1. fejezet

Shinganshina 844. szeptember 15.

Levi nyugodt, rezzenéstelen arccal sétált végig Shinganshina főutcáján, csendes háttérzajnak véve az utca két oldalán sorakozó dühös, szitkozódó tömeget. Igazából nem is nagyon foglalkozott velük, épp most vesztette el a két legjobb barátját (az egyetlen barátait), akik már-már a testvérei voltak jelen pillanatban csupán egy valaki érdekelte: a fia. Fogalma sem volt, hogy hogyan mondja el neki a lehető legkíméletesebben, hogy a kedvenc "nénikéjét" és "bácsikáját" megölték. Akárhogy is végződik, a kölyök mindenképp összefog törni... - gondolta szomorúan, és csak remélni tudta, hogy nem hagy benne túl mély nyomot. Míg gondolatai gyötörték, addig visszaérkeztek a Felderítő Egység főhadiszállására, ahol aztán bevezette a lovát az istállóba, majd útnak indult a szobájába, amin pár napja még Farlannal és Isabellel osztozott. Picsába! Mindenről ők jutnak eszembe... - gondolta dühösen, miközben elővett pár tiszta ruhát és elindult a közös zuhanyzóba, hogy végre meg fürödhessen. Hagyta, hogy a meleg víz lemossa a testét, és valamennyire enyhítse a lelkét. Miután végzett, felöltözött, és visszaindult a város felé, még mindig mélyen a gondolataiba merülve. Nem figyelte merre megy, csak hagyta, hogy a lábai és az ösztönei elvigyék az úti céljához: egy kis, emeletes házhoz a Mária fal közelében. Nem zavarta, hogy kopogjon, egyszerűen csak belépett a ház ajtaján. Belül rögtön egy szoba terült el, ami konyhaként, ebédlőként és egyben nappaliként szolgált. Középen volt egy asztal, négy székkel körülvéve, mellette körülbelül egy méterre, az ajtóval szemben egy tűzhely, a tűzhely mellett egy konyha szekrény alsó része helyezkedett el, fölötte a falra tehető felső része, és a sarokban egy kis mosogató, ami jelenleg üresen állt. A bejárati ajtótól balra egy falépcső vezetett felfelé, a lépcsőtől körülbelül egy lépésnyire egy nagy ablak helyezkedett el, az ablak előtt pedig egy ócska, piros fotel volt, amiben egy szakállas, barna hajú, mogyoróbarna szemű, az ötvenes évei elején járó férfi ült, aki felpillantott, amint meghallotta hogy nyílik az ajtó.

- Ah, Levi! Örülök, hogy látlak!

- Hello, öreg. - köszönt vissza Levi, már nyitotta a száját, hogy feltegyen egy kérdést, de a férfi megelőzte, jól tudván mit akar kérdezni.

- A szobájában - mondta gyengéd mosollyal az arcán. Levi bólintott, majd elindult felfelé a lépcsőn. Odafent egy szűk folyosó volt, mindkét oldalán egy-egy ajtó és ablak, de Levi-t a lépcsővel szembeni ajtó érdekelte. Odament, majd halkan, de határozottan bekopogott.

- Gyere be! - mondta vidáman egy vékony, gyermeki hang, és Levi engedelmeskedett. Belépett az ajtón a kis szobába. A szoba túlsó felén, bal oldalt az ablak alatt megpillantott egy kisméretű, egyszemélyes ágyat, ami mellett egy kopott kis éjjeli szekrény foglalt helyet. A terem másik oldalán egy ruhás szekrény, valamint egy kis könyves polc . Az ágy tetején egy hat-hét év körüli, szőke hajú, kék szemű kisfiú ült, a kezében egy könyvvel. Amint meglátta Levi-t, felcsillant a szeme.

- Mama! - kiáltotta, miközben sietve félre tette a könyvet, majd felpattant az ágyról és belerohant a férfi várakozó karjaiba. Levi szorosan átölelte őt és lágy csókot nyomott a fejére. Egy ritka megnyilvánulása a szeretetnek, ami csakis egyedül a fiát illette.

- Szevasz, kölyök! Hogy vagy? - kérdezte a már megszokott színtelen hangon, de a tekintete egészen ellágyult.

- Most már sokkal jobban! - mondta mosolyogva a kisfiú.

- Miért? Történt valami? Beteg voltál? - kérdezte Levi egy cseppnyi aggodalommal a hangjában. A kisfiú mosolyogva megrázta a fejét.

- Nem, csak hiányoztál! - válaszolta, majd szorosabban átölelte a nyakát, és megcsókolta az arcát. Levi-t megszúrta a bűntudat, pedig nem ő tehetett róla. Két héttel azelőtt látogatta meg a fiát, hogy Erwin és a kis csapata, akiket magával vitt a Földalatti Városba, elfogták őt, Farlan-t és Isabel-t. Azóta három hónap telt el, ami azt jelenti, hogy három és fél, csak nem négy hónapja nem látták egymást. Most, hogy belegondolok, csodálkozom, hogy az öreg nem kérdezett semmit. Lehet, hogy tudja? Valószínű. Elvégre nem kis dolog, hogy a Felderítő Egység bevesz magához három alvilági bűnözőt... És ki más lehetne, mint a Földalatti Város leghírhedtebb bűnözője és két társa?

- Hol voltál ilyen sokáig, mama? És hol van Farlan bácsi és Isabel néni? - fia kérdései hozták vissza a valóságba. Lehunyta a szemét és sóhajtott. Itt van. - gondolta.

- Volt egy kis dolgom a Felderítő Egységnél - a Felderítő Egység hallatán a kisfiú kék szemei majdnem annyira felcsillantak, mint mikor meglátta az anyját. - Ami a Farlan-t és Isabel-t illeti... - Levi elhallgatott, és félrenézett. Nem tudott most a fia szemébe nézni, ugyanis kezdte érezni, hogy az érzelmek megfojtják belülről.

- Mama? - Levi mély lélegzetet vett és összeszedte magát.

- Elmentek - mondta.

- Miért? Hová? Nekem miért nem szóltak? Miért nem búcsúztak el? - kérdezte a fiú, és minden egyes szónál egyre több könny gyűlt a szemében, az ajkai pedig egyre inkább remegtek.

- Armin... - morogta Levi a nevet, amit Isabel adott a fiának.

- Miért, Mama?! - követelte a most már zokogó Armin.

- Mert ők sem tudták. Ha tudták volna, akkor biztosan elbúcsúznak tőled - mondta Levi, igyekezett emlékezni a hangsúlyra, amivel Isabel és az öreg Arlert nyugtatták a kisfiút amikor sírt, közben pedig próbálta a lehető leggyengédebb szavakat felhasználni. Armin nagyon okos fiú volt főleg a korához képest, így hamar rájött, hogy mit jelentenek az anyja szavai, és még keservesebben kezdett sírni. Levi nem tehetett mást, minthogy szorosan átölelte őt, és hagyta, hogy kisírja bánatát.

844. november 3.

Levi dühöngött, nem tudta elhinni. Miért pont ma?! Az összes kibaszott nap közül miért pont a mai?! Shadis elhalasztotta az előző napi megbeszélést, ami így pont Armin kilencedik születésnapjára esett, Levi legnagyobb haragjára. Ha látogatási napra esik, akkor egye fene, túléli, de hogy pont a fia születésnapja?! Levi kopogás nélkül berontott a parancsnok irodájába, ahol már ott ült Erwin, Mike, Hanji és Shadis. Mindannyian döbbenten néztek rá. Jól tudták, hogy Levi-nak nem kenyere az illem és az udvariasság, de most még a szokásosnál is durvábbnak tűnt.

- Ajánlom, hogy fontos legyen öreg, különben kinyírlak! - morogta alacsony, veszélyes hangon.

- Valami baj van, Levi? - kérdezte kíváncsian Erwin.

- Nem a te dolgod, csak essünk már túl ezen kibaszott szarságon! - förmedt rá a fiatalabb férfi. Néhány pillanatnyi döbbent, néma csend után Shadis megköszörülte a torkát, mielőtt belekezdett.

- Most, hogy Levi is itt van, elkezdhetjük. Hanji? - kérdezte a tudóshoz fordulva akinek hirtelen felcsillant a szeme. Levi jól tudta, hogy ez mit jelent, így mielőtt a nő belekezdhetett volna a monológjába közbeszólt.

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy ennek az elmebeteg idiótának a hülye kísérletei miatt rángattál ide? - kérdezte összeszorított fogakkal.

- Hé!

- De igen.

Levi néhány pillanatig csak állt és üres tekintettel bámulta a parancsnokot, majd egyszerűen sarkon fordult, és kiment az irodából, négy meglepetten pislogó embert hagyva maga mögött. Tch... Nem hiszem el! Amiatt az elmebeteg őrült, és a hülye óriásai miatt kések Armin születésnapjáról! - mérgelődött magában az alacsony férfi, miközben útban volt az öreg Arlert házához, ahol a fia lakott. Levi hálás volt az öregnek, hogy vigyáz a fiára míg ő távol van. Sajnos a

bűnözői élete miatt a fiú nem lehetett vele még úgy se, hogy ha a felszínre költözik, ugyanis a Katonai Rendőrség jól ismerte őt, igaz most már nem érhettek hozzá, hisz ő maga is katona lett, de most meg ezért nem vehette magához Armin-t. Ráadásul az öregtől sem akarta elszakítani. Olyanok voltak, mint egy nagypapa és az unokája; sőt, eképp is bántak egymással. De legfőbb oka mégis az volt, hogy nem bízik Erwin-ben. Elvégre úgy vette rá, hogy csatlakozzon az egységhez, hogy a barátai életével fenyegetőzött. Ki tudja mire használná fel a fiát, ha tudna a létezéséről?