2. fejezet: Harry Varázslóországban
A hoppanálás után még sokáig ölelte Ginnyt. A hányinger már nem kínozta úgy, mint az első alkalmakkor, de a lánynak erről nem szólt. Egyrészt Ginny túlontúl gyakran támadta le a varázslás előnyeinek ecsetelésével, másrészt egyikőjüknek sem volt ellenére ez a fajta közelség.
- Itt volnánk – jelentette be a lány az izgatottságtól, na meg a Harry ítélete miatti félelemtől kissé reszkető hangon. – Az Odú.
Ha Harryt megkérdezik, milyennek képzeli a helyet, ahol Ronald Weasley felnőtt, egész biztosan nem azt válaszolja: „rozzant, girbegurba torony, ami leginkább egy agyonfoltozott nadrágra hasonlít, mellesleg pedig ellentmond a statika összes törvényének." Weasley ugyanis nem származhatott ilyen környezetből. Körülötte mindennek ellenségesnek és kegyetlenül racionálisnak kellett lenni, amilyen – Harry szerint – ő maga is volt. És Ginny. A lány éveken át elfojtott és vasakarattal tartott kordában minden olyan tulajdonságot, ami nem illett a „háború hősnőjéhez", most pedig mellette próbálta újra megtanulni a szertelenséget és gondtalan jókedvet, ami egykor a sajátja volt. „Összehasonlíthatatlanul egyszerűbb lenne, ha közben nem játszaná a varázslóvilág kerítőjét."
Ginny ujjai fonódtak a csuklójára. – Milyen?
- Petunia ízlésének túl varázslós lenne – felelte Harry kitérően. - Ami azt illeti, kicsit az enyémnek is az. De – megszorította Ginny kezét – nem is lakni akarok benne, csak megnézem.
A lány csalódottan hajtotta le a fejét.
- Sajnálom – vont vállat Harry. – Megátalkodott, földhözragadt mugli vagyok. Nekem ez olyan, mintha… - Megfelelő hasonlat után kutatott. - Az egyik Little Whinging-i moziban néha régebbi filmeket is adnak. Úgy négy-öt éve, nyáron egy héten át meséket vetítettek. David egyik este elvitte a húgát, én meg elkísértem őket. Vernon akkor készült először üzletet kötni Mallterékkel, és úgy gondolta, jobb, ha nem is maradok a házban, mert úgyse bírnék nyugton ülni a szobámban. „Tégy úgy, mintha nem is léteznél!" – dörmögte szigorú arccal, a nagybátyját utánozva. Hányszor hallottam ezt…
- A mozinál tartottál – emlékeztette Ginny, aki egyelőre képtelen volt kihámozni a történetből a tanulságot.
- Igen… - Elindultak az Odú felé. – Szóval, kivételesen hajlandóak voltak egy apróbb anyagi áldozatra, még ha ez azzal a megbocsáthatatlan következménnyel járt is, hogy netán szórakozni fogok.
- Mi volt a program? – érdeklődött Ginny vidoran. Harry hangszínéből és fancsali ábrázatából sejtette, hogy valami kedvezőtlen fordulat jön.
- Alice Csodaországban. – Felsóhajtott. – Dudley meg a haverjai hetekig rajtam röhögtek, bár arra számítottam is… Az a rajzfilm… nyomasztó volt. Már ott, a nézőtéren ülve utáltam. Szörnyű volt az a meghatározatlanság; hogy a téged körülvevő világ csak valami folyton alakuló massza, ami mindig kívülrekeszt az aktuális törvényein.
- Ó! A tizenkét éves Harry nagyon bölcs volt – bólogatott Ginny nevetéssel küszködve.
Harry az ajtóhoz érve megtorpant, visszahúzta a lányt is, és megcsókolta. Ginny pár pillanatig kábán nézett rá. – Felkészültem – mosolyodott el a fiú. - Mehetünk.
- Ormótlannak érzem magam és rémesen ügyetlennek. Olyannak, akitől mindent óvni kell. – Valóban nem mert volna megérinteni egyetlen tárgyat - még az egészen ártalmatlannak tűnő teáskannát – se a konyhában. – Úgy tűnik – megborzongott -, súlyosbodott az Alice-szindrómám.
Alacsony, dundi asszony hátrált be a helyiségbe hatalmas kosár mosott ruhát cipelve. Mikor megfordult és észrevette Harryéket, a terhét sietősen az asztalhoz vitte, megtörölte a kezét a kötényében, majd széles mosollyal, az álmélkodástól tágra nyílt szemekkel a vendéghez lépett.
- Jaj, bocsáss meg, drágám! – mondta megilletődve néhány pillanat múlva. Harry türelmesen kivárta, hogy megszólaljon, már csak azért is, mert nem szokott hozzá, hogy valaki így nézzen rá, ezért aztán nem is tudott mit kezdeni egy efféle szituációval. – Dehát… mindig kimegy a fejemből – ideges kis nevetés kíséretében megütögette a homlokát -, hogy amikor Ginny Harryt emlegeti, Harry Pottert kell érteni alatta. – Megragadta a fiú kezeit. – Isten hozott! Molly Weasley vagyok.
- Harry Potter – felelte Harry sután. – Nagyon örülök. – Furcsa volt úgy bemutatkozni, hogy az asszony alig pár másodperce közölte, ki ő. – Köszönöm, hogy meghívtak, és remélem, nem okoz majd kellemetlenséget az ittlétem. – A tekintete a felsőbb szintek felé kanyargó, szúette lépcsőre tévedt.
Mrs. Weasley követte a pillantását. - Ron nem sokkal Ginny után elment hazulról. Azt hiszem – a hangjában nyoma sem maradt a gyengédségnek, amivel Harryhez beszélt -, nem is tervezi, hogy egyhamar a szemünk elé kerül.
- Ha miattam van… - A fiú zavartan sandított Ginnyre. „Elfelejtett volna engedélyt kérni, hogy itt tölthessem a hétvégét?" Nem. Tisztán emlékezett, hogy a lány azt mondta, a szülei szívesen látják.
- Dehogy, kedvesem! – Mrs. Weasley hessegető mozdulatot tett, és igyekezett ismét vidámnak tűnni, ami azonban minden eltökéltsége dacára, meddő kísérletnek bizonyult.
Fülsértő nyikordulással kivágódott a folyosóra vezető ajtó, és kopaszodó, szemüveges férfi masírozott be a konyhába, átszellemült arccal magyarázva, nyomában egy hosszú hajú betegesen sápadt fiúval.
- … és ahogy már korábban is mondtam, a fő problémát a motor okozza. Nem bírok rájönni, mi lehet a hiba. Talán a szelpekek…
- Szelepek, apa.
- Persze, persze, szelepek – bólogatott a férfi szórakozottan. (A gondolatai láthatóan nem ragadtak le a motorbütykölésnél.) – Nocsak! – Mr. Weasley csak mikor kis híján nekiütközött, vette észre Harryt. (A fiának már jóval előbb feltűnt a vendég jelenléte, de ez épp olyan kevéssé bizonyult méltónak az érdeklődésére, mint a „szelpekek".) - Harry, igaz? Nem úgy volt, hogy pénteken érkezel? – Derűs értetlenséggel pillantott a lányára, majd a feleségére.
- Arthur… - csóválta a fejét Mrs. Weasley.
- George Weasley. – A hosszú hajú fiú futólag megszorította Harry kezét. – Odafent leszek. Egy kicsit… - Elhallgatott és elgondolkodva meredt maga elé. – Tudjátok mit? Képzeljetek a végére, amit tetszik! Olvasok, pihenek… Rátok bízom – darálta színtelen, unott hangon. – Nem vagyok éhes, és uzsonnaidőben sem leszek – mondta még Mrs. Weasleynek, aztán otthagyta őket.
Ginny összepréselte az ajkait, az anyja szaporán pislogott, Mr. Weasley pedig levette a szemüvegét, a zsebéből kopott, kockás zsebkendőt rángatott elő, és törögetni kezdte a lencséket.
Harry sokért nem adta volna, ha ismeri a láthatatlanná válás technikáját. „Ha mást nem is, ezt az egyet biztos elsajátítom" – fogadkozott.
Ginny végül összeszedte magát. - Apa, mit művelt Ron?
„Ez se szerencsés irány, édes."
- Hogy Ron? – A férfi mintha álomból riadt volna fel. – Molly?
Mrs. Weasley gyorsan hátat fordított a férjének. - Oh… Nézzenek oda, mennyi holmi! - Megremegett a hangja. - Terítők, blúzok, ingek… Ginny…
- Jövök, anya.
Harry is ajánlkozott volna, de tudta, hogy ha tényleg csak teregetni kéne, azt Ginny vagy az anyja egyedül is seperc alatt elintézné. „Mrs. Weasley azt akarja elpanaszolni, mivel húzta ki a gyufát a fiacskája. Nekem… nincs menekvés." Szinte fuldoklott a házban, teret és friss levegőt kívánt, de udvariatlanság lett volna faképnél hagyni Mr. Weasleyt. „Mert az mégsem indok, hogy kedvem támadt tétlenül sündörögni Ginny szoknyája körül."
- … le fog mondani… Jobb is. – Mr. Weasley szakértően bólogatott, és továbblapozott az újságban.
Harry úgy érezte, ideje megkísérelni valami társalgásfélét. Lehetőleg kevésbé egyoldalút, mint az eddigi volt. (Mr. Weasley a Reggeli Próféta cikkeiből szemezgetett, ő pedig egyre inkább kétségbeesett, amiért képtelen volt érdemi megjegyzést fűzni a felvillantott témákhoz.) „Ez van, ha az ember felkészületlenül merészkedik törzsgyökeres varázslók barlangjába. Mivel a hozzászólással úgysem boldogulok, tájékozódom" – határozta el.
- A miniszter…
- A miniszter egy barom. – Magas, szarukeretes szemüveget viselő fiatalember bukkant fel a kandallóban felcsapó zöld lángok között. Néhány hanyag – és igencsak ingerült - mozdulattal lesöpörte a talárjára tapadt hamut, a táskáját pedig ledobta a Harry melletti székre, és zavartalanul folytatta a tirádát. Kizárólag Pitonnak meg a Főnix Rendjének köszönhetjük, hogy megnyertük ezt a háborút. Caramel szánalmas báb, és csakis azért maradhatott a kormány élén mostanáig, mert sohasem volt sem akkora befolyása, sem akkora tekintélye, hogy akárcsak megpróbáljon keresztbetenni a Rendnek.
Mr. Weasley eközben feltápászkodott, és nyugtatóan a fiú vállára tette a kezét. – Percy! Ő itt Harry Potter.
Percy, aki még kissé gyorsan lélegzett a felindultságtól, felvont szemöldökkel mérte végig a Harryt. – A Fiú, Aki Túlélte. Van fogalmad róla, mennyi munkánk fekszik abban, hogy távoltartsuk tőled a firkászokat?
„Sajátos indítás." – Ginnyn kívül egy varázsló vagy boszorkány se jelent meg a környékünkön…
- Hidd el, ott voltak. – Percy egy biccentéssel megköszönte a teát, amit az apja öntött neki, aztán az asztalra könyökölve Harryhez fordult. - Nem furcsálltad, hogy senki nem akar beszélni veled, fényképezkedni, kezet rázni…
Mr. Weasley kiment az udvarra, hogy utánajárjon, hol késik a felesége és Ginny. „Vagyis ellenőrzi sikerült-e megvigasztalni Mrs. Weasleyt."
- Hallottam, mi történt Little Whingingben – váltott témát Percy, miután az ajtó becsukódott. A tónusából kiérződött némi kíváncsiság, és a szükségszerűen vele járó, burkolt felszólítás.
„És az előbb felsoroltak egyikére vágysz?" Harrynek nem tetszett, ahogy másik nézte. A fiú kicsit közelebb hajolt, a szemeit összeszűkítette… szinte tanulmányozta őt.
- Öhm… És mondd csak! Te… auror vagy?
Percy csalódottan dőlt hátra. Maga elé húzta a csészéjét, és a mutatóujját szórakozottan futtatta körbe a porcelán peremén. – Nem. A Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályán dolgozom. – Harry döbbent tekintetét látva magyarázni kezdte. - Piton rendszere nem azt jelentette, hogy aki nem volt hajlandó aurornak vagy gyógyítónak állni, azt kirúgták a Roxfortból. Emellett… különösen, ha Rend-tagok gyerekéről volt szó, az igazgató tett bizonyos engedményeket. – Belekortyolt a teába. - Az újítások persze így is megszűrték a diákokat.
- Ginny említette, hogy sokan váltottak iskolát – bólintott Harry.
- A Mardekár-ház szinte kiürült. Az én évfolyamomból talán hárman maradtak, George-éból heten, Ginnyéből szintén, az akkori másodévesektől csak Amanda, Ron egyik barátja és Augustus Moon, az elnökhelyettes fia. Néhány halálfaló-csemete persze ottmaradt a kastélyban kémkedni. – A csészét a szája előtt tartotta, így mikor beszélt kissé eltorzult a hangja. – Informálták a szüleiket arról, pontosan mit oktatnak a felsőbbévesek óráin, mit osztanak meg velünk Voldemorttal és a tevékenységével kapcsolatban, milyen eszméket igyekeznek átadni nekünk… Furcsa úgy ülni az előadásokon, hogy tudod, a szomszédod aznap éjjel jelentést tesz róla, mit jegyeztél le, mi gondolkodtatott el, és ez alapján mennyire vagy „megkapható" vagy épp veszélyes. Tébolyodott játék volt, de azt hittük, képesek vagyunk irányítani, és minden nap végén nyertesként zárni a csatákat.
- Bolondok voltunk – mondta George síri hangon. Harry összerezzent ijedtében. „Ezek szerint mégse olyan rozoga az a lépcső. Hallanom kellett volna, hogy közeledik. Legyél éberebb, Harry!"
Mr. Weasley visszatért, és meglepetten torpant meg, mikor észrevette a kisebbik fiát. George ritkán örvendeztette meg őket önszántából a társaságával.
- Anyátoknak dolga akadt a kertben. Kérte, hogy ügyeljek a vacsorára. Remélem, így is ehető lesz.
George nem viszonozta a mosolyt, de mintha leheletnyi élet költözött volna a szemeibe. Az asztalhoz sétált, és lehuppant a bátyja mellé. - Milyen napod volt?
Percy újratöltötte a poharát, és öntött az öccsének is. – A francia nagykövettel tárgyaltunk a halálfalók kiadatásáról, aztán a norvég és a finn minisztert próbáltuk meggyőzni, hogy engedjék be az aurorjainkat az országukba… Kupor kikészült. Mostanság csak az olyan találkozókon vesz részt, ahol feltétlenül szükség van a főosztályvezető jelenlétére. Egyébként… Julia, Cedric és én végzünk minden munkát. – Fáradtan dörgölte a homlokát, de a szavai egyáltalán nem hatottak panaszkodónak. - Azt pletykálják, ha ennek a hercehurcának vége, Kupor visszavonul.
- Szerinted igaz?
- Nekem még nem említette. – Percy belekortyolt a vajsörbe, majd megrázta a fejét. - Míg nem mondja, nem adok hitelt az ilyen híreszteléseknek.
Mr. Weasley elfordult az üsttől, a fia széke mögé lépett, és megszorította Percy vállát. - Te lehetnél a legfiatalabb főosztályvezető az elmúlt…
- Százötven évben – segítette ki a másik egy sóhaj kíséretében.
Mr. Weasley mosolya igencsak halványra sikerült. Harry ezen nem csodálkozott. George közelében ő se bírt volna igazán vidám lenni. „Tapintatlanságnak érezném. – A szeme sarkából töprengve mustrálta a fiút. – Iszonyú teher neki, hogy nem vették le az ő válláról is a lélek nyűgét."
A kandalló és a gyertyák fénye aranyszínben fürdették a konyhát. Mrs. Weasley mosolyogva kínálta körbe a burgonyapürét, Ginny vidám csacsogása még a gondterhelt Percyt is megnevetette, Mr. Weasley töretlen áhítattal faggatta őt a muglik rejtélyes világáról. Minden olyan puha volt, csalogatóan otthonos, hívta, beburkolta… Ám Harry ódzkodott engedni a kísértésnek. Valahogy… olyan hamisnak tűnt az egész.
George, szája sarkában a szokásos gúnyos fintorral az asztal végébe húzódott, és a családjától elfordulva evett. „Elképesztően tehetséges volt – suttogta Ginny a könnyeit nyeldekelve. A buszmegálló padján ücsörögtek, nem messze a Privet Drive négytől. Az utolsó járat rég elment, senki sem járt arra, így bátran beszélgethettek. – Főleg Fre… Freddel együtt. Verhetetlenen páros. A miniszter a minket ért támadás után úgy nyilatkozott, óriási veszteség a varázslóvilágnak elveszteni két ilyen nagyszerű tudóst. Hülye Caramel. Mintha bármit is tudott volna róluk. Mintha képes lett volna felmérni… De abban igaza volt, hogy a dementorok nem csak egy lelket raboltak el."
Percy látszólag résztvett a társalgásban, de a szeme sarkából állandóan az öccsét figyelte. „Gyerekkoromban ki nem állhattam. Folyton a nyomunkban volt. Ellenőrzött, árulkodott… De később… Nélküle széthullott volna a családunk. Ami maradt, azt ő őrizte meg."
Harry komoran vizsgálgatta a vendéglátóit. „Én több leszek azáltal, hogy változom." Nem tehetett róla – és hangosan senki előtt nem mondta volna -, de meggyőződése volt, hogy így van. („Felfuvalkodott hólyag" – korholta magát időnként.) „Ők… olyanok, mint a tükörkép vagy a visszhang. Erőtlenek és üresek. Árnyak." Szégyellte magát érte, de tudta, hogy igaza van, hogy Weasleyék is szenvednek, és csak ímmel-ámmal próbálnak a mindennapokba – a valódi életbe - kapaszkodni.
- Nem ízlik, kedvesem? – Mrs. Weasley csalódottan nézett rá, majd a mennyiségét tekintve érintetlen ételre a tányérján.
Harry zavartan rázta meg a fejét. – Nem. Illetve dehogy, nagyon finom, asszonyom, tényleg, csak… elbambultam. Elnézést.
- Biztos furcsa neked közöttünk – jegyezte meg Mr. Weasley jóindulatúan. – Hisz most jársz először varázslóházban.
„Az étkezés attól még ugyanúgy zajlik. Tudja, uram, mással van baj. Nem tetszik ez a légkör." Harry rájött, hogy túl régóta bámulja a férfit. – Igen… - mondta gyorsan. - Kicsit gyámoltalannak érzem magam. Például, hiányzik a jó öreg elektromosság.
Ginny félbehagyta a Percynek mesélt anekdotát, és kapva a ragyogó alkalmon épp belefogott volna a mágia előnyeinek ecsetelésébe. Az apja azonban – Harry amúgy is neki szánta a célzást – megelőzte.
- Mindig is foglalkoztatott, mi teremti az áramot, és hogy az miből áll. – Éhes tekintettel meredt a fiúra. – Na meg… hogyan képes működtetni azt a sok különféle szerkezetet?
- Jaj, Arthur! – legyintett Mrs. Weasley kedélyesen. – Csak nem képzeled, hogy ezekkel a dolgokkal minden mugli tisztában van. Harry se kéri tőled, hogy avasd be a Lángnyelv Whisky gyártásának folyamatába.
„Mivel sejtelmem se volt, hogy olyasmi létezik." – Tulajdonképpen, nemrég tanultam erről. Tehát, ha szeretné, elmagyaráz…
A helyiségben – és ez már nem csak az ő fantáziálása volt – megfagyott a levegő. Az udvarra vezető ajtóban (Harry az evőeszközök csörömpölésétől meg se hallotta, hogy kinyitották) Ron állt. – Oh… Mégse sikerült elég későn hazaérnem.
- Csukd be! Bejönnek a molylepkék – mondta Mrs. Weasley ridegen.
A fiú engedelmeskedett, aztán elmotyogott egy „ha megbocsátotok" – ot, és elindult az emeletre vezető, nyaktörően meredek lépcső felé.
- Hol jártál? – szólt utána az apja.
Ron - kezével a korláton - megtorpant. – Itt is, ott is. Nagykorú vagyok. Nem tartozom elszámolással.
- Ron! – Percy lecsapta a villáját.
- Szülőből kettő is elég, Perc'. És az alkalmazottad se vagyok, hogy a te feladatod volna helyretenni.
„Legalább elismeri, hogy szüksége lenne rá" – „kommentálta" Harry a vacsorájában turkálva. Eddig is szorongva gondolt a Weasley-fiúval való találkozásra, és Ron mostani magatartása csak megerősítette abban, hogy ők ketten soha nem fognak kijönni egymással. Igaz, ő se bánt különbül Vernonnal és Petuniával, de Dursleyéket nem lehetett egy kalap alá venni ezzel a családdal. „És ha ezúttal én vagyok Dudley barátja?" – ötlött fel benne. Ezt az eshetőséget azonban hamar elvetette, a szimpátiája ugyanis egyértelműen Mr. és Mrs. Weasley meg Percyé volt.
- Vagy anyáéknál akarsz bevágódni? Nehéz levetkőzni a hivatali szokásokat, mi? – érdeklődött Ron gúnyos kis kacajjal. - Nyugi! Itthon már nyert ügyed van.
Az idősebb Weasley erre felpattant, megkerülte az asztalt, és megragadva az öccse vállát maguk felé perdítette a fiút. (Harry a lendületét látva arra számított, egy pofont is lekever neki.)
„Magadnak kerested, öreg. Simán elmehettél volna." Harry arcán halvány mosoly futott át. Ginny észrevette, és helytelenítően ráncolta a homlokát, mire a fiú szabadkozva vállat vont.
- Hol voltál?
- El kell, hogy keserítselek, de nem olyan szörnyű a válaszom, mint reméled – „gügyögte" Ron lágyan, megvető sajnálkozással.
Ginny aggódva figyelte a testvéreit. Tétovázott, ülve maradjon vagy közbelépjen-e. Végül határozott, és épp felpattant volna, mikor az apja megérintette a karját. „Ne!"
- Hol? – ismételte Percy követelőzően.
- Hermionénál - sziszegte az öccse.
- Képes voltál Grangeréknek is előadni azt az őrültséget?! – Mrs. Weasley az asztalra támaszkodva félig álló helyzetbe tolta magát, és a szemei vészjóslóan villantak meg.
- Biztos, hogy a vendég előtt óhajtjátok megtárgyalni? – szűrte a fiú a fogai közt. (Közben megpróbálta kicsavarni a karját Percy ujjai közül, de a bátyja erősen tartotta.)
Harry sietve megtörölte a száját. – Köszönöm a vacsorát, Mrs. Weasley! Ha nem gond, sétálnék egyet. Otthon is így szoktam.
Megvárta, amíg az asszony bólint, aztán szinte kimenekült a házból. „Igen, egy kis mozgás evés után, előtt, helyett. Bármikor, csak ne kelljen Vernonnal és Dudleyval egy fedél alatt lennem."
Tiszta éjszaka volt, a teliholdnak hála messze elláthatott, bár a tájban nem akadt semmi érdekfeszítő vagy akár – amire Harry titkon számított – kirívóan „varázslós". A felszínen legalábbis.
Nem látta a kis lényeket – Ginny talán gnómoknak nevezte őket -, amik annyi bosszúságot okoztak Molly Weasleynek, de a tücsök- és békamuzsikába vegyülő, disszonáns elemekből arra következtetett, hogy most is a közelben lehetnek.
Ha koncentrált, talált ennél intenzívebb, bár kevésbé nyilvánvaló jeleket is. Voltaképpen… az egész vidék lüktetett a titkos, „csalafinta" mágiától. (Harry bízott benne, hogy ezt a varázslat iránti, felfokozott érzékenysége, nem pedig a túlzottan élénk képzelete sugallja. „Ha az első, rendben. Ha az utóbbi, kérhetek időpontot Mrs. vagy Mr. Hendontől.") Kíváncsi volt, egy mugli – nem egy magát annak valló varázsló – hogyan reagálna rá.
„Keresek egy másik ilyen helyet – határozta el vigyorogva (igazabb barátnak tartotta magát annál, hogy bárkit Widra St. Capdelbe rángasson) -, és megmutatom Zacknek."
Harry élvezettel merült el a táj hangulatában. Mágia elvárások, trükközés, sürgetés nélkül… Elmosolyodott, aztán elindult a kert végében magasodó tölgy felé.
- Mi csinálsz ott fenn? – kiabálta Ginny nevetve, csípőre tett kézzel.
- Nosztalgiázom. - Harry az ágnak döntötte a fejét, és a levélfüggönyön át a csillagokat figyelte. Most már a nevüket is tudta: a Cassiopeia, a Nagy Göncöl, a Hattyú, az Esthajnalcsillag, a Sirius… - Említettem már neked a drága jó Marge-ot? A kutyái mindig rákényszerítettek egy kis akrobatikára. De megnyugtató, hogy megy a hátam mögött csattogó borotvaéles buldog-fogak nélkül is. – Ginny ijedt-szigorú pillantását látva vigyorogva hozzátette: - Ne mondd, hogy a varázslók nem szoktak fára mászni!
- Mi értelme volna? Ha én el akarok menekülni valami elől, hoppanálok. Te is megtetted minimum egyszer. A nagynénéd mesélte az az esetet, amikor az iskola kéményéről kellett lehozni téged.
Harry szomorúan mosolygott. - Én is csak tőle tudom, hogy megtörtént. Még áprilisban mesélte, azután, hogy közölte, varázsló vagyok, vagy legalábbis lehetnék. De azóta is hiába próbálom felidézni.
- Pedig egy „mugli" nem egykönnyen felejti el, hogy csak úgy felröppent a tetőre.
- Biztos meggyőztem magam, hogy képzeltem az egészet. Nem jössz fel? – kérdezte a fiú hirtelen ötlettel.
Ginny habozva vonta meg a vállát.
Harry megkapaszkodott egy vaskosabb ágban, és előrehajolva a kezét nyújtotta a lánynak, hogy segítsen neki felhúzódzkodni.
Párbajórákon végeztek hasonló gyakorlatokat, így Ginny viszonylag fürgén – és horzsolások nélkül – jutott fel a fára. Elhelyezkedett, szemben Harryvel, majd leverte a kapaszkodás közben a tenyerére tapadt piszkot.
- Nem is kérdeztem: elvonult a vihar? Csak mert… - Harry színpadias ásítást produkált - kicsit elálmosodtam, de inkább nem mennék be, míg fennáll a veszélye, hogy a családi perpatvar közepébe csöppenek.
- Mind idegesek – sóhajtott Ginny csüggedten. - Percy az irataiba temetkezett, bár megesküdött, hogy itthon soha nem fog dolgozik. Anya meg apa a szobájukban vannak, és valószínűleg azt tárgyalják, miért is volt rossz döntés végül engedni a bátyámnak. Ron pedig bosszankodik, mert egy ilyen veszekedés után nem örülhet felhőtlenül a győzelmének. És én… - Harry kezéért nyúlt - kijöttem hozzád.
A fiú egy darabig csendben simogatta a lány ujjait, majd összeráncolta a szemöldökét. - Tulajdonképpen mire készül Ron? Mi bőszítette fel így Percyt és a szüleidet?
Ginny elhúzta a száját. – Hermione és ő össze akarnak házasodni.
Érdekesség (Vagy nem… :-)): Dursleyék Mr. és Mrs. Malltert várták vacsorára a Titkok Kamrájában. Ott aznap este bukkant fel Dobby a Privet Drive-on, itt… Harry úgyis elmondta.