyomorultnak és elveszettnek. A hátát a falnak vetette, hogy legyen legalább valami szilárd mögötte, és szorosan becsukta a szemét. Minden porcikáján végigfutott a felismerés, hogy ezúttal végleg elvesztette Lilt, és ez a bizonyosság furcsa módon nyugodttá tette. Már nem zihált.
A szíve lassan jéggé fagyott, és immár semmi más nem parázslott benne, csak a régóta dédelgetett gyűlölet.
-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o
Harry türelmetlenül nézett Pitonra, akinek az arckifejezése most megváltozott. Az előbbi kétségbeesett tekintet helyébe most visszatért valami új, elszánt harag.
- Nem szabad vesztegetnünk az időt – mondta halkan a férfinak, de közben a folyosót nézte – Talán már csak pár percünk van…
- Tudom, Potter – nézett vissza rá Piton tompa tekintettel, és elővette a pálcáját. A hangja rekedt volt – Akkor cselekedj eszerint, és csináld végre a dolgod!
- Épp azt teszem – válaszolt Harry kicsit ingerülten – Ahogy magától is elvárom! Le kell mennie a Nagyterembe, ellenőrizni, hogy mindenki ottvan-e…
Még mielőtt Piton tiltakozhatott volna, újabb robbanást hallottak a kastélypark felől, amit ezúttal kiáltozások is követtek. Még tíz perc sem telt el Voldemort színvallása óta, de Harry tudta, hogy a Rendtagok és az aurorok már kiértek ennyi idő alatt. Türelmetlenül rá akart mordulni a férfira, ekkor viszont jól ismer hangok ütötték meg a fülét.
- Harry! Csakhogy megtaláltunk!
Harry megfordult, és észrevette a felé rohanó Ront, Hermionét és Ginnyt. A barátai egy pillanatig értetlenül nézték a falnak támaszkodó Pitont, amint Lil varázsbotját és a saját pálcáját szorongatja, aztán Hermione gyorsan belefogott.
- Egy osztály még nincs a Nagyteremben – zihálta – A negyedikesek, kinn vannak a hetes üvegházban, Bimba professzorral. McGalagony professzor most próbálja elérni a Rendtagokat, de még nem tudjuk, hogy kinn milyen rossz a helyzet…
- Akkor ki kell mennünk! – dörrent vissza Harry – Ahogy a tervben volt, mindenkit be kell hoznunk a Nagyterembe!
- Az ég szerelmére, mi történt, Harry? – sápadt el Hermione – Elvesztek a védőbűbájok, csak a hoppanálásgátló maradt fenn… Ez hogy történhetett? Csak annyit hallottunk, hogy Hopkins valójában Voldemort, de hogyan kerültek be ide?
Harry vetett egy óvatos pillantást Pitonra.
- Elvesztettük Boldemuder professzort – mondta végül – De most nincs időnk kitérni a részletekre! A Rend már minden bizonnyal kinn van, és nekünk is…
Megakadt. Azt akarta mondani, hogy nekik is ott kéne lenniük, de nem tudta, hogy belevonszolhatja-e ilyen veszélybe a barátait.
- McGalagony most gyűjti össze a tanárokat – mondta Ginny – A prefektusok, és még néhányan segítenek neki… De nagyon nagy a káosz, és nem tudjuk, hogy mi tört…
- Óriások is vannak kinn – mondta türelmetlenül Harry – Nem nehéz meghallani. Remélem, a mieink is ott vannak, de ki kell derítenünk! És Voldemort szerintem épp most tart a Merlin-gép felé…
Piton eközben teljesen magához tért, és előre lépett.
- Haladjunk a terv szerint – mondta még mindig rekedten – Nem a legjobb terv, de most már mindegy. Be kell hoznunk a kinn rekedt osztályt, mert ott halálra vannak ítélve.
Harry biccentett.
-Akkor induljunk – morogta, és már rohant is a bejárat felé vezető lépcsőhöz. Piton és a többiek követték.
Amint Harry leért a Nagyterem elé, észrevette a tanárokat és McGalagonyt, amint felvont pálcával álltak az ajtó előtt, kitörésre készen. Még Sinistra és Vector professzor is ott voltak, ahogy Madam Hooch is, pedig az ő kezükben ritkán lehetett pálcát látni.
- Tanárnő! – kiáltotta már messziről, mire McGalagony megfordult.
- Mr Potter! – mondta határozott megkönnyebbüléssel – Meg tudná magyarázni, hogy mi történt?
- Lilt elvesztettük – mondta halkan Harry, amint McGalagony mellé ért. Az idősödő boszorkány Pitonra nézett, és Lil botjára a férfi kezében, de végül nem tett fel kérdést. Nem ez volt az első háborúja, és tudta, hogy az idő a legfontosabb.
- Remus üzente a patrónusával, hogy északnyugatról törtek be – mondta kimérten – Nem tudjuk, hogy hányan vannak, de a gyerekeket be kell hoznunk! Szabad út kell a hetes üvegház felé…
Ebben a pillanatban lángcsóva lobbant előttük, és egy tűzvörös főnix tűnt fel. Brian rögtön Harry vállára szállt, aki egy pillanattal később meghallotta a fejében az igazgató jól ismert hangját.
- Több százan vannak odakinn – mondta mindenfajta bevezető nélkül – Tíz óriás, körülbelül százötven dementor, legalább negyven vérfarkas és ugyanennyi vámpír…
- Vámpírok? – mordult fel Harry, mire minden tekintet feléfordult.
- Igen. Voldemort pedig megpróbált bejutni Gishart barlangjába. Figyeltem őt, de nem boldogult a Négyek bűbájával a Roxfort Nagykönyvén, így nem nyílt meg a barlang. Most türelmetlen. Elanor őt figyeli és még nem jelzett, de biztos vagyok benne, hogy Tom hamarosan fog más megoldást találni.
Harry biccentett, és a többiek felé fordult.
- Nincs sok időnk. Voldemort a Merlin-gépet akarja, és csak idő kérdése, hogy megkapja-e.
- Egysoros láncban törjetek ki. - folytatta az igazgató – Próbáljátok tartani a vonalat, még nem húzódott ide a teljes front. A halálfalók nagy részét feltartóztatták a koboldok a kviddicspályánál… Én figyelmeztetem Remust a jöttötökről.
Harry biccentett, mire a tűzvörös főnix eltűnt, ezután sietve a kapuhoz lépett.
- Egysoros lánc – fordult hátra a tanárokhoz, és senki sem tiltakozott – Vector professzor zárja a sort Flitwick professzorral, és pajzsbűbájokat tartunk ki északnyugatra, amint kiértünk! Még nincs itt a teljes frontvonal.
- Reméljük, hogy így van – mondta McGalagony, majd a többiekhez fordult – Miss Granger, megelőlegezem maguknak a diplomájukat! Velünk tartanak?
- Persze – válaszolt kicsit sápadtan Hermione, és az igazgatónő mögé álltak. Ginny is meg akart szólalni, de Harry megelőzte. Odalépett hozzá és megszorította a vállát.
- Menj vissza a Nagyterembe, és gyűjtsd össze a DS-tagokat, meg a végzősöket! Csukjátok be az összes ajtót! Védelmi készültség van, a Terem csak a Roxfort tanárait és diákjait fogja beengedni, de a biztonság kedvéért csináljatok annyi pajzsbűbájt, amennyit tudtok! Csak a bejáratot kell védenetek, a terem ellenáll minden varázsnak. De remélem, nem törnek be…
Ginny kényszeredett mosolyra húzta a száját, aztán bólintott.
- Mi megleszünk – mondta – Vigyázz a bátyámra, hallod?
- Ígérem, visszajövünk – biccentett Harry, és a tölgyfa-kapu felé fordult. Kintről kiáltások zaja szűrődött be egyre hangosabban, és Harry érezte a tanárok növekvő félelmét. Hátranézett, és az eddig tisztelt mágusok helyett most rémült arcokat látott: egyedül az igazgatónő és Piton arca volt mentes minden érzelemtől, Ron és Hermione pedig még nem tudták, hogy mire vállalkoznak.
Harry nagy nehezen kizárta magából a kinn tomboló halál rémképét, de több ideje már nem volt a töprengésre: McGalagony az ajtóhoz lépett, és feloldotta a bejáratot védelmező bűbájokat.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Az ajtót szinte robbanásszerűen vágták ki a kinti forgatagba. Harry fej fej mellett haladt McGalagonnyal, de a látvány mindkettőjüket mellbevágta. Amit Harry legelőször észrevett, az egy óriás lába volt. Sok tonnányi izom rezgette meg a földet, amint Gróp összecsapott egy másik, kopasz monstrummal, és egymás arcába üvöltöttek. A lábuk között kentaurok egy kisebb csapata vágtatott át: mindannyian valamilyen vértet viseltek, de egy közülük holtan esett össze Harryék szeme láttára egy halálos átoktól.
A kentaurok megtorpantak, három közülük felkapta az íját, és mindannyian az átok irányába lőttek: Harry odakapta a fejét, és egy halálfalót látott hörögve összeesni. Mögötte egyre többen tűntek fel, de a legtöbben nem értettek a halálos átokhoz, ezért más bűbájokkal támadtak. Koboldok egy nagyobb csapata állt ki velük, hosszú ujjaikkal valamiféle köteléket varázsoltak a halálfalók testére, leszorítva a pálcás kezüket.
Távolabbról, a kviddicspályáról hallatszott a legnagyobb robaj, de Harry csak az összeomló póznák tetejét és a dühödt óriások fejét látta. Gróp ellenfele ebben a pillanatban felkapott egy sziklát, és Hagrid testvéréhez vágta, akinek a karjából dézsányi vér fröccsent az alattuk harcolókra. A kentaurok patái megcsúsztak a vértől lucskos sárban, Firenze pedig elesett, és minden bizonnyal a bokáját törte, mert nem tudott felkelni újból.
Hermione felsikoltott.
- Harry! Segítenünk kell neki!
- Most nem! Pajzsokat! – ordította Piton a zűrzavarba. Harry ekkor vette észre, hogy a varázsló immár mellette áll. Vetett még egy utolsó pillantást a vergődő Firenzére, majd összeszorított fogakkal elfordult. Mindannyian kék pajzsot varázsoltak elő, és elfutottak az ellenkező irányba. McGalagony kicsit lemaradt Flitwickkel együtt, de Madam Hooch és Vector tartották az ütemet.
Piton jobb futó volt, mint ő, így már jópár lépéssel előrébb járt. Gyors patadobogás mellett ekkor rohant ki az erdőből egy csapat kentaur, néhányan közülük vértől csapzott háttal. Harry felismerte az egyikükben Goront. Futás közben hátrapillantott, és látta hogy feketeruhás halálfalók egy egész csoportja száll szembe velük, és varázslatra emelik a pálcájukat.
Egy pillanatra megállt és küldött egy nagyerejű taroló átkot. A halálfalók hátraestek, így a kentauroknak volt idejük nyilakat illeszteni az íjak húrjára. Kevés tévesztett célt. Goron küldött egy biccentést Harry felé, majd továbbvágtattak északra.
- Potter! Ne bontsd meg a sort! – ordított Piton Harryre – Gyerünk tovább!
- Én csak… - próbálkozott Harry, de Piton visszarivallt.
- Ez egy háború, Potter! Sokan fognak meghalni, és ha nem végzed hideg fejjel a dolgod, akkor még többen! Fuss tovább, és ne bontsd meg a láncot!
Harry nem vitatkozott többet, csak ismét felemelte a pajzsot, és hátat fordított a harcnak. Belegázoltak a park hátsó részének magasabb füvébe, és tovább rohantak. Már majdnem elérték az üvegházat, amikor az erdő déli része felől, lobogó fekete taláros árnyak úsztak feléjük.
- Dementorok! – ordította Harry, de Piton hátra sem fordult. Harry hallotta, hogy McGalagony utasításokat oszt ki, és egy pillanatra mind megtorpantak. Az igazgatónő már ki is küldte párduc-formájú patrónusát, és hamarosan mindenki így tett. Talán csak Madam Hooch és Sinistra maradtak ki a sorból – ők feltehetően nem tudtak patrónust idézni. A front vonala kezdett feléjük húzódni. Harry egyre közelebbről hallotta a kiáltásokat, és meglátta maguk mögött az egyenruhás aurorokat, köztük Shackleboltot. A fekete férfi hátrafordult, és odaordított Harryék felé.
- Siessetek! A Belső Kör van a nyomunkban, már nem tudjuk sokáig tartani ezt a vonalat!
Harry bólintott, de Shacklebolt már nem figyelt rájuk. Átkok parázslottak mögöttük, és elenyésztek a pajzsokban. Ordítások, majd egyre kétségbeesettebb kiáltások keveredtek össze, és a föld megremegett az összecsapó óriásoktól. Harry csaknem hanyattesett, amikor Gróp a földre taszította ellenfelét, bezúzva vele a sziklás domboldalt.
- Tovább! – ordította Harry, és újabb patrónus-madarakat küldött a közeledő dementorok irányába, majd McGalagonnyal és Hermionéval a nyomában továbbrohant az üvegházak felé. Piton eközben már ki is nyitotta a hetes üvegház ajtaját. Harry zihálva belépett a nyomában.
Egy maroknyi rémült roxfortost látott meg, Bimba professzorral, aki rájuk szegezte a pálcáját.
- Hála Merlinnek! – sóhajtotta aztán – Perselus, Minerva, mi folyik itt?
- Betörtek a halálfalók – foglalta össze röviden az igazgatónő – A gyerekeket minél hamarabb el kell vinnünk innen! Kinn van a tanári kar, és a Rend is, biztosítjuk az utat a kastélyig!
Bimba elsápadt, de aztán bólintott. McGalagony a gyerekekhez fordult.
- Maguk már ismerik a Protego-búbájt – mondta nekik, ellentmondást nem tűrően – Használják! De nem kell aggódniuk, vigyázunk magukra!
Harry látta, hogy sokan közülük a sírás határán vannak, és egy alacsony lány zokogni is kezdett.
- Ez nem fog menni! – sikította – Mind meg fogunk halni!
McGalagony többször kinyitotta és becsukta a száját.
- Dehogy fognak! – rebegte nem túl nagy meggyőződéssel, de a szavait meghazudtolták a kinti csatazajok. Egyre többen követték a lány példáját, és többen elsírták magukat.
- Csendet! – harsant fel ekkor Piton hangja, és a nyomaték kedvéért dobbantott egyet Lil varázsbotjával, amit még mindig a baljában szorongatott. Mindenki összerezzent. A varázsló tett pár lépést a megszeppent diákok felé, és összeszűkítette a szemét – Ismerhetnének annyira, hogy tudnák, semmit sem csinálok feleslegesen. Márpedig, ha nem lenne jó esélyük innen élve kijutni, biztosíthatom magukat, hogy nem vesztegetném az időm a megmentésükre!
Piton érve olyan szokatlan volt, hogy még a lány is abbahagyta a zokogást, többen pedig nyitva felejtették a szájukat.
- Tűnés! Most! Gyerünk! – rivallt rájuk Piton, mire mindenki összerezzent, és szinte maguktól a kijárat felé siettek.
- Utánam! – mondta az igazgatónő, és Vector professzor pajzsának védelmében kilépett, majd ő is elővarázsolt egy szokatlanul erős védőbűbájt, és a korát meghazudtolva futni kezdett. A gyerekek libasorban követték.
- Ha legalább a seprűm itt lenne – dörmögte Hooch, és Harryre villantott egy mosolyt.
- Egyetértek – viszonozta egy kicsit kényszeredetten Harry, majd miután a boszorkány kiment, a barátaihoz fordult.
- Hermione – mondta gyorsan –, kísérd őket balról, Ron, te jobbról! Mi maradunk a végén Pitonnal!
Ebben a pillanatban valaki bezúzta az üvegház hátsó részét. Harry és Piton villámgyorsan a behatolóra szegezték a pálcájukat, de megkönnyebbülten látták, hogy Hagrid és Lupin az, a három kis sárkánnyal együtt. Nardan és Horem Hagrid kezében voltak, és reszkettek a félelemtől, Korag viszont a saját lábán követte őket.
- Hagrid! – kiáltott rá Harry köszönés nélkül – Menj a gyerekekkel, és vidd a sárkányokat is!
Hagrid egy pillanatig zavartan Lupinra nézett, majd megrázta a fejét.
- Nem lehet! – dörmögte – Itt kell maradnom harcolni! A kicsik majd követik az osztályt…
Harry egy pillanatig habozott. Mit mondjon neki? Azt, hogy semmi esélye a halálfalók ellen, hiszen alig tud varázsolni? Hogy valószínűleg az életébe kerülne, ha beszállna a csatába?
- Hagrid, szükségünk van egy tanárra a Nagyteremben! – mondta végül kipirult arccal – Meg kell védeni a diákokat!
Piton felvont szemöldökkel Harryre nézett, de nem szólt semmit. Mindketten tudták, hogy Voldemortnak nem a Roxfortban van dolga, de ennyi úgy látszik elég volt Hagridnak. Félig könnyes szemmel bólintott, majd felvette a hangosan morgolódó Koragot is, pedig már nem voltak kicsik. Úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit Harrynek, de végül nem találta a szavakat. Nyelt egyet, és az utolsó diák után ő is kifordult az üvegházból.
Harry, Piton, és Lupin csak egy pillantást váltottak, de a szavakra nekik sem volt idejük.
- Gyerünk! – mondta Piton, és felvont pálcával kitört az üvegházból.
----------------------------------------------------------------------------------------------------------
Kinn egyre jobban elszabadult a pokol. Harry még fel sem eszmélt, de előtte Piton pajzsát már porrá is zúzta egy átok. Intett egyet a pálcájával, és a bájitaltanárra is kiterjesztette a pajzsát, amíg a férfi újat varázsolt magának.
- Potter, nincs szükségem a… - kezdte Piton, de a szavai belevesztek a csatazajba.
Előttük feltűnt a felsebzett arcú Shacklebolt, és Mr Weasley, fedezve az utat a diákoknak. Ekkor viszont az ellenséges óriások áttörték a kviddicspálya védelmét, és dühös bődüléssel feléjük tartottak.
- Gróp! – ordított Harry, de a szavai elvesztek a zűrzavarban. Azonban nem is volt rá szükség. Gróp és még két társa az erdőből dühös ordítással a többiekre vetették magukat. Lépteik több feketeruhást is halálra zúztak, és mindenki rémülten húzódott el a kibontakozó csatától.
- Remus! Vigyázz, balról! – kiáltott hátra Lupinnak, aki felfüggesztette a pajzsot, és küldött egy taroló átkot a balról támadó halálfalókra. Harry is csatlakozott hozzá, de így is csak pár percnyi előnyhöz jutottak.
- Sokan vannak – nyögte Lupin, majd elsápadt – Harry! Dementorok elöl! Gyerünk!
Harry odakapta a fejét, és észrevette, hogy a diákok egy részét Ronnal és Hermionéval együtt elvágta a többiektől a dementorok hirtelen felbukkanó tömege, akik észrevétlenül szivárogtak az erdősávba a harcolók közé. Hagrid ki tudott szabadulni a gyűrűjükből, mert a kis sárkányok nem sajnálták használni a tüzet, de megtorpant.
- Hagrid, fuss! – kiáltott rá a lány, és felemelte a pálcáját – Nekünk van segítségünk!
Hagrid könnytől csatakos arccal felbődült, de végül továbbfutott a tölgyfakapu felé, és hamarosan el is érte azt. Gróp tiszta utat vágott nekik a menekülésnél.
Harry látta, hogy a barátai bajban vannak: nem volt velük más tanár, csak Madam Hooch. A dementorok mintha végtelen sokan lettek volna, és a park lankás részéről egyenesen feléjük tartottak. Hermione kiküldte a patrónusát, de Ron csak ezüstös derengést tudott elővarázsolni a pálcájából. A dementorok szinte meg sem torpantak a Hermione vidrájától, Madam Hooch pedig jéggé válva állt előttük. A diákok mögöttük meg sem mozdultak: megdermedtek a félelemtől.
Pitonnal együtt futni kezdtek, és Harry Mr Weasleyt is figyelmeztette. Patrónusokat küldtek oda, de már késő volt: a legközelebbi dementor elkapta a kviddicstanárnőt, akinek már sikítani sem volt ideje. A dementor felhajtotta a csuklyáját, és a boszorkányra hajolt. Harry szinte hallotta, amint hörögve magába szívja a lelket, majd elejtette a boszorkány testét.
A patrónusaik ekkor értek oda, pillanatnyi hátrálásra kényszerítve a dementorokat. Hermione hátrafordult.
- Nem elég! – kiáltotta hisztérikus hangon, amikor a dementorok újból közeledni kezdtek. Harry egy türelmetlen mozdulattal kikapta Piton baljából Lil varázsbotját, és az óriások vérétől sáros földbe döfte. A háttérben Grópot nekitaszították a Roxfort egyik tornyának, ami hangos robajjal összedőlt.
- Ron, Hermione, megalakítjuk a Kört! – ordította túl a leomló kövek robaját. Látta, hogy a csapat első fele elérte a kaput, és McGalagony visszafordult segíteni nekik – Hozzátok mögénk a gyerekeket! Piton, maga is jöjjön!
Piton félrelökte azt egyik diákot, és megragadta a jobbjával a botot, a baljával pedig Harry karját.
- Mögénk, és ne mozduljatok! – förmedt az öt elszakadt roxfortosra, majd Harryhez fordult – Kezdjük!
Harry belenézett Ron szemébe, és nagy megkönnyebbülésére elszántságot látott benne. Szorosan fogta a barátja karját, és igyekezett kizárni a tudatából a fejében felhangzó sikításokat. A dementorok már csak pár lépésnyire voltak.
Ekkor elég durva legilimenciával megalakította a Kört, de egyikük sem tiltakozott. Felemelték a tekintetüket, és egyszerre mondták ki a varázsigét:
- Expecto Patronum!
A föld megremegett, és a bot vörösen csillogó végéből egy hatalmas, főnixhez hasonló patrónus bontotta ki a szárnyait. A harcolók tekintetét magához vonzotta, a dementorok pedig hátrálni kezdtek. A tűzmadár hangos vijjogással szárnyra kapott. Fénye bevilágította az alatta állók arcát, majd ragadozómadárként a dementorok tömegébe vetette magát. A hatalmas patrónus szárnya nyomán fekete füstté váltak a lidércek, legtöbbjük pedig rémülten elsuhant. Az erdő felől kígyózó hosszú soraikat szurokszínű tengerként bolygatta meg az ösztönös rémület, és a menekülés vette át Voldemort parancsainak helyét.
- Tovább! – kiáltott oda Harry Lupinnak, amint megbizonyosodott afelől, hogy innen már nem fenyegeti őket veszély – Vigyük a diákokat!
Lupin bólintott, és karon ragadta az egyik jéggé dermedt lányt. Shacklebolt átkokat küldött maguk mögé. Az aurorok és a koboldok most jobban tartották a vonalat, de egyre több lett a kiáltás. McGalagony átverekedte magát a harcolókon, hogy visszajusson hozzájuk.
- Potter! Siessenek! – kiáltotta, és lehajolt Madam Hooch mellé, futólag a nyakához érintette a pálcáját. A szeme nyitva volt, de aztán a professzorasszony megrázta a fejét, és kivette Hooch ökölbe szorított kezéből a pálcáját – Már nem tudjuk megmenteni…
Harry, Ron, és Hermione újból pajzsot emeltek, vigyázva a többi roxfortosra is, majd tovább rohantak a kapu felé. Ekkor viszont két hatalmas óriás megragadta ez egyre kábább Grópot, és nekidobták a kastélyfalnak. Gróp gerince megreccsent. A karja ledöntött egy másik tornyot, majd hatalmas robajjal a fölre hullott, pont a tölgyfakapu elé. Ekkor az Északi Torony megingott az óriás feje felett, és lassan dőlni kezdett.
- Gróp! – ordította Harry – Kelj fel, Gróp!
De az óriás nem mozdult. Hermione felsikoltott, és ő is az óriás nevét kiáltotta, de már nem tudták megakadályozni az elkerülhetetlent: az Északi Torony derékba tört, és sok tonna kő zuhant Gróp koponyájára. Vér folyt ki a kövek alól.
Hermione az arca elé kapta a kezét, de Ron megragadta. Holtsápadtan nézett Harryre.
- Van más bejárat?
McGalagony lassan megrázta a fejét.
- Olyan helyen nincs, ahol nem dúl a harc – mondta az igazgatónő.
Harry beharapta az ajkát.
- Talán van – mondta – A kastély déli oldalát még nem érték el, ugye?
- Csak a dementorok – válaszolt McGalagony – De talán visszahúzódtak egy időre. Mégis, mit tervez, Harry?
Harry nem válaszolt.
- Remus! – kiáltott a férfinak, miközben egy széles pálcamozdulattal Sectumsemprát küldött a vérfarkas ellenfelére – Mindjárt itt leszek, csak…
- Menjetek biztonságos helyre! – kiáltotta Mr Weasley is – Ha látjátok Billt, szóljatok neki, hogy szükségünk lenne még néhány pálcára itt!
Harry bólintott, és a többiekhez fordult.
- Utánam! – kiáltotta – Bízzatok bennem!
Senki sem tiltakozott. Piton kikapta a földből Lil botját.
- Én itt maradok, Potter! Vidd be a kölyköket, és maradj velük!
- Viszem őket, de eszem ágában sincs ott maradni – kiáltott vissza Harry, majd intett a többieknek, és ismét az üvegházak felé szaladt, csak ezúttal a kastélyfal mentén. Piton, Lupin és a többi Rendtag és auror ottmaradt, McGalagony pedig hátulról fedezte őket.
- Elmondaná, hogy hogyan akar bejutni? – kiáltotta az igazgatónő Harrynek.
- A falon át! – válaszolta a fiú – Csak egy ponton lehet, ahol Griffendél befalazta Mardekár titkos kijáratát… minden egyéb helyen túl vastag a fal, ha lerombolnánk, beomlanának a folyosók!
- Harry! – szólt közbe a futástól ziháló Hermione – Nem lehet megbontani csak úgy a falakat! Az Alapítók varázslata védi!
- Többé már nem! – kiáltott Harry, és befordult a Délnyugati Őrtorony mellett – A kövekből elveszett a mágia, érzem! Nem láttad, hogy Gróp milyen könnyen ledöntötte a falakat? Voldemortnak két hete volt, hogy mindent előkészítsen erre a csapásra, és mindezt az orrunk elő…
A mondatát mágikus robbanás szakította félbe, és csaknem elestek. Valaki nyers, irányítás nélküli mágiát küldött utánuk, de elvétette. Harry gyanította, hogy valaki a Belső Körből lehetett.
- Gyorsabban! – sürgette a többieket – Már nem vagyunk messze!
Emlékezetében türelmetlenül kutakodott az ezeréves emlékek után. A Roxfort építése… A titkos varázslatok… Mardekár kijárata… Végighúzta a kezét a köveken, majd a tornyokra sandított.
- Harry! – sikította Hermione – Visszajönnek a dementorok!
Harry csak egy pillantást vetett hátra. Éjfekete köpenyesek úsztak feléjük, és lehűlt a levegő. De még messze voltak.
- Ez lesz az! – mondta Harry, és a kőre szegezte a pálcáját – Álljatok hátrébb, gyorsan!
Az öt diák elhúzódott McGalagony védelmében, és Ronék is hátrébb léptek. Hermione a dementorokat figyelte, Harry pedig megsuhintotta a pálcáját.
A fal egy kis darabja nagy robajjal bedőlt. Harry következő intésére a sziklák kilebegtek az átjáróból, és feltűnt a folyosó egy részlete.
- Befelé! – szólt maga mögé – Mindenki! Gyorsan!
McGalagony beterelte a diákokat, majd Ron és Hermione is belépett. Harry habozott, és a dementorokra nézett. Vissza akart menni Pitonhoz és Lupinhoz, de nem lehetett nyugodt addig, amíg a diákok nem voltak a Nagyteremben. Jól tudta, hogy a terem padlójában levő szerkezet nem csak a díszítésre szolgál: a csarnoknak saját védelme van. Vészhelyzetben mindig ide húzódik vissza az iskola, és ezt a varázst még Voldemort sem bonthatta meg.
Belépett ő is az alagútba, és a pálcáját végighúzva a köveken bűbájt mondott ki. A sziklák, amiket nemrég kifordított, most visszalebegtek a helyükre. Harry következő bűbája összeforrasztotta a falat, ezzel elzárva a dementorok elől az utat.
Egy pillanatig mindannyian megálltak, hogy kifújják magukat. Az öt fiatalabb roxfortos közül két lány remegett a félelemtől.
- Jók voltatok – küldött feléjük egy biztató mosolyt Harry – Most már nem lesz semmi baj…
McGalagony egy hálás mosolyt küldött felé, mert jelenleg nem tudott megszólalni a zihálástól, nemhogy bíztató szavakat mondani. Harry körülnézett, és látta, hogy a pincében vannak, nem messze a Mardekár klubhelységétől.
- Mindenki a Nagyteremben van? – fordult az igazgatónő felé, aki bólintott.
- Mindenki, aki órán volt. És tudtommal senki sem lóg…
Harry biccentett, és már indult is volna, amikor Hermione vékony hangon megszólalt mögötte.
- Draco Malfoy.
Harry megtorpant és hátranézett.
- Malfoynak senki sem szólt – folytatta a lány – És be van zárva, nem messze innen, még pálcája sincs…
Harry rövid töprengés után az igazgatónőre nézett.
- Egy kis kerülőúton megyünk – mondta óvatosan, mire McGalagony felvonta a szemöldökét.
- Mennyire bízik maga Mr Malfoyban?
Harry megrázta a fejét.
- Semennyire. De ha itt marad, azzal halálra ítéljük – mondta halkan, majd lassan elmosolyodott – Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy mindenki megérdemel egy második esélyt.
McGalagony szigorúan biccentett és szipogott egyet.
- Legyen így, Mr Potter. De nem vállalhatok felelősséget az esetleges következményekért…
Harry bólintott, hogy tudomásul vette, de közben teljesen máshol jártak a gondolatai. Malfoy volt most a legkisebb problémája. Vajon hol lehet Voldemort? És Lil? Remélte, hogy Dumbledore és Elanor nyomon követik az eseményeket, és figyelmeztetik mindenről. Harry keserűen rájött, hogy mindent megadott volna, ha most itt lehetne az igazgató, teljes fizikai valójában, és irányítaná a csatát. Gombóc gyűlt össze a torkában, ahogy a kinti vérfürdőre gondolt. Látta a hatalmas túlerőt, és tudta, hogy neki is kinn kéne lennie… Piton szinte öngyilkos hévvel vetette magát a csatába, de a túlerő így is le fogja győzni őket… Belesajdult a szíve a gondolatba, hogy talán most látta utoljára Lupint vagy Mr. Weasley-t, hiszen azt is alig hitte el, hogy Madam Hooch örökre eltávozott közülük.
Összeszorított fogakkal elkanyarodott a fáklyákkal kivilágított jobboldali folyosóra, és a többiek követték. Elfutottak Piton dolgozószobája mellett, majd egy kis, jelöletlen ajtóhoz érkeztek, ami előtt Harry megtorpant.
- Hagyja, Mr Potter, ezek az én varázslataim – szólalt meg mögötte az igazgatónő, és az ajtóhoz lépett. Végighúzta a pálcáját a kereten, mire a bűbájok visszahúzódtak, és mintha lakatok százai nyíltak volna ki apró kattanásokkal. Harry hümmögve vette tudomásul, hogy McGalagony nem bízta egy Alahomorára a dolgot, majd benyitott.
A szoba közepén ott állt Draco Malfoy. Az arcán enyhe döbbenettel és bizalmatlansággal nézett a belépőkre, és a fal felé húzódott.
- Mi ez az egész? – kérdezte, és Harry érezte az enyhén megremegő hangszínből, hogy fél – Mik voltak ezek a zajok kintről? Mi történik?
Ron felmordult.
- Betörtek a haverjaid, Malfoy – vetette oda neki, de Hermione lepisszegte. Harry nem vette figyelembe a közbeszólást.
- Itt nem vagy biztonságban – fordult a fiú felé, és átható tekintettel nézte – Legalábbis, ha te is ellenségeidnek tekinted a halálfalókat.
Malfoy zavartan kapkodta a tekintetét, és végignézett az öt fiatalabb roxfortos diák halálra vált arcán.
- Hát hogy a fenébe ne tekinteném annak? – horkant fel – Akik ki akarnak nyírni, azok általában az ellenségeim, nem?
Harry biccentett, mert hosszasabb fogadalmakra úgysem volt idejük.
- Elszakadtunk a társaság többi részétől, és most a Nagyterembe megyünk. Velünk kell jönnöd.
Malfoy egy pillanatig tétován ácsorgott, és idegesen a hajába túrt.
- Nem kap… - kezdte halkan – Nem kaphatnám vissza a pálcám? Nem akarok így kimenni… Teljesen védtelenül.
- Nincs nálam a pálcád – válaszolta Harry őszinte sajnálkozással, de McGalagony előlépett. A talárjának az ujjából elővette az a pálcát, amit Madam Hoochtól vett el, és Malfoy kezébe nyomta.
- Ez egy nagyon jó barátomé volt – mondta gyanúsan remegő hanggal – Ha ellenünk meri használni, számolnia kell a haragommal!
Malfoy felnézett a boszorkányra és nyelt egyet.
- Köszönöm – suttogta, és lesütötte a szemét. Harry türelmetlenül kinézett a folyosóra.
- Menjünk innen – morogta – Szeretnék minél hamarabb a Nagyterembe jutni.
Mindannyian újból kiléptek a folyosóra.
- Nemsokára ott leszünk – ígérte McGalagony a negyedikeseknek, és újból futni kezdtek. Harry fél szemmel Malfoyt figyelte.
Lassan kiértek a pince alacsony alagútjaiból, és a csigalépcső felé vették az irányt. A lépcső egyenesen a Nagyterem melletti helységbe vezetett, ahol annak idején a Trimágus Tusa versenyzői gyülekeztek. Már sikerült egy fél emeletet haladniuk, amikor Harry megtorpant, és visszatartotta a mellette haladó Malfoyt és az egyik negyedikes fiút.
- Hallod? – nézett Dracóra, aki halálra váltan bólintott. A lépcsőn nem csak ők közlekedtek. Valakik jöttek lefelé is, és már nagyon közel voltak.
Harry talárok mozgását látta meg maguk előtt a félhomályban, de csak a pálcáját emelte fel: késlekedett a varázslattal, mert nem tudta, hogy kik azok. Ez a pillanat végzetesnek bizonyult: mielőtt bármit tehetett volna, eltalálta egy átok, és felsebzett vállal hátraesett. Egyedül McGalagony tartotta vissza attól, hogy lezuhanjon a lépcsőn. Hermione felsikoltott.
Harry egy pillanatra becsukta a szemét a fájdalomtól, majd amikor ismét kinyitotta, bizarr jelenet tárult a szeme elé: Bellatrix Lestrange állt felette, a pálcáját rászegezve, Lucius Malfoy pedig maga elé kapta a negyedikes fiút, aki mellette állt, és a pálcáját a nyakának szorította. A fiú remegett, ahogy Draco is, és egyre sápadtabb lett.
- Micsoda véletlen – mosolygott Bellatrix szinte kéjesen – Ma bizonyára szerencsés napunk van…
Harry ebben a pillanatban villámgyorsan felkapta a pálcáját, és Bellatrixra szegezte. A boszorkány hidegen felkacagott.
- Ugyan már, Potter – mondta selymes hangon – Ezt te sem gondolod komolyan… Ha bármi bajom lesz, Lucius megöli azt a helyes, fiatal, és minden bizonnyal griffendéles fiúcskát… Ezt csak nem akarhatod…
Harry kapkodta a levegőt, és hitetlenül Luciusra nézett.
- És mégis, hogyan? – sziszegte – Megfertőzi az ostobaságával? Ott voltam, amikor elvesztette a varázserejét!
Lucius erősítette a szorítását a fiú torkán, aki fuldokolni kezdett.
- Azt hiszed, hogy amit elvettetek, nem lehet visszaadni? – hörögte eszelősen – Az én Uram alkut kötött velem, és most hazaviszem Dracót is!
Harry megdermedt, és a sápadt Malfoyra nézett. Lucius eközben közelebb lépett.
- Meg ne mozdulj, Minerva! – rivallt a Harry mögött álló nőre – És ti se, mocskos sárvérűek, különben a társatok meghal!
Harry gyorsan kapkodta a tekintetét Bellatrix és Lucius között. Nem tudta, hogy mi folyik itt, de sejtette, hogy ez Malfoy egyéni akciója. Nem mert mozdulni, mert féltette a negyedikes fiú életét, ugyanakkor minden észérv azt mondta, hogy Lucius csak blöfföl.
- Gyere, fiam – szólalt meg most újra Malfoy, majd a hangjában eszelős indulat csendült fel – Azt mondják rólad, hogy elárultad a Nagyurat, de én tudom, hogy csak csel volt a részedről! Ahogy nekem is… ahogy nekem is… Mi Malfoyok csak játszunk…
Látszott, hogy Lucius kezdi elveszteni a fonalat, a pálcáját mélyen belenyomta a hörgő fiú torkába, és elvigyorodott a fájdalmas vinnyogásra. A két negyedikes lány felzokogott, Bellatrix pedig átvette a beszéd fonalát.
- Itt az ideje, hogy bizonyítsd a hűségedet a Nagyúr előtt, Draco! – sziszegte az unokaöccsének az arcába – Ha kiállsz a harcban az ő oldalán, megkíméli az életedet! Csak anyád kérésére vagyok itt, de tőlem aztán pusztulhatsz is ezekkel a férgekkel együtt!
Lucius eközben egyre erősebben szorította a fiú nyakát, akinek nyál folyt a szájából, és megrogyott a lába. Draco falfehér arccal nézte a jelenetet, és előrelépett.
- Hát persze, hogy csak csel volt – prüszkölte Bellatrix arcába – Hogy gondolhattad, hogy összeállok ezekkel?! De senki sem kérdezte meg, hogy mi történt a múzeumban, hogy miért „adtam meg magam" az auroroknak!
- Tudtam, én tudtam! – sóhajtott fel Lucius, miközben Bellatrix még mindig gyanakodva méregette – Gyere fiam, hadd öleljek meg!
Harry tudta, hogy Lucius Malfoy minden bizonnyal megbolondult, és ezzel még talán Draco is tisztában volt. A férfi nem engedte el a félájult griffendélest, de a pálcás kezét felemelte, hogy átölelhesse a lassan, tétován közeledő Dracót. Harry borzongva figyelte a jelenetet, amint a mardekáros fiú az apjához lép, és az remegő kézzel magához és a túszához szorítja őt.
Hát mégis tévedett Malfoyjal kapcsolatban… túl gyáva volt, és most is a könnyebb utat választotta! Szívében egyre növekvő haraggal szorította meg a pálcáját, de Bellatrix sakkban tartotta. Tehetetlenül nézte a vergődő negyedikes fiút, ám a következő pillanatban elakadt a lélegzete a döbbenettől.
Malfoy hátrább lépett, és a kezében pálca villant, majd az apjának szegezte.
- Sectumse- .- kezdte a varázsigét, de sosem tudta befejezni. Lucius sokkal gyorsabb volt, és már hamarabb elkezdte a varázsigét.
- Adava Kedavra! – üvöltötte, mire a lépcsőházat zöld fény világította meg. Draco, szemében az értetlen döbbenettel, összeesett.
- Adava Kedavra! Adava Kedavra! – ordította újból és újból Lucius, és a szájából habos nyál tört elő. A fiának a holtteste meg sem rezdült az újabb átkoktól. Lucius hagyta a túszát összeesni, és ő is üvöltve térdrehullott.
Bellatrix pálcája megrezdült, és ekkor Harry kihasználta a pillanatnyi zűrzavart. Követhetetlen mozdulattal Bellatrixra szegezte a pálcáját, és varázsolt. A nő a pincefalnak csapódott, majd mozdulatlanul esett vissza a lépcsőre. Lucius ekkor rájuk emelte a pálcáját.
- Adava… - üvöltötte újra a varázsigét, de a hangja megcsuklott, amint Harry ige nélküli varázslata a korlátnak nem csapta őt. Lucius teste nagyot reccsent, majd legurult a lépcsőn.
- Óh, Merlin! – sikított fel McGalagony, és a földön fekvő negyedikes fiú mellé térdelt, és megfogta a csukóját – Még él… Hála a szellemeknek, még él!
Harry eközben komoran Draco holttestéhez lépett, és gyengéden megfordította a fiút. Draco Malfoy arcán a meglepetés utolsó nyomaival meredt a semmibe, és a bőre fehérebb volt, mint bármikor előtte.
- Sajnálom, Draco – motyogta maga elé Harry – Sajnálom…
- Meghalt? – kérdezte magas hangon Hermione.
- Három halálos átkot kapott – válaszolta rekedten – A saját apjától, Hermione.
A lány nem szólt semmit, csak megrázkódott a válla. Ron átkarolta, majd Harryhez fordult.
- Hogy kapta vissza Lucius Malfoy a varázserejét?
Harry sóhajtott. Nem tudta tovább nézni Draco semmibe révedő tekintetét: lezárta a fiú szemeit, majd hátrafordult a barátaihoz.
- Hallottátok: amit el lehet venni, vissza is lehet adni. Malfoy köthetett valami mocskos alkut Voldemorttal, talán olyat, ami belekerülhetett minden vagyonába… De a józan esze bánta, és a fia élete is.
Harry ökölbeszorította a kezét, és ordítani tudott volna.
- Mr Potter – szólalt meg McGalagony, akinek időközben sikerült magához térítenie a fiút – Samuelnek és a többieknek biztonságos helyre van szükségük, ezért minél hamarabb el kell érnünk a Nagytermet…
Harry szemét makacsul szurkálták a könnyek, és Draco mozdulatlan arcát nézte.
- Valamit tennem kellett volna… - suttogta – Legalább meg kellett volna próbálnom…
- Samuel veszélyben volt – mondta McGalagony halkan, és feltűnően sűrűn pislogott – Csak Mr Malfoynak volt esélye cselekedni, és ezt meg is tette. Ezért hálával tartozunk neki…
Hermione is megérintette a fiú vállát.
- Gyere, Harry – mondta gyengéden – Még sok dolgunk van…
Harry pislogott párat, és felállt.
- Nektek nincs – mondta nyugodtan – Csak nekem.
Senki sem válaszolt. McGalagony elfordította a fejét, és Bellatrixra nézett.
- Velük… Mi legyen? – kérdezte Harry felé fordulva, aki csak egy pillantást vetett rájuk.
- Mindketten meghaltak – mondta csendesen, majd amikor erre McGalagony a szája elé kapta a kezét, hozzátette – Eltörték a nyakukat. Én… Nem így akartam.
Szinte magán érezte Hermione vizslató tekintetét, és tudta, hogy a lány érzi, hogy hazudik. A valóság az volt, hogy dühös volt, és nem tudta kordában tartani az erejét. Szégyenkezve lesütötte a szemét, de a lány megragadta a karját.
- Gyerünk… - mondta határozottan, mire Harry biccentett, és segített a Samuelt támogató McGalagonynak.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------
Kiértek a Nagyterem melletti szobába, majd onnan Harry megérintette a terembe nyíló ajtókat. Az ősi bűbáj, amit az ajtóra mondtak ki, felismerte a jövevényt, és kinyíltak a szárnyak. Pár derengő bűbáj maradt még mögötte, azokat Harry és McGalagony pár pillanat alatt semlegesítette, majd beléptek.
Rémült diákok néztek vissza rájuk, Hagrid, Flitwick és Bimba pedig felugrottak.
- Merlinre, Minerva! – kiáltott fel Bimba – Azt hittük, te is odavesztél!
Hagrid odalépett Harryékhez, és könnyes szemmel megszorongatta őket, Harrynek alig volt ideje visszazárni az ajtót.
- Rendesen rámhoztátok a frászt – bömbölte az óriás – Csakhogy itt vagytok…
Közben Ginny és Neville is odaléptek hozzájuk, és kérdésekkel halmozták el őket. Harry szíve megdobbant, amikor sértetlenül látta a lányt, és először a nap folyamán őszintén elmosolyodott.
- Jól vannak a sárkányok, Hagrid? – kérdezte Hermione, és kibontakozott az ölelésből. A kérdésére hamarosan választ kapott: az asztal alól kisomfordált a három sárkánykölyök, és Nardan nagy, szomorú szemekkel nézett Harryre.
- Bibis lett a lábam – jelentette be, és feltartotta a jobb mellső mancsát.
Ron ajka kényszeredett mosolyra rándult, de a kinti zajok miatt hamarosan ő is elkomorult. Robajt hallottak, mintha ismét bedőlt volna egy fal, majd újabb kiáltások hangzottak fel. Valaki csizmás lábakkal a mögöttük levő ajtó felé tartott, de beleütközött az ajtó bűbájába.
- Ki van ott kinn? – kiáltotta Harry, a pálcáját az ajtónak szegezve.
- Harry? – hallotta meg Lupin hangját – Te vagy az? Itt Remus, Arthur és Bill! Beengednétek minket?
Lupin hangja rémült volt. Harry feltartott pálcával feloldotta a bűbájokat, és kinyitotta az ajtót. Félelme alaptalan volt: valóban a három férfi állt ott, Bill véres arccal Mr Weasley-re támaszkodott.
- Apa! Bill! – ugrott oda Ron, és elkapta a bátyját. Lupin is belépett, és segített Harrynek visszazárni az ajtót.
- Mi történt? – szegezte nekik a kérdést Harry – Hol vannak a többiek? Hol van Piton?
- Nincsenek többiek – fújta ki magát Lupin – Shacklebolt meghalt, és még jónéhány auror. Perselust elvesztettem a tömegben… A sűrűbe vetette magát, és azóta nem láttam.
- A francba! – ordította Harry – És mi történt most? Hogy jutottatok keresztül Grópon?
- Grópon? – bődült fel most Hagrid – Mi történt az öcsémmel?
Harry segélykérőn pillantott Hermionéra, mire a lány megfogta az óriás kezét, és egy székhez vonszolta. Harry nem hallotta, hogy mit mondott neki, de az óriás hamarosan felzokogott. Nardan az ölébe ugrott, és Hagrid vállára hajtotta a fejét.
- Ennyire rossz a helyzet? – fordult komoran Lupin felé Harry, miközben Mr Weasley és Ron egy padra fektették a sebesült Billt – Hogyan tudtatok bejönni?
- Leszakadt a bűbájtanterem fala – rázta meg a fejét Lupin – Az a kis házimanó, Dobby segített nekünk bejutni. Alig tudtuk átverekedni magunkat a törmeléken, de a halálfalók nem is követtek minket… Igazából. elhúzódtak a kapu elől.
- Voldemort most nem foglalkozik az épülettel – suttogta Harry – Ahogy velünk sem. Egyedül a Merlin-gépet akarja…
- Ennek nincs értelme! – sóhajtott Lupin – A halálfalók visszahúzódtak ide, a Nagyterem előtti rétre, ahol Mordon és a többiek harcoltak… Most fogalmam sincs, mi van velük. Talán már egyikük sem él.
Harry sóhajtott és leült. Legszívesebben kirohant volna a csata sűrűjébe, de tudta, hogy mindenek előtt Voldemortot kell megtalálnia. Sok sebesült fekszik még kinn, és sokan meghaltak… nem kockáztathat meg több halált.
Ront és Hermionét figyelte, ahogy ellátják Bill sebeit. Neville is odajött segíteni. Végignézett a rémült roxfortosok arcán, és a torkát szinte szorongatta az önvád és a félelem. A szíve hangosan dobogott, és az elméje kiutat keresett ebből a helyzetből.
Mintha a kérdéseire érkezett volna válasz, két tűzcsóva lobbant a terem felett: Fawkes és Brian jelent meg. A volt igazgató hamar megtalálta Harryt, és a vállára szállt.
- Mi történt? – suttogta Harry, mire Dumbledore hangja töltötte meg a gondolatait.
- Figyeltük Tomot, amint újabb és újabb bűbájjal igyekszik kicselezni a Nagykönyvet, de a barlang mégsem nyílt meg neki. Türelmetlen. Igazából még egy óra próbálkozással sikerülne neki, de addig nem fog várni.
- Mire készül?
- Minden bizonnyal le fog ásni.
- Tessék? – hördült fel Harry – Hogyan?
- Kiismerhette a Roxfortot, hiszen volt rá két hete. Egészen speciális felderítő bűbájokkal rájöhetett, hogy hol van a barlangüreg. Mivel most összevonta a csapatait, hogy tisztítsák meg a Nagyterem előtti rétet, minden bizonnyal ez a terve.
- Gishart barlangja itt van, a rét alatt? – csodálkozott Harry, és jobbra mutatott. A főnix biccentett.
- Mordon és a csapata védi ezt a területet, de nem szabad elvesztenünk. Perselust már odairányítottam, és minden Rendtagot, akit találtam…
- Én is megyek! – jelentette ki Harry, és a részéről lezárta a beszélgetést. Dumbledore azonban nem repült el a válláról, hanem erősen megszorította azt.
- Ott kinn… Minden bizonnyal találkozni fogsz Tommal is – mondtaszelíden – Tőrbe akar majd csalni. Tervei vannak veled. Legyen tiszta a fejed, és nyílt a szíved! Ne engedd, hogy a haragod elvakítson!
Harry ránézett a főnixre, akiből bölcsesség és megértés áradt. Biccentett, és halkan válaszolt.
- Mindent megteszek… - válaszolta halkan – Most megyek, és hívom Lupint.
- Mik a hírek? – lépet hozzá a vérfarkas, mire Harry röviden beszámolt a beszélgetésről. Lupin elgondolkozva nézett a rét irányába, ahonnan a legszörnyűbb csatazaj szüremlett be a csarnokba.
- Arthur és én veled tartunk – mondta végül – Billt megsérült, ő nem tud jönni…
- De én igen – szólalt meg hirtelen a fekvő fiú mellett egy rekedt hang. Harry ránézett Ronra, és tudta, hogy a barátja ezúttal komolyan beszél. Hermione szemében is elszántság csillogott.
- Ne veszegessük az időt – mondta a lány – Minden perc számít!
Harry egy pillanatig őket nézte, majd bólintott.
- Rendben. Gyertek – mondta, majd miután látta, hogy Ginny is türelmetlenül felpattant, megrázta a fejét – Ginny, a tanárokkal együtt ki fogunk menni. Itt kell maradnotok Neville-lel, és a többi DS-taggal. Lássátok el Billt, és az érkező sebesülteket, és védjétek a bejáratot.
Ginny dacosan nézett vissza rá, és a szemében könny csillogott.
- Kérlek – tette hozzá suttogva Harry. A lány elfordult, és becsukta a szemét.
- Gyertek vissza mindannyian – mondta halkan.
Harry biccentett.
- Ígérem – hazudta, de a lányt úgysem tudta megtéveszteni. Ginny könnyes szemmel elfordult, és visszatérdelt Bill mellé. Harry végignézett a barátain, majd a tanárokon. Flitwick izgatottan pislogott.
- A bűbájtantermen keresztül megyünk ki – mondta Harry – Próbálunk eljutni Mordon csapatához, és eltakarítani az útból a halálfalókat.
- Veletek megyek – állt fel Hagrid a sárkányok mellől, könnytől csatakos szakállal. Harry lesütötte a szemét.
- Hagrid… Te nem… Neked nincs varázspálcád – mondta végül. Hagrid összevonta a szemöldökét, és felemelte az esernyőjét.
- Ne vitatkozz velem, Harry Potter! – mondta komoran – Ha akarok valamit, azt el tudom érni!
Harry most látta először Hagridban az óriás ősök örökségét. Biccentett.
- Rendben – sóhajtott, majd folytatta – Nem lesz könnyű. Fawkes és Brian majd tudósít minket a helyzetről… És ne közelítsék meg Voldemortot.
Többen összerezzentek a név hallatán, de figyelték Harry szavait. Brian tett egy kört a diákok felett, farktollát végighúzva a köveken, mire mágia áramlott a falakba. Harry sejtette, hogy Dumbledore megerősítette a védelmet.
- Indulás – mondta a többieknek, és kifordult az ajtón. Még látta, hogy Neville és Ginny bűbájokat varázsolnak az ajtóra, aztán eltűntek a következő kanyarban.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------
Átverekedték magukat a bűbájtanterem romjain, és felvont pálcával kiértek a gyepre. A front valóban elhúzódott: Harry az első harcolókat jóval Gróp holtteste mögött vette észre. Amint elfutottak a halott óriás mellett, Harry arra számított, hogy Hagrid ismét óbégatni fog: de ehelyett a barátja oda sem nézett, csak előre futott.
Brian a harcolók fölé repült, majd vissza Harryékhez.
- Tomot nem látom – mondta a fiú vállára szállva – Alastor és Perselus körülbelül harminc-negyven aurorral még életben vannak, de nagy a túlerő…
Harry magában szitkozódott.
- Bárcsak tudnánk hoppanálni – morogta – Hol törjünk át?
- A fal mellett. Pár méter, és ott vannak Alastorék. Alakítsatok láncot, és ha kell, méterről méterre szorítsátok vissza őket az erdő vagy a tó felé.
- Az óriások hol vannak?
- Mint mindig, most is egymással vannak elfoglalva. Az egyik ellenséges óriást nemrég fojtotta bele másik kettő a tóba…
- Remek – morogta Harry, és Lupinhoz fordult – A fal mellett törünk át, pár méter, és ott vannak Pitonék! Innen kell kiszorítanunk őket!
Lupin biccentett, és intett Flitwicknek is. Felemelték a pálcájukat, de először senki sem törődött velük: a csatatér szélén vámpírok csaptak össze a koboldokkal és Lupin szövetséges vérfarkasaival, minden bizonnyal valamilyen személyes érdekellentét miatt. Harry most mégsem bánta a vérfarkasok magánakcióját: rendesen blokkolták a vámpírok erejét, így rajtuk könnyen átjutottak.
A sorok mögött viszont Harry meglátta az első halálfalókat: csuklyát és álarcot viseltek, minden bizonnyal a Belső Kör tagjai voltak. Harry intett Lupinnak, és egyszerre hátbatámadták őket. Eszébe sem jutott, hogy morálisan is elfogadható párbajokat kezdeményezzen, csak használta a pálcáját: csonttörő és taszító átkokat, gyakran pajzsot húzott, figyelt Ronra és Hermionéra is, akik elég rendesen végezték a dolgukat.
Lupinnal és McGalagonnyal gyorsan törtek előre, de a forgatagban egyre gyakrabban emeltek rájuk pálcát. Hagrid puszta kézzel hajigálta az ellenfeleit, és meg sem rezdült a kábító átkoktól. Szerencsére a halálos átkot csak a legjobb halálfalók és aurorok tudták elvégezni, de még így is túl gyakran villant fel a zöld varázslat a harcolók közt.
Harry csak az álarcosokra koncentrált: ők voltak a potenciális veszélyforrások. Megpróbálta mindegyiket kiiktatni, a pálcája gyorsabban járt, mint eddig bármikor. Egy idő múltán észre sem vette, hogy sebesülteken vagy halottakon tapos, és csak fohászkodni tudott magában, hogy ne az övéik legyenek ott.
Ekkor egy ismerős villanást vett észre a tömegben: egy vörös kő világított egy bot végén, és pusztító bűbájt küldött az ellenfelére.
- Piton! – ordította Harry, és néhány nagyerejű tarolóátok után elérték a férfit, aki baljában Lil varázsbotjával, jobbjában pedig a saját pálcájával harcolt. A homlokán húzódó sebből vér csorgott az arcába.
- Potter! – ordította a férfi – Mögötted!
Még mielőtt Harry megfordulhatott volna, Piton kiterjesztette a pajzsát, ami elnyelte a vörösfényű átkot.
- Kösz! – morogta Harry, és a többiekkel együtt Piton mellé állt. Mögöttük már csak aurorok voltak, és Harry észrevette pár méterrel arrébb Mordont is.
- Veszteségek? – fordult Mr Weasley Piton felé, igyekezvén túlkiabálni a csatazajt, majd Ronnal együtt átkot küldtek az egyik fiatal halálfalóra.
- Sok a halott és a sebesült – ordította vissza Piton – A csonttörő és a Sectumsempra elég népszerű – tette hozzá, miközben az utóbb említett átok nonverbális változatát küldte az ellenfelére. A halálfaló összerogyott, de Harry látta, hogy nem kapott túl sok vágást. A harcolók fáradtak, és egyre gyengébb átkokat tudtak csak küldeni: a különbség az volt, hogy a halálfalóknak voltak utánpótlásaik, de nekik nem. A túlerőt Harry csaknem tízszeresre becsülte.
- Ki kell szorítanunk őket innen! – kiátott fel – Minél gyorsabban!
Piton felmordult.
- Azon igyekszünk Potter, nem látod?
Harry nem szólt többet. Hermionéval együtt átkot küldtek az egyik álarcosra: a lány kábítót, ő pedig csonttörőt, de ugyanekkor mindkettőjüket eltalálta egy Sectumsempra. Harry azon vette észre magát, hogy a sárban fekszik. A következő pillanatban egy fekete folyadékkal teli fiola esett mellé.
- Ez az utolsó – hallotta meg maga felett Piton hangját – Használjátok, addig fedezlek titeket!
Harry felismerte a bájitalt: összeszorított foggal kinyitotta a dugót, és Hermione sebeire löttyintette a felét, majd a sajátjára. Meg sem várta, hogy hatni kezdjen, de érezte, hogy szétfut a sebekben, és összezárja azokat. Talpra rángatta Hermionét, és ismét pálcát ragadtak.
Harry érezte, hogy a társain egyre inkább erőt vesz a félelem. A harc kezdett elkeseredett kapkodásba átmenni, a halálfalók végtelen hulláma szinte felőrölte minden erejüket. Harry gyors volt: gyorsabb, mint bármelyikük, és pontosabb is. Nem tévesztett, de a túlerő lassan legyűrte az ő bizakodását is. Immár mintha lassított felvételen látott volna mindent: az átkok villanását, a sárba lezuhanó aurorokat… Egy pokoli mészárlás kezdett kibontakozni. Harry taroló átkai utat vágtak előtte, de nem akarta elhagyni a barátainak a vonalát. Azt vette észre, hogy jóformán semmi mást nem csinál, csak életben tartja a mellette álló Hagridot, Ront és Hermionét.
A tehetetlenség érzetétől szinte fuldokolt. Nyilak reppentek föl a tömegben, jelezvén, hogy az erdő vonalát még védik a kentaurok, de óriások nem tűntek fel: a saját, személyes háborújukat vívták messze a tömegtől. Harry hallása eltompult, szinte csak a saját lélegzetvételét és a szívdobbanásit érezte. A pálcája követhetetlen gyorsasággal szórta az átkokat, de érezte, hogy mindez kevés: előtte sokan a vértől latyakos sárba estek, és kitisztult az út, de ő nem mozdult a barátai mellől. Úgy harcolt, mintha mindenkit meg akarna védeni, de amikor tőle pár lépésnyire Mordon elesett, tudta, hogy hiábavaló a küzdelem.
Minden lassúvá, és békéssé vált az elméjében. Hirtelen látta minden ellenfelét: az összes arcot, az összes gondolatot. Az egységes akarat, és a félelem nyomait. Kiáltások, és hörgések csengtek a fülében, amikor egy új erő jelent meg a csatatéren.
Harrynek nem volt szüksége a mágia fonalaira, hogy felismerje annak az intenzív mágiaforrásnak az eredetét, amely nyomán szétvált a halálfalók tömege. Még nem látta az arcát. Nem hallotta a lépteit, de tudta, hogy itt van.
Piton összeszabdalt arccal térdre esett mellette, majd nehezen felállt. Egyre több álarcos rontott a közelükbe, de Harry lassúnak, nagyon lassúnak látta őket. Azonban ő sem tudott mozdulni. Zöld fényű átkok reppentek fel, és összeesett három auror és Mr Weasley. Ron felsikoltott, Hermione pedig befejezte a támadást, és pajzsot emelt.
Harry szívében lassan felgyűlt a mindenre elszánt, elkeseredett küzdelem érzése. Egyetlen intésére métereket repültek hátra a halálfalók, kivéve egy alakot, aki csak most tűnt fel a tömegben.
A halálfalók nehezen felálltak, és tisztelettel hátrébb húzódtak a fekete csuklyás férfi elől. Harry le sem vette a szemét róla, így az sem figyelte, hogy kit ráncigál magával. Voldemort hátrahajtotta a csuklyáját, és a lábával a sárba szorította azt a lényt, aki valaha Lil volt. Harry hallotta, hogy Piton felnyög mellette, de mozdulni sem tud a sérüléseitől.
- Itt a játék vége, Potter – mondta Voldemort színtelen hangon – Nekem sajnos most dolgom van, nem érek rá foglalkozni a maradék embereid megölésével.
Azzal Voldemort intett, mire a Belső Kör újabb támadást indított. Harry most már válogatás nélkül küldte az átkokat, de nem tudott eleget elpusztítani, a varázslatai nem értek el Voldemorthoz. A halálfalók, akár egy pusztító dagály, ellenük fordultak, és megtörték a vonalukat. Piton fájdalmas ordítással felállt mellette, és újból varázsolni kezdett, de mindenki, aki távolabb volt Harrytől, nemsokára a földre hullott. Így esett el Bimba is, és nem mozdult többé.
Harry oda sem figyelt a harcolókra. Nem láthatta, hogy mit csinál Voldemort, de mégis tisztában volt vele. A Sötét Nagyúr a földnek szegezte a pálcáját, és kimondott egy ősi igét. Az előtte vergődő Lil hörgött. Szenvedésének nyomán sűrű felhők gyűltek az égre, és lassan vihar született a puszta légből.
A csatát immár teljesen Voldemort irányította, és ezt Harry érezte. Nem volt elég a legerősebb átka sem. Nem gyilkolhatott eleget… Nem férhetett hozzá Voldemorthoz, hogy megakadályozza abban, amit tenni készül…
A föld megremegett. A vihar feltámadt. Voldemort kiáltása hasított bele a küzdelembe, és a sötét mágus érintése nyomán megnyílt előttük a szikla. A tátongó rés egyre mélyebb lett, és elnyelte a halálfalók egy részét. Iszonyú robaj rázta meg a kastélyt, és Harry halálos rémülettel vette észre, hogy mögöttük leomlik a Nagyterem fala.
Feltartotta a pálcáját, és egy varázsigét kiáltott. A sok tonnányi kő nem zuhant tovább, hanem Harry parancsára kirepült a halálfalók tömegébe, és sokukat összezúzta.
Voldemort mosolygott, és zavartalanul folytatta tovább a varázslatot. Még mindig százak álltak mellette, és a Nagyterem immár védtelen volt. Valahonnan a mélyből egy gigantikus szerkezet kezdett felemelkedni…
Harry hallotta maga mögül Hermione sikítását, és a keze szinte ráégett a pálcára. A halálfalók nem hagyták abba a támadást, a rést megkerülve újból rájuk törtek. A Nagyeremben állók felsikoltottak, és ekkor Harry tudta, hogy immár kijátszották minden kártyájukat.
Mindet, egy kivételével. Végignézett Hagrid, Ron és Hermione rémületbe torzult arcán, Lupin vértől lucskos talárján, és Mr Weasley holttestén. Őket, a legjobb barátait is csak másodpercek választották el a haláltól. Lépett egyet a rés felé, és szembefordult velük, felemelve a pálcáját.
- Potter, mit… - hörögte Piton, és vér bugyogott fel a szájából. Harry nem szólt semmit, csak kivette Piton elernyedő kezéből Lil varázsbotját, majd egyetlen pálcasuhintással minden velük harcolót a Nagyerem romjaiba lebegtetett, a többiek mellé.
- Harry! – sikította Hermione, és Hagrid is felbődült – Mit csinálsz?
Sárkánybőr csizmák dobogtak Harry mögött, ahogy a halálfalók felé rohantak, de ő nem figyelt rájuk, sem a barátainak kétségbeesett, értetlen arcára. Fawkes szomorú éneke váltotta fel a csatazajt a fülében.
Egyetlen varázslattal beküldte Lil botját a barátai közé, ami belefúródott a megrepedezett márványpadlóba. A sebesült Piton arcán a felismerés árnyéka suhant át, és felordított.
- POTTER! NE MERÉSZELD!
Harry nyelt egyet, és varázsolni kezdett. Lil botja felizzott, és ismeretlen pajzsot emelt mindenki fölé. Egyedül Harry maradt kívül. Lupin belülről nekirohant a falnak.
- Harry! – ordította kétségbeesetten – Ne tedd ezt, Harry!
Hermione és Ginny elsírta magát, Ron pedig elsápadt, és a nevét kiáltotta. Piton megpróbált áttörni a burkon, de nem sikerült neki: a pajzs elpusztíthatatlan volt.
- Potter! – nyögte – Harry, azonnal szüntesd meg!
Harry arcán egy könnycsepp gördült végig, és a hideg, kékesen derengő pajzsra tette a kezét.
- Fawkes és Brian egyenként biztonságba visznek titeket – suttogta – Vészeljétek át a következő éveket.
- HARRY!
- Isten veletek – mondta, majd villámgyorsan megpördült, és nagyerejű átkot szórt az érkező halálfalókra.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------
Érezte, hogy a szíve megnyugodott. Biztonságban vannak… a barátai egyelőre biztonságban vannak, csak azt kell megakadályoznia, hogy Voldemort használja a Merlin-gépet.
Nem akart életben maradni, csak addig, amíg meg nem ölheti Voldemortot. Fawkes és Brian felette repültek, ő pedig immár válogatás nélkül pusztította a halálfalók sorait maga előtt. Egyetlen célja volt meghiúsítani a sötét mágus tervét. Talán annyi is elég lesz, ha elpusztítja a Merlin-gépet…
A föld remegett, és a hatalmas hasadékból mágia áramlott fel. Harry megkerülte a mély krátert, és ellenfeleinek egy részét a hasadékba taszította. Az eső immár zuhogott, és a halálfalók elhúzódtak a haragja elől.
Voldemort nem mozdult. Harry tudta, hogy tisztában van a közeledtével, de a varázslat utolsó lépéseire figyelt: sebesen forgó, gigantikus gyűrűk emelkedtek fel a föld mélyéből, és a Roxfort meggyengült Griffendél-tornya is leomlott a rázkódástól. Minden halálfaló hátrébb lépett. Senki sem állt Harry útjába, aki pálcát emelt Voldemortra, de a sötét mágus egy pillanat múlva eltűnt Lillel együtt, és fekete füst kíséretében a titánium gyűrűk belsejében jelent meg újra.
Bizarr módon ott lebegtek, a mély szakadék felett csüngő mágikus gyűrűk közepén. Harry zihálva állt meg a szakadék szélén. Tudta, hogy amint Voldemort használja a Gépet, mindennek vége. Leejtette a pálcáját, hiszen ott bent úgysem használhatja… Egy gyors mozdulattal a szakadék fölé vetette magát, és sólyommá alakult.
Csak egy pár szárnycsapás kellett, hogy elérje az egyre sebesebben pörgő gyűrűket. Bent Voldemort átölelte a lényt, aki valaha Lil volt, és a ruháikat füstté porlasztotta a gyűrűkben tomboló mágia. A két szörnyeteg teste összefonódott: a fekete és fehér pikkelyek egymásnak feszültek. A gyűrűk vörös kriladitot izzadtak ki magukból, és körbefonták őket.
Harry tudta, hogy képtelenség lenne átjutni a gyorsan forgó gyűrűkön, de őt a varázslat vezette. Egy szárnycsapással később már a Gép belsejében volt, és lebegni kezdett. Visszaalakult emberré, és az ő ruháját is felőrölte az intenzív mágia.
A Merlin-gép harmóniája ekkor megtört. Voldemort vicsorogva felnézett. Mindketten tudták, hogy csak hárman lehetnek jelen a Gépben: ember, hüllő és kriladit. A gyűrűk forgása akadozott.
A kriladit egy része fröcskölve Harry testére folyt, és a kör közepébe húzta őt. Harry nekiütközött Voldemort és Lil kettősének.
- Potter – lehelte Voldemort – Nagy hibát követsz el…
Harry belenézett Voldemort vörös szemeibe. A sötét mágus a kezét Lil nyaka köré fonta, mire a fekete démon felüvöltött. Harry rájött, hogy Voldemort mit sem törődve a Gép hibás működésével varázslatra akarja használni a Három Kor Erejét.
A titánium gyűrűk újra egységben pörögtek. Harry teste nekifeszült Voldemorténak, és rádöbbent, hogy a Gép talán nem különbözteti meg kettejüket, hiszen olyan hasonlók… Voldemort mellette egy varázslatra koncentrált: világosan érezte, hogy célpontok, helyek és személyek bonyolult láncolatát szem előtt tartva egy halálos átkot készít elő, és az irányítást is a kezében tartja.
- Adava Kedavra! – harsant fel mellette Voldemort hangja, de ekkor Harry is magához húzta Lilt.
Minden erejével azon volt, hogy eltérítse az átkot. Vissza akarta tükrözni, saját magukra, de kudarcot vallott. Valami a belsejében megakadályozta ezt a tettét, és a gyűrűkről visszapattanó zöld átok elkerülte őket.
A halálos átok immár irányíthatatlanul és nyersen nekicsapódott a szemközti gyűrűnek. A Merlin-gép működésében ez már nem volt benne: a titánium abroncs fülsiketítő csengéssel eltört, és lerepült a Gépről.
A többi gyűrű forgása megakadt, és a szerkezet rázkódni kezdtek.
- Potter! – üvöltött fel Voldemort, de a Merlin gép egy irtózatos rántással mindegyikőjüket kihajította, és hatalmas robajjal darabokra hasadt. A deformált gyűrűk egy része visszazuhant a szakadékba, egy másik pedig kirepült, és porrá zúzta a csillagvizsgáló tornyot. A Roxfort immár romokban állt, egyedül a Nagyterem maradványaiban állók voltak biztonságban a pajzs alatt.
Harryt a lendület a földnek csapta, a szakadék mellett. Tőle egy kőhajításnyira ért földet Voldemort, és a pálcája már a kezében is volt
- Invito pálca! – ordította bele Harry az egyre sűrűbben hulló esőbe, amit minden bizonnyal a Voldemort kezei közt vergődő Lil okozott. Már várta a halálos átkot, de Voldemort csak éjfekete ruhát varázsolt magának, porból és füstből.
Elhajította magától Lilt, és Harry fölé lépett. Végignézett a fiú meztelen testén.
- Neked nincs stílusod, Potter – mondta, és a pálcáját rászegezte.
- Invito pálca! – ordította újból Harry, de ekkor Voldemort pálcájából füst tört elő, és neki is hasonló ruhát varázsolt.
- Így már jobb – húzta bizarr mosolyra ajaktalan száját, és Harry már végképp nem tudta, hogy mire megy ki ez a játék. Ebben a pillanatban a kezébe berepült a pálcája. Felettük Fawkes és Brian körözött, Harry pedig felpattant. A pálcáját Voldemortra szegezte.
- Adava Kedavra! – kiáltotta, de a zöld átok elnyelődött abban a szürke árnyban, amit a sötét mágus varázsolt magának.
- Ugyan, Potter – mosolygott szinte elnézően – Szánalmas próbálkozás. Szerinted mennyit öltem? Vajon mikor érünk a végére?
- Talán ki kéne próbálni – hörögte Harry – Adava Kedavra!
Voldemort hárított, és közben le sem vette a szemét Harryről.
- Nem jó, nem jó… - tettette a szenvedést – Mi ez a griffendéles büszkeség? Visszataszító, ahogy meg akarod öletni magad.
Harry ekkor megállt, és leeresztette a pálcáját.
- Talán értékes magának az életem? – kérdezte nyugodt hangszínnel. Voldemort a szemébe nézett.
- Mióta voltál szíves megölni az egyik társadat, Naginit, az lett – mosolygott – Gondolom tudod, miről beszélek? Akkor igencsak csodálkoztam, de rá kellet jönnöm, hogy fontos vagy nekem… - mondta, élvezettel elhúzva a száját – Olyan, mintha a részem volnál, a legkedvesebb családtagom…
- Ne merje használni ezt a szót! – sziszegte Harry - Fogalma sincs arról, hogy mi az a család!
- Miért, neked van? – kérdezte Voldemort. A lecsapó villámok fényében az arca olyan volt, akár egy koponya. Harry nem válaszolt, csak önkéntelenül is az általa emelt kupola felé nézett. Hermione és Ron a falhoz tapasztották a kezüket, és őt nézték. Voldemort követte Harry tekintetét.
- Undorító – jegyezte meg, aztán úgy tett, mintha töprengene – Ám legyen, ha akarod.
Harry értetlenül nézett rá. Mielőtt bármit tehetett volna ellene, Voldemort felemelte a pálcáját, és egy ismeretlen átkot küldött Harryre.
Harry előtt egy pillanatra minden elsötétült. Mintha kiragadták volna a helyéről, majd ismét durván visszarakták volna: amit legközelebb meglátott, ismét a szakadék széle volt, és Voldemort koponyaszerű arca. A teste ki volt feszítve, és bár a pálcája a kezében volt, nem tudott mozdulni.
- Milyen a tehetetlenség érzése? – lehelte Voldemort az arcába – Talán képes vagy arra, hogy szabadulj, de ki kell aknáznod minden tehetséged…
Harry felnyögött a láthatatlan kötelek szorításától. Felnézett, de nem látta Fawkest és Briant. Voldemort felemelte a pálcáját, és a Harry által épített pajzs felé intett vele. Forgószélszerű átok csapódott a pajzsnak, és az elolvadt.
Harry felordított. Alig hitte el azt, amit lát… Ez ellentmondott mindennek. A varázslatát csak belülről lehetett megbontani, és akkor is csak ő volt rá képes… Hogy történhetett? Hogy csinálta? Igazi rémület viszont csak akkor töltötte el Harryt, amikor Voldemort egy pálcaintéssel négy alakot lebegtetett ki a tömegből, és átrepítve a szakadékon durván kettejük közé dobta őket.
- Mit akarsz velük?! – förmedt rá Voldemortra, és elképedve nézte, ahogy Piton nagy nehezen négykézlábra áll, Ron pedig könnyáztatta arccal átöleli Hermionét és Ginnyt.
- Harry, nem a te hibá… - kezdte rekedten a barátja, de Voldemort félbeszakította.
- Hármat a te tiszteletedre hoztam ide – jegyezte mag Voldemort, mögéjük sétálva – Ezzel az eggyel meg nekem van dolgom – mondta, aztán belerúgott Pitonba – Mondd csak, Harry, melyikükkel kezdjem?
- Te szemét – hörögte Harry, és nekifeszült a láthatatlan béklyónak – Engedd el őket!
Voldemort megrázta a fejét, mintha csak egy akaratos kisfiúval vitatkozna, és a térdelő Piton mögé lépett, majd a haját megragadva hátrahajtotta a fejét. Piton arca véres volt, és a szájából rózsaszín hab tört elő.
- Már úgyse húzná sokáig – jegyezte meg Voldemort, és a pálcáját a férfi nyakának szegezte – Adava Kedavra!
Harry rémülten nézte, ahogy a bájitaltanár szeme fennakad, és összeesik a sötét mágus előtt. A férfi nevét ordította, Ginny és Hermione pedig felsikított.
- Ki legyen a következő? – sétált tovább Voldemort, és megragadta Hermione haját – Talán ő?
- NEE! – ordította Harry kétségbeesetten – ENGEDD EL ŐKET!
Nem tudott semmit sem tenni, mert Voldemort ismét kimondta a halálos átkot. A lány élettelen szemekkel a sárba zuhant, és Harry rekedtre ordította a torkát.
Ron felpattant, mintha puszta kézzel akarna végezni Voldemorttal, de a következő halálos átok őt érte. Ginny zokogva borult a földre, de ő sem kerülhette el a sorsát: utoljára ő halt meg. Mozdulatlan testük felett elégedetten állt meg Voldemort.
Harry hallása eltompult, a látása egyedül a sötét mágus alakjára szűkült. Elemi erőként csorgott végig az ereiben a gyűlölet, és a pusztító harag. Minden izmát, és minden varázserejét a béklyónak vetette, és a harag elképesztő hatalommal ruházta fel.
Elszakította a láthatatlan köteléket, és amikor egy pillanatnyi sötétség után már ismét látott, észre sem vette, hogy nem fekszik előtte a négy holttest. Voldemortra támadt, egy névtelen átokkal, aki hárított, de hátraesett. Harry újból támadt. Varázslatok feszültek egymásnak, és körülöttük megperzselődött a föld.
- Ez az, Potter!- hallotta meg Voldemort hangját, de nem figyelt rá – Tudsz te többet is!
Villámok csaptak közéjük, és a harc folytatódott. Harry ismét eltaszította a mágust, de az megfékezte a saját esését. Mikor újból támadni akart, Voldemort őt vetette hátra. A kezét és a lábát végigperzselte az átok, de meg sem érezte a fájdalmat.
- Jó, nagyon jó… - suttogta Voldemort vérző orral. Harry meg sem hallotta. Nem akart semmi mást, csak gyilkolni, és ez ismeretlen erőt adott neki.
Nem megformált varázslatok voltak ezek, hanem inkább nyers, irányítatlan mágia: Voldemort ereje méretett meg az övével szemben. Szikrázó burokként vette körül őket a pulzáló varázslat, és felizzott a levegő ott, ahol egymásnak feszültek.
Észre sem vette Voldemort eszelős kacagását. Észre sem vette a sebeket, amelyek csaknem beborították az egész testét: nem maradt hely semmilyen fájdalomnak, csak annak, amit belül érzett. Harry vágott, szabdalt, ütött és rúgott a varázslat nyers erejével. Voldemort kacagott, de vér bugyogott fel a torkából, és végigfolyt a nyakán.
Harry megvadult a látványtól, és tovább támadt. Minden erejét bevetette: az utolsó átka szinte felrobbantotta az eget, és eltaszította Voldemortot. Aztán egy ugrással mellette termett, és rátérdelt a mágus mellkasára. A kígyószerű szörnynek vér folyt a szájából, de hörögve felkacagott.
- Vesztettél, Potter – bugyborékolta.
Harry a nyakának nyomta a pálcáját, és ordítva mondta ki a halálos átkot.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A levegő megállt. A vihar elcsendesült. Harry kezéből kiesett a pálca, és Voldemort testére hanyatlott. A sebhelye felfénylett, mintha ketté akarná repeszteni a homlokát, de ő már meg sem moccant a fájdalomra. Voldemort utolsó szavai csengtek a fejében, és amikor a Horcrux elkezdte tenni a dolgát, rájött, hogy igaza volt.
A halálfalók rémülten hátráltak, soraik felbomlottak, és eszeveszett futásba kezdtek.
Harry gyűlölettel átitatott akarata most félrehúzódott, hogy helyet engedjen a benne születő léleknek.
-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o
Hermione felsikoltott a kupola túloldalán, és megragadta Ron karját. A fiú felállt az apja holtteste mellől, és mindketten Harryt nézték. Barátjuk először láthatatlan kötelekkel kifeszítve az ő neveiket kiáltozta, majd egy vörös villanás kíséretében kiszabadította magát, és Voldemortra támadt.
Hermione a szája elé kapta a kezét, és Ginnyvel együtt megállíthatatlanul zokogott. Nem értette, hogy mi folyik itt, de tudta, hogy valamilyen nagy szörnyűség.
Piton a fénylő kupolának támaszkodott, és Harryt figyelte.
- Illúzióbűbáj – mondta, kicsit rekedten, és vért törölt le a szájáról – Voldemort illúzióbűbájt használt ellene. Valószínűleg végignézte a kivégzésünket.
- Merlinre… Most… nagyon dühös – suttogta Ron, és megszorította a lányokat. Majd Pitonra nézett – Mi történik, ha…
Piton nem várta meg a kérdés végét.
- Ez már jól nem végződhet – hajtotta le a fejét – Megölheti, de akkor… Nos, Voldemort elő akarta készíteni a terepet a saját lelkének. Így sokkal eredményesebben tudja megszállni. Bárki hal meg, ő csak nyerhet…
Ron szeme is elvörösödött, és az ismeretlen mágiával harcoló barátját nézte. Összeszorította a fogát.
- Kell lennie… Valami megoldásnak – suttogta elcsukló hangon – Valahogy ki kell mennünk… Meg kell akadályoznunk, hogy…
Piton megrázta a fejét.
- Nem – mondta – Nem tudunk kijutni innen. Már csak ketten változtathatnak a sorsunkon.
Amikor Ron kérdőn nézett rá, Piton becsukta a szemét.
- Harry Potter és Albus Dumbledore.
-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-
Dumbledore a harcolók felett körözött, de nem csak a jelent, hanem a jövőt is fürkészte. Látta, hogy mivel tévesztette meg Voldemort Harryt. Azt is érezte, hogy a fiú, szívében a gyűlölettel mindenfajta észérv vagy megfontolás nélkül támadt. Amikor Voldemort meghalt, tudta, hogy immár neki sincs választása.
Nem akarta használni a hatalmát. Nem akart újból arra az ösvényre lépni, ahonnan ötven évvel ezelőtt alig tudott visszafordulni, de a világ pusztulásának a küszöbén állt, és senki sem volt, aki elvégezze ezt a feladatot. Lilre már nem számíthatott, a többieknek meg nincs elég erejük hozzá. A bölcsessége megfontolásra tanította, ez a pillanat viszont nem tűrt több halogatást.
Egy utolsó pillantást vetett Fawkesra, majd leszállt a földre, Harry Potter mellé. Látta, amint a fiú homlokán felfénylik a sebhely, és a teste megfeszül. Érezte Harry akaratának pusztulását, és Voldemort lassú feltámadását az új testben.
Lehajtotta a fejét, és becsukta a szemét. Olyan erőkhöz nyúlt most, amelyet sokáig szunnyadni hagyott: a sötétség és a világosság peremén meghúzódó mágiához, ősi, minden határt átszabó varázslatokhoz, és mindezt a csontjaiba gyűjtötte. Átírta maga körül a mágikus teret, és elment a végletekig. Majd megrázta magát, és emberré változott.
A köpenye néha megremegett, és vörös tollak futottak rajta végig, de nyugodtan megállt Harry előtt, aki most felállt, és gyanakodva méregette. Dumbledore belenézett a szemekbe, amelyek immár nem zöldek voltak, és komoran elmosolyodott.
- Szervusz, Tom – mondta halkan, és megszorította a pálcáját.
-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-
Harry tudata elmenekült. Egy egészen kicsi helyre, maga köré gyűjtve mindent, amit nem tépett szét a születő lélek. Nem mozdult. Nem birtokolta a testet, amelyben volt, és lassan eluralkodott rajta a kétségbeesés. Pontosan tudta, hogy mi történik. Érezte annak a kegyetlen lénynek a gondolatait, aki belülről tört rá, de nem mert szembeszállni vele.
Látta a saját szemeivel, hogy a tűzvörös főnix emberré változott. Hallotta, hogy Tomnak szólította őt. Meg akarta védeni, szólni akart neki, hogy fusson el a közeléből, de az ajkai nem engedelmeskedtek. Ehelyett valami egészen mást mondott.
- Hányszor kell megölni téged, vén bolond, hogy végre valóban meghalj? – sziszegte, pedig nem akarta ezt mondani. És a pálcáját sem akarta rászegezni a mágusra.
- Éppen annyiszor, ahányszor téged, Tom – felelte halkan Dumbledore. Mosolygott, és közeledett. Harry látta, hogy egyre több ránc tűnik fel az arcán, és a hajába újabb ősz tincseket fúj a szél. Mintha minden erejét arra fordítaná, hogy fenntartsa az emberi alakot.
- Haldokolsz – mondta a teste Dumbledore-nak – Meg fogsz halni, te vén bolond, néhány percen belül.
Dumbledore arcáról nem tűnt el a mosoly.
- És az olyan szörnyű volna? – mondta, de a varázspálcáját készenlétben tartotta. Ekkor Harry teste, amit immár nem ő uralt, meglendítette a pálcát, és egy átkot küldött a férfira. Dumbledore becsukta a szemét, és feltartotta a pálcáját: az átok darabokra szakadt, még mielőtt elérte volna őt.
- Gondoltam, beszélgethetnénk, Tom. De ha te nem érsz rá, szívesen látnám Harryt is.
Harry tudata megmozdult, de túl nagy és erőszakos volt a másik lélek.
- Neki vége – mondta az igazgatónak – Ne gyere közelebb!
Dumbledore nem hallgatott rá. Amikor újabb átok repült felé, azt is szétszaggatta. Ekkor a Harryben lakozó Voldemort irtózatos haragra gerjedt.
- Ha meg akarsz halni… Hát szívesen teszem meg ezt neked! – hörögte, majd válogatás nélkül küldte az átkokat, de Dumbledore egyre csak közeledett. Az átkok egy részét ismeretlen mágiával eltérítette, ám sok így is célba talált: az immár ősz mágus fehér palástja megégett, és vér ütött át a makulátlan anyagon. A jóságos, mosolygó arcot felhasította az egyik átok, és vér tapasztotta össze Dumbledore szakállát.
- Ez csak te vagy, Tom – mondta a mágus, és meg sem rezzent – Még nem fértél hozzá Harry erejéhez.
Voldemort dühe megremegtette Harry kezét. Harry érezte a vívódást: a sötét mágus tartott a halálos átok használatától, de Dumbledore egyre csak közeledett. Nem botlott meg, pedig sok sebből vérzett, hófehér haját hátrafújta a szél, és az arcán elmélyültek a ráncok. Amikor már ott volt, csak egy lépésnyire előtte, kék szemeivel mélyen az övébe nézett, és mosolygott.
- Emlékezz, Harry – mondta szelíden.
Voldemort tombolt. Harry érezte, tudta hogy mi fog történni, és oda akarta kiáltani Dumbledore-nak, hogy meneküljön… Ehelyett a jobbjával pálcát nyomott az öreg mágus mellkasának, és elordította magát.
- Adava Kedavra!
Dumbledore arcáról nem tűnt el a mosoly. A haját meglebbentette a szél, és szelíden eldőlt. Még csak zajt sem csapott, ahogy földet ért. Voldemort diadalmasan felordított, de valahol belül Harry tudata lángra kapott. A fájdalom eluralkodott rajta. Dumbledore… itt volt… Megölhette volna, de ehelyett ő halt meg…
Észrevette, hogy szinte varázsütésre immár az ő akaratából lélegzik. Zihálva szívta be a párás levegőt. Voldemort nem engedte, ellenszegült, minden irányítást a kezében akart tartani, de Harry tudata kibontakozott. Rájött, hogy nincs itt a barátainak a holtteste. Rájött, hogy mind élnek, és megkönnyebbülés árasztotta el. Immár ő maga volt az egyetlen, aki veszélyt jelentett mindannyiukra.
Magában elmosolyodott, ahogy Voldemort hiába próbálta visszaszerezni a kontrollt a légzése felett. Utoljára szívta be az esőillatú levegőt, aztán kifújta, és nem vett magához többet.
- Mit csinálsz? – visszhangzott benne Voldemort hangja – Ostoba… nem fog sikerülni!
- Tegyünk egy próbát. Mit tennél fel érte? Az életedet? Én mindenemet feladom, ha ezzel megmenthetem őket!
- SZÁNALMAS BOLOND! – ordított Voldemort tudata, de Harryét békesség szállta meg.
- Tudod, te vagy az ostoba, Tom. Látod, itt van a lelkem, önállóan gondolkodik, és nincs felette hatalmad. Tudod, miért van ez?
Voldemort tudata nem figyelt rá. Küzdött, ütött és vágott, hogy szabaduljon ebből a helyzetből, de Harry már csak mosolygott rajta. A teste előre bukott, arccal a sárba, de levegőre nem is volt szüksége.
- Azért, mert erősebb vagyok nálad – mondta Harry – Végig itt voltál bennem, most miért lenne más a helyzet? Jobb vagyok nálad, Tom, és nem azért, mert bennem van a varázserőd egy darabja.
Voldemort tudata pusztító fergetegként akarta elsöpörni a másikat, de Harry visszaverte a támadást. Immár mindent értett. Az okokat, amelyek ide vezették, és Dumbledore tetteit is. Az elméjében képek zakatoltak fel az ő gyerekkoráról és Voldemortéról. A szenvedés, a elmarasztalás, a szeretet hiányának képei. A múltjuk összefolyt, de Harry akarata győzött.
- Megbocsátok neked, Tom – mondta szelíden, mire a sötét mágus lelke összeomlott. Emlékei, ereje összekeveredett Harry tudatával, és a gonoszság, ami az egész lényében lüktetett, semmivé foszlott.
Harry ekkor tudta, hogy immár minden harc lezárult. Megérezte a tarkóján a langyos esőt. Utolsó erejével a hátára fordult, és felszabadultan szívta be az első korty levegőt.
28. Hazatérés
Az elkövetkezendő órák olyan gyorsan elrepültek, hogy Harry csak egy pillanatnak érezte. Amikor felkelt a sáros földről, nem volt mellette senki, csak Fawkes trillázott szomorú éneket Dumbledore holtteste mellett. A halálfalók elfutottak, egyedül az igazgató és Voldemort teste feküdt az ázott füvön, nem messze pedig Lil, a démon-testben.
Felállt, és vett egy pár korty levegőt. Élt. Élt, és ő volt a tudatának parancsolója. Esővíz folyt végig az arcán, lemosva róla a sarat. A földön ziháló Lilhez fordult, és puszta kézzel magához lebegtette, majd gyengéden felemelte Dumbledore-t is.
- Vajon maradt benne elég varázs? – nézett Fawkesra, akinek a szemében könny csillant – Reménykedjünk! – mondta a madárnak, aztán a szakadék felé fordult. A mély kráter túloldalán megpillantotta a barátait a sértetlen burok alatt, és az erdő vonalánál kentaurok és koboldok gyűltek a rétre.
Ekkor Harry elindult, a szakadék felé, a Nagyterem romjainak irányába. Ron és Hermione rémülten felkiáltottak a burok alatt, de a hasadék a földön összezárult: Harry, karjában Dumbledore-ral és Lilt lebegtetve átsétált a szilárd talajon, és a burok előtt letette a terhét.
Piton, Ron és Hermione rémülten hátráltak egy lépést. Harry rájött, hogy nem őt féltették a szakadéktól, hanem tőle féltek.
- Én vagyok az, Harry – mondta halkan, de Ron és Hermione csak Dumbledore összeszabdalt holttestét nézték. Harry fáradtan lerogyott a földre, mert nem bírt tovább beszélni.
- Én hiszek neked, Potter – szólalt meg váratlanul Piton, de a hangja fájdalmasan megbicsaklott – Kiengednél a feleségemhez?
----------------------------------------------------------------------------------------------------------
Harry feloszlatta a Nagyterem bűbáját, és míg Piton a saját sérüléseivel mit sem törődve Lil mellé térdelt, ő a barátaira nézett. Meglátta Ginnyt, amint könnyáztatta arccal térdel az apja holtteste mellett, és bizalmatlanul őt nézi.
Harry oda akart lépni a barátaihoz, és átölelni őket, de jól tudta, hogy ezt az első lépést nem teheti meg.
- Sajnálom – rebegte nekik, és zavartan hátrált egy lépést. Nem tudta, mit tegyen. Elcsigázott és fáradt volt – Ha szükségetek lesz rám, a közelben megtaláltok…
Hermione ekkor kilépett a romok mögül, és a sírástól reszketve átölelte Harryt. Hamarosan Ron és Ginny is csatlakozott hozzá. Harry megkönnyebbülten csukta be a szemét. Ott álltak, halál és pusztulás közepén, de ezek az emberek mégis hittek neki.
Pár másodperc múlva lenézett Pitonra, és a Lilből átalakult démonra. Most már Lupin is ott térdelt mellettük.
- Tudunk valamit segíteni? - szólította meg halkan Pitont, és kibontakozott az ölelésekből.
Piton felnézett rá, és vért köhögött.
- Talán – mondta rekedten – Be kell vinnünk a… - Piton hátranézett a szinte teljesen lerombolt épületre – Vigyük nyugalmasabb helyre.
Harry biccentett, és míg Hermione Lilt lebegtette, ő Pitonnak segített felállni.
- Megengedi, hogy elállítsam a vérzést a tüdejében? – kérdezte egy apró mosoly kíséretében. Piton felhorkantott, majd Harryre sandított.
- Furcsa lett a hajszíned, Potter – tért ki a válasz elől. Harry felvonta a szemöldökét, mert ilyen megjegyzésre számított a legkevésbé.
- Mégis, milyen?
- Nem is tudom – nyögte Piton, és furcsa, szűkülő hangot adott ki, mintha nevetni próbálna – kérdezz meg olyasvalakit, aki ismer más színeket a feketén kívül!
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Órákba telt, míg a sebesülteket ellátták, pedig szinte mindegyik gyógyítást Harry végezte el. Nem csak a külsején látszott: belülről is megváltozott. Immár tisztában volt vele, hogy milyen határtalan erővel rendelkezik, de bölcsen kitért minden kérdés elől, amivel Hermione túlságosan megközelítette a részleteket.
Mégis, mindenki látta, hogy más lett. Amikor a halál közeléből is visszahozott pár sebesült aurort, az emberek és a varázslények is kezdtek tisztelettel félrehúzódni az útjából. Harry megrémült ettől, és próbálta humorral elbagatelizálni a dolgot, mígnem rájött, hogy pontosan úgy viselkedik, mint Dumbledore.
Kerülte a társaságokat, és kerülte a kérdéseket, amelyekből szerencsére nem volt sok: a gyász fekete felhőként lebegett a Roxfort romjai felett.
Piton éjszakába nyúlóan megoldást keresett Lil bajára. A bájitaltanár rájött, hogy a fejlődő gyermek egyharmadrészt olyan tulajdonságokat hordozott, amitől felborult az egyensúly. Szerette volna maga elrendezni a dolgot, de Lupin végül segített neki: olyan bájital módosított változatát használták, ami megakadályozta, hogy egészséges anyától és vérfarkas apától születő gyermek anyja elkapja a farkaskórt. Tonks is ilyet szedett, ezért a mágiaügyi miniszter értett a dologhoz. Éjfélre elkezdtek eltünedezni Lil arcáról a pikkelyek, és hamarosan visszatért az emberi alakja is. De még sokáig nem tért magához.
Nemsokára ellepték a Roxfortot a halottak és az élők hozzátartozói, majd a varázsvilágban elterjedt a hír, hogy Harry Potter legyőzte Voldemortot az utolsó csatában. Furcsa hangulat szállta meg a kastély romjait. A langyos nyári éjszakában többen tábortüzeket gyújtottak a kastélyparkban, és így virrasztottak az elesett hősök emlékére.
Mrs Weasleyt Bill, Ron, és Ginny fogadta, majd nemsokára megérkeztek az ikrek, Charlie, és Percy is. Harry és Hermione sokáig nézték őket távolról, amint a tűz körül ülnek, és figyelték, ahogy egyikük-másikuk néha hangosan felzokog. Percek teltek el, míg oda mertek menni hozzájuk, de nem sokkal ezután már együtt könnyeztek Mrs Weasleyvel.
Harry bátorítóan magához húzta Ginnyt, és a tűz lángjaiba meredt. Mrs Weasley sokáig szipogott, majd Harryhez fordult, csodálkozva fürkészve az arcát.
- Mégis… - kezdte remegő hanggal – Hogyan lett fehér a hajad, drágám?
Harry arcán egy halvány, keserű mosoly suhant át. Mióta Piton felhívta a figyelmét a „furcsa hajszínre", nem mert tükörbe nézni, mígnem Hermione pár órája letámadta egy reflektáló bűbájjal. A haja hófehér lett, de valahogy nem ütközött meg rajta.
- Nem tudom – válaszolta őszintén – Volt egy-két… nehézségem, de ez nem túl nagy ár.
Erre egyikük sem válaszolt, csak csendben bólogattak.
Fred és George pár perc múlva halkan dúdolni kezdett valamit: Harry felismerte egy régi, keserű-vidám ballada dallamait, aminek nem tudta a szövegét. Észrevette, hogy más tábortüzek is átveszik az éneket, és a halk dallam belekeveredett a romok felett kavargó szélbe.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------
Percek múltán észrevétlenül felállt a tűz mellől, és egy egészen más máglyához sietett. A kastély túlsó felén, közel a tóhoz egy főnixmadár pihent egy sötét halom tetején. Fawkes ragaszkodott hozzá, hogy ő maga gyűjtse össze a máglyát a férjének, és Harry magára hagyta őt.
Pontban éjfélkor ért oda a kész halotti máglyához. Fawkes trillázva köszöntötte, majd a vállára szállt. Harry odalápett a halomba rakott fehértörzsű fákhoz, és megérintette Dumbledore holttestét.
- Rendben lesz – ígérte halkan Fawkes-nak és saját magának is – Rendben lesz minden…
Azzal hátralépett, és egy bűbájt mondott ki a máglyára. Kék lángok martak a fákba, és lassan elborították Dumbledore testét is. Percekig lélegzetvisszafojtva vártak, mígnem Harry halk csipogást hallott, és egy madarat vett észre a lángok világos kontúrjában.
Felkacagott, és Fawkes énekelni kezdett. A madár a tűzben kitárta a szárnyait, és nőni kezdett: nemsokára elérte szokásos méretét. Ekkor kirepült a lángokból, és Fawkes is a levegőbe rugaszkodott.
Harry leült a földre, és nézte a boldogan keringő főnixeket. Nevetett, majd lassan elgondolkozott. Emlékezett Dumbledore varázslatára, amivel újból emberré változott, de nagy árat kellett fizetnie érte… Most szótlanul figyelte a madarakat: a szárnyaik ívét, a repülés kecsességét, és lassan furcsa érzés fogta el. Úgy érezte, mintha belelátott volna a valódi természetükbe. Az érzékei kiélesedtek, és újdonsült képességeivel meglátta a mágiát a puszta formák mögött.
A szél belekapott a hajtincseibe, és a megértés lassan eltöltötte. Benne volt Voldemort ereje. Minden tudását birtokolta, amit a sötétségről szerzett, de neki uralma volt felette. Tudta, hogy képes úgy meríteni a sötétből, hogy közben a világosban marad.
Amikor a két főnix leszállt a földre, és biccentettek Harry felé, a fiú felállt, és elővette a pálcáját.
- Ennél többet is tehetek – mosolygott rájuk, de kérdést nem tett fel. Furcsa, lüktető bűbájt küldött a két madárra.
Tudta, hogy mit csinál, és valószínűleg Dumbledore is, mert visszatartotta Fawkest attól, hogy elmeneküljön. Harry látta a varázslatok összeágyazódó fonalát, és észrevette, hogy hol van a kényszer, ami madár-testbe parancsolja őket. Az akaratával átformálta a bűbájokat: újakat teremtett, sokat kidobott, és akár egy kertész, megtisztította az emberi valójukat a főnix-jegyektől. Dumbledore-ral különösen sok gondja volt: a varázsló bonyolultsága még őt is meglepte. Érezte a mérhetetlen fehér mágiát, amivel a mágus bír, és halványan elmosolyodott erre. Egy csepp sötétséget sem talált benne.
A két madár ekkor átváltozott, és nemsokára azok az emberek álltak Harry előtt, akiket megismert tavaly az Időtlen Idők Erdejében.
Elanor szava elakadt, Dumbledore pedig csillogó szemekkel nézett Harryre, miközben a felesége a nyakába vetette magát. Majd ő is felkacagott, és átölelte a boszorkányt. Harry kimerülve a varázslattól leült, és mosolyogva nézte, ahogy Dumbledore önfeledten felkapja és megpörgeti Elanort.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
- Mi történt délután? – kérdezte Harry halkan az igazgatót pár órával később, amikor Elanor magukra hagyta őket. Dumbledore és ő a Roxfort egyik félig lerombolt falán ültek, és a távoli tüzeket nézték. A mágus halkan kuncogott.
- Azon kívül, hogy hajszínt cseréltünk? – nézett rá Harryre a félhold-lencsék fölül.
- Nekem sosem volt barna hajam - jegyezte meg Harry felvont szemöldökkel, majd megköszörülte a torkát – Nos… Tudja, mire gondolok. Bizonyára nem azért változott akkor emberré, hogy megölesse magát…
Dumbledore az arcát fürkészte.
- Nem. Valóban nem – mondta, majd sóhajtott – Nos, az eredeti tervem az volt, hogy beváltom azt az ígéretet, amit Lil tett neked.
Harry meglepetten nézett rá, de nem kérdezte meg, hogy honnan tudja.
- De akkor… - kérdezte óvatosan – Miért nem ölt meg? Legyőzhette volna Voldemortot.
- Igen - biccentett Dumbledore – Valószínűleg legyőzhettem volna.
- És? – kérdezte Harry elcsukló hanggal – Miért nem tette?
Dumbledore ismét mosolygott.
- Te magad is tudod a választ, hiszen ismersz engem. Egy fekete mágust már legyőztem, és akkor is kénytelen voltam a sötétségből meríteni. De mint mondtam, a varázslatok megváltoztatnak mindenkit… Nem vehetsz úgy büntetlenül a sötétségből, hogy ne is kapnál belőle.
Harry biccentett, hogy érti.
- Te persze most már kivétel vagy – fűzte tovább a szót Dumbledore – Ép ésszel fehér mágus nem tudott volna minket visszaváltoztatni emberré… De nem is ez volt az ok, amiért nem támadtam Tom ellen. Belül el voltam szánva a teljes kárhozatra, de amint megláttalak, mindent megértettem, és megváltoztattam a tervem.
- Miért? Mi történt? – kérdezte Harry.
- Megláttam a szemedben a te árnyékodat – mondta Dumbledore – Inkább csak egy megérzés volt, aztán amikor a hajad el kezdett fehéredni, tudtam, hogy legbelül küzdesz Voldemort ellen. Amikor a közeledbe értem, a szemedben megfakult a vörös láng, és nem csak Tom gonoszsága áradt belőle.
Harry elhallgatott. Nézte, amint az igazgató dudorászva a köpenyébe nyúl, és elővesz egy adag citromport.
- Kérsz? – kérdezte Harryt, mire ő bólintott. Pár percig egyikük sem szólt, aztán Harry törte meg a csendet.
- Tom itt van bennem – jegyezte meg mellékesen – Az emlékei. Az érzései. Mélyen elzárva, de itt van.
- Óh igen, tudom – válaszolta dudorászva Dumbledore, és töltött még egy kis citromport a tenyerébe – Nem aggaszt különösebben. Nézz csak magadba, és észre fogod venni, hogy tökéletes a kontrollod.
Harry biccentett, és ismét hallgattak.
- Egyébként jó lenne, ha Albusnak szólítanál – fűzte tovább a szót Dumbledore – Csak tizenöt évvel vagyok idősebb nálad!
Harry elmosolyodott, és a tábortüzeket nézte.
- Rendben van, Albus Wulfric Brian… ööö…Valamit kihagytam?
- Nem tudom, talán a Percivalt? Vagy az Aberforth másik neve volt?
Harry prüszkölt egyet, de aztán komoly arccal Dumbledore-ra nézett, és egy ideig hallgatott.
- Hiányzik? – kérdezte aztán halkan. Dumbledore futólag megdörzsölte a szemét.
- Úgy érted, az a makacs vénember? – nézett vissza rá, majd sóhajtott – Igen, nagyon. Ahogy azok is hiányozni fognak, akik ma meghaltak. Arthur… Kingsley… Bimba… Alastor… Túl sok név. Túl sok.
Harry elhallgatott, és a sóhaja beleveszett a szélbe.
- Ron és Hermione él – suttogta – És Ginny is. És Lil, Piton meg Lupin is. Nem tudom, de én annak örülök, hogy ők jól vannak…
Dumbledore biccentett, és a hozzájuk legközelebb eső tűz felé mutatott.
- Látom, Lil tényleg kezd jobb színben lenni – mondta, mire Harry hümmögni kezdett. Pitont figyelte, amint Lupinnal és Tonkssal beszélgetett a tűz lángjánál, és Lil alvó fejét az ölében nyugtatta.
- Piton jó ember – mondta kisvártatva – Kár, hogy Aberforth nem jött rá időben.
- Tudta ő azt – dünnyögte Dumbledore – De annyira szerette a lányát, hogy még magát Merlint sem engedte volna a közelébe.
Harry kuncogott a képtelen gondolatra, majd újra Dumbledore-hoz fordult.
- És maga… vagyis, te? Mihez fogtok kezdeni Elanorral?
Dumbledore hunyorgott, és elkalandozott a tekintete.
- Jó megint halandó embernek lenni – mondta lassan – És jó azt is tudni, hogy csaknem egy egész életünk van hátra. Olyan sok mindenből maradtunk ki, hogy alig győzzük majd bepótolni…
- Mire gondol? – vonta fel a szemöldökét Harry. Dumbledore kuncogott.
- A családalapításra – mondta, és a szemében vidámság bujkált – Lassacskán te is eltöprenghetnél a kérdésen!
Harry felnevetett a képtelen gondolatra, de a tekintete Weasleyék tábortüze felé siklott, és látni vélte az anyja mellett ülő vöröshajú lányt. Dumbledore követte a pillantását, de csak mosolygott, és nem szólt semmit.
Sokáig hallgattak, és Harry gondolatai lassan elkalandoztak.
- Ezt azért sajnálom – mondta, és a romokra pillantott – Minden odaveszett…
Dumbledore felvonta a szemöldökét.
- Ezt én nem mondanám! – rázta meg a fejét – Emlékezz csak vissza az Alapító Okiratra!
Harry meglepetten nézett rá, és kutakodni kezdett az emlékezetében. Majd idézni kezdett:
- „Bár heverjenek a kövek a puszta síkon, legyen szétszórva torony és fal, nem pusztulhat a kastély szelleme, míg kitart a Négy Ház ereje…" – Harry megakadt, és elgondolkozott – Ez azt jelenti, hogy négy varázsló újjá tudja építeni a kastélyt?
- Pontosan! – ragyogott Dumbledore szeme – Közös erővel, egy igen bonyolult helyreállító varázslattal, és kivételes varázstudással sikerülhet!
Harry felnevetett.
- Ó! Akkor mi jók vagyunk ebben. Beugrik majd Griffendél szerepére?
- Nem hagynék ki egy ilyen mulatságot – somolygott Dumbledore – Hmm, Lil valószínűleg elvállalja Hugrabugot, Perselus pedig, bármennyire is tiltakozik, Hollóhát leszármazottja… Szóval, már csak Mardekár szerepére kell keresnünk valakit – tette hozzá ártatlanul, és Harryt fürkészte. A fiú felsóhajtott.
- Óh, valahogy sejtettem – nevetett – Perselus odalesz az ötlettől.
- Perselus? – nézett fel Dumbledore hunyorogva – nem is tudtam, hogy ilyen jól kijöttök.
- Nem is! – tiltakozott Harry – Csak ha már téged tegezlek, igencsak nehéz leuraznom Pitont!
Dumbledore nevetett, majd összefűzte a karjait, és beleszippantott az esti levegőbe.
- Örülök, hogy itt vagy, Harry – mondta halkan – Már tizenhat éve is tudtam, hogy neked életben kell maradnod, és bíztam benned az utolsó pillanatig.
- Ebben te voltál az egyetlen – válaszolta Harry lehajtott fejjel – Magamat is beleértve.
Újból elhallgattak, és a csillagos eget nézték. Harry legbelül tudta, hogy sok szenvedésen, veszteségen és harcon hamar túlteszik magukat, és egy új, szebb világ virrad mindenkire a holnappal.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A Hősök temetését pár nap múlva, a Roxmortsban rendezték meg. Mindenki, aki elesett, a Minisztérium saját halottjának tekintette, és az életben maradt harcolók kísérték el őket az utolsó útjukra. Harryék már előző nap elbúcsúztak Gróptól, akit Hagrid a sárkányok és a kentaurok segítségével a Tiltott Rengetegben temetett el. A hivatalos temetésen Harry és Hermione is Mr Weasley koporsója mellett lépkedett, de Harry később megállt Draco Malfoy sírja mellett is, és maroknyi földet szórt rá.
A varázsvilág egésze kijött a temetésekre, és sokan sírtak Lupin beszédén. Amikor Harryt is a szónoki emelvényhez hívták, mindenki elhallgatott. Harry elsétált Lupin mellett, a kezében egy kis cetlit gyűrögetett, majd szembefordult a tömeggel. Végignézett a gyászruhában álló barátain, Pitonon, Lilen, és valahol a tömegben felfedezte Dumbledore-t és Elanort is. A varázsló rövidre vágta a szakállát, és összefonta a haját, így senki sem ismerte meg, Harry is csak egy pillantással jelezte, hogy látja őt.
Ezután a tekintetével végigfutott a többi ismerős-ismeretlen arcon, és beszélni kezdett.
- Mindannyian vesztettünk el valakit – mondta – Nem akarok hosszú beszédet mondani. Nem akarom elmondani, hogy egytől egyik remek emberek voltak, mert ezzel mindannyian tisztában vagyunk. Minden, amit mondtatok az, hogy ezután már nem lesz több gyilkosság, és nem lesz több halál, amit Tom Denem, közismertebb nevén Voldemort számlájára írhatunk.
Tartott egy kis szünetet, és végignézett az embereken. Észrevette, hogy koboldok és kentaurok álltak meg a háttérben, hogy figyeljék a beszédet, és Hermione mellett lapított fülekkel megjelent Dobby is. Harry rájuk mosolygott, és folytatta:
- A Roxfort falai ugyan leomlottak, de az iskola, ami az egész világunkat jelképezi, jövő szeptemberben ismét állni fog, ezt megígérem. Szeptember elsején el fog indulni a Roxfort Expressz, és tanárok fogják várni a diákokat. Semmi nem fog változni, egyedül a mágiatörténet tananyaga egészül ki egy új fejezettel, hogy senki se felejtse el azokat, akik az életüket adták a harcban.
Azzal lelépett az emelvényről, és visszasétált Ron mellé. Érezte a zsigereiben, hogy bár egy szó sem hangzott el, sokak megkönnyebbültek a beszédétől.
Amikor szétszéledt a tömeg, Ginny belekarolt, és együtt sétáltak el a síroktól. A szeme sarkából észrevette, hogy Piton és Lil kézenfogva elsétálnak a temető melletti parkba. A világ lassan vissza fog térni a normális kerékvágásba, ezt érezte. Harry vetett egy bátortalan mosolyt Ginnyre, aki letörölte a könnycseppeket az arcáról, és visszamosolygott rá.
-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-
Piton és Lil eltávolodtak a tömegtől, és a park árnyékos ligetébe húzódtak, a boszorkány unszolására. Piton engedett a kérésnek: az utóbbi pár napban Lil „szokatlanul együttműködőnek" látta őt.
Lil végül hatalmas lendülettel leült a fűre, és Piton rövid tétovázás után csatlakozott hozzá. Sőt, tőle szokatlan nyíltsággal hátulról átkarolta, ő maga pedig a fának dőlt.
- Na, hogy van a kisfiam? – mormogta Lil fülébe, aki majdnem elnevette magát a jelenetre.
- Ó, ő jól – kuncogta – Az anyja viszont pocsékul, nehezen bírom azt a vérfarkasos löttyöt!
- Majd elmúlik – mondta Piton, aztán mindketten elhallgattak. Kisvártatva azonban ismét Piton törte meg a csendet.
- Csak nem amiatt az egyharmad miatt aggódsz még mindig?
Lil hátranézett Piton arcába a válla felett
- Az az egyharmad… Voldemorttól származik – mondta halkan – Nem tudom, mi lesz ennek a vége.
- Ugyan már – nyugtatta Piton – A te egyharmadod pont semlegesíti Voldemort egyharmadát, ez ilyen egyszerű. És egyben ez a szakvéleményem is.
Lil eljátszott dühvel csípőre tette a kezét.
- Az enyém semlegesíti Voldemortét? – firtatta – Ezek szerint a gyerek pont olyan lesz, mint te?
Piton először komoly arcot vágott, majd az ajkára apró mosoly húzódott.
- Erre akartam kilyukadni,
- Miből gondolod, hogy ez megnyugtat engem? – kacagott fel Lil – Ó, te önző, álnok…
- Miért, jóképű vagyok és okos, nem? – vágott közbe Piton rezzenéstelen arccal.
- … nagyképű, okostojás, gonoszkodó, görbeorrú…
De Lil nem folytathatta tovább az angol szókincsének a fitogtatását, ugyanis Pitonnak egészen más tervei voltak a boszorkány ajkaival.
o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-
A Roxfort Expressz aznap este indult, sokkal több kocsival, mint általában, hogy a gyászolókat is haza tudja vinni. Harry, Ron, Ginny és Hermione találtak egy teljesen üres fülkét, amit gyorsan el is foglaltak. A Weasley-gyerekek még hordták a gyászszalagot, ahogy Harry és Hermione is, de most először nem esett szó köztük Arthur Weasleyről.
Harryt elfogta a régi érzés: ismét vége lett egy évnek. Az utolsónak. Immár a bizonyítványa is a táskájában volt, és bár a RAVASZ vizsgákra várni kellett, ő nem sokat törődött a jövővel. Ahogy kifutott a vonat a pályaudvarról, sokáig hallgattak, csak élvezték a pillanatnyi nyugalmat.
- Mikor jönnek meg a RAVASZ eredmények? – kérdezte Ron Hermionét, de Harry tudta, hogy barátját nem igazán érdekli: egyszerűen csak nem akar arra gondolni, hogy úgy kell hazamennie, hogy az apja már nincs többé.
- Augusztus elejére ígérték – válaszolta Hermione – De nem tudom, hogy betartják-e a határidőt. Harold Hopkins pontjait sehová sem számítják bele.
- Pedig úgy tudom, elég magas pontszámot kaptál tőle bájitaltanból – jegyezte meg Harry somolyogva.
- Honnan tudod? – nézett fel Hermione, aztán egy halk „Óh"-t hallatott. Harry hosszas vívódás után tegnap elárulta nekik, hogy Voldemort emlékeinek egy részét is magában hordozza. Hermione akkor megkérdezte tőle, hogy mit kezd a véres emlékekkel, de Harry hallgatott. Nem akarta elmondani annak a szimbiózisnak a lényegét, amely létrejött kettejük között, mert tudta, hogy halálra rémítené a barátait.
Ő tudatában volt az erejének, és immár ismerte magát. Tudta, hogy az emlékek nem fognak gondot okozni.
- Örülök, hogy te is velünk töltöd nyár egy részét – fordult a lány felé, témát váltva – Én mondjuk csak addig leszek Ronéknál, amíg nem találok egy valamirevaló lakást…
- Tényleg, miért nem jó neked a Grimmauld tér? – fordult hozzá Ron – Segítenénk rendbetenni, és jövőre talán mindhárman Londonban leszünk, úgyhogy akár lakhatnánk együtt!
Harry megfontolta, majd biccentett.
- Nem rossz ötlet – dörmögte, és Ginny felsóhajtott mellette.
- Jó nektek – mondta – Nekem még lesz egy évem itt…
- Örülj neki – mosolygott Harry – Ez a legjobb hely a világon… Bár jelenleg kissé romos.
Ekkor viszont kopogtak a kupé ajtaján, és Lil kukucskált be.
- Micsoda véletlen! – hazudta – Hát itt vagytok?
Harry elmosolyodott.
- Csak nem csatlakozna? – nézett a nőre, mire az biccentett.
- Ó, de. Csatlakoznánk – mondta Lil vigyorogva, és maga után húzta a cseppet sem lelkes Pitont. A griffandélesek összenéztek, de egyikük sem szólt egy szót sem.
- Na és… Hova tartanak? – kérdezte meg udvariasan Harry, aki szinte biztos volt benne, hogy Piton a diákkora óra most használja először ezt a vonatot. Lil ellenben nagyon lelkesnek tűnt.
- Hát, először Londonba megyünk, aztán nászú-
- Elutazunk – vágott közbe Piton – Elutazunk egy hétre, általad ismeretlen helyre, Potter – tette hozzá Piton, de az ajka vészesen megrándult. Harry lassan biccentett, és összenézett Ginnyvel.
- Nos… ez esetben nem játszanak velünk robbanós snapszlit? – kérdezte Ginny felvont szemöldökkel, mire két választ is kapott.
- Nem – szögezte le Piton.
- Naná! – jelentette ki felvillanyozva Lil – Tényleg felrobbannak a lapok?
Harry halkan felkuncogott, és mosolyogva nézett végig a barátain. Egy éve még nem gondolta volna, hogy idén is itt fog ülni, és hazafelé tart, Weasleyékhez. Elkezdett szívből örülni annak, hogy él, és hogy mindannyian életben vannak. Csak nézte az elsuhanó fákat, és az arcát a fülkébe besütő napba tartotta.
Ebben a pillanatban tudta, hogy az ő története nem itt ér véget. Ellenkezőleg: minden, ami fontos, még csak most kezdődik.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
A/N: Hát, ennek a történetnek viszont itt van vége. Örülök, hogy elolvastátok, és remélem, hogy most azok is megtisztelnek egy rövid véleménnyel, akik eddig nem írtak! Tényleg, csak pár szó… kíváncsi vagyok, hogy hányan olvasták. :)